« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Kulcsár F. Imre japán haiku fordításai
Sötét
fenyő-árny
276 japán haiku
Kulcsár F. Imre fordításai
Hungarian translation
© Kulcsár F. Imre, 2002
ISBN 963 9302 00 0
cseresznyeszirmok
röpködnek a magasban
szélben riadva
teika
ó milyen hűvös
víz-mélynél hűvösebb
az őszi égbolt
sōgi
a földi élet
kicsinyke menedékház
a vihar elől
sōgi
múlik az élet
minden elszáll szivemből
nyomot se hagyva
sōgi
mint a kis szulák
kinyílik s hervad hamar
úgy tűnt az élet
moritake
lehullott virág
visszarepül az ágra?
egy pillangó volt
moritake
a nyáréj szeme
hajnalra ébred újra
az enyém már nem
moritake
álomba ringat
nyugalmas délutánon
az éji holdfény
teitoku
láttam már mindent
holdfény cseresznyevirág
a hó is eljön
rippo
az élet elszáll
pillangó libegése
milyen szép mégis
sōin
kakukk szól kakukk
hallgassátok ti is
égi istenek
sōin
harmatcsepp gyöngye
csillog és sose kérdi
hogy hová hullik
sōin
vadludak éke
vonul fönn a magasban
idegen írás
sōin
íme ó
ím a yoshino-hegy ó
virágruhában
teishitsu
fényes telihold
hűsítő gömb az égen
nyári melegben
teishitsu
holdfényes éjen
fenyőfák közt idézem
chūnagon búját
teishitsu
szürke eső hull
valaki megy az utcán
kezében írisz
shintoku
magányos varjú
magányos őszi ágon
leszáll az este
bashō
felleg az égen
eltakarja a holdat
megpihenhetek
bashō
holdtalan éjszakában
süvítő szél az ősi
cédrusligetben
bashō
megjött az újév
itt maradt az ó kalap
s a szalmabocskor
bashō
lepkekisasszony
kölnizi magát száll az
orchideák közt
bashō
a képen szulák
ügyetlen tusvonások
mégis be kedves
bashō
első őszi hó
föld fele hajlik kissé
a nárciszlevél
bashō
ködbe öltözik
a névtelen kis domb is
megjött a tavasz
bashō
ejnye nono nana
kopog az eső kalap-
talan fejemen
bashō
haragos tenger
a sado-sziget felett
az ég folyója
bashō
ó őszi holdfény
a tóparton bolyongok
egész éjszaka
bashō
kopár ösvényen
ibolya néz az égre
hegyi drágakő
bashō
cseresznyevirág
ó mennyi mennyi emlék
a messzi múltból
bashō
gyere vén kalap
induljunk yoshinóba
virágcsodálni
bashō
a szürke kakukk
dalol száll száll és dalol
sok dolga van
bashō
kerítés tövén
pásztortáska virága
szelíd-szerényen
bashō
a templomharang
megzendül éneküktől
tücsökcirpelés
bashō
szentély a hegyen
a friss-zöld leveleket
napfény füröszti
bashō
kiugró szikla
vízesés zuhogása
nyári áhitat
bashō
vadrózsa-szirmok
lehullnak hullnak hullnak
vízesészene
bashō
tengerbe mossa
az alkonypír vörösét
a mogami-folyó
bashō
szake-mámorban
kőre hajtanám fejem
szegfűillatban
bashō
fekete retek
csípi a szám s őszi szél
hasít szivembe
bashō
hajnal van ébredj
induljunk újra tovább
pille barátom
bashō
suma temploma
álom-fuvola jajgat
az árnyas fák közt
bashō
hangodat hallom
s még szomorúbb leszek
kakukk az erdőn
bashō
az őszi harmat
múlandóságot idéz
már mindörökre
bashō
kakukkszó hangzik
ezüst holdfény szemerkél
bambuszligetben
bashō
virágfellegek
harangszó uenóból?
asakusából?
