« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Macuo Basó haikui 1.
> 2. rész
Yosa Buson (1716-1784) festménye Basóról
松尾芭蕉 Matsuo Bashō
(1644-1694)
Macuo
Baso: Keskeny út északra (Kolozsi Kiss Eszter fodítása)
Vihar
Judit: Macuo Basó
Macuo Basó: Észak ösvényein - Egy 17. századi japán költő verses útinaplója, [az eredeti japán szöveget Utagava Hirosige fametszetei díszítik]; szerk. és ford. Vihar Judit; Vince Kiadó, Budapest, 2011, 199 oldal
Ásványi Tibor fordításai
semmi
se történt
ó a tegnap elmúlt a
gömbhal-levessel
itt
Kiotóban
kilencvenkilencezren
virágnézőben
felém
fordulsz?
én is egyedül vagyok
őszi este
a
vöcsök-tóra
mindenfelől cseresznye-
szirmot hoz a szél
az
őszi szél már
fehérebb mint a sziklák
a hegygerincen
felhők
választják
majd el a két barátot -
vadludak árnya
Bozót
nyílását
holt tealevelekkel
ostromolja Szél
jégeső
hangja
ugyanaz vagyok mint rég
mint az öreg tölgy
kézben
tartanám
s megolvasztaná forró
könnyem: őszi fagy
még
egy év elmúlt
útikalap s lábamon
a szalmabocskor
tüzet
gyújtanál
oly kedveset mutatok
egy nagy hólabdát
év
hull év után
a majom arcán újra
csak majomálarc
a
kakukk hangja
sűrű bambuszoson át-
szűrődő holdfény
a
reggel üdve -
nappal zárat szerelek
első kapumra
madár,
ez őszön
mért öregszik úgy a dal
ki felhőkbe száll?
fáj
az utazás
álmaim körbe járnak
száraz ingovány
tavaszi
eső
kövér cseppeké szűri
a meggyfa lombja
zöld
fűz levélről
víz csöppen apálykor a
fekete sárba
az
öregtemplom
barackvirágok amott
férfi nyomtat rizst
minden
szélroham
pillangót arrébb hajtja
tágas a fűzfa
reggeltől
estig
énekel a pacsirta
és mégsem elég
rizshántolás,
egy
fiú felfele sandít
ha holdat látna
cédrusesernyők
Yoshimó hegyre mennek
cseresznyevirág
felhőszakadás
télben még majomnak is
kell esőkabát
polip
nyolc karja
nyári holdsugár álom
hamar véget ér
az
évek múlnak
levegővé lesz a világ
sarkai úsznak
öreg-öreg
tó
béka középre ugrik
a loccsanásba
az
esti eső
útilapu tetőmön
kopogva üzen
elmegyek
s te maradsz
a másik őszben
micsoda
hanggal
kiált a pók az őszi
szeleknek hátán
reggeli
tea
krizantémvirágok közt
békés szerzetes
hosszú
úton
megbetegedve: álmom
még a vadonba jár
ősz
van. mért érzem
magam most oly öregnek?
madár az égen
őszen
csoszognak
görbe botok motoznak
sírt látogatnak
szilvavirágillat
ködös, hegyi ösvény
és a felkelő Nap
fáradtam.
kocsmát
kerestem s mi részegít?
virágzó akác!
jeges
éjszakán
a vizeskancsóm eltört
s én felébredtem
tavaszi
szellő
pipafüst száll a széllel
egy szájból széjjel
utazás
magas
hegyi ösvény ibolyás
elragadtatás
csengőszó
vége
templom virágillatban
tökéletes est
dal
simogatja
magányom mélységeit
ó, hegy madara
magas,
szűk ösvény
vándor öreg rendet vág
kis kasza villog
a
kócsag lábához
adjuk a fácán hosszú
lábszárcsontjait
szél
a Fudzsiról
képzeletbe rejtve nézd
emlék Edoból!
alvás
lóháton
álmaim messzi Holdja
forró teagőz
múlik
a tavasz
madarak kiáltanak
hal szeme könnyes
a
fa alatt hal,
saláta, leves, minden,
cseresznyevirág...
a
sózott hering
ínye jegesnek látszik
hideg halasbolt
dalold
pacsirta
"verandádon rizstorta
rizstortádon pötty"
dicső
reggelek
egész nap jó zár ügyel
első kapumra
ősz
közeledik
négy szív találkozik kis
teaszobában
krizantém
illat
a kertben elnyűtt bocskor
talppal fölfelé
havas
reggelen
szárított lazachúst rág
magányos fogsor
felhőkön
túl a
vadlúd örökre elszáll
baráttól válik
Bakos Ferenc fordításai
Harangszó
múltán
még tovább illatozik
a cseresznyelomb.
A
vén tavacska, a!
ugró békára cuppant –
a víz hangja.
Egy fedél
alatt
szuszogó kéjnőkkel –
holdfénymázas lóhere.
Macska bakfislány
árpán, szerelmen –
oly girheske!
Ne kövess engem:
sose légy kantalupdinnye
kettébeszelve.
nékem
a tavasz:
tükör hátára festett
szilvafavirág
bazsarózsától
elváló
méhecske:
boldog is, szomorú is
vénülök
-
már az algahomok is csikorog
fogam alatt
minden
elmúlik,
ámde addig is:
kabócák zenéje…
magányomat
mélyítse
csak kiáltásod -
kakukk, kakukk!
alhatnék
akár
madárijesztő gúnyában -
éjféli fagy
kertem
söprése -
feledtük tán a havat,
vén harcostárs?
Baranyi Ferenc fordítása
Csatatér
Öreg mezőn a Tavasz napja fölsüt.
Százhúszezer harcos úgy múlt el itt,
mint az álom. Ennyi maradt belőlük.
Barátosi Balogh Benedek fordítása
Az öreg tóba
Béka ugrott
S a víz megloccsant.
Buda Ferenc fordításai
Szakadék
alkony.
Fölrebbenő liléket
ríkat jeges szél.
Kunyhóm
megéled:
jönnek majd új lakói
Hina-ünnepre.
Dérlepte
tájék.
Csak a faedényre rótt
szegfű virágzik.
Szakéscsészémbe,
sürgő-forgó
fecskenép,
sarat ne hullass.
Alkonyi
szél leng,
kalapos városi nép
hűsöl a parton.
Év
múlik évre,
s a cseresznyefa megél
hullt szirmaiból.
Esti
harang sem
hallik, csak a tavaszvég
alkonyi csendje.
Fehér
kócsagok,
hószárnyatok híd legyen
két havas part közt.
Cseh Károly fordítása
Már
kora ősztől
mély kékes-zöld a tenger -
zsengélő rizsföld
Faludy György fordításai
Iga-Uenóban született Kiotó mellett szamuráj családból. A helyi földesúr fiával együtt tanult, majd 1667-ben Edóba költözött (ma: Tokió), és a város mellett remetekunyhót épített magának. Szerény megélhetését tanítványai biztosították, meg hogy költői versenyeken mint bíró szerepelt csekély díjazásért. Li Taj-po és Tu Fu példáját követte: sokat utazott, illetve begyalogolta Közép- és Észak-Japánt (Honsut), hogy nevezetes helyeket látogasson, és a természet szépségét élvezze. Utazás közben templomok előcsarnokában aludt, vagy költőtársaknál szállt meg. Vándorlásait útirajzaiban örökítette meg; ezek közül a leghíresebb az Oku no hoszomocsi (Ösvényen Oku felé). - A haiku átalakítása lírai verssé Basó legfőbb érdeme. Zen-buddhista, mondhatni stiláris nyugalmával megóvta saját és követői haikuit az éles színektől, fölösleges cicomáktól, retorikától és nagyhangú kijelentésektől; még a szentimentalizmustól is. Legjobb haikui a meditáció láthatatlan hátteréből villannak fel mint a hirtelen eszmélés (F. Gy.)
Lábát
kinyújtja hosszan
a
versenyúszó béka,
mikor a tóba lottyan.
Búcsúzik
a tavasz. Sárgul a réten
a
szagos fű. Madár jajong.
Könnyek
a hal szemében.
Üvegtartályból
les ki ránk az álnok
polip.
Tekergő csápjai
között kusza, nyáréji
álmok.
Holdfény
és fodros, ondolált
felhők.
Egy féreg titkon
most
fúr meg egy sós mandulát.
A
fák közt riadt őzek.
Varjú
a száraz ágon.
Búcsút mondok az
ősznek.
Köd,
eső, szálló párák.
Oly
jó, hogy nem kell mindig
látni
a Fudzsijámát.
Megjött
a tél. Havas eső esik.
A
fáról két bús majom les utánam.
Télikabátom
kellene nekik.
Kis
fellegek.
A kakukk hangja laposan
hasal a víz felett.
A
viskóban, ahol lakom,
négyszögű
fényt vet rád s reám
ablakholdam,
holdablakom.
Vad
tücskök muzsikálnak.
Megrepesztik
a sziklát.
Átfúrják fülcimpámat.
Barátom
kunyhójában ér az alkony.
Felrakom
a jéghideg falra
vén
talpamat s elalszom.
