« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Arthur
Koestler
A LÓTUSZ ÉS A ROBOT
Második rész: Japán
A könyv
teljes szövege
Tandori Dezső fordítása
Terebess Kiadó, Budapest, 1999
(részlet a japán haikuról)
[...]
az eredeti intuíció helyére betolakodott a készen kapott frázis: épp ez az alapvető
kuszálódás lett minden alkalmazott-zen művészet veszte. Az ihletett "Az"
kénytelen-kelletlen meghátrált a gépies trükk elől. A tökéletes kardforgató,
mondja dr. Szuzuki, "automata-féle lesz végül, már ami önmaga tudatosságát
illeti." Az íjászatban, a vívásban, a birkózásban, a dzsúdóban a nem-elme
ilyen automata-ügyessége nyilvánvalóan sokkal többet ér a "hamleti habozásnál".
De a költészetben és a festészetben a táncban és a tájalakító kertészetben a
leértékelő behelyettesítés valóban a dolog megbénulásához vezet.
A haiku remek példája, mi történt más zen művészetekkel. Háromsoros, tizenhét
szótagos versről van szó. Eredete a japán költészet klasszikus formájára, a
vakára vezethető vissza - ötszótagos és hétszótagos sorok, rím nélkül, ritmus
nélkül, bármiféle kötöttség (hangsúly, versláb) nélkül. A vaka sorpárok vég
nélkül következhetnek egymásra, s a korai népköltészetben ez így is volt; de
a 10. századtól a leggyakoribb versforma már a tanka lett - 31 szótag, a következő
elosztásban: 5, 7, 5, 7, 7. Ebből alakult a haiku: lenyesték az utolsó két 7-7
szótagos sort. A forma emlékeztet egy csonkolt limerickre, csak nincs rím és
ritmusképlete; tartalmát tekintve afféle lírai epigramma
- lepkehálóval elkapott hangulat.
Az esti szélben
A hullám odacsobban
A gém lábához.
Legjava alkotásait tekintve a haiku képzetkeltő és hangulatébresztő, akár a kóanok krémje - mint a híres "fél tenyér összecsattanása". Amaz: "Az". Íme:
A sűrű ködben
Mit kiált a kiáltás
Csónak s hegy között?
Tenger sötétül:
Vadkacsakiáltások
Fehérednek el.
Tüzet lobbantasz;
Szépet mutatok neked:
Egy nagy hólabdát!
Ám a 16. és a 17. század nagy haiku-mestereinek az ihletett kis "szösszenetei" ritkák, mondhatni, üdítő kivételek a rutin trükkjeinek áradatában. Bizonyítéka ennek, hogy Blyth úr háromkötetes klasszikus haiku-gyűjteményének sok száz darabjából mindig ugyanazt a pár tucatot idézik példának: Basó, Buszon vagy Moritake műveit. Tény, persze, hogy a tizenhét szótagos haiku és a harmincegy szótagos tanka maradt Japánban a népszerű költészet kizárólagos formája az utolsó ötszáz év során. 1956-ban a Haiku Research magazin becslése szerint mintegy négymillió poéta gyakorolta a haiku művészetét ill. mesterségét: igen, inkább mesterkedések voltak ezek a "művek", fűzfák lengedeztek bennük örökkön, varjak ültek ágakon, békák szökkentek tóba, bambuszról hullt alá a hó, őszi levelek kóvályogtak szomorúan az árokba. A sztereotip kép- és képzetvilág, a kopáran kopogó tizenhétszógatosság: nem is hagyhat ez alkalmat egyéniség kifejtésére, kritikai értékelésre. Az igen faggatózó természetű Enright egyszer megkérdezett pár japán irodalomprofesszort, "hogyan különböztetik meg a jó haikut a rossz haikutól". A válasz: "fogalmunk sincs!" S az illető így folytatta: "Ott a baj, hogy nincs mércénk se az ilyesmihez. De talán önök ott Cambridgeben..." S az illető - nyilvánvaló! - udvariasan mosolygott. Aztán egy kollégája így próbálta menteni a helyzetet: "De hát minden haiku jó... igazából... valamire..." Már csak a "talán" hiányzott a mondat végéről.
