« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja

Greguss Sándor haikui
Greguss Sándor japán haiku fordításai (2003)
Greguss Sándor: Felhők a tenger felett, hold a hegyek felett, Terebess Online, 2003 > DOC > Szemelvények: 2000, 1991/5. szám, 26-27. oldal
Greguss Sándor: Tört nád - Japán versfordítások, Canon Hungária Kft., Budapest, 2007, 110 oldal > DOC
Greguss Sándor: A héja tolla (Japán költők), in: Árnyékbirodalom, Magvető, Budapest, 1986, 81-110. oldal
Greguss Sándor: A héja tolla (egy haikai), Spanyolnátha, 2006 > Bevezető > A héja tolla
Macuo Basó: Távoli tartományok szűk ösvényein > PDF (Greguss Sándor fordítása) - részlet - Műhely (Győr), 2006/5, 6-14. oldal
Greguss Sándor: Haikai és haiku > PDF - Műhely (Győr), 2006/5, 15-21. oldal

Greguss Sándor
Tört nád
Japán versfordítások

A kötetet tervezte és tördelte: Szürke Péter
Készült a Canon Hungária Kft. digitális nyomdájában, 2007-ben
ISBN 978-963-06-3143-3
© Greguss Sándor, 2007

Haikai és haiku

A haiku a japán költészet talán legkedveltebb versformája.
Bár gyakran több sorban írják (a nyugati gyakorlat formai
megfontolásból rendszerint ezt követi), valójában mindig
egysoros, 5-7-5 szótagszámú rövidvers. Csekély terjedelmének
oka abban az eszményben keresendő, amely szerint a világ
dolgaihoz hasonlóan az emberi érzelem is egy tökéletes,
láthatatlan és folytonos teljesség része, amelynek lényegét a
költészeten belül csupán néhány szóval lehet érzékletesen
kifejezni. Ez az eszmény megtalálható a japán művészet minden
területén, akár képi, akár irodalmi megfogalmazásról
legyen is szó. A többnyire szigorúan vett szabályok ellenére
is megfigyelhető a műfajok összefonódása: nyilvánvaló például
az összefüggés egy írott vers ecsetvonásainak dekoratív
és emocionális értékei, valamint aktuális tartalma között. Az
olvasó számára a haiku mint "írott kép", egy tusrajz viszont
"festett vers"-ként jelenik meg.
A haiku az egyik legrövidebb ismert költői forma. Eleinte a
16. században népszerű 36, 50 vagy 100 soros haikai-kompozíciók
része volt, amelyeknek első versszakait hokku-nak (nyitó
vers) nevezték. A hokku később elkülönült és a ma ismert
haikuvá alakult. Eredete azonban jóval régebbi időkig, a renga-
költészet előtti, talán legősibb japán lírai formáig, a vakaversig
vezethető vissza. A 712-ben összeállított Kodzsiki c.
gyűjteményben a legtöbb versnek ugyan még nincs rögzített
szótagszáma, ám a vaka már a jellegzetes 5-7 szótagváltással
jelenik meg. A későbbi Manjósú időszakból már három jellegzetes
forma maradt fenn: a csóka (hosszúvers, 5-7, 5-7, 5-7
szótagváltással, egy vagy több ajánló szakasszal), a máig
népszerű tanka (5-7-5-7-7 szótagszámmal), és a kettő variációjából
született szedóka. Az arisztokratikus Heian-korban
(794-1185) az udvari költészet mintájára inkább csak a 31
szótagos tanka volt elfogadott.
A 12. század elejétől ismert a renga, amely több tankát köt
össze 50 vagy 100 soros verssé. A sorok, miközben önmagukban,
önálló kompozíciókként is értelmezhetők, tartalmukban
közvetlenül az előttük lévőkhöz kapcsolódnak. A költészet
művelői ekkoriban a rengasi (renga-mester) néven ismert papok
voltak, akik összejöveteleiken különböző sémák alapján
5

szerkesztettek mesterséges szabályokat. Ez a költészet elsősorban
az esztétikai minőségek hangsúlyozására korlátozódott,
így hamar elvesztette frissességét és aktualitását. Bizonyos
értelemben mégis elmondható, hogy a renga, a tanka fokozatos
kiszorításával, előkészítette az utat a haikai számára.
A Muromacsi korszak (1338-1603) végére Japánban egységes
középosztály alakult ki, amely jelentős hatást gyakorolt a
művészetekre. A díszítő és kézműipari alkotások a célszerűség
és az egyszerűség jegyében születtek, a leghíresebb mesterek
az esztétikumot a funkcionalitással összhangba hozva
igyekeztek kielégíteni a számszerűleg is megnövekedett igényeket.
A mennyiségi növekedés nem vezetett a minőség rovására,
a legkiválóbb darabok a későbbi korokban is mintául
szolgáltak az alkotóknak. A kifejezés, a forma és az anyag
szabadságát hangsúlyozva igyekeztek szabadulni a korábban
előírt technikai korlátozások alól, az addigiaknál jóval
természetesebb nézőpontból közelítve az élet jelenségei felé.
Történtek kísérletek a régi stílusok felelevenítésére is, az irodalomban
például Teitoku Macunaga (1571-1653) próbálkozott
a renga klasszicizálásával, de ezek csupán halvány kompromisszumokat
eredményeztek. A többi művészethez hasonlóan
ekkorra már a költészet is az új tendenciák hatását tükrözte.
A Szóin Nisijama (1605-1682) által alapított Danrin iskola
például a valóság megfigyelésére fektetette a hangsúlyt.
Az iskola realista stílusára a haikai sajátos, olykor durva és
közönséges humora volt jellemző, ám az ide csoportosult
költőknek még nem volt meghatározott filozófiájuk, így az
általuk képviselt költészet sem lehetett alkalmas az élet aspektusainak
kifejezésére. Az iskola vezetője, Szaikaku Ihara
(1642-1693) a költészettől fokozatosan eltávolodva a regény
felé fordult, létrehozva az ukijodzósit, a genre családregény
egy típusát, amelyben később egyedülálló hírnévre tett szert.
Ebben az időben tűnt fel egy különleges tehetség, Basó Macuo
(1644-1694), aki életével és munkásságával máig ható távlatokat
nyitott a japán költészetben. Fiatalon ő is a Danrin iskolához
tartozott, ahol már korán megmutatkozott kiválósága,
bár szellemes versei még erősen tükrözték mestere stílusát.
Az évek során azonban egyre tovább fejlődött a haikai tökéletesítésében
és a 17. század végére ez a forma már teljesen az ő
befolyása alá került.
6

Basó Iga tartományban született, egy Nara közelében letelepedett
szamuráj családban. Igen korán, már gyermekként
haikait kezdett tanulni, követve hűbérura, Jositada Tódó példáját,
akihez mélyen kötődött. Ura halála után, 23 évesen,
máig kiderítetlen okból elhagyta a szülői házat. Előbb Kiotóba,
majd Edóba ment, ahol csatlakozott egy haikai mestertársasághoz.
Korai vándorlásairól több helyütt is találhatók
utalások, a következő idézet a Gendzsuan-no-ki (Beszámoló a
nemlétező lakóhelyről) című írásából való:
"Ahogy visszatekintek az elmúlt néhány évre, és elgondolkodom
baklövéseimen, amelyeket persze saját ügyetlenségemnek köszönhetek,
eszembe jut, hogy hol magas rangú hivatalnok akartam lenni,
hol meg valamelyik buddhista kolostor falai közé vágytam,
miközben egész idő alatt szélről, felhőkről, virágokról és madarakról
szóló versekkel kínlódtam. Bizony, az írás végigkísért küzdelmes
útjaimon. Ez lett életem legfőbb lényegévé, és bár nem állítom, hogy
különösebben tehetséges volnék, végül mégis erre a művészetre
szántam el magam."
Basó művészetének teljes kifejezését a természetköltészetben
valamint a természet jelenségeivel kapcsolatos elmélkedéseiben
nyerte el. A keleti felfogás szerint az ember ezen a módon
képes lehet arra, hogy az élet magasabb szintjeire emelkedjék.
A haikai konvencionális elemei nála finom humorrá
és az emberi gyarlóság iránti végtelen megértéssé váltak, költészete
idővel ennek az életfilozófiának kifejező eszköze lett.
A hosszú polgárháborús időszakot a békés építés kora váltotta
fel. Basó kora, a Genroku (1688-1704) bizonyos fokig polgárinak
és szabadgondolkodónak nevezhető. A felemelkedőben
lévő kereskedő középosztály köreiben kialakuló új életforma
gyorsan terjedt. A kereskedelem növekvő fontossága
miatt anyagilag és társadalmilag is megerősödött réteg olyan,
népszerűségükből azóta sem veszítő művészeti ágak patrónusává
vált, mint a szamiszen zene, a kabuki színház, az ajacuri
bábelőadások, az ukijoe (családfestés, egyfajta zsánerkép), valamint
a már említett ukijodzósi regény és a haikai költészet.
A japán kulturális újjáéledést ekkoriban Szaikaku és Basó
mellett harmadikként, a ningjó zsóruri bábelőadásokat széles
körben elfogadott látványossággá tevő Mondzaemon Csikamacu
(1653-1724) reprezentálta.
7

Basó visszavonultan élt, távol a világ zajától, bár alkalmanként
azért nagyobb utazásokat is tett Japán területén. Ezek az
utak kapcsolódtak Szaigjó (1118-1190), Szógi (1421-1502) valamint
a Kamakura és Muromacsi kor (1185-1603) más költőinek
útleírásaihoz. Utazásai a haikai elterjedését szolgálták.
Költészetének eredetisége és tisztasága élete utolsó éveiben
számos hűséges követőt vonzott köré, akik rövidesen az
egész országban népszerűvé tették elméletét és stílusát. Legismertebbek
a "Basó Tíz Tanítványa"-ként is emlegetett Dzsószó,
Ecudzsin, Hokusi, Jaha, Kikaku, Kjorai, Kjoroku, Ranszecu,
Sikó és Szampú voltak. Az országban mindenütt tanítványok
várták, akik élve a kedvező alkalommal költőtalálkozókat
rendeztek, amelyeken megvitathatták műveiket. Basó öt
nagy utazást tett, ezeket a következő naplókban jegyezte le:
Nozarasi-kikó (Az út mentén napszítta csontjaim, 1685), Kasima-
kikó (Utazás Kasimában, 1687), Josino-kikó (Utazás Josinóban,
1687-88), Szarasina-kikó (Utazás Szarasinában), 1688),
és Oku-no-Hoszomicsi (Távoli tartományok szűk ösvényein
1689). Művészete ebben az időszakban érte el teljes érettségét.
Naplóinak csodája az a brilliáns elbeszélő stílus és elegancia,
ahogy prózai remekeit elegyíti verseivel. Basót joggal
nevezik a természet zarándokának is, bár ő az egész életre
úgy tekintett, mint egy hosszú zarándoklatra a halál felé. Első
naplójában így ír erről:
Tudom, hűs szélben
kiszáradó, útszéli
csontkupac leszek.
Utazásai inspirációként hatottak költészetére, és tovább érlelték
személyiségét. Az Oku-no-Hoszomicsi-ben írja:
"Számtalan ősi dalnok halt meg utazás közben. Mennyi idő eltelt
már, mióta vándorútra keltem, mint a felhő, amit a szél sodor. (...)
Távoli tartományokban vándoroltam, nem gondolva másra, mint
hogy a dolgok mulandóságán meditáljak szüntelen. Ha az út mellett
ér, hát úgy fogadom halálomat, mintha az ég éppen így akarta
volna."
Akár kunyhója magányában, akár hazája ösvényeit és útjait
járva, a hétköznapok gondjai elől mindig a magányba mene-
8

kült, lehetővé téve ezáltal, hogy egész életét a természetről
való elmélkedésnek és az ebben rejlő szépség keresésének
szentelje. Hasonló volt a T'ang dinasztia korának nagy kínai
költőihez, Vang Vei-hez (699-759), Li Po-hoz (701-762) és Tu-
Fu-hoz (712-770), de különbözött is tőlük, mert ő volt az
egyetlen, aki mindenről lemondott egy ilyen idea érdekében.
A haikai, amivé tökéletesítette, ebből a megszentelt életből fakadt.
Utazásai során keletkezett naplói nem csupán útirajzok, hanem
szellemi életének pontos lenyomatai is. Átszellemült a
fűszálak szépségének csodálatában, az utazók arcának megfigyelésében,
a régi korok emlékeinek felidézésében. Szinte
eggyé lett a természettel, áhítattal fogadta be legapróbb rezdüléseit
is. Írásait időrendben tanulmányozva az olvasót fogva
tartja költői módszerének folyamatos változása. Két leghíresebb
haikuja - a béka vízbeugrása és a magányos varjú a
száraz ágon - kritikusai szerint a valóság felfedezésének egy-egy
kivételes módja volt: ilyen költészetet kell elérni, mert ez
ábrázolja a legtökéletesebben a pillanat pontos és teljes kifejeződését,
és az ezzel kapcsolatos szellemi megvilágosodást.
Megkísérelte felmutatni a haikaiban azt a nyugodt, belső
szépséget, ami éppúgy megtalálható a szuibokuga tájképekben,
mint a teaceremóniákban, a táj- és kertrendezésben vagy
a nyíllövészetben. Ahogy a természethez, úgy viszonyult az
emberekhez is. Szerinte minden élő dolog egy hatalmas teljesség
alkotórésze, és csak ebben az egységben fogható fel,
ám sohasem lehet manifesztációja valami legfőbb létformának,
mint ahogy azt az európai gondolkodás feltételezné. Ez
az egység megejtően parányi részletekben mutatkozik és a
befogadó közremuködésével teljesedik ki, a legodaadóbb
alázat segítségével juttatva felszínre a létezés géniuszát. Olykor
gyengédséggel, olykor szánalommal, nemritkán sziporkázó
humorral közelít verse tárgyaihoz, ahogyan ezt például
a ló által megevett virágról, vagy a szegény, megfagyott
csigáról írott versei is tanúsítják. Költeményeit sokszor elmélyült
érzelem tölti meg. Halott anyja ősz hajfürtjeiről írja:

