« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Kányádi Sándor
japán haiku fordításai
Csipkebokor
az alkonyatban, Kányádi Sándor egyberostált műfordításai,
Magyar Könyvklub, Budapest, 1999, 89-99. oldal
Basó
A lüktetést a
Göncöl is visszhangozza.
Vásznat kallóznak.
Nincs itthon, s még a
szilvavirág
is csak a
szomszédnál
virít.
Milyen lehetne,
Pók, a hangod ebben
a
süvöltő
szélben.
Zuhog zuhog, de
megnézném most
a ringó
vöcsökfészkeket.
Kecsesen hajló
örömlány-virág,
ékkő
rajtad
a harmat.
Új ruhát öltök
mint a kabóca szárnya
olyan nyárias.
Szél fúj, lomb fakul,
de a gesztenye
szúrós
burka
még zöldell.
Szerzeteseknél
szálltam meg. Gyönyörűség
néznem a holdat.
Boglárka dacol
a teafűszárítók
dús illatával.
Sólymot láttam az
Irago fölött. Tél
jön.
Örül
a lelkem.
Friss jégcsaphagymák,
látásuk dideregtet.
Amúgy is tél
jön.
Szülőházam ó,
halott anyámért
sírok.
S
magam siratom.
Vándor, a tél csak
kóstoló a
várvavárt
útrakeléshez.
Mintha én volnék.
Illatasincs fűszálon
az a pillangó.
Engem ver, kinek
kalapja sincsen,
a jég,
így
lenne rendjén?
Boglárkaszirmok
szállongnak. A
vízesés
hangja
tépdesi.
Szűzhó cirmolja
a nyers-illatú,
még csak
készülő
hidat.
Látomás kísért.
Halni kitett asszonnyal
nézem a holdat.
Borzongatón szép
cédrus-kalapomon
a
jégeső
hangja.
Ostorfa suhog.
Seregélyek surrognak.
Reggeli vihar.
Arra ébredek,
pillogat csak a
mécsem,
s
faggyúm megfagyott.
Hiábavaló
szóktól
kihűl az ajkam
az
őszi szélben.
Őszi tücsökhang
langyos kotacu-kályhám
halk cirpegése.
Gyöngybambusz-redőny.
Illatos kert.
Nem-ismert
szerelem
készül.
Holdas ősz. Csak a
gesztenyeféreg
fúrja
mélyebbre
magát.
Sáfrányvirágok
szemöldökfestő
ecset
minden
szálatok.
Tavasz volna már?
A pára a dombot
is
heggyé
növeszti.
Sáfrányvirágok.
Kinek arcát érinti
végül szirmotok?
Sárga krizantém
virít a kőfaragó
nyers tömbjei
közt.
A szépet szebbé,
a ráncost ráncosabbá
mossa az eső.
Puszta kert. A Hold
fénye is,
mint az őszi
légy
zümmögése.
Apróhalakat
fűzöget
fűzvesszőre
a
szép halászné.
Szakállat szálal
a hó a lábonszáradt
szuszuki-fűre.
Az őszi szél a
templomhegy sziklájánál
fehérebb fehér.
Virágzó repcés
fölött műértő gonddal
verébraj röpköd.
Leejtette a
kalapját
a csalogány:
egy
kaméliát.
A bazsarózsa
porzói
közül búsan
búcsúzik
a méh.
Alig pirkad még,
de már a kakukk
nyári
reggelt
kakukkol.
Vén szomorúfűz
görnyed sötéten,
fehér
jázminbokorra.
Ne félbevágott
dinnye félfele,
hanem
önnön
magad légy.
Gyorsan hervadó
hibiszkusznak az
őszi
eső
is harmat.
Császárfa alatt
fürjek szólnak.
Tehetős
ember
a szomszéd.
Végre magának
ácsol az ács is.
Készül.
Söpri
a kormot.
Keserűfű nő
remetekunyhóm
előtt.
Könnyen
rátalálsz.
Önfeledt vándor.
