« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Villányi
G. András japán haiku fordításai
Villányi G. András haikui
Villányi
G. András
EGY TENYÉR, HA CSATTAN: HAIKU
Nagyvilág,
1988/3. szám, 363. oldal
A
haiku gyökérzete évezredek talajába fúródik. E mindössze tizenhét szótagot számláló
vers a japán és a kínai vallás, dráma, festészet és színház elemeiből építkezik.
A XVII. századig önálló műfajként nem létezett, mai elnevezését a XX. század
előestéjén kapta Maszaoka Sikitől.
A műfaji előzmények a "haikai renga" nevű versfüzérben lelhetők fel,
amely a Kamakura korszak (1185-1333) táján keletkezett. A füzér több verselő
együttes alkotása volt. Mivel hangulatát és témáját jelentékenyen befolyásolta
az első versszak – a "hokku" – , ennek megírására a jelenlévő költők
legrangosabbját kérték föl.
A hokku önálló műfajjá teljesedését a XIX. századig főképp Macuo Basó (1644-1694),
Josza Buszon (1715-1783) és Kobajasi Issza (1763-1827) életműve segítette. Maszaoka
Siki munkásságának eredményeként a haiku végleg elszakadt a versfüzértől. 1896-ban
közölt kiáltványában Siki elhatárolta magát és követőit azoktól, akik az érzelmek
helyett az értelemhez szólnak, valamint eltiltotta a didaktikától. Kirohant
az "akadémista" motívumok és a tengernyivé duzzasztott poétikai szabályzó
használata ellen, mert ezek vezettek a hokku elvértelenedéséhez. Javasolta a
szókincs felfrissítését: a régi udvari költészetből vett szavak használatára
éppen úgy bíztatott, mint a jövevényszavakéra. Eltávolodott valamennyi költői
iskolától, elsősorban a kanonizált, már-már bálványként imádott Basótól és követőitől,
s Basó költészetével Buszonét állította szembe. Ám ragaszkodott a hagyományos
szótagszámhoz - tizenhét szótag: 5-7-5-ös soronkénti megoszlásban -, és az évszakra
utaló szó - "kigo" - használatához. Bár a szótagszám kötelmét alkalmanként
csaknem mindenki, Siki is megszegte. Az évszakszó ősi hagyomány a japán verselésben,
több ezerre tehető azon tárgyak, dolgok és fogalmak száma, amelyek egy adott
évszakot hivatottak megidézni. Tavaszt jelez például a szilvavirág, a békák,
a fűzek; nyarat a kakukk, az aranyhal, a hajnalka; őszt a tejút, a hold (jelzőtlenül),
a madárijesztők; a téli hold, a jég, a hervadt mezők télre utalnak. Az évszakszó
jelentősége főleg abban rejlik, hogy olyan hátteréül szolgál a versnek, mely
az olvasókból hasonló érzelmi hatást vált ki.
A haiku másik sajátossága a "kiredzsi": magyarul hasítószónak mondhatnánk.
Számos változata ismeretes, némelyik a vers belsejében, mások inkább a végén
jelenhetnek meg. Konkrét lexikai jelentés híján jelentőségük az írott szöveg
központozásához, illetve a kotta jelzéseihez hasonlítható. Hangulatfestőként,
avagy a "szín" "dramaturgiai" megkomponálásának jelentékeny
tényezőjeként a vers intenzitását növelhetik. Fordításban leginkább a központozás
veheti át szerepüket.
A képzettársítási szövétnek kifinomultsága a tartalom megannyi rétegét, hangulatok
szivárványspektrumát villanthatja fel a haiku olvasójában. Kétségtelen, hogy
a járatlan - például európai - befogadó ritkán érzékeli egészében ezt a páratlan
gazdagságot. De hát számos európai költő művében is hasonló falakba ütközhet
az olvasó. Azok közül, akik szeretik és élvezik Pilinszky költészetét, vajon
hányan mondhatják el, hogy értik a kereszténység mélyrétegeit célzó utalásait?
A haiku egyébként sem használati utasítással fölcímkézett végtermék. Nem közöl,
hanem sugall. Talán minden haiku a pillanat szülötte. A vers kifeszíti az élet
sodrát egy röpke másodpercre. Mégsem pillanatkép. A haiku pillanatában nem áll
meg a mozgás, a gyémántburokba zárt mindenség tovább lüktet. Az időtlen versek
óraműve csak a legillanóbb és a legmaradandóbb mérésére alkalmas. Időtlenségünkben
fájdalmasan elszakadnak órától és naptól, buborékhajójukon könyörtelen veretnek
a pillanat és az örök közti rejtelmes óceánon.