bashō
a biwa-tóra
a szél hord mindenünnen
cseresznyeszirmot
bashō
lehullt krizantém
száraz kakasvirággal
nichiren-ünnep
bashō
tavaszt siratja
madarak jajgatása
halaknak könnye
bashō
ó nyári illat
dél hűs lehelete
mogami-folyó
bashō
sötét a tenger
vadkacsák hangja
villan fakó-fehéren
bashō
sír mozdulj ébredj
velem jajgat az éjben
az őszi vihar
bashō
szigetek messze
ezer darabra törve
tenger-tükörben
bashō
a némaságban
a tücsök cirpelése
sziklákba hasít
bashō
alkonyi eső
a békák hangja távol
milyen szomorú
bashō
hideg őszi szél
nakamura temető
szívemre jég száll
bashō
tavaszi szellő
szirommal fűszerezve
hal és saláta
bashō
álmos-öreg tó
béka ugrik a vízbe
apró loccsanás
bashō
a nyári fű leng
megannyi büszke harcos
álmai fölött
bashō
aranyló templom
nyugalmát nem zavarja
a sűrű eső
bashō
kinyílt a szulák
a szúnyogok zenéje
halkabban zizeg
bashō
apad a folyó
a fűzfaleveleket
iszap borítja
bashō
nincs lámpaolaj
lefekszem kora este
párnámon holdfény
bashō
szegény lepkebáb
nem leszel már pillangó
véget ért a nyár
bashō
ó boldog újév
hány régi alkony múlt el
magányban őszben
bashō
fürge kis prücsök
nem gondolsz a halálra
csak dalod zenged
bashō
a szentély kihalt
száraz levelek gyűlnek
az ajtó előtt
bashō
havas napkelte
károgó csúnya varjú
be szép vagy mégis
bashō
tavaszi szellő
a fűzfalevelek közt
pillangó libeg
bashō
tölgy a hegytetőn
ügyet se vet a hulló
virágsziromra
bashō
írisz-virág nyit
lábam előtt az úton?
kék bocskor-szalag
bashō
téli víz-ünnep
szerzetes facipője
csattog a kövön
bashō
fenyő-szigetek
ah fenyő-szigetek ó
fenyő-szigetek
bashō
tányérok tálak
homályba burkolóznak
a nyári estben
bashō
ha illatozna
fehér virág volna a hó
hegyililiom
bashō
csak nézlek nézlek
pillangó vagy szivemnek
csuang-ce álma
bashō
leszáll az este
elnémul a harangszó
virágillat zeng
bashō
pattog a rőzse
szemben a fehér falon
idegen árnyék
bashō
őszi szürkület
összekucorodnak négyen
teaiváshoz
bashō
közeleg az ősz
szívem pihenni vágyik
üres szobámban
bashō
sötét az ösvény
magányosan bolyongok
az őszi estben
bashō
szilvavirágzás
hajnali édes illat
hegyi ösvényen
bashō
lehulló harmat
hadd mossam meg vizedben
fekete kezem
bashō
megfáradt vándor
álmaim kóborolnak
kopár mezőkön
bashō
ébred a tavasz
a jégbe belefagyva
szalmaszál homok
chigetsu-ni
nyakamba húzom
a fejem ahogy nézem
a téli holdat
sampū
falon borostyán
a levelek remegnek
az őszi szélben
kakei
beteg szerzetes
söpör a kertben lassan
szilvavirágzás
sora
összezavarja
a tómély csillagait
a tavaszi szél
sora
apró szélcsengő
méheknek menedéke
szélcsendes napon
gonsui
forró nyári nap
még a kövek a fák is
szemembe sütnek
kyorai
szamuráj kardja
mit kereshet itt nálunk
virágerdőben?
