« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Bakos
Ferenc: A Hegytetőtűz magányossága (Taneda Szantóka: hóra hulló
hó c. szabadhaiku-kötetéről)
Napút, 2010. március - XII. évfolyam
2. szám, 73-74. oldal
Taneda
Szantóka
(Taneda Santôka, 1882-1940)
hóra
hulló
hó
Szabadhaikuk
[188 haiku]
Terebess Gábor fordításában
[2006]
Javított,
bővített [415 haiku], kétnyelvű kiadás [2017] > 
DOC > 
PDF
Szantóka portrék > DOC
hegyek
-
hódítják nyugatiak
szemlélik keletiek
én ízlelgetem
Taneda
Szantóka az utolsó nagy japán vándorköltő - Basó, Issza, Rjókan és mások után
a sorban -, a világ legtömörebb szabadhaikuit írta. A részeges koldus és zen
szerzetes költői neve, Szantóka, azt jelenti „Hegytetőtűz”.
Japánban függőleges oszlopba írják a haikut, erre utal a fordítás szokatlan
tördelése: minden szó egy külön versssor is.
hóra
hulló
hó
csendjében
hol
vagyok
havazásra
ébredtem
nem
a
magányra
havazik
van
mit
enni
havazzon
szakad
a
hó
nem
akar
végeszakadni
hóviharban
jöttem
haza
megírom
az
asszonynak
élet
halál
közt
hószakadás
jó
hír
rossz
hír
tavaszi
hó
hull
messzi
hegyen
fénylik
a
hó
indulok
kapatos
kissé
hulló
falevél
érzem
leterít
a
halál
ízlik
a
víz
átfúj
a
szél
józanít
jól
jönne
egy
ital
alkonyul
vízzel
teli
gyomrom
könnyű
álmot
ígér
zuhatag
hangja
hajt
szomjas
vagyok
ittasan
aludtam
egy
tücsökkel
sír
rí
a
tücsök
miért
nem
rúg
be
elfogyott
a
rizsbor
a
holddal
kell
beérnem
tántorít
a
víz
íze
jó
meleg
vizet
hoztam
kilötykölődött
arra
riadok
bekerítettek
a
hegyek
felhők
fölé
értem
nincs
több
házalás
ha
majd
nem
koldulok
hegyet
bámulok
vízcsobogás
levisz
a
faluba
hágó
hágó
után
mindig
zöld
hegyek
hegyi
virág
fehérlik
az
asztalon
hangyák
is
járják
a
hegyet
naphosszat
elcsúsztam
elestem
a
hegy
hallgat
sötétülő
hegyek
hangját
hallani
hegyek
tengerek
kimerültem
túl
szép
kilátás
csak
a
hold
süt
a
konyhában
déli
csend
és
nyugalom
odaégett
a
padlizsán
főtt
étel
melege
kézről
kézre
száll
rizsem
van
könyvem
van
dohányom
is
van
ligetből
lábosba
egy
rügy
bambusz
vöröslő
napkelte
vöröslő
napnyugta
melyik
lakat
jól
újévi
leves
magam
főzöm
magam
eszem
ma
vizet
ebédelek
rizs
illata
kék
az
ég
kék
ennyi
elég
lesz
rizst
mosok
üres
gyomromba
holdsugár
hasít
fehér
rizs
piros
sósbarack
micsoda
kincsek
jégeső
koldustálam
kong
megeredt
az
eső
szilkémben
ami
van
elég
esti
égből
őszi
citrom
pottyant
egy
szem
szemenként
ad
a
gyermek
rizzsel
teli
markából
hulló
levelek
jut
belőlük
kolduscsészémbe
perzsel
az
ég
kéregetni
kell
elfogadom
felkel
a
hold
nem
vár
'mire
elfutó
felhők
felragyog
a
hold
beengedem
hálómba
a
holdat
megyek
aludni
az
úton
hold
világol
nem
vendégfogadó
forró
fürdőből
jövet
ég
a
hold
lefelé
megy
a
hold
magamban
nézem
hurmalevél
lepörög
a
holdról
vissza
egyedül
megyek
