« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
« Vissza a Fodor Ákos főoldalra
Fodor Ákos japán haiku fordításai
Az alábbi műfordításokat Fodor Ákos a Terebess Kiadó felkérésére, Racskó Ferenc nyersfordításai és jegyzetei alapján készítette. Basó-kötete számára Steinert Ágota szerkesztővel 170 verset válogatott ki közülük, melyek 1998-ban jelentek meg. Macuo Basó: Százhetven haiku Fodor Ákos fordításában, Terebess Kiadó, 1998. A kötetből kihagyott versek csak itt olvashatók, megkülönböztetésül vékony betűkkel szedve.
Vihar Judit: „Mesterem árva kunyhóját s emlék-csöndjét harkály se rontja” (Fodor Ákos haikufordításairól), Alföld, 70. évf., 2019/5, 46-52. o.
Basó
Gazdag vagy, Új Év!
hisz az Épp-Elmúlt:
hagyott
fél
véka rizst ránk!
Ó-évre új év.
– Mondd, amit a
majmon látsz:
arc-e,
vagy álarc?
Ős szentély szirom-
záporában
egy férfi
rizst
döngöl lisztté.
Hulltában még egy-
két csepp
harmatot hullat
a
kamélia.
Szívednek terhét
s röptét bízva
bízd rá egy
lenge
fűz-ágra.
Te volnál Ama
Pillangó? s én:
Csuang-ce?
Álmodnánk
egymást?
Zord tavasz-éjben
szerelméért könyörög
egy kortalan
lény.
Tavasz, szél, zápor:
vízpart fűzlombja
s ruhánk
csapongva
lebben.
Hogy mi fán termett?
Titok. – Ám,
mi illatát
illeti:
tudom.
A pille minden
fuvallatra
megrebben
a
fűzfa ágán.
Hegyi ösvényen
illatok sötétjébe
hasít a hajnal.
Virágban-álló
fát
nézve is Buddha az,
kivel
társalogsz.
Tavasz Pilléi
csapongnak –honnan,
hová?–
kert
fala fölött.
Tavasz sincs üdébb,
mint az a
festett virág,
tükröd
hátlapján!
Sárgább a sárga
virág az aszú
tea-
fű
illatában.
Ez már a tavasz?
Nevenincs szép
hegyeket
lágy
pára burkol!
Csélcsap verébkék
fontoskodva
szemlélik
a
repceföldet.
Cseresznyevirág-
fellegen át-setétlik
egy templomtető.
Akihez jöttem,
nincs
itthon – s a szilva is
más
kertben érik…!
Fura szerzet (mint
én): szikkadt
mezőn tengő-
lengő
pillangó…!
Némán peregnek
a boglárkaszirmok
a
hars
vízesésbe.
Bíborszín virág…!
Új szerelem illata…!
Dús bambuszfüggöny…!
Hullt kamélia:
mint kismadarak
földre-
pottyant
fej-dísze!
Nézd: szilva-virág!
Friss zöldség:
ízleld! Örülj:
kitavaszodott!
Ha kiürült majd
rizspálinkásedénykénk:
virágváza lesz!
Kora-tavasz-éj.
Fészkét nem lelvén,
fölsír
egy
madárgyerek.
Kedvesét vesztvén,
vízbe dobta
életét:
bambusz-náddá
lett…
Tavaszpimasz kis
madár! hát nem
rápiszkít
kész
ételünkre?
Szilvavirágszag:
még a zord tavasz-éjt
is
enyhébbé
teszi!
Éj-szín Denevér!
Vár a világos világ:
virág, madárfütty!
Ereszalj s padlás
verébfi-
és kisegér-
nyelven
beszélget!
Tavasz-sirató
madárdal szól;
a halak
szeme
is könnyes…!
Bár felhő-távol
vagy most: ez sem
végleges.
Vándormadár-út.
Súgd meg titkodat
az omlatag szentélynek,
mag-vető Öreg!
Virágpompában
áll
a fa? meg se látja
a
vándor árus!
Szívem csordultig
telt a nappal!
– ám hol lesz
éji
szállásom?
Ki ő? fonnyadt kis
gyékényfejfödőjében
– bár tavasz
virul?!
Komor-sudár tölgy.
Tudomást sem
vesz a sok-
száz
kis virágról.
Zsenge virág kél
vén földből! –
Bár versem se
volna
agg, mint én…!
Levél-kalapom,
majd, ha sziromzáporban
járok, lekaplak!
Végtelen zápor:
fű tövét veri s
az föl-
felé
menekül…
Év évre hull és
saját elhullt virágja
táplálja a
fát.
Tavaszi alkony
csöndje még a harangszót
is elcsitítja.