kyorai
vén-öreg fűzek
egymás fölé hajolva
bólognak némán
kyorai
mezőt és hegyet
hűs fuvalommal tölt el
imamormolás
kyorai
nagy úton jártam
eljöttem hozzád újra
fehér krizantém
isshō
rizsültető nők
iszapos rajtuk minden
csak daluk tiszta
raizan
tavaszi szellő
kócsag szárnya fehérlik
sötét fenyők közt
raizan
újév reggele
verebek csivitelnek
szép-tiszta égbolt
ransetsu
a szilvaágon
virág és virág virág
meleget hozó
ransetsu
harmatcsepp gyöngye
levélről hull levélre
boldog-vidáman
ransetsu
halvány holdsugár
fenyőfát fest a mélykék
estéli égre
ransetsu
levelek hullnak
hull s jaj lehullik még egy
az esti szélben
ransetsu
tavaszi szellő
zöldellő rizsvetésen
felhő-gomolygás
kyoroku
őszi alkonyat
gyújtsak-e már világot?
kérdi valaki
etsujin
új évbe léptünk
szüleim nem tudják még
hajam fehér lett
etsujin
könnyű a halál
cseresznyeszirom-ágyon
álomba hullva
etsujin
levelibéka
ül a banánlevélen
lengeti a szél
kikaku
koldus az úton
ég és föld elég neki
nyári ruhának
kikaku
szitakötőcske
szárnyait kitépdesem
fűszerszelence
kikaku
pirkad a hajnal
rózsaszín barackvirág
piros kakassal
kikaku
kakasviadal
felborzolódott tollak
oroszlánsörény
kikaku
nagy-buddha-szobor
szentséges ölébe hull
fehér szirom-hó
kikaku
kakukk ó kakukk
miért űzöd el álmom?
anyámat láttam
kikaku
őszi holdvilág
ülő-szőnyegemre hull
sötét fenyő-árny
kikaku
téli hidegben
madárijesztőre száll
magányos varjú
kikaku
gyors hegyi patak
a kavicsok zenélnek
vadcseresznyefa
onitsura
szent újév-reggel
ősidők szellője száll
a fenyők között
onitsura
ébred a hajnal
tavaszi zöld vetésen
fehér zúzmara
onitsura
ugrik egy pisztráng
fellegek úsznak messze
a folyómélyben
onitsura
virág virágon
ámulva gyönyörködöm
s lehullik hullik
onitsura
hűs esteli szél
a tág eget betölti
fenyősuhogás
onitsura
hátratekintek
a bíbor őszi égen
fehérlő fuji
onitsura
lehullott virág
templomkert elhagyottan
és nem szól harang
onitsura
sötét éjszaka
fülemben hold ezüstje
szól szól a kakukk
onitsura
álmok bolyongnak
kiégett mezők fölött
és jajgat a szél
onitsura
a császárnak se
emelné meg kalapját
madárijesztő
dansui
őszi havazás
átlibeg egy esernyő
a szürkeségen
yaha
reményem elszállt
nem álmodom már többé
sötét nőszirom
shūshiki
legyezőárus
mennyi hűs szellő együtt
halomba rakva
kakō
gomolygó felhő
úszik az alkonyégen
hátán a holddal
bonchō
poszáta-ének
facipőm beleragad
tavasz sarába
bonchō
fellegek felhők
jönnek mennek találkoznak
az őszi égen
bonchō
hófödte völgyek
folyó kanyarog messze
sötét tusvonás
bonchō
téli eső hull
sírkő feliratára
ó ősi bánat
rōka
fenyves a hegyen
a messzeségből érzem
hűs leheletét
shikō
boldog juharfák
díszruhát ölt a lombjuk
aztán lehullik
shikō
béka énekel
ül a zsenge levélen
kopog az eső
rogetsu
az ősz járt erre
az utat teleszórta
tarka levéllel
otsuyū
kunyhóm leégett
mindegy lehullott úgyis
minden szirom már
hokushi
hervad lehullik
a sok színes krizantém
fekete föld lesz
ryūsui
beszél helyettem
a folyó mormolása
az éjszakában
gochiku
fényes őszi hold
elindulnék feléje
az ég messze van
chiyo-jo
a kút a vödör
hajnalvirág-ruhában
vizet koldulok
chiyo-jo
szilva virága
illatozik annak is
aki letörte
chiyo-jo
szitakötő nyomában
elmentél messze
chiyo-jo
tavaszi eső
ó yoshino-hegy-oldal
álomban ébren
ryōta
