«
https://haiku.hu, a Terebess Online
https://terebess.hu
különlapja
Tandori
Dezső haikui
Tandori Dezső
japán haiku fordításai
A "JAPÁN HAIKU
VERSNAPTÁR"
Magyar Helikon, Budapest, 1981
c. kötet összes versfordítása,
japán költők szerinti csoportosításban
Halla
István
A HAIKURÓL
Utószó
a "JAPÁN HAIKU VERSNAPTÁR" c. kötethez
Matsuo Bashó
Újév
reggele.
Szomorúan dereng föl
már egy őszi est.
Hajnal
harmata:
hűsen beszennyeződik,
sáros a dinnye.
Vén
gyökérgumó,
gumóásó öreg, mondd
a hegy bánatát.
Alig
merítek,
már a fogamba hasít –
forrás vize, ó!
Famozsár
mellett
száll reá a rizskorpa:
hideg krizantém.
Milyen
nagy a csend.
Sziklákba beivódó
kabóca-zengés.
Havas
reggelen
még a máskor igen rút
varjú is de szép.
Tengernyi
sziget.
Csillámlásokra törve:
a nyári tenger.
Harmatcsepp
sem hull.
A krizantém szirmait,
ó, jég borítja.
A
szoba hűsén
otthonos lettem hamar.
Elüldögéltem.
Sűrűn
havazik.
Egy szál öregasszony él
bambuszos házban.
Szól
a kabóca.
S nem mondja, mily hamar lesz
néma örökre
Téli,
éji kert.
Bogárciripelésből
fonál a hold is.
A
hegy és a kert
besétál a szobába.
Nyár, vendégelő.
Még
fele-égbolt
a fővárosig az út,
hófelhők íve.
Nyit
már a szulák.
Gyertek ide, gyerekek,
dinnyét hámozunk!
Havas
reggelen,
ó, bármit megbámulnak,
még egy lovat is.
Egy
parányi rák
mászik fel a lábamon.
Tiszta, hűs forrás.
Evező-hangja
verdes a vízen, az éj
dermeszt, a könny hull.
Tapsolok
egyet:
visszhangja már virradat.
Fönn a nyári hold.
Jég
ver, hallgatom.
Kunyhómból már csak testem
a régi tölgyfa.
Dinnyetermesztőm:
hol vagy e gazos kertből?
Hűsölök, este.
Konyul
világa:
oda az ízek rendje.
Bambusznád, hóval.
Lótuszvirágok.
Illatukon járatja
szemét a maszk-orr.
Az
agyagedény
reped: éjszaka jege,
ó, felriadás.
Rákfogó
edény,
álma semmiről se tud.
Fönn a nyári hold.
Honnét
az illat?
Raktár-ereszre szilva
virága bókol.
A
villám láttán
nem világosultál meg;
szabad szellem vagy!
Rajta,
gyerünk hát!
Kóstoljuk meg a havat,
hemperedésig!
Mályvavirágok
időjárása volna
e ködszitálás?
Virágkalászos
kunyhó pampaszfüvére
hó hull, kaszálva.
Hajnalkák
csupán.
Máskülönben egész nap
zárva kertkapum.
Gyerekek,
rajta:
jádekő-jégesőben
szaladjunk egyet!
Sírhalom,
évek
múlása, mit őriz még
a tűrő-páfrány?
Kettesben
láttuk –
idén is lehullt vajon
a tavalyi hó.
Felhők
odafönn;
jelzik az égi jelet:
villámot várhatsz.
Vándorló
varjú,
költő-fészkem hogy borul
szilvavirágba!
A
mályvarózsa:
meztelen kisgyermekek
illő fejéke.
Macska-vágy
zaja
csitul; a hálószobán
bágyadt hold köde.
Parányi
lényed
felejtsd végre; ünneped,
lélek, ez a nap.
Jössz,
vénség. Fogam
közt tengeri saláta
homokja ropog.
Lelkek
ünnepe.
Az égetőhely füstje
ma is égbe száll.
Hajnali
háló.
Villognak a jéghalak,
sok fehér hüvelyk.
Az
egész család:
megőszült mind, bottal jár;
sír-látogatás.
Szilvavirágok
gyors napkelte-illata:
hegy ösvénye, ó!
Utszéli
mályva.
Észrevettem virágát,
bekapta lovam.
Ha
orrot fújnak:
szilvaillatban az is,
virág az is, ó!
Tehénistálló
sötét mélyén szúnyogok,
maradék meleg.
Osztriga
helyett
tengeri salátát hordj
hátadon, öreg!
A
templom kertje
csupa-csupa bashó-fa;
levél tetőzet.
Télen
árpa, rizs,
szegény macska-feleség,
girhes szerelem!
Téli
dinnye lát
téli dinnyét, változunk.
Tréfál-e az arc?
Moszaton-algán
jéghal-nyüzsgés; kapj oda:
szétolvad, semmi.