Öregen
s betegen
Fáradtan
és letörve
fekszem.
Kiszáradt tarlón
futnak
álmaim körbe.
Az
utolsó haiku
Ösvény
az esti ködben.
Megyek.
Itt már nem hallok
lépéseket
mögöttem.
Fodor Ákos fordításai
Gazdag
vagy, Új Év!
hisz az Épp-Elmúlt: hagyott
fél véka rizst ránk!
Ó-évre
új év.
– Mondd, amit a majmon látsz:
arc-e, vagy álarc?
Ős
szentély szirom-
záporában egy férfi
rizst döngöl lisztté.
Hulltában
még egy-
két csepp harmatot hullat
a kamélia.
Szívednek
terhét
s röptét bízva bízd rá egy
lenge fűz-ágra.
Te
volnál Ama
Pillangó? s én: Csuang-ce?
Álmodnánk egymást?
Zord
tavasz-éjben
szerelméért könyörög
egy kortalan lény.
Tavasz,
szél, zápor:
vízpart fűzlombja s ruhánk
csapongva lebben.
Hogy
mi fán termett?
Titok. – Ám, mi illatát
illeti: tudom.
A
pille minden
fuvallatra megrebben
a fűzfa ágán.
Hegyi
ösvényen
illatok sötétjébe
hasít a hajnal.
Virágban-álló
fát nézve is
Buddha az,
kivel társalogsz.
Tavasz
Pilléi
csapongnak –honnan, hová?–
kert fala fölött.
Tavasz
sincs üdébb,
mint az a festett virág,
tükröd hátlapján!
Sárgább
a sárga
virág az aszú tea-
fű illatában.
Ez
már a tavasz?
Nevenincs szép hegyeket
lágy pára burkol!
Csélcsap
verébkék
fontoskodva szemlélik
a repceföldet.
Cseresznyevirág-
fellegen át-setétlik
egy templomtető.
Akihez
jöttem,
nincs itthon – s a szilva is
más kertben érik…!
Fura
szerzet (mint
én): szikkadt mezőn tengő-
lengő pillangó…!
Némán
peregnek
a boglárkaszirmok a
hars vízesésbe.
Bíborszín
virág…!
Új szerelem illata…!
Dús bambuszfüggöny…!
Hullt
kamélia:
mint kismadarak földre-
pottyant fej-dísze!
Nézd:
szilva-virág!
Friss zöldség: ízleld! Örülj:
kitavaszodott!
Ha
kiürült majd
rizspálinkásedénykénk:
virágváza lesz!
Kora-tavasz-éj.
Fészkét nem lelvén,
fölsír
egy madárgyerek.
Kedvesét
vesztvén,
vízbe dobta életét:
bambusz-náddá lett…
Tavaszpimasz
kis
madár!
hát nem rápiszkít
kész ételünkre?
Szilvavirágszag:
még a zord tavasz-éjt
is
enyhébbé
teszi!
Éj-szín
Denevér!
Vár a világos világ:
virág, madárfütty!
Ereszalj
s padlás
verébfi- és kisegér-
nyelven beszélget!
Tavasz-sirató
madárdal szól;
a halak
szeme is könnyes…!
Bár
felhő-távol
vagy most: ez sem végleges.
Vándormadár-út.
Súgd
meg titkodat
az omlatag szentélynek,
mag-vető Öreg!
Virágpompában
áll a fa? meg
se látja
a vándor árus!
Szívem
csordultig
telt a nappal! – ám hol lesz
éji szállásom?
Ki
ő? fonnyadt kis
gyékényfejfödőjében
– bár tavasz virul?!
Komor-sudár
tölgy.
Tudomást sem vesz a sok-
száz kis virágról.
Zsenge
virág kél
vén földből! – Bár versem se
volna agg, mint én…!
Levél-kalapom,
majd, ha sziromzáporban
járok, lekaplak!
Végtelen
zápor:
fű tövét veri s az föl-
felé menekül…
Év
évre hull és
saját elhullt virágja
táplálja a fát.
Tavaszi
alkony
csöndje még a harangszót
is elcsitítja.
Egykori
kunyhóm
Tavasz Lánykái lakják:
Új Ünnepet lát!
Kicsi
Fecskék! ha
van rá mód: ne szórjatok
sarat csészémbe…!
Hogy
gyűjtse s ossza
a rizs-sarjasztó esőt:
siet most folyónk.
A
polip-árus
hangja késként vág belé
a madárdalba.
Nap
tűzgolyóját
tengerbe görgette a
gyors, hideg folyam.
Szentély,
sötét csönd.
Az Elárvult Fuvola
vissz-hangon szól… szól…
Virágzó
ággal
áldoznék, de szirma hullt.
Könnyem pereg rá.
Rózsa
mélyéből
távozó méh szárnya is,
szíve is nehéz.
Csupa-fehér
gyöngy-
jázmin fölé görbed egy
sötétlő fűzfa.
Mesterem
árva
kunyhóját
s emlék-csöndjét
harkály se rontja.
Esőnk
rizst dajkál.
– Nézzük: mint ringat Tavunk
vöcsökfészkeket!
Nyári
köntösöm
hártya-finom s könnyű, mint
kabóca szárnya.
Sáfrányvirág!
Nők
szemhéjfestő
pamacsát
idézed bennem.
Eső
se mos le
szépség-színt se virágról,
se szép lányarcról.
Hitvány
halakat
döf a halászfeleség
a hideg nyársra.
A
nyári hajnal
harsányszínű és kemény,
mint a kakukkszó.
Ne
áltasd magad:
nem vagyunk félbevágott
dinnye két fele!
Tunya
tűnődés
mélyéből egy kismadár
hangja emelt ki!
Étket
készítő
nő: arca elől hátra-
hárítja tincsét.
Fönt:
hars kakukkszó!
Delel a nyár! A fű is
lábujjhegyen áll!
Nyárvégi
estén
egy részeg s egy tök-virág
szemléli egymást…
Buddha
Születés-
napja. – Ráncos kézpárok
s olvasók nesze.
Szerencsés
földön
a narancs illatán is
győz a teáé!
Hőben-a-Hűset
testesíti meg
hars-zöld
bambuszligetünk.
Rekkenő
nyárban
a zöld bérc fölött vihar-
fellegek gyűlnek.
Est
hűvösében
frissen főtt rizst legyezget
egy nő. – De jó lesz!
A
sebbel-lobbal
futó patakba hull egy-
egy zöld fenyőtű.
Hó-szín
mákvirág:
tiszta és tűnékeny, mint
egy futó zápor…
Rab
polip álma
nyugtalan és kurta, mint
a nyári holdfény.
Nyár-alkony
csöndjén
még sziklát is átfúr a
kabóca-lárma!
Ritkás
kakukkszó;
dús lomb közt a Hold fénye
is meg-megtörik.
E
legyezőbe
Hegynek Szelét rejtettem
s hoztam el neked.
Kakukkszó
száll egy
lakatlan sziget felé,
mely láthatatlan…
Eső
vakítja?
Nem-látva is tudja a
mályva a napfényt!
Fénybogárkára
bambul a részeg
hajós
– bárkánk imbolyog…
Virágaid
közt
volt
dolgokat idézünk.
– Ez utam haszna.
Év
Delelőjén,
Buddha Születésnapján:
kis őz született!
Citromvirágszag…
Hajdanvolt lakomákra
gondolsz, Vén
Terem?
Forró
nap végén
előkelő idegen
hűsöl a parton.
Fűz-árnyban
arra
ocsúdok
vetve a föld
s már cihelődnek…!
Üres
a csészéd?
Tégy belé szem-tápláló,
színes virágot.
Lótuszát
ne tépd:
Lelkek Ünnepén maga
a Tó a szentély.
Hány
virág-, hány pap-
nemzedék jött s ment, míg Szent
Fenyőnk itt áll s él…!
Vadszegfűcskére
búcsúkönnyként
hull a hű
kámforfa nedve.
Jókor
serkenvén:
hajnali étked közben
hajnalkát nézhetsz!
Aratás?
vetés
lármája zsong odakint?
– Kunyhómban csönd van.
Széles-e-síkon
minden kipusztult:
nincs, mi
gátolná lépted.
Lombját
hullatja
a fa, hangját a harang
– úrra, vendégre.
Dereng
a hajnal.
A ködben keringve zeng
a friss haranghang.
Telt
Hold, tó tükrén:
képlékeny, mint Szép Költő-
Lányunk Hét Lénye.
A
téli harmat
magány-ízét és színét
sose feledd el!
A
retek íze
is karmosabb, mikor az
ősz szele mar már…
Hold
kél. Kezünkkel
térdünkön: köszöntsük most
őt is, egymást is.
Pillangó-köntöst
orchidea-aroma
illatosít be.
Göncölszekérig
ér a tiloló ostor-
csattogás-zaja!
Milyen
lehet a
pók hangja s miről szólna
az őszi szélben?
Remetekunyhóm
kincse egy szál
hajnalka
– ám ez sem: társam…
Kis
Szajhavirág
kecses szárán ólomsúly
minden harmatcsepp…
Rozsdás
ősz, mord szél…
– de nézd csak a gesztenyét:
most is méregzöld!