Sóvárgón nézem
a víg
nagytakarítást.
Késett pillangó
dértől csípős krizantém-
salátát kóstol.
Buddha ünnepe.
Összefont ráncos
kezek.
Olvasók
hangja.
Egy-egy szárított
lazac a télben
minden
Kuuja-szerzetes.
Szuraga földje.
Tea-illatú még
a
narancsvirág
is.
Szilvavirág, friss
zöldség vár
Marikóban
minden
utazót.
A nyár hűvösét
Szaga ligeteiben
érheted utol.
Ha már kiittuk,
legyen virágváza
a
szakéshordóból.
Tikkasztó csönd.
Fönn a Vihar-hegy
fölött
zivatarfelhők.
Jajong a lile.
Talán mert a sötétben
fészkét nem
leli.
Főtt rizst hűtöget
egy asszony.
Fönséges lesz
napszállta
után.
Ébredj, hétalvó,
itt a nyár, csirrent
reám
a
kis poszáta.
Ne okold magad.
Imádkozom érted
a
Lelkek
Ünnepén.
Arcába omló
haját
hátra simítja
kecsesen
egy lány.
Öreg falucska.
Nincs kertje legalább
egy
szilvafa
nélkül.
Akitől a rizst
kaptam, holdnézőbe
őt
hívtam
estére.
Őszi telehold.
A hegyek talpig
ködben.
Páráll
a rizsföld.
Gyönyörű a hold.
Be kéne kopognom
a
templom
kapuján.
Csak most virágzik,
főtt hajdinával
sajnos
nem
szolgálhatok.
Tárd ki a kaput
szó templomodba
hadd
ússzon
be a hold.
Nara utcáin
Buddha-szobrok
mosolya:
Krizantém-illat.
A hajdina is
hozza
az őszt, nemcsak a
hagi
virága.
Őszül az ősz is.
Hideg záporok ránca
mélyül a holdon.
Hosszú volt az út.
De élek még,
mint száradt
fű
a hó alatt.
A hazatérők
hangját
hallom. Áttetsző
őszi
este jön.
Tombol a tavasz.
Csalogány tisztelte
meg
rizslepényemet.
Miért érzem az
öregedést? Felhők
közt
sírnak
a darvak.
Delelőn a nyár.
Kakukkszó gyűrűződik
ég és föld
között.
Fehér krizantém.
Még egy porszem
sincs rajta.
Makulátlan
ősz.
Pici nyíláson
lopótökvirágokra
néz egy ittas
arc.
Zöld tűlevelek
csiklandják a kacagó
nyári patakot.
Bújj ki denevér,
madár szól, virágoznak
a
cseresznyefák.
Miből élhetnek?
Vetkőző fűz. Alatta
ágrólszakadt
ház.
Telehold ragyog,
róka ugat. Fiúcska
bújik hozzám.
Fél.
Harmatban fürdő
bokor. Rá se néz,
döngve
hántol
a szomszéd.
A fák hegyéről
eresz alá bújt
a szél.
Vége
az ősznek.
Felhőben a nap?
Vándormadarak szállnak
az őszi égen.
Vidám egy ősz van,
még a vadkan
vackáról is
tücsökzene
szól.
Fehér virágú
mák
nyílik s már hervad is.
Gyors
őszi zápor.
Múlik a tavasz
madarak siratgatják
halak könnyezik.
Korán virágzó
ume illata szállong.
Megfutott
a fagy.
A sziklákon is
átzeng az alkonyati
kabóca-zene.
Nézd az őszi szél
tépte krizantémokat.
Fehér fájdalom.
Távol vagy. Búcsúnk
nem örök,
mint ahogy a
vadludaké
sem.
Az eresz alól
csipogóknak fészeknyi
kisegér felel.
Új év jön megint.
Sás-kalap, szalma-szandál.
Minden útrakész.
Ha rizsed nincs, tarts
örömlányvirágot
a
tökhéj
edényben.
Vén gumóásó,
mondd
el a hegyi templom
elpusztulását.