Mint
puszta kézzel
elkapott villám: gyertya
ég a sötétben.
Hallod-e,
gyerek:
nem marhaostorhoz nőtt
mind a szilvaág.
Rikolt
a daru.
A banánfa levele
meghasad tőle.
Kis
szerzetes megy,
vállán szilvafaággal.
Hegy holdja, várunk.
Magányos
vagyok.
Eljössz hozzám? Nézd, lehullt
egy kiri-levél.
Csalogány
csattog
bambuszligeten innen,
fűzligeten túl.
Zúgó
banánfák,
kádamba csorgó esővíz;
éjem hallgatom
A
tavasz lassan
rendbe szedi alakját.
Szilvavirág, hold.
Villámlik.
A tó
felszínét villogtatja
éles tekintet.
Liget
rejtekén,
ne feledd el, jóbarát,
szilvavirág vár.
Harmadnap-holdnál
homályban dereng a föld.
Hajdina villog.
Tavaszi
eső.
Fák tövén csorog tovább;
a tiszta forrás.
Ó,
elaludni:
elaludni ittasan,
vadszekfűs kövön.
Mező
egében,
mindentől függetlenül,
pacsirta függ s zeng.
Szívem
szomorú;
a hős sisakja alól
tücsök ciripel.
Vízmerő-ünnep.
A pap fapapucsa: jég,
tiszta kopogás.
Fehér
harmatát,
Bár ring a hagi-bokor
nem loccsantja ki.
Drága
barátom,
felhők választanak el:
vadliba-búcsú.
A
halász-házban
a sok apró rák között
ott a ráktücsök.
Fácánt
ha hallok,
gyakran vágyódom halott
szüleim után.
A
hullámverés
apró kagylói között:
lóhere-dara.
Tavaszi
eső.
Darázsfészkeket önt el
tető-szivárgás.
Rizshántolásból
hirtelen a holdra néz
a parasztgyerek.
Álló
napig se
dalolhatta ki magát
a kis pacsirta.
Hold-ünnep
éje.
A kis tó körül járok,
magam, hajnalig.
Figyelmes
szemnek
pásztortáska virágzik
kerítés tövén.
Derék
ház. Hátul
verebek örvendeznek
köleses kertben.
Azáleával,
tőkehallal vár egy nő
teavendéget.
Ősz
hajszálaim
húzgálom. Párnám alól
szöcske ciripel.
Tavasz
virágzik.
Vetőmagnak most vehetsz
tarógyökeret.
Kurtizánokkal
háltam egy fedél alatt –
hold és virágfürt.
Pacsirtadalba
fácán hangja hasítja
az ütemeket.
A
vaddisznót is
ugyanúgy tépázza meg
a szélvihar, ó.
Pázsit,
kiszáradt.
De már járja a meleg,
pár hüvelyknyi szél.
Emlék-látomás:
öregasszony sírdogál.
Magány, hold-barát.
Kígyókat
pusztít.
Ezt hallom – s a fácánhang
máris iszonyú!
Vén
zöldség-kukac,
lepkévé se változol,
múlsz csak az ősszel.
Hegyi
ösvényen
valami gyors, heves vágy.
Ibolyavirág.
Lóháton
alszom:
maradék álom; tűnt hold,
már tea-füst száll.
Verébfiókák
harsogására felel
az egér-fészek.
Beteg
vadliba:
leszáll a hideg éjben.
Vándor, megpihensz.
Zöld
fűzfaágak:
most csak sárba csüngenek.
Apály ideje.
Köveinél
is
fehérebb most a Kő Hegy;
fúj az őszi szél.
Ébredj
fel, ébredj!
Nem lennél-e barátom,
pihenő lepke?
Sólymok
szemén is
ott ül már a szürkület.
Fürj, most csicseghetsz.
Vénséges
templom
barackfái alatt rizst
csépel egy férfi.
A
régi falu.
Ősszel termő fügefák
minden ház körül.
A
kecses fűzfa
lelke csalogánnyá vált,
most így szendereg?
Sulykold
a ruhát,
ne ezt a csendet halljam,
pap felesége!
A
repceföldön
virág-csodáló arccal
áll egy veréb, ó!
Függőhíd.
A sors
életet-halált fonó
repkényágai.
Némul
a harang.
Virágok illatától
kondul az este.
Gyönge
krizantém.
Sorsa mégis erősség:
bimbója fakad.
Aki
azt mondja:
„Elég a gyerekekből!” –
virágot se lát.
Teacserje-föld:
menedék a rizsföldről
űzött verébnek.
Virágon
fürdő
bögölyt, kérlek, ne kapj be,
veréb barátom!
Majom-hallgatók:
sír egy elhagyott gyerek,
érzitek? Ősz van.
Tó,
békalencsés.
Béka ugrik, zsupsz, bele!
Vén vize csobban.
Fenyőgombához,
nézd, egy ismeretlen fa
levele tapad.
Magánya
teljén
áll a tölgy, ügyet se vet
szilvavirágra.
