« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Faludy György
(1910-2006)
japán haiku fordításai
Test és lélek, A világlíra 1400 gyöngyszeme,
Magyar Világ, Budapest, 1988.
Kááj Csigecu asszony (?1644-?1708)
Négy
hét, hogy meghalt a férjem.
Hideg párnámról egy hímszúnyog
sírását hallom miden éjjel.
Egy
tücsök van csak velem. Lágyan
ciripel fáim közt, a kerti
madárijesztő ingujjában.
Oly
szép ma a hold asszonyteste!
Ha még egy hold lenne az égen:
a kettő összeverekedne.
Csijozso, az apáca (1703-1775)
A
fűzfa haja ellibben az éles
szélben, majd valahogy
visszafolyik törzséhez.
Csinoku (18. század)
A
szitakötő arcát figyelem.
Arc? Ábrázat? Profil? Pofa?
Úgy találom, többnyire szem.
Dzsokusi
A
varangyos féltékeny:
a fűben ül egész nap,
hátán csinos nejével.
Gáráku (1777-1859)
Nem
fél s nem törődik veled
a lepke: akkor sem repül
gyorsabban, mikor kergeted.
Hatszui Sizuje (1900-1982)
Sok-sok
virágszirom esett
a sárba; de ott fenn a fán
nem ily szép színesek.
Néhány
fagyos levél meg egy kevés fehér
porhó: a gyalogút tétován kanyarog
a sírkövekig, és hirtelen véget ér.
Hattori Ransecu (1654-1707)
Mélykék
az est.
A telihold az égre
sötét fenyőket fest.
Hino Szódzsó (1901-1956)
Nem
sejtem, hogy mifajta mag lehet,
de ha pár szemet felszedek, az élet
csiklandozza tenyeremet.
Jadzsi Mikadzso (1924-)
A
versenyfutó combjai
a napfényben ezüstös sugarak.
Kis
vízesésnek merném mondani.
Joszá Buszon (1716-1783)
Bárányfelhő
ezüst uszálya.
A béka elbűvölten nézi,
s lassan fordítja a fejét utána.
Kilépek
a büdös budiból. Szemben
gyönyörű lepke száll.
Elpirulok.
Ezt most nem érdemeltem.
Halászhálót
akasztanak a fára.
A háló szemeiből kicsepeg
a víz s
a hold világa.
.......................(Találkozom
és összebarátkozom
..........Szejhán szerzetessel)
A
favödör ringó vizében sápadt
sárgadinnye s egy fényes padlizsán.
Biccentenek egymásnak.
A
körtefa csupa virág a holdas
tavaszi éjben. A fa tövében
egy nő szerelmes verset olvas.
Május
vége. Kegyetlenül
porzik a zápor. Az úszó hínár is
már
majdhogy elmerül.
Nagy
társzekér döcög el három szőke
nagy lóval. Az útszéli
petúniák
megborzanganak tőle.
Gyönyörű
éj. Mindenki boldog.
Az útonálló lesben áll,
és verset
ír a teliholdhoz.
Sárga
krizantém
A
szobában tíz gyertya ég.
A sárga krizantém kezemben
rögtön
elveszti a színét.
Fehér
krizantém
Csupa
szépség és földöntúli illat.
A nyitott olló megmerevedik
s ellenáll ujjaimnak.
A tavaszról, öregen
Vidámság,
zaj, szerelmek.
Ez a rózsaszín szemüveg
idegen már szememnek.
Erotikus emlékek
Tölgyfamakkok
a faragott fatálon.
Trágár makkok! Mondjátok el nekem,
milyen
szép volt garázda ifjúságom.
A
téli szél zizeg.
Hány kavics fekszik a tarlón! Most végre
látom mindegyiket.
Kaneko Tóta (1919-)
Oda-nem-illő
jövevény:
fenyőtoboz ül egyenes
derékkal a fű közepén.
A
bankban még civódom elmenőben
kollégáimmal, de az utcán
rögtön motorbicikli
lesz belőlem.
Kató Suszon (1905-1993)
Tokióban született keresztény japán családból. Elemi iskolai tanítóként kezdte, majd irodalomból doktorált. 1940-ben, amikor már ismert költő volt, a Mennydörgés télen című befolyásos folyóiratot alapította. Tíz kötet haikut adott közre. (F. Gy.)
Szállongó
falevél.
Lelassul az idő,
mikor a földhöz ér.
A
harmatos kertben sétálunk ketten.
Belőle macska lett.
Én
embernek születtem.
Kobajasi Issza (1763-1827)
Van
még remény!
Árnyékom pompás egészségnek örvend
az újév reggelén.
Oly
sárga, mint a nyíló kankalin,
s milyen mély és kerek a lyuk, melyet
a friss hóba vizeltem odakinn!
Nagy
pelyhekben havazik. A mokány
bikára mennyi terhet raktak!
A hó is egyre gyűlik homlokán.