Holt
ősz. Telihold.
Férgecske furakszik a
gesztenye-mélybe.
Vadóc
krizantém
villog a kőfaragó
kövei között!
Ónszürke
locs-pocs?
– A hibiszkusz számára
most van jóidő!
Ősz
viharában
vergődik fám. Rossz tetőn
át csepp hull cseppre.
Majmot-sirató
Elődöm! nézd
e fagyba
kivert gyereket…!
Hibiszkusz!
mire
csodálatába
fogtam:
lovam befalta…
Életem
könnyű,
mint egyetlen vagyonom:
tökhéj-tálacskám.
Szentélyben
háltam.
Tisztábban szívet, szebb arcot
Tükröz most a Hold.
A
hegyre kitett
síró vénasszony meg én
egy Holdat nézünk.
Ostorfatermés
csattog, mint
madárszárny, mint
hajnali vihar.
Ha
fölösleges,
mit szólok: szavam kihűl,
mint ősszel a szél.
Mészkő
templomdomb
fehérénél sápadtabb
most az ősz szele.
A
bukott Vezér
holta előtt e hegyet
s e holdat nézte…
Kertben
a nagy fa,
falon-kívül a fürjek
hirdetik: ősz van.
Remetekunyhóm
Jele: keserűfű
és
paprika.
– Ősz jő.
Késő-őszkor
a
pillangó
is beéri
saláta-táppal…
Kitől
rizst kaptam,
ma én várom vendégül:
holdfény-traktára!
Csukott
templomnak
kapuján dörömbölnék,
telihold-csöndben!
Vízi
Szentély! most
tárulj, hisz a telihold
kér bebocsátást.
Csudáld
meg szerény
virágod – a pompásabb
hadd irigykedjék!
Ne
hidd, hogy nem volt
ittléted becses: őszi
imám érted szól.
Csöndes,
vénecske
falu… ám egy porta sincs
szilvafa híján!
Fogyó
év, telt Hold.
Földön párafátyol, hegy
lábán ködpapucs.
Sajnálom,
Vendég:
hajdinám még virágzik
– szem-lakománk lesz…
Krizantémillat
jár-kel utcáinkon
a
Buddha-szobrok
közt.
Múlik
az ősz is:
veszett viharfellegek
marnak a Holdba.
Léptek
visszhangja
lépdel visszafelé az
úton. Ősz. Este.
Ősz
van. – Öregszem?
Szemem elől a madár
fellegbe búvik.
Szűzfehér
virág!
Közelről fürkészve sem
lelhetsz port szirmán!
Rozzant
kalyiba:
békésen élnek benne.
– De vajon miből…?
Kecses,
színpompás
fa! – a szomszéd rád se ránt:
rizst hántol döngve.
Napot-vakít
a
költözőmadárcsapat,
majd tovalebben.
Fájdalmasan
szép
az
őszi vihartól le-
taglózott virág.
Róka
neszez, Hold
vakít: féltében bújik
hozzám egy gyerek…
Fák
csúcsán jártas
szél eresz alatt reszket.
– Az ősz is elmúlt.
Öreg
ősz van. Most
vaddisznó se röffen, csak
tücsök hangicsál.
A
Boldogultak
Ünnepén kit vendégelsz?
csak testük füstjét.
Egyre-formázta
fejed s fejem
az idő,
akár két dinnyét!
Sarlóvá-fogyott
Hold az égen:
látszik bár,
már alig láttat…
Lustácskán
ring az
őszi bokor – harmatcsepp
se hull le róla…
Partra
a hullám
egy kedvvel sodor rózsás
kagylót és szirmot.
Fáradt
rizshántó
gyerek két mozdulat közt
fölnéz a Holdra.
Holt
Szülém deres
tincse! hogy’ nem olvaszt el
tenyerem, könnyem?
Mint
vén fatörzsön
friss vágás felülete:
olyan most a Hold.
Úgy
vélem: olyan
oda-túl, mint egy késő-
őszi estén, itt.
Vak
éjben ezer-
éves cédrus s a vihar
kél nászi táncra!
Maga
a magány
ül a fali kalitkán
– s benne? tücsök csak.
Gyöngének
látszó
kis virág: zápor szüntén
peckesen állong!
Hajnali
teát
s
harmatot együtt szürcsöl
egy virág s egy pap.
Vén
Remete és
Zsenge Szajhák: Hold és Lomb
közös éj mélyén.
Krizantémok
közt
ácsorog
egy cipője-
vesztett cipőtalp…
Szegfűnyarunknak
heve, illata:
oda.
–
Krizantémévszak.
Csak
minap kezdtek
rügyezni az ágak – s ma
rozsdás már a lomb.
Híd
gerendái
közt a páfrány újra-nő.
Mint égen a Hold.
Ősi
kőkapun
nőtt gyom ördögkarmai
hajunkba kapnak…
Honnan
istenek
távoztak, a Szent Kertet
fölveri a gaz.
Havat
seperve
söprűt, havat feledek
– nincs, csak a seprés.
Tél.
Magány. Béke.
Neked-dőlök, kopott, meg-
hitt ajtófélfám.
Vásár-vég!
Most én,
koldus pap is vehetnék
füstölőpálcát…!
Jégcsapnyi
hagymák
hideget sugároznak
szét a hidegbe.
Várom
az első
zord záport, mely Valódi
Vándorrá avat…!
Mért
engem: csaknem
mezítlent ver a vihar?
– vagy épp, hogy így jó…?
Hófehér
szűzhó
üli a félig-vert híd
nyers gerendáit.
Borzongatóan
dobolgat a jégeső
fa-kalapkámon.
Riadok.
Mécsem
alél. Olajért nyúlok
– ám az megdermedt.
Ősz-ittfeledte
tücsök cirreg
gyöngécskén:
hangja melegít…
Elhagyatott
kert,
csenevész Hold, bágyadt kis
rovar-neszek. Tél.
Belepi
a hó
az
ősztől itt őszülő
borzas kalászkát…
Fürge
kalmárok!
Eladó a fejfödőm:
hó-csík az éke!
Friss
hó – és máris
oly sűrű, hogy terhétől
megbókol a lomb.
Hó!
Hold! – efféle
dolgokon ujjongtam s lám:
elfogyott az év…
Sólyom
suhant át
a szirtfok fölött: vele-
szárnyalt a szívem!
Megőrzött
köldök-
zsinórom fogván: sírok.
– Holt anya. – Múlt év.
Csont-bőr
szerzetes:
mint a tél fagya, mint a
szárított lazac.
Komolyabb
bajom
nincs: hisz élek még – ha csak
tarlófűként is…!
Téli
Rendtevés
Napja: ma magának is
ácsolhat az ács!
Én,
a csellengő,
hófüggöny mögül nézem:
takarítanak…
Újabb
év múlt – ám
nem kopott el lábbelim,
nem fogyott utam.
Téli
virág. Nézd:
behavazza a mozsár
mellett a rizs-liszt.
Fösvény
krizantém:
csöppet sem ejt földre a
fagyos harmatból…
Kunyhóm
elé holt
lombot szórt a téli szél
– jó lesz teának!
Jégeső
pattog:
egykedvűen hallgatom
a vén tölgyfával.
Szénégetésre
való fát vágnak
– mintha
vadonban élnénk!
Míg
te tüzet raksz,
én gömbölygetek neked
egy nagy hólabdát!
Vad
téli zápor
rontott a szerzetesre
– ernyője is sír…!
Keserves
ízű
a
jég is, ha patkány-mód
oltom a szomjam…
Korsómat
a fagy
keze repesztgeti az
álmatlan éjben.
Hófehér
virág,
hófehér ajtó s a hó:
tükrözik egymást.
Hóra-váró,
víg-
részeg
költők arcára
képzelt pihe hull!
Lombfosztó
szélben
puffadt arcát védve, fut
egy beteg ember.
Melegebb
háló-
ruhát öltök! (Azt hallom:
másutt havazik…)
Ideges
vadlúd-
csapat csapong-zajong a
jeges esőben.
Év
végi nyüzsgés!
– Sokallja a vöcsök: be-
bukik a tóba.
Ríva
rebben a
hegyi szél űzte madár
a tóra. Tél. Éj.
Tél
van – a nyárra
csak egy faragott virág
emlékeztethet.
Télbe-bútt
kuckóm
rendszeres vendége csak
egy zöldségárus.
Hó-szín
kócsagok,
fagyjatok híddá a tó
partjai között!
Franyó Zoltán fordításai
Oh
nyári pázsit!
Be sok vitéz alussza
Öledben álmát!
Tar,
száraz ágra
Pihenni szállt egy árva varjú
Ősz-esti fényben.
Gergely Ágnes fordításai
Mocsaras
tó:
Beleugrik a béka.
Ó! A vízi zaj!
Már
hajnali négy…
Kilencedszer is fölkelek
Holdat csodálni.
A
hegytetőre hágok.
Ó! Milyen gyönyörű!
Egy ibolya!
Bámulatra
méltó,
Aki nem mondja: "Illan az élet"
A villám láttán.