Öreg templomkert
barackfái alatt
döng
a
rizshántoló.
Rizskorpa lepi
a hántoló melletti
krizantémokat.
Alig hull bele
kilöttyinti harmatát
a kamélia.
Fagyott harmatát
gyöngyként őrzi
a fösvény
krizantém
szirom.
Távollétükben
elvadult az istenek
szentélykertje
is.
A gumóárust
nem
érdekli a nyíló
cseresznyevirág.
Búd és örömöd
bízd a kitavaszodott
szomorúfűzre.
Szívem csordultig,
de szállásnak
sovány az
akác
illata.
Lelkek Ünnepén
élő lótusz a méltó
áldozati dísz.
Megöregedtünk.
Két kopasz fejünk,
mintha
két
dinnye volna.
Hóról, söprűről
elfeledkezem, mikor
a kertet söpröm.
Vékony holdsarló.
Gyér fény. Csak
a hajdina-
tábla
világít.
Hány szerzetest, hány
hajnalkát
túlélt már ez –
hatalmas
fenyő.
Olyan lágyan ring
a hagi-bokor, hogy
a
harmat
se érzi.
A tavasz volnál
kis pillangó, s
én vajon
kinek
a lelke?
A partra sodort
kagylók közt hagi-szirmok.
Ki üzent velük?
Harmatot könnyez
a kámforfa. Búcsúzik
a vadszegfűtől.
Fáradt hántoló
gyerek. Pihenésképpen
fölnéz a holdra.
Csendesnap múltán
jó hátamat az ajtó-
félfának vetnem.
Kertkapum előtt
halott lombok,
lesz mivel
teát
főznöm majd.
Jöhet
az új év
maradt még félvékányi
rizsem tavalyról.
Jégeső kopog.
Változatlan maradtam,
mint
ott
az a vén tölgy.
Korán serkenek,
eszem, gyönyörködöm.
A
költő
is ember.
Szénégetők közt
képzelem magam,
fejszék
hangja
visszhangzik.
A remete is
bár
egy füstölőt venne
vásárfiaként.
Anyám hajszála.
Zsenge dér. Könnyeimtől
félek, elolvad.
Rizsültető nagy
eső. Ittasan fut
a
Mogami
vize.
Tégy tüzet gyorsan.
Én addig nagy
hólabdát
gyúrok
a kertben.
A kakukkszót is
szétzilálja a harsány
tintahalárus.
Néha kakukk szól,
néha hold ragyog
át a
bambusz
réseken.
Rizsaratás. Ősz.
Fűkunyhómban erről
én
semmit
se tudok.
Év telik évre.
A majom arcán marad
a majomálarc.
Lehervadt minden.
Útikalapod vissza
semmi se fogja.
Fudzsiról fújó
szél ül legyezőm
szárnyán.
Vedd
ajándékul.
Tavasz temploma
csöndjén szerelmet
esd egy
jámbor
az éjben.
Mint frissen vágott
rönk vége,
olyan üdén
ragyog
ma a hold.
Tavaszi eső.
Suhog
a parti fűz s a
szalmaköpenykék.
Olyan lehet a
túlvilág, mint
ez a lágy
őszvégi
este.
Minek virága –
nem tudom, de az
illata
maga
a tavasz.
Vizes ernyőjét
lógatva poroszkál
az
ázott
szerzetes.
Minden fuvallat
költözködésre fogja
a pillangócskát.
Keserű lesz a jég,
ha mint a
patkány, jéggel
enyhítem
szomjam.
Hull a fűz lombja.
Harangszót
hallgatunk a
házigazdával.
Holdtalan éjjel
évezredes cédrusfát
ölelget a
szél.
Szilvavirágok
illatába hirtelen
ösvényt ver
a nap.
Magányosság ó,
kalitkája szögön
lóg
s
tücsök szól benne.
Virágba borult
cseresznyefa láttán
is
Buddhának
hála.
Röptében szól a
kakukk. Magányos
sziget
sejlik
előtte.
Tengerbe mosta
a nyarat is a hideg
Magami vize.