A
száraz ágon
varjú telepedett meg.
Ősz van, este van.
Cseresznyeszirmok,
messze tűnt időmet, ó,
felidézitek.
Tűnne,
őszi dér,
ha tenyerembe venném.
Forrón könnyezem.
Sárga
vadrózsák
szirmait lerázza-e
vízesés zaja?
Elállt
az eső.
Újra kiegyenesedsz,
ködös krizantém.
Szállást
kerestem,
fáradtan, alkonyatkor.
Lila akácok.
Majd
így fehérül
csontom a napon: a szél
ízemig átjár.
Távozó
tavasz.
Ó, madarak jajszava,
könny halak szemén!
Őszi
betegágy.
A szomszédban ki lakik,
s vajon mit csinál?
Zsenge
levél zsong.
Szemedről a cseppeket
velük törölném.
Ezen
az őszön
mi öregít ennyire,
felhők, madarak?
Vágy:
szilvavirág.
Kegyeletem könnye hull,
gyöngyjázminvirág.
Ezen
az úton,
nézd, ahogy senki se jár
egy őszi estén.
Téli
ruhámból
egy réteg: már hátamon.
Tavaszi váltás.
Fa-csupaszító
szélbe illatot keversz
újra-nyílt virág.
Bazsarózsából
előbúvó méhecske:
válása bánat.
Hideg
esőzés.
Mintha a majom is kérne
kis szalmacsuklyát.
Menjünk
hát, együtt;
legyen egyszerű étkünk,
vándor-fűpárnánk.
Nyeregülésen
egy ügyes kisfiúcska:
retekszedéskor.
Halászok
arca:
kunyhókból kelő napok.
Virágzik a mák.
Fa-csupasztó
szél
sziklákat élesítget
cédrusfák között.
Gyöngyjázminvirág.
Hajló derék, kéznyujtás:
sötét fűzfája.
Beteg
vagyok, út;
álmom szikkadt síkságon
fut körbe-körbe.
A
vándor lova
az árpától felvidul.
Jó éji szállás.
Ősrégi
látványt
idéznek a templomkert
hulló lombjai.
Mindig
egész nap:
árpakalász vörösül,
pacsírta dalol.
Hideg
záporban
a rizsföld friss torzsái
elfeketülnek.
Tiszta
Vizesés:
kékeszöld tűlevéllel
elfutó folyó.
Fa-csupáló
szél
bambusz-nádasba bújik,
el is csöndesül.
Zsenge,
friss bambusz.
Rajzolós, gyerekkori
jókedv hajt ki, ó!
Faültetvényes
kertet éleszt, a hideg
záporeső hull.
Árpakalászba
kapaszkodom – támaszom
búcsúzáskor, ó!
Fa-csupáló
szél.
Feldagadt arcú ember
néz fájdalmasan.
Fehér mákvirág.
Elszakadó lepkeszárny:
ennyi az emlék.
Szamuráj-házban:
csípős, akár a retek,
a beszélgetés.
„Lovunk
az útra
rézsút vezesd a mezőn:
kis kakukk dalán!”
Zápor-hideg
éj.
Fűpárnán a kutya is
vonyítva vacog.
Bambusz-sűrűben
a kései csalogány;
öregség dala.
Tűzhely-kinyitás.
A kályhás is öregebb!
Halántéka dér.
A
mályvarózsák
a nap útját követik.
Esik az eső.
Alkonyi
tenger.
Vadkacsa hangja:
villog ködös fehérség
Lomhán
lép lovam.
Képen látom magamat;
ó, nyár mezeje.
Rongya
zúzmara,
éjszaka szél az ágya;
elhagyott gyerek.
Hajam
nyíratlan,
arcom színe kékre vált.
Esős rizs-hónap.
Szív,
nyughatatlan:
hordozható kis tűzhely,
vándor, ütött-vert.
A
kicsi kakukk
valamerre eltűnik.
Van ott egy sziget.
Komló
magányos
barátja, zöldségárus,
vidits a télen!
Óshú
vidéke;
a költészet kezdete:
rizsültető-dal.
Sózott
keszegek
hideglelős fogínye –
megfagysz, halasbolt.
Még
a harkály se
kopog itt a lakóra.
Kunyhó a berken.
Arany
paraván
fenyő-mintája fakul;
magány, télire.
A
szénahordó:
útjelzőnkként követjük
a nyári mezőn.
Téli
nap dereng;
jéggé fagyó árnyalak,
megyek, visz a ló.
Szerény
lakomban
aprók a szúnyogok is –
ó, vendéglátás.
Téli,
hideg éj,
nem érezzük fagyodat,
kettesben fekszünk.
Szomorú
leszek,
kárókatonás halász:
csónakra csend jön.
Madárijesztő
kabátujjában hálnék;
éji zúzmara.
A
kicsi kakukk
hangja a széles vízen
végigterül, ó!
Hideg
a folyó.