Greguss Sándor fordításai
Macuo Basó: Távoli tartományok szűk ösvényein > PDF
- részlet - Műhely (Győr), 2006/5, 6-14. oldal
Ugyan,
ki lehet
e háncsruhában járó
tarka Tavasz-úr?
Tavasz közelít.
Ó, ti ködfátyol mögé
rejtező hegyek!
Tavaszi eső.
Alvó darázsnépet
hűs
fürdő kelteget.
Mozdulatlan tó.
Vizébe béka pottyan:
halkan csobban - csend.
Egérfészekből
harsány kihívás: dalra
hát, verébfiak!
Ifjú növényke:
hóvilágon küzdi át
gyönge bíborát.
Kelő napkorong
szilvaillat-özönben
hegy útján gördül.
Hegyi
ösvényen
kimondhatatlan vágyam:
ibolyabokor!
Szinte semmiség:
gyom szirmai, csöpp csodák
a sövény alatt
Sziromesőben
Aszakusza,
Ueno...
Melyik harangja?
Ágrajáró szél:
levesemben s halamon
szakura-szirmok!
A repceföldön
virágot néző arcok...
ó, ti verebek!
Holtfáradt utas...
Éji szállást hol lelek,
nyíló glicíniák?
Mint napkorong jár,
hajlik májusi esőben
a mályvarózsa.
Májusi
esők
duzzadt ege nevelt fel
téged is, folyó!
Polipfazékban
csupán tünékeny ábránd
a nyáréji hold.
Patak hűvösében
csöpp
rákocska araszol
fel lábszáramon!
Mint a festményen:
üdítő hűvösség
Szága
bambuszainál!
Fűszálkardot old
s újra felröppen a hős
szentjánosbogár.
Eláraszt immár
kottád fájdalmával bús
magányod,
kakukk!
Az éji kakukk
kiált, bambuszligeten
holdfény siklik át.
Éjfél. Kiskakukk
rikoltoz cérnahangon
a rizsföldeken.
Napsugár
kúszik
kicsiny, zöld levelekre -
Mily félelmetes!
Hajnalkabokor
mellett rizstörő hűsöl -
Megható látvány!
Bolha és tetű!
Ló horkant!
Ó, természet,
könnyíts álmomon!
Árnyas vendégház.
Odahaza a szellő
lágyabb enyhet ad.
Takarodj, gyorsan
a selyemhernyódoboz
alól,
te varangy!
Beni-virágok!
Álmom: hölgyem fésüli
szép szemöldökét.
A csend honában
tücsökdalt visszhangzik száz
sziklaparaván.
Könyörtelenül
perzsel a nap, de susog
már az őszi szél.
Féktelen
tenger!
Fent, Szado-n is túl árad
az Égi Folyó.
Villám nyomában
kócsag-sikoly hasítja
a sötétséget.
Őszi holdtükör.
A tó körül
járok csak
egyre, szüntelen.
Hold... hová tűnő?
Harang: konduló,
tenger
mélyén pihenő.
Ősz, tűnő évszak...
Égboltot tár, fogadni
vándor-szárnyakat.
Őszi alkonyat.
Magányos varjú gubbaszt
kopár
faágon.
Elmúlik az ősz
Sehol egy fáradt utas.
Utam véget ért.
Holtfáradt vadlúd,
leszáll éji fagyon át,
örök pihenőre.
Télváró hónap.
Szomszédajtó, kit rejtesz,
s milyen életet?
Északi
égbolt!
Ványolófa hangja száll
csillagjaidhoz.
Halászkalyiba
földjén garnélarák között
tücsöknép inal!
Lóhere rejti
széltől
védett bokrában
hószín harmatát.
Útszéli, kedves
mályva - de
hamm! - lovacskám
szépre éhezett.
Sarló-hold tükre;
hajdina,
sötét földre
villanó virág.
Nara Buddhája
is örök illatodnál
pihen, krizantém!
Jöjj, téli zápor,
sürgess utamon! Újra
vándor
a nevem.
Téli zivatar.
Szalmaköpenyre vágyik
majom uraság!
Viskónyi magány.
Kutyavonyítást téli
zápor némít el.
Na,
fiúk, fusson
aki bátor! Mit nekünk
egy kis jégeső!
Szakét kortyolok.
Havas éjen elrekeszt
mindent a magány.
Láztól dúlt álom:
futok
szikkadt mocsáron,
betegség útján.
Sose lesz tavasz.
Árnyéklovas,
baktatok
vacogó lovon.
Betelt év; rajtam
sás-kalap, szalmabocskor,
utazó gúnya.
Téli magány: falnak
dőlve - támasztjuk egymást,
ház ura és ház.
Hó, béke, magány.
Fenyőd lakkja megkopott,
arany
paraván.
Tűnő melegség:
gyászkönnyektől kioltott
sistergő parázs.
Fagyott rögöcske -
Csak nem? Még él! Szegény
tengeri csiga!
Horváth Ödön fordításai
Valóban
tavasz!
Ím a névtelen domb is
hajnali fényben.
Szilvavirágok
illata, s - ím kél a nap
a hegyi úton.
Kezem
már merné,
hisz fogam már érezte
a forrásvizet.
Májusi
esőt
sodor és zúgva rohan
el a Mogami.
A
salátába
s a levesbe hullnak a
cseresznyeszirmok.
Felhő
virágból,
esti harang - Ueno?
vagy Asakusa?
Harangszó
hallgat;
esti virágillatok
viszik még tova.
Ki
az, aki ott
szalmába burkolva jár
tavasz s szirmok közt?
Ha
jól megnézed -
kis pásztortáska virít
a sövény alatt.
Az
első gyönge
gyepen, mily felségesen
csillog a napfény.
Öreg
kerti tó!
béka ugrik a partról,
víz csobbanása.
Vágyom
a fácánt;
amely halott apjáért,
anyjáért kiált.
Szomorúságod
s a szíved vágyait mind
add a fűzeknek.
Mely
fákról valók
e virágszirmok? Csupán
illatuk ismert.
A
pusztákon át,
semmitől sem terhelve
pacsirta ujjong.
Az
egész nap sem
elég a pacsirtának
énekelésre.
Tavaszi
éjben,
a templomsarok mélyén
valaki térdel.
Tavaszi-éj
vége
a cseresznye szirmokon
hajnali pírban.
Mikor
lehullt a
kaméliák szirma, víz-
gyöngyök gurultak.
A
Nap Útja! A
mályvarózsák követik
a záporban is.
Kit
kérdezhetsz a
kínai haiku felől? -
szállongó lepkék.
Búcsú
a tavasztól:
madarak sírnak, könnyek
a hal szemében.
És
megjött a nyár!
Ott lebeg a tó felett
a hullámokon.
Mély
sötét erdőn
Sumi templom sípja szól,
senki se fújja.
Sziklák illata:
nyári fű, pirossá lett
harmatban, hőben.
Ó,
ez a mély csend!
Tücskök zenéje töri
szét a sziklákat.
Nem
venni észre
a tücsök énekén, hogy
oly korán halnak.
A
kis tücsökhéj
üres - valóban holttá
dúdolta magát?
Mereven
álltak
a kalászok, amikor
válniuk kellett.
Villámfény!
- s éji
kócsag kiáltása száll
át a sötéten.
Csapdába
esett
tintahal - tűnő álmán
át holdfény árad.
Nyár
fűszálai!
Hős harcosok álmából
csak ez maradt meg.
Tovaszáll
a hold;
esőcseppek függenek
mindegyik ágon.
Kicsiny
rákocska
akar lábamra mászni
a hűvös vízben.
Remetekunyhóm
szúnyogja csöpp és csendes;
- így vendégelek.
Hegyi
kakukk száll
egy sziget felé, s közben
elhal a hangja.
Barátságos
ház!
boldog verébhad hátul
van a kölesnél.
Rózsaszín
mályva
virít az út mentén! de
lovam megette.
Tiszta
vízesés;
zöld fenyőlevelek a
hullámok között.
Tálak
és bögrék
fénylenek a homályban;
jó a hűvösség.
Első
őszi nap:
a tenger akárcsak a
rizsföld, mély kékzöld.
Tiszta
harmatcsepp -
sohasem felejtem el
magányos ízét.
Ha
köd és eső
fedi is el a Fujit -
szerencsés a nap!
Most,
hogy nincsen rizs -
vékonyka virág illik
a rizstartóba!
Krizantém
illat
a Nara templom öreg
Buddha szobránál.
Gyönge
növényke
a krizantém, de mégis
feslik bimbója.
Fehér
krizantém
szemünk előtt felnőve
milyen szeplőtlen.
Milyen
hangod lesz,
s milyen nótát fújsz majd, pók,
az őszi szélben.
Keserű
füvet
eszem kunyhóm mélyén, ha
villan a tűzlégy.
Oly
ember vagyok,
aki szívesen eszik
hajnali fényben.
A
gombára egy
számomra ismeretlen
levél tapadt rá.
Templomban
állva
a holdra néztem, igaz
ábrázatommal.
Közel
és távol
zúgnak a vízesések,
levelek hullnak.
Dühöngő
tenger!
Már a Sadó-szigetig
nyúlt ki a Tejút.
Sírkő
mozdulj meg!