Virágaim
közt lepke libeg részeg
gyönyörrel. Új pillangó érkezik,
és megszökteti kertemből lepkémet.
Kásás
lett éjjel és elolvadt reggel
a téli hó. Falunk
megtelik
gyermekekkel.
Mellettem
négy fuvaros horkolt
gurgulázva. A nagy, nehéz ló
szellentése
majdnem levitt a kompról.
Kerti
ajtómon betörők matatnak
éjszaka. Ezért egy barna csigát
nyomtam oda a riglihez lakatnak.
Az
óriási, kövér macska
elbűvöli a lepkéket, mikor
narancsszínű
farkát mozgatja.
Hogyan
tudsz verset költeni,
ha agyoncsapnád a kis legyet,
mikor
kezét meg lábát tördeli?
Őszi
eső. Beázik
szobámba, és a szél
lyukas ajtómon furulyázik.
A
kanca izgatottan
szaglássza, de a béka
nyugodt és meg
se moccan.
Az év utolsó hete
Üres
napok. Ülök a félhományban.
Elfog a melankólia
és megalkuszom
a mulandósággal.
Vigília
Hideg
éj, bolhák. Hólé csepereg
a lyukas háztetőről. Felülök,
s
virrasztok önnön holttestem felett.
Macuo Basó (1644-1694)
Iga-Uenóban született Kiotó mellett szamuráj családból. A helyi földesúr fiával együtt tanult, majd 1667-ben Edóba költözött (ma: Tokió), és a város mellett remetekunyhót épített magának. Szerény megélhetését tanítványai biztosították, meg hogy költői versenyeken mint bíró szerepelt csekély díjazásért. Li Taj-po és Tu Fu példáját követte: sokat utazott, illetve begyalogolta Közép- és Észak-Japánt (Honsut), hogy nevezetes helyeket látogasson, és a természet szépségét élvezze. Utazás közben templomok előcsarnokában aludt, vagy költőtársaknál szállt meg. Vándorlásait útirajzaiban örökítette meg; ezek közül a leghíresebb az Oku no hoszomocsi (Ösvényen Oku felé). - A haiku átalakítása lírai verssé Basó legfőbb érdeme. Zen-buddhista, mondhatni stiláris nyugalmával megóvta saját és követői haikuit az éles színektől, fölösleges cicomáktól, retorikától és nagyhangú kijelentésektől; még a szentimentalizmustól is. Legjobb haikui a meditáció láthatatlan hátteréből villannak fel mint a hirtelen eszmélés (F. Gy.)
Lábát
kinyújtja hosszan
a
versenyúszó béka,
mikor a tóba lottyan.
Búcsúzik
a tavasz. Sárgul a réten
a
szagos fű. Madár jajong.
Könnyek
a hal szemében.
Üvegtartályból
les ki ránk az álnok
polip.
Tekergő csápjai
között kusza, nyáréji
álmok.
Holdfény
és fodros, ondolált
felhők.
Egy féreg titkon
most
fúr meg egy sós mandulát.
A
fák közt riadt őzek.
Varjú
a száraz ágon.
Búcsút mondok az
ősznek.
Köd,
eső, szálló párák.
Oly
jó, hogy nem kell mindig
látni
a Fudzsijámát.
Megjött
a tél. Havas eső esik.
A
fáról két bús majom les utánam.
Télikabátom
kellene nekik.
Kis
fellegek.
A kakukk hangja laposan
hasal a víz felett.
A
viskóban, ahol lakom,
négyszögű
fényt vet rád s reám
ablakholdam,
holdablakom.
Vad
tücskök muzsikálnak.
Megrepesztik
a sziklát.
Átfúrják fülcimpámat.
Barátom
kunyhójában ér az alkony.
Felrakom
a jéghideg falra
vén
talpamat s elalszom.
Öregen
s betegen
Fáradtan
és letörve
fekszem.
Kiszáradt tarlón
futnak
álmaim körbe.
Az
utolsó haiku
Ösvény
az esti ködben.
Megyek.
Itt már nem hallok
lépéseket
mögöttem.
Maszaoka Siki (1867-1902)
A
tó tükrén a zápor, mint sok dárda.
Az úszó ponty nem érti,
mikor egy csepp fejen találja.
A
sinto templom őszies ködökbe
burkolódzott. Álomszuszék
vadmadarak
repülnek el fölötte.
Eltapostam
egy pókot. Lábam
zsibbadni kezd. Szörnyű magány
a téli
éjszakában.
Mizuhara Suosi (1892-1981)
Molylepkék
a magas hegyekben
gyertyák s petrollámpák helyett
a telihold körül repkednek.
Murakami Kijo (1865-1938)
Tókióban; jogi tanulmányait kénytelen volt feladni, mikor betegség következtében elvesztette hallását. 1894-től mint írnok dolgozott egy kisvárosban; nehéz anyagi gondok közt nevelte fel két fiát, nyolc lányát. 1915-ben elbocsátották állásából; 1923-ban háza porrá égett. Első verseskönyve csak 52 éves korában látott napvilágot. (F. Gy.)