Fáradt sirályszemekre
nem jön az álom.
Ékes
nőszirom;
beszélgetni róla már
vándorlás, öröm.
Nárciszlevelek:
meghajolnak egy kicsit.
Hullni kezd a hó.
Könnyű,
nyári fű.
Harcosok nagy álmai
így végzik csupán.
Így se, de
úgy se:
megvagyunk hát. Hó alatt
pampaszfű, fakó.
Bánatos vagyok.
Hadd legyek az igazán –
szólj kakukkmadár!
Különös
látvány:
hópihékre rejtezik
a téli eső.
Szárazság
hava.
Fönn felhők tornyosulnak,
itt lenn: Vihar-hegy.
Ó,
tűrő-páfrány,
tűnő. A fogadóban
rizslepényt veszek.
Hiába
van nyár,
az egylevelű páfrány
csak egylevelű.
Vándorutamon
láttam, lebeg a világ.
Ó, koromsöprés.
Szulák
hűs árnyán
rizshántoló pihent meg.
Szívem elszorul.
Vége az évnek.
Sás-kalap, szalmabocskor,
vándorlok tovább.
Yosa Buson
Fénylik hideg
hold.
Érintgetik kis kövek
facipőm talpát.
Mennyi
hűvösség!
Nyári hajnal harangja
válik a hangtól.
„Ostobaság?
Tűrd.”
Havas bambusz sugallja,
ablak-sötétem.
Gyors,
esti zápor.
Fűszálba kapaszkodó
verebek raja.
Egy
róka játszik:
körülötte nárciszok,
holdas kora-éj.
Kőmíves-véső
szikrái tovafutnak
a tiszta vízzel.
Hideg
szilvafa
gallyát letörő visszhang:
vénember-könyék.
A
hernyó hátán
felborzolódik a szőr.
Hajnali szél fúj.
Nárciszok
nyílnak:
ó, a hideg főváros
itt-ott fölenged.
Éji
öntözés.
Falusiak zsivaja;
csendes nyári hold.
Nagy
hóra fordult:
kapuzárás ideje,
sorompók hulltak.
Öröm
a szemnek:
szerelmem legyőzője.
Fehér fehére.
A
kis csalogány
lép az ágon, mellélép:
első hangja, ó!
Szülőföldemen
a rizspálinka hitvány.
De a hajdina!
Szilvavirágok
illata az égre száll:
hold udvara, nézd.
Hányféle
a vágy!
A fehér csak az első
kívánság-fonál.
Szilvafa
virul –
Muro örömlánya vesz
szép új övet, ó!
Hajnalka
virít.
Az egyik kehely színe:
mély tengerszem, ó.
Fülemüle
szól.
Kitátva egy kicsi száj,
olyan nagy a dal.
Tűnik
a hold is;
így ropják a holtakért
még négyen-öten.
A
tél hidege
bujkál még zugokban;
szilvafa virul.
Piros
útszegély;
hajdinavirágokat
tépett le egy kéz.
Fülemüle
szól.
Egybegyűlik a család
ebéd idején.
Beköszönt
az ősz.
Nézd a jövendőmondót:
mitől döbbent meg?
Csalogány
hangja:
kitölt egy tágas napot;
ez is véget ér.
Szitakötőim,
kedves fehér falaim,
szülőfalum, ó!
A
szilvavirág
lehullt. Milyen magányos,
nézd, a fűzfa, ó!
Harmat
fehérlik
vadrózsatöviseken,
egy csepp mindenütt.
Hajóra,
délben,
felraknak egy bomlott nőt.
Tavaszi víz fut.
Gyönyörű
a hold!
Még a haramia is
róla dalol ma.
Ünnepi
baba,
anyád nem csípte orrod,
hogy nagyobbra nőj?
Szélvihar
után
gyönyörű a paprika
égő vöröse.
Szántóvetőknek
fák közül harang kondul,
gyászmisére hív.
Hegyek
alkonya.
Síkságon a pampaszfű
fut az éj elé.
Tavaszi
eső.
Szalmakabát, esernyő
ballag, társalog.
Fönn
a hold delel.
Szegényes utcák sorát
járom idelenn.
Szántok-kapálok,
míg csak látom a házam.
Sose lesz este?
Esti
illata
rejti az orchideát;
fehér menedék.
Fecskék
zajára
kígyót hajkurászni kel
éjjel a háznép.
Az
öregasszony
rőzsét les a kaputól.
Őszi szélvihar.
Vadliba-búcsú.
Rizsföldekre hull a hold
könny-fénye, tűnve.
Holt
feleségem
fésűjére taposok;
hálószoba, fagy.
Tavaszi
eső.
Szánhatjuk a szerelmest,
írni se bír most.
A
rizst levágták.
Sarjadó kicsi füvön:
az őszi napfény.
Tavaszi
eső:
köves partok kagylóit
nedvesíteni.
Ősz
szele. Verset
dünnyög most a kocsmában
halász s favágó.
