« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Horváth
Ödön japán haiku fordításai
Kéziratként a fordítótól
e-mail:
napeledel@gmail.com
Harminckét japán haiku = 2000, 1994/6, 39-41. oldal
Ampú (kb
1707)
Egyedül
dala
szállt le - a pacsirtából
semmi se maradt.
Aró (1879-?)
Tarka
varjú szólt,
és aztán nem szólt többé
az esti hóban.
Atsujin (19. század)
Közelebb
jőve -
nincs egy erdei fenyő
sem, holdja nélkül.
Baikin (kb. 1750)
Miért
sietsz úgy
az őszi hold alatt, kis
vitorlás hajó?
Bashó (1644-1694)
Ó,
öröklét! Ott
látlak kertem lehulló
leveleiben…
Oly
piros, piros
a nap s ez az őszi szél
irgalom nélkül.
Nyár
fűszálai!
Hős harcosok álmából
csak ez maradt meg.
Aki
villámnál
nem jut mély belátásra,
mily nemes is ő!
Virág
és világ
fáraszt, borom zavaros,
rizsem fekete.
Éjféli
holdfény;
csendben rágcsál a féreg
a gesztenyén át.
Keserű, fagyos
a víz, mellyel a patkány
a szomját oltja.
Evezőcsapás
a vízen: ó metszően
hideg éj! Könnyek.
A
száraz ágon
ott kuporog a varjú
az őszi estben.
Valóban
tavasz!
Ím a névtelen domb is
hajnali fényben.
Villámfény,
és a
sötétben szálló kócsag
kiáltó hangja.
Szilvavirágok
illata; - ím kél a nap
a hegyi úton.
Ki
az, aki ott
szalmába burkolva jár
tavasz s szirmok közt?
Ha
jól megnézed -
kis pásztortáska virít
a sövény alatt.
Az
első gyönge
gyepen, mily felségesen
csillog a napfény.
Öreg
kerti tó!
béka ugrik a partról,
víz csobbanása.
Vágyom
a fácánt,
amely halott apjáért,
anyjáért kiált.
Szomorúságod
s a szíved vágyait mind
add a fűzeknek.
Mely
fákról valók
e virágszirmok? Csupán
illatuk ismert.
Felhő
virágból,
esti harang - Ueno?
vagy Asakusa?
Harangszó
hallgat;
esti virágillatok
viszik még tova.
Kezem
már merné,
hisz fogam már érezte
a forrásvizet.
Májusi
esőt
sodor és zúgva rohan
el a Mogami.
A
salátába
s a levesbe hullnak a
cseresznyeszirmok.
A
pusztákon át,
már mindentől szabadon
pacsirta ujjong.
Az
egész nap sem
elég a pacsirtának
énekelésre.
Búcsú
a tavasztól:
madarak sírnak, könnyek
a hal szemében.
Kit
kérdezhetsz a
kínai haiku felől? -
szállongó lepkék.
A
Nap Útja! A
mályvarózsák követik
a záporban is.
Tavaszi
éjben,
a templomsarok mélyén
valaki térdel.
Tavaszi-éj
vége
a cseresznye szirmokon
hajnali pírban.
És
megjött a nyár!
Ott lebeg a tó felett
a hullámokon.
Mikor
lehullt a
kaméliák szirma, víz-
gyöngyök gurultak.
Mély
sötét erdőn
Sumi templom sípja szól,
senki se fújja.
Sziklák
illata:
nyári fű, pirossá lett
harmatban, hőben.
Ó,
ez a mély csend!
Tücskök zenéje töri
szét a sziklákat.
Nem
venni észre
a tücsök énekén, hogy
olyan korán hal.
A
kis tücsökhéj
üres - valóban holttá
dúdolta magát?
Mereven
álltak
a kalászok, amikor
válniuk kellett.
Csapdába
esett
tintahal - tűnő álmán
át holdfény árad.
Tovaszáll
a hold;
esőcseppek függenek
mindegyik ágon.
Kicsiny
rákocska
akar lábamra mászni
a hűvös vízben.
Remetekunyhóm
szúnyogja csöpp és csendes;
- így vendégelek.
Hegyi
kakukk száll
egy sziget felé, s közben
elhal a hangja.
Barátságos
ház!
Boldog verébhad hátul
van a kölesnél.
Rózsaszín
mályva
virít az út mentén, de
lovam megeszi.
Tiszta
vízesés;
zöld fenyőlevelek a
hullámok között.
Tálak
és bögrék
fénylenek a homályban;
jó a hűvösség.
Első
őszi nap:
a tenger akárcsak a
rizsföld, mély kék-zöld.
Ha
köd és eső
fedi is el a Fujit -
szerencsés a nap!
Most,
hogy nincsen rizs -
vékonyka virág illik
a rizstartóba!
Tiszta
harmatcsepp -
sohasem felejtem el
magányos ízét.
Krizantém
illat
a Nara templom öreg
Buddha szobránál.
Gyönge
kis növény
a krizantém, de mégis
feslik bimbója.
Fehér
krizantém
a szemünk előtt nőtt fel;
milyen szeplőtlen.
Milyen
hangod lesz,
s milyen nótát fújsz majd, pók,
az őszi szélben.
Oly
ember vagyok,
aki szívesen eszik
hajnali fényben.
A
gombára egy
számomra ismeretlen
levél tapadt rá.
Közel
és távol
zúgnak a vízesések,
levelek hullnak.
Templomban
állva
a holdra néztem igaz
ábrázatommal.
Dühöngő
tenger!
Már a Sadó-szigetig
nyúlt ki a Tejút.
Sírkő
mozdulj meg!
Halld, panaszom zokog, mint
az őszi szelek.
Keserű
füvet
eszem kunyhóm mélyén, ha
villan a tűzlégy.
A
tajték szélén,
a kicsiny kagylók között
lóhereszirmok.
Kirilevél
hull
bágyadtan - eljössz-e majd
a magányomba?
Megöregszem
az
őszi időn - felhőbe
bújt el a madár.
Átjár
a szél, s mint
ki hidegtől halni kész,
járom az utat.
Fűzfalevél
hull;
Te Uram s én hallgatjuk
a harang szavát.
Fordulj
meg, nézz rám;
oly egyedül vagyok itt
az őszi csendben.
Az
egész család
a sírnál; fehér hajjal,
botra hajolva.
Mélyen
az őszben;
mit csinál majd szomszédom,
hogy él majd tovább?
Út
a mezőn át;
senki se megy már rajta
az őszi estben.
Első
hópelyhek;
kikericslevél hajlik
észrevétlenül.
A
téli eső
rákezd - Örök Utasnak
neveznek majd el.
Parasztszálláson,
kutyák sírását hallom
éji esőben.
Oly
hosszan esik;
a csutakok a tarlón
megfeketedtek.
Téli
elzártság;
még egyszer rákönyöklök
a gyámpillérre.
Téli
elzártság!
megvénül a fenyő is
az arany kárpiton.
Lovamra
dőlve
utazom; árnyékaink
megfagytak alul.