Vízipók
lépeget
a tavon. A tó tükre sima,
mint az acéllemez.
Itt-ott
himlőhelyes
lett Buddha szobrának fenséges arca.
Őszi eső
pereg.
Mögöttem
a télesti, tunya nap,
de árnyékom tömör, fekete rúd.
Elzárja
utamat.
A
tóban két buborék egyesül
és azonnal elpattan.
Fénylik a
lótusz gőgös-egyedül.
Egész
nap csorgott a hideg, nehéz
eső. Egy lekaszált gyom
utoljára
emeli fel fejét.
Őszi
reggel. Köd ül a fákon.
Falitükrömbe bámulok
és apám arcát
látom.
Naito Dzsósó (1662-1710)
Útmenti
ibolyákat nézek.
Letépni bűn.
Itthagyni vétek.
Elhagyott
minden égi hatalom.
A jéghegynél is hidegebb
a téli holfény
ezüsthajamon.
Natszume Szeibi (1749-1816)
Virággal
jött a május és malaszttal,
de kellemetlen ismerősök száma
is folyton-folyvást nő tavasszal.
Ahányszor
üres madárfészket
találok, ellenállhatatlan
ingert érzek,
hogy belenézzek.
Önarckép
Kis
szilvafa mögötte a kulissza.
Dereka, karja rendkívül sovány,
de ami látszik s ami nem, az tiszta.
Késégbeesés
A
haikukhoz életem csak keretnek
szolgált. Hány réteg avar hull fölém,
ha egyszer eltemetnek?
Feleségem
sírjánál
Sírköveden
dér, hó a városon.
De mégse félj, szivem. Hamar
én is mélyzöld mohává
változom.
Nisivaki Dzsunzaboru (1894-1982)
A legbefolyásosabb modern japán költők egyike. Az oxfordi egyetemen tanult, egyetemi tanár lett Japánban, angolul és franciául is írt. Több esszékötetet tett közzé a jelenkor angol íróiról. (F. Gy.)
A
hajnal kristálytiszta s hangtalan.
Az ég ránk borult ékszeres szelence.
Talán Isten születésnapja van.
Osu, a kurtizán (19. század)
Végrendelet
Más
asszonyok férjei érdekeltek.
Ők fészkeltek ágyamban. Meghagyom,
hogy síromon a kakukk énekeljen.
Ozaki Hószaj (1885-1926)
A
gránátalma mindig meztelen.
Szárát szopja a szája.
Jaj, őrült szerelem!
Lángol
az alkonyat.
Szememmel a vérpiros napban
kergetek egy
vörös lovat.
Sugen
A
szerzetes enervált, bús és fáradt.
De levelibékákra is
ránehezedik alkonytájt a bánat.
Szajto Szanki (1900-1962)
Ha
felakasztanának az újhold fogasára:
a tenger lábvizében
talpam szivaccsá ázna.
Enomoto Szejfu-dzso (?-1814)
Mind
alszanak. Csak én
virrasztok,
mert most senki sem jöhet
a
hold és én közém.
Szenszecu
A
hegygerinc mögött felkelt a nap.
Hajnalban alig hallhatók a békák,
mert buddhista imákat mondanak.
Tadszudzsi Mijosi (1900-1964)
A
dűnéken fehér lepke lebeg,
s nagy öltésekkel varrja össze
a dombtetőt meg az eget.
Takahama Kiosi (1874-1959)
Tolvajlásért
fejbe vert Buddha engem:
ólomnehéz rajtam az ázott filckalap,
melyet egy madárijesztőről
csentem.
Egy
kék lepke a leszállást próbálja
a virágszálra, de nem sikerül. Pedig
hat lába van. De keskeny a bokája.
Az
ősz ezüstös, kék derűt
hoz. Rőt levelek, s félig kész
haikuk
feküsznek mindenütt.
Tákámászá (17. század)
Az egér
Süteményt
Buddha oltáráról szajrézik este az egér.
Sapkáját is ingyen
szerezte:
fejére
hullt egy krizantémlevél.
Tan Taigi (1709-1771)
Északnak
indul, én délnek megyek.
Száz lépés után visszafordulunk.
Mi volnánk ezek a hóemberek?
A
szolgálót kidobták. Némán pakol.
Nem köszön. Megy. De kint az istállóban
még búcsút vesz sorjában a lovaktól.
Totáku
Ma
hősszerelmest alakít
a béka. Fenn a gáton ül
és várja azt a valakit.
Uedzsima Onicurá (1661-1738)
A
patak fölött repülőhalak
ugrálnak, a pisztrángok. Fellegek
folynak mélyen a víztükör
alatt.
Kikeletkor
az ablak
alatt még csak brekegnek,
de nyáron már ugatnak.