Ébren vacogok.
Hallom ahogy a
korsóm
repeszti
a fagy.
Szuma temploma.
Fúvatlan fuvolaszó
körötte az
éj.
Elállt az eső
s már emeli fejét
a
gyönge
krizantém.
Ködben örvénylő
hajnali halk harangszó.
Őszi derengés.
Sűrű esőben
is
követik a napot
a
mályvarózsák.
Őszi telihold.
A hétszépség Komacsit
látom a tóban.
A fehér nárcisz
s a fehér tolóajtó
tükrözik egymást.
Magány-ízét, hogy
ne feledd, a hóharmat
beléd égeti.
Krizantémokkal
egy asztalnál teázgat
a zen-szerzetes.
Még a retek is
maróbban csíp ilyenkor.
Fúj az őszi
szél.
Kurtizánokkal
háltam egy hajlékban.
Hold
a
virágok közt.
Vidám pillangók
táncolnak át meg
át a
cserép
tetőkön.
Havazást-váró
borissza költők
arca
meg-megvillámlik.
Bronz tükör hátán
faragott szilvavirág.
Elrejtett
tavasz.
Fát-csupaszító
szélben markába
fogja
arcát
a vándor.
Holdkelte előtt
térdére ejtett
kézzel
vár,
ki csak várhat.
Krizantém illat.
S a kertben egy
cipőtalp
dísztelenkedik.
A pillangók most
orchidea illatba
mártják szárnyukat.
Vajon ki lehet,
hátán gyékényszőnyeggel
ünnepnap ki
jár?
Társam, az egyszál
hajnalka se
lesz soha
már
a barátom.
Magasba-törő
tölgynek
csak semmiség a
mezők
virága.
Elvirágzott a
szilvaág. Gyöngyjázminnal
jöttem és
könnyel.
Cseresznyevirág,
bárcsak versem
is rád s ne
rám
hasonlítna.
Még a harkály is
tiszteli zen-mesterem
elhagyott
házát.
A citromvirág
volt lakomák illatát
hozza a házba.
Szél s eső veri
kinn a banánfát,
itt benn
csöpög
a plafon.
Lehullt szirmai
éltetik évről évre
a cseresznyefát.
Mintha az eresz
alá beállnál. Ennyi
az élet csupán.
Még a vöcsök is
unja a túl sok
cécót
s
víz alá bukik.
Majmot is szánók,
mit szólnátok e
kivert
kisgyerek
láttán.
Fehér kócsag ver
hidat Hira s Mikami
csúcsai között.
Útmenti mályva,
mire megcsodáltalak,
lovam lelegelt.
Föl-fölröppenő
lilék sírnak a
szélben.
Mélyül
az este.
Hókarimás vén
kalapom vegyétek
meg
vásárfiának.
Dér ül mindent. Csak
az antik parázstartó
dísze virágzik.
Templom sejlik a
cseresznyevirág-felhő
fátylai mögött.
Míg a fűz alatt
méláztam, táblányi
rizst
ültettek
mások.
Életem is, mint
a tökhéj rizstartóm,
könnyű s gondtalan.
Nem a harangszót
a nyári este csöndjét
vélem hallani.
Gyönyörű hó hullt
meghajoltak előtte
a nárciszok
is.
Magányos kunyhóm
egyetlen vendége
már
csak
a zöldséges.
Ó a hold s a hó.
Ezt hajtogatom
egyre.
Vége
az évnek.
Szakéscsészémet,
ha lehet, ne tiszteld
meg,
szorgos
fecskepár.
„Matsuo Basho (Ueno, 1644-1694, Oszaka) nevét Kosztolányi tanította meg nekünk a Kínai és japán költők c. gyűjteményével. Akkoriban még olyasmit is sugdostak egymás fülébe az irodalom bennfentesei, hogy talántán Kosztolányi találta volna ki őket, a szerzőket is. Aztán bebizonyosodott, hogy valódiak. Csak a versek kimonói nem olyan díszesek: különben a japán versek hangulatiságában még a tustinta színének is szerepe van. Állítólag. Talán kárpótlásul hímezte ki pompás magyar rímekkel a szép ferde szemű vers-hamupipőkék latin betűs öltözetét. Alliterációt viszont szívesen használnak a keletiek is, mondták útbaigazítóim, akik tudnak japánul.