Beteg
lettem az
úton; kiszáradt rónán
kóborol álmom.
Sötétül
a tó;
messziről bizonytalan
kacsahápogás.
Magányos
téli
táj; egy szín világában
a szél hangja szól.
Téli
álmukban
mindannyiszor egymásra
néznek a bodzák.
Szíj
csapása a
vízen; ó, metsző, hideg
éjszaka! - Könnyek.
A
halpiacon
a tátogó halpofák
hidegnek tűnnek.
Ó
megtört felhők;
ott a tiszta holdfényben:
Fuji no Yama.
A
vad szélroham
a bambuszerdőbe bújt,
s ott elcsendesült.
Az
év véget ér;
bambuszkalapban járok
s szalmaszandálban.
Ó-év
éjjele!
néhány tömjén-rudacskát
szeretnék venni.
Bokusui (1873-1913)
Ó
mérges darázs!
megszúrta a kő-Buddhát;
egyszer s még egyszer.
Bonchó
A
sasfészekben
kámforfa ágai közt
nyugszik le a nap.
Hosszú,
fekete
folyó, hólepte rétek
mentében halad.
Hosszúra
vágott,
göcsörtös füzekre is
jönnek még rügyek.
Szálló
viharok
társa a levegőég
magasán a hold.
Odahívtam
a
házalót; kiáltása
hófúvásba tűnt.
Bósha (+1900)
Mily
nagy harmatcsepp!
Előtte áll a hangya,
és visszahőköl.
Bushi (1880-?)
Eladó
gyerek
ül dinnyével ölében
a kis kosárban.
Buson
Tavaszszürkület;
új gyertyalángot gyújtok
a gyertyalánghoz.
Miért
is adtak
e földön zöld hernyóknak
olyan sok szarvat?
A
záporban két
kicsiny ház; előttük az
erős áradat.
Téli
patakban
kiásva és eldobva
lebeg egy cékla.
Az
öreg kútban
legyek után kap a hal;
sötét cuppanás.
Tetterős
hangya
feketén rajzolódik
a fehér rózsán.
Ezernyi
tető;
a piacon ezer hang;
tél-reggeli köd.
Az
első napfény
ma cikázásba kezdett
a halfejekről.
Szilvavirágok
-
felettük ezután az
éjszaka fénylik.
Sárga
repce-rét;
a hold keleten fénylik
a nap nyugaton.
Tavaszi
vizek;
hegyek nélküli tájon
áramlanak át.
Tavaszi
tenger;
lágy hullámok szüntelen,
egész napon át.
A
hamu alatt
a kicsiny lábas titkon
buzogni kezdett.
Zuhogó
eső;
a hintó homályában
lágy suttogásod.
Nem
ível át híd
a tavaszi vizeken,
s már alkonyat van.
Szól
a csalogány,
kicsinyke, hegyes csőre
teljesen nyitott.
Csalogány
fütyül -
egyszer oldalra fordul,
azután szembe.
Egyre
csak szánt, szánt -
a nem mozduló felhő
már nincsen többé.
Tavaszi
esőt
néz a gyönyörű szép lány,
és nagyot ásít.
A
gyönyörű lány
cseresznye szirmokhoz megy,
- éhét elverni.
Most
menj el oda;
zöld fűzfák között hasal
a hosszú ösvény.
Köd
ül a mezőn,
vizek hang nélkül; íme
közelít az est.
Távozó
tavasz;
kései szirmokon ott
marad még kicsit.
Szilvavirágok
a patakvízbe hullnak,
- s tovasodródnak.
Tavaszi
eső;
az alkony leszáll; e nap
is végéhez ér.
Fácán
és tavasz!
Nézd, az alkony épp rálép
a farktollára.
Fönn
a háztetőn
megázott labda hever
a lágy esőben.
Papírsárkány
lóg
tegnap óta az égen,
és épp ugyanott.
Templomharangra
szállt a pillangó, és ott
nyomban elaludt.
Utána
kapva
olyan valótlannak tűnt
a fehér lepke.
Víz-zöld
rizsföldre
cseresznyevirág hullik,
csillagos éjben.
Est
virágai!
Ha ismét rájuk tekintsz,
már gyümölcsök ők.
Virágok
hullnak,
magam öreg s ingatag;
már mögém hullnak.
Virágok
hulltak;
zöldellő ágak között
látszik a templom.
Az
út véget ér,
ahol vadrózsaillat
jön közelembe.
Felborzolódnak
kis hajnali szellőtől
a hernyószőrök.
Csupán
a Fuji
maradt még meg a mindent
belepő zöldben.
Csupán
a Fuji
látszik ki a hajlongó
zöld áradatból.
Bogarak
zúgnak,
amikor a futó lonc
virágja hullik.
Pisztrángom
adtam -
hazafelé ott állt a
kapu az éjben.
Mi
hullt a vízbe
a nyári erdő mélyén,
- virág, bogyócska?
Ebben
a csendben
a fellegek csúcsai
a tó szívében.
Villámfény!
és a
bambuszlevelekre lágy
harmatvíz csöpög.
Kócsag
lábához
fodrozódik a víz az
esti szellőben.
Verandám
mentén
sétálok lámpásommal;
- zuhog az eső.
Mily
pompás játék -
az ágyamban tűzlegyek
szúnyoghálómban!
Öröm
szememnek!
kedvesem legyezője,
oly tiszta fehér.
A
fűzfák felől
lassan sötétül a nap,
s a mezei út.
Szürkület
terül
virágos réti útra;
messze a házam -
Hűs
szárnyalása,
mikor elhagyja a hang
a csengettyűket.
Tiszta
forrásvíz!
ha csak egy kortyra való
is: mily nagyszerű!
Mily
csöndben állnak
a vendég jötte előtt
a bazsarózsák.
Pünkösdi
rózsa!
szirmai szétszórva két-
három halomban.
Levél
se rezdül;
a nyári erdő csendje
borzongást keltő.
Az
a nap elmúlt
már, hogy a csalogányok
hangja visszhangzott.
Hatalmas
zápor;
verebek kapaszkodnak
a kalászokba.
Fűzfalevél
hull,
a víz már mind kiszáradt,
mindenütt kövek.
Rövid
szarvacska,
majd hosszú - vajon mire
gondol a csiga?
Pünkösdi
rózsák
nőttek a templomnál, ott
mentem - "bocsánat!"
Lassan
jön az ősz;
fény gyullad fel egy házban;
még nincsen sötét.
Te
itt maradsz, míg
én elmegyek. Ma kétszer
kezdődött az ősz.
Köd
vázolta fel
álomban elsuhanó
alakok rajzát.
Szederbokron
a
harmat! Könnyű cseppecske
mindegyik tüskén.
Elmélyül
az éj
s az alvás a faluban;
zuhog a zápor.
A
tófenéken
tisztán látni a halat
- mély őszi vizek.
Vadkacsák
szállnak;
ahol a kapát mossák,
fodros lesz a víz.
Kenyérmagvetők
hosszú árnyékai a
lenyugvó naptól.
Mellőz
a világ;
- szüleim falujában
minden levél rőt.