egy szó se hangzik
virág vendég és gazda
hallgatnak együtt
ryōta
megöregedtem
megint eljött az újév
nekem már mindegy
ryōta
fényes holdvilág
új életemben legyek
hűs hegyi fenyő
ryōta
újév reggele
milyen messze tűnt minden
az elmúlt évből
ichiku
leszakadt a híd
mindenki áll a parton
a holdat nézi
taigi
szentjánosbogár
nézd gyönyörű nézd
egyedül vagyok
taigi
körtevirágzás
egy nő a holdsugárban
levelet olvas
buson
villám az égen
remegő bambuszágak
harmatcsepp hullik
buson
patak vizében
vésőjét hűtögeti
a kőfaragó
buson
szirma lehullott
csak emlékét hagyta rám
a peónia
buson
déli napsugár
a templom bronzharangján
pillangó alszik
buson
a rizsvetésre
cseresznyeszirmok hullnak
a holdas éjben
buson
tüskebokor nyit
és kanyarog az ösvény
gyermekkoromba
buson
elállt az eső
beszélgetők az utcán
kabátok ernyők
buson
itt ott mindenütt
zuhatag csobogása
zsenge levelek
buson
tavaszi eső
a hintó hűvösében
kedvesem susog
buson
a holdas éjben
nekemjött egy vak ember
nagyot nevetett
buson
az öreg halász
figyel rendületlenül
hűs esti zápor
buson
elillant az éj
ágyam felett derengés
ezüst paraván
buson
szilva virága
illatot küld az égre?
derengő hold-köd
buson
elillant az éj
hernyó szőrén remegnek
harmat gyöngyei
buson
fényes-szép reggel
hernyó szőrét borzolja
a tavaszi szél
buson
repce virága
keleti hold-ezüstje
nyugati nap-pír
buson
szekér az úton
könnyeden megremegnek
a peóniák
buson
elszállt a tavasz
itt-ott eltévedt szirom
cselleng a szélben
buson
szarvasok árnya
sötét hegy templomudvar
esti szürkület
buson
tavaszi zápor
a csordogáló tetőn
rongylabda ázik
buson
szépséges holdfény
még a rablóvezér is
verset ír róla
buson
a hűvös este
a tarka őszi lombot
szürkére festi
buson
a nyugati szél
kelet felé sodorja
az őszi avart
buson
reggeli pára
álom-kép ösvényein
emberek járnak
buson
krizantémbolond
lelkedet megigézte
virágvarázslat
buson
fehér krizantém
hamvas szépsége láttán
megáll az olló
buson
a téli folyón
hervadt virágok úsznak
buddha ünnepe
buson
aranyparaván
tűnt virág-selyemmel
hideg őszi szél
buson
eljött az idő
indulni kell az útra
fehér szilvaág
buson
apám dühös volt
letörtem a virágot
ó régi emlék
tairo
jeges szélvihar
balga öreg esernyőm
repülne messze
shisei-jo
viharos szél fúj
éjfekete fenyők közt
és feljön a hold
chora
ó-arany szobrok
fiatal zöld levelek
ősidők csöndje
chora
szent fák között
suhan a hűvös szellő
templom udvara
chora
bolond egy tavasz
az alkonyi sötétben
jégeső kopog
kitō
a kicsi boltban
papírnehezék könyvek
tavasz szelében
kitō
mindig új szépség
mindegyre új öröm vár
s elszáll a tavasz
kitō
téli bozótos
a hold jéghideg fénye
csontomig hatol
kitō
szilva virága
szebb mint a költeményem
fehér pillangó
reikan
gyér őszi napfény
madárijesztő árnya
az útra kúszik
shōha
nehéz szekér jön
a fűből égre libben
fehér pillangó
shōha
a hulló levél
hullik lehullik hullik
esőt ver eső
kyōdai
fehérlő hóra
fejét hajtja a bambusz
a holdsugárban
seira
a köd eloszlott
zsombék jeges füvében
pókháló csillan
shirao
vége a táncnak
a fák közt tücsökcirpelés
holtak ünnepe
sogetsu-ni
tavasz múlása
mindig ugyanegy könny
mindig-új bánat
gekkyo
jöhet már a fagy
lehullott a krizantém
nincs többé virág
ōemaru
hová merre száll
e sok sok őszi felhő
a szél szárnyain?