Hajadon őszi
dér - kezeimre olvad
égő könnyeimtől.
9

Utazásainak egyik célja volt, hogy találkozzon az ország különböző
vidékein élő haiku- és haikai-költőkkel, akik mesterüket
tisztelték benne. Családja nem lévén, tanítványait tekintette
gyermekeinek. (Bár mély érzelem fűzte egy Dzsutei
nevű titokzatos asszonyhoz is, de sohasem házasodott meg.)
A költőtalálkozók, amelyeket a haikaik komponálásáért és
megvitatásáért tartottak, olyanok voltak, mint egy-egy nagy
családi összejövetel, amelyeken Basó egyaránt betöltötte a
családfő és a tanár szerepét. Igazi zarándoklélekkel bírt. Különösen
a múlt emlékeihez vonzódott, meglátogatott kolostorokat,
templomokat, szentélyeket, régi csatamezőket. Lejegyezte
a velük kapcsolatos emlékeket, történeteket. Gyönyörű
költeményeket írt Nikkó-ban, az Iszei-templomnál, Nara
vagy Hiraidzumi épületeinél.
A Basó által végrehajtott reneszánsz alapjai a kor egyszerű
emberének életmódjában keresendők. Korábban a versírás a
nemesi udvarok időtöltése volt, a költők többnyire előre
meghatározott témákra komponálták műveiket. Azonban
már a Manjósúban találhatók Japán legelmaradottabb vidékeiről
származó, egyszerű, emberi érzésekről, népi ihletésű,
szimbolikus mesealakokról, sőt, kurtizánokról is költemények,
ezért ezt a gyűjteményt joggal tekinthetjük a 17. század
irodalmi előzményének. Basó és kortársai már minden réteghez
szóltak, harcosok, kézművesek, parasztok és kereskedők
életéből jelenítettek meg pillanatokat. Hamarosan egész Japánban
hasonló stílusban írtak haikait, és ezek a kompozíciók
a vaka-költemények helyébe lépve mindenütt kedveltekké
váltak.
A tradíciók, valamint a költők származása miatt az új iskola
stílusában megjelentek a vulgáris és otromba elemek is. Basó
értékelése alapján három fajta (magas, közép és alacsony) haikait
különböztettek meg, amelyek közül az utolsó csak szórakoztató
időtöltésre volt alkalmas. Basó szerint az igazi realizmusnál
nem szükségszerűek az otromba elemek, hiszen a
közönségesség beszűkítheti a látókört. Az ilyen költő, megtagadva
a költészet értékeit, szembefordul a művészettel. A
költőknek őrizniük kell a nemes gondolkodás hagyományait.
A haikai egyik legfontosabb célja díszíteni a mindennapi beszédet,
a költészet segítségével átalakítani a köznapi nyelvet,
emelkedettebbé tenni az emberi kapcsolatokat. A Szandzósiban
írja:
10

"Könnyű manapság mindenkinek tetsző verseket írni, de nehéz
olyat, ami kevesekhez szól. Munkám sokkal egyszerűbb lenne, ha
csak olcsó élvezeteket okoznék az embereknek."
Azon fáradozott, hogy megszüntesse az egyszerű emberek és
az arisztokrácia közötti kulturális korlátokat, és a költészetet
osztályok felettivé emelje. Ennek a szívhez szóló, inspiratív
szándéknak a hatását ma már kevésbé érezni annyira, mint
saját korában, amikor őt tekintették a nép költőjének, a haikait
pedig kizárólagosan az ő költői formájának.
Basó teóriája szerint a haiku szimbolista, mert azt kutatja, hogyan
lehet az érzelmeket indirekt módon kifejezni, ezért a
partikuláris tárgyhoz mindig szimbolikus értelmet csatol.
"Amikor mesterünk azt mondta, hogy a tanulást a fenyőfáról a fenyőfától,
a bambuszról a bambusztól kell kezdeni, ő ezt úgy értette,
hogy el kell szakadnunk magunktól és úgy tanulni (...) A tanulás
azt jelenti, hogy a dolgok mélyére kell merülnünk, amíg fel nem
fedezzük valódi lényegüket. Csakis ez a tanulás serkenti a költészetet."
(Szandzósi.)
"Azt kell hinnem, hogy az emberekhez hasonlóan a lét legegyszerűbb
formáinak, a növényeknek, a tárgyaknak és köveknek is megvannak
az érzéseik." (Dzoku Goron.)
"Tedd az univerzumot társaddá, vedd mindig figyelembe a dolgok
igazi természetét (...) gyönyörködj a szirmok hullásában, és élvezd
a levelek susogását." (Jamanaka Mondó.)
Basó megtalálta a dolgok részleteiben és az emberi létezés természetében
az egyetemességre irányuló elhivatottságot. A
növényekről, rovarokról és madarakról szóló leírásaiban mindig
érezhető egyfajta megfoghatatlan végtelenség és időtlenség,
ami által ezek a "tárgyak" szimbolikussá emelkednek. Ez
a szimbolizmus a renga-költészetben is fellelhető, de eszközei
később, az évszakokhoz kapcsolódva, a természet látványosságainak
felidézésével már maguk váltak a haiku témáivá. A
ki-no-mono (évszak-szavak) használata a költői szándék kimutatásának
egyik lehetősége. Mivel a haikuban a költő a természet
dolgainak leírásával szimbolikusan fejezi ki érzelmeit,
ezért az évszak meghatározása nagyobb jelentőségre tett
11

szert, mint a költészet más formáiban. Az impresszionista
Buszon és Siki haikuiban a ki-no-mono a költői szerkezetnek
gazdagságot, Basó szimbolizmusában pedig mélységet ad.
Basó iskolájának költészeti alapelveit a szimbolizmus felé
irányuló tendencia határozza meg. Olyan esztétikai minőségek
hangsúlyozása teszik ezt nyilvánvalóvá, mint a szabi, siori
és hoszomi. Bár Basó sohasem határozta meg őket egyértelműen,
mégis elmondható, hogy ezek az eszközök az ő költészetének
alapvető szempontjai.
Az ősi tradíciókban gyökerező szabi terminus egy különös,
nehezen meghatározható szépséget jelent. A Kjoraiso szerint a
szabi a "vers szíve", de érthetőbb, ha a csöndesség és egyedüllét
szavakra gondolunk. Valóban, néha úgy tűnik, hogy
valamiféle elhagyatottságot sugall, máskor meg "az idő által
megérett dolgok igézetét", illetve ennek a hangulatnak a szépségét
fejezi ki. A szabi eltűnése vagy megjelenése éppúgy minőségi
szempont, és általában mindkettő attól függ, hogy a
költő ilyen minőséggel bíró témát választ. A teljes vers tartalmazhatja
bármelyik minőséget, a "vers szíve" pedig a költő
mentális attitűdjének karakterizált kivetítése.

Cseresznyefáknál
ősi őrség: egymáshoz
hajló ősz fejek.

Basó fenti versét szokták a szabi illusztrálására alkalmazni. A
virágzó cseresznyefák vidám és örömteli felidézése gyakori
kép a japán költészetben. Az "ősi őrzők" (valójában tradicionális
mitológiai alakok) megjelenése azonban megváltoztatja
a vers hangulatát. A példa jó arra a finom mívű szépségre,
amit a szabi terminus képvisel, és amely mindig előidéz valamiféle
halk melankóliát.
A sioru (meghajlítani, feszíteni, görbíteni) igéből származó
siori ahhoz az érzelmi állapothoz kapcsolódik, amikor valami
meghajlik egy ellenállhatatlan erő hatására. Ilyen például
a fa a szélben, vagy a bambusz a hóesésben. Más értelemben
pedig egy öreg emberhez hasonlítható, aki meggörnyed éveinek
súlya alatt. Basónál a siori minősége olyan dolgokra vonatkozik,
mint a szánalom felkeltése valami iránt, és azoknak
az érzelmeknek a megjelenítése, amelyeket az ilyen helyzetek
kiváltanak.
12

Hideg, őszi szél.
Még a "tíz gombóc" íze
is csak képzelgés.

A vers története a következő: Kjoroku egy búskomor, szeles őszi
napon fáradt vándorként állt a Tókaidó-n átvezető Ucu-no-ja
ösvény kereszteződésénél, és hiába idézte emlékezetébe a vidék
egyik specialitásának, a "tíz gombóc" nevű ételnek pompás
ízeit, az álmodozás csöppet sem javított rossz kedélyén.
A hoszomi (gyengédség, karcsúság) a törékeny dolgok elveszett
szépségében rejlő esztétikai minőséget jelöli, és a korabeli
megfogalmazás alapján a "vers szívében" él. Basó magyarázói
szerint ezt úgy kell értelmezni, hogy a költőnek teljes
szívében érzékenynek kell lennie a gyenge és törékeny dolgok
iránt. A kor lovagi eszményének tökéletesen megfelelő
minőség költői alkalmazásakor az önmagában barbár, póri
érzelmi tartásnak tekintett keménységet egyfajta lágyság
oldja fel, ám az ilyen hatás eléréséhez a költőnek nem kell
mindenképpen olyan tárgyat választania, amellyel felkeltheti
ezt az érzést. Alkalmazása nem csupán esztétikai, hanem
etikai követelmény is, a japán férfiúi magatartás nemes gesztusként
tartja számon, hiánya úgymond "kisebbíti" a részvétel
színvonalát.

Kihalt víztükör.
Alvó vízimadarak,
hol van ágyatok?

Rocú versében a hoszomi az elveszettséget sugalló érzésben
rejlik, amelyet a költő fest a néma és kihaltnak tűnő tájról. Bizonyos
mértékű azonosulási szándék érhető itt tetten, amidőn
az ember éppúgy része a tájnak, mint a madarak. Ebben
a környezetben a résztvevőkre semminemű szemléletbeli különbség
sem alkalmazható; sőt, a nemes gesztus éppen az
emberi fensőbbségről történő lemondásban fedezhető fel.
Szabi, siori, hoszomi jelentései tehát: magányosság, békesség,
az érzelmek mélysége, együttérzés, szánalom, gyengédség.
Mindhárom terminus a költői hangulat kifejezését szolgálja.
Basó fontos felismerése volt, hogy ezek a minőségek csak az
élet filozofikus mélységeiből származtathatók. Az érzelmeket
"a szívben kell felnevelni, és a való élet során gyakorolni" an-
13

