«
https://haiku.hu, a Terebess Online
https://terebess.hu
különlapja
Kolozsy-Kiss
Eszter: Kosztolányi Dezső japán versfordításairól
Literatura,
34. évf. 2008/1, 37-68. oldal
Kolozsi
Kiss Eszter
Macuo
Basó: Keskeny út északra
Papírkiadás: Függőkert, Orientalisztikai tanulmányok 2.,
MondAt Kft., Budapest, 2005, 51-80. oldal
Kiss
Tamásnak (1912-2003), költő nagypapámnak,
lektoromnak, "hajkurászásaink"
emlékére
Előszó
Amikor Macuo Basó 1689-ben elindult 150 napig tartó vándorútjára, talán maga sem gondolta, hogy erről készült útinaplója világszerte ismertté lesz. Bár azzal a látszólagos indokkal kelt útra, hogy az előző évben Uenoban elhunyt édesanyja sírját meglátogassa, tudta azt is, hogy az úti élmények számtalan vers írására inspirálják majd. Ezen kívül ily módon saját iskoláját is népszerűsíthette, hiszen azok a haikuköltők, akikkel útja során találkozott, és akik más költői iskolához tartoztak, megismerhették költészetét.
Basó 1644-ben született Uenóban, Iga tartományban, elszegényedett szamuráj család sarjaként. Bár családja jórészt földművelésből volt kénytelen megélni, szamuráj származása lehetővé tette számára, hogy a helyi arisztokratákkal, a Tódó családdal kapcsolatot tartson. Ennek köszönhetően a kora kiváló költőjétől és kritikusától, Kitamura Kigintől (1624-1705) tanulhatott. Első haikuját 1662-ben, 18 éves korában írta. Élete folyamán több írói álnevet is használt, közülük legismertebb a Basó, melyet azután vett fel, hogy 1672-ben Edo városának, a mai Tokiónak egy elhagyatott negyedébe költözött. Banánfát, japánul basót ültetett kertjébe, egy olyan változatát ennek a fajnak, mely a kor költőinek kedvenc szimbóluma volt. A hatalmas zöld leveleket könnyen törheti le a szél, s ez a költői érzékenységet szimbolizálja. Nem lehet tudni, vajon miért éppen Edoba költözött. Talán úgy érezte, hogy ebben az új városban függetlenebb lehet költőként, mint az olyan ősi városokban, mint Kiotó vagy Oszaka, ahol sok vetélytársa akadt. Saját költői iskolájának megszervezése azonban még így is jó pár évbe telt. Ez nemcsak azért volt fontos számára, hogy sajátos haiku költészetét továbbadhassa, vagy hogy költeményei minél szélesebb körben ismertté válhassanak, hanem azért is, mert a tanítványaitól kapott pénzügyi támogatás nélkül nem tudta volna magát fenntartani. A Keskeny út északra elején Basó említi, hogy egy bizonyos Szugijama Szanpú lakásába költözött. A gazdag kereskedő támogatta őt, valahányszor anyagi problémái adódtak. 1680-ban tanítványainak műveiből adott ki válogatást annak jeleként, hogy megalapította saját iskoláját. 1684-ben pedig elindult útjára, amelynek tapasztalataiból megírta életművének mérföldkövét jelentő öt elbeszélése közül az elsőt. Nem válogatott az úti eszközökben, hol csónakba, hajóra szállt, hol lóháton utazott, de óriási távolságokat tett meg gyalog is.
Volt, hogy bejárta az Edoból Kiotóba vezető Tókaidó útvonalat, közben pedig mind az ötvenhárom állomáson megszállt. Ezek a helyek máig kedvelt útvonalai a turistáknak, ahol kőbe vésett Basó-versek emlékeznek meg a nagy költőről. A Keskeny út északra című művében gyakran tesz említést arról, hogy helyi méltóságok fogadták, szállást adtak neki akár több éjszakára is. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy életének utolsó évtizedében már igazán elismert, híres haikuköltő lett, az ő iskoláját követték országszerte. A mű elején olvashatjuk, hogy attól fél, útjáról soha többet nem térhet vissza. "Ó, vajon Ueno, Janaka cseresznyevirágait látom-e még valaha?" Félelme nem volt alaptalan: hazatérve súlyosan megbetegedett, s 1693 után már tanítványokat sem fogadott házába. 1694-ben azonban mégis elindult utolsó vándorútjára, ahonnan többé már nem térhetett haza. Még ebben az évben, Okahában halt meg. Halálos ágyánál vele voltak tanítványai, akik közül több mint nyolcvanan kísérték el utolsó útjára: Zezében a Gicsúdzsi templom lett örök sírhelye.
Életszemléletére hatással voltak Lao-ce és Csuang-ce kínai gondolkodók tanításai, valamint a zen buddhizmus, a taoizmus és Japán ősi vallása, a sintó. Verseit áthatja a szabi érzése, a mindent átható nyugalom, mely egyben egyhangúság is. Ebben az egységes világban a természet jelöli ki az utat, melyet mindenkinek, egyen-egyenként követnie kell. Példaképe a két kínai költőóriás: Li Taj Po és Tu Fu volt, legfőbb mesterének pedig Szaigjót (1118-1190), a remeteköltőt tekintette, akinek verseiből többször idéz a Keskeny út északra c. műben is.
Az öt útinapló közül az utolsó, az 1689-ben írt Keskeny út északra nemcsak a legjobban sikerült Basó-mű, de a klasszikus japán irodalom egyik legfontosabb alkotása is egyben, s szinte minden európai nyelvre lefordították. Műfaját tekintve haikukkal díszített útinapló, japánul kikóbun. A haiku, mely a 19. század végéig haikai vagy hokku néven volt ismert, moraszámláló vers, a tanka felső strófájának önállósulásából jött létre.[1] Tizenhét morás, rímtelen, hangsúlyos vers, moraszáma: 5-7-5. Már a 13. században megjelenik e versképlet, igazi előzménye azonban a renga humoros fajtájának, a haikai rengának (más néven haikai no renga, humoros dalfüzér) a 16-17. században lerövidült változata. A haikai rengák 5-7-5-7-7 morás versek, többnyire a művelt városi polgárok alkotásai, akik különféle baráti, költői összejöveteleken saját verseiket mások verseivel összekapcsolva hosszú versfüzéreket alkottak. A haiku tehát az 5-7-5-7-7 morás humoros költeményláncok első három sorának önállósulásával jött létre. E korábban szójátékokban gazdag, könnyed stílust magában hordozó műfajt Basó reformálta meg, mivel addig ismeretlen személyességű érzésekkel töltötte meg az eredeti formát. A távol-keleti irodalmi műfajok közül mind ez ideig talán a haiku hatott leginkább a nyugati irodalomra, az azonban vitatható, mennyiben jelenti ez a műfaj pontos alkalmazását, s mennyiben csak az egzotikus motívum átvételét.
Az előszóban és a fordításban a magyar helyesírás szabályainak megfelelően írtam át a japán szavakat. A japán helynevek csak akkor szerepelnek magyarul, ha a mondanivaló összekapcsolódott jelentésükkel, s ebben az esetben a helynévben minden szó nagybetűvel áll.
Macuo
Basó
Keskeny út északra
Kolozsi Kiss Eszter
fodítása
A napok, s hónapok az örökkévalóság vándorai, de vándor a régi és új év is. Van, ki hajón él, s olyan is, ki ló kantárját igazítja, úgy várja öregségét. Mind vándorok ők, s otthonuk ott van, hová a sors veti őket. Sok volt a régiek közt is, ki útközben halt meg. Ki tudja mikor, engem is hívni kezdtek a felhők, csalogatott a szél. Tavaly bejártam a tengerpartot. Múlt év őszén hazatértem, hogy megtisztítsam a Szumida folyó partján álló viskómat a pókhálóktól, s hogy az év hátralevő részét otthonomban töltsem. Nem sokra rá véget ért a tél, s a sűrű ködben beköszöntött a tavasz. A vándorok istene parancsolta, hogy Sirakava járás határa felé keljek útnak. A vándorok őrző istene hívott, s többé más földi jó érdekelni nem tudott. Alsóneműmet megfoltoztam, szalmakalapomat megjavítgattam, s hogy megerősítsem gyenge lábamat a hosszú útra, térdemre gyógyító füstölőt tettem, mert a Hold Macusimában megigézett, s másra gondolni sem tudtam. Házamat eladtam, s útra kelésemig Szanpú nyári lakába költöztem. Mikor elhagytam házamat, oszlopán ezt a haikut hagytam:
Eladtam
viskóm.
Lesz, aki feldíszíti
lányok ünnepén.[2]
Összesen nyolc haikut írtam ekkor, s közülük ez az első.
A harmadik hónap 27. napján a felhők lustán nyúltak el a hajnali égen, a Hold fénye egyre erőtlenebb lett, de a Fudzsi körvonala halványan már látszott.[3] Ó, vajon Ueno, Janaka cseresznyevirágait látom-e még valaha? A kedves ismerősök összegyűltek még az éjjel, hogy Fukakavában együtt szálljunk hajóra. Egészen Szendzsúig kísértek, ahol aztán elváltak útjaink. A hosszú út, az előttem álló 3000 mérföld gondolata nagy teherként nehezedett szívemre, s búcsúzáskor könnyeket hullattam.
A
tavasz elszállt.
Madár éneke jajszó,
hal szeme könnyes.
Útnak indultam, miután elkészültem ezzel a verssel, első versemmel utam során. Alighogy elindultam, hátranéztem, és láttam, hogy az emberek a csónakban állnak. Bizonyára elkísértek a szemükkel, míg csak el nem tűntünk előlük.
Szóka
Ebben az évben, a Genroku korszak második évében gondoltam először arra, hogy a messzi észak felé veszem utam.[4] Ugyan sokat foglalkoztatott a gondolat, hogy míg úton leszek, talán teljesen megőszülök, leghőbb vágyam mégis az volt, hogy olyan vidékekre jussak el, melyekről már sokat hallottam, de saját szememmel nem győződhettem meg szépségükről. Beértem volna azzal, ha még egyszer az életben hazajutok, jóllehet ennek eldöntését sorsomra bíztam. Útnak indultam, s még aznap meg is érkeztem egy Szóka nevű postaállomásra. Az első fájdalom, amit az út során éreztem, a gyenge vállaimra nehezedő csomagok miatt volt. Még indulás előtt elhatároztam, hogy semminemű holmit nem viszek magammal, szükségem volt azonban egy karton ruhára, hogy megvédjen a hidegtől éjszakánként. Ezen kívül házikabátra is szükségem volt, ruhára, melynek esős időben látom majd hasznát, ecsetre, tintára, s kisebb ajándékokra, melyek nélkül aligha tudtam volna boldogulni. Ezek a tárgyak nem csekély mértékben voltak terhemre az út során, ez ellen azonban nem volt mit tenni.
Muro nyolc szigete
Elmentünk az Ajtó Nélküli Szentélyhez. A velem tartó Szora beavatott a szentély történetébe, mely így hangzik: „E szentély istennője a Virágzás Hercegnőjének istene, ugyanaz, ki a Fudzsi hegy lábánál lakozik. Ajtó nélkülinek tartják a szentélyt attól kezdve, hogy ő bement oda, falat emelt maga köré, s lángok közt adott életet Fényes Tűz hercegnek. A lángok hűségét bizonyítják.” Ezért van tehát, hogy a versben annyiszor találkozunk a tűz szóval.[5] A zúzahering fogyasztását tiltják itt.[6] A szentély történetének e fontos részletei széles körben ismertek.