Egykori kunyhóm
Tavasz
Lánykái lakják:
Új
Ünnepet lát!
Kicsi Fecskék! ha
van
rá mód: ne szórjatok
sarat
csészémbe…!
Hogy gyűjtse s ossza
a rizs-sarjasztó
esőt:
siet
most folyónk.
A polip-árus
hangja
késként vág belé
a
madárdalba.
Nap tűzgolyóját
tengerbe görgette
a
gyors,
hideg folyam.
Szentély, sötét csönd.
Az Elárvult
Fuvola
vissz-hangon
szól… szól…
Virágzó ággal
áldoznék, de szirma
hullt.
Könnyem
pereg rá.
Rózsa mélyéből
távozó méh szárnya
is,
szíve
is nehéz.
Csupa-fehér gyöngy-
jázmin fölé
görbed egy
sötétlő
fűzfa.
Mesterem árva
kunyhóját s emlék-csöndjét
harkály se
rontja.
Esőnk rizst dajkál.
– Nézzük:
mint ringat Tavunk
vöcsökfészkeket!
Nyári köntösöm
hártya-finom s
könnyű, mint
kabóca
szárnya.
Sáfrányvirág! Nők
szemhéjfestő pamacsát
idézed bennem.
Eső se mos le
szépség-színt se
virágról,
se
szép lányarcról.
Hitvány halakat
döf a halászfeleség
a hideg nyársra.
A nyári hajnal
harsányszínű és
kemény,
mint
a kakukkszó.
Ne áltasd magad:
nem vagyunk félbevágott
dinnye két
fele!
Tunya tűnődés
mélyéből egy kismadár
hangja emelt
ki!
Étket készítő
nő: arca elől hátra-
hárítja tincsét.
Fönt: hars kakukkszó!
Delel a nyár!
A fű is
lábujjhegyen
áll!
Nyárvégi estén
egy részeg s egy
tök-virág
szemléli
egymást…
Buddha Születés-
napja. – Ráncos
kézpárok
s
olvasók nesze.
Szerencsés földön
a narancs illatán
is
győz
a teáé!
Hőben-a-Hűset
testesíti meg hars-zöld
bambuszligetünk.
Rekkenő nyárban
a zöld bérc fölött
vihar-
fellegek
gyűlnek.
Est hűvösében
frissen főtt rizst
legyezget
egy
nő. – De jó lesz!
A sebbel-lobbal
futó patakba hull
egy-
egy
zöld fenyőtű.
Hó-szín mákvirág:
tiszta és tűnékeny,
mint
egy
futó zápor…
Rab polip álma
nyugtalan és kurta,
mint
a
nyári holdfény.
Nyár-alkony csöndjén
még sziklát
is átfúr a
kabóca-lárma!
Ritkás kakukkszó;
dús lomb közt a
Hold fénye
is
meg-megtörik.
E legyezőbe
Hegynek
Szelét rejtettem
s
hoztam el neked.
Kakukkszó száll egy
lakatlan sziget
felé,
mely
láthatatlan…
Eső vakítja?
Nem-látva
is tudja a
mályva
a napfényt!
Fénybogárkára
bambul
a részeg hajós
–
bárkánk imbolyog…
Virágaid közt
volt dolgokat idézünk.
– Ez utam
haszna.
Év Delelőjén,
Buddha Születésnapján:
kis őz született!
Citromvirágszag…
Hajdanvolt lakomákra
gondolsz,
Vén Terem?
Forró nap végén
előkelő idegen
hűsöl a parton.
Fűz-árnyban arra
ocsúdok
vetve a föld
s
már cihelődnek…!
Üres a csészéd?
Tégy belé szem-tápláló,
színes virágot.
Lótuszát ne tépd:
Lelkek Ünnepén
maga
a
Tó a szentély.
Hány virág-, hány pap-
nemzedék jött s ment,
míg Szent
Fenyőnk
itt áll s él…!
Vadszegfűcskére
búcsúkönnyként
hull a hű
kámforfa
nedve.
Jókor serkenvén:
hajnali étked közben
hajnalkát
nézhetsz!
Aratás? vetés
lármája zsong odakint?
– Kunyhómban
csönd van.
Széles-e-síkon
minden kipusztult:
nincs, mi
gátolná
lépted.
Lombját hullatja
a fa, hangját a
harang
–
úrra, vendégre.
Dereng a hajnal.
A
ködben keringve zeng
a
friss haranghang.
Telt Hold, tó tükrén:
képlékeny, mint Szép
Költő-
Lányunk
Hét Lénye.
A téli harmat
magány-ízét és
színét
sose
feledd el!
A retek íze
is
karmosabb, mikor az
ősz
szele mar már…
Hold kél. Kezünkkel
térdünkön:
köszöntsük most
őt
is, egymást is.