egyemberes
a
hold
nyűtt
csuhámon
gyommagvak
őszidőn
burján
közt
ülök
hogy
hívják
nem
tudom
de
mind
virágzik
ha
boldog
ha
boldogtalan
kinő
a
gyom
zöld
a
fű
mezítláb
térek
haza
fűszálak
közt
szabadon
jár-kel
a
fény
leheveredek
a
sárgult
gyöp
tavaszillatú
kelnek
a
gyomok
amilyenek
magányos
gyom
jól
van
szülőházamból
'mi
se
maradt
parázs-
bogarak
jött
a
postás
utána
hurmalevél
hullás
elsajátítom
lassan
holt
apám
rossz
szokásait
ma
se
jött
levél
csak
szitakötő
öregszem
hiányzik
az
otthon
tücsökzenéje
reggeli
ködben
vörös
postaláda
várakozik
falumtól
távol
rügyeznek
a
fák
apám
hangján
szólt
valaki
búval
teli
útravaló
útközben
újabb
fogam
lazult
ki
se
pénz
se
más
se
fogam
magam
maradtam
békén
tengődöm
a
hegy
lábánál
fogam
sincs
már
tavaszi
hegyből
meglazult
kövek
potyognak
bogár
szállt
a
tűzbe
milyen
illatos
szitakötő
sziklán
alussza
déli
álmát
fogtam
egy
tetűt
melegebb
nálam
szúnyogetten
vagyok
egyedül
utat
járok
nádkalapon
szitakötőt
hordok
ma
se
jött
senki
mécsbogarak
csápod
csótány
szakasztott
a
bajszom
szitakötő
szállt
a
vállamra
gyalogolni
legyet
csapok
szúnyogot
csapok
agyoncsapom
magam
őszi
legyek
akik
maradtak
rámismernek
fáradt
lábamra
szitakötő
jött
pihenni
ma
sincs
válasz
folyton
esik
esőcsepp
kopog
öregszünk
esős
a
szemem
mit
mond
a
jelzőtábla
csuromvizesen
is
kilométerkő
téli
eső
átázott
háttal
hová
mész
minek
ázott
meg
mindig
szidják
az
igáslovat
kalapom
is
léket
kapott
nincs
a
boltban
cigaretta
hideg
zápor
ha
esik
mindegy
hadd
essen
egy
dézsa
eső
megteszi
mára
hajnalpír
szemerkélő
eső
retket
vetek
esti
eső
mossa
a
padlizsánt
szedek
őszi
eső
még
nem
a
halál
felhő
sehol
le
a
kalappal
fázós
fellegek
loholnak
hanyatt
fordultam
kék
az
ég
felhőfoszlány
sincs
soha
magányosabb
ég
nem
vágyom
halni
nem
vágyom
élni
visz
a
szél
szemben
a
halál
friss
szellő
amit
keresek
szélbe
megyek
érte
őszi
szélroham
felkapok
egy
követ
őszi
széllel
jártam
mindig
jártam
mindig
zúzmarás
éjen
van
egy
nyughely
valahol
zörgetnek
az
ajtón
szeles
éjszaka
kora
reggelre
maradt
egy
csillag
nincs
rossz
nap
hosszú
éjszaka
kutya
csahol
még
hosszabb
varjú
károg
magányos
én
vagyok
mekeg
derűre
mekeg
borúra
kecske
gyorshirtelen
gyík
a
likból
varjú
károg
varjú
repül
el
sose
ül
gébics
csetteget
nincs
hova
bújjak
súlyos
málha
alatt
ökör
feszül
csengője
csilingel
egy
szál
madár
száll
az
se
énekel
vízimadarak
verőfényben
párzanak
sétálva
is
kakukk
sietve
is
kakukk
egyedül
hallgatok
harkályt
tüzet
gyújtok
egy
személyre
kínoz
a
köhögés
senki
se
ver
hátba
szól
a
szélcsengő
jöhetnél
elkísértem
most
egyedül
botorkálok
haza
a
sárban
mosolyt
váltunk
soha
többet
őszi
eső
faluhosszat
zárt
ajtók
lehugyozok
a
völgybe
alant
alszik
a
falu
kicsörtetek
a
cserjésből
szarnom
kell
indán
ingáz'
két
kígyóuborka
hopp!