Nikkó
A harmadik hónap 13. napján a Nikkó hegy lábánál szálltunk meg egy vendégfogadóban. A fogadós így szólt hozzánk: „Az én nevem Buddha Gozaemon. Azért hívnak így az emberek, mert őszinte vagyok minden dolgomban. Pihenjenek egy jót ma éjjel, még ha csak egy éjszakára maradnak is.” Kíváncsivá tett, vajon milyen Buddha kerülhetett ide a mi galád s romlott világunkba, hogy megvédje a magunkfajta szegény zarándokokat. Figyeltem, mint viselkedik házigazdánk, s bár úgy láttam, hogy műveletlen és otromba, bizonyára őszinte lehetett a maga módján, hasonlóan azokhoz, akikről így ír Konfúciusz: „Erősnek, egyszerűnek és lomha beszédűnek lenni egyet jelent az Égiekhez való közelséggel.” Szívének tisztasága a legbecsülendőbb erénye volt. A negyedik hónap első napján imádkoztunk a szent hegyen. A régi időkben Nikónak írták ezt a hegyet, amikor azonban a nagy tanító, Kúkai templomot alapított itt, a nevet Nikkóra (Napfény) változtatta. Talán tudta, mi történik majd több száz évvel később, mert most a szent fény beragyogja a vidéket, és áldása betölti még a legtávolabbi zugokat is. Az emberek békében és megelégedéssel élnek. Itt azonban, nagyrabecsülésem jeleként, le kell tennem a tollat.[7]
Mily
csodás látvány!
Zöld és zsenge levélen
csillog a napfény.
A Kurokami (Fekete Haj) hegy ködbe burkolódzott, s még mindig csillogó fehér hó borította.
Lenyírtam
hajam.
A Kurokami-hegy is
új ruhát öltött.[8]
/Szora/
Szora családneve Kavai, utóneve pedig Szógoró. Szengavai viskóm tőszomszédságában, banánfám[9] alatt épített magának lakhelyet, és segítségemre volt a tűzifa előkészítésében, s a konyhába való víz beszerzésében. Boldog volt, hogy együtt láthatjuk meg Macusima és Kiszagata vidékét. Az is eszébe jutott, hogy segítségemre lehet a hosszú úton. Indulásunk napján korán reggel leborotválta haját és fekete ruhát öltött. Megváltoztatta nevének írásjegyeit is, olyanokra, melyek a buddhizmusban különleges jelentéssel bírnak. Ez tehát a Fekete Haj-hegyről írott versének jelentése. Azt hiszem a ruhát cserél két írásjegye különösen erősnek hat. Úgy egy mérföldet tehettünk meg, míg feljutottunk egy hegyre, ahol egy vízesést találtunk. A sziklabarlang tetejéről több száz láb magasból hullik alá a hatalmas víztömeg, mely a mélyben a sziklákon kékesen csillog tovább. A sziklabarlangba húzódva a vízesés mögé kerülünk, mely erről kapta a nevét: Mögüle Látható-vízesés.[10]
Kis
időre egy
vízesés mögé bújtam.
Beköszönt a nyár.[11]
Naszu
Ismerek egy embert, aki Naszu vidékén egy Kurobane (Fekete Szárny) nevű helyen lakik, és arra gondoltam, hogy Nikkóból menet átvágok a földeken. Amikor már tisztán láttuk a falut, lement a nap, s esni kezdett. Béreltünk hát egy kis lakrészt egy földműves házában és másnap reggel indultunk tovább a földeken. Ott aztán megláttunk egy lovat, amint épp legelészett. Volt mellette egy férfi is, aki kaszált. Amolyan bárdolatlan vidéki ember volt, de nem volt híján a jó érzésnek. „Lássuk csak mit tehetünk”- mondta. „A földeken sokfelé vezet az út, s az olyan utazó, aki nem ismerős errefelé, bizony könnyen eltévedhet. Ez aggodalommal tölt el. Vigyék magukkal ezt a lovat, s küldjék vissza, ha megáll valahol.” Azzal átadta a lovat. Két kisgyermek futott a ló mögött. Egyikük kislány, s mikor megkérdeztük mi a neve, azt felelte: Kaszane (Megkettőzött). Ez a szokatlan név oly elbűvölően csengett-e távoli vidéken, hogy Szora verset írt róla.
„Kétszeres”
–e név
kétszeresen rózsaszín
kislányé lehet.[12]
/Szora/
Mielőtt a faluba értünk volna, pénzt kötöztem a ló nyergéhez, és úgy küldtem vissza gazdájához.
Kurobane (Fekete Szárny)
Felkerestük Kurobane kormányzó helyettesének, Dzsóbódzsinak házát. A mester nagyon örült váratlan látogatásunknak, olyannyira, hogy átbeszélgettük az éjszakát. Öccse, Tószui minden órában benézett hozzánk, s meghívott házába. Meghívtak minket egyébiránt rokonaik is, s ettől kezdve látogatásokkal teltek napjaink. Egyik nap sétára indultunk a város határába, hogy megnézzük a régi kutyavadászat nyomait. Naszuban egy bambuszligeten át vezetett utunk, s egyúttal meglátogattuk Tamamo úrnő sírhalmát is, onnan pedig a Hacsiman szentélybe mentünk imádkozni. Egészen meghatódtam, mikor megtudtam, hogy ez az a szentély, ahol Naszu Joicsi ezekkel a szavakkal imádkozott, mielőtt a legyezőbe lőtte volna nyilát: „Legfőképpen Só Hacsimannak, szülőföldem oltalmazó istenének”.[13] Besötétedett, s mi visszamentünk Tószui házába. Van egy Kómjó nevű jamabusi (hegyi aszkéta) templom a közelben. Meghívtak, s én elmentem imádkozni az Aszkéták kápolnájába.
Nyári
hegyek közt
mester szobra elé borulok.
Utam kezdetén.[14]
Ungan templom
Az Ungan templom mögött vannak Buccso szerzetes[15] hegyi kunyhójának romjai.
Szélte
és hossza
parányi fűkunyhónak
alig öt lábnyi.
Milyen nagy munka mégis!
Eső bár sose esne.
Buccso azt mondta nekem egyszer, hogy ezt a költeményt egy kőre írta föl fenyőfa szénnel. Eljöttem hát sétabottal a kezemben, hogy megnézzem, mi maradt kunyhójából. Többen is felajánlották, hogy megmutatják az odavezető utat. Legtöbben közülük fiatalemberek voltak, vidám, eleven társaság, így szinte észre sem vettük, s már a hegy lábához értünk. Hegyek voltak mindenütt, amerre csak a szem ellátott. Egy hegyi ösvényen, mely a messzeségbe vezetett, mohától voltak sötétek a fenyők és cédrusok. Habár már április havában jártunk, még mindig hideg volt. Miután elhagytuk a Tíz Híres Hely utolsó állomását, átmentünk a hídon és beléptünk a templom kapuján. Miközben azon gondolkoztam, vajon hol lehet Buccsó viskójának romja, felmásztam a templom mögötti hegyre, s ott, a kőszirt tetején megpillantottam a remete apró, sziklába vájt lakását. Olyan volt, mintha Mjó zen mester sírját vagy Hóun mester kőbe vájt celláját láttam volna.[16]
A
harkály sem bánt
apró remetelakot
nyári fák között.
Ezt a verset hagytam a kunyhó oszlopán.
Szessószeki (Gyilkos kő)
Kurobanéból a Gyilkos kőhöz mentünk. A kormányzó helyettes oly szíves volt, hogy még lovat is adott kísérőül. A lovat vezető ember arra kért, hogy írjak neki verset. Milyen kedves dolog tőle - gondoltam, és ezt írtam neki:
Fordítsd
a lovat
mezők felé, ahol a
kakukk dala szól.
A Gyilkos kő épp azon a helyen van, ahol egy hőforrás tör fel a földből. A gáz, amely a kövek alól tör elő, tele van méreggel. Oly sok elpusztult méh, pillangó, s más efféle hevert a földön halomban, hogy nehéz lett volna megmondani, milyen színű a homok alattuk.
Asino
A fűzfa, ahol a „Kristálytiszta forrás”[17] csörgedezik, egy rizsföldeken keresztülvezető ösvényen van, Asino falu közelében. A vidék elöljárója, egy bizonyos titkár, gyakran említette, hogy meg akarja mutatni nekem, s én el-eltűnődtem, vajon hol is lehet az a fa. Ma pedig itt áll előttem teljes pompájában.
Miután
láttam
bevetették a földet,
otthagytam a fűzt.
Sirakava
Napok teltek el kényelmetlenségben, de ahogy közeledtünk a sirakavai határállomáshoz, egyre inkább úgy éreztem, hogy beleszoktam a vándorlásba. Megértettem, hogy amit a költő kért: „mondd el valahogy az embereknek a fővárosban”[18] arról szól, amit akkor érzett, amikor átlépte a határállomást. Sirakava egyike a három leghíresebb határállomásnak északon, olyan hely, amely elbűvöli a költőket. Szinte magam előtt láttam a bíborszínű faleveleket, melyeket a költemények említenek, fülemben pedig susogni véltem a versekből ismert őszi szelet, s ez csak még gyönyörűbbé tette a szemem előtt pompázó zsenge leveleket. Amikor a szellőrózsa fehérsége a vadrózsa fehér szirmaival találkozik, olyan, mintha hó borítaná a tájat. Régen az emberek úgy mentek át Sirakava kapuján, hogy fejükre ünnepi kalapot tettek és díszes ruhába öltöztek. Kijoszuke is ír erről.[19]
Hajamban
virág.
Így megyek át a kapun,
ünnepi díszben.
/Szora/
Szukagava
Miután átkeltünk Sirakava határállomáson, utunk keresztül vitt az Abukuma folyón. Bal oldalunkon az Aizune hegy magasodott, tőlünk jobbra pedig Ivaki, Szóma és Miharu birtokai húzódtak. A hegy választotta el a két tartományt, Hitacsit és Simocuket. Ma, mikor keresztülmentünk egy Tükör nevű mocsáron, felhős volt az ég és így nem tükröződött benne semmi. Szukagavában, a postavárosban egy Tókjú nevű embert látogattunk meg, aki saját házában tartott 4-5 napig. Tókjú először ezt kérdezte tőlünk: „Milyen érzés volt keresztülmenni Sirakava állomáson?” A hosszú út viszontagságai testileg is, lelkileg is megviseltek, s olyannyira elbűvölt a látvány, hogy a régmúlt emlékek újból feltörtek a mélységből, és én nem tudtam szavakba önteni gondolataimat. De mivel nagy kár lett volna, ha úgy megyek át az állomáson, hogy nem írok róla semmit, ezért mégiscsak papírra vetettem egy verset. A második és harmadik verssort hozzákapcsoltam a sajátomhoz, így végül három kézirattekercs készült el a kapcsolt verssorokból.
Messzi
északon
költészet kezdete ó,
rizsültető dal.
Egy szerzetes, aki hátat fordított a világnak, nem messze ettől a postaállomástól, egy gesztenyefa árnyékában élt. Eltűnődtem abban a hatalmas csendben, hogy az a hegyekkel tarkított táj, melyről Szaigjó a Gesztenyegyűjtés című versét írta, vajon ugyanilyen hely lehetett-e, s gondolataimat papírra vetettem: Az, hogy a gesztenye jele a nyugat és a fa két írásjegyéből áll össze, a nyugati paradicsommal való kapcsolatra utal.[20] Azt mondják, hogy Gjógi bódhiszatva egész életében gesztenyefából készült sétabotot használt, s házának tartóoszlopai is e fából készültek.
Földi
halandók!
Meg se’ láttok virágot,
tetőn gesztenyét.
Aszaka
Elindultunk Tókjú házából, és megtettünk pár mérföldet. Amikor elhagytuk Hivadát, Aszaka hegye tűnt fel közvetlenül előttünk az út mentén. A vízi zab kaszálásának időszaka is elközelgett. „Melyik füvet hívják vízi zabnak?” kérdeztem az embereket, de senki sem tudta.[21] Miközben az Aszaka-mocsár partján kérdezősködtem a növényről, a nap már a hegyek szegélyét simogatta. Nihonmacunál jobbra fordultunk és miután megnéztük a Fekete-domb sziklabarlangját, folytattuk utunkat Fukusima felé, s ott töltöttük az éjszakát.