nak, aki haikut kíván írni. A haikaiban még mindhárom minőség
esetlegesen van jelen, hogy a hokkuban már nyilvánvalóan
mutatkozzanak meg, és a haiku kialakulásakor szabályozott
formákban legyenek alkalmazhatók. Ennélfogva a
hokku, mint a haiku előzménye, a haikai esszenciájaként is
értelmezhető.
A nioi, hibiki és ucuri terminusokat a haikai verseinek kapcsolódásakor
alkalmazzák. A haikai tulajdonképpen egy láncvers,
amelyek darabjait az egymást váltó költők írják. Túllépve
a vers aktuális logikai összefüggésein, különböző hangulatok
sorát idézik így elő. Tárgy és esemény ilyetén szokatlan
megjelenése nem csupán technikai eszköz, hiszen sok esetben
csupán a megírás után derül ki a vers kapcsolódásainak
esztétikai minősége. A haikaiban ezt a megjelenítést nioinak
(illat) nevezik. A hibiki (visszhang) olyan erős és szoros érzelmi
és ritmikai kapcsolatot jelent a versek között, amelyeket a
hang és a visszhang viszonyához hasonlíthatunk. Az ucuri
(átmenet) két hangulat közötti sima és harmonikus átmenetre
vonatkozik. Ezek az eszközök viszonylag szabadon kezelhetők,
de komponáláskor nagy odafigyelést igényelnek, mert
rendkívül karakteresre formálhatják a vers hangulatát. Sőt,
esztétikai értelemben önállóan is egy-egy hangulatnak felelnek
meg.
A keleti művészetekben az élet belső értelmének kifejezésére
ősi tradíciók szerinti, finoman kidolgozott módszereket alkalmaznak.
A haikai a szimbolizmussal mutat rokonságot, bár
képei meglehetősen realisták. A realista és a szimbolista elemek
egyesülései, amelyek Basó költészetének egyik titkát is
képezik, a fent leírt technikák eredményes alkalmazásának
köszönhetők.
Hét esszé- és versgyűjtemény reprezentálja a Basó-iskola tevékenységét.
A Fuju-no-hi (Téli nap, 1685), a Haru-no-hi (Tavaszi
nap, 1686), az Arano (Pusztaság, 1689), Hiszago (Tök,
1690), a Szarumino (A majom szalmaköpenye, 1691), a Szumidavara
(Faszénkupac, 1694) és a Dzoku Szarumino (A Szarumino
Folytatása, 1698). E gyűjtemények időrendben történő
tanulmányozása követhetővé teszi Basó költői fejlődését. Pályáját
tekintve szembetűnő a fokozatos érzékenység az egyszerű
élet, a hétköznapi tevékenységek iránt. Sokszor emlegetett
felismerése, miszerint a költészet dinamikája érdekében
mindig új tartalmakat kell az öreg formákba tölteni, kor-
14

társai és követői között hamar meghallgatásra talált. Késői
éveiben gyakran hangsúlyozta a könnyedség szerepének
fontosságát. A Szumidavara kötet után pedig ez a könnyedség
az okasimi terminussal kombinálva költői fejlődésének
utolsó állomása lett. Az okasimi összefüggésbe hozható a komikus
szellemmel, de azért jelentősen különbözik a korai
haikukban gyakran alkalmazott pusztán nevetségestől. Valójában
összekacsintás a költő és az olvasó között. Egyszerű és
természetes humora bölcsességet takar. Szaikaku a prózában
dolgozott hasonló szempontok szerint. Kettejük tevékenységének
művészi értéke és irodalmi jelentősége is hasonló volt.
Basó halála után stílusa tanítványai közvetítésével elterjedt
az egész országban. A Kikaku (1661-1707) által indított Edo-i
iskola, valamint Ranszecu (1654-1707) munkássága a Meidzsi
korszak (1868-1912) első éveire is hatással volt. Mesterük e
két híres tanítványát egyszer úgy jellemezte, hogy olyanok,
mintha az ember az egyik kezében barack-, a másikban pedig
cseresznyeágat tartana. Amíg Kikaku stílusa szabad és életerős,
addig Ranszecué finom és lágy volt. Ám Basó leghűségesebb
követőinek és magyarázóinak mégis inkább Kjorai
(1651-1704) és Boncsó (?-1714) tekinthetők. Költészetük stílusa
és színvonala közelebb állt a mesteréhez, verseik tisztasága
a haikai legfontosabb esztétikai alapelveinek, a szabinak és
siorinak olykor lenyűgöző alkalmazása következtében szembetűnőbb.
Sőt, Boncsó a tárgyszerű és realista leírásban gyakran
még mesterénél is eredetibb. Főleg az intellektuális elemeket
fejlesztve ő készítette elő a haikaiban a terepet Buszon
és mások számára.
Buszon Tanigucsi (1716-83) és költőtársai (Taigi, Gjódai, Rankó,
Rjóta, Csora, Kitó, Sóha és mások) egy új stílust fejlesztettek ki,
amelyet a korszak (1781-89) után Temmei-nek neveztek el.
Buszon saját korának híres festője volt, míg verseit sokáig
csupán szűk körben olvasták. Költészetét csak később fedezték
fel. Ő és Taiga (1723-76) alapították meg a Nanga (déli stílus)
festőiskolát, amelynek stílusjegyeit Kína déli területéről
vették át. Bár festészetének megítélése az azóta eltelt idővel
cseppet sem halványult, mégis, ma már költőként jelentősebbnek
tartják. A kiotói haikai-kör tagjaként alkotott, ám kicsapongó
életmódja miatt költői aktivitásának színvonala állandóan
változott. Életfilozófiája Basótól eltérően inkább hedonista
és romantikus. A mesék és mítoszok csodálatos vilá-
15

gának klasszikusok által inspirált hatására versei néha gyermekien
kedvesek. Festőisége meghatározta költészetét is; benyomásainak
rögzítéséhez előnyben részesítette a vizuális
képeket a lírai effektusokkal szemben. Stílusa ebből következően
grandiózus, bár az általa nagyra becsült régi költők halk
és finom intimitásukról voltak nevezetesek. Míg Basó szubjektív
idealizmusa a Kamakura és Muromacsi korszak szellemiségének
minőségét tükrözte, addig Buszon visszatért a Nara-
Heian korszak (710-1185) tárgyszerűségéhez, a kínai költészet
és a nanga-festészet színeinek intenzitásával dúsítva azt.
Haikairól szóló elmélkedéseiben sohasem említi az ember és
a természet közötti harmóniát, viszont szószólója a képzelet
szabadságának, feladatának tekintve az így keletkezett világ
felderítését és élvezetét.
Buszon idejében a korábbiaknál is gyakrabban tartottak haikai-
találkozókat. Minden hónapban kiválasztottak két-három
témát, amelyek megverselésére versenyt hirdettek. Ezeken
a versenyeken igyekeztek a költők a költői megvalósításban
egymást túllicitálni, inkább támaszkodva a képzeletre,
mint saját aktuális tapasztalataikra. Letelepedése után Buszon
fő érdeklődése is az ilyen találkozók felé irányult, amelyeken
a kiválasztott témák a klasszikusoktól, valamint a kidai-
nak nevezett ("évszak-téma") meghatározásokból származtak.
Bár a haiku fokozatosan átvette a haikai helyét, és
egyre népszeruűbbé válva időleges fejlődésnek indult, Buszon
után azonban ez a fejlődés egészen addig megszakadt, amíg
a Meidzsi kor elején Siki Maszaoka el nem indította mozgalmát
a haiku megújítására.
Buszon és Siki között az átmenetet Issza Kobajasi (1763-1827)
képviselte. Issza Sinano tartomány egyik kis falujában született.
Életét szüntelen balszerencsés események kísérték. Kisgyermekként
elveszítette édesanyját, mostohája és féltestvére
lenézték és megalázták, vándorévei nélkülözések közt teltek.
Kénytelen volt visszatérni szülőfalujába, ahol hátralévő élete
során szerette volna költészetét kiteljesíteni, de féltestvére
kitúrta a családi hagyatékból, felesége és gyermeke meghalt,
háza tűz martaléka lett. Életét végül egy raktárépületben fejezte
be, még ott is szüntelenül gúnyolódva szenvedésein.
Ennek az életnek eseményeit beszélte el költeményeiben. A
Basónál már megfigyelt szánalom érzését természeti és állatképek
alkalmazásával az emberi társadalom szatirikus ábrá-
16

zolására használta. Issza kegyetlen mosollyal erőlködött,
hogy a körülmények hálójából menekülhessen, de nem volt
képes felülemelkedni nehézségein. Történéseinek gyakran
adott komikus fordulatot. Az Edo korszak felemelkedésének
és hanyatlásának szellemi kontrasztját Basó mellett Isszával
szemléltethetjük a legkifejezőbben. Visszatért a haikai eredeti,
egyszerű szellemességéhez, ám tréfái szomorúak, humora
pátosszal telített. Költészete bizonyos értelemben igazolja Basó
művének a későbbi korokra is kiterjedő hatását, hiszen
Issza nagyságát Basó szellemiségének ismeretében fedezhetjük
fel igazán.
Az Issza utáni költőket gúnyosan cukinami-nak (hónapos) nevezték,
mert a verskomponálást kizárólag társasjátékok sorozatára
redukálták. Egyre több sósó (költőmester) kereste azzal
a kenyerét, hogy az ilyen versek készítésének gyakorlatát tanította.
Az új mozgalom vezetője, a valódi haikai szellem helyreállítója,
Siki Maszaoka (1867-1902) volt. Siki hosszú éveken át
gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, ez okozta korai halálát
is. Saját bevallása szerint fájdalmait a versírással próbálta
feledtetni. Mesterkéltségükért, és azért az önelégült és üres
tiszteletadásért, amellyel Basó tanainak adóztak, mélyen
megvetette, és ha tehette, kigúnyolta a cukinami-költőket.
Versei Buszon objektív modorára emlékeztetnek. Inspirációit
"természetvázlataihoz" a 19. századi modern európai festők
rajzaiban lelte meg, majd kiegészítette a haikut a plein air iskola
tanításaival. Ezt a technikát sok író is átvette a naturalizmusba
való átmenet időszakában. A Meidzsi korszak vége
felé a francia irodalmi munkák hatására történt változások
egyik konzekvenciájának tekinthető, hogy a költők a realizmustól
a szimbolizmus felé fordultak. Siki elméletét a tanka
reformációját hasonlóképpen végrehajtó Araragi iskola fejlesztette
tovább. Siki rövid és nagyhatású életében a haikait
olyan divatjamúlt költészetnek tekintették, amely az új korban
már nem bírt semmiféle jelentőséggel. Ezentúl kizárólag
csak hokkukat írtak, és ettől kezdve használták ezekre a rövid
versekre a haiku elnevezést.
Siki az európai irodalom hatására a kor sajátosságait is figyelembe
véve járult hozzá a japán irodalmi hagyományok megreformálásához.
A Taiso időszak (1912-26) során a Basó iránti
érdeklődés feléledésével ismét szubjektív jellegű haikukat
17

kezdtek írni. Ez azonban nem jelentette azt, hogy teljesen
visszafordultak volna Basó stílusához, és azt sem, hogy európai
hatásra a szimbolistákat vagy a szabadverselőket utánozták.
Történtek ugyan kísérletek a haikunak az új izmusok által
befolyásolt átdolgozására, de viszonylag kevés eredménnyel.
Az eredendően arisztokratikus tanka sem tűnt el a
nemesség befolyásának csökkenésével. A tanka korábban
szinte kizárólag a harcosok osztályában gyakorolt versforma
volt, ám a Meidzsi kor óta az értelmiség is folytatta ezt a verselési
gyakorlatot.
A haiku az Edo korszak városi és paraszti rétegének művészetéből
született, és máig nem veszített népszerűségéből.
Olyan nagy regényírók is írtak kitűnő haikukat, mint Odzaki
Kójó (1867-1903), Nacume Szószeki (1867-1916), vagy Akutagava
Rjúnoszuke (1892-1927). Ennek az a magyarázata, hogy a
jó haiku a legmagasabb művészi felkészültséget követeli,
márpedig gyakori vélekedés szerint, a próza Japánban mindig
is a költői technika fejlesztésének fontos eszköze volt.
A haiku a legkésőbb kifejlődött japán irodalmi forma. Rendkívüli
egyszerűsége tette népszerűvé mind a városi, mind a
falusi nép között. Basó fellépésétől jelképezte az élet bonyodalmaitól
és nehézségeitől való szabadulás érzetét. Egyszerűsége
ellenére mégsem valami "jártasság", amit könnyen el
lehetne sajátítani. A hatalmas írott anyagban viszonylag ritka
a valóban művészi értékű haiku, a rengeteg haiku-költő közül
kevés igazán elsőrangú művészt ismerünk. A művészi alkotások
a japán ember életében mindig az esztétikai élmény
és a szórakozás forrásai, és ez a két elem a haikuban ügyesen
és harmonikusan kombinálható. A japán művészet mindenkori
karaktere, hogy a legegyszerűbb és legtömörebb formában
ragadják meg a valóság lényegét. Mindezt figyelembe
kell vennünk, hogy valóban megbecsülhessük a haiku maradandó
esztétikai értékeit.
18