kalapomra
zuhant
egy
kamélia
csendben
magától
a
bambuszrügy
náddá
érik
vadvirág
bimbó
végre
kibomlott
fehér
tenyeremben
hurma
őrjítő
piros
maradt
érett
hurma
a
fán
szürke
felhők
jönnek-mennek
halálos
nyugalom
szép
idő
tar
fák
senki
sem
jött
a
zöldpaprikák
hiába
pirosodtak
kopár
fa
nyújtja
ágait
kinyílt
cseresznyevirág
rabul
ejt
az
utolsó
gyümölcsöt
havas
égről
szakajtottam
kidőlt
fa
rátelepszem
megvárom
beérik
a
cseresznye
érett
gyümölcs
ha
hull
hajlongok
árnyéka
teszi
a
zsenge
levelet
égnek
hajt
a
bambuszrügy
nem
szorong
hegyi
szumák
levele
ősziesen
piroslik
fel
is
út
harmatos
reggel
le
is
út
hajszál
híján
elgázoltak
hideg
az
út
hideg
reggeltől
estig
lépteim
zajában
gyalogolok
menőben
vándornak
néz
a
víztükör
mára
elég
volt
le
az
útibocskorral
végestelen
vándorlás
lábkörmöt
vágok
egyenes
út
előttem
a
magány
szalmabocskort
kötök
szót
se
szólok
elől
zsák
hátul
zsák
levehetném
patakmedren
át
gázolok
csontszáraz
leült
pázsitfű
közös
ebéd
elváló
utak
őszi
ködben
látom
a
hátam
távolodik
gyűlik
a
verejték
köldöklikamba
száraz
ágat
tördelek
fogalmam
sincs
miért
ehelyt
hagyom
leborotvált
ősz
hajam
jó
minden
ahogy
van
elsöpröm
a
lombot
seprés
lombhullás
seprés
lombhullás
késő
ősz
lázasan
simulok
a
fagyott
földhöz
leborotvált
szakállam
alatt
váratlan
barázdák
hadd
kongassam
félre
a
nagyharangot
férfiak
nők
árnyékuk
is
együtt
táncol
régi
naplóm
elégettem
hamu
csak
ennyi
ma
még
élek
nyújtózkodom
sírkövek
közt
kószálok
céltalanul
ablakot
nyitok
tele
van
tavasszal
vért
vizelek
meddig
tart
elfolyni
asztalomra
süt
a
nap
levelet
írok
jó
hosszút
szép
sétány
szép
épülethez
visz
ravatalozó
hazajövök
asztalomon
dermedt
csendben
ül
a
por
mély
gödröt
ástak
elcsendesült
az
utca
szalmagyékényt
dobtak
rám
meleg
még
él
a
test
vakargatható
matrac
nehéz
alatta
aludni
hullám
folyton
morajlik
de
nem
mond
semmit
zúg
a
víz
buddha
ül
rendületlenül
ismeretlen
virágot
áldozok
buddha
oltárán
nincs
remény
eredj
tovább
csobog
a
víz
lecsillapodtam
zord
hullámok
ki
és
be
üres
a
szív
meglesz
napról
napra
mélyebb
az
avar
[Utószó]
Erdős
György (1944-2010)
Tűz a hegyormon... Taneda Szantóka emlékezete
A japán költő
két emberöltőnyi régiségben jár előttünk és a haiku-költészet panteonjában
máris helyet szorítottak neki. Ma már Szantóka mindenestül ott található,
szabadverseivel együtt. Közöttünk, itt a földön mindössze ötvenhét évet
élt. Jóllehet az idő nem állt meg halála, 1940 óta, a "Hóra hulló
hó" szerzője csak egyre közelebb kerül olvasóihoz.
Életének parancsolója a költészet, valamint a csavargás és az ital volt. Kanyargós útját nehéz követni, alakját azonban könnyen elképzelhetjük ha egy csatakos, sötét, téli délutánon, a lecsavart kocsiablakon át elbeszélgetünk kései utódjával, a hajléktalanlapot kínálgató magyar koldus-költővel, akinek verseit már átáztatta a szemerkélő eső. Újságjának címlapján akár Szantóka ars poeticája is megállná a helyét kissé magyaros hangszerelésben:
"Ki nem csavaroghat,
annak csak bánat a nap,
mely szintén búskomor,
ha szomjazol.
Egyedül hálni: szomorú, igaz,
ám magadban járni, inni és írni
- már nem az."