ichikawa danjūrō
szakad az eső
szegény remete ryōkan
sajnálja magát
ryōkan
a fürge tolvaj
itt hagyta az ablakban
a fényes holdat
ryōkan
a szél idefújt
egy halom száraz avart
tüzet rakhatok
ryōkan
befagyott kútból húztam
tavaszragyogás
ringai
elolvadt a hó
a falut elárasztja
a sok-sok gyerek
issa
itt-ott egy ember
itt-ott egy száraz levél
a földre hullik
issa
kövér és kerek
s elégedettnek látszik
a peónia
issa
újév reggele
milyen fenséges öröm
kék fényes égbolt
issa
jó estét szellő
kanyargós görbe út vár
amíg hazaérsz
issa
ködös az este
a múltra emlékezem
milyen messze szállt
issa
fényes őszi hold
madárijesztőnk kinn áll
unja a dolgot
issa
rajta kis csiga
mássz fel a fuji-hegyre
csak el ne siesd
issa
pajkos kis szöcske
légy óvatos ne lépj rá
a harmatcsöppre
issa
macska nyivákol
egy labdázó kisgyerek
grimaszt vág neki
issa
szürke tehén bőg
imbolyog sötét árnya
az őszi ködben
issa
újév reggele
milyen szívesen lennék
megint kisgyerek
issa
lóhere bokra
szín szín hullám lebegés
esteli ima
issa
meghajol a fej
önként mély tisztelettel
ise szentélye
issa
szomorú világ
lehull a virágszirom
lehullok én is
issa
mezei madár
megtörli sáros lábát
szilvavirágban
issa
indulj béka úr
várnak rád a gyerekek
meg a feleség
issa
hová igyekszel
a zuhogó esőben
kis csigabiga?
issa
a répakertész
répával a kezében
mutatja utam
issa
az árnyékom is
milyen vidám és friss ma
új évbe léptünk
issa
harmatcsepp könnycsepp
galambok hallgatása
ima az égbe
issa
nyári esőben
lovagolok meztelen
meztelen lovon
issa
a szarvasünő
lerázza a pillangót
s elalszik újra
issa
légy rendes gyerek
őrizd híven a házat
kis prücsök-fiú
issa
cicám fölébredt
ásít nyújtózik elmegy
szeretőt keres
issa
madárijesztő
áll és gondosan vigyáz
a kisgyerekre
issa
a kertkapuban
fejet hajt illendően
a szomorúfűz
issa
libegő öröm
ha újjászületek majd
pillangó legyek
issa
bozótkerítés
sövénykapu s a lakat
egy csigabiga
issa
az úti gyom is
virágot bont a sápadt
holdfényezüstben
issa
lopjál egy ágat
a virágzó szilvafáról
szól a holdsugár
issa
téli szép reggel
a faszén a tűzhelyen
pattog vidáman
issa
régi ittlakók
ismerlek benneteket
fáztatok ti is
issa
nagy-buddha-szobor
szentséges orra alól
lelóg egy jégcsap
issa
ilyen légy te is
nem sír nem morgolódik
a hulló levél
issa
sietsz ma éjjel
hová jaj vajon hová
őszi telihold?
issa
szeles fészekben
éhesen tátogsz issa
árva kismadár
issa
elszállt a harmat
mi dolgom lenne itt e
szennyes világban?
issa
a világ harmat
illanó könnyű harmat
és mégis mégis
issa
kicsi gyermekem
nevet boldogan hideg
az őszi alkony
issa
köszönet mindenért
hó a takarón hó jég
szent tiszta ország
issa
első fürösztés
és az utolsó ki ér-
ti ezt? mi ez?