JEGYZETEK
Kodzsiki - 3 kötetes, szájhagyomány által terjedt dalokból összeállított
gyűjtemény, kiadta Ó-no-Jaszumaro 712-ben.
Manjósú - A Manjósú korszakról elnevezett négykötetes antológia, anyagát
a 8. században gyűjtötték. Leggyakrabban használatos az Ivanami Soten
által 1940-ben előkészített kiadás, illetve annak utánnyomásai.
Teitoku Macunaga - (1571-1653) Kiotóban született, és ott folytatott költészeti
tanulmányokat. A japán verselés kimagasló tudora volt, költői iskoláját
több későbbi híresség látogatta.
Szóin Nisijama - (1605-1682) szembefordulva a Teitoku-iskola szabályaival
és lelketlen monotóniájával, követőivel együtt létrehozta a Danrin iskolát.
Az általuk képviselt stílus fejlődésének középpontjában a személyes élményanyag
újszerű kezelése és a szóhasználat szabadsága állt. Az iskola
későbbi hanyatlását is ezek elfajulása, a túlzott szellemeskedés és a gyakran
trágárságba hajló humor idézték elő. Szóin a Higo provinciabeli Jacusiróban
született, gazdag kereskedőcsaládban. Bár egész életét a rengaköltészetnek
szentelte, és a haikait másodrendunek tekintette, mégis egy
újszerű gondolkodásmódú és kifejezésű haikai-stílust alkotott, olyan követőket
vonzva maga köré, mint Szodó, Basó és Szaikaku, akik elégedetlenek
voltak a Teitoku-iskolával.
Szaikaku Ihara - (1642-1693) Ószakában született, gazdag kereskedőcsaládban.
Kezdetben haikait tanult Szóinnál, ahol korán figyelemre méltó
tehetségnek bizonyult. Később az elbeszélés, az ukijodzósi felé fordult.
Egyedülálló volt az örömnegyedek szerelmi botrányainak és a kereskedő
osztály pénzsóvárgásának realista ábrázolásában.
Mondzaemon Csikamacu - (1653-1724) a japán színjátszás legkülönösebb
figurája. Szamuráj családban született. Főleg drámákat írt egy oszakai
bábszínház tagjaként, amelynek később vezetője lett.
Ningjó zsóruri - Bábszínházi darab, amelyben minden bábut egy vagy több
ember mozgat, mialatt a párbeszédeket és a leíró részeket szintén egy
vagy több ember recitálja szamiszen zene kíséretében. Az ószakai Bunraku
színházban tartottak több rövid darabból álló bemutatókat, de más színházakban
és városokban is voltak ningjó zsóruri (vagy ningjó sibai) előadások.
Ez a végletesen kifinomult színjáték a 16.sz. vége felé keletkezett.
19

Szaigjó - (1118-1190) Természetköltő volt, muveit egyszerűség és közvetlenség
jellemzi. 22 évesen elhagyta a császári udvarban élő családját, hogy
buddhista szerzetes legyen. Élete utolsó éveit vándorlással töltötte.
Szógi - (1421-1502) Japán klasszikus, virágzása idején a renga-költészet
vezető képviselője volt. Élete nagy részét vándorlással töltötte, útjairól sok
verse tanúskodik.
Szandzósi - "A három jegyzetfüzet". Basó beszélgetései a haikairól. Szavait
földije és hűséges tanítványa, Tohó (1657-1730) jegyezte le és szerkesztette
kötetbe.
Dzoku Goron - "Még öt tanulmány."
Jamanaka Mondó - "Beszélgetések Jamanakában."
Kjoraiso - Kjorai által összeállított beszélgetések gyűjteménye, három
kötetben. Az első kötetben Basónak a tanítványok által feljegyzett kritikái
és mondásai találhatók. A második kötet a tanítványok kritikáit, a harmadik
a haikai vers-láncainak (kapcsolatainak) alapelveit és technikáit közli.
A haikairól megjelent kiadványok közül a Szandzósit és a Kjoraisot tekintik
mindmáig a legjobbaknak, a szerkesztők ezekben kezelték tárgyukat
legkevésbé dogmatikusan. Mindkettő a Basó-iskola alapvető elméleteit
tartalmazza.
Nanga-festészet - Az iskola az Edo-korszak közepétől a Meidzsi korig virágzott.
Képviselői impresszionista stílusban festettek. Fontosnak tartották
a festészet és a költészet egységének megteremtését.
Cukinami - Az értékcsökkenés terminusa. Későbbi irodalmi jelentése: középszerű,
utánzó, mesterkélt, lélektelen. Bár Siki reformmozgalma a cukinami
típus ellen intézte támadásait, a havonta történő találkozások gyakorlata
a reform utáni költőknél sem szűnt meg.
Araragi - Egy magazin volt, amelyet Siki követői alapítottak, 1908-ban, Itó
Szacsio (1864-1913) kezdeményezésére. Több, mindmáig fontos tanka-költőt
mutatott be, akik a Manjósú hagyományait követő realista stílust tették
meg a tanka fő áramlatának.
Odzaki Kójó - (1867-1903). Az átmeneti időszak (az Edo korszak és a Meidzsi
nyugati hatásra kialakuló irodalma közötti kor) képviselője, kiemel-
20

kedő stiliszta volt. A kortársak szerint Kóda Rohan (1867-1947) mellett a
kor legjelentősebb írója.
Nacume Szószeki - (1867-1916). A pszichológiai iskola tanára, humorista és
regényíró. A Meidzsi korszak legnagyobbnak tartott írója.
Akutagava Rjúnoszuke - (1892-1927). Japán kimagasló novellistája, Nacume
Szószeki tanítványa.
21

Tört nád
(300 haiku)

TAVASZ

1
Ugyan ki lehet
e háncsruhában járó
tarka Tavasz-úr?

2
Tavasz közelít.
Ó, ködfátyol mögé bújt,
játszódó hegyek!

3
Hideg ébresztő:
darázsfészket fürösztő
tavaszi zápor.

4
Tó vize rezdül -
Béka! Tűnt csobbanásra
megint csend ül.

5
Egérfészekből
harsány hívó szó: dalra
hát, verébfiak!

6
Ifjú növényke:
hóvilágon küzdi át
gyönge bíborát.
22

7
Kelő napkorong,
szilvaillat-özönben
hegy útján gördül.

8
Hegyi ösvényen,
kimondhatatlan vágyam:
ibolyabokor!

9
Szinte semmiség:
gyom szirmai pettyezik
a sövény tövét.

10
Sziromesőben:
Aszakusza? Ueno?
Melyik harangja?

11
Ágrajáró szél.
Levesemben s halamon
szakura-szirmok!

12
A repceföldön
virágot néző arcok...
Ti is, verebek?

13
Holtfáradt vagyok.
Megalhatnék nálatok,
nyíló glicíniák?
23

14
Sugaras tavasz!
Porban fürdőző népség;
hurrá, verébség!

15
Kikeleti szél...
A bimbós szilvaágat
markold erősen!

16
Kerti ünnepély:
szüzek hószín ruhában.
Ó, kaméliák!

17
Ünnepi menet:
délceg darvak vonulnak
Újév hajnalán.

18
Szédült egy madár,
tótágast állva zengi
köszöntő dalát!

19
Ezüst káprázat:
a merítőhálóban
közös reszketés.

20
Ó, Hajnalcsillag!
Merre?... Cseresznyevirág,
vagy ködös hegyek?
24

21
Téli szilvafa
éke, csöppnyi melegség:
egyetlen virág.

22
Micsoda zápor!
Hogy kerülhettem ide?
Takaróm lukas!

23
Lég, megrebbenő...
Semmi vagyok magam is
e sírhant fölött.

24
Lelke oly könnyű:
tó tükrén magányos úr:
béka üldögél.

25
Óhara! Örök
emlék: ködös hold előtt
rezgő lepkeszárny.

26
Újévre virradt.
Felkötöm nemzetségem
ékét, kardomat!

27
Közös múlt: füzek
siratják összebújva
tűnt álmaikat.
25

28
Halott kámforfa.
Sasfészkes ága mögött
nyugvó napkorong.

29
Rügyek, tövises
ágakon. Élet s halál.
Meddig még, meddig?

30
Csak egy álom volt:
szirmát tűzben emésztő,
elhamvadt virág.

31
Macskaszerelem…
Ó, ti oktondi lények!
Ó, én, elhagyott!

32
Korijama-birtok.
Repceföld, téged ódon
várkastély vigyáz.

33
Gyors vízimadár,
hogy hasítja mellével
a sziromtavat!

34
Ó, esőszünet!
Hát sose lesz végre csend?
Cserfes verebek!
26

35
Szorgos malmocska,
úszó sziromszőnyeg
munkádnak nem árt.

36
A kikötőn túl:
víz, hajó, nagyvilág. Köd
lepi Koreát.

37
Esős kikelet.
Százszín kócgolyó, labda
ázik a tetőn.

38
Kergető zápor!
Ó, vándor álma: füstös
konyha, lakott ház!

39
Tavaszi zápor,
fürössz hát, kagylós parton
tenger-kincseket!

40
Tavasz, tengerár.
Hullámok szakadatlan.
Messze még az est.

41
Sík vidék, tavasz
simogat vizeivel.
Hova sietnék?
27

42
Hosszú munkanap.
Vén fahídon eltévedt
fácánfi reszket.

43
Mécsesek sora:
vendégköszöntők, egyik
a másik után.

44
Tűnő kikelet...
Kezem lantomon, húrja
pengő fegyverem.

45
Esti szürkület.
Biz´, jól elkapálgattam
a kertkaputól!

46
Repcevirágok...
Közös égen jár: Hold, Nap -
Kelet és Nyugat.

47
Tűnt zivatarnak
kaméliafa áldoz
hulló szirmokat.

48
Szirmos körteág.
Asszonykézben levél. Fent:
leső holdvilág.
28

49
Távolodó múlt:
virágjuk-vesztett fák közt
ódon templom áll.

50
"A Keleti szél" -
szólt mester és tanítvány,
s ballagtak tovább.

51
Havas bambuszok!
Szívem idei tavaszt
falumtól remél...

52
Tavasz, vándorút.
Papírsárkány-had támad
szikla-várfokot!

53
Halvány, rebbenő
csillagfények vartyogó
békahad egén.

54
Olvadó havak,
ködpárába bújt hegyek,
varjúnyi magány.

55
Tavasz, árapály:
tengergyümölcsös, pompás
teríték a part!
29

56
Bárkám pörgeti
az ár. Lám, körös-körül
pacsirta dalol!

57
Ágai mögött
a csillagok... Ó, milyen
magányos a fűz!
58
Tavaszi szellő.
A festményboltban súlyok
a nyomatokon.

59
Parti hegyek közt
törpefenyőknek csacsog
a tavasz-patak.

60
Újév ünnepe.
Viskóm körül a vetés
csak magányt terem...

61
A tavasz elmúlt...
Számkivetett bajtársak,
hajótok hol jár?

62
"Mi ez a ricsaj!?"
Városi vendég álmát
madárdal űzi.
30

63
Ejnye, kisveréb!
Csak nem írótáblámra
ugranál, bolond?

64
Gyors tavasz - a rizs
völgyeidben éppen csak
hogy elvirágzott…

65
Pihenő lepke,
röpke álom rebbenti
pille-szárnyaid.

66
Pattanó bimbó.
"Tavaszi szél..." - énekelj,
boldog kismadár!

67
Rizsföldek felett
tavaszi napnak pírja.
Ne siess, alkony...

68
Égig érő dal,
verébfi-kórusunktól:
"'reggelt, Ragyogás!"

69
Árva kisveréb,
játsz velem, hiszen sorsom
oly jól ismered!
31

70
Hé, te kisveréb!
El az útból, de gyorsan;
Ló Úr közeleg!

71
Boldog pacsirta,
szántóvető nép lakja
csöpp szigetedet!

72
Bámul a hegyre,
hosszasan, elmélkedve.
Béka meditál...

73
Szegény kisebbik
béka, ne add fel soha.
Issza majd segít!

74
Jóestét, fecske!
Látod, én csak álmodom
a boldog jövőt…

75
Rezgő lepkeszárny…
Kezét kisfiam többé
nem nyújtja feléd…

76
Hintaparipán,
kezében szirom-csillagszóró:
cseresznyeág!
32

77
"Ó, tűnő tavasz..."
Szép hölgy sírja tükréhez
minden bánatát.

78
Halovány félhold.
Távoli fácánhang zeng
már elmúlt tavaszt.

79
Ködbe merülten
milyen törpék is vagytok,
Kína hegyei!

80
Csillogó tenger,
lámpák a szigeteken -
tavasz, ó tavasz!

81
Hegy, hólepelben.
Büszke, érinthetetlen
csúcs; fehér magány.

82
Nem múló nappal.
Hosszú árnyéka dolgos
kéznek, ostornak.

83
Rút papírsárkány!
Megtámadni féli még
a héja is tán!
33

84
Lebeg s tovaszáll:
sárga lepke, végtelen
víztükör felett.

85
Pillangót hajtva
a zarándok gyermeke
gyakran elmarad.

86
Sötétkék tenger,
hóborította hegycsúcs,
útra kelt madár.

87
Egy fácán kiált.
Hangját felhőszaggató
hegycsúcs tépi szét.

88
Itt is egy tanya
néhány szilvafával, és
ott is, és megint!

89
Magányos szépség:
Cseresznyefa Hercegnő,
virágpalástban!

90
Romos ház mellett
viruló körtefácska...
A csatamezőn.
34

1-13, Basó. 14-16, Onicura. 17-20,
Kikaku. 21, Ranszecu. 22-25,
Dzsószó. 26-27, Kjorai. 28-29,
Boncsó. 30, Hokusi. 31, Ecudzsin.
32, Kjoroku. 33. Róka. 34. Ukó. 35,
Csigecu. 36-49, Buszon. 50-52,
Taigi. 53, Jajú. 54. Gjódai. 55-56,
Rankó. 57, Csora. 58-59, Kitó.
60-63, Sóha. 64, Tairo. 65, Csijodzso.
66-76, Issza. 77, Szeibi. 78,
Siró. 79-90, Siki.
35

NYÁR

1
Napba tekintve,
esőpermetben szépül
a mályvarózsa.

2
Májusi esők
ege alatt nőttél meg
magad is, folyó!

3
Polipfazékban
csupán tünékeny ábránd
a nyáréji hold.

4
Patak hűvösében
csöpp rákocska araszol
fel lábszáramon!

5
Mint a festményen:
üdítő hűvösség Szága
bambuszainál!

6
Fűszálkardot old
s újra felröppen a hős
szentjánosbogár.
36

7
Eláraszt immár
kottád fájdalmával bús
magányod, kakukk!

8
Éj. Kakukkszóra
árnyas bambuszok mélyén
sikló holdvilág.