Halld, panaszom zokog, mint
az őszi szelek.
A
tajték szélén,
a kicsiny kagylók között
lóhereszirmok.
Kirilevél
hull
bágyadtan - eljössz-e majd
a magányomba?
Megöregszem
az
őszi időn - felhőbe
bújt el a madár.
Átjár
a szél, s mint
ki hidegtől halni kész,
járom az utat.
A száraz ágon
ott kuporog a varjú
az őszi csendben.
Fűzfalevél
hull;
Te Uram s én hallgatjuk
a harang szavát.
Fordulj
meg, nézz rám;
oly egyedül vagyok itt
az őszi csendben.
Az
egész család
a sírnál; fehér hajjal,
botra hajolva.
Mélyen
az őszben;
mit csinál majd szomszédom,
hogy él majd tovább?
Út
a mezőn át;
senki se megy már rajta
az őszi estben.
Első hópelyhek;
kikericslevél hajlik
észrevétlenül.
A
téli eső
rákezd - Örök Utasnak
neveznek majd el.
Parasztszálláson;
kutyák sírását hallom
éji esőben.
Oly
hosszan esik;
a csutakok a tarlón
megfeketedtek.
Téli
elzártság;
még egyszer rákönyöklök
a gyámpillérre.
Téli
elzártság!
megvénül a fenyő is
az arany kárpiton.
Lovamra
dőlve
utazom; árnyékaink
megfagytak alul.
Beteg
lettem az
úton; kiszáradt rónán
kóborol álmom.
Sötétül
a tó;
messziről bizonytalan
kacsahápogás.
Magányos
téli
táj; egy szín világában
a szél hangja szól.
Téli
álmukban
mindannyiszor egymásra
néznek a bodzák.
Szíj
csapása a
vizen; ó, metsző, hideg
éjszaka! - Könnyek.
A
halpiacon
a tátogó halpofák
hidegnek tűnnek.
Ó
megtört felhők;
ott a tiszta holdfényben:
Fuji no Yama.
A
vad szélroham
a bambuszerdőbe bújt,
s ott elcsendesült.
Az év véget ér;
s bambuszkalapban járok
s szalmaszandálban.
Ó-év
éjjele!
néhány tömjénrudacskát
szeretnék venni.
Illyés Gyula fordításai
Az "isteni Basho" a legjellegzetesebb japán költő, aki az ősi haiku-t megújította s egyben tökélyre vitte; tartalmilag elmélyítette, megjelenésében csodásan hajlékonnyá tette. Hatása nemcsak irodalmi volt; erkölcsi is. A költészetet nem célnak, hanem eszköznek tekintette, mert az már természeténél fogva nem tűrheti a hamisságot, a cifraságot, a - látszatot: a puszta szemfényvesztést. A szegénység-párti, szegénységet fogadott költő és buddhista szerzetes élete is a gazdag egyszerűség, a türelmes tisztaság példaképe volt. Verseinek európai nyelven való megszólaltatására Kosztolányi mutatott sok mesterfogást, utánozhatatlan találékonysággal. (I. Gy.)
MAGÁNY
Tar
ágat húz le
egy varjú teste:
őszvégi este!
RÉSZVÉT
Száradó
kimonók mindenfelé.
Köztük egy kicsi ingujj.
Egy halott gyermeké.
HIRTELEN
Villám-világot
véltem az ében égen:
kócsag kiáltott!
VÉDŐ GYENGESÉG
Hiába
próbál
a szitakötő-pár
rádszállni, fűszál!
BUDDHISTA TESTVÉRISÉG
Ne
fogd meg a virágon
dongó-csapongó méhet,
madár barátom!
ALKONYI CSÖND
Tó.
A hinárba
most be egy béka –
Micsoda lárma!
FEHÉR TÉL
Gyertek
velem föl,
bámuljuk a hegyi tavat,
míg a fáradtság össze nem tör.
ÓHAJ
Vézna
kacsácska,
lábad a sárga-pelyhű kimonóban
bár sose fázna!
Jankuly
Imre fordítása
Halk, öreg tóba,
Lomha, zöld béka szökken,
Hangja szétfröccsen...
Jávorka Ágnes fordítása
Csobbanások
és
fodrok az öreg tavon.
Csak egy béka volt.
Káliz Endre fordítása
tavacska
szunnyad
zöldhasú béka ugrik
csattan a felszín
Kányádi Sándor fordításai
A
lüktetést a
Göncöl is visszhangozza.
Vásznat kallóznak.
Nincs
itthon, s még a
szilvavirág is csak a
szomszédnál virít.
Milyen
lehetne,
Pók, a hangod ebben a
süvöltő szélben.
Zuhog
zuhog, de
megnézném most a ringó
vöcsökfészkeket.
Kecsesen
hajló
örömlány-virág, ékkő
rajtad a harmat.
Új
ruhát öltök
mint a kabóca szárnya
olyan nyárias.
Szél
fúj, lomb fakul,
de a gesztenye szúrós
burka még zöldell.
Szerzeteseknél
szálltam meg.
Gyönyörűség
néznem a holdat.
Boglárka
dacol
a teafűszárítók
dús illatával.
Sólymot
láttam az
Irago fölött. Tél jön.
Örül a lelkem.
Friss
jégcsaphagymák,
látásuk dideregtet.
Amúgy is tél jön.
Szülőházam
ó,
halott anyámért sírok.
S magam siratom.
Vándor,
a tél csak
kóstoló a várvavárt
útrakeléshez.
Mintha
én volnék.
Illatasincs fűszálon
az a pillangó.
Engem
ver, kinek
kalapja sincsen, a jég,
így lenne rendjén?
Boglárkaszirmok
szállongnak.
A vízesés
hangja tépdesi.
Szűzhó
cirmolja
a nyers-illatú, még csak
készülő hidat.
Látomás
kísért.
Halni kitett asszonnyal
nézem a holdat.
Borzongatón
szép
cédrus-kalapomon a
jégeső hangja.
Ostorfa
suhog.
Seregélyek surrognak.
Reggeli vihar.
Arra
ébredek,
pillogat csak a mécsem,
s faggyúm megfagyott.
Hiábavaló
szóktól kihűl
az ajkam
az őszi szélben.
Őszi
tücsökhang
langyos kotacu-kályhám
halk cirpegése.
Gyöngybambusz-redőny.
Illatos kert.
Nem-ismert
szerelem készül.
Holdas
ősz. Csak a
gesztenyeféreg fúrja
mélyebbre magát.
Sáfrányvirágok
szemöldökfestő
ecset
minden szálatok.
Tavasz
volna már?
A pára a dombot is
heggyé növeszti.
Sáfrányvirágok.
Kinek arcát
érinti
végül szirmotok?
Sárga
krizantém
virít a kőfaragó
nyers tömbjei közt.
A
szépet szebbé,
a ráncost ráncosabbá
mossa az eső.
Puszta
kert. A Hold
fénye is, mint az őszi
légy zümmögése.
Apróhalakat
fűzöget fűzvesszőre
a szép halászné.
Szakállat
szálal
a hó a lábonszáradt
szuszuki-fűre.
Az
őszi szél a
templomhegy sziklájánál
fehérebb fehér.
Virágzó
repcés
fölött műértő gonddal
verébraj röpköd.
Leejtette
a
kalapját a csalogány:
egy kaméliát.
A
bazsarózsa
porzói közül búsan
búcsúzik a méh.
Alig
pirkad még,
de már a kakukk nyári
reggelt kakukkol.
Vén
szomorúfűz
görnyed sötéten, fehér
jázminbokorra.
Ne
félbevágott
dinnye félfele, hanem
önnön magad légy.
Gyorsan
hervadó
hibiszkusznak az őszi
eső is harmat.
Császárfa
alatt
fürjek szólnak. Tehetős
ember a szomszéd.
Végre
magának
ácsol az ács is. Készül.
Söpri a kormot.
Keserűfű
nő
remetekunyhóm előtt.
Könnyen rátalálsz.
Önfeledt
vándor.
Sóvárgón nézem a víg
nagytakarítást.
Késett
pillangó
dértől csípős krizantém-
salátát kóstol.
Buddha
ünnepe.
Összefont ráncos kezek.
Olvasók hangja.
Egy-egy
szárított
lazac a télben minden
Kuuja-szerzetes.
Szuraga
földje.
Tea-illatú még a
narancsvirág is.
Szilvavirág,
friss
zöldség vár Marikóban
minden utazót.
A
nyár hűvösét
Szaga ligeteiben
érheted utol.
Ha
már kiittuk,
legyen virágváza a
szakéshordóból.
Tikkasztó
csönd.
Fönn a Vihar-hegy fölött
zivatarfelhők.
Jajong
a lile.
Talán mert a sötétben
fészkét nem leli.
Főtt
rizst hűtöget
egy asszony. Fönséges lesz
napszállta után.
Ébredj,
hétalvó,
itt a nyár, csirrent reám
a kis poszáta.
Ne
okold magad.
Imádkozom érted a
Lelkek Ünnepén.
Arcába
omló
haját hátra simítja
kecsesen egy lány.
Öreg
falucska.
Nincs kertje legalább egy
szilvafa nélkül.