Pillangó-köntöst
orchidea-aroma
illatosít
be.
Göncölszekérig
ér a tiloló ostor-
csattogás-zaja!
Milyen lehet a
pók hangja s miről
szólna
az
őszi szélben?
Remetekunyhóm
kincse egy szál
hajnalka
–
ám ez sem: társam…
Kis Szajhavirág
kecses szárán ólomsúly
minden harmatcsepp…
Rozsdás ősz, mord szél…
– de nézd
csak a gesztenyét:
most
is méregzöld!
Holt ősz. Telihold.
Férgecske
furakszik a
gesztenye-mélybe.
Vadóc krizantém
villog a kőfaragó
kövei között!
Ónszürke locs-pocs?
– A hibiszkusz
számára
most
van jóidő!
Ősz viharában
vergődik fám. Rossz
tetőn
át
csepp hull cseppre.
Majmot-sirató
Elődöm! nézd e
fagyba
kivert
gyereket…!
Hibiszkusz! mire
csodálatába fogtam:
lovam befalta…
Életem könnyű,
mint egyetlen vagyonom:
tökhéj-tálacskám.
Szentélyben háltam.
Tisztábban
szívet, szebb arcot
Tükröz
most a Hold.
A hegyre kitett
síró vénasszony
meg én
egy
Holdat nézünk.
Ostorfatermés
csattog, mint madárszárny,
mint
hajnali
vihar.
Ha fölösleges,
mit szólok: szavam
kihűl,
mint
ősszel a szél.
Mészkő templomdomb
fehérénél
sápadtabb
most
az ősz szele.
A bukott Vezér
holta
előtt e hegyet
s
e holdat nézte…
Kertben a nagy fa,
falon-kívül
a fürjek
hirdetik:
ősz van.
Remetekunyhóm
Jele: keserűfű
és
paprika.
– Ősz jő.
Késő-őszkor a
pillangó
is beéri
saláta-táppal…
Kitől rizst kaptam,
ma én várom
vendégül:
holdfény-traktára!
Csukott templomnak
kapuján dörömbölnék,
telihold-csöndben!
Vízi Szentély! most
tárulj, hisz
a telihold
kér
bebocsátást.
Csudáld meg szerény
virágod –
a pompásabb
hadd
irigykedjék!
Ne hidd, hogy nem volt
ittléted becses:
őszi
imám
érted szól.
Csöndes, vénecske
falu… ám egy porta
sincs
szilvafa
híján!
Fogyó év, telt Hold.
Földön párafátyol,
hegy
lábán
ködpapucs.
Sajnálom, Vendég:
hajdinám még virágzik
– szem-lakománk
lesz…
Krizantémillat
jár-kel utcáinkon
a
Buddha-szobrok
közt.
Múlik az ősz is:
veszett viharfellegek
marnak a Holdba.
Léptek visszhangja
lépdel visszafelé
az
úton.
Ősz. Este.
Ősz van. – Öregszem?
Szemem elől
a madár
fellegbe
búvik.
Szűzfehér virág!
Közelről fürkészve
sem
lelhetsz
port szirmán!
Rozzant kalyiba:
békésen élnek benne.
– De vajon
miből…?
Kecses, színpompás
fa! – a szomszéd
rád se ránt:
rizst
hántol döngve.
Napot-vakít a
költözőmadárcsapat,
majd tovalebben.
Fájdalmasan szép
az őszi vihartól
le-
taglózott
virág.
Róka neszez, Hold
vakít: féltében
bújik
hozzám
egy gyerek…
Fák csúcsán jártas
szél eresz
alatt reszket.
–
Az ősz is elmúlt.
Öreg ősz van. Most
vaddisznó
se röffen, csak
tücsök
hangicsál.
A Boldogultak
Ünnepén kit vendégelsz?
csak testük
füstjét.
Egyre-formázta
fejed s fejem az
idő,
akár
két dinnyét!
Sarlóvá-fogyott
Hold az égen: látszik
bár,
már
alig láttat…
Lustácskán ring az
őszi bokor
– harmatcsepp
se
hull le róla…
Partra a hullám
egy kedvvel sodor
rózsás
kagylót
és szirmot.
Fáradt rizshántó
gyerek két mozdulat
közt
fölnéz
a Holdra.
Holt Szülém deres
tincse! hogy’ nem
olvaszt el
tenyerem,
könnyem?
Mint vén fatörzsön
friss vágás
felülete:
olyan
most a Hold.
Úgy vélem: olyan
oda-túl, mint egy
késő-
őszi
estén, itt.
Vak éjben ezer-
éves cédrus s a
vihar
kél
nászi táncra!
Maga a magány
ül a fali kalitkán
– s benne?
tücsök csak.