A
kamélia
széthull, pereg szirmáról
tegnapi eső.
Tallózók:
mintha
őket is összeszedné
a napos oldal.
Tavaszi
eső:
játéklabda a tetőn,
ázik szinesen.
Fogyogat
egyre,
már a hold is eltünik,
ó, éji hideg.
Lassú
nappalok:
halmozódnak, s a múltat
már csak idézik.
Sárga
krizantém;
kézilámpás fényében
színét veszíti.
A
vándor árust
megugatja egy kutya.
Barack virágzik.
Apám-anyám,
csak
ők járnak most eszemben
az őszi estén.
Tavaszi
tenger
lágy hulláma napestig,
lágy hulláma, ó!
Lehullt
a fűzfa.
A forrás is elapadt,
kövek szanaszét.
A
bronzharangra
pillangó telepedett;
alussza álmát.
Alkonyi
hegyek:
vörösödő levelek
színét rabolják.
Körtevirágok.
Hold fényénél levelet
olvas egy asszony.
Levelek
hullnak.
Milyen távoli ma már
a mozsár hangja.
Tengerről
a nap
cseresznyevirágokat
villant a hegyen.
Fa-csupaszító
szél.
Járok a szikkadozó
meder kövein.
Már
köröskörül
vízesés zaját hallom:
nézd, zsendül a lomb.
Hideg
az esti
zápor. A varangy fojtott
hangjában: a bánat.
Zárul
az ösvény.
Bokorsűrűből illat:
vadrózsa nyílik.
Fa-csupáló
szél.
Hazatérőben a ló
lába megbotlik.
Kinyílni
készül
a szivárvány-lehelet;
bazsarózsa, ó!
Fa-csupasztó
szél.
Apró kis kavicsokat
ver a haranghoz.
Vándorszínház
jött:
kalászos árpa árnyán
tükörállvány, ó!
Vénség
szerelme:
mikor feledné, hideg
zápor, elered.
Vár
áll a hegyen;
mennyi remény s bizalom,
zsendülő lomb közt.
Vacogós
zápor
kopogása. Az egér
átkel a hárfán.
Bazsarózsa
hull.
Két-három virágszirom
egymáson pihen.
Fa-csupáló
szél.
Szikláknak nekirontó,
szétszakadó víz.
Kis
hegyi hangya
feketén feltündököl;
bazsarózsa-fény.
Áztatja
csendben
a kámforfa gyökerét
hideg zápor, ó.
A
Fuji hava.
Zsenge lomb-temetőben
fehér obeliszk.
Hulló
levelek
halmozódnak keleten:
nyugati szél fúj.
Egy
bazsarózsát
levágtam: kedvem szegtem
vele estére.
Teavirágok;
sárgák vagy fehérek-e,
ki mondhatja meg?
Elszomorodtam.
Vadrózsavirágokat
látni a dombról.
Várunk
valakit.
Léptei távoliak –
hullt levelek, ó!
Ablakból
fény fut
a magas fa csúcsára –
a friss levelek!
Gyűlöl
a szomszéd.
Serpenyőkkel felzörget
hideg éjeken.
Jó
élű sarló
árpaaratásra vár.
Öregember, ó!
Naspolyavirág:
madarak se szeretik.
Már alkonyodik.
Rövid
éjszakák.
A rák buborékai;
hab fut a nád közt.
Egy
fejszecsapás –
s a nyers illat, ki hitte!
Téli csupasz fák.
Esős
rizs-hónap.
Rohan az áradt folyó
két kis ház előtt.
Repülő-mókus:
rágcsál egy kis madarat.
Ó, csupasz síkság.
Elküldött asszony
keserű földbe tapos.
Rizsültetés, ó!
Vízimadarak.
Száraz, kopár fák között
két gyaloghintó.
Áttetsző
mélyből
az éles sarló hangja:
vizirizs-vágás.
A
ló farkába
vadrózsatövis akad.
Kihalt a síkság.
Zöld
szilva láttán
szemöldökét felvonja
a kényes szépség.
Lilemadarak:
köves parton lábukat
áztatták, játszva.
Esti
szél fodra;
a hullámok a kék gém
lábát locsolják.
A
fűrész hangja
éjszaka: nyikorduló
téli szegénység.
Szúnyogok
hangja;
szulákvirág-hulláskor
évről-évre döng.
Tányérra
lépő
egér apró zajának
hideglelése!
Öreg kút mélyén
szúnyog után kap a hal;
sötét a víz-hang.
Kobayashi Issa
Még
ifjú vízben
megfürdik most helyettünk
– nézd! – egy varjú; nézd.
Ez
már boldogít?
Gyertek, éhes kis legyek,
rizsételemre!
Újév-ajándék:
csecsemő is – ölelik! –
kezét kinyújtja.
Sorsom
harangja.
Ismerem, értem szól már:
esti hűvösség.
Fénylik
hideg hold.