Sinobu
A következő reggel egy Sinobu nevű falu felé indultunk el, hogy megkeressük a Dörzskövet. Messzi hegyek árnyékolta kis faluban volt a kő, félig betemetve. Gyerekek jöttek oda hozzánk a faluból és így szóltak: „A kő réges-régen a hegy tetején volt, de az emberek letaposták a földeken a gabonát, ahogy jöttek-mentek a kőnél. Ezért a földművesek felmérgesedtek, és belehajították a követ ebbe a völgybe, ezért van az, hogy a kő a hátoldalára fordult”. Akár így is történhetett.
Fiatal
kezek
rizspalántákhoz érnek.
Ó régi idők!
A következő reggel átkeltünk a folyón a Hold-kereke komppal, és egy Szenoue nevű postakocsi állomásra érkeztünk. A Szató Sódzsi idejéből fennmaradt romok úgy három mérföldre voltak balra, a hegy tetején. Azt hallottam, hogy Szabanoban vannak a romok, Iizuka falvában, ezért kérdezősködni kezdtem. Végül egy Marujama nevű helyen találtam meg Szató Sódzsi kastélyának romjait. Amikor megtudtam az emberektől, hogy ami a kastély Nagy Kapujából megmaradt, az a hegy lábánál van, sírni kezdtem. A közelben lévő kis templomban megmaradtak a családi síremlékek. Közülük a legmegindítóbb azé a két nőé, akik beházasodtak a Szató családba. Bár nők voltak, bátorságuk miatt mégis micsoda megbecsülést vívtak ki maguknak! Ahogy erre gondoltam, könnyemtől lett nedves kabátujjam. Lám, nem kell ahhoz Kínába menni, hogy könnyeket csaljon szemünkbe egy síremlék. Bementem a templomba, hogy teát kérjek, s ott felfedeztem Josicune kardját és Benkei hordozható oltárát a templom kincsei közt.
Kardra
s oltárra
is dísz kerül májusban,
zászló papírból.[22]
Ez május első napján történt. Iizukában töltöttük az éjszakát. Megfürödtünk a hőforrásban, majd kivettünk egy szobát. Nyomorúságos odú volt az inkább, gyékénnyel leterítve a puszta föld. Nem volt benne lámpa sem, így a tűzhely fényéhez közel készítettük el fekhelyünket és leheveredtünk. Éjjel villámlott és szakadatlanul esett az eső, s szálláshelyünkre is beszivárgott felülről a víz. Ráadásul újból jelentkeztek szokásos fájdalmaim, melyek olyan erősek voltak, hogy azt hittem, elájulok. Amikor ez a rövid nyári éj véget ért és végre kivilágosodott, ismét útnak indultunk. Az éjszakai fájdalmak még mindig kínoztak, s lelkem sehogy sem talált megnyugvást. Lovakat béreltünk és egy Kori nevű postakocsi állomás felé vettük utunkat. Nyugtalan voltam betegségem miatt, eszembe jutott, milyen messze is van még a cél, amikor azonban elindultam erre a hosszú útra az ország távoli vidékei felé, tudatában voltam annak, hogy életemet teszem kockára. De ha meg kell halnom útközben, az csakis az égieken múlik.
Kaszadzsima
Miután magunk mögött hagytuk Abumiszurit és a Fehér Kő kastélyt, átléptünk a Kaszadzsima (Esőkalap-sziget) területére. Amikor megkérdeztem egy embert, hogy merre van Szanekata helyettes parancsnok[23] sírja, ezt a feleletet kaptam: „Tőlünk jobbra, azoknál a falvaknál, melyeket a hegy lábánál lát, van az Esőkabát-kerék- és az Esőkalap-sziget. Ott találja az Isteni Út Szentélyt és a Pampaszfű Az Én Emlékkönyvemet, melyek szerepelnek egy versben is.”[24] A sok esőzés miatt az utak nagyon rosszak voltak, meg aztán fáradt is voltam, így beértem azzal, hogy az Esőkalap-szigetet csak messziről csodáltam meg. Az Esőkabát-kerék-sziget és az Esőkalap-sziget kapcsolatban van a nyár eleji esőzésekkel - gondoltam.
Nyirkos
májusban
Esőkalap-szigetig
mennyit kell mennem?
Ivanumában töltöttük az éjszakát.
A Takekuma fenyő
Takekuma
fenyője igazán káprázatos látványt nyújtott. A gyökerei két törzsben folytatódtak
egészen közel a földhöz, s ez arra szolgált bizonyítékul, hogy nem vesztett el
semmit ősi formájából. Először is Nóin pap jutott eszembe róla. Régen egy nemes,
aki Mucu tartomány kormányzójaként érkezett a fővárosból, Kiotóból, kivágatta
a fenyőt, és abból készíttette el a Natori folyó hídjának tartócölöpjeit. Talán
ezért írja ezt Nóin egyik versében: „A fenyőnek immár nyoma sincs.”[25]
Én úgy hallottam, hogy nemzedékről nemzedékre kivágták a fenyőt, hogy újat ültessenek
a helyébe. Most azonban úgy
tetszik, megint tündökölhet ezeréves törzse, mely
elragadó látványt nyújt. Mielőtt e nagy útra indultam volna, Kjohaku[26]
ezzel az elválásról szóló verssel lepett meg:
Hadd
láthassa meg
Takekuma fenyőit!
Kései cseresznye.
Ezért írtam én ezt:
Cseresznyevirág
három
hónapja volt! Most
két fenyőt látok.
Szendai
Átkeltünk a Natori-folyón, és megérkeztünk Szendaiba azon a napon, amikor írisszel díszítik fel a háztetőket. Ráakadtunk egy fogadóra, ahol négy-öt napot töltöttünk. Kaemon, a festő is ott szállt meg. Azt hallottam róla, hogy finom, jó ízlésű ember. Megismerkedtem vele. Azt mondta, hogy az évek során sok, versekben előforduló helyet járt be, melyek hollétéről ma már senki sem tud. Egyik nap elvezetett néhányhoz. Mijagi mezői tele voltak hagivirággal, s én elképzeltem, milyen csodás is lehet e táj ősszel, mikor virág pompázik mindenütt. Ebben az időben nyílt a nőszirom Tamadában, Jokonoban és az Azálea-dombon. Egy erdőhöz értünk, ahol a fenyők oly sűrűn nőnek, hogy a napsugár nem tud behatolni közéjük. Úgy hívják ezt a helyet, hogy Fák Alatt. Régen is ilyen sűrű harmat boríthatta, azért írta a költő versében, hogy „szamurájok, mondjátok meg uratoknak, hogy hozzon esernyőt!”[27] Egész nap a Gyógyító Buddha csarnokában, a Tendzsin szentélyben és más szent helyeken imádkoztunk. Kaemon megajándékozott Macusimáról, Siogamaról és még sok más híres helyről készült vázlataival. Utunk során festette őket. Búcsúajándékképpen pedig egy pár sötétkék fűzős gyékényszandált kaptam tőle. Ezek az ajándékok bizonyították leginkább, mennyire finom, jó ízlésű ember.
Írisz
virágzik.
Mintha lábamon nyílna
kék cipő madzag.
A cubói felirat
Folytattuk utunkat a Kaemontól kapott térkép alapján. Az Északi keskeny útnak nevezett országutat szegélyező hegyeknél nőtt a híres Tó-sás. Azt beszélik, hogy a helybéliek még a mai napig is ebből a sásból készült tárgyakat visznek földesuruknak ajándékba. A Cubo[28] kő a Taga kastélyban van, egy Icsimura nevű faluban. Azt hiszem, hat saku[29] magas és úgy három saku széles. Mikor a kőről lekapartam a mohát, halvány felirat volt kivehető rajta, mely a távolságot jelölte az ország mind a négy pontjáig. A feliraton ez áll: „E kastélyt Óno aszomi Azumabito főkormányzó és hadvezér építtette Dzsinki 1. esztendejében (724). Újjáépíttette Emi no aszomi Aszakari tanácsos, a keleti tengerek és a keleti hegyek vidékének parancsnoka és sógun, a Tempjohodzsi 6. évében (762), a 12. hónap első napján.” Magát a követ Sómu császár állíttatta. Sok olyan név van, amit megőrzött a költészet a régi időkből, de a hegyek szétporladnak, a folyók megváltoztatják medrüket, a köveket betemeti a föld, és örökre eltűnnek, a fák megöregszenek és átadják helyüket a facsemetéknek. Az idő telik, és a világ változik. A múlt nyomai homályba burkolóznak. Most azonban szemem előtt állt ez a kő, amely kétségbevonhatatlanul ezer éves múlt jegyeit viselte magán. Úgy éreztem abban a pillanatban, mintha a régiek szívébe látnék. Ez az egyik dolog, amiben örömét leli az ember utazás közben, és abban, ha sokáig élhet. Megfeledkeztem az utazás minden terhéről, és örömkönnyeket hullattam.
Siogama
Ezután a nodai Tama folyóhoz és a Parti Kőhöz mentünk, versekből ismert helyekre. A Vég Fenyői-hegyen van egy ugyanilyen nevű templom.[30] Amikor észrevettem, hogy a fenyők közötti földeken sírok vannak, arra gondoltam, hogy még az örök időkre szóló ígéretek férj és feleség között az önfeláldozásról is ilyen véget érnek, s szívem tele lett szomorúsággal.[31] Amikor elértem Siogama partjait, az esti harangszót, a mulandóság üzenetét hallottam. Az ég kiderült az állandó esőzés után. A Hold halvány fényében Magaki szigete a víz fölött olyan közelinek tűnt, mintha csak karnyújtásnyira lett volna. Kis halászhajók közeledtek a part felé, és én hallottam a halászok hangját is, amint az aznapi zsákmányt válogatták szét. Végre megértettem miért írta ezt a költő:
Micsinokuban
minden
hely elragadó.