Ollóm
közelít
a fehér krizantémhoz
s tétován megáll.
Hajnali
dicsfény,
s a mély tó színe, messze
fönn a hegyekben.
Háromszor
hangzott;
aztán már nem hallatszott
a szarvasbőgés.
Taplót
keresve
fölfelé néztem; ott állt
a hold a hegyen.
Paraszt
szomszédol
madárijesztőjénél, majd
újra visszatér.
Kalapja
elszállt,
elvesztette varázsát;
madárijesztő.
Ősz
szele körbe
forgatja, s tovasiet;
madárijesztő.
Az
alja nélkül
gurul egy csöbör, őszi
vihar kergeti.
Tiszta
őszi hold!
a ház urát szólítom,
- éppen krumplit ás.
Messziről
hallom
már a várt lépéseket
a száraz lombon.
Templom
a parton;
fuvola ritmusára
hullámzik a víz.
Sötétül
a hegy;
lápi tó pampasz-füve
az esti fényben.
Valaki
eljött
felkeresni valakit
az őszi estben.
Ősz
van és este;
csupán rátok gondolok
jó apám, anyám.
A
szegénységtől
megtaposva, ezen az
őszi reggelen.
Nincs
egy hajlék se
ebben a hóban; - fénylő
ablakok sora.
A
szélrohamban
a lezúduló vizet
sziklák hasítják.
Telek
folyója;
Buddhának szánt virágot
sodor el a víz.
Téli
erdőben
baltám csapása nyomán
fa illata száll.
Milyen
hideg hang,
ha a patkány lábai
futnak a tálon.
Éj.
Egy útszéli
kunyhóban tálját verve
kicsiny gyermek sír.
Nagy
téli vihar;
a majdnem hazaért ló
éppen megbotlik.
Szívem
elszorult;
holt kedvesem ágyánál
fésűjére léptem.
Chisoku
Kék
szitakötő
ábrázata semmi más
csupán nagy szemek.
Chiyo (1701-1775)
Megérintette
horgászzsinegével a
nyáresti holdat.
Őszi
telihold!
ott jártam, ott jártam
az égen furán.
Illatát
adta
a kéznek, mely letörte;
- szilvaszirmos ág.
Tengerpart
hosszán
minden, amit felveszünk
mozog kezünkben.
Ó
lepke, lepke,
kis szárnyaddal csapkodva
vajh miről álmodsz?
A
folyón át már
tovaárad a sötét:
oly sok a tűzlégy!
Bogáncs
harmata;
ha lehullik, egyszerű
víz lesz belőle.
Száz
különböző
fürt fordult termőre az
öreg szőlőtőn.
Reggel
dicsfénye!
- vödröcském foglyul esett;
vizet kell kérnem.
Mily
messze ment el
szitakötő vadászom,
vajh milyen messze?
Láttam
a holdat
s önzetlen fényét. Teljes
tisztelettel, -Chiyo
Chó-ji (1875-?)
Magányos
az est,
a nádbugák a napfényt
foglyul ejtették.
Elsiet
az év;
homlokom tenyeremben,
bámulom nyomát.
Chora (1729-1781)
Éji
boldogság,
s egész napon át béke,
s tavaszi eső.
Holdtól
ámítva,
virágoktól bódultan
szállnak a lepkék.
Szilaj
hófúvás -
ha itt állok egyhelyben,
köröttem forog.
Reggel
dicsfénye
űzi el a holdat; szól
a parti madár.
Egész
nap hulltak
a cseresznyevirágok,
most est közeleg.
Úti
köpenyben,
gólya az őszi szélben -
a Bashó Mester.
A
rét közepén,
szélvihartól hajszoltan
jön fel a holdfény.
Ott
kinn a mezőn,
együtt burkol be a köd
a madarakkal.
A
fűzfaágak
közti résen magányos
csillagok égnek.
Hajnali
dicsfény;
halványul a hold, s kiált
a parti bíbic.
Chóshú (1852-1930)
Megtörik,
s újra
csak megtörik, mégis ott
a vízen a hold.
Dakotsu
Madárijesztő
fülével hegyezi a
hegyek visszhangját.
Eiboku
A
bot tetején
a kis szitakötő épp
kóstol valamit.
Ensui (1639-1704)
Májusi
eső!
Felhők kapuja tárul
a hegyek fölött.
Etsujin (+1702)
Amikor
hullnak,
mily lágyak s bizalmasak!
- a pipacsszirmok.
Ősz
van és este;
odajön megkérdezni:
gyújthatok lámpást?
Gaikoku (1639-1701)
Itt-ott
vitorlás
bukkan ki az alacsony
reggeli ködből.
Garaku
Csöpp
kis pillangó;
hogyha utána kapsz is,
nem siet soha.
Gekkyo (1824-?)
Ismét
elmúlt a
tavasz - minden év oly bús,
s mindig másképpen.
Ginkó
Vízimadarak;
fejükkel a begyükön,
ringva alszanak.
Gochiku (1699-1781)
Milyen
hosszú éj!
a víz hangja mondja el
gondolataim.
Gonsui (1646-1719)
A
vége felé
tengerzúgásba ment át
az őszi vihar.
Gyódai (1732-1793)
Elhagyott
kocsi
áll a tavaszi estben;
senkinek se kell.
Elillan
az év;
a széles égbolton át,
sziszegő szelek.
Hegyi
kakukk szól;
a vad sziklákat fehér
tűz tördeli szét.
Hagi-jo
Kalapod
nélkül,
hogy megcsapkod az eső,
madárijesztő.
Hakusuiró (1890-?)
Forró,
nyári nap;
a fején áll a Fuji,
felhők ölében.
Hashin (1864-?)
Sem
az ég sem a
föld nincs már, de még mindig
hullnak a pelyhek.
Hójo
Most
itt, aztán ott;
hol tűzlegyek vannak, zöld
a fű az éjben.
Hó-ó (+1917)
Földmorzsát
emelt
fel vállával egy magonc -
mérföldnyire zöld!
Kormos
macskafej -
hajnali ásítással
felfalja az éjt.
Narancsszín
izzás
a tó fölött, s szúnyograj
keringő tánca.
Hóyó
A
harmat hangja
hallható, oly csendes és
oly mély az éjjel.
Hokushi (+1718)
Holdat
tűzök fel;
letépem, s újra arra
az ágra tűzöm.
Házam
leégett!
de kertem virágai
nyílnak és hullnak.
Kiadta
lelkét,
de még egyenesen áll;
madárijesztő.
Hány
hó belepte
ernyő haladt el erre
az alkony végén?
Hósha (1885-?)
Nyugtalan
a szív,
ha ott az erdő mélyén
víz csöpög alá.
Inan
Mikor
a kacsa
kiáltott, megmozdult a
hold a nád között.
Issa (1763-1827)
Újévajándék;
a csecsemő a keblen
két kezét nyújtja.
Íme,
magától
hajtja meg magát a fejem:
Kamiji-yama!
Nagy
lampionok,
- szilvaszirmos címerrel
tűnnek fel a ködben.