9
Éjfél. Kiskakukk,
torokszakadtig dalol
a rizsföldeken.

10
Napsugár kúszik
kicsiny, zöld levelekre.
Ó, félelmetes!

11
Hajnalkabokor
mellett rizstörő hűsöl.
Milyen megható!

12
Bolha és tetű!
Ló horkant! Jaj, természet,
könnyíts álmomon!

13
Árnyas vendégház.
Otthoni szellő, bizony,
jobban simogat.
37

14
Takarodj gyorsan
a selyemhernyódoboz
alól, te varangy!

15
Beni-virágok!
Álmom: hölgyem fésüli
szép szemöldökét...

16
A csend honában
tücsökdalt visszhangzik száz
sziklaparaván.

17
Naphosszat esik.
Jé, virágárus szalad,
írisz-kalapban!

18
Susogó lombok,
rikoltozó madarak,
megtermett halak...

19
Önts még több vizet!
Fürdőzzünk csak közösen,
tücskök, verebek!

20
Levelibéka,
banánlevél trónuson,
szellőországban.
38

21
Nahát, bambuszrügy!
Bizony, ez kell a gyermek
kényes ínyének!

22
Esti kakukkszó.
Az éj vén tó tükrében
ölt homály-ruhát.

23
Tóvá duzzadt víz.
Májusi eső, itasd
teremtményeid!

24
A kövér dinnye
kigurult lugasából…
Micsoda hőség!

25
Két nővér: hegyek
lombruhában, egymásnak
tükröt tartanak.

26
Holdas éjszakán
illatözön köszönt rám:
"Üdv, Örök Vándor!"

27
Reggeli hőség.
Ballagó kaszás vállán
harmatos asztag!
39

28
Ó, csodálatos:
fák között tücsökszárnyak
hűs zizegése!

29
Szegény kormorán,
a fáklya szikrái mind
arcába hullnak!

30
Hűvös szélroham.
Felhőárnyék halványzöld
rizsföldek felett...

31
Szélverte zápor.
Fűszálpányvát markolász
seregnyi veréb.

32
Ó, hűvös dallam,
hajnali harang szólít...
Lebegj, pillanat!

33
Várj még, szürkegém!
Hűs szellő, esti égbolt,
halk hullám köszönt!

34
Hajnali szellő
borzolgatja a hernyó
selymes szőreit.
40

35
Zsendülő lombok
közt ihletett bizalom:
lemeszelt várfal.

36
Magányos Fudzsi.
Úton tar csúcsod felé
levélmilliók!

37
Nyílj, bazsarózsa!
Szivárvány röppen bimbós,
telt szirmaidból.

38
Bazsarózsa szól:
felhők, takarodjatok,
itt enyém a fény!

39
Vaskos dombormű:
bazsarózsa szirmain
hangya-szieszta.

40
Otthont remélő
vándorléleknek emlék:
vadrózsabokor.

41
Ösvény hajlatán
vadrózsaillat szólít:
"Pihenj meg, Vándor!".
41

42
Boldog szerelem:
esőfátyol alatt
vízililiom-pár.

43
Dolgos társaság:
napestig milliónyi
fecskecikkanás!

44
Markomban csillog,
hogy kalitkába zárjam:
szentjánosbogár!

45
Reszkető lángok:
bazsarózsa porzói
a napsütésben.

46
Bazsarózsához
szürke lepelben vendég
érkezett. A hold.

47
Ázó paraván.
Fenyőkkel hímzett selymén
fátyolhold dereng.

48
Sík rónaságon
párába vesző folyó.
Titkos végtelen.
42

49
Patak iramlik
át az utca közepén.
Nyári hold, ragyogj!

50
Éledő mécsláng,
hulló cseresznyevirág.
Barátok sehol.

51
Kacagj, madárka!
Vidíts morajló tengert
korahajnalban!

52
A kertmélyi csend,
mikor éjjel felragyog
a bazsarózsa!

53
Már-már eléri
vizetek falvacskámat...
Rizsföldek, elég!

54
Napszállta. Alant
szürke, homály-hizlaló,
ködülte folyó.

55
Apró halacska,
ár ellen hiába is
erőlködsz, bolond!
43

56
Három fűszálat
a rovarkalitkába -
ó, ne haragudj!

57
Nedves levélcsúcs:
nyári zápor utáni
örök pillanat.

58
Esti békében
csobogó-csattogó pár:
patak és rigó.

59
Nyári zivatar.
Nyergeletlen ló hátán
ruhátlan lovas.

60
Hé, kakukk! Aztán
vigyázz nekem a házra,
míg odaleszek!

61
Boldog vagy, csiga?
Bíbor égbolt korai
zivatart ígér.

62
"Kérlek, ne csapj le!"
Kezekként teszi össze
lábait a légy.
44

63
Hosszú, forró nap.
Óriáshangya sétál
a hűs tatamin.

64
Májusi festmény:
ázó lugast kacsoló
inda és levél.

65
Fűszálmilliók
kókadó hada: támadj,
májusi eső!

66
Nyári alkonypír.
Felhők mögé rejtőző,
leskelődő hold.

67
Ó, csodálatos!
Magányos fenyő a sziget
meredek ormán!

68
Hajnal. Vitorla,
ablakomon túl, messzi
útra sodor a szél…

69
Ó, patakocska!
Békalencse-virágok
közt garnélarák.
45

70
Reszkető fényben
sarjadzó leveleket
hűs szellő borzol.

71
Esti fuvallat.
Száz remegve merengő,
fehér rózsaszál.

72
Ó, ajtón túli
rózsák, kiket most néznem
engedsz, fájdalom!

73
Sík termőföldek,
virágzó vadliliom:
bőség szigete!

1-16, Basó. 17, Sintoku. 18, Sodó.
19-20, Kikaku. 21, Ranszecu. 22,
Dzsószó. 23-25, Kjorai. 26-27,
Boncsó. 28, Hokusi. 29, Kakei. 30,
Kjoroku. 31-42, Buszon. 43-45.
Taigi. 46, Gjódai. 427. Rjóta.
48-52, Sirao. 53, Bakuszui. 54-55,
Kitó. 56, Sóha. 57-62, Issza. 63,
Siró. 64-73, Siki.
46

ŐSZ

1
Könyörtelenül
perzsel a nap, de susog
már az őszi szél.

2
Kiáradt Tejút:
Szado fölött tengerbe
ömlő csillagok.

3
Villám nyomában
kócsag-sikoly hasítja
a sötétséget.

4
Őszi holdtükör.
Öreg tó körül járok
egyre, szüntelen.

5
Ereszkedő hold,
elpihen tenger-ágyban.
Egy harang kondul.

6
Ősz, tűnő évszak,
égboltot tár, fogadni
vándor-szárnyakat.
47

7
Kopár faágon
magányos varjú gubbaszt.
Ősz, bealkonyult.

8
Múló őszidő.
Sehol egy fáradt vándor.
Az út véget ért.

9
Holtfáradt vadlúd.
Örök pihenőre száll
fagyos éjen át.

10
Télváró hónap.
Szomszédajtó, kit rejtesz,
milyen életet?

11
Északi égbolt,
ványolófa hangja száll
csillagaidhoz.

12
Halászkalyiba
földjén, garnélák között
tücsöknép inal!

13
Lóhere rejti
szellőjárta bokrában
hószín harmatát.
48

14
Útszéli, kedves
mályva: hamm! - ma lovacskám
szépre éhezett!

15
Sarló-hold tükre:
hajdina, sötét földre
villanó virág.

16
Nára Buddhája
is örök illatodnál
pihen, krizantém!

17
Hajadon őszi
dér; kezeimre olvad
égő könnyeimtől.

18
Bogár mindenütt!
Akkor most hova öntsem
a fürdővizet?

19
Tűnő holdsugár.
Térdemre többé már nem
ül csöpp gyermekem.

20
Holdvilágos éj.
Árnyékom előttem jár
és hazavezet.
49

21
Cédrus a szirten,
fenn boltív vigyázza;
óvó őszi éj.

22
Ó, Hold, vendégünk
érkezett: fenyőárnyék
tárt ajtómon át!

23
Aratási hold,
rizsföldön lopakodó
néma köd felett.

24
Festett hegy, ormát
villám ecsetvonása
rajzolja körül.

25
Hát más is van itt,
telt holdunk vendégeként
a szikla ormán?

26
Vándormadarak!
Magam is úton vagyok
szülőföldemre...

27
Két út, két világ:
alsó, felső fellegek.
Ősz van, döntsetek.
50

28
Miféle hang ez?
Félrelépett s elbotlott
a madárijesztő?

29
Zarándokúton
hol hajthatnám le fejem,
hegyi virágok?

30
Templomon túli,
baljós, éji szél, hallgass!
Könnyíts álmomon!

31
Ujjongj hát szívem,
e gyomvirágtól, kinek
nevét sem tudom!

32
Kertmélyi ködben
krizantémhölgyek lesnek
fátylaik mögül.

33
Csillagfényes ősz.
Elárasztott rizsföldek
tükrén a Tejút.

34
Madárijesztő!
Alig ismerkedtünk meg,
s már búcsúzunk is!
51

35
Vihar közelgett.
Mire nekieredtem…
újra kisütött!

36
Ragyogó holdnál,
a templomkertben dolgos
kopács: rizsmozsár!

37
Gyászos fellegek.
Magányos pacsirta zeng
a szikla ormán.

38
Egyszerű vidék.
Ég homlokán hold ragyog.
Én meg baktatok.

39
Harmatezüstben
töviságait rejtő,
csipke-gyöngybozót.

40
Tűnő holdvilág.
Sötétség lehelete:
hideg csend, elér.

41
Virrad, hold se jár.
Szellemárnyak lejtenek
halotti táncot.
52

42
Alkony. Fűszálon
holdfény csillan. Hegyeket
rejt a messzeség.

43
Hajnalka, árva
virág, színed csöpp, tükrös
tavakat idéz.

44
Tar fűz. Tövénél,
szikkadt mederben porló
kövek alszanak.

45
Tücsök dala szól.
Éj szövetén, magasan,
ékkő-hold remeg.

46
Nagyszerű! Félhold
bukott át hajóm felett,
vad hullámlovon!

47
Szemétdomb trónon
- bár itt járt az ősz - mégis:
hajnalka fenség!

48
Aludj már- mondja,
hogy felriadt - a munka
várhat holnapig!
53

49
Szél fújdogálja,
felkapja, rázza: szegény
madárijesztő!

50
Gyönge rózsaág,
bimbód hálából fakad
támaszod felé.

51
Őszi hegyoldal.
Martján füstölgő, álmot
őrző tűzhelyek.

52
Árnyékom hol van?
Elveszett a fal mögött!
Kistücsök, segíts!

53
Őszi telihold!
Házam lukas tetején
át csodálhatlak!

54
Szegény kisgyermek!
Áll a verandán, vakon:
árva mályvaszál.

55
Szélverte mező.
Hosszú útról érkező,
őszi hold vidít.
54

56
Nap tüze, éledj,
őszi vihar utáni
hűvös hajnalon!

57
Őszi szél. Bíbor
szirmok, gyermekem nem nyúl
többé értetek...

58
Egy kedves vendég
ajtóm repedésén át:
köszöntlek, Tejút!

59
Holdas éj. Kedves,
bambuszok árnyékában
rejlő kalyibám!

60
Ereszem alatt
holdfényes zöldségliget:
ihlet és hatás.

61
Esős, őszi nap.
Tátogó csőr, éhes torok:
"mama merre jár?"

62
Harmatos reggel.
Gyom virága kandikál
a zord kő alól!
55

63
Ami él, minden
csak harmat e világban.
És mégis, mégis...

64
Bíbor palástban,
ünnepre jöttetek hát,
szép szitakötők!

65
Libák, vadlibák!
A végtelent tinéktek
ki mutatta meg?

66
Szöcskék, én megyek!
Játszatok együtt szépen,
míg odaleszek!

67
Tücsköm, jóéjt.
Csak csöpp felhőcske dereng
a csend-tó felett.

68
Kígyót sodort le
a meredek kőfalról:
őszi szélvihar!

69
Alkony. Pihenő
vándor, őszi tengerben
mosdatja lovát.
56

70
Égigérő fa,
sikoltozó gébicset
ringat magasán!