issa
lehull egy virág
kakaskukorékolás
virág hull újra
baishitsu
a fűszálak közt
apró virág fehérlik
nevét nem tudom
shiki
nincsenek itthon
a szúnyogháló alatt
síró kisgyerek
shiki
nyári kabátom
indul repülni vágyik
a messzeségbe
shiki
nagy-buddha-szobor
szívében esti hűvös
a nyármelegben
shiki
sziget és sziget
sötét fenyőkkel és szél
zenél hűvösen
shiki
messze sodorja
a mogami gyors vize
a forró nyarat
shiki
áradás után
szúnyogok sem zizegnek
szomorú vagyok
shiki
rövid nyári éj
a lámpám égve maradt
négy óra lehet
shiki
tavasz szelében
kibontja legyezőjét
a pávakakas
shiki
micsoda népség
árakról alkudozni
orchideák közt
shiki
őszi alkonyat
magányos ház füvében
tücsökcirpelés
shiki
mindenki elmegy
kihúnyt a tüzijáték
sötét van újra
shiki
csillám-ragyogás
a templom bronzharangján
szentjánosbogár
shiki
kinek a lelke
lehet e szegfűn lengő
fehér pillangó?
shiki
sötét erdőben
egy málnaszem lehullik
apró csobbanás
shiki
borotválkozom
harangszó uenóból
a néma ködben
shiki
köd hull a völgyre
hegyek fehér-derengőn
torony magánya
shiki
datolyát eszem
távoli harang hallik
hōryūji-templom
shiki
jeges a holdfény
sírkövek árnyára hull
sötét fenyő-árny
shiki
távolról a szél
száraz levelet görget
hűvös őszi est
shiki
várok rád éjjel
hideg szél újra-újra
esőben-őszben
shiki
ó vajon
meddig tart még az élet
ez a röpke éj?
shiki
hová lett buddha?
eltűntek az istenek
az őszi ködben
shiki
az utolsó fény
kialszik s nem marad
csak a jeges éj
shiki
szürke hófúvás
leáldozó nap fénye
a bozót fölött
meisetsu
cseresznyevirág
és mennyi mennyi tarka
plakát a fákon
bokusui
sír-rí az őszi
szélvihar karmai közt
a templomharang
sōseki
cirpelő prücskök
ha akarjátok ha nem
vége a nyárnak
sōseki
Kulcsár F. Imre: Utószó
A
ma már Nyugaton is jól ismert japán haiku a mindennapi
élet tárgyaiból, dolgaiból
felépített költői mikrokozmosz –
három sor, tizenhét szótag, öt-tíz szó. Az
eszközök minimuma áll
alkotója rendelkezésére, hogy költeménybe idézze a természet
és
az emberi élet egy darabkáját, ámde úgy, hogy abban valamiképp
föltáruljon
az egész – a megfoghatóban a megfoghatatlan.
A
haiku a zen szellemiségének paradigmatikus megvalósítása.
A zen-buddhizmus
egyik legfontosabb mondanivalója és üzenete az,
hogy hiába keresnénk valamiféle
mögöttes, a köznapi dolgok világánál
valóságosabb, azon túli, igazibb világot,
mivel olyan nincsen, illetve
mégiscsak van valamiképp, de azt nem találhatjuk meg másutt,
csakis itt, ebben, és oda nincs más út, csak ez itt.
És hogy ebben
itt, helyes elmélyedés során, végül valóban fel is leljük:
egy váratlan
pillanatban felvillan a felismerés, hogy valóban itt van,
jelen
van, és mindig is itt volt.
Ennek
az elmélyedésnek lehet költői eszköze a haiku is, s innen,
a zen-buddhizmus
alap-attitűdjéből erednek a haiku szabályai, konvenciói.
Eszerint a haikunak
minden esetben egy konkrét természeti tárgyat
kell megneveznie, felidéznie.