Összetett
kézzel
kértem egy sarkocskát a
szúnyoghálóban.
Boldog
Újévet!
- most ketten ihatunk az
ünnepi borból.
Egy
kar, mint párna,
egy láb, mint párna - mint az
őz gyengédsége.
Kék
levegőre
küldik el hangjukat az
ifjú verebek.
Egytónusú
lesz
a krizantémok színe
haláluk előtt.
A
fát kivágják;
a madarak nem tudják --
ők fészket raknak.
Mily
egyszerűen
jelent meg ma a tavasz:
lágy kék levegő.
Bűzlő
vízzel telt
gödör szélén szilvafa
bontja szirmait.
Ó,
halott anyám!
Mindig, ha tengert látok -
ha tengert látok.
Megmostam
magam,
imádkoztam - s meglátlak
cseresznyevirág.
"Ó
bagoly" - szól a
galamb - "vágj másik képet
e lágy esőhöz!"
Ó,
esti fecske -
oly keveset várhatok,
s a holnap rémít.
Gyere
kis veréb,
neked sincsen már anyád,
- játszunk kettesben.
Merrefelé
megy
ebben az esőben e
magányos csiga?
Kövér
csigácska,
te is mászod a Fujit;
- csak lassan, lassan.
Zárat
találtam
szalmakerítésemre:
a nyálkás csigát!
Sovány
kis béka,
ne add fel! küzdjél tovább!
Issa veled van.
Hatalmas
Buddha!
az egyik orrlyukából
fecske száll elő.
Ó,
esti fecske -
a holnap után már nem
vár rám semmi sem.
Tavaszi
ködök -
szemeim követik még
nevető arcod.
Tavaszi
napfény;
mindig elidőzik ott,
ahol vízre lel.
Szalma-ernyőcskék
integetnek búcsúzót
a vékony ködben.
Milyen
bizalom;
csak virágok hullhatnak
ilyféleképpen.
Csöpp
szigetecske;
a mezőn szánt a paraszt,
és pacsirta szól.
Hajnali
fényben,
záportól szabadulva
szól a pacsirta.
Hallgasd
csak! Alvók
füleibe folyik be;
szól a csalogány.
Hajnali
eső
itatta át, attól szól
a fülemüle.
Halld
a csalogányt!
Legyek, nyomorult hernyók,
halljátok ti is!
A
rizslepénykét
ropogtatja szüntelen
a gyönyörű lány.
Koromsötétből
koromsötétbe mennek;
szerelmes macskák.
Felkel
a macska,
s hatalmas ásítással
találkára megy.
Kutyácska
s lepke;
kivéve ezt a kettőt,
semmi sincsen már.
Lepke
a kertben -
gyermek kapkod, az libeg,
kapkod, az libeg.
Lepke
jött, s tova-
repült egy másikkal a
virágzó kertben.
Majd
lepke legyek,
ha újra születhetek;
víg, barátságos.
Bábok
sorában,
középen és közöttük
Daruma Buddha.
Megint
hiába
nyitogatja kis csőrét,
- szegény fióka.
Verebek
csőre
tágra nyílt a rügyeknél;
Buddhát üdvözlik.
Prédikáció;
- az egész képtelenség -
de olyan békés.
Mozdulatlanul
bámulja a hegyeket
a kövér béka!
Picit
még susog
a mező füveiben,
s tűnik a tavasz.
Szomorú
világ;
ha kinyíló virágok
hervadnak, az is.
Egy
lepkét ráz le
magáról az őz, aztán
újra elalszik.
Mindketten
élünk -
tisztán és magányosan -
én és a pipacs.
Semmim
sincsen már;
csak ez a nagy békesség,
s ez a hűvösség.
Ily
nagy pünkösdi
rózsa! - kiált a kislány
karját kitárva.
Édesem,
milyen
kerek, víg képe van a
bazsarózsának!
Karok
és lábak
kinyújtva - milyen hideg!
- milyen magányos.
Hűs
szél lengedez;
hódolunk az ég előtt,
fenyő a sírnál.
Nélküled
édes,
túl mélyek s nagyok voltak
a sötét erdők.
Nyári
délután;
a folyó nem ad hangot,
csak a nádi veréb.
Ne
bántsd a legyet!
Előtted dörzsölgeti
kezét és lábát.
Záporesőben,
meztelen lovas üget
meztelen lován.
Egyedüli
hang:
a leszálló est hangja
nyári esővel.
Az
első tűzlégy!
és - zzt - ismét tovaszállt;
- szél a kezemben -
Kis
hűvös szellő,
hajlongva, hajladozva
mégis idejön.
Aki
férfi, szánt!
mély tiszteletem, de én
megyek aludni.
Esti
holdfényben
csaknem csupasz a csiga
a házán kívül.
Öreg
fenyőfa;
ő még nemigen Buddha,
de szép álma van.
Milyen
hosszan kell
a tücsöknek cirpelni,
míg délután lesz?
Szöcskék
figyelem!
most elfordulok, ti meg
mind tűnjetek el.
Jobb
idő volna,
azt mondanám: még egy légy
jöhet a rizsre!
Ebben
a kicsiny
integető fűszálban
lakik a hűs szél.
Vékonyka
növény!
nagy sokára tétova
virág nőtt rajta.
Hallod
a magas
hegyi templom teraszán
a szarvasbőgést?
Két
ujjacskával
vigyázva harmatcseppet
csíp fel a gyermek.
Harmat
az élet!
egy harmatcsepp az élet,
és újra, mindig.
Harmatcsepp
tűnik;
a föld tisztátalan, nem
akar maradni.
Libegő
levél;
macskánk mancsával tarja
egy pillanatra.
A
répaszedő
répával mutatja meg
nekem az Utat.
Mú,
mú, mú-ú-ú -
előtűnik a sűrű
ködből egy tehén.
Még
mindig kopog
azon a fán a harkály,
noha jön az est.
Cirpelő
tücskök!
mint a piros papírból
készült szélforgók.
Kinyújtott
karral
őriz egy csecsszopót a
madárijesztő.
Tja,
az emberek -
de itt a madárijesztők
sem egyenesek.
Két
kéklő szemed
messzi hegyek visszfénye;
kis szitakötő.
Templom
harang szól;
s szól a vízimadár is;
az éj sötétül.
Nézzétek
ott a
nagy piros hold! gyerekek,
vajh kié lesz ma?
Fénylő,
tiszta hold;
térdeid alatt állunk,
magasztos Kannon.
Bambuszárnyékban
hever, hogyha süt a hold -
saját házacskám.
Levelek
szállnak
a ház előtt a rétre!
Boldog a macska.
Elszáradt
a nád;
de az esti esőben
hangosan suhog.
Piros
virágok,
őszi szél - meghalt, aki
letépné őket.
Harmatcsöpp
fénylik;
galambok turbékolnak:
Buddha, óvj minket!
Egyedül
a fal
hallja csak panaszomat;
őszi alkonyat.
E
csöpp kisgyermek
amikor kacagni kezd -
itt az őszi est.