De Siogama
partot érő ladikja
mind közt a leggyönyörűbb.[32]
Azon az éjjelen egy vak biva[33] művészt hallgattam, aki északi hősi énekeket adott elő hangszerén. Nem hasonlított éneke sem a szokványos háborús énekekhez, sem a táncos műfajokhoz.[34] Magas, vidékies hangja párnám mellett bizonyára túl hangos és zavaró lett volna, de most különös örömöt éreztem, hogy az énekek ősi előadásmódját megőrizték e távoli vidéken. Másnap korán reggel Siogamába, a Mjodzsin szentélyhez zarándokoltunk el. Miután a vidék kormányzója újjáépíttette, a szentély lenyűgöző tartóoszlopokkal, csillogó, festett gerendákkal és rengeteg kőlépcsővel lett gazdagabb. A reggeli nap fényesen sütött a szentély körüli karmazsinvörösre lakkozott kerítésen. Mélységesen megindított annak a gondolata, hogy az istenek ilyen csodálatos megnyilatkozása országunknak még egy ennyire félreeső részén is megtörténhet. A szentély előtt van egy öreg lámpás. A vasajtón ez a felirat olvasható: „Izumi Szaburonak ajándékul Bundzsi 3. évéből (1187)”[35] Különösnek éreztem, hogy az 500 évvel ezelőtti állapotok megelevenedtek a szemem előtt. Izumi bátor és hűséges harcos volt, akinek hírneve mindmáig él. Nincs olyan, aki ne becsülné és tisztelné őt. A régiek is megmondták: „Az embernek gyakorolnia kell a helyes úton való járást, és meg kell őriznie erényességét. Ha így tesz, a hírnév is megadatik.”[36]
Macusima
Az idő dél felé közeledett. Kibéreltünk egy csónakot, és Macusima kis szigetei között eveztünk. További öt mérföld megtétele után megérkeztünk Odzsima-sziget partjaihoz. Habár az idők folyamán közhellyé vált már, mégis megkérdőjelezhetetlen igazság: Macusima Japán legszebb látványossága, semmivel sem marad alul a kínai T’ung-t’ing-gel vagy a Nyugati tóval szemben. A tenger egy dél-kelet felől hét mérföld hosszan benyúló öblöt kialakítva, dagálykor hatalmas hullámokat kavar a parton, akárcsak Che-chiang-ban. A megszámlálhatatlanul sok sziget között van olyan, amelyik kiemelkedik, és az égbolt felé mutat, és vannak olyanok is, amelyek kettesével, sőt hármasával kapaszkodnak össze. Bal felől helyezkednek el azok, amelyek elkülönülnek a többiektől és jobb oldalon azok, amelyek összekapcsolódnak. Némelyik úgy fest, mintha kisebb szigeteket vett volna hátára, mások meg mintha karjaik között tartanák a többi szigetet, az anya gyermeke iránti szeretetét megelevenítve. A fenyők zöldje sötétbe fordul, ágaikat a tenger felől fújó szél hajlítgatja, így a fák girbe-gurbasága olyan, mintha csak természetükből fakadna. A látvány oly gyönyörű volt, mint egy elbűvölően szép női arc. Eltűnődtem, vajon Macusimát a hegyek istene teremtette-e még réges-régen, az istenek korában. Miféle ember képes arra, hogy a természet eme mesterművének csodálatos voltát akár festményen, akár versben hűen visszaadja? Odzsima-szigetén[37] van Ungo zen mester kunyhójának romja és a kő, amin meditált. Egy futó pillantást vetettem rá, és a fenyőfák árnyékában pihenőkre, akik elhagyták a világot, és itt élik csöndben életüket zsúpfedeles viskóikban, ahonnan most is füst szállott föl, a lehullt tűlevelek és tobozok füstje, amit fűtőanyagnak használnak. Nem tudtam, miféle emberek ők, de felkeltették érdeklődésemet. Ahogy megindultam feléjük, láttam a Hold fényét megcsillanni a tenger vizén, és az egész táj merőben másképp festett, mint napközben. Visszatértem a partra, és egy kétszintes házban szobát béreltem, olyat, melynek nyitott ablakai voltak és a partra néztek. Amint leheveredtem ily közel a természethez, különösen jó érzés lett úrrá rajtam.
Macusimában
még
a csalogány is szép
darutollat hord.
/Szora/
Úgy feküdtem le, hogy nem írtam verset, de akárhogy is próbáltam, nem tudtam elaludni. Eszembe jutott, hogy amikor elhagytam öreg viskómat, Szodó egy Macusimáról szóló verssel ajándékozott meg, Hara Anteki pedig egy Macugaura-szigeti tankát[38] küldött. Kinyitottam a batyumat kivettem belőle a verseket, és magam mellé tettem éjszakára. Szanpú és Dzsokusi Macusimáról szóló haikuk is köztük voltak. 11-én meglátogattuk a Zuigan templomot. Sok évvel, pontosan 32 generációval a mostani rendfőnök előtt, Makabe no Heisiro buddhista rendet alapított, Kínába ment tanulni és visszatérvén Japánba, itt épített templomot. Később, Ungo zen szerzetes hathatós erőfeszítéseinek köszönhetően a templom hét csarnoka újjáépült, az arany falak Buddha paradicsomaihoz méltón fényesen tündökölnek. Elgondolkoztam, hol lehet vajon a Kenbucu (Szent Ember) temploma.
Isinomaki
12-én
elindultunk Hiraizumiba, Aneva Fenyőjén és az Odae-hídon keresztül, melyek versekben
előforduló helynevek. Az úton, amely nem volt semmivel sem jobb azoknál az ösvényeknél,
melyeket vadászok és favágók használnak, szinte senki sem járt. Nem tudtuk, merrefelé
tartunk, rossz utat választottunk, és végül egy Isinomaki nevű kikötőbe érkeztünk.
Messze a vízen túl a Kinka-hegy látszott,
„ahol az arany virágok nyílnak.”[39]
Kereskedő hajók százai gyülekeztek az öbölben. A városban a házak egymást érték,
és füst szállt fel a kéményekből. Arra gondoltam, hogy én bizony sosem terveztem,
hogy valaha is ilyen vidékre jövök majd. Szállás után néztünk éjszakára, de senki
sem fogadott be bennünket. Végül találtunk egy szegényes kis viskót. Másnap korán
reggel megint elindultunk a bizonytalanságba egy másik ismeretlen úton. Ahogy
végigutaztunk a hosszú gáton, a messzeségben láttuk a Kabátujj-átkelőt, a Lovak
Legelőjét, a Manoi szőlőst, és más, versekben dicsőített helyeket.[40]
Körbejártuk a Hosszú-mocsarat, amely nagyon lehangoló hely volt. Az éjszakát egy
Toima nevű városban töltöttük, aztán továbbmentünk Hiraizumiba. Több mint ötven
mérföldet tettünk meg.
Hiraizumi
A Fudzsivarák három generáción át tartó dicsősége Hiraizumiban szertefoszlott, mintha csak egy álom lett volna. A család Nagy Kapujának romjai két mérföldre vannak az épület ezen oldalától. Ahol régen Hidehira kastélya állt, ott most földek terülnek el, és csak az Arany Kakas-hegy őrizte meg eredeti formáját. Először megmásztuk a Magaslati Palotát, ahonnan látszott a Kitagami, a nagy folyó, amely Nanbutól ereszkedik alá. A Koromo-folyó megkerüli Izumi Szaburó kastélyát, aztán a Magaslati Palota alatt a nagy folyóba torkollik. A Jaszuhira idejéből származó romok Koromogaszeki másik oldalán vannak, látszólag azért, hogy megvédjék a Nanbu Kaput az ainuk[41] behatolásától. A Magaslati palota elfoglalása után történt, hogy Josicune és kísérőinek színe-java megszilárdította hatalmát, de ez a dicsőség egy pillanat alatt a vadon nőtt fű sorsára jutott. „Az országok elbukhatnak, leromboltathatnak, de folyóik és hegyeik megmaradnak; amikor eljő a tavasz, a leigázott vár körül újból zöld a fű.”[42] Ezek a sorok futottak át agyamon, amint magam alá tettem bambuszkalapomat, és leültem a földre. Könnyek gyűltek szemembe. A régi idők elmúlását nem akartam észrevenni.
Ó
a nyári fű!
Elhullt vitéz seregek
álma nyomán nő.
Fehér
virág közt
mintha csak Kanefusza
ősz haját látnám.[43]
/Szora/
A Csúszon templom két csarnoka, melyekről korábban már hallottam, nyitva volt, és egészen ámulatba ejtett. A Szútra csarnokban van Hiraizumi három hadvezérének szobra, az Arany Csarnokban pedig a koporsóik és a féltve őrzött buddhista szentély. A Hét Becses Tárgy szétszóródott és elveszett, a drágakő-berakásos ajtót a szél összezúzta, a tartópillérek arany lemezeit elkoptatta a hó és a fagy. A templom bizonyára a múló idő martalékává válik, és füves pusztaság lesz a helyén, mert nincs megerősítve minden oldalán, és a zsindelytető nem védi meg a széltől és az esőtől. Ezer évig fennmaradt ez az emlékmű, de ki tudja mennyi ideje van még hátra.
Nyári
eső sem
árthat Arany Templom
fénycsarnokának.
Devagoe
Visszafordultunk, hogy lássuk az utat, amint északra nyúlik egész Nanbuig, aztán egy Ivade nevű faluban töltöttük az éjszakát. Magunk mögött hagytuk Ogurozakit és Mizu no Odzsimát és úgy terveztük, hogy Narugo forró vizű forrásainál, útban Sitomaeszeki felé, átmegyünk Deva tartományba. Ezen az úton ritkán fordul meg utazó, ezért az őrök gyanakodva néztek ránk a határon. Csak nagy nehézségek árán tudtunk átkelni. Mire sikerült megmásznunk a hegyet, már a nap is lement. Találtunk egy házat, melyben egy határőr lakott és szállást kértünk tőle. Három napig rettenetes vihar dúlt, így nem volt más választásunk, mint ott maradni azok közt a kopár hegyek között.
Tetű,
s bolha csíp.
Egy ló meg dolgát végzi
vánkosom mellett.
Így szólt a házigazdánk: „Az út innen Deváig magas hegyek közt vezet, kiismerhetetlen, ezért jobban teszik, ha vezetőt fogadnak, aki mutatja az utat.” „Rendben”- mondtam, és felbéreltem egy keménykötésű fiatalembert, aki handzsárt viselt az oldalán és tölgyfabot volt a kezében. Előttünk ment, és gondolván, hogy ma biztosan történik velünk valami szerencsétlenség, követtük őt. Az út olyan volt, amilyennek házigazdánk leírta, sűrűn benőtt magas hegyek közt vezetett, és oly nagy a csönd honolt, hogy még madárszó sem hallatszott. A fák alatt sötét volt, olyannyira, hogy úgy tűnt, éjjel gyalogolunk. Olyan érzés volt, mintha „a felhők széléről por hullott volna alá”.[44] Mi csak mentünk előre, bambuszligeteken törtünk át, folyókon gázoltunk keresztül és sziklák közt botladoztunk. Mikor végül elértük a Mogami-folyót, testünk hideg verejtéktől volt nedves. Vezetőnk boldogan búcsúzott mondván: „Ezen az úton mindig történik valami szerencsétlenség. Igazán szerencsés vagyok, hogy épségben tudtam uraságotokat elvezetni idáig.” Bár már megérkeztünk, e szavak hallatán gyorsabban kezdett dobogni szívünk.
Obanazava
Obanazavában meglátogattam Szeifút, aki annak ellenére, hogy gazdag, nincs híján a nemeslelkűségnek. Gyakran látogat el Kiotóba, így tudja milyen az utazók élete. Néhány napig magánál tartott és elhalmozott figyelmességével.
Én
a hideget
lakásnak használom, hol
ejtőzni szoktam.
Hernyóselyemlak
alól
bújj ki szépen te
brekegő béka!
Arcon a festék
eszembe juttatja
a
krizantém színét.
Selyemkészítők
ősi
idők emlékét
idézik bennem.
/Szora/
Rjúsakudzsi
Van egy Rjúsakudzsi nevű hegyi templom Jamagata tartományban. A nagy tanító, Dzsikaku alapította ezt a csendes, békés helyet. A helyiek buzdítottak, hogy ha csak egy pillantás erejéig, de mindenképpen látogassam meg, ezért visszafordultunk, és úgy tizenöt mérföldet tettünk meg addig. Még világos volt, mikor odaértünk. Miután letettük csomagjainkat a hegy lábánál, elindultunk a templomhoz. A hegy egymásra rakódott szikladarabokból állt, öreg fenyők és cédrusok tarkították. A föld és a kövek csúszósak voltak a rájuk rakódott mohától. A hegytetőn a templom minden ajtaja zárva volt, és semmiféle zaj nem törte meg a csendet. Körbejártuk a kőszirtet és köveket másztunk meg, míg a templom főépületéhez nem jutottunk. A pompás látvány hatására és a mélységes csöndben éreztem, ahogy szívem megtelik békével és nyugalommal.
Nagy
a nyugalom.
A sziklákat betöltő
kabócák dala.
Óisida
Egy Óisida nevű helyen megvártuk, míg kiderül az ég, hogy hajóra szállhassunk a Mogami-folyón. Azt hallottuk az emberektől, hogy ezen a környéken régen virágzott a haiku költészet, és az emberek még mindig szívesen idézik fel azt a dicső kort. A nádsíp egyszerű hangja meglágyítja szívüket. „Tapogatózva keressük a helyes utat, nem tudván, melyiket kövessük, a régit vagy az újat, és senki sincs, aki vezetne bennünket utunkon”- mondták, így aztán mi egyebet tehettem volna, minthogy otthagytam nekik egy tekercsre való verset. Az út során a haiku költészet ilyen helyekre jutott el!