Gyöngének látszó
kis
virág: zápor szüntén
peckesen
állong!
Hajnali teát
s
harmatot együtt szürcsöl
egy
virág s egy pap.
Vén Remete és
Zsenge
Szajhák: Hold és Lomb
közös
éj mélyén.
Krizantémok közt
ácsorog egy cipője-
vesztett cipőtalp…
Szegfűnyarunknak
heve, illata: oda.
– Krizantémévszak.
Csak minap kezdtek
rügyezni
az ágak – s ma
rozsdás
már a lomb.
Híd gerendái
közt
a páfrány újra-nő.
Mint
égen a Hold.
Ősi kőkapun
nőtt
gyom ördögkarmai
hajunkba
kapnak…
Honnan istenek
távoztak, a Szent
Kertet
fölveri
a gaz.
Havat seperve
söprűt, havat feledek
– nincs, csak
a seprés.
Tél. Magány. Béke.
Neked-dőlök,
kopott, meg-
hitt
ajtófélfám.
Vásár-vég! Most én,
koldus pap
is vehetnék
füstölőpálcát…!
Jégcsapnyi hagymák
hideget sugároznak
szét a hidegbe.
Várom az első
zord záport, mely
Valódi
Vándorrá
avat…!
Mért engem: csaknem
mezítlent
ver a vihar?
–
vagy épp, hogy így jó…?
Hófehér szűzhó
üli a félig-vert
híd
nyers
gerendáit.
Borzongatóan
dobolgat
a jégeső
fa-kalapkámon.
Riadok. Mécsem
alél. Olajért nyúlok
– ám az megdermedt.
Ősz-ittfeledte
tücsök cirreg gyöngécskén:
hangja melegít…
Elhagyatott kert,
csenevész Hold,
bágyadt kis
rovar-neszek.
Tél.
Belepi a hó
az
ősztől itt őszülő
borzas
kalászkát…
Fürge kalmárok!
Eladó a fejfödőm:
hó-csík az
éke!
Friss hó – és máris
oly sűrű,
hogy terhétől
megbókol
a lomb.
Hó! Hold! – efféle
dolgokon ujjongtam
s lám:
elfogyott
az év…
Sólyom suhant át
a szirtfok fölött:
vele-
szárnyalt
a szívem!
Megőrzött köldök-
zsinórom fogván:
sírok.
–
Holt anya. – Múlt év.
Csont-bőr szerzetes:
mint a tél
fagya, mint a
szárított
lazac.
Komolyabb bajom
nincs: hisz élek
még – ha csak
tarlófűként
is…!
Téli Rendtevés
Napja: ma magának
is
ácsolhat
az ács!
Én, a csellengő,
hófüggöny mögül
nézem:
takarítanak…
Újabb év múlt – ám
nem kopott
el lábbelim,
nem
fogyott utam.
Téli virág. Nézd:
behavazza a mozsár
mellett a
rizs-liszt.
Fösvény krizantém:
csöppet sem
ejt földre a
fagyos
harmatból…
Kunyhóm elé holt
lombot szórt a
téli szél
–
jó lesz teának!
Jégeső pattog:
egykedvűen hallgatom
a vén tölgyfával.
Szénégetésre
való
fát vágnak – mintha
vadonban
élnénk!
Míg te tüzet raksz,
én gömbölygetek
neked
egy
nagy hólabdát!
Vad téli zápor
rontott a szerzetesre
– ernyője
is sír…!
Keserves ízű
a
jég is, ha patkány-mód
oltom
a szomjam…
Korsómat a fagy
keze repesztgeti
az
álmatlan
éjben.
Hófehér virág,
hófehér ajtó s
a hó:
tükrözik
egymást.
Hóra-váró, víg-
részeg költők arcára
képzelt pihe
hull!
Lombfosztó szélben
puffadt arcát
védve, fut
egy
beteg ember.
Melegebb háló-
ruhát öltök! (Azt
hallom:
másutt
havazik…)
Ideges vadlúd-
csapat csapong-zajong
a
jeges
esőben.
Év végi nyüzsgés!
– Sokallja a vöcsök:
be-
bukik
a tóba.
Ríva rebben a
hegyi szél űzte
madár
a
tóra. Tél. Éj.
Tél van – a nyárra
csak egy faragott
virág
emlékeztethet.
Télbe-bútt kuckóm
rendszeres vendége
csak
egy
zöldségárus.
Hó-szín kócsagok,
fagyjatok híddá a
tó
partjai
között!
Csijo-jo
Utóbb majd kinek
arcát
pirosítjátok,
sáfrány-pamacskák…?
Sógi
(1420-1502)
Életünk annyi,
mint
kivárni valahol
egy
zápor végét.