Oly
sötét az út,
szinte valótlan lábam
tócsákban caflat.
Életem
ősze!
szeplőtlen a hold; ily hold
dacára mégis.
Ó
őszi szelek!
Megöregedtünk. Buddha
felé haladunk.
Milyen
gyönyörű
papírablakom szakadt
résén a Tejút!
Hajam
tincsei
s a fehér pampasz-bugák
együtt reszketnek.
Ezen
a földön
némelyik szúnyog szebben
zúg, mint a másik.
A
bolháknak is
hosszú ez az őszi éj,
s olyan magányos.
A
tömeg előtt
Buddhához esdve állok
itt az esőben.
Nem
könnyű dolog,
ha az ember ősz végén
jön a világra.
Tücsök?
Valóban?
E fagyos téli éjben
mily vitézi hang.
Pampaszfű
hullik;
szinte szemed előtt lesz
egyre hidegebb.
A
jégszemek a
tűzbe futnak, oly gyorsan,
ahogy csak tudnak.
Csivitelhetnek
a kis ökörszemek, az
est mégis leszáll.
Magányos
e sír,
de az ökörszemecske
az mindig ott van.
Messze
a rónán
áll a Buddha; jégcsap lóg
orra hegyéről.
A
Nagy Kapunál
fagyosan hangzott a Mi
templom harangja.
A
havas úton
barátságosan félre
álltak a kutyák.
Aki
itt lakott -
mindent tudok róla: mit
tűrt a hidegtől.
Egyedül
vagyok, -
mondtam. Könyvébe írta.
Jéghideg éjjel.
Ágyamon
a hó,
Tiszta Országból hulló;
légy üdvözölve.
Újra
és újra
meghajlok az év végén
Odaát előtt.
Reggeli
fényben
sustorognak, pattognak
a fadarabok.
[Kuribayashi]
Issekiro
Kuribajasi Isszekiro (1894-1961)
Körbevágom
a
fát; amikor felnézek,
csöndesen áll ott.
Isshó (1652-1688)
Amikor
mindent
látott, fehér krizantémon
pihent meg szemem.
Ishida Hakyô (1913-1969)
Tehervonat
jön;
nehéz márványsírkövek
remegnek vele.
Izen (+1770)
Szilvavirágok
-
vörösek, oly vörösek,
- mily vörösek ők!
El
kellett válnunk;
néztünk a domboldalra,
s barackot ettünk.
Barátok
lettünk,
csupán, hogy elválhassunk;
madárijesztő.
Fényes
szemeid
messzi hegyek visszfénye;
kis szitakötő.
Jósó (1662-1718)
Zápor
után a
súlyos kalászok között
keskenyebb az út.
Villám
cikk-cakkja!
belevág a távoli
hegyek csúcsába.
Mélyen
a vízben,
csendben egy sziklán pihen
a fák rőt lombja.
Oly
fényes a hold;
szent fülkéjében bagoly
húzza meg magát.
Eső
esik; a
tetőfedő megfordul,
s a tengerre néz.
Hányféle
ember
szalad az esőben a
Seta hídon át?
Feneketlenné
vált magányosságban, hó
hullik esővel.
Ledobta
bőrét,
s mellette feküdt holtan
az őszi tücsök.
Se
mező, se hegy;
mindent belepett a hó -
semmi se maradt.
Kacsa
bukott fel;
s mindaz ott lenn a vízben,
szemeiben ült.
Kakei (+1716)
Az
őszi széllel
izeg-mozog s reszket a
borostyán lombja.
Vödrömben
feljött
egy vörös kamélia,
hajnali dicsfény.
Villám
fényénél
Buddha előtt hódolok
a messze rónán.
Katsuri (1732-1817)
Hó
csodálóit
egymás után nyeli el
a fehér zápor.
Kempú
Esti
napfényben
szökkenő szitakötők
a víztájképben.
Kidó (1872-?)
Őszi
pillangó
az esőtől nedvesen
hullott a gyepre.
Kijiró (+1887)
Gesztenye
hullik,
ponty bukkan fel; vízkörök
találkozása.
Kijó (1867-1938)
Farkával
csapkod;
annyira örül a ló
a friss harmatnak.
Kikaku
Az
esti fényben
csendben pillangó szállong
végig az utcán.
Legelső
dalát
fütyüli a csalogány;
- zavarba esett?
Nézd,
hajnalcsillag!
derengő hegy, s virágok
felhőkaréjban.
Hajnalpírban
a
barackvirágok fölött
kakas kiáltás!
Cseresznyevirág
havazta tele öled
hatalmas Buddha!
Nyári
visszfények -
ah, tegnap még keletről,
ma nyugat felől.
Zápor,
mennydörgés!
Hápogó kacsák húznak
el a ház előtt.
Szegény
csavargó!
eget és földet használ
nyári ruhaként.
Kicsiny
fabéka,
banánlevélen ül, és
lágyan hintázik.
Őszi
égbolt kel
fel a dombtető felett,
ott a cédrusnál.
E
hó az enyém!
Kalapom terhe enyhül
e gondolatra.
Kiált
a fácán,
nem tud aludni; metsző
hideg a holdfény.
Téli
holdfényben
a kastélykapu zárát
elreteszelték.
Ó,
az első hó!
Tealevélre teszem,
úgy nézem, hosszan.
Elcsitultak
a
nyugtalan szitakötők.
Süt az ifjú hold.
Kikusha (1752-1826)
Templomból
jövet,
a teaszüret dala:
- igen, ez Japán.
Kishú
Az
őszi estben
varjú száll idefelé,
egyet se károg.
Kitó (1740-1789)
Hegyi
út mentén,
felhőkön jártam; szirmok
között, esőben.
Hegyi
templom; a
verandán moha alatt
tiszta víz árad.
Mi
szól ebben a
nehéz ködben a hegy és
a hajó között?
Tavaszi
fényben
béna koldus üldögél
és boldogan vár.
Kodó (+1783)
Ha
volna virág,
letépnék egy csokorral;
hegyi kakukk szól.
Koshun (+1667)
Barátságosan
nő névtelen helyeken
a vadcseresznye.
Kubutsu (1875-1943)
A
gyermek, aki
nyitott szájjal néz hulló
szirmokat - Buddha.
Női
fegyházban
sírnak; sírva prédikálok
hűs őszi napon.
A
jéghideg hold
a fák árnyékával ír
a hómezőre.
Kyodai (1732-1793)
Levél
hullik a
lehullt levélre, eső
vágja az esőt.
Kyokó (1866-?)
Kidugja
szárnyát
a galamb a rács mögül
a téli napra.
Kyokusui
Ó
szürke tenger,
messze, mályvaszínű part
s fehér sirályok.
Hideg
téli éj;
a tengerbe zúdul és
zúg a vízesés.
A
lovának szánt
szavából szélvihar lesz,
s tombol a réten.
Kyorai
Ó,
szép őszi hold!
már nem nézem a tengert,
s hegyet se látok.
Öt
vagy hat fűzfa
hagyja hosszú ágait
egybefonódni.