Tündöklése a vakot
hiába hívja.
Szulák
virága.
Tölcsérébe egy kislány
fújja az orrát.
Havazik.
Tegnap
még nem volt ott a tábla:
„A ház kiadó”.
Ha
apám élne,
nézném vele a hajnalt,
a zöld rizsföldet.
Tanonc-szabadság.
Sírhalom fenyői közt szél,
ott fúj mögöttem
Hűs
szél fújdogált.
Fához kötöztem fiam.
Hűs szél ma is fúj.
Itt
lennék, végső
lakhelyemen? Öt SHAKU
a hó, befödhet.
Hegyi
patakvíz
hántolja a rizsemet.
A napon alszom.
Bolondos
szolga:
a szomszéd ház elől is
söpri a havat.
Alkonyi
zápor.
Meztelenül a lovon,
meztelen a ló.
Szilvavirágok.
„Ezt, lopd…!” – száll a sugallat:
talán a holdfény?
Iszik
a csikó,
anyja közben őrködik.
Tiszta forrásvíz.
A
kapa nyelén
fülemüle énekel.
Kis-Szilvás falu.
Magam
kedvére:
száraz szalmát sulykolok.
Fönn a nyári hold.
Fülemüle-dal:
előkelő fülnek is –
csak mint bárkinek.
Tolvaj
szemének
békává változzatok
csíkos, hűs dinnyék.
Súrolt
serpenyők
száradnak egymás mellett –
hóolvadás, ó!
Ajtóm
papírja
kirepedt. Gyönyörű kép:
az Égi Folyó!
Szilvavirág
nyit,
csalogány csattog, mégis
magányos vagyok.
Ne
sírj, kabóca.
A szerelmes csillagok
sorsa is válás.
Elolvadt
a hó.
Nyüzsögnek a gyerekek
mind a faluban.
Lélektáblák
közt
főhelyen ül a tücsök,
onnét ciripel.
Ma
is, ma is hát:
ködbe burkolózva él
a kis ház s népe.
Az
öreg kutya
halad elöl, sírokat
így látogatunk.
Fióka-rejtő
bokra körül repülget,
zeng a pacsirta.
Alkonyi
tücsök.
Utoljára kivillan
a tóra a nap.
Ködös
napunk van.
Biztosan az égiek
unatkoznak így.
Hátára
esett,
mégis egyre ciripelt:
az őszi tücsök.
Bármi
kis sziget:
földet túrnak azon is,
pacsirta dalol.
Nemzedékeket
lát szerényen a mályva
a kerítésnél.
Ó,
esti fecske!
Bár én is így várhatnám
a másnap reggelt.
Hull
a pampaszfű,
és szemmel láthatóan
lesz mind hidegebb.
Mozsártörő-dalt
hallgatnak mind a fecskék,
felsorakozva.
Harmat
e világ,
tűnő harmat, tudhatom:
mégis, mégis, ó…
Leráz
egy lepkét
a szarvasbikaborjú,
s megint elalszik.
Ha
már nem élek,
sírom őre te légy majd,
ó, szöcske, kérlek!
Cingár
kis béka,
bátran küzdj szerelmedért:
Issa veled van!
Hűvös
őszi est.
Magányos, vándor férfi
csendben varrogat.
Szép
papírsárkány
emelkedett magasba:
koldus-kunyhóból.
Vöröslik
a hold –
mondják, gyerekeim,
ez meg most kié?
Kivágják
a fát?
Nem tudja azt a madár,
csak odafészkel.
Vándor
vadlibák,
mikor kezdtétek ti ezt,
mennyi idősen?
Cseresznyevirág
árnyékán megpihenve:
ki-ki ismerős.
Kitátott
csőrrel
szüleit váró madár.
Ó, őszi eső!
Veréb,
kicsiny lény,
szökkenj félre az útból,
Ló Uraság jön.
Fő
a gesztenye.
Lábát összefonva ül
egy ügyes gyerek.
Kalitkamadár
sóvárgó tekintete –
egy lepke után.
Mért
civakodtok,
egy-sorsú, egymást védő
vándormadarak?
Cseresznyevirág:
leszállítja lováról
a nagyurat, ó!
Madárijesztők
láttán is csak restellem
öreg testemet.
Siralom
élni,
még ha szirmok nyílnak is;
cseresznyeszirmok.
Harkály
kopácsol.
Lassan kijelöli egy
alkony közepét.
Fenyő-tücsök,
mondd,
mennyit kell ciripelned,
hogy megvirradjon?
Őszi
szél. Halott
kislányom szedett ilyen
rőt virágokat.
Keress
meg engem,
itt vagyok, játsszunk együtt,
kis árva veréb.
Reggel
óta hull
a tölgyfalomb. Egy dézsa
szójababtúró.
Ruhát
váltottam.
Ülök, nyár van, így csak
egyedül vagyok.
Tea-virágok.
Bújócskáznak közöttük
a verebek, ó.