A Mogami-folyó alsó szakasza
A Mogami-folyó a tartomány határából nem messze, Micsinokunál ered, és Jamagata tartományban végződik. A folyót a Sakk-, a Vándormadarak-zuhatag és más félelmetes, veszélyes helyek tagolják. Az Itadzsiki-hegytől északra folyik és Szakatánál, a tengeri öbölnél ér véget. Hegyek húzódnak mindkét partján, és a sűrű növényzet közt csónakok úsztak az árral. Talán ezek voltak azok a csónakok, melyeket ha megraktak rizzsel, a régi énekekben „rizses csónakokként”[45] emlegettek. A zöld levelek közötti résen láttuk a Fehér Fonal-vízesést. A Remeték csarnoka a folyóparttal szemben van. A folyó megduzzadt, a hullámok magasra csaptak, s a csónakot veszélybe sodorták.
Mogami-folyó
nyári
esővel hátán
tenger felé fut.
A Haguro-hegy
Hatodik hónap harmadikáján megmásztuk a Haguro-hegyet. Meglátogattunk egy Zusi Szakicsi nevű embert és találkoztunk a helyettes prefektussal, Egaku főpappal. Ő szállásolt el bennünket a Déli-völgyben egy melléktemplomban. A legmelegebb fogadtatásban részesültünk. Negyedikén haikai összejövetel volt a rendfőnök lakásán.
Csodás,
hogy érzem
illatozni a havat
a Déli-völgyben.
Ötödikén imádkoztunk Buddha reinkarnációjához. Nem tudom, hogy a templom alapítója, a Nagy Tanító, Nódzso melyik korban élt. Az „Engisiki”[46] szerint van egy sinto szentély Usú Szatojamában, Deva tartományban. Az is lehet, hogy az, aki a kéziratot másolta, a kuro jelét a szato jelével összetévesztette. És talán a Hagurojama az Usú Kurojama rövidítése.[47] Deva neve (Mai Tollazat) nyilvánvalóan abból a szokásból vezethető le, hogy ezen a környéken az emberek járandóságaikat madártollban fizették, legalábbis a helytörténeti írások ezt bizonyítják. A Haguro-hegy, a Judono és a Hold hegyével együtt alkotja a Három Szent Hegyet Devában. Az itteni templom az edói Keleti Hiei Templomhoz, a Tendai szektához tartozik. E szekta leglényegesebb elemei az összpontosítás és éleselméjűség még a mai napig is fényesen tündökölnek. A személyazonosság útján elérhető azonnali tökéletesség tanítása egy olyan mécses, mely örökké ragyogni fog. A papi lakások eresztől ereszig értek, és a buzgó jamabusi (hegyi aszkéta) gyakorlat volt a mértékletességük. A természetfeletti erő jelei ezen a szent helyen tiszteletet és félelmet váltanak ki a halandóból. E dicsőség örökké tartani fog ezen a csodálatos hegyen.
A Hold-hegy
Nyolcadikán megmásztuk a Hold-hegyet. Testünket betekertük papírfonallal, és fejünkre szent koronát tettünk.[48] A hordár, erős, jól megtermett ember, tizenöt mérföldön át vezetett bennünket felhőkön, ködön keresztül a hegyi levegőben, a soha el nem olvadó hó birodalmába. Vajon átjutunk - e a felhők kapuján, mely a Nap és a Hold útjához vezet? Egyre nehezebben lélegeztem, és tagjaim elgémberedtek a hidegtől. Mire felértünk a hegycsúcsra, a nap lement, és a hold jelent meg az égen. Leterítettük bambuszfűből készült zsákjainkat, bambuszszárat használtunk párnának, lefeküdtünk, és vártuk a hajnalt. Mikor a nap felkelt, a felhők eloszlottak, és mi lementünk Judonoba.
A Judono-hegy
Régen a völgy oldalán végig kardkovács műhelyek voltak. A kardkovácsok ezen a vidéken a hegyből csörgedező szent vizet használták önmaguk szertartásos megtisztítására, és a kardlapok edzésére. A legvégén belevésték a kardokba a Gasszan (Hold-hegy) feliratot, s ezek a tárgyak mindenütt nagy megbecsülésnek örvendtek. Azt mondják, hogy a kínaiak a Sárkány-forrásban edzették a kardpengéket. Olyan minőségű kardokat akartak készíteni, mint amilyeneket régen Kan-csiang és Mo Je készített, ezzel is érzékeltetve odaadásukat mesterségük iránt.[49] Ahogy megpihentem egy kicsit a kövön, észrevettem egy cseresznyefát. Úgy három saku magas lehetett, rügyei épp nyiladoztak. Lám, ezek a későn virágzó cseresznyevirágok még akkor sem felejtkeztek meg a tavaszról, mikor hó temette be őket – gondoltam. Milyen elragadó! Olyan volt, mintha szilvavirágok illatát éreztem volna egy forró nyári napon. Arra a pátoszra emlékeztetett, mellyel Gjószon apát versében találkoztam, ám úgy tűnt, ez a fa még annál is megindítóbb.[50] Az aszkéták rendeletében benne foglaltatik, hogy tilos e hegyről bármit is elmondaniuk az embereknek. Ezért aztán én is letettem a tollat, és semmit sem írtam. Amikor visszatértem a templomba, az apát kérésére kártyákra írtam rá azokat a verseket, melyeket a három hegyhez zarándoklás közben írtam.
Mily
hűvös van itt!
Halványan süt az új Hold
Haguro hegyén.
Hány
bodor felhő
szertefoszlott, s úszott el
a Hold-hegy felett.
Judono
titka
miért lett könnytől nedves
kabátom ujja.
Judono
hegyén
elszórt fémpénzre lépek.
Könnyes lesz szemem.
/Szora/
Szakata
Elhagytuk Hagurot, és folytattuk utunkat Curugaokába, a vár köré épült városba, ahol egy Nagajama Sigejuki nevű szamurájnak voltunk vendégei. Írtunk egy tekercsnyi verset, míg nála laktunk, s Szakicsi velünk jött mindenhová. Kikötöttünk csónakunkkal, és lementünk Szakata kikötőjébe. Egy En’an Fugjoku nevű orvos házában laktunk.
Forrás-hegyektől
szeles-partig
hűvösek
a nyári esték.
Mogami-folyó
a
tűző napot is a
tengerbe mossa.
Kiszagata
Miután annyi sok szép tájat, tengert és szárazföldet láttunk, nem tudtam már semmi másra gondolni, csak Kiszagatára. Szakata kikötőjéből felmentünk a legészakibb pontig, dombokon át, a part mentén, homokon kellett átvergődnünk. Húsz mérföldet tettünk meg összesen. Ahogy a nap a horizont alá süllyedt, a tenger felől fúvó szél felkavarta a homokot, és elkezdett esni az eső, mely elhomályosította a Csókai-hegyet. Tovább tapogatóztunk a sötétben. Biztos voltam benne, hogyha Kiszagata ilyen csodálatos esőben, akkor ez derült időben sem lesz másként. Bementünk egy halász zsúpfedeles kunyhójába, és ott vártuk meg, míg elállt az eső. Másnap reggel gyönyörű időre ébredtünk. Amikor a reggeli nap teljes pompájában felkelt, kieveztünk Kiszagata lagúnájába. Először Nóin szigetén kötöttünk ki, ahol megnéztük annak a kunyhónak a romjait, ahol Nóin élt elzárva a világtól, teljes magányban három évig. Mikor kiszálltunk a csónakból, a szemközti parton észrevettük azt az öreg cseresznyefát, amely Szaigjó emlékére állt ott. Szaigjó így ír:
Kiszagatában
a
cseresznyefa ágát
hullám borítja.
Halászok ladikjukban
virág fölött eveznek.
Közel a vízhez van egy sír, amiről azt mondják, hogy Dzsingú császárnőé, és a templom, mely mellette van, az Apály-dagály-gyöngyök Templom nevet viseli.[51] Sosem hallottam azelőtt, hogy itt járt volna a császárnő. Kétlem, hogy igaz lenne. Bementünk a templomba, onnan pedig a papok lakásába, ahol felgöngyölgettem a bambusz redőnyöket. Egyszerre elém tárult egész Kiszagata. Tőlem délre a Csókai-hegy nyúlt az ég felé, a vízben láttam tükörképét. Nyugaton egész Mujamuja határállomásig el lehetett látni, keletre, túl a gáton, mely Akitáig vezetett a messzeségben, az út látszott. A tenger északra volt. A helyet, ahol a hullámok a lagúna partjait mossák, Siokosinak (Apálynak) hívják. Kiszagata körülbelül két mérföld szélességben terül el minden irányban. Macusimához hasonlít, ám van köztük különbség. Macusima olyan, mintha mosolyogna, Kiszagata azonban tele van bánattal. Csöndes nyugalommal keveredő szomorúságot sugároz, olyan jelenség, mely nyugtalansággal tölti el a lelket.
Kiszagatában
esőben alvó Szeisi.[52]
Selyemfa virág.
Apály
idején
daru lábát mossa a
sekély, hűs tenger.
Ünnep[53]
Kiszagatában
templomi ünnepen vajh’
mit eszik a nép?
/Szora/[54]
Halászkunyhónak
ajtaját leveszik, e
hűs nyári estén.
/Teidzsi/[55]
Egy sólyom fészkét látva a sziklán:
Sólyom
esküje:
csak ha hullám borítja
hagyja el fészkét.
/Szora/
Ecsigo
Igencsak kedvem ellenére volt elhagyni Szakatát, ahol egyre gyarapodott az eltöltött napok száma, és ahogy hosszasan néztem el Hokoriku távoli felhői felé, egy következő út gondolata aggodalommal töltött el. Azt mondják, hogy a Kanazava, Kaga tartomány fővárosa több mint háromszáz mérföldre fekszik. Amint elhagytuk a Nezu határállomást, Ecsigo tartományba érkeztünk. Folytattuk utunkat egészen Icsiburi határállomásig, ami Eccsúban van. Ez alatt a kilenc napos utazás alatt én végig kimerült és lehangolt voltam a hőség és az eső miatt. Betegség kerített hatalmába, és nem írtam semmit.
Hetedik
hónap
hatodik napja mily
más, mint a többi.[56]
Háborgó
tenger
Szadó szigete fölött!
Aranyló Tejút.
Icsiburi
Ma az északi országrész legveszélyesebb helyein jártunk; Szülők Elfelejtkeznek Gyermekeikről, A Gyermekek Elfelejtkeznek Szüleikről, Visszafordulnak A Kutyák, A Lovak Visszajönnek[57]. Estére úgy elfáradtam, hogy amint elértünk egy fogadóhoz, magamhoz vettem párnámat, és lefeküdtem. Ekkor fiatal női hangra lettem figyelmes, talán ketten lehettek, a szobánkhoz közeli, ház elején lévő szobában beszélgettek. Egy öregember is részt vett a beszélgetésben. Szavaikból azt vettem ki, hogy a két nő örömlány Niigatából, ami Ecsigo tartományban van. Az Isze szentélyhez igyekeztek imádkozni, és az öreg kísérte el őket idáig, az Icsiburi határállomásig. A következő nap indult vissza, ezért a lányok maguk írta, jelentéktelen kis írásokat, leveleket adtak át neki, hogy azokkal térjen haza. „A fehér hullámok mosta tengerparton vándoroltunk. Akárcsak a halászok, mi is alámerültünk a mélybe, e világ legmélyére. Milyen szörnyűséges karma lehet okozója a mi állandóan változó fogadalmainknak, bűneinknek, melyeket naponta elkövetünk? Ó milyen szerencsétlenek vagyunk…” Ezek voltak az utolsó szavak, amiket hallottam elalvás előtt.