Ezekből a jegyzetekből kibolházhatja az olvasó, hogy nyelvi fogyatékosságaimat, az eredeti nyelvek csekély vagy egyáltalán nem ismeretét, az eredeti nyelvet tudók segítségvételén túlmenően, helyszíneléssel, a versek szülőföldjére való elzarándokolással, a helyszínen történt beleéléssel szoktam pótolni. Nehogy azt gondolják, hogy direkt azért utazgattam, hogy fordítanivalót szedegessek össze magamnak. Ez az egész gyűjtemény abból a becsvágyból fakadt, hogy el akartam foglalni, magaménak, magunkénak akartam tudni elsősorban a szűkebb pátriámat, Erdélyt, aztán, hogy megjött az étvágyam: a világot, a fél világot, egy-egy darabkát legalább innen is, onnan is - adtam mind alább, alább... A fordítás ugyanis hódítás, szoktam mondani... De ide inkább illő az a keleti mondás, hogy: "Ha van egy almám és megfelezem veled, vagy van egy almád s megfelezed velem, neked is, nekem is lesz egy-egy fél almánk, de ha van egy dalod s megtanulom tőled, nekem is lesz egy új dalom és neked is megmarad a magadé." Nemcsak hódítani, elhódítani, a magunkét gyarapítani akartam ezekkel a próbálkozásokkal. Tisztelegni is szerettem volna a magam módján azon nyelvek, irodalmak előtt, melyeknek földjén megfordulhattam. Ha nem hangzanék patetikusan, azt mondanám: ilyenformán szerettem volna hálát adni, megköszönni a Gondviselésnek, hogy elvezérelt a különböző helyszínekre. Egyedül az angol nyelvű költészetből nem próbálkoztam még egy sornyit se magyarítani, noha két alkalommal is hatalmas nyelvterületein (Kanadában s az Államokban) volt sok jó s emlékezetes földi szállásom. De azt már elhódították s hódítják előlem szinte naponta nálamnál alkalmasabb s főleg nyelvet is tudó kollégák. Angolul nem tudni s mégis fordítani, világra szóló szégyen lenne. Kivált ebben a mai anglomán világban, amikor még a kisbojtár is azt mondja a pulijának, ha az jól terelte a nyájat, hogy: "O.K., Borzos". Igaz, spanyolul se tudok, mégis próbálkoztam, de az mégis csak fél világra szóló szégyen, azt könnyebb elviselni. Erre azonban már személyesnek számító okom is van, volt. (Bővebben majd a maga jegyzet-helyén, Borgesnél)
De kanyarodjunk vissza egy szamuráj fordulattal Basho haikuihoz, körömverseihez. Japánul se tudok, Japánba meg nem jártam, akkor hogyan merészeltem mégis fordítani? Terebess Gábor ajánlatára és nyersfordíttatásai alapján. Ő egy nagy haiku antológiát készül kiadni, ahhoz készültek a magam próbálkozásai. A szó szoros és kettős értelmében próbálkozásaim, mert magam is írtam s írok - de ki nem ír haikut manapság? Kísértet járja be a világot, a haiku kísértete, illetve kísérlete. Mert hogy milyen a haiku, azt csak a japánok tudják. Mi csak megpróbáljuk tizenhét szótagba tömörítve, egy kicsit európaiasan epigrammásítva talán, azt, amit haikunak remélünk. Ez azért nem zavarja lelkes híveit, vannak országok, ahol Haiku-társaság működik. Tudtommal van már Európai Haiku-társaságok Társasága is.