Szülőfalum,
ó!
Nézem vagy simogatom:
tövises rózsa.
Ó,
fülemülék
táplálói, kavargó
őszi levelek!
„Ekkora
virág!”
Bazsarózsára tárja
karját a gyerek.
A
retekszedő
retekkel mutatta meg
a vándor útját.
Érik
az árpa.
Szardíniaárus-nő,
hátán gyerekkel.
A
macskakölyök
odakap egy levélhez;
csak egy pillanat.
Vigyázz,
hova lépsz!
Szentjánosbogár fénylett
tegnap este ott.
Apám
nézte így
ezeket a hegyeket.
Tél, szobafogság!
Csak lassan,
szépen;
gondosan mászd meg, csiga,
a Fuji hegyét.
Ó,
csiga
Mászd meg a Fudzsijamát,
De csak lassan, csak lassan!
(Ez a változat J. D. Salinger: Zooey c. kisregényének
fordításából való)
Akárhogy
nézem,
hideglelős a látvány.
Szánnom kell magam.
Ne
bántsd a legyet!
Nézd, a lábát dörzsöli,
könyörög talán.
A
kis ökörszem:
dalolgatni alig kezd,
rásötétedik.
Pihenőm
közben
rizsültető-dalt hallok.
Szégyenkezem, ó.
Felcsap
a fácán;
szívünkben riadalom.
Kihalt a síkság.
A
hangyák útja:
magas felhőcsúcsoktól
vezet el hozzánk?
Szárnya
nőtt, elszállt:
vége a pénznek. Lassan
vége az évnek.
Nem
voltam-e már
unokatestvéred én,
kakukk, valaha?
A rizspogácsás
itt van már a szomszédban,
mondja a gyerek.
Halla
István
A HAIKURÓL
Utószó a "JAPÁN HAIKU VERSNAPTÁR" c. kötethez
(Magyar Helikon,
Budapest, 1981)
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Európa a múlt század második felében kezdte valójában felfedezni a maga számára Japán kultúráját. Tudvalévő, hogy Van Gogh és festőtársai mennyire lelkesedtek a távol-keleti szigetország színes fametszeteiért, az irodalom megismerését azonban a nyelvi nehézségek egy időre még hátráltatták. De mikor századunk első évtizedében megjelentek a nyugati nyelvekre fordított első haiku-kötetek, valóságos irodalmi szenzációként fogadták az "imresszionista epigrammákat". Sőt, hatásukra már 1905-ben kiadták Franciaországban az első európai nyelven írt, önálló haiku-gyűjteményt. A színes fametszet elsősorban a francia impresszionista festészetre, a haiku pedig mindenekelőtt az angol-amerikai modernista költészeti irányzatra, az imagizmusra gyakorolt mély hatást, amely olyannyira tartósnak bizonyult, hogy 1963 óta American Haiku címen haiku-folyóiratot adnak ki, amely eredeti angol háromsorosokat közöl. A távol-keleti irodalmi műfajok közül mind ez ideig talán a haiku hatott leginkább a nyugati irodalomra, mégis gyakran joggal vitatják, hogy a modern haiku egyes költői vajon mennyire értik és követik poétikai hagyományait.
A haiku az Edo-korszak (1963-1867) japán költészetének jellegzetes lírai műfaja és versformája. A feudális-katonai kasztrendszer szűkre szabott keretei között kialakuló városi polgárság irodalmi önkifejezéseként jött létre, ezernyi szállal kötődik a mindennapi valósághoz, poétikai szabályai pedig viszonylag kötetlenek, ezért válhatott a japán irodalom talán legdemokratikusabb műfajává. Noha irodalomtörténeti előzményei hosszú évszázadokra visszanyúlnak, kialakulása közvetlenül a XVII. században széles körben elterjedt haikai no renga – humoros dalfüzér – láncverseihez kapcsolódik. A művelt polgárok körében született szellemes versfüzérek a szó szoros értelmében közösségi alkotások: alkalmi baráti, költői összejöveteleken a résztvevők önálló verseiket sajátos asszociációk útján kapcsolták össze hosszú füzérré. E humoros költeménylánc háromsoros kezdő verse később önállósult, így alakult ki a haiku-versforma. Maga a haiku elnevezés csak a XIX. század végén vált általánossá, amikor a háromsoros vers modern költészeti forma gyanánt újjáéled. Korábban haikai vagy hokku néven ismerték, a szakirodalom még ma is így illeti, megkülönböztetve a modern haikutól.
A népdalok világából kisarjadt japán költészetben szinte mindvégig uralkodott a rövid lírai vesrforma. Korábban az ötsoros tanka, később pedig a háromsoros haiku. A szűkszavúságra való törekvés, az apró formák iránti vonzódás nemcsak a japán irodalom, hanem általában a japán művészet egyik jellemvonása.