A következő reggel, mielőtt útnak indultunk volna, a két nő odajött hozzánk, s így szóltak: „Olyan nyugtalanok és csüggedtek vagyunk, az ismeretlen hely felé vezető viszontagságos út során ránk váró nehézségek gondolatától, hogy szeretnénk követni titeket, akár észrevétlenül is. Kérünk, adjátok meg nekünk ezt a kegyet, ti, akik bizonyára papok vagytok, segítsetek nekünk elérni Buddha útját.” Könnyekben törtek ki. „Együtt érzek veletek, de nekünk nagyon sok helyen kell megállnunk, s ott időznünk. Jobban tennétek, ha hétköznapi utazókkal tartanátok. Az istenek védelme alatt álltok. Biztos vagyok benne, hogy semmi baj nem ér majd benneteket.” Ezekkel a szavakkal váltam el tőlük, de utána még sokáig nem tudtam megszabadulni az irántuk érzett szánalomtól.
Örömlányokkal
egy
fedél alatt alszom.
Hagivirág, Hold.
Elmondtam Szorának ezt a verset, s ő papírra vetette.
Ariszo (Nyílt) tenger
Az emberek beszéltek egy bizonyos Kurobe Negyvennyolc Zátonya nevű helyről, és mi csakugyan keresztülmentünk sok patakon, mielőtt elértük volna a Nago-öblöt. Nem tavasz volt, amikor is a közeli Takoban a Lila Akác Hulláma virágba borul, az emberek mégis azt ajánlották, hogy nézzük meg e vidéket, most, kora ősszel is. Megkérdeztem, merre tartsak, mire egy ember így válaszolt: „Ha a part mentén mennek vagy tíz mérföldet, ott találják Takot a mögött a hegy mögött. Semmi sincs ott, csak a halászok nyomorúságos zsúpfedeles viskói. Nem hinném, hogy találnának ott bárkit is, aki szállást adna éjszakára.” Visszahőköltünk szavaitól, és Kaga felé folytattuk utunkat.
Zsenge
rizs illata!
Jobb oldalamon ó az
Ariszo tenger.
Kanazava
Miután átkeltünk a Verbéna-hegyen és a Kurikara-völgyön, a hetedik hónap 15. napján elértünk Kanazavába. Egy oszakai kereskedővel, Kasoval osztottuk meg szállásunkat. Halvány ismereteim voltak egy bizonyos Issóról, aki művészetünkkel foglalkozott, és ezzel szerzett magának elismerést, de fiatalon elhunyt tavaly télen. Ezt a verset arra az emlék-szertartásra írtam, amit a bátyja adott az ő tiszteletére.
Kelj
fel a sírból!
Ó én panaszos hangom
te vagy őszi szél.
Meghívást kaptunk egy zsúpfedeles kunyhóba:
Hűvös
az ősz itt!
Hámoz a sok fürge kéz
dinnyét, padlizsánt.
Komacu (Kicsi fenyő)
Útközben:
Vörösen,
izzón
süt a nap szívtelenül,
de a szél őszi.
Komacuban:
Bámulatos
név!
Szél fúj apró fenyők között.
Sás, Hagivirág.
Imádkozni mentünk a Tada szentélybe, Komacuban. Szanemori sisakját és brokát köntösének egy darabját őrzik itt. Azt mondják, hogy Josimototol kapta ajándékba őket régen, amikor még a Minamoto ház szolgálatában állt. És csakugyan, ezek nem közönséges szamuráj javak. A sisakba, a homlokszalagtól az arcvértig egy arany berakásos kínai stílusú krizantémot véstek, a sárkány sisakforgót pedig szarvakkal díszítették. Ebből arra következtettem, hogy a sisakot Kiszo Josinaga adományozta a szentélynek, így imádkozva győzelemért, miután megölte Szanemorit a csatában. Az, hogy Higucsi no Dzsiró Josinaga követeként miképpen hozta ide ezeket az ajándékokat, megtalálható a szentélyről szóló feljegyzésekben.
Mulandóság,
te
kegyetlen!
Sisak alatt
lapuló
sáska.
A Nata templom
Ahogy mentünk a Jamanaka hőforrás felé vezető úton, mögöttünk Sirane hegycsúcsa magasodott. Balra tőlünk a hegy lábánál a Kannonnak szentelt templom állt. Régen, amikor kolostorba vonult Kazan császár, a Kannon Harminchárom Szent Helye zarándokútja végéhez ért, itt állíttatta fel a Könyörületesség és Irgalmasság szobrát, melyet a Nata templomnak ajándékozott. A Nata szó a Nacsi na jeléből és a Tanigumi ta jeléből tevődik össze.[58] Az ősi fenyők sora a különleges, furcsa formájú sziklákon nő, és a zsúpfedeles házikó a hatalmas szikladarab tetején áll. Csodálatosan szép hely ez!
Kőhegy
kövénél
fehérebb, fehérebb vagy
ó te őszi szél.[59]
Jamanaka
Megfürödtünk a hőforrásban, amelyről úgy tartják, hogy Arima után a leghatékonyabb.
Jamanakában
Nem
szednek krizantémot.
Hőforrás illat.[60]
Házigazdánk a hőforrás fogadójában egy Kumenoszuke nevű fiú volt. Apja nagyon kedvelte a haikai műfaját, és egyszer, régen, amikor Teisucu fiatal korában idelátogatott Kiotóból, alulmaradt házigazdánk apjával szemben művészeti ismeretei terén. Miután visszatért Kiotóba, Teisucu Teitoku-nál tanult és később hírnevet is szerzett magának.[61] Azt mondják róla, hogy még az után is, hogy híres lett, az e faluban élők verseit ingyen javította ki. De ezek a régmúlt történései. Szora gyomorfájása egyre aggasztóbbá vált, így az Isze tartománybeli Nagasimába ment rokonaihoz. Ezt a verset hagyta nekem:
Vándorlás
közben
ha kimúlok, legyen az
hagivirág közt.
Ó a szomorúság, amit az érez, aki távozik és a sajnálat, ami azt sújtja, aki marad! Olyanok voltunk, mint két vadkacsa, akik addig mindig együtt voltak, de most elválnak útjaik, eltévednek a felhők között. Én is írtam egy verset:
Kalapomra
írt
szavakat ma letörlöm
harmatos könnyel.[62]
Zensódzsi
Egy Zensódzsi nevű templomban szálltam meg a Daisódzsi vár környékén. Ez még Kaga tartományhoz tartozik. Szora is ebben a templomban töltötte az előző éjszakát, és ezt a verset hagyta hátra nekem:
Egész
éjszaka
őszi szelet hallgattam
messzi hegyek közt.
Bár csak egy éjszaka választott el bennünket, úgy tűnt, mintha több száz mérföld állna közénk. Azon az éjjelen nekem sem jött álom a szememre, és az őszi szelet hallgattam a papok tanulótermében. Pirkadatkor tisztán hallottam, ahogy a szútrát kántálták. Amikor megszólalt a gong, átmentem az ebédlőbe. Ma el kell indulnom Ecsizenbe - gondoltam. Kisiettem a teremből, és lefelé indultam a lépcsőn, égve a vágytól, hogy útnak induljak. Ekkor fiatal papok szaladtak utánam a lépcső aljáig, papírral és festékdörzsölő kővel kezükben. A fűzfa a templomkertben épp hullatta a leveleit, ezért ezt írtam:
Templomkertben
a
fűzfa hulló levelét
összeseperném.
Gyorsan feljegyeztem ezt a rögtönzött verset, csak úgy az utazó szandálomban állva, aztán elindultam.
Siokosi fenyői
Csónakon kihajóztam a Josizaki öbölbe, Ecsizen tartomány határába. Elmentem megnézni a Siokosi (Apály) fenyőket.
Egész
éjen át
hullámot korbácsolt a
dühöngő vihar.
A Hold ezüstösen függ
Siokosi
fenyőin.
Ebben a versében Szaigjó mindent elmond, amit csak el lehet mondani a változatos látnivalókról. Ha valaki ehhez hozzá akarna tenni akárcsak egy szót is, az oly hiábavaló volna, mint egy emberi kézre még egy ujjat húzni.
Maruoka
Maruokában ellátogattam a Tenrjú templom apátjának idős ismerőséhez. Hokusinak hívták, Kanazavából jött, csak hogy elbúcsúzzon tőlem, és hogy mindvégig velem legyen, míg itt vagyok. Egyetlen látnivalót sem mulasztott el utazásunk során, és verseket írt minden helyről, amit magunk mögött hagytunk. Akad közöttük jó pár igen érdekes. Búcsúzásunkkor ezt írtam:
Írok
valamit, s
eltépem legyezőmet.
Fáj az elválás.[63]
Az Eihei-templom
Megtettem vagy három-négy mérföldet, hogy a hegyek közt lévő Eihei-templomban imádkozzak. Ez a zen mester, Dógen temploma volt. Úgy tudom alapos oka volt rá, hogy elhagyja a főváros környékét, és több száz mérföldre a hegyekben építsen templomot, olyanokat, mint ez.
Fukui
Fukui csak hat-hét mérföldre volt onnan, így vacsora után elindultam és bizonytalanul barangoltam a szürkületben. Fukui az a hely, ahol Tószai élt remeteként. Egyszer – hogy melyik évben, nem tudom- eljött hozzám Edóba. Jóval több, mint tíz éve történhetett. Elképzeltem, milyen öreg és gyenge lehet most Tószai, de az is lehet, hogy már meghalt. Megkérdeztem valakit erről, aki azt állította, hogy él és ezen és ezen a helyen lakik. Tószai ütött-kopott háza a város egyik félreeső részén állt. Százszorszép és lopótök kúszott a falakon, a taréjos bársonyvirág és a rekettye oly magasra nőttek, hogy eltakarták az ajtót. Ez lesz az - gondoltam, és bekopogtam. Egy szegényesen öltözött asszonyka jött ki és így szólt: „Merről jöttél zarándokutadon, tiszteletreméltó úr? A mester elment meglátogatni egy urat a szomszédban. Ha dolgod van vele, kérlek, ott keresd őt.” Szavaiból úgy vettem ki, hogy a felesége. Olyan ez, mintha egy jelenet lenne egy régi regényből – gondoltam, és elindultam, hogy megkeressem Tószait.[64] Meg is találtam minden gond nélkül, és két éjszakát töltöttem nála. Aztán útnak indultam, hogy megnézzem a szeptember végi Holdtöltét a Curuga-öbölben. Tószai felajánlotta, hogy velem tart, mókázva felhajtotta kimonója szegélyét, és vidáman így szólt: „Majd én mutatom az utat!”
Curuga
A Sirane hegy fokozatosan tűnt el szemem elől és már fel-felbukkant szemem előtt a Hina hegy csúcsa. Keresztülmentem az Aszamudzu hídon és Tamaéban láttam hogy az ősi versekből ismert káka magba szökött. Miután elhagytuk az Uguhiszu (Csalogány) határállomást, és a Junó szorost, megérkeztünk a Hiucsi kastélyhoz. A Kaeru hegynél hallottam az ősz első vadludainak énekét. 14-én Curuga kikötőjében találtunk szállást. A Hold azon az éjjelen különösen fényes volt. Megkérdeztem a fogadóst: „Vajon holnap éjjel is ilyen tiszta lesz az idő?” Ő így felelt: „Itt Kosidzsiben, ahol állandóan változik az idő, nem igen lehet megmondani, hogy következő nap mi várható.” Miután elfogadtam a szakét, amivel megkínált, a Kei szentélybe mentem éjjeli imára. A szentély magába foglalja Csúai császár sírját. A környék szentséget sugárzott, és a fenyők közt beszűrődő Hold fényében a szentély előtti fehér homok olybá tűnt, mintha dér lepte volna be. Egyszer régen II. Júgjó nagy dolgot kért az istenektől. Ő maga lekaszálta a füvet, földet és köveket vitt oda, hogy felszárítsa az iszapot a szentély előtt. Így megkönnyítette azok dolgát, akik imádkozni jöttek ide.[65] Ez a hagyomány máig is él. A papok finom homokot hoznak, hogy az épület elé szórják. Ezt Zarándok – Papok Homokhordásának hívják.