"Meséljem el az életemet?" - kérdi tőlünk. Szantóka sztorija hasonlít az élénk színekkel festett, grand guignol-hoz közeli koldus-csavargótörténetekhez. Ő is elmondhatta, haj! milyen magasról is indult az élete egykor, dúsgazdag, nagybirtokos család volt a Taneda família, melyben született. (1882-ben a tengerhez közeli Nisiszabarjóban, mely ma a Hófu nevet viseli.) Kalandor, nagytermészetű apja nem ismert határt nőkben és italban, egész szeszgyárat épített magának, később bele is bukott a vállalkozásba. Szantóka tizenegy éves, mikor anyja - talán éppen a férje miatti elkeseredésében - kútba ugrik és meghal. Öngyilkosságát, a jelenet borzalmát a fiú nem felejtheti, maga sem ragaszkodik az életéhez. A közeli városban, Jamagucsiban végzi felsőbb iskoláit, később még a híres tokiói Vaszedán is lehúz vagy két évet. Mi is maradt az egyetemi időkből? Költői neve, melyet a kínai jóslókörökből választott magának: a horoszkópi meghatározás: "Tűz a hegyormon", vagyis Szantóka. Igaz, hogy ennek a költő születési időpontjához egyáltalán semmi köze sincsen, de nagyszerű kép, megindítja a fantáziát. Neve már van tehát és első verseivel el is érte, hogy megismerjék. Ámde bizonyos ideggyengeség, pontosabban szólva a mértéktelen italozás miatt - az egyetemről kimarad, útja visszavezet szülővárosába, az apai szake-gyárba, míg az üzlet mindenestül be nem fuccsol. Ezután hurcolkodik Kumamotóba, már feleséggel, gyerekkel - ugyanis közben megnősült. Az asszony kis boltot visz, képkereteket árul. Valahogy megvannak így. Ám a sors öccse öngyilkosságával közbeszól, meghal Szantóka nevelője, szeretett nagyanyja is. 1919-ben Szantóka faképnél hagyja családját, hogy a fővárosban próbáljon szerencsét. Hol egy cementgyárban, máskor egy könyvtárban telik ki számára az esztendő - az ok megint csak az a fránya "ideggyengeség". Felesége is megsokallja a háborgó család unszolását és elválik a költőtől. A nagytermészetű apa is elhagyja az árnyékvilágot, 1923-ban pedig akkora földrengés veri végig Tokiót és környékét, hogy mind a mai napig rettegnek visszatértétől. Mi mást tehetne Szantóka, minthogy a romba dőlt fővárosból lerongyolódva megint csak hazakullog. Elvált neje szánja meg, ad neki valami kis elfoglaltságot a boltban. De ő botrányt csinál, széttárt karokkal, italos fejjel nekimegy a villamosnak, hogy feltartóztassa. Szerencséjére a kocsi megáll, Szantóka a rendőrségen, azután, hogy, hogy nem: egy zen-templomban köt ki, ahol a rendfőnök, bizonyos Mocsidzuki Gian pártfogásába veszi, mindenképpen szerzetest akar faragni belőle, Kóho (Barázda) néven. Az új névhez csuhát ölt, reggel-este kongatja a rábízott szentély harangját, takarít, meditál és tisztéhez illően végigkoldulja a környéket. Egyszercsak újfent mehetnéke támad, nyakába veszi az országot. Évekig kóbor szerzetesként a művészek, mesterlegények és zarándokok útját rója. Miközben testi valójában a halhatatlan hajléktalan alamizsnán tengődik, odabenn a lelkében szárba szökken a vándorévek termése, immár második költői korszakába lép, mely a Szantóka névhez hírt is szerez neki irodalmi körökben. Ide-oda csapódik, de számon tartják, hiszen a régiségben nem ritkán közönséges koldusok, olykor őrültek képében járó halhatatlanokkal lehet összeakadni. Jól tudhatta ezt az fent említett Mocsidzuki Gian. Szantóka első szabad stílusban írt haikui már több-kevesebb rendszerességgel már a múlt század tízes éveitől napvilágot láttak a "Felhősáv" című költészeti folyóiratban. A költő koldus-szerzetes gúnyában, úgyszólván "menet közben" évtizedeken át alkotott. Saját szavai szerint csak két dolgot tudott igazán: gyalogolni és írogatni. Első zarándoklata alkalmával példának okáért Kumamotó környékén háromévi járóföldet hagyott maga mögött. Életrajza nem szokványos, mindennapjait, életmódját és mindent ami az emberi életben lényegesebb, mint amit a hivatalokban róla számon tartottak - verseiből maradéktalanul megismerhetjük. Mindez kicsit már a mi életünk belső történetéhez is hasonlít.