Ah,
tenyeremben,
ez a csöpp tűzlegyecske
szomorú halott.
Hegyek
és mezők
az esti zsolozsmától
már hűvösebbek.
Esőtől
síkos
a héja sötét tolla;
kezdődik a tél.
Megyek!
- szóltam, de
behavazott ajtómon
újra kopognak.
Milyen
serények
a tengeren esőben,
ha a szél fordul.
Gyümölcsös
virul!
Kertészkedő, fehér fők
egymáshoz bújnak.
Újév
hajnalán
apámtól kapott kard van
derekam körül.
Kyoroku (1655-1715)
A
fehér felhők
fölött énekel a fény:
pacsirták szava.
Mélyen
a vízben,
uszonyát mozgatja a
ponty, ha álmodik.
Gyertyatartónál
fehér pünkösdi rózsa -
holtnál csöndesebb.
Szolgáló
csere:
esernyővel kezében
néz az estébe.
A
tornác falán
krizantémok árnyai
nyúlnak magasba.
Kyoshi
A
kígyó eltűnt,
de a szem, mely rám nézett,
ott van a fűben.
Öreg
templomnál
orchideák illata
e pillanatban.
Meisetsu (1847-1926)
Lepkék
követik
bódultan a koporsón
a koszorúkat.
A
tágas eget
keresztező madarak
halk szárnycsapása.
Viharos
éjben
az égbolton gurul át
a magányos hold.
Ó
nyári hegyek!
visszhang, visszhang után, ha
óriás fa dől.
Kaszálás
közben
látom a margarétát,
milyen búsan néz.
Városi
népség
hazafelé; kezükben
rőt őszi levél.
A
vándorló pap
eltűnt a ködben; csupán
csengője hallik.
Mokuin
Neked
fehérek
- szív, mely nem kételkedett! -
a szilvaszirmok.
Moritake (1472-1549)
Könnyen,
lebegőn
szállnak a szilvaszirmok -
isteni tavasz!
Virágot
láttam,
mely ágához visszatért?
ah, egy lepke volt!
Nangai (kb. 1800)
Mind
ama földi
dolgok árnyékából, a
mai nap holdja.
Nao-jo (1772-1865)
Letépni
nehéz,
le nem tépni nehezebb;
kis violácskák!
Név nélkül
Az
áll megírva:
ne tépj szirmot, de a szél
nem tud olvasni.
Öreg
falumban,
szüleimnél - magasan
zümmög a bogár.
Hegyi
kakukk szól;
mindvégig hallom dalod
a másvilágon.
Óemaru (1719-1805)
Esti
hóhullás;
széna halk ropogása
az istállóban.
Onitsura (1660-1738)
Hatalmas
Hajnal!
Elmúlt idők szele száll
a fenyőkön át.
A
hajnalpírban
a kalászok csúcsán, - nézd,
érik a tavasz!
Víz
a völgyön át;
ott kövek énekelnek,
s vadcseresznye nő.
Meggyvirágoknál
- madárnak két lába van!
Sőt a lónak négy!
Kertemben
ott áll
egy kicsiny kamélia
fehér virága.
És
így nyílnak ki,
s így nézem őket, és így
hullnak le, és így -
Pisztrángok
szállnak!
és lenn a víz mélyében
úsznak a felhők.
A
hűvös szelek
fenyőzúgással töltik
meg az égboltot.
Milyen
súlyosnak
tűnnek a vízimadarak,
mégis lebegnek!
Hová
önthetem
ki mosdóvizemet? - ma
mindenütt zümmögés.
Ontei (1870-1925)
Első
Napkelte;
ím a víz és a felhők
szétválasztódtak.
Ótsuji (1881-1913)
Hangom
se szól úgy,
mintha az enyém lenne
e hideg éjben.
A barackok mily
mélyre kortyolják a nap
fényét e csendben.
Raizan (1653-1716)
Újév
napján a
folyó a mezőkön át!
Hallom a vizet.
Marékkal
téptem
a tavasz füveit és
eldobtam őket.
Felemelkedtem,
s ott láttam magam fekve
a hidegségben.
Gázló
asszonyok
rizst ültetnek; mind piszkos,
kivéve - daluk.
Rankó (1726-1799)
Holdfényben
hulló
fehér kaméliák - óh,
egyedüli hang.
Lágy
nyári éjjel,
a felhőkből felhőkbe
száll a telihold.
Törik
a sárga
nád, lassan elsodorja
magával az ár.
Ransetsu (1653-1707)
Egy
szilvaszirom
kibújt - s körülbelül egy
sziromnyi meleg.
Csak
egy levél hull,
hirtelen - csak egy levél;
a szél ölébe.
Mélyen
az éjben
még maga a Tejút is
helyet változtat.
Füstölgő
ködök
suhannak a víz fölé
az őszi estben.
Nézd
a telihold
az esti ég zöldjére
fenyőfákat fest.
Egyik
fűről a
másikra táncolnak a
harmatgyémántok!
Áramló
vizet
mos a leáramló víz
az esti hűsben.
Rippo
Virágot
s holdat
láttam; a legszebbet most
látom: a havat.
Riyú (1660-1705)
Tetőcserepet
tör a vihar; s még mindig
zúgnak moszkitók.
Róka (1671-1703)
Miért
repülnek
oly sietve a libák
a tavaszéjben?
Nem
havazik már;
a cserjéken ragyogó
pelyhek az éjben.
Egy
vízimadár
szirmokat szel begyével
az átúszáskor.
Roseki (1870-1918)
Barátok
nélkül,
magányosan mocsárba
dobott téli hold.
Ryókan
A
széllel jönnek
szálló, száraz levelek;
kis tűzre elég.
Ahogy
a fűszál,
összeroskad a mezőn,
úgy marad fekve.
Ablakom
sarkán
ott függ a hold; a tolvaj
ottfelejtette.
Ha
eső esik,
ez a Ryókan barát
megszánja magát.
Ryóta
Egy
szót se szóltak;
a vendég, a gazda s a
fehér krizantém.
Dühöngve
mentem
haza - ott fűzfák vártak
a házam előtt.
Éji
titkos hold
tavaszi eső után
a fenyőkön át.
Ki
van még ébren?
Lámpája még ég. - Esik
az éj közepén.
A
hold a vízben
felbukfencezett, s akkor
tovasodródott.
Mintha
már soha-
se lenne tavasz, oly sok
levél hullott le.
Ah,
magányunkban -
tűzlegyet hoztam beteg
kisgyermekemnek.
Ryúho (1601-1672)
Holdat
merítek
fel csészémmel s kiöntöm
a vízzel együtt.
Ryúshi (+1681)
Ó
ez a nagy csend!
madár lépteit hallom
a hullt avaron.
Ryusui
Sírva
igyekszik
az eltévedt kisgyerek
tűzlegyet fogni.
Sanin (1877-?)
Hogyha
sétálok,
ott messze velem sétál;
madárijesztő.
Saryú (17. század)
Ecsetek
nélkül
fest hajlongó füzeket
a tavaszi szél.
Sazanami
Verebek
szállnak
egyik madárijesztőről
át a másikra.