Mily
tiszta a Hold
zarándokok cipelte
homok tetején.
Tizenötödikén, ahogy azt a fogadós megmondta, esett.
Ó
a telihold!
Északi időjárás
mily változékony!
Az Iro-part
Tizenhatodikán kiderült az ég, és én csónakkal az Iro partra eveztem, hogy kicsi maszuo kagylót gyűjtsek. Hét mérföldet kellett megtenni odáig. Házigazdám, Ten’ja alapos előkészületeket tett, étellel teli dobozokat és bambuszból készült szakés kulacsokat hozott, és szolgák is jöttek velünk a hajón, akik kiszolgáltak bennünket. Kellemes hátszél volt, így kis idő múlva meg is érkeztünk a partra. Ott aztán volt néhány halászkunyhó, és egy elhagyatott templom, Nicsiren, ahol teát és meleg szakét ittunk. Minden magányosságot árasztott.
Ó
magányosság!
Szumánál elhagyottabb
ősszel a part itt.
Mit visz
a hullám?
Kicsi kagylóval együtt
Hagivirágot.
Megkértem Tószait, hogy írja le röviden, mi történt aznap, és azt a templomban hagytuk.
Ógaki
Rocú fogadásomra sietett Curugába, hogy aztán együtt utazzunk Mino tartományig. Könnyebb volt az utazás lovon ülve. Az Ógakiban lévő nemesi birtokra mentünk, ahova már Szora is megérkezett Iszéből. Ecudzsin is idesietett lovon, és mind Dzsokó házában gyűltünk össze. Zenszensi és Keikó, apa a fiával és sok más kedves ismerősöm jött el meglátogatni azon a napon és éjjelen. Olyan boldogok és készségesek voltak, mintha olyasvalakivel találkoztak volna, ki a halálból tért vissza. Mielőtt még teljesen kipihenhettem volna az út fáradalmait, szeptember kilencedikén elindultam, hogy tanúja legyek az iszei Nagy Szentély megújulásának. Amikor újból hajóra szálltam, ezt vetettem papírra:
Kagyló
héjától,
Futami tőled válok.
Vége az ősznek.[66]
Bibliográfia
A fordítás az alábbi kiadások alapján készült:
Matsuo Basho: Oku no hosomichi, Kawade shoboshinsha. Tokyo, 1989
Donald Keene: The Narrow Road to Oku. Kodansha International. Tokyo, 1996
Toshimaru Oseko: Basho no haiku. Maruzen Co., Ltd., Chuoh Printing Co., Ltd., Tokyo, 1990
Makoto Ueda: Basho and His Interpreters, Selected Hokku with Commentary. Stanford University Press, 1991
Hiroaki Sato: Basho’s Narrow Road, Stone Bridge Press. Berkley, 1996
Obunsha’s Comprehensive English-Japanese, Japanese-English Dictionary. Tokyo, 1997
Kokugojiten, Obunsha. Tokyo, 2001
További felhasznált irodalom:
Vihar Judit: A japán irodalom rövid története. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1994
Dorothy Britton: A haiku Journey, Basho’s Narrow Road to a Far Province, Kodansha Internacional Ltd., 2002
Világirodalmi kisenciklopédia. Gondolat, Budapest, 1976
Szegedy-Maszák Mihály: „Minta a szőnyegen” A műértelmezés esélyei, Balassi Kiadó, Budapest, 1995
Egyetemes irodalomtörténet. Franklin Társulat, Budapest, 1903
Szepes Erika-Szerdahelyi István: Verstan. Gondolat, Budapest, 1981
A History of Japanese Literature II. Princeton University Press, 1986
Babits Mihály: Az európai irodalom története, Auktor Könyvkiadó, Budapest, 1991, utánnyomás
Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalomból II., Osiris Kiadó, Budapest, 2000
Japán haiku versnaptár, Magyar Helikon, Budapest, 1981
Világirodalmi lexikon, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975
Kínai és japán költők. Sziget Könyvkiadó, Budapest, 1999
Az irodalmi szöveg antropológiai horizontjai. Osiris Kiadó, 2000
Világirodalmi lexikon 4. kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975
Szabó Zoltán: Szerelmes földrajz.Osiris Kiadó, Budapest, 1999
Vadai István: Harminc haiku kommentárokkal. Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Macuo Basó legszebb haikui. Fortuna-Printer Art, Budapest, 1996
Klaudy Kinga: Bevezetés a fordítás elméletébe. Printer Art Nyomda, Budapest, 1999
Illyés Gyula: Szíves kalauz. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1966
Barátosi József: Szeretem a természetet. Bethlen Nyomda, Budapest, 1943
Az országjárás riportkönyve. Budapest, 1943
Jan Ackersdijck magyarországi útinaplója. Helikon Kiadó, Budapest, 1987
Petőfi Sándor: Útirajzok. Kner Nyomda, Gyomaendrőd, 1987
Oku no hosomichi wo aruku. Shinchosha, Tokyo, 1989
Nakamyo Masaaki: Oku no hosomichi no nazo wo yomu. South Flight, Tokyo, 1998
A japán világ atlasza. Helikon Kiadó, Budapest, 1997
Gy. Horváth László: Japán kulturális lexikon. Corvina, Budapest, 1999
Haiku no hana I-II. Sogensha, Tokyo, 1997
--------------------------------------------------------------------------------
Jegyzetek
[1]
A mora az időtartam hagyományos mértékegysége, mely egy rövid szótaggal (syllaba
brevis) egyenlő, s minden hosszú szótag (syllaba longa) két morásnak számít. A
japán verselés tehát moraszámláló.
[2]
Nyilvánvaló, hogy Basó egy olyan embernek adta el házát, akinek kislánya(i) volt(ak).
A momo no szekku (barackvirág ünnep) alkalmával a lányos házakat babákkal díszítették
fel. Mivel azonban Basó agglegény volt, míg ő lakott benne, babák nem díszítették
házát.
[3]
Minden dátum - az eredetihez hasonlóan – a holdnaptár szerint kerül feltüntetésre.
A nap-naptár szerint Basó május 16-án indult el Edóból.
[4]
Az európai naptár szerint 1689-ben.
[5]
Konohana Szakuja Hime istennő Ninigi no Mikoto, a császári család ősapjának hitvese
volt. Úgy került áldott állapotba, hogy férjével csupán egy éjszakát töltött együtt.
Ninigiben feléledt a gyanú. Felesége ezért tűzpróbának vetette alá magát, mondván,
ha a tűz ellenére egészségesen jön világra gyermeke, az annak a bizonyítéka lesz,
hogy nem ismert más férfit. Három istennek ad életet a tűzben, egyiküket, Hohodemit
(Fényes Tűz) említi Basó.
[6]
A japánul konosiro nevű hal a vándor alóza (Alosa vulgaris) egyik fajtája. Sütésekor
olyan szagot áraszt, mint az emberi hús, ha elégetik (hamvasztják).
[7]
Basó itt a Tokugava sógunok nikkói síremlékére utal, kifejezve elismerését azért
a békéért és jólétért, amit ennek a családnak köszönhet Japán. A következő versben
a „nap fénye” (hi no hikari) a Nikkóból áradó áldásra utal.
[8]
Japánban szokás volt, hogy a holdnaptár szerinti nyár kezdetén, a negyedik hónap
első napján a téli ruházatot nyári viseletre cserélték le. Van egy másik jelentése
is: Szora, a buddhista papokhoz hasonlóan kopaszra borotválta fejét, és fekete,
papi ruhát öltött.
[9]
A Basó a banánfa egyik fajtája, de gyümölcsöt nem terem. Leveleit könnyen letörheti
a szél, így a költők szimbólumává vált. Basó kertjében is volt egy ilyen fa, ezért
vette fel később ezt a nevet.
[10]
1905-ben egy áradás megváltoztatta a vízesés „formáját”, a barlangot mögötte lezárták.
[11]
A negyedik hónap 16. napjától a buddhista papok 90 napon át bezárkóztak celláikba,
és szútrákat és más egyházi iratokat másoltak. Basó úgy érezhette utazása elején,
hogy ő is megkezdi visszavonulását a világi dolgoktól.
[12]
A fiatal japán lányokat abban az időben - és esetenként még ma is - a jaenadesiko-hoz,
a szerény, de bájos virághoz hasonlították, mely különösen szép volt, ha „duplán”
nőtt.
[13]
Basó itt a „Heike történetei” c. mű egy híres részéből, a 11. fejezetből idéz.
Naszu no Joicsinek, a neves íjásznak azt parancsolták, hogy egy mozgó hajóról
lője bele nyilát egy kétszázötven láb távolságra lévő legyezőbe. Hacsimanhoz imádkozott,
kijelentvén, hogy öngyilkosságot követ el, ha nyila nem talál bele a legyezőbe.
A nyíl azonban célba talált.
[14]
Basó az észak felé vezető hosszú úton szükséges erős lábakért imádkozott En no
Gjódzsa, 7. századbeli pap szobra előtt. Gjódzsa az országnak jóformán minden
zugát bejárta és sokakat meggyőzött, hogy kövessék az általa létrehozott aszkétikus
„sugendó” kultuszt.
[15]
Zen szerzetes (1643?-1715), akivel Basó együtt tanult.
[16]
Basó itt két kínai szerzetes remetelakjára utal. Genmjó (kínaiul Juan-miao) 15
éven keresztül élt kunyhójában, haláláig nem hagyta el. Hóun (Fa-yun) egy nagy
szikladarab mellé épített magának egy toldaléképületet és abban lakott.
[17]
Ezek a szavak a híres pap-költő, a Basó által nagyon csodált Szaigjó egyik tankájában
fordulnak elő. Valószínű, hogy Basó azért indult el éppen 1689-ben észak felé
vezető útjára, mert ebben az évben volt Szaigjó halálának 500. évfordulója.
[18]
A költő Taira no Kanemori (?- 990) Az említett költemény a Súi Sú című, császár
által támogatott antológiában jelent meg.
[19]
Ez az anekdota a Fudzsivara no Kijoszuke (1104-1177) által összeállított gyűjteményben,
a Fukurozósiban jelent meg.
[20]
Amida Buddha paradicsoma.
[21]
Basó érdeklődését a vízi zab (hanagacumi) iránt vélhetően a Kokinsú (677) egyik
költeménye kelthette fel. Az ismeretlen költő verse így hangzik: „Meg nem szűnik
szerelmem az iránt, akit oly ritkán látok, mint a micsinokui Aszaka mocsárban
a vízi zabot virágozni.” A hanagacumit gyakran sorolják be tévesen az íriszfélék
közé.
[22]
A mai napig ünneplik Japánban a Fiúk napját. Május 5-én egy ponty alakú zászlóval
díszítik a fiús házakat.
[23]
Fudzsivara no Szanekata Heian-kori költő. 985-ben lett helyettes parancsnok. Fudzsivara
no Jukinari-val (972-1027) folytatott vitája miatt Oku-ba (északra) száműzték.
Ott is halt meg 998-ban.
[24]
Az említett vers Szaigjó műve #798 a Sin Kokinsúban. A vers előszavában írja le
Szaigjó, hogy hogyan, mi módon jutott el Micsinokuba, ahol rátalált Szanekata
elfeledett sírhalmára. Ekkor tudta meg, hogy ott van eltemetve.