Álmában
halt meg, költészetének kulcsa a magány. A zarándokúton, csavargásai közben
a folyton váltakozó társaság, a barátok pártfogása és a lélekben való társalkodás
a klasszikusokkal enyhítette, de nem oldhatta fel azt a mély, belső csendet,
mely a meditációhoz elengedhetetlen. Ugyanakkor Szantóka nem tud az igazi
szerzetesek módjára, előírásosan és engedelmesen, félig lehunyt szemmel
meredni maga elé, inkább hunyorogva a fényben, elragadtatva a környező világ
ragyogásától, kissé bizonytalan lábakon igyekszik célja felé, erre mondják
Japánban, hogy tántorog, mint a vízparton ide-oda billegő lile madár. Közben
magában beszél, motyog, részegen kiabál is, mint általában az egyedül maradt,
idősödő ember szokott. Az ivás legtöbbünkből úgyis kiváltja a hamleti monológokat,
hajlamossá tesz magánszámok előadására, ilyenkor a rögeszmék konokul vissza-visszatérnek
minden fordulónál. Hol voltak ilyenkor a cimborák, akik nevetve figyelmeztették
volna a költőt ismétléseire? Magányának róható fel, hogy így mindennek óhatatlanul
nyoma marad verseiben, de különösen naplóinak szövegein. Ugyan Japánban
a szóismétlés, a "mindent kétszer mond",a tautológia nem számít
súlyos hibának, de a magyar fordítás szimmetrikus szerkezetek alkalmazásával
segít a bajon. Emellett Szantóka műveinek egyenetlenségét is továbbadja
a maga eredetiségében, áthárítva a válogatás gondját az olvasóra, ítélje
meg ő, melyik vers mennyit ér. Ám a "Hóra hulló hó" részleteinek
értékelése viszonylagos, a versgyűjtemény egyes részei egyszer kivilágosodnak,
máskor meg elhalványulnak. Nem lehet tudni melyik rész kinek szól, kinek
hallgat. A szavakat csak önmaguk?súlyával mérlegelhetjük. Lehet, hogy az
egyik olvasónak semmit sem mond az, amin a másik eltöpreng. Újraolvasva
a Szantóka-üzenetet a mondanivaló meglepő módon egyszer csak színét váltja,
mint a kaméleon, észrevétlenül beleolvad az akkor adott pillanat hátterébe,
hiszen valamikor ugyancsak a perc sugallatára jött a napvilágra. Ez a haiku
varázslata, a szabad vers csodája.
A verseket könnyen fordíthatóvá teszi, hogy Szantóka jóformán csak a beszélt
nyelv szépségével él (Kosztolányi szavát kölcsönözve: köznapi mint a verőfény).
Jóformán érzéketlen a ravaszkás klasszikus utalásokra, melyeknek értelmét
csak a beavatottak vélik felismerni, így nem vész el a hangja az idézetszövevények,
a rejtvényekben gazdag díszítmények sűrűjében. Mégsem szorul "fazonigazításra",
hogy beilleszkedjen a klasszikusok, Basó, Issza, vagy Maszaoka Siki sorába,
minden lényeges megvan benne, amit azok már feltaláltak egyszer, csak más
formában, olykor könnyebben emészthetően a mai olvasó számára. Nem epigon,
hanem igazi tanítvány.
Költészete saját élményeinek anyagából táplálkozik, de ő maga a háttérben
akar maradni. Verseiben csak a legritkább esetben fordul elő az a szó, hogy:
én. Csak akkor használja, amikor testi mivoltáról ír: hogyan helyezkedik
el a fürdőben, hogyan aluszik, eszik-iszik. A japán nyelv ragozatlan, megvan
benne az a vázlatszerűség, az a kötetlen lebegés, mely a haiku költészetben
utánozhatatlan. Ez segít Szantókának abban, hogy elkerülje a megszemélyesítés
csapdáit és a beszélt nyelven is magasságokba emelkedjék.
A fordítás azonban hangszereli dallamait, mert magyarul mindenesetre hozzá
kell tennünk a nálunk elmaradhatatlan személyragokat, hogy ettől legyen
a miénk ez a "semmi ágán" ülő költő, Taneda Szantóka.