Akitől
a rizst
kaptam, holdnézőbe őt
hívtam estére.
Őszi
telehold.
A hegyek talpig ködben.
Páráll a rizsföld.
Gyönyörű
a hold.
Be kéne kopognom a
templom kapuján.
Csak
most virágzik,
főtt hajdinával sajnos
nem szolgálhatok.
Tárd
ki a kaput
szó templomodba hadd
ússzon be a hold.
Nara
utcáin
Buddha-szobrok mosolya:
Krizantém-illat.
A
hajdina is
hozza az őszt, nemcsak a
hagi virága.
Őszül
az ősz is.
Hideg záporok ránca
mélyül a holdon.
Hosszú
volt az út.
De élek még, mint száradt
fű a hó alatt.
A
hazatérők
hangját hallom. Áttetsző
őszi este jön.
Tombol
a tavasz.
Csalogány tisztelte meg
rizslepényemet.
Miért
érzem az
öregedést? Felhők közt
sírnak a darvak.
Delelőn
a nyár.
Kakukkszó gyűrűződik
ég és föld között.
Fehér
krizantém.
Még egy porszem sincs rajta.
Makulátlan ősz.
Pici
nyíláson
lopótökvirágokra
néz egy ittas arc.
Zöld
tűlevelek
csiklandják a kacagó
nyári patakot.
Bújj
ki denevér,
madár szól, virágoznak a
cseresznyefák.
Miből
élhetnek?
Vetkőző fűz. Alatta
ágrólszakadt ház.
Telehold
ragyog,
róka ugat. Fiúcska
bújik hozzám. Fél.
Harmatban
fürdő
bokor. Rá se néz, döngve
hántol a szomszéd.
A
fák hegyéről
eresz alá bújt a szél.
Vége az ősznek.
Felhőben
a nap?
Vándormadarak szállnak
az őszi égen.
Vidám
egy ősz van,
még a vadkan vackáról is
tücsökzene szól.
Fehér
virágú
mák nyílik s már hervad is.
Gyors őszi zápor.
Múlik
a tavasz
madarak siratgatják
halak könnyezik.
Korán
virágzó
ume illata szállong.
Megfutott a fagy.
A
sziklákon is
átzeng az alkonyati
kabóca-zene.
Nézd
az őszi szél
tépte krizantémokat.
Fehér fájdalom.
Távol
vagy. Búcsúnk
nem örök, mint ahogy a
vadludaké sem.
Az
eresz alól
csipogóknak fészeknyi
kisegér felel.
Új
év jön megint.
Sás-kalap, szalma-szandál.
Minden útrakész.
Ha
rizsed nincs, tarts
örömlányvirágot a
tökhéj edényben.
Vén
gumóásó,
mondd el a hegyi templom
elpusztulását.
Öreg
templomkert
barackfái alatt döng
a rizshántoló.
Rizskorpa
lepi
a hántoló melletti
krizantémokat.
Alig
hull bele
kilöttyinti harmatát
a kamélia.
Fagyott
harmatát
gyöngyként őrzi a fösvény
krizantém szirom.
Távollétükben
elvadult az
istenek
szentélykertje is.
A
gumóárust
nem érdekli a nyíló
cseresznyevirág.
Búd
és örömöd
bízd a kitavaszodott
szomorúfűzre.
Szívem
csordultig,
de szállásnak sovány az
akác illata.
Lelkek
Ünnepén
élő lótusz a méltó
áldozati dísz.
Megöregedtünk.
Két kopasz
fejünk, mintha
két dinnye volna.
Hóról,
söprűről
elfeledkezem, mikor
a kertet söpröm.
Vékony
holdsarló.
Gyér fény. Csak a hajdina-
tábla világít.
Hány
szerzetest, hány
hajnalkát túlélt már ez –
hatalmas fenyő.
Olyan
lágyan ring
a hagi-bokor, hogy a
harmat se érzi.
A
tavasz volnál
kis pillangó, s én vajon
kinek a lelke?
A
partra sodort
kagylók közt hagi-szirmok.
Ki üzent velük?
Harmatot
könnyez
a kámforfa. Búcsúzik
a vadszegfűtől.
Fáradt
hántoló
gyerek. Pihenésképpen
fölnéz a holdra.
Csendesnap
múltán
jó hátamat az ajtó-
félfának vetnem.
Kertkapum
előtt
halott lombok, lesz mivel
teát főznöm majd.
Jöhet
az új év
maradt még félvékányi
rizsem tavalyról.
Jégeső
kopog.
Változatlan maradtam, mint
ott az a vén tölgy.
Korán
serkenek,
eszem, gyönyörködöm. A
költő is ember.
Szénégetők
közt
képzelem magam, fejszék
hangja visszhangzik.
A
remete is
bár egy füstölőt venne
vásárfiaként.
Anyám
hajszála.
Zsenge dér. Könnyeimtől
félek, elolvad.
Rizsültető
nagy
eső. Ittasan fut a
Mogami vize.
Tégy
tüzet gyorsan.
Én addig nagy hólabdát
gyúrok a kertben.
A
kakukkszót is
szétzilálja a harsány
tintahalárus.
Néha
kakukk szól,
néha hold ragyog át a
bambusz réseken.
Rizsaratás.
Ősz.
Fűkunyhómban erről én
semmit se tudok.
Év
telik évre.
A majom arcán marad
a majomálarc.
Lehervadt
minden.
Útikalapod vissza
semmi se fogja.
Fudzsiról
fújó
szél ül legyezőm szárnyán.
Vedd ajándékul.
Tavasz
temploma
csöndjén szerelmet esd egy
jámbor az éjben.
Mint
frissen vágott
rönk vége, olyan üdén
ragyog ma a hold.
Tavaszi
eső.
Suhog a parti fűz s a
szalmaköpenykék.
Olyan
lehet a
túlvilág, mint ez a lágy
őszvégi este.
Minek
virága –
nem tudom, de az illata
maga a tavasz.
Vizes
ernyőjét
lógatva poroszkál az
ázott szerzetes.
Minden
fuvallat
költözködésre fogja
a pillangócskát.
Keserű
lesz a jég,
ha mint a patkány, jéggel
enyhítem szomjam.
Hull
a fűz lombja.
Harangszót hallgatunk a
házigazdával.
Holdtalan
éjjel
évezredes cédrusfát
ölelget a szél.
Szilvavirágok
illatába hirtelen
ösvényt ver
a nap.
Magányosság
ó,
kalitkája szögön lóg
s tücsök szól benne.
Virágba
borult
cseresznyefa láttán is
Buddhának hála.
Röptében
szól a
kakukk. Magányos sziget
sejlik előtte.
Tengerbe
mosta
a nyarat is a hideg
Mogami vize.
Ébren
vacogok.
Hallom ahogy a korsóm
repeszti a fagy.
Szuma
temploma.
Fúvatlan fuvolaszó
körötte az éj.
Elállt
az eső
s már emeli fejét a
gyönge krizantém.
Ködben
örvénylő
hajnali halk harangszó.
Őszi derengés.
Sűrű
esőben
is követik a napot
a mályvarózsák.
Őszi
telihold.
A hétszépség Komacsit
látom a tóban.
A
fehér nárcisz
s a fehér tolóajtó
tükrözik egymást.
Magány-ízét,
hogy
ne feledd, a hóharmat
beléd égeti.
Krizantémokkal
egy asztalnál
teázgat
a zen-szerzetes.
Még
a retek is
maróbban csíp ilyenkor.
Fúj az őszi szél.
Kurtizánokkal
háltam egy
hajlékban. Hold
a virágok közt.
Vidám
pillangók
táncolnak át meg át a
cserép tetőkön.
Havazást-váró
borissza költők
arca
meg-megvillámlik.
Bronz
tükör hátán
faragott szilvavirág.
Elrejtett tavasz.
Fát-csupaszító
szélben markába
fogja
arcát a vándor.
Holdkelte
előtt
térdére ejtett kézzel
vár, ki csak várhat.
Krizantém
illat.
S a kertben egy cipőtalp
dísztelenkedik.
A
pillangók most
orchidea illatba
mártják szárnyukat.
Vajon
ki lehet,
hátán gyékényszőnyeggel
ünnepnap ki jár?
Társam,
az egyszál
hajnalka se lesz soha
már a barátom.
Magasba-törő
tölgynek csak
semmiség a
mezők virága.
Elvirágzott
a
szilvaág. Gyöngyjázminnal
jöttem és könnyel.
Cseresznyevirág,
bárcsak versem
is rád s ne
rám hasonlítna.
Még
a harkály is
tiszteli zen-mesterem
elhagyott házát.
A
citromvirág
volt lakomák illatát
hozza a házba.
Szél
s eső veri
kinn a banánfát, itt benn
csöpög a plafon.
Lehullt
szirmai
éltetik évről évre
a cseresznyefát.
Mintha
az eresz
alá beállnál. Ennyi
az élet csupán.
Még
a vöcsök is
unja a túl sok cécót
s víz alá bukik.
Majmot
is szánók,
mit szólnátok e kivert
kisgyerek láttán.
Fehér
kócsag ver
hidat Hira s Mikami
csúcsai között.