[25]
Nóin verse, #1043 a Go Súi Sú antológiában. Ebben írja le, hogy amikor másodszor
látogatta meg a Takekuma fenyőt, az addigra teljesen eltűnt. Úgy gondolta, hogy
a fa ezer éves lett és kihalt. Eltűnődött, vajon ő megéri –e ezt a kort.
[27]
Ismeretlen szerző műve a Kokinsú-ból #1091
[28]
A „cubo” szó edényt, tálkát jelent, de maga a szobor nem hasonlít edényre, így
vélhetően egy helynevet takar, annak a falunak a nevét, ahol a szobor eredetileg
állt.
[29]
Régi japán kb. 30 cm-es hosszmérték
[30]
A hegy neve Szue no Macu Jama, a templomé pedig Massódzsi. Bár ránézésre nem hasonlít
a két név, az első a japán olvasata, a második pedig a kínai olvasata ugyanannak
a három írásjegynek.
[31]
Utalás Po csü-ji Japánban is híres versére, melynek címe: Ének az örök bánatról.
[32]
Ismeretlen szerző műve a Kokinsúból. #1088
[33]
Kínai eredetű, három, négy, esetleg öt húros, lantra emlékeztető hangszer.
[34]
Basó itt a Heike Monogatari bizonyos részeinek biva kísérettel való előadására
utal, és a kóvaku-mai-ra, táncokra, melyekben hősies cselekedeteket adtak elő.
[35]
Izumi Szaburó, más néven Fudzsivara no Tadahira (1167-1189) Fudzsivara Hidehira
harmadik fia volt, aki hűségesen védelmezte urát a csatában.
[36]
Basó itt a kínai konfúciánus gondolkodót, HanYu-t (768-824) idézi. Forrása talán
a Kobun Sinpó Kósú nevű antológia lehetett, mely kínai irodalmi és filozófiai
művek rövidített változatát tartalmazó népszerű mű volt.
[37]
Odzsima félsziget, a szárazfölddel összekapcsolódva benyúlik a tengerbe.
[38]
31 morás, 5, 7, 5, 7, 7 moraszámú vers.
[39]
Az idézet Ótomo no Jakamocsi verséből való, Manjósú c. antológia #4097. Jakamocsi
749-ben írta a verset, mintegy „ajánlásként”, ezzel ünnepelte az arany felfedezését
Micsinokuban.
[40]
Szode no Vatari, Obucsi no Maki és Mano no Kajahara ú. n. utamakurák voltak, olyan
helyek, melyeket gyakran emlegettek régi költeményekben.
[41]
Japán északi részének, elsősorban Hokkaidó szigetének őslakói.
[42]
Részlet Tu Fu (712-770) verséből, melynek japán fordítása olyannyira ismertté
vált, hogy közmondásként használták a japánok.
[43]
Kanefusza, Josicune öreg szolgálója volt. Ő volt az, aki miután Josicune öngyilkos
lett, megölte annak feleségét és gyermekeit, majd rájuk gyújtotta a házat, hogy
földi maradványaik nehogy az ellenség kezébe kerülhessenek.
[45]
Basó itt nyilvánvalóan ismeretlen szerző művére utal, Kokinsú #1092. Ebben a versben
találunk említést a „rizscsónakokról”.
[46]
Az Engisiki szertartások, imádságok, szokások gyűjteménye 927-ből.
[47]
Ebben és az ezt megelőző mondatban Basónak a Haguro név eredetével kapcsolatos
fejtegetéseivel találkozunk. A kuro jele magában foglalja a szato jelét
[48]
A papírból készült zsineg (júsime) és a szent korona (hókan) a zarándokok ruhájának
egy-egy darabja volt.
[49]
Az ősi Kína két leghíresebb kardja; a két név eredetileg a kovács és felesége
neve volt, akik a kardokat készítették.
[50]
Gjószon (1057-1135) magas rangú Tendai pap volt, de költőként is ismert. A vers,
amiből Basó idéz a Kinjósú (1125 körül) gyűjteményben jelent meg. A vers így hangzik:
„Hegyi cseresznye, kivel érzéseimet megosztom; virágodon kívül nincsen itt senki.”
[51]
A templom neve (Kanmandzsúdzsi) utalás arra a legendára, melyben Dzsingú császárnő
a Korea elleni hadjáratban gyöngyökkel irányította a tengerszint árapály ingadozását,
s így a harcban nagy előnyre tett szert.
[52]
Korának ünnepelt kínai szépsége (Hsi Shih), szomorú arckifejezéséről volt különösen
ismert. Szójáték a nebu = alszik és a nebu = selyem szavak használatával .
[53]
A „szairei” =ünnep a haiku címe.
[54]
Szorára nyilvánvalóan a helyi ősi szokások voltak nagy hatással, s azon gondolkozott,
hogy a régiek vajon mit ehettek egy ilyen ünnepen.
[55]
Kereskedő Gifuból, aki a Teidzsi nevet használta, mikor verset írt. Ez az egyetlen
haiku a műben, amelynek nem Basó vagy Szora a szerzője.
[56]
A hetedik hónap hetedik napja Tanabata, két csillag ünnepe, melyek egy évben egyszer
találkoznak. Ezért az azt megelőző nap is különleges.
[57]
Ezek a helyek a tengerparton húzódtak, ahol a hullámok bármikor elönthették az
utat. Ez olyan félelmetes volt, hogy az emberek megfeledkeztek még a közeli hozzátartozóikról
is, az állatok pedig ijedten visszafordultak.
[58]
Basó ily módon kapcsolta össze a számára különlegesen fontos két templomot, a
Szeigandódzsit Nacsiban és a Kegondzsit Tanigumiban.
[59]
A verset általában úgy értelmezik, hogy a kövek Natában fehérebbek, mint azok,
amik az Isijamaderában (Kőhegy templom) vannak a Biva tóhoz közel. De mivel az
Isijamadera kövei feketék, akármelyik más templom kövei fehérebbek nála. Ezen
kívül, a taoizmusban az őszt a fehér szín jelképezi.
[60]
Kínában, aztán később kínai hatásra Japánban is úgy hitték, hogy a krizantém illatának
gyógyító hatása van. Mivel azonban Jamanakában gyógyító hőforrás van, így ott
nincs szükség a krizantém gyógyerejére.
[61]
Jaszuhara Teisucu (1610-1673) Macunaga Teitoku (1571-1653) tanítványa volt, majd
később a korai haikai költők legfontosabb képviselőjévé lett.
[62]
Abban az időben szokás volt, hogy azok, akik együtt utaztak, kalapjukra írtak
valamit, pl.: „két utazó a földön és az égben”, de most, hogy Szora elhagyta őt,
Basó letörli ezeket a szavakat.
[63]
Elmúlt a nyár, s Basó el akarja tépni és kidobni legyezőjét, miután ráírt valamit,
de mégsem tudja megtenni. Olyan nehéz megválni a legyezőtől, mint amennyire nehéz
Hokusit elhagyni.
[64]
Nyilvánvaló, hogy Gendzsi regényéből a „Júgao” fejezetre utal, amikor Gendzsi
meglátogatja Júgaot.
[65]
A zarándok-pap cselekedetével az istenek kedvében akart járni, hogy meghallgassák
kérését.
[66]
Ez az első vers visszhangja (A tavasz elszállt…) Szójátékon, ú.n. kakekotoba-n
alapul. Hamaguri no futa = a kagyló héja. Futami = az iszei Nagy Szentély környéke.
A Kráter Műhely Egyesület és a PoLíSz műfordítói díját Tóth Éva költőnő alapította. A 2004-es műfordítói pályázatra egy híján száz pályamű érkezett. A vers- és prózakategóriákban összevont első díjat Kolozsi Kiss Eszter kapta Macuo Basó: Keskeny út északra című, haiku-betéteket is tartalmazó szépprózájának fordításáért. (részlet in: PoLíSz, 2004. június-július, 77. szám, 65-67. oldal)
Oku no hosomichi
— Észak keskeny ösvényein
1689
(1702, posztumusz)
Idegennyelvű bibliográfia. Összeállította: Terebess Gábor
http://etext.virginia.edu/japanese/basho/index.html (Japanese text)
http://www.ese.yamanashi.ac.jp/~itoyo/basho/okunohosomichi/okuindex.htm (Japanese text)
Waseda University Library (facsimile Japanese texts) > 1789 > mid-Edo period > mid-Edo period
http://es.geocities.com/bosque_de_bambu/archivos/okunohosomichibasho/00jp.html (ill. Japanese text)
Matsuo Basho's Narrow Road to the Deep North tr. by Nobuyuki Yuasa (Penguin Books, original edition 1966; reprint 1996) > Terebess Asia Online > mirror site
A Haiku Journey, Basho's The Narrow Road to a Far Province, translated by Dorothy Britton (Kodansha; original edition: 1974, reprinted 2002)
http://darkwing.uoregon.edu/~kohl/basho/1-prologue/trans-britton.htmlBack Roads to Far Towns by Cid Corman & Kamaike Susume (Grossman Publishers, 1968)
http://darkwing.uoregon.edu/~kohl/basho/1-prologue/trans-corman.htmlThe Narrow Road to the Interior trans. by Helen Craig McCullough in: Classical Japanese Prose: An Anthology (Stanford University Press, 1990)
http://darkwing.uoregon.edu/~kohl/basho/1-prologue/trans-mccullough.htmlJapanese Poetic Diaries by Earl Miner (University of California, 1976)
http://darkwing.uoregon.edu/~kohl/basho/1-prologue/trans-miner.htmlThe Narrow Road to the Deep North tr. by Tim Chilcott
The Narrow Road to Oku, Translated by Donald Keene (Kodansha International, 1996)
Sendas de Oku. Traducción de Octavio Paz y Eikichi Hayashiya (Seix Barral, Barcelona, 1981) > doc > html (ill. Yosa Buson)
L’angusto sentiero del nord, traduzione di Nicolas Bouvier e Cesare Barioli, A.I.S.E. (Associazione Italiana Sport-Educazione)
Basho's Narrow Road, translated from the Japanese with annotations by Hiroaki Sato (Stone Bridge Press, 1996)
Narrow Road to the Interior and Other Writings, translated by Sam Hamill (Shambala, 2000)
La sente étroite du bout-du-monde, tr. René Sieffert (no 6 de L'Emphémére, Paris, 1968) > Bashô: Journaux de voyage, tr. René Sieffert (Pof, 1988)
Bashô's Journey, tr. David Landis Barnhill (State University of New York Press, 2005)
http://www.sunypress.edu/PDF/61100.pdfOku no hosomichi - poems tr. by Haider A. Khan & Tadashi Kondo
http://www.e.u-tokyo.ac.jp/cirje/research/papers/khan/poems/okunohosomichi.pdfHaider A. Khan is currently a professor of economics at the Graduate School of International Studies, University of Denver and at the Graduate School of Economics, University of Tokyo. Prof. Khan is also an award-winning poet , translator and literary critic. He has written on Octavio Paz, Guillaume Apollinaire, James Joyce and the Japanese Haiku master Basho, among others. His own poetry deals with the complex psychological landscape of the exiled and the displaced, among other themes.
Translations of Basho's Narrow Road, a comparison
*
Page providing scans of many of Buson's images in his Illustrated Scroll of Oku no hosomichi (Oku no hosomichi ga maki): http://www.bashouan.com/psBashouPt_ezu.htm
Support material for Matsuo Bashô's Narrow Road to the Deep North
Marguerite Yourcenar sur La Sente Etroite du Bout-du-Monde de Bashô Matsuo
http://www.motsuji.or.jp/gikeido/english/basho/index.html
Howard Norman "On the Poet's Trail". National Geographic Magazine, February 2008. Travels along the path Matsuo Basho followed for Oku no Hosomichi. Photography by Mike Yamashita. > Interactive Travelogue of Howard Norman's journey in Basho's footsteps, including a map of the route taken.