71
Napkorong gördül.
Most menny dörög. Most tücsök
esti dala száll.

72
A halottakért,
emlékszem: pont tíz körtét
kaptam áldozatul.

73
Jé, madár pöröl,
és pirosló bogyókat
dobál az ágról!

74
Potyogó termés...
Szomszéd fiú, hol maradsz
már napok óta?

1-17, Basó. 18-19, Onicura. 20,
Szodó. 21-22, Kikaku. 23, Ranszecu.
24, Dzsószó. 25-26, Kjorai.
27-28, Boncsó. 29-30, Szora.
31-32, Szampú. 33-35, Idzen. 36,
Ecudzsin. 37, Csinszeki. 38-44,
Buszon. 45, Hadzsin. 46-50, Taigi.
51, Gjódai. 52, Rjóta. 53-54, Sirao.
55, Csora. 56, Óemaru. 57-67,
Issza. 68-74, Siki.
57

TÉL

1
Jöjj, téli zápor,
sürgess utamon! Újra
vándor a nevem!

2
Téli zivatar.
Szalmaköpenyre vágyik
majom uraság!

3
Viskónyi magány.
Kutyavonyítást fagyos
zápor némít el.

4
Na, fiúk, fusson,
aki bátor! Mit nekünk
egy kis jégeső!

5
Szakét kortyolok.
Havas éj kulcsra zárta
csendes magányom.

6
Láztól dúlt álom:
futok betegség útján,
szikkadt mocsáron.
58

7
Sose lesz tavasz?
Árnyéklovas, baktatok
vacogó lovon.

8
Betelt év. Rajtam
sás-kalap, szalmabocskor,
utazó gúnya.

9
Téli magány. Falnak
dőlve támasztjuk egymást,
ház ura és ház.

10
Hó, béke, magány.
Fenyőd lakkja megkopott,
arany paraván.

11
Talmi melegség:
gyászkönnyektől kioltott,
sistergő parázs.

12
Fagyott rögöcske.
Csak nem? Még él! Szegény
tengeri csiga!

13
Bár enyhet ígér,
hidegen villan a nap
csalfa mosolya.
59

14
Holdas, téli éj.
Már a kastélykapu is
bereteszelve.

15
Ifjú vadréce,
mintha szólna: "lent voltam,
s már mindent tudok!..."

16
Magányom: senki
vágya. Társam: monoton,
kopogó eső.

17
"Igen!", kiáltok,
de csak az eső kopog
havas kapumon.

18
Zivatar kerget!
Ott... rőzsével kerített
ablak világa!

19
Hófödte mezők.
Széles, végtelen folyam.
Csend birodalma.

20
Hajnali fagy, hát
itt vagy! Gyöngyeit veszti
a bogyós faág.
60

21
Hideg évszakban,
nevesincs madár. Sorsa
téli szélroham...

22
Kopp-kopp, fodrozza
újra a csillagos tavat:
téli zivatar!

23
Fagyos éjszaka.
Az éhséget megszoktam,
jól alszom ma is.

24
Tűnés! Takarodj! -
így köszöntöttek Újév
előestéjén.

25
Kihalt víztükör.
Alvó vízimadarak,
hol van ágyatok?

26
Téli szélben, mondd,
Hét Nap Holdja, sötétre
mikor vált az éj?

27
Síró madarak.
Vihar dúl földön s vizen.
Téli hangverseny.
61

28
Milyen hideg volt,
mikor megszégyenülten
szobámba mentem!

29
Baráti hangok
éjféli búcsúzáskor.
Kihűlő világ.

30
Ó, téli magány!
Lámpa fénye se rebben
kis szobám falán.

31
Havas éjszakán,
derült égnél… hogy csillogvillog
a bozót!

32
Téli zivatar.
Húr pendül: patkány iszkolt
át citerámon!

33
Vihar közeleg!
Lássuk csak, e zsúp alatt
várnak-e engem?

34
Fagyos szélvihar.
Hullám, szikla: szaggatja
egyik a másikát.
62

35
Gyors patkánylábak
futnak csengő tálakon.
Hát ez dermesztő.

36
Fent: dermedt madár.
Lent: hordszékkel futnak
kopár fák között.

37
Ó, a téli fa
előtörő illata
fejszecsapáskor!

38
Nárciszok között
magányos róka ropja.
Táncát hold lesi.

39
Hideg holdfénynél,
viszhang vagyok a hídon.
Nem több, csak ennyi.

40
Milyen gyönyörű,
mikor havas táj fölött
úszik el a nap!

41
Minden ragyogni,
csillogni-villogni kezd:
jégmetsző hideg!
63

42
Szakadatlanul
csak söpörni - már elég!
Hulló levelek!

43
Tél-hervasztotta
táj. Ereszemen vendég:
verébnyi magány...

44
"Fogják meg, tolvaj!" -
Fagyos világra kondul
a jelzőharang.

45
A tél sóhaja:
holdfényes éjben a jég
zizzenései.

46
Ó, kicsi tavasz!
A tenger is végtelen
békéről mesél...

47
Múlóban az éj.
Dúlt egek visszhangoznak
zokogó szelet.

48
Téli zivatar,
szarvuknál összeakadt
ökröket áztat.
64

49
Tört nád. Napra nap:
egyik a másik után
elszáll, ellebeg.

50
Esik. Hallgatja
a lámpagyújtogató
híreit az őz.

51
Nem juthat túl már
a kiszáradt mocsáron:
fáradt napsugár.

52
Hűséges barát:
kunyhómnál levélvesztett
korallszilfa áll.

53
Templomkert mélyén
is hallom: bambuszt vágnak
fagyos esőben.

54
Ó, téli magány!
A patak hordaléka
is leülepszik.

55
Szép szülőföldem:
cédrus alatt rámrontó
téli zivatar!
65

56
Megleltem végre
végső lakhelyem. Csak hát,
öt láb hó fedi...

57
Apám is ilyen
zord hegyekről álmodott.
Ó, téli magány!

58
Ó, édesanyám!
Mindig a tengert látom,
mindig a tengert...

59
Elnyugszik minden.
Mandarinkacsák tollán
hópelyhek ülnek.

60
Téli nap ragyog.
Magányos korallszilfa,
levelei hulltán.

61
Rohanó patak
sodor záporhó-terhet
hegyi falun át.

62
Tó tükre tárul:
hulló levelek tánca,
csöndes mulatság.
66

63
Kelő, esti hold.
Már csak egyetlen levél
lebeg csendesen.

1-12, Basó. 13, Onicura. 14, Kikaku.
15-16, Dzsószó. 17, Kjorai.
18-19, Boncsó. 20, Tokoku. 21,
Szampú. 22, Hokusi. 23, Idzen.
24-25, Rocú. 26, Kakei. 27, Otokuni.
28, Sikó. 29-30, Jaha. 31, Róka.
32-38, Buszon. 39-44, Taigi.
45-47, Gjódai. 48-49, Rankó. 50,
Sirao. 51, Bakuszui. 52, Csora. 53,
Sóha. 54, Icsiku. 55-58, Issza.
59-63, Siki.
67

A héja tolla
(Egy haikai)

1690-ben, a Genroku 3. évében, Basó Kiotóhoz közeli otthonában,
három kedves tanítványával egy új haikai antológia szerkesztésébe
fogott. Az előmunkálatokat a mester utasításai és
ellenőrzése mellett két legismertebb tanítványa, Kjorai és
Boncsó végezték. A negyedik közreműködő az addig jórészt
ismeretlen, de rendkívül elegánsan verselő Fumikuni volt. A
gyűjteményt a következő évben publikálták Szarumino (A majom
szalmaköpenye) címmel, és sokan a Basó-iskola legjelentősebb
teljesítményeként hivatkoznak rá azóta is. Az itt olvasható,
36 versből álló haikai jellemző példája az iskola produktumainak.
A költemény címét (Tobi-no-Ha = A héja tolla) kezdő
soráról kapta. Szerkezetét mindvégig a Basó által megadott
alaptéma határozza meg. Ezt a fajta láncverset Kaszen-
(költőmesteri) formának nevezték.
A haikai tulajdonképpen egy láncvers, amelyek darabjait az
egymást váltó költők írták, 36, 50 vagy 100 sorban. Az első
versszakot hokku-nak (nyitó vers) nevezték. A hokku később
elkülönült és a ma ismert haikuvá alakult. Túllépve a vers aktuális
logikai összefüggésein, ezzel az alkotói módszerrel különböző
hangulatok sorát idézték elő. Tárgy és esemény ilyetén
szokatlan megjelenése nem csupán technikai eszköz volt,
hiszen sok esetben csak megírása után derült ki a vers kapcsolódásainak
esztétikai minősége. A viszonylag szabadon
kezelhető szabályok a komponáláskor nagy odafigyelést igényeltek,
nehogy túl karakteresre formálják a vers hangulatát.
A haikai a szimbolizmussal mutat rokonságot, bár képei
meglehetősen realisták.

*

Macuo Basó (1644-1694) Japán talán legnagyobb költője, Iga
tartományban született, egy Nara közelében letelepedett szamuráj
családban. Gyermekkorában kezdett költészetet tanulni,
majd 23 évesen csatlakozott egy haikai mester-társasághoz.
Később Edo (a mai Tokio) külvárosában telepedett le.
Élete utolsó éveiben több nagy utazást tett Japán területén.
Az ekkor már országszerte ismert költőt a legnagyobb hai-
68

kai-mesternek tekintették, hamarosan mindenütt az ő stílusában
írtak verseket. Basó hatása Japán - és a huszadik század
második felétől a világ - irodalmában mindmáig érzékelhető.
Kjorai Nagaszakiban született, szamuráj családban. Fiatalon
harci művészeteket tanult, de 24 éves korában váratlanul a
festészet és a haikai került érdeklődése középpontjába. Kiotó
mellett, az akkori várostól 6 mérföldnyire nyugatra telepedett
le, egy általa Rakusisa-nak (Hulló datolyák kunyhója) elnevezett
házban, amelyben Basó is többször vendégeskedett.
Boncsó tehetős kiotói orvos volt. Az antológia írásakor ugyan
még csak rövid ideje tanult költészetet, de már megmutatkozott
kivételes tehetsége. Idővel a legjelesebb költők közé emelkedett.
Fumikuni a társaság legtitokzatosabb tagja. Ifjúkorában egy
helyi nemesúrnál szolgált, majd az ex-császár háziorvosa lett.
Később, magas pozícióját odahagyva, több éven keresztül élt
egyszerű vándorként, útjai azonban dokumentálatlanok maradtak.
Annyit tudunk, hogy 1690-ben, az antológia írásakor
Kiotóban, 1692-ben viszont már Edoban tartózkodott. 1696-
ban publikált egy antológiát, amelyet Basó posztumusz műveiből
állított össze, ezért feltételezhető, hogy irodalmi körökben
komoly tekintélye lehetett. Itt olvasható versei szerint
költészetét a kidomborodó életerő, valamint férfias gyengédség
és szelídség jellemzi.
Az antológia alapján Kjorai komoly gondolkodású, Boncsó
éles eszű, Fumikuni pedig elegáns verselő.
69

A HÉJA TOLLA

Héjatermetre
pompás tollruhát öltő
téli zivatar!

A haikai első versének (hokku) évszak-szót (kigo) kell tartalmaznia,
megjelenítve az időszakot, amelyben az esemény
történt, illetve a vers keletkezett. Jelen esetben a hacusigure
(első téli zápor) kifejezés arra utal, hogy a haikait az év kora
telén komponálták. Az első téli zápor szétszórja az aranysárga
leveleket és eltünteti az őszi táj képének változatos szépségét.
Kjorai életszerű képet fest a csupaszon ázó magányos
héjáról, amint komor tollazata a téli hangulattal harmonizál.
Egy híres, a világi élettel felhagyott haikai-költő szimbólumának
is tekinthető japán tusképet idéz. A hokkut Basó a következő
verssel (vakiku) válaszolja meg:

Még egy széllökés, mielőtt
a levelek elpihennek.

A vakiku a "széllökés" frázisával (amely rendszerint kiegészíti
a korai téli vihart) kapcsolódik a hokkuhoz.

Hajnali órán
"Ő" gázol át a folyón,
nedves ruhában...

Boncsó egy új témát vezet elő a homályosan megfogalmazott
emberi alakkal. A verset egyfajta csendes melankólia csatlakoztatja
az előző szakaszokhoz, amelyekben a vihar és a szél
ellenére is hasonló hangulat uralkodik.
Bűvös borz ellen hordoz
nyakában nádkarikát.
A japán folklórban a tanuki (Nyctereutes viverrinus) borz
olyan lény, amely bármilyen alakot képes felölteni - egy asszonyét,
egy folyóét, egy teáskannáét, - hogy elriassza vagy megtébolyítsa
az embert. Az előző versben megjelent személy ta-
70

lán tarthat ilyen találkozástól. Fumikuni e képpel finoman jellemzi
a Boncsó által titokzatosnak megjelenített alakot.