További kötelező szabály – bár a haiku
minden szabálya alól, még a szótagszám-szabály
alól is, lehetnek kivételek –,
hogy egyszeri eseményt, helyzetet, történést
kell megjelenítenie,
mégpedig a jelenben, most lejátszódóként.
Tehát:
általánosságok és általánosítás helyett
konkrét jelen-lét,
jelen-valóság – itt és most.
Mindezek
folyománya azután, hogy bár a
tárgyakat megjelenítő költő maga is belekerülhet
a költeménybe,
ámde csak úgy és annyira, mint bármi más – mint a való világ
dolgainak
egyike. A haiku-költő nem önmagát magyarázza, nem önmagával foglalkozik
–
a tárgyakat megtalálva találja meg önmagát. Úgy kelt
érzelmeket, hogy
nem az érzelmekről beszél.
A haiku a 17. században vált azzá, ami – és Bashō
volt az, aki azzá tette.
Ami őelőtte e háromsoros műfajban történt:
készülődés, előzmény. A kiindulás:
az ötsoros, harmincegy szótagos
tanka,
a japán költészet 7. századtól máig virágzó
klasszikus műfaja, műformája,
melyben a nyitó,
háromsoros (5+7+5 szótagos) felső szakaszra egy kétsoros (7+7 szótagos)
alsó szakasz következik,
mintegy konklúzióként lezárva azt.
A tanka önállósuló felső szakaszából lett
végül is
a haiku, ám önálló műformaként
való
megszilárdulásának, teljes kialakulásának elég hosszú, több évszázados
története volt.
A haiku kialakulásának folyamatában fontos fejlemény a 14.
századtól népszerűvé váló
lánc-vers, a renga.
A tanka első szakaszának megfelelő háromsoros, 17 szótagos
hokku indította a láncot – ennek a három sornak, szemben a tanka-kezdő
három
sorral már önálló, kerek egésznek kellett lennie – s erre felelt a 14
szótagos második szakasz, a wakiku.
Ehhez
újabb háromsoros szakaszt fűztek valamilyen tartalmi kapcsolat,
asszociáció
alapján, melyre azután újabb kétsoros következett,
és így tovább – akár százig,
ezerig. Az egymásra következő szakaszokat
igen gyakran ketten írták, váltakozva;
vagy többen is összejöttek
s ki-ki hozzáfűzhetett egy-egy további szakaszt
az
előzőhöz, szigorú, kötelező szabályok betartásával.
Az
évszázadokon keresztül szinte
társasjátékként űzött renga egyik iskolája,
ága volt a tréfás haikai renga
(haikai = tréfa).
Ez a viccelődő, csipkelődő műfaj bőséggel
merített a mindennapi élet
szókincséből, nem riadva vissza a
felületes poénoktól, vaskosabb kifejezésektől
sem.
Már a 14. századtól vannak példák a háromsoros kezdő szakasz
bizonyos
fokú önállósulására, amennyiben a kezdő hokkut pl. antológiákban
külön szerepeltették,
önmagában kommentálták, bár költője
eredetileg számított a folytatásra. A
15-16. században azután
egyre több különálló, önmagában-teljes hokku
készült, hogy a 17. században
Bashō – betetőzve e háromsoros műforma
önálló fejlődését – új,
sajátos világú költői műfajként tökélyre vigye.
A
haikai-láncvers ugyanakkor élt és virágzott tovább a későbbi időkben is –
Bashō
maga boldog örömmel vett részt
haikai-összejöveteleken költőtársaival,
tanítványaival, és tulajdonképp soha
nem tett tudatos különbséget az önálló
haiku
és a haikai-kezdő hokku között. (Maga
a haiku szó sokkal később született:
Shiki alkotta a 19. század végén a haikai
no hokku kifejezés két szélső tagjának
összevonásával, a lácvers-kezdő hokku
és a teljesen önálló háromsoros vers
pontos megkülönböztetésére.
Az
ekkor meginduló angol, francia fordítások Nyugaton is
e néven tették ismertté
a műfajt – nálunk is haikuként él a köztudatban.