Útmenti
mályva,
mire megcsodáltalak,
lovam lelegelt.
Föl-fölröppenő
lilék sírnak
a szélben.
Mélyül az este.
Hókarimás
vén
kalapom vegyétek meg
vásárfiának.
Dér
ül mindent. Csak
az antik parázstartó
dísze virágzik.
Templom
sejlik a
cseresznyevirág-felhő
fátylai mögött.
Míg
a fűz alatt
méláztam, táblányi rizst
ültettek mások.
Életem
is, mint
a tökhéj rizstartóm,
könnyű s gondtalan.
Nem
a harangszót
a nyári este csöndjét
vélem hallani.
Gyönyörű
hó hullt
meghajoltak előtte
a nárciszok is.
Magányos
kunyhóm
egyetlen vendége már
csak a zöldséges.
Ó
a hold s a hó.
Ezt hajtogatom egyre.
Vége az évnek.
Szakéscsészémet,
ha lehet,
ne tiszteld meg,
szorgos fecskepár.
Képes Géza fordításai
KÖZJÁTÉK
Két
emberélet –
Köztük buján kibomló
cseresznyevirág.
ŐSZUTÓ
Száraz
ágra száll
egy holló – az ősz után
kiált rekedten.
HÍRNÉV
Friss-zöld
nyári fű
sarjad – bátor harcosok
álmának nyoma.
JEL
Tavasz,
csakugyan!
Reggel a Névtelen Hegy
ül s ködöt pipál.
AKADÁLY
Hegyi
ösvényen
feltartott – de miért is?
ibolyabokor.
KÍVÁNSÁG
Egy
harmatcseppel
a világ minden porát
lemosni egyszer!
MEGLEPETÉS
Ó,
az öreg tó!
Egy béka ugrott belé –
megcsobbant a víz.
ZENSHIN MESTER HALÁLÁRA
Köztük
felhőfal:
két vadkacsa egymásnak
örök búcsút int.
AZ UTOLSÓ HAIKU
Véget
ért az út.
Álmom homokpusztában
céltalan bolyong.
Kolozsi
Kiss Eszter fodításai
Macuo
Baso: Keskeny út északra
Eladtam
viskóm.
Lesz, aki feldíszíti
lányok ünnepén.
A
tavasz elszállt.
Madár éneke jajszó,
hal szeme könnyes.
Mily
csodás látvány!
Zöld és zsenge levélen
csillog a napfény.
Kis
időre egy
vízesés mögé bújtam.
Beköszönt a nyár.
Nyári
hegyek közt
mester szobra elé borulok.
Utam kezdetén.
A
harkály sem bánt
apró remetelakot
nyári fák között.
Fordítsd
a lovat
mezők felé, ahol a
kakukk dala szól.
Miután
láttam
bevetették a földet,
otthagytam a fűzt.
Messzi
északon
költészet kezdete ó,
rizsültető dal.
Földi
halandók!
Meg se’ láttok virágot,
tetőn gesztenyét.
Fiatal
kezek
rizspalántákhoz érnek.
Ó régi idők!
Kardra
s oltárra
is dísz kerül májusban,
zászló papírból.
Nyirkos
májusban
Esőkalap-szigetig
mennyit kell mennem?
Cseresznyevirág
három
hónapja volt! Most
két fenyőt látok.
Írisz
virágzik.
Mintha lábamon nyílna
kék cipő madzag.
Ó
a nyári fű!
Elhullt vitéz seregek
álma nyomán nő.
Nyári
eső sem
árthat Arany Templom
fénycsarnokának.
Tetű,
s bolha csíp.
Egy ló meg dolgát végzi
vánkosom mellett.
Én
a hideget
lakásnak használom, hol
ejtőzni szoktam.
Hernyóselyemlak
alól
bújj ki szépen te
brekegő béka!
Arcon
a festék
eszembe juttatja a
krizantém színét.
Nagy
a nyugalom.
A sziklákat betöltő
kabócák dala.
Mogami-folyó
nyári
esővel hátán
tenger felé fut.
Csodás,
hogy érzem
illatozni a havat
a Déli-völgyben.
Mily
hűvös van itt!
Halványan süt az új Hold
Haguro hegyén.
Hány
bodor felhő
szertefoszlott, s úszott el
a Hold-hegy felett.
Judono
titka
miért lett könnytől nedves
kabátom ujja.
Forrás-hegyektől
szeles-partig
hűvösek
a nyári esték.
Mogami-folyó
a
tűző napot is a
tengerbe mossa.
Kiszagatában
esőben alvó Szeisi.
Selyemfa virág.
Apály
idején
daru lábát mossa a
sekély, hűs tenger.
Hetedik
hónap
hatodik napja mily
más, mint a többi.
Háborgó
tenger
Szadó szigete fölött!
Aranyló Tejút.
Örömlányokkal
egy
fedél alatt alszom.
Hagivirág, Hold.
Zsenge
rizs illata!
Jobb oldalamon ó az
Ariszo tenger
Kelj
fel a sírból!
Ó én panaszos hangom
te vagy őszi szél.
Hűvös
az ősz itt!
Hámoz a sok fürge kéz
dinnyét, padlizsánt.
Vörösen,
izzón
süt a nap szívtelenül,
de a szél őszi.
Bámulatos
név!
Szél fúj apró fenyők között.
Sás, Hagivirág.
Mulandóság,
te
kegyetlen! Sisak alatt
lapuló sáska.
Kőhegy
kövénél
fehérebb, fehérebb vagy
ó te őszi szél.
Jamanakában
Nem
szednek krizantémot.
Hőforrás illat.
Kalapomra
írt
szavakat ma letörlöm
harmatos könnyel.
Templomkertben
a
fűzfa hulló levelét
összeseperném.
Írok
valamit, s
eltépem legyezőmet.
Fáj az elválás.
Mily
tiszta a Hold
zarándokok cipelte
homok tetején.
Ó
a telihold!
Északi időjárás
mily változékony!
Ó
magányosság!
Szumánál elhagyottabb
ősszel a part itt.
Mit
visz a hullám?
Kicsi kagylóval együtt
Hagivirágot.
Kagyló
héjától,
Futami tőled válok.
Vége az ősznek.
Kosztolányi Dezső fordításai
HÓ
Nézd,
a fehér hó mint ragyog.
Ki hát a hóba. Hadd imádom,
hadd
nézem, amíg megfagyok.
TELEHOLD
Ó,
telehold – ha volna egy nyele,
ő lenne az én legyezőm
és
én legyezném arcomat vele.
ÚTON
Kietlen
elhagyott vidék.
És itt, hol a madár se jár,
bealkonyul
az őszi ég.
EMLÉKEZÉS
Mikor
virágos minden út
s fehérek a cseresznyefák,
minden, mi
volt, eszembe jut.
JER, KISFIAM
Jer,
kisfiam, mesélni kezdek.
A dinnyeföld tarkán virágzik.
Akarsz-e
egy gerezdet?
CSÖND
Nyugalmas,
csöndes est...
csupán a tücskök vad zenéje harsog,
hogy
szirteket repeszt.
BABONÁS HOLDFÉNY
A
holdsugár, mint az ezüsteső dült
s én hajnalig járkáltam künn a tónál,
akár egy őrült.
TEJÚT
Hogy
zúg a tó.
De fönn az égen az arany Tejútnak
nyugodt, nagy
íve látható.
HAVAS TÁJ
Hóförgeteg...
Ott a sürűben, a kis házikóban
él egy magányos agg s beteg.
IDILL
A
tűzhelyen parázs dereng.
Fönn a fehér falon a vándor
árnyéka
leng.
VAJÁKOLÁS
A
hold ma éjjel izzón tündökölt.
Fehér cseresznyéskert lett a tüzében
a bús pamutfaföld!
JÁTÉK
Piros
szitakötő!
Szakitsd le szárnyát s itt egy új titok:
aranypirosítód!
Aranypirosítód!
Mi lesz belőle, ha szárnyat köt ő?
Piros szitakötő!
TAVASZI KÉPECSKE
Virágzanak
a szilvafák.
A Nap aranypalástban
a hegy ormára hág.
BOLDOG FOLYÓ
Táncolva
száguld, a hulláma csattog.
A Nyár, az izzó, édes, buja Nyár
rá csókokat dob.
VIHAR A PUSZTÁN
Vihar
zörömböl szakadatlan.
Fél a szívem benn s künn is így remeg most
a vadkan.
MAGÁNY
Jó
volna innen messze futni
és élni oly magányosan,
akár
te, elhagyott kakukfi.
ŐSZI EST
A
száraz ágon komoran időz
egy óriás, fekete holló.
Megjött
az ősz.
TÉL
Bús,
téli fészek.
Várj, majd kizöldülsz s fölvernek dalukkal
a
víg zenészek.
OLAJ
Ma
éjjel a lámpámba, jaj,
nem volt olaj.
De ablakomba akkor
behajolt a Hold.
LÉGY
Veréb
barátom, kérnék egy kegyet.
Ne kapd be a virágra röppenő
bús, kis legyet.
TÓ
Öreg
halastó szendereg a langyos
magányba némán... Most beléje cuppan
loccsanva egy loncsos varangyos.