Ködös telihold.
Ódon bejárat fölött
borostyán kúszik.

A mairado-ra történő hivatkozással Basó továbbfejleszti az
előző vers misztikus hangulatát. (Mairado = fából készült,
egyszerű, régi típusú tolóajtó, amelyet akkoriban már csak az
igen öreg épületeken használtak.) A hatást fokozza a borostyán
és a ködös hold képe. A költő itt egy régi, romos udvarházat
idéz, ahol a borz odúja is lehet. Az évszak: ősz. Másra
való hivatkozás, illetve egyéb meghatározás nélkül a "hold"
a haikaiban mindig őszt jelent.
A vén gazda egy körtét
is sajnálna a fáról.
Kjorai szerint egy emberkerülő vénember lakja a házat. Öreg
háznak öreg a gazdája - így kapcsolódik ez a kép az előző
szakaszhoz.

Tusképet pingál
elmerülten. Fölötte
elsuhant az ősz.

Az öreg egész ősszel csak festegetett. Fumikuni lehetőséget
teremt a következő évszakba történő átmenethez. (A haikaiban
az őszi és a tavaszi évszakoknak egymás után három-három
versnél többet nem lehet szentelni, míg a télnek és a
nyárnak csupán egyet-egyet. Kivétel a nyitó vers, amely után
mindig ugyanaz az évszak következik. Viszont nincs szabály
az évszakok természetes sorrendjére vonatkozólag, a témához
hasonlóan bármilyen sorrendben válthatják egymást. Ebben
a haikaiban például így: tél, tél, tavasz, nyár, ősz, ősz, ősz,
tél, tavasz, tavasz, tavasz, ősz, ősz, ősz, tavasz, tavasz, tavasz, tél,
nyár, tél, ősz, ősz, ősz, nyár, tél, tavasz, tavasz, tavasz, nyár, tél,
ősz, ősz, ősz, nyár, tavasz, nyár.
71

Milyen kényelmes, meleg
ez a pár gyapjú tabi!

Boncsó képzeletében az első téli napokhoz természetesen kapcsolódik
a tabi (szorosan simuló, kétrétegű, trikószerű anyagból
készült lábvédő, amolyan harisnyaféle) viselése. A japán szövegben
eredetileg szereplő merijaszu-no-tabi egy kifinomult
ember ízlését sugallja, aki kényelemben és a vidéki környezet
ellenére bizonyos mértékű jólétben él. Mint általában az import
termékek nagyrésze, ez is meglehetősen drága volt. (A merijaszu
nevű textíliát a portugálok vitték be Japánba, és a spanyol-portugál
median szó után kapta japán nevét.)

Hol béke és csend
uralkodik, ott derű
s nyugalom szolgál.

Kjorai némiképp átalakítva, kissé didaktikusan fejleszti tovább
Boncsó koncepcióját a művész számára ideális körülményekről.
A hangsúlyt a kor eszményének megfelelő legszükségesebb
feltételekre, a csendre és nyugalomra helyezi a
némiképp lenézett fizikai kényelemmel szemben.

A faluhoz közelítve
kagylókürt zengi: "jövünk!"

A jamabusi-nak nevezett vándorszerzetesek szokása volt magányosan
elvonulni a hegyek közé. A hosszú egyedüllétben
eltöltött időszak után visszatértek a hegyekből, és amikor először
pillantottak meg egy falut, megfújták kagylókürtjeiket.
Ennek hallatára a falusiak összesereglettek, hogy üdvözöljék
őket, és áldásukat kérjék. Basó sorait a szerzetesek lelkületével
rokonítható csend és békesség köti össze az előző verssel.

Rojtos, tavalyi
gyékényeik nyirkosak
és penészesek.

A falu lakói kihúzták házaik elé használt alvó-gyékényeiket,
hogy térdre borulva földig hajolhassanak rajtuk, és a jamabusik
elléphessenek felettük, megtisztítva őket az elmúlt év tes-
72

ti és lelki szennyeződéseitől. Boncsó precízen utal az eseményekre.

Szirmot sziromra hullat
a lótusz is szüntelen.

Fumikuni a témát továbbfejlesztve idézi fel a lótusz képét,
amely a falusiak megtisztulásának eredményeként létrejövő
rendezett szépség és tisztaság megújult szellemét szimbolizálja.
A japán zen gondolatiságával szorosan összefüggő kép
valóságalapja, hogy a gazdasági udvarok egy sarkában és a
templomok közelében kis tavacskák voltak, amelyekben a
parasztok lótuszt neveltek. A növényt egyaránt kedvelték virágjáért,
ehető gyökértörzséért és szakrális jelentéséért is.

Ó, ez a leves:
szuidzendzsi-saláta!
De csodás kezdet!

Basó versében - talán az ehető lótuszgyökérhez kapcsolódó
asszociáció miatt is - a szerzeteseket megvendégelik. Egyikük,
felismerve a szuidzendzsi-salátaleves illatát, hangot ad elragadtatásának.
(A saláta egy gyomnövényfajta, amely a Kumamoto
városához közel fekvő Szuidzendzsi falu helyi különlegességeként
lett közismert. Egész Japánban elterjedt, kedvelt étel volt.)

Hét mérföldnél is hosszabb
út áll még előttem...

Kjorai átveszi mesterétől a vacsora alatti társalgás fonalát. A
vendégek egyikére még hosszú út vár, és hiába a nagyszerű
étel, sajnos nem élvezheti tovább, ezért most kissé rosszkedvűen
készülődik az induláshoz...

Rodó szolgája
ezen a tavaszon is
mesterével él...

Rodó (Lu T'ung, 790-835) különc kínai költő volt. Írt egy értekezést
Csa-king (Teák könyve) címmel. Így lett alanya a híres
73

tusképnek is, amelyet Rjú Sónen (Liu Sung-nien) festett. A kép
a költő szolgáját hosszú szakállal és a szokással ellentétben
fedetlen fővel ábrázolja, amint az utazóknak az út mentén
teát kínál. Fumikuni a beszélgetésbe új elemet visz a jelenet
megidézésével. A készülődő szerzetest nyugtatgatják, hogy
még érheti őt az úton kellemes meglepetés, hiszen valaki
vendégül láthatja. A vers tavaszi témát vezet be, amelyet a
következőkben továbbfejlesztenek.

Holdpárás tavaszéjben
metszett faág rügyezik.

Boncsó, mintha ismerné a következő verset, a váratlannak tűnő
képpel képletesen összeköti az előző részben megidézett,
mestere házánál "gyökeret eresztett" szolga és a virágos kert
motívumát. Rodó, aki papírra vetette a teaivás "művészetét",
és szolgája, aki e művészetnek "virágzó ága", midőn teát kínál.
A tavaszéj és a rendezett szépséget felmutató rügyező faág
képei külön-külön is felüdülést keltenek.

Virágba borult
cseresznyefához mohos
kőedény került.

Higgadtság és rendezettség hatja át Basó versét. Az előző
versben megidézett kertben a japán virágkultúra művészi elvei
szerint társítják egymáshoz a különböző elemeket, illetve
az azokat jelképező eszközöket. A kőből készült kis medencét
dekoratív elemként használták a tájkertészetben. Általában
egyetlen darabból vájták ki, és a ház bejáratának közelében
helyezték el.

Reggeli rossz kedélyem
tovaszállt nyomtalanul.

A személy akár ugyanaz is lehet, mint az előző versben. Amit
Kjorai kifejezni akar, az a meglepetésszerű felismerés, amikor
a feszültséggel teli rossz előérzet hirtelen nyugalomba vált át.
Már nem is emlékezni a rossz forrására, hiszen a megváltozott
hangulatban más dolgok fontosak.
74

Nézd, egy ültében
két ember helyett eszi
degeszre magát!

Boncsó egy humoros elemet vezet elő, amelyben az egyik
vándor, valószínűleg a későbbiek során várható nélkülözésekre
is gondolva, éhségét nem bírván, és tán nem is akarván
leplezni, duplán tömi meg a bendőjét.

A szigetre északi
szél csap le - havat ígér.

Ez a vers egy hideg, szélfútta szigetet jelenít meg. Az ilyen helyen
meglehetősen nehezek az életkörülmények. Az előzőekben
feltételezett várható nélkülözés itt látszik megvalósulni.
Boncsó soraihoz képest Fumikuni az ember és a természet közötti
kontraszt ábrázolásával teremt összefüggést. Úgy tűnik,
a kettő helyett jóllakó vándornak nagyon is igaza volt.

Megint este lett.
Mászhat a templom-hegyre,
lámpát gyújtani.

Kjorai kissé homályosan válaszol a titokzatos alak leírásával,
aki nap, mint nap, minden este felküszködi magát a szigeten
lévő hegy csúcsára, hogy ott meggyújtsa a hajósok közlekedését
segítő lámpát. (Éjszakánként a magasabb helyeken épített
szentélyek Buddha-szobrai előtt is mécsesek világítottak.)
A szegényes életmód ábrázolása mostantól hosszabb
időre meghatározza a haikai hangulatát.

Dala rég elszállt, csendes
már a kiskakukk torok.

Basó "elnépteleníti" a vers közegét. Már a hototogiszu sem
énekel, a legteljesebb éjszaka van. Érzelmi visszafogottság
jellemzi e sorokat. (Hototogiszu = kakukkhoz hasonló, de annál
kisebb, harsány hangú énekesmadár. Egyik jellemző tulajdonsága
- főleg hideg éjszakákon -, hogy gyakran az emberi
nevetéshez kísértetiesen hasonlító hangokat hallat.)
75

Ám ő csak mászott,
egyre erőtlenebbül:
fölemelkedni...

A már homályosan jelzett, talán beteg, legyengült ember képe
érzelmileg kapcsolódik Basó előző soraihoz, a korábbi részekhez
pedig a tartalmi összefüggések kötik. A vers a színházi
darabokat jellemző pátosszal telített, amellyel Fumikuni,
mint a legfelső körökbe is bejáratos, művelt városi férfi, bizonyos
fokig fennkölt hatást kelt.

A szomszéd megengedte,
jöhet az ökrösszekér!

Változik a helyszín, mostantól különböző zsánerképek következnek,
amelyek, azon kívül, hogy általuk egyéb esztétikai és
érzelmi szempontok is érvényesülnek, egyben némi betekintést
is engednek Japán 17. századi hétköznapjainak eseményeibe.
Viszonylag sűrűn beépített városrészben vagyunk,
ahol az ökrösfogat csak a szomszéd területén keresztül juthat
be a ház udvarába. Ehhez volt szükséges az engedély.

Hagyjátok, hűtlen
kedvesem majd a tüskés
sövényen jön át!

Továbbra is az előző háznál vagyunk. A remélt kedves késik,
és bár csomagjai az ökrösszekérrel már megérkeztek, ám türelmetlen
hölgye dacosan szól a szolgákhoz. Az eredeti szöveg
karaktere és hangzásformái különböznek az eddigiektől,
ugyanis a japán nyelv egyik sajátossága, hogy a nők a férfiakétól
több tekintetben is eltérő stílusban és gyakran más szóhasználattal
beszélnek.

Most, hogy elválnak, kardját
kezébe adja a hölgy.

A találkozás megtörtént, a szerelmesek kibékültek. Kjorai azt
sugallja, hogy a férfi hosszú és veszélyes útra készül. Búcsúzáskor
kedvese szertartásosan átadja neki kardját. (Kjorai ezzel
tisztán utal a Kamakura-Muromacsi korszak [1185-1603]
76

megrögzült feudális szokásaira.) A társasági élet jellemzője
volt az etikett által szinte minden helyzetben meghatározott
viselkedés, amelynek legfontosabb szabályai mind a mai napig
érvényesek.)

Kócos fürtjeit
fésűjével zavartan
rendezgeti el.

A cselekmény hasonló stílusban folytatódik. A hölgy igyekszik
lecsendesíteni háborgó érzelmeit, ezért zavarában fésülgeti
haját.

Nézd, készen a halálra,
hogy harcol majd kedvesed!

A hangnem patetikusra vált, a jelenetben a búcsúzkodó férfi
kerül előtérbe. A társasági szabályok szerint a férfi nem engedheti
meg magának, hogy az érzelmek láthatóan uralkodjanak
rajta. Ezért búcsúja rövid és határozott.

Derengő hajnal.
Az égbolt kék tavába
fogyó hold merül.

A hajnali csend, amely a "kiürült helyszínt" jellemzi, Kjorai
értelmezésében lezárja az eddigi cselekményt. A szerelmesek
búcsújának zaklatott jelenetei után a verset a szellem transzcendens
nyugalma határozza meg. A két kép közötti jelentős
kontraszt lehetőséget ad a további gondolatszövésre.