Seibi (1748-1816)
Árnyékba
bújva
adom át vendégszobám,
ha megjön a hold.
Most,
hogy levele
mind lehullt, ott áll a fa
a napsugárban
Seihó (1882-1944)
Felszálló
madár
szárnycsapkodása hajtja
a tavasz vizét.
A
tűző napon
napernyőd, ó édesem,
ugyancsak kicsi!
Seira (1739-1791)
Hideg
holdas éj!
Ó, gyengéd szárnycsapások
zúgását hallom.
Szarvát
emeli
és bámul a sok tehén
a nyári mezőn.
Senkaku (1676-1750)
Rúg,
ágaskodik,
és vissza se tekint, úgy
vágtat el az év.
Senna (1650-1723)
Néhány
papírlap,
miután eltávozott;
magányos dolgok.
Sesshi (17. század)
Ablakdeszkámat
halk hangon cirógatja
a vadlóhere.
Shadó (17. szaázad)
Sok
különböző
nehéz nevet visel a
tavaszi zsenge.
Shi-ei (+1868)
Két
ifjú bambusz;
a holdat tartva állnak
ott, egymás mellett.
Shihyaku
Csak
ő hibázta
el az arató kocsit;
madárijesztő.
Shiki (1867-1902)
Őszi
telihold;
fenyőág árnyéka hull
fehér gyékényemre.
Senki
sincsen ott;
csak nádszék az árnyékban
és fenyőgallyak. S
Épp
a Zen-templom
Nagy-Kapujától jöttem -
csillagos éjjel.
Esti
holdfényben
szilvafaág szirmai
hullnak a lantra.
Sötétkék
tenger,
fehér, hófödte hegyek,
megjött madarak.
Egy
csöpp tanyácska
három-négy szilvafával,
és még egy, még egy.
Homokos
strandon
lábnyomok futnak, hosszan,
mint e tavasznap.
Minden
szigeten
fényt lobbantott lángra a
tavaszi tenger.
Fűvel
telt kosár
áll a tavaszi hegyen,
de senki sincs ott.
Eső
tavasszal!
a napernyők befedik
a révészhajót.
Keze
tele van
kagylókkal - nézd, mily szépek!
hívja barátját.
Pacsirta
lebeg;
átlépi a felhőket,
és ködöt lehel.
Az
országhatár
egyik hegyének csúcsát
még hófolt fedi.
Gondtalanul
száll
a felhő; hegy lankáján
paraszt szántogat.
Sűrűsödő
köd
mosta el a hegyeket.
Csak egy torony áll.
Kőfal
is reped,
ha macskák szeretkeznek;
- ó, mily szörnyűség!
Kidőlt
egy egész
fadézsányi indigó:
tavaszi folyó!
Vadliba
kiált -
sziklák felé az éjben
fehér hullámok.
Költöző
fecskék;
bátran repülnek a nagy
Óceán felé.
Tavaszi
mező;
miért jönnek-mennek az
emberek oda?
Zárják
a templom-
kaput, pántja csikorog,
- már későre jár.
Vasútsín
fölött
mélyen vadlibák szállnak
a holdvilágban.
A
part s a csónak
csevegnek egymással, hisz
oly hosszú a nap.
Visszanéztem,
de
aki éppen erre jött,
eltűnt a ködben.
Bambusz
sípocskát
fújt, amint erre ment a
tavaszi éjben.
Nézd,
hogy ugrál a
veréb a verandán át
nedves lábakkal.
Lámpát
gyújtottam;
a bábuk árnyat vetnek,
- mindegyik egyet.
Ide
és oda
libeg egy sárga lepke
a víz tetején.
Lepke
alszik a
kövön - miről álmodik?
bús életemről.
Törött
sziklánál
apró halak játszanak
a fűzfák mentén.
A
városon át
fut a folyó, és útján
fűzek kísérik.
Estéli
hegyek
bíbora; azáleák -
egyetlen ház sincs.
Alacsony
felhők
szállnak fel egymás mellé
a tenger végén.
Holland
hajó! sok
vitorlával, dagadó
fellegek előtt.
Árban
gázolni
a nyárban, és középről
még visszanézni.
Kígyó
siklott el;
a hegy elcsendesült és egy
fehér liliom.
Hatalmas
Buddha
ül szívtelen és örök
hűvösségében.
Legvégső
végén
a hűsnek, tenger fölött
hold szállt magasba.
Minden
gond és baj
már mögöttem van; láttam
a nyári holdat.
Villámfény
villant;
erdő szélén víztócsa
tükrözte vissza.
Összeroskadt
híd;
mögötte magányosan
egy szomorúfűz.
Mennyi
maradt meg
az egész életemből?
Ó, rövid éjek.
Meddig
jöttök még
szemeimbe szúrni, ti
keringő legyek?
Kihunyt
lámpácska;
az este hűvösén át
a vizek hangja.
Elült
a vihar;
a fán, hol tücsök zenél,
ég az esti fény.
Nézd,
a jégmadár!
a medence vízében,
halak a mélyben.
Lámpácskám
kihunyt;
hallom, szél suhogtatja
banánfa lombját.
A
pontyfejek épp
kibújnak a víz alól;
kopog az eső.
Fehér
pünkösdi
rózsa - ha a hold fénylik -
szirmai hullnak.
Rövid
éjszaka;
csak a révkikötőnél
ég valami fény.
Fenyőágak
közt
vitorlásokat látok
az esti hűsben.
Az
esti szélben
lágyan ringatják maguk
a fehér rózsák.
Egyre
messzebbre
megy a lámpás; közelről
hegyi kakukk szól.
Öreg
temető,
besüppedt sírok; vadul
nőnek a gyomok.
Mikor
a hold jött,
esti szél fújt a füvön,
s hegyi kakukk szólt.
Vörösfenyősor
fut a rizsmezőn át a
templom kapuig.
Mily
sietősen
mossa el ezt a nyarat
a gyors Mogami.
Gyertyát
gyújtottam
istennek; hazatérve,
szarvas bőgése.
Sötétlő
erdő:
bogyót hallok valahol
a vízbe hullni?
Leszüretelt
rizs;
elhagyva áll a kopár
út mentén Jizó.
Rekedten
üvölt
a majom, s foga villog;
hold száll a hegyre.
Áll
az árvízben
higgadtan s zokszó nélkül;
madárijesztő.
Ha
a hold ragyog,
emberré válnak a
madárijesztők.
Az
őszi szelek
fújnak; élünk s egymásra
nézünk, te meg én.
Rőt,
őszi lombok
ily magasan nincsenek
e sötét hegyen.
Magányos
kis ház;
lassan alászáll a hold
a füvek fölé.
A
fának dőlök;
csaknem minden ág csupasz;
csillag-teli éj.
Halott
rákocska;
valaki rátiport az
őszi reggelen.
Lóról
leszállva
kérdem a folyó nevét;
őszi szél felel.
Gyermekjátékot:
papás-mamást játszottunk
az őszi estig.