Életének
kronológiája
1882. december 3-án született Nisiszabarjóban (Jamagucsi tartomány)
1892 - anyja öngyilkos lesz
1902 - a tókiói Vaszeda Egyetem irodalom szakos hallgatója lesz
1904 - abbahagyja az egyetemet és hazatér
1906 - apja megpróbálkozik a szake gyártással
1909 - Feleségül veszi Szató Szakino-t a szomszéd faluból
1910 - fia születik: Ken
1913 - Ogivara Szeiszenszui költő követőjeként szabadhaikukat publikál a Szóun (Tornyosuló felhők) c. folyóiratban, költői neve Szantóka ("Tűz a hegytetőn")
1916 - szaké üzemük tönkremegy, feleségével és gyermekével Kumamotoba (Kjúsú) költözik
1918 - öccse, Dzsiró öngyilkos lesz, meghal a nagyanyja
1919 - Tokióba megy, egyedül, alkalmi munkákból él
1920 - felesége családjának kérésére elválik
1920 - apja meghal
1923 - a nagy földrengés után visszamegy Kumamotoba
1924 - zavarodottan egy villamos elé áll; Mocsidzuki Gian, a Hóon-dzsi templom zen papjának gondjaira bízzák
1925 - zen szerzetessé avatják
1926 - három éves zarándoklatra indul, begyalogolja az ország nagy részét
1929 - visszatér, de újabb és újabb vándorutakra vállalkozik
1932 - Ogóriba (Jamagucsi tartomány) költözik egy Gocsú-an nevű remetelakba
1933/1938 - barátai támogatásából él; időnként vándorol, több kis verseskötetet publikál
1938 - év végén Judába (Jamagucsi tartomány) költözik
1939 - Sikokuban vándorol, végül Macujamában marad egy kunyhóban: Isszó-an ("Fűszál-lak")
1940 - áprilisban megjelenik verseinek gyűjteménye: Szómokutó ( Fű-fa pagoda), "Ezt a könyvet anyám - aki sietett fiatalon meghalni - szellemének ajánlom", október 11-én álmában éri a halál
Irodalom
Teihon Santôka Zenshu, Tokyo: Shun’yudô, 1972-1973
Saiichi Maruya. Yokoshigure. Tokyo: Kodansha, 1975
Rain in the Wind: Four Stories. By Saiichi Maruya. Translated by Dennis Keene. Tokyo; New York: Kodansha International, 1990, pp. 109-234. (Japan's modern writers)
Bourrasques de pluie, In: L'ombre des arbres: récits / Saiichi, Maruya; trad. du japonais par Aude Fieschi. Arles: Éditions Philippe Picquier, 1993, pp. 73-206.
A History of Haiku. By R. H. Blyth. Tokyo: The Hokuseido Press, 1964. Volume 2: From Issa to the Present. 430 pp.
James Abrams. Hail in the Begging Bowl: The Odyssey and Poetry of Santoka. Monumenta Nipponica, Volume 32, No. 3. (Autumn, 1977), pp. 269-302.
Mountain Tasting: Zen Haiku by Santoka Taneda, translated and introduced by John Stevens. New York & Tokyo: Weatherhill, 1980, 130 pp.
Walking Into the Wind: A Sweep of Poems by Santoka, versions of Cid Corman. San Francisco: Cadmus Editions, 1990, 160 pp.
Taneda Santoka. Fire on the Mountain: the Selected Haiku of a Wandering Zen Monk Taneda Santoka. Japanese, and English translated by Hisashi Miura and James Green, 1998, [MS Reader format]
Santoka: Grass and Tree Cairn. Translations by Hiroaki Sato; illustrations by Stephen Addiss. Winchester, Va.: Red Moon Press, 2002, xxii + 74 pp.
For All My Walking: Free-Verse Haiku of Taneda Santôka with Excerpts from His Diaries, translated by Burton Watson. New York: Columbia University Press, 2003, 128 pp.
The Santoka versions by Scott Watson. Cover and other illustrations by Ed Baker. Sendai: Bookgirl Press, 2005, 42 pp.
Tanyeda Szantoka: Sztyihi i proza. Perevodcsik: Alekszandr Dolin. Szankt-Petyerburg: Giperion, 2001, 256 sztr. (Szerija: Japonszkaja klasszicseszkaja bibliotyeka)
Zen Saké Haiku. Un puissant désir de vivre - poésie bilingue japonais-français de Santoka, traduits du japonais par Cheng Wing fun et Hervé Collet. Millemont: Éditions Moundarren, 1995, 140 p.
Robert F. Wittkamp: Santoka - Haiku, Wandern, Sake. Tokyo: Deutsche Gesellschaft für Natur- und Volkerkunde Ostasiens, 1996, 155 S. (OAG Taschenbuch, Nr. 66)
La poesía zen de Santoka: 70 haikus esenciales. Traducción de Vicente Haya y Hiroko Tsuji; prologo de Chantal Maillard. Malaga: Servicio de Publicaciones, Centro de Ediciones de la Diputacion de Malaga, 2002, 93 pág.
Saborear el agua: Cien haikus de un monje zen / Taneda Santôka. Traducción de Vicente Haya & Hiroko Tsuji. Madrid: Ediciones Hiperión, 2004, 168 pág. (Poesía Hiperión, 477)