A Hira első havát
őszi tó tükre rejti.

A Hira-hegy a zarándokok fontos úti célja, Japán szent tava,
a Biwa-tó fölött magaslik. A hegyen és a tó közvetlen környékén
több régi kolostor és templom áll ma is. Basó versének
érdekessége, hogy halála után őt is az egyik itteni kolostorban
temették el. Sírját rendszeresen látogatják a jelenkor zarándokai.
77

Kapuárnyékban
a hajdinatolvajról
egy verset ír.

A Hira-hegy lejtőin termesztett hajdinát késő ősszel takarították
be. Kedvelt élelmiszer volt. A hegy magasabb pontjairól
nézve a hajdina kicsi, fehér virágainak összefüggő szőnyegétől
úgy tűnt, mintha a földeket zúzmara borítaná. Innen a
párhuzam az előző vers "első havá"-val. Fumikuni egy régi
történetre utal, amely először az 1254-ben összeállított Kokon-
Csomonsú (Híres régi és mai elbeszélések) c. gyűjtemény 12.
kötetében olvasható, és arról szól, hogy a föld őrzője verset ír
a hajdinatolvajról, miközben valóban ellopják a termést. Ha
kissé szabadjára engedjük képzeletünket, akkor ebben a
versben talán még valami költőinkkel kapcsolatos cinkoskodásra
is gondolhatunk, hiszen vándorlásaik során nem egyszer
térhettek nyugovóra a szabad ég alatt, éhesen, esetleg
éppen egy hajdinaföld közelében...

Ily hideg, szeles estén
elkél a pamut kimonó.

Zarándoklelkű költőink szívesen idézik fel a vándorok és remeték
életének eseményeit. Ebben a versben a városi élet kényelmétől
eltávolodott ember vágyakozik komfortosabb körülmények
után, amelyeket itt egy téli ruhadarab, a bélelt pamut
kimonó szimbolizál.

Együtt alszanak
éjjel, de magányosan
válnak reggel el.

Az olcsó fogadókban nem volt elég hely és takaró, a magányos
utazók összebújva aludtak, hogy melegítsék egymást. A kényszerű
közösség ellenére idegenek maradtak egymás számára,
és reggel mindenki ment tovább a maga útjára. A magány és
kiszolgáltatottság Basónál mindig is kitüntetett téma volt.

Lángok, vörös fellegek
úsznak Tatára egén.
78

A Tatára jelentése kétértelmű. Jelenthet "fújtatót", és akkor a
kemence lángjai által vörösre festett felhőkről van szó, de jelentheti
azt a hasonlóképpen nevezett helyet is Kjusu szigetén,
ahol Kjorai felnőtt. A szigeten híres kardkovácsok éltek,
ezért úgy tűnik, mindkét értelmezés helyes. A költő gyermekkori
emlékeiből felidézett felhők szimbolizálják az előző
versben megjelenített vándorélet magányosságával kapcsolatos
témát.

Tisztátalanok,
mégis cseresznye virul
ablakuk előtt.

Tatára közelében koreai bevándorlók éltek. A kolónia tagjai
híresek voltak bőrművességükről, de a hagyományos társadalmi
előítélet szerint éppen emiatt számítottak kirekesztetteknek.
Ez az előítélet mindenkivel szemben megnyilvánult,
aki állatbőrrel, illetve elpusztult állatok feldolgozásával foglalkozott.
Boncsó egyértelműen pozitív gesztussal reagál Kjorai
soraira, mondhatni vigasztalja, "visszafogadva" az emberi
közösségébe őt.

Korazöld levelek közt
ifjú rügyek: naspolyák!

Fumikuni elegánsan oldja az eddig felgyülemlett feszültséget,
a természet harsány megnyilvánulásaként jelenítve meg
egy rügyező gyümölcsfa-ágat, amely a ciklikus változásokban
megnyilvánuló örök életet szimbolizálja. A felütésszerű
befejezés méltóképpen zárja a négy költőmester alkotását.
79

Távoli tartományok szűk ösvényein
(Részlet egy útinaplóból)

Japán nagy költője, Macuo Basó 1689-ben hosszabb utazást
tett a szigetország északi részén. Az ekkor keletkezett Oku no-
Hoszomicsi (Távoli tartományok szűk ösvényein) című útinaplóját
a japánok nemzeti irodalmuk legjelentősebb alkotásai
közé sorolják. Tény, hogy a napló mind terjedelme, mind
pedig stílusa miatt korának kiemelkedően fontos alkotása.
Basó márciusban Nikkó felé indult el otthonából, majd a Sirakava
hágón keresztül Szendai, Macusima, valamint Hiraidzumi
érintésével kelt át a hegyeken, hogy a Japán-tengerhez érjen.
Rövid pihenő után tovább utazott, és a Deva tartománybeli
Szakatán, Kanadzaván, Fukuin és Curugán keresztül szeptember
végén érkezett meg Ógakiba, ahol csónakot bérelt, hogy
még időben Iszébe jusson, a húszévenként újjáépülő csodálatos
szentély ünnepségeire. Az út egy részén tanítványa, Szora
is vele tartott. Az itt közölt részletben a Hiraidzumi közelében
lévő Csúszondzsi kolostornál tett látogatás, a hegyeken át
történő vándorlás, a Jamagatánál lévő Rjúsakudzsi templom
felkeresése, a Mogami folyón tett hajóút, a Haguro és Gasszan
hegyek megmászása, és a Szakatától Kiszagatáig megtett útszakasz
leírása olvasható.

*
A hónap tizenkettedik napján elindultunk Hiraidzumiba. Bár a régmúlt
korok utazóinak leírásaiból arra következtettünk, hogy estére
Aneha fenyőjéhez és az Odae-hídhoz érünk, szomorúan kellett tapasztalnunk,
hogy eltévedtünk a vadászok és favágók összevissza
taposott ösvényein. Végül a rossz utat választva Isinomaki kikötőjéhez
jutottunk, ahol kénytelenek voltunk megszakítani vándorlásunkat.
A város feletti dombról csodálatos kilátás nyílott az Aranyvirághegy
híres szigetére. A kikötői öbölben kereskedelmi hajók százai
nyüzsögtek, a parton az éppen akkor érkezett telepesek versenyeztek
egymással a földfoglalásban. A szélrózsa minden irányából konyhai
tűzhelyek ínycsiklandozó füstje szállt. Bármennyire is színesnek
tűnt ez a világ, mégis csalódottsággal töltött el bennünket, hogy
80

szándékunk ellenére jutottunk ide. Szürkület lévén, némi pihenés
reményében szállás után kellett néznünk, de minden igyekezetünk
hiábavalónak bizonyult. Az emberek csak a saját gondjaikkal voltak
elfoglalva, és nem nyertünk senkinél sem bebocsátást. Így éjszakára
egy elhagyott, omladozó kalyibában húztuk meg magunkat.
A helyes irány felfedezésében reménykedve már kora hajnalban
tovább indultunk. Futó pillantást vetettünk a Szodei révre, Obucsi
pompás legelőire és Mano nádasaira. Egy kiterjedt, mocsaras terület
melletti töltésen szaporáztuk lépteinket, és estére már Toima településre
érkeztünk, ahol egy fogadóban töltöttük az éjszakát. Másnap,
mintegy ötven mérföldnyi fárasztó gyaloglás után végre megérkeztünk
Hiraidzumiba.
A hajdan hatalmas város virágzása csupán három generáción át
tartott, aztán mint a legendabeli álom, egy szempillantás alatt véget
ért. Bár a Hidehirák palotájának főkapu felőli oldala ma is lenyűgöző
látvány, a legtöbb épület helyén már csak műveletlen földeket
látni. A Takadacsitól fenséges kilátás nyílik a Nambu-kerület felől
hömpölygő Kitakami folyóra, amelybe a Kinkei domb lábánál álló
Idzumi-kastély körül jókora félkört leírva áramlik a Koromo patak.
Azt mondják, Jaszuhirának és társainak őrhelye a Koromo ezen természet
adta védelmében kitűnő megfigyelést biztosított a barbárok
támadásakor. Így lehetett, mert a dombon álló kastély a sokszoros
túlerővel szemben is védhetőnek bizonyult. Elgondolkodtató, hogy
a hősi harcok emlékeit annyi év elteltével mára teljesen benőtte a fű.
Így nyernek különös értelmet a klasszikus sorok: "Bár az ország
elveszett, de a hegyek és folyók még megmaradtak nekünk;
hol egykoron kastély állott, most tavaszi fű zöldell..." A régmúlt
események helyszínén csendben kuporodtunk le sás-kalapunkra,
és arcunkat a meghatottság könnyeiben fürösztve adtuk át
magunkat az emlékezésnek.

Zöldellő mező:
szemfedője tűnt korok
hős álmainak.

Ősz Kanefusza,
bokrok hószín szirmai
őrzik emléked!
81

Némi könyörgés után beengedtek a ma is álló két épületbe, amelyeknek
híre még odahaza jutott el hozzánk. Az egyikben a szútrákat
őrzik, és itt látható a három koporsó, valamint a három Buddha-szobor.
Bár az időjárás szeszélyeitől éppen zsindelytető védte őket, a
"Hét Kincs", a drágaköves ajtók és az aranyozott oszlopok évszázadokig
voltak kitéve a tördelő fagynak és az izzó napsütésnek. Bizony,
így enyésznek el a régmúlt híres emlékei. Még szívesen maradtunk
volna, azonban az őrök által engedélyezett időnk gyorsan
lejárt. Bármennyire is nehezünkre esett, szedelődzködnünk kellett.

Májusi esők!
Az Arany Fény Csarnokát
ma ki védi meg?

A nambui országútról letérve, Ivade városa felé vettük az irányt.
Miután Oguroszaki és Micu-no-Kodzsima útján magunk mögött
hagytuk Narugo fürdőhelyet és a Sitomae-sorompót, úgy határoztunk,
hogy Deva tartományba megyünk. Az egyik használaton kívülinek
tűnő úton egy túlbuzgó őrrel találkoztunk, aki gyanakodva
állított meg bennünket. Csak hosszas magyarázkodás után sikerült
meggyőznünk őt ártalmatlanságunkról, végül nagy kegyesen tovább
engedett. Az elvesztegetett idő pótolhatatlannak bizonyult,
ugyanis éppen az Ójama hegy megmászása közben tört ránk az éj.
Egy határőr házánál kopogtattunk, aki az istállóban adott nekünk
szállást. Reggelre azonban hatalmas vihar támadt, így háromnapi
kényszerű tétlenségre ítéltettünk ezen a sivár helyen.

Bolha és tetű!
Ló horkant! Ó, természet,
könnyíts álmomon!

A házigazda javasolta, hogy fogadjunk fel egy helybélit, mert a hegyen
át vezető úton könnyen eltévedhetünk, ráadásul rablók is leselkedhetnek
ránk. Megszívleltük tanácsát, és megállapodtunk egy
fiatalemberrel, aki a vihar elmúltával kezében tölgyfahusángot lóbálva,
oldalán rövid karddal fölfegyverkezve vezetett bennünket. Libasorban,
szüntelenül az őr által ecsetelt veszélyekre gondolva, nehéz
léptekkel követtük őt a számunkra ismeretlen rengetegbe.
A sűrűben a madarak énekét sem lehetett hallani. Odafent a fák ágai
annyira összefonódtak, hogy azt hittük, megint éjszaka van. Egyre
82

lassabban haladtunk. Ősi költeményekből vett idézetekkel szórakoztattuk
egymást: "most a törpebambusz szárait hajtogatjuk félre
utunkból, most sziklákon bukdácsolva kelünk egy patakon
át" - ám az így életre keltett sorokkal sem sikerült enyhíteni
megpróbáltatásainkat. A testünkön végigcsorgó verítéktől ruhánk
egyre nyirkosabb lett, lábunk remegett, tüdőnk zihált. Mondhatom,
igencsak megkönnyebbültünk, mire a szabadba értünk, és végre
megfürdethettük arcunkat a nap sugaraiban. A Mogami birodalma
terült el előttünk. Vezetőnk még elmondta, hogy ezen az úton bizony
gyakorta történik szerencsétlenség, és áldhatjuk sorsunkat,
hogy békességben és zavartalanul jutottunk el idáig. Szavai - noha
már biztonságban érezhettük magunkat - bizony, hevesen megdobogtatták
szívünket.
Obanadzavában felkerestük régi ismerősünket, egy Szeifú nevű, kifinomult
szellemű tehetős kereskedőt, akit a fővárosban tett gyakori
látogatásai a vándorélet nehézségeiben is edzetté tettek. Szerencsénkre
otthon volt, így pompás udvarházában pazar fogadtatásban
részesültünk. Ráadásul több napig élvezhettük vendégszeretetét.
Elláttak bennünket minden földi jóval, hogy kipihenhessük utazásunk
fáradalmait. Látogatásunkat a szép környéken tett magányos
sétákkal és éjszakába nyúló