Jelen kötetünk fenntartás
nélkül használja e szót, bár tudományos munkákban
ma már szívesebben élnek
ismét a hokku megnevezéssel.) A haikai-költők
önállósuló háromsorosai, hokkui
ugyan már magukban megálló,
teljes értékű költői entitások voltak, egy-egy
költői-emberi attitűd
pregnáns kifejezései, ám kissé túl könnyen adták meg
magukat,
tárták a világ elé alkotójuk érzelmeit, búját-baját; s gyakorta
felbukkant bennük a haikai-renga kissé felületes poén-vadászata.
A komolyabb
mondanivalókat, tanulságokat pedig sokszor
túl közvetlen, direkt módon szólaltatták meg. Bashōról viszont elmondhatjuk,
hogy
– a zen-elmélyedés szellemében – teljes figyelmével a kézzelfogható
világ,
a való dolgok felé fordult: a természet és a mindennapi élet helyzeteiben,
tárgyaiban
elmerülve azok mélyén találta meg
a végső kérdéseket kimondatlanul
is kimondó,
és rájuk végül valamiképp választ is adó
költői igazságait.
Haikuit mélységes nyugalom, elmélyedő komolyság,
benső harmónia jellemzi;
ugyanakkor nem kerülte el figyelmét a világ
problematikussága,
az emberi lét tragikus esetlegessége sem. Nem volt idegen tőle a
haikaitól
örökölt tréfálkozó kedv sem, ám ebben is sajátosan bölcs mértéktartást
tapasztalhatunk
nála.
Minden, ami a haiku
következő évszázadaiban történt, az ő nyomdokain haladt, minden
kialakuló
új stílusirányzat és -árnyalat az ő munkáihoz képest definiálta magát, keresett
az övétől némileg eltérő utakat.
Az
utána következők sorában a legjelentősebbek Buson
és Issa, majd a 19. század végén Shiki,
aki már a Nyugat felé nyitó
Japán új világát jelenítette meg e hagyományos,
hagyományőrző műformában.
Japán költők mutatója
Baishitsu
(1769–1852)
Bashō (1644–1694)
Bokusui (1873–1913)
Bonchō
(?–1715)
Buson (1715–1783)
Chigetsu-ni (1634–1708)
Chiyo-jo (1702–1775)
Chora (1721–1772)
Ichikawa
Danjūrō (1741–1806)
Dansui (1663–1711)
Etsujin (?–1702)
Gekkyo
(?–1824)
Gochiku (1699–1748)
Gonsui (1650–1723)
Hokushi (1665–1718)
Ichiku (1708–1759)
Issa
(1763–1827)
Isshō (1652–1688)
Kakei (1648–1716)
Kakō (17.
sz.)
Kikaku (1661–1707)
Kitō (1740–1789)
Kyōdai (1732–1793)
Kyorai (1651–1704)
Kyoroku (1656–1715)
Meisetsu (1847–1926)
Moritake
(1472–1549)
Ōemaru (1720–1805)
Onitsura (1661–1738)
Otsuyū(1675–1739)
Raizan
(1653–1716)
Ransetsu (1654–1707)
Reikan (18. sz. vége)
Ringai (?–?)
Rippo (1599–1669)
Rogetsu
(1666–1751)
Rōka (1671–1703)
Ryōkan (1757–1831)
Ryōta
(1707–1787)
Ryūsui (1691–1758)
Sampū (1647–1732)
Seira
(1742–1792)
Shiki (1867–1902)
Shikō (1665–1731)
Shintoku (1633–1698)
Shirao (1735–1792)
Shisei-jo (18. sz.)
Shōha
(?–1772)
Shūshiki (1668–1725)
Sogetsu-ni
(?–1804)
Sōgi (1421–1502)
Sōin (1605–1682)
Sora (1648–1692)
Sōseki (1867–1916)
Taigi (1709–1771)
Tairo (?–1779)
Teika
(1162–1241)
Teishitsu (1610–1673)
Teitoku (1571–1654)
Yaha (1663–1740)