A nyolcvanas évek elején s egyáltalán azokban az időkben, amikor nemigen volt ahová írni - bár kurázsinak még nem voltunk annyira híján, hogy legalább a ketrec falára ne körmöltünk volna -, akkor jött segítségemül Kosztolányi. Talán éppen a japán versek fordítása közben jelenhetett meg előtte - magyar szavak hálóházában, ahová neki nemcsak bejárása, hanem állandó szállása volt -, talán ott jelent meg neki egy Körömvers nevű angyal (az angyaloknak, milyen érdekes, akárcsak a magyar szavaknak, nincs nemük), akit aztán mindjárt munkába is állított. Pallos helyett a remény zöldágával fegyverezte föl, és elküldte a kishitűek, a siránkozók közé. Nincs mentség, hogy így nem lehet, úgy nem lehet, ezért nem lehet, azért nem lehet: ha nincs mire írj, írj a körmödre, találd ki a körömverset. Az ő emlékezetére neveztem a magam tizenhétszótagosait körömverseknek a nyolcvanas évek elején, ezzel az invokációval: Itt a körömvers / ideje, Kosztolányi! / Körömszakadtig. Basho erről mit sem tudhat. Századok óta csak nézi, nézi, hogy: Sárga kalapos / kiotóiak ülnek / az árnyas parton."Csipkebokor az alkonyatban, Kányádi Sándor egyberostált műfordításai, Magyar Könyvklub, Budapest, 1999, 375-376. oldal
„A haiku: járvány. Mindenfelé haiku-társaságok szerveződtek (a román költőkének Aurel Rău a feje). Matsuo Bashót és másokat fordítva rájöttem, hogy a haiku a mi kontinensünkön európai vírusokkal „fertőződik”, a magyar lírában meg óhatatlanul epigrammává válik. Most a körömvers tömörsége mellett az foglalkoztatott, hogy hét-nyolc sornyi, jegyzetelt nyersfordításból hogyan lehet tizenhét szótagot párosítani, akár úgy, hogy magától a kezem alá kapott nyersszövegtől nem is igazán táncolok el, „csupán” megtördelem és sűrítem azt."
Vershitet nem cseréltem. Tarján Tamás beszélget Kányádi Sándorral, Új Könyvpiac, 2002. április
http://www.ujkonyvpiac.hu/cikkek.asp?id=172
Issza
Kéziratként
a műfordítótól
A koldus elé
az
imént aprópénz, most
esőcsepp
pötyög.
Nyíló krizantém,
alatta lócitromok.
Szép kis csendélet.
Fürdőm gőzében
holdvilág nyújtózkodik.
Megjött a
tavasz.
Drága verebek,
szellőző paplanom
meg
ne
tiszteljétek.
Én halottam, ma
fűpárnára hol hajtod
megfáradt
fejed?
Hull még a hó, de
pelyheit már tavaszi
szél táncoltatja.
Öreg kutyánk is
ellágyul a kabócák
muzsikájától.
A bogarak is,
akárcsak mi, mondják
a
magukét
folyton.
Minden harmatcsöpp
téged tökröztet
kedves
kis
szülőfalum.
Most, hogy elmegyünk
kedvére bujkálódhat
a sok házi
légy.
Szilvavirágba
törli sáros lábát
a
kis
fülemüle.
A fülemüle
őfelsége
előtt is
ugyanazt
fújja.
Ha elföldelnek,
sírom fölött te
őrködj,
tücsök
barátom.
Ki a sötétből,
majd vissza a sötétbe:
macskaszerelem.
Sirlátogatni
indulunk,
öreg kutyánk
előre
szalad.
Hegyi falumban
még a levesből
is a szép
hold
mosolyog ránk.
Fölkel, nyújtózik
jót ásít: udvarolni
indul a macska.
Meleg kandalló.
Marasztaló mosolyok.
Könnyebb a
búcsú.
Tavaszi eső.
Föl-nem-falt
víg récék
totyognak
benne.
A hal nem tudja
hogy a teknő csak
úszkál
a
hűvös vízben.
A bolhacsípés,
még az is csak
szépíti:
olyan
fiatal.