A haiku mindössze tizenhét szótagból, három sorból (5+7+5) álló lírai vers. (A kötött szótagszámtól igen ritkán, de akkor mindig céltudatosan tér el a költő.) A japán nyelv sajátosságainál fogva alkalmatlan mind a rímes, mind az időmértékes, mind pedig a – magyarhoz hasonló – hangsúlyos verselésre. A haiku ritmikáját a meghatározott szótagszámú sorok szabályos váltakozása adja, a nyelv sajátos zenei adottságait a vers hangulatának megfelelő magán- és mássalhangzók kiválasztásával juttatja érvényre a költő. Bőségesen él a hangutánzó, hangfestő szavak végtelen gazdagságával, nagy gondot fordít a vers hangzóinak zenei összhangjára. A haiku rendszerint az ún. 'metsző szó' által két részre tagolódik. Ezek gyakran eredetileg érzelmi állapotokat kifejező indulatszavak nemcsak a szavak, szókapcsolatok nyelvi kiemelésére hivatottak, hanem arra is, hogy lelki utánrezgést keltsenek az olvasóban. A műfaj mesterdarabjaiban pedig a költemény mikrokozmoszát felépítő két világ – a konkrét, pillanatnyi és az elvont, örök – egybefonódásának határát jelzik. Majdnem minden háromsorosban szinte kötelezően el van rejtve egy-egy 'évszak-szó' is – a versforma fejlődésével több mint háromezer ilyen szó alakult ki –, amely a költemény keletkezésének idejére utal, ezért a népszerű haiku-versgyűjtemények leggyakoribb rendezési elve a négy évszak szerinti csoportosítás. Például a cseresznyevirág, a csalogány a tavaszt jelzi; a mákvirág, a kabóca a nyarat idézi; a krizantém, a telihold az őszt tudatja; a retek, a vadkacsa a telet sugallja.
A meghitt, bensőséges természetszeretet döntően meghatározta a haiku tartalmát. A haiku költői a természetben, az emberi létben az érdekeset, a furcsát, a különöset igyekeztek megragadni, és azt röviden, kevés szóval sokat mondó és még többet sejtető költészetbe emelni. A verset általában sajátos, könnyed szellemesség jellemzi, amely még a láncvershez vezethető vissza. Egyik fontos éltető eleme az a sajátos humor, amely sokszor elmés szójátékokban fejeződik ki, kihasználva a japán nyelv adottságait: az azonos hangalakú, de különböző értelmű szavak rendkívüli gazdagságát. A paradoxonokat felvillantó humor néha már-már a korabeli emberi világ finoman ironikus rajzává lényegül át, miként a paraszti származású Kobayashi Issa (1763-1927) egyes verseiben.
A haiku néhány szóból felépülő, sajátos szerkezetű, költői mondat. A költő élményének tizenhét szótagba foglalt eszenciája. Ezért hát nem magyarázhat, nem is ábrázolhat részletesen, hanem csak sejtet, sugall, valamilyen gondolatsor elindítására ösztönöz, még inkább bizonyos lelkiállapotot ébreszt. Így mindenekelőtt az érzelmi hatás, az olvasóban kialakuló lelki utánrezgés, az érzelmi-gondolati asszociációk felidézésének szolgálatában állnak a költői stilisztika eszközei. Gyakran hasonlítják a japán tusfestményhez, amelyet a művész egy-két ecsetvonásból alkot meg, a szándékosan fehéren hagyott foltokba pedig a műértő néző fantáziája helyezi el a megfelelő részleteket. Valóban, a háromsoros költője csak a legszükségesebb részleteket írja le, amelyekből az olvasói képzelet összeállíthatja a költői képet. A művészi haiku megteremtője és legnagyobb mestere, Matsuo Bashó (1644-1694), e költői kép építőelemeit gyakorta úgy adta meg, hogy a versből egyszerre többféle lírai kompozíció is összeállhat, helyesebben: ugyanazon téma különböző szinten kidolgozott változatai; csupán az olvasó műveltségétől, egyéniségétől, érzékenységétől függ, hogy milyet és hányat képes összeállítani önmagának.
Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy valamennyi haikuban feltétlenül rejtett célzásokat, szimbolikus képeket, költészeti reminiszcenciákat kell keresni, amelyek igazi megértése a keletkezési körülmények és az irodalmi tradíciók alapos ismeretét feltételezi. Sokszor csak pillanatnyi, objektív vázlatrajza a vers a valóság egy kis darabjának, a költő szubjektív érzelmeit az olvasónak magának kell hozzáképzelnie. A festő-poéta, Taniguchi (Yosa) Buson (1716-1783) szuggesztív kép-haikui ennek tipikus példái. A haiku tehát miniatűr természeti líra, amelynek mikrokozmoszában néha testet ölt egy egész világ. Az ember és a természet: örök és mindig új költői téma. Napjainkban különösen időszerű e rövid, szinte sóhajtásnyi versek alapvető mondanivalója: az ember a természetnek, az élővilágnak csak egyik szerves része.
Budapest, 1980.