HARMAT
Ó
harmat, én aranyosom.
Várj, míg nyomorú életem
tűnő vizedbe
megmosom.
BOGÁNCS
Kiváncsi
bogáncs rég vigyázza már,
hogy jön és hogy megy az utas;
és lelegeli egy szamár.
AGASTYÁN
Fehérhaju,
bús aggastyán mereng a
családja sirján. Háza puszta most.
Jaj, bong a donga és leng a gerenda.
PRÜCSÖK
Ó
kis prücsök, beh vídám a dalod.
Ki sejti, hogy majd nemsokára
halott leszel te is, halott?
CSATATÉR
Vén
harcmezőn Tavasz gyújt sugarat.
Százhúszezer harcosnak életéből,
mint egy futó álomból ez maradt.
NYOMORÚSÁG
Az
évtől elbúcsúztam.
De kalapom a régi nyári-szalma
s lábam
botolva csusszan
a téli sárba, rossz gyökérpapucsban.
VÁLÁS
Az
illatos pünkösdirózsa kelyhét
habozva hagyja el a méh,
a
részeg és a boldog, esti vendég.
TÜCSÖK
Dalolva
halt meg. Mit hagyott itt?
Egy aszu, vézna tetemet,
mit
a futó por betemet.
SZEGÉNYSÉG
Jöjj
el barátom, bár kopott tanyám van,
de nálam
a szunyogok
is oly kicsik,
hogy az embert alig csipik.
VADKACSÁK
Az
éj borult az óceánra távol.
Most vadkacsák halk hangja rí fehéren
és a sötét derengve fölvilágol.
A JÓLTEVŐ
Ha
a mezőn az éjfél fagya metsző,
kabátja szárával takargat,
egy jószivű madárijesztő.
MAGASAN
A
szirttetőn haladtunk
s a fellegekbe szárnyaló pacsirta
dalolt
alattunk.
VARJÚ
A csúnya varjú –
mily szép is, így reggel,
ha hóvihar
fú.
REMETE
Áll
a kemény tölgy és semmit se lát.
Meg is veti
a csillogó
cseresznyefát.
MAJOM
Zúg
a hideg zápor. Te meg se látod.
De a majom bőg.
Szegény,
szeretne egy esőkabátot.
SZENTJÁNOSBOGÁR
Szegényke,
nappal mily kopár.
Csak egy fakó,
pirosnyakú bogár.
UTOLSÓ HAIKU
A
vándorúttól fáradtan, betelten
kopár mezőkön, zörgő avaron
kószál a lelkem...
Kulcsár F. Imre fordításai
magányos
varjú
magányos őszi ágon
leszáll az este
felleg
az égen
eltakarja a holdat
megpihenhetek
holdtalan
éjszakában
süvítő szél az ősi
cédrusligetben
megjött
az újév
itt maradt az ó kalap
s a szalmabocskor
lepkekisasszony
kölnizi
magát száll az
orchideák közt
a
képen szulák
ügyetlen tusvonások
mégis be kedves
első
őszi hó
föld fele hajlik kissé
a nárciszlevél
ködbe
öltözik
a névtelen kis domb is
megjött a tavasz
ejnye
nono nana
kopog az eső kalap-
talan fejemen
haragos
tenger
a sado-sziget felett
az ég folyója
ó
őszi holdfény
a tóparton bolyongok
egész éjszaka
kopár
ösvényen
ibolya néz az égre
hegyi drágakő
cseresznyevirág
ó
mennyi mennyi emlék
a messzi múltból
gyere
vén kalap
induljunk yoshinóba
virágcsodálni
a
szürke kakukk
dalol száll száll és dalol
sok dolga van
kerítés
tövén
pásztortáska virága
szelíd-szerényen
a
templomharang
megzendül éneküktől
tücsökcirpelés
szentély
a hegyen
a friss-zöld leveleket
napfény füröszti
kiugró
szikla
vízesés zuhogása
nyári áhitat
vadrózsa-szirmok
lehullnak
hullnak hullnak
vízesészene
tengerbe
mossa
az alkonypír vörösét
a mogami-folyó
szake-mámorban
kőre
hajtanám fejem
szegfűillatban
fekete
retek
csípi a szám s őszi szél
hasít szivembe
hajnal
van ébredj
induljunk újra tovább
pille barátom
suma
temploma
álom-fuvola jajgat
az árnyas fák közt
hangodat
hallom
s még szomorúbb leszek
kakukk az erdőn
az
őszi harmat
mulandóságot idéz
már mindörökre
kakukkszó
hangzik
ezüst holdfény szemerkél
bambuszligetben
virágfellegek
harangszó
uenóból?
asakusából?
a
biwa-tóra
a szél hord mindenünnen
cseresznyeszirmot
lehullt
krizantém
száraz kakasvirággal
nichiren-ünnep
tavaszt
siratja
madarak jajgatása
halaknak könnye
ó
nyári illat
dél hűs lehelete
mogami-folyó
sötét
a tenger
vadkacsák hangja
villan fakó-fehéren
sír
mozdulj ébredj
velem jajgat az éjben
az őszi vihar
szigetek
messze
ezer darabra törve
tenger-tükörben
a
némaságban
a tücsök cirpelése
sziklákba hasít
alkonyi
eső
a békák hangja távol
milyen szomorú
hideg
őszi szél
nakamura temető
szívemre jég száll
tavaszi
szellő
szirommal fűszerezve
hal és saláta
álmos-öreg
tó
béka ugrik a vízbe
apró loccsanás
a
nyári fű leng
megannyi büszke harcos
álmai fölött
aranyló
templom
nyugalmát nem zavarja
a sűrű eső
kinyílt
a szulák
a szúnyogok zenéje
halkabban zizeg
apad
a folyó
a fűzfaleveleket
iszap borítja
nincs
lámpaolaj
lefekszem kora este
párnámon holdfény
szegény
lepkebáb
nem leszel már pillangó
véget ért a nyár
ó
boldog újév
hány régi alkony múlt el
magányban őszben
fürge
kis prücsök
nem gondolsz a halálra
csak dalod zenged
a
szentély kihalt
száraz levelek gyűlnek
az ajtó előtt
havas
napkelte
károgó csúnya varjú
be szép vagy mégis
tavaszi
szellő
a fűzfalevelek közt
pillangó libeg
tölgy
a hegytetőn
ügyet se vet a hulló
virágsziromra
írisz-virág
nyit
lábam előtt az úton?
kék bocskor-szalag
téli
víz-ünnep
szerzetes facipője
csattog a kövön
fenyő-szigetek
ah
fenyő-szigetek ó
fenyő-szigetek
tányérok
tálak
homályba burkolóznak
a nyári estben
ha
illatozna
fehér virág volna a hó
hegyililiom
csak
nézlek nézlek
pillangó vagy szivemnek
csuang-ce álma
leszáll
az este
elnémul a harangszó
virágillat zeng
pattog
a rőzse
szemben a fehér falon
idegen árnyék
őszi
szürkület
összekucorodnak négyen
teaiváshoz
közeleg
az ősz
szívem pihenni vágyik
üres szobámban
sötét
az ösvény
magányosan bolyongok
az őszi estben
szilvavirágzás
hajnali
édes illat
hegyi ösvényen
lehulló
harmat
hadd mossam meg vizedben
fekete kezem
megfáradt
vándor
álmaim kóborolnak
kopár mezőkön
Laborcz Monika fordítása
Öreg
tótükör.
Békavendég érkezik:
– Loccs! – a köszöntés.
Lomb Kató
Egy
régi halastó!
Béka ugrik belé...
Víz hangja kél.
Miklós Pál fordításai
Gyújtsd
meg a tüzet!
Fura dolgot mutatok:
kőkemény vizet.
Csillagos
tótükör
mit kósza téli zápor
olykor végigsöpör.
Elszáradt
ágon
holló gubbaszt
és őszi alkony.
Naschitz Frigyes fordításai
Telihold
fénye
nádfonatú ágyamra
lucfenyőt vetít.
A
felhők néha
megspórolják nékünk, hogy
a holdat nézzük.
Vízesés
hangja
kétszer-többször változik.
Holdas éj fagyban.
Egy
fedél alatt
örömlányok aludtak,
lucerna, telihold.
Napégette
fű.
Regrutaálmokból ez
maradt meg csupán.
Két
emberélet,
és köztük szívderítő
cseresznyevirágzás.
Esőben
alszik
a bambusz, de felkel, hogy
a holdat lássa.
Kiszáradt
gallyon
vijjogó hollók ülnek:
véget ért az ősz.
Újév
közeleg,
ernyőt és szalmaszandált
hordok még mindig.
Vedd
a kezedbe:
könnyeid feloldják az
őszi zúzmarát
Zuhog:
nézz hátra,
a majom is vágyik egy
esőkabátra.
Buddha
az orrát
szívesen adja bérbe
vándor fecskének.
Papp p Tibor fordításai
Csend…!
Sziklát porlaszt
a kabócák végtelen
cirpelése…
Korhadó
vén tó,
békaugrás borzolja,
vize megcsendül
Zord
hullámverés!
Szado felé feszül fel
az ég folyama…