Az
őszi szél fúj;
számomra nincs már isten,
nincs már Buddha sem.
A
templomudvar
fényétől távol alvó
vízimadarak.
A
tűzijáték
kihunyt, mindenki otthon;
milyen sötét van.
Magasra
száll fel
a hold; lassan levelek
hullnak egymásra.
Levelek
szállnak
valahonnan messziről;
vége az ősznek.
Krizantémillat,
jóllehet ez a holdas
éj a tél jele.
A
fedélzetre
jégszemecskék hullnak mély,
sötét pengéssel.
Kóbor
macska ül
a téli kertben; kicsiny
tócsát hagy hátra.
Hideg
pirkadat;
a jég fölött árad az
emelkedő ár.
Kieveztünk
a
ködből; mily tágas tenger
feküdt mögöttünk.
Távol
a tavak
határtalanságában
egyetlen bíbic.
Rád
vártam, végül
újra esőre fordult
a zord téli szél.
A
téli folyón
a beléje hajított
kutya teteme.
Hegyek
közt falu;
magas hótömeg alatt
csörgedező víz.
Valahol
ott az
erdőben van egy kis tó;
a jege kövér.
Még
tízéves sincs,
s a barátokhoz adták;
- komor, hideg éj.
Tizenegy
lovag
metsző hóviharon át;
egy sem néz széjjel.
Az
apátságból
csupán a kapu áll még
a puszta mezőn.
Pókra
tapostam;
mily magányos és hideg
lett tőle estém!
Kiszáradt
mezők;
csupán egyetlen fény tér
be a kis házba.
Táncolva
szállnak
a tó vize fölött a
lehullt levelek.
Hideg
téli éj;
a kősírbolt árnyéka,
fenyő árnyéka.
Nagy
szegénységben
tíz éven át tanulni:
egy szál takarón.
Vadul
táncolnak
az elhagyott csónakon
a jégszemecskék.
Hópelyhek
hullnak
a kacsákra az öreg
tavacskán; este.
Shikó (1664-1731)
A
ló fülei
hátra csapódtak; hűvös
körtevirágok.
Szálló madarak;
tolluk majdnem súrlódik
az őszi lombhoz.
Shirao (1735-1792)
A
messzeségben
szétvált folyó ágai
a ködbe vesznek.
Az
elmúló ősz
fűcsomói alatt ott
rejtőzik az ár.
A
fények égnek;
cseresznyevirág hullik;
szívem vágyódik.
Shiró (1724-1815), (1742-1803)
A
vízen, amit
felmarkolok, ragyog a
tavasz kezdete.
Ím
felkél a nap -
semmi mást nem láthatsz a
tenger ködén át.
A
vízesés jön
és lezúdul a vadon
magas zöldjébe.
Dereng
a hajnal;
a hóba temetődött
éjjel a vihar.
Shóha (+1771)
Hullámok
törnek
meg a kis sziget körül;
ködön át, látni.
Madárijesztő;
árnyéka már az útig
jön el az estben.
Csodás
ébredés,
élünk - a téli esők
ó világában.
Tűzijátékhoz
hordtam - mind-mind otthon volt -
az ősz vizeit.
Shóhaku (1649-1722)
Mily
szűzi a csend!
gesztenyelevél süllyed
a tiszta vízben.
Az
őszi estben
kis anyátlan gyermek ül
magában s eszik.
Shó-u (1860-?)
Futó
zivatar
után fényes nyári hold
terül a fűre.
Shúóshi (+1892)
Mélyen
a völgyben,
esti ködbe burkoltan
még csalogányok.
Shúrin (1881-1923)
Messze
a parttól
halászok kiáltása;
süt a nyári hold.
Shushiki
Fácán
farktolla
gyengéden hozzáért egy
kis violához.
Sódó (1641-1716)
Tavaszi
kunyhóm!
Ott belül semmi sincsen,
és - minden, minden.
Magával
cipel,
s fut előttem árnyékom
vissza a holdfénybe.
Elmúló
tavasz -
elhervadnak a rózsák,
saláta fonnyad.
Sóin (1604-1682)
Harmatcsepp
fénylik,
- mit sem törődve azzal
hová is hullott.
Sókan (1465-1553)
Újév
hajnalán
azt választom, hogy nézlek
Fuji no yama.
Fehér
kócsagok
- hang nélküli hó szárnyak
az égbolt felé.
A
hold rákötve
az ablak kilincsére
- kerek legyező.
Elolvadt!
Most ez
a hóból készült Buddha
valóban Buddha.
Sora (1648-1710)
Mint
hab oly könnyű,
vagy mint kék reggeli köd,
a harmatos föld.
Csillaggal
telt tó;
téli zápor borzolja
újra és újra.
Egész
éjen át
hallom az őszi szelet
itt a hegy mögött.
Sóseki (1865-1915)
Úgy
tűnik kövek
mozognak a tó alján,
oly tiszta a víz.
Taigi (1709-1772)
Fülemüle
jött,
és a zöld mohamezőn
ott állt s hallgatott.
Nincs
egy kő sem, hogy
a kutyához vághassam;
csak téli holdfény.
Templomharang
szól
rabló elfogására;
a téli erdőn.
Téli
holdfényben
egyedül jöttem át a
recsegő pallón.
Még
rizs morzsácska
csücsül a macska bajszán,
de szeretni megy!
Békével
teli
napok; nyugtalan évek
elfelejtődnek.
Mindegyik
csillag
külön kezd sziporkázni
e fagyos éjben.
Széltől-felfordult,
felállított, majd eldőlt
madárijesztő.
Tűzlégy
cikázott,
nézd! - csaknem felkiáltok,
de magam vagyok.
A
tűzlégy fénye;
mikor végül megfogtam,
ujjaim közt ég.
Sárga
vadrózsa;
levélben virág s újra
levélben virág.
Teishitsu (1607-1673)
Ó
az a, az a -
- már szavam sincs; - virágzó
Yoshino-hegység.
Torahiko (1892-?)
Petárdák
tüze;
de amikor kihunytak, -
éj, mint előtte.
Tórin (1772-1806)
Tiszta
őszi hold;
vízi tetvek sietnek
a sziklákon át.
Tóyó (+1892)
Hulló
csillagok
csíkozzák az égboltot -
forró az este.
Uritsu (kb. 1675)
Ponty
cuppan éppen;
sötétedő víz felett
szilvavirágok.
Yaezakura (1879-?)
Kivéve
házam
tűzhelyét körben minden
kiszáradt, puszta.
Yaha (1662-1740)
Lámpám
körül is
mozdulatlan fényköröd;
téli elzártság.
Ó,
szegény macskák!
Kezdettől fogva sírnak
a szerelemtől.
Mikor
kertemet
söpörtem, kaméliák
kelyhei hulltak.
Alkonyi
hóban
egyetlen ernyőcske jön
gyors haladással.
Éjjel
a sirály
miközben vízre zuhan,
csillagot csíp fel.
Yasó
Téli
viharban
csendesen ül a macska,
s szüntelen kacsint.
Egy
vízimadár;
a begye összeakadt
tükörképével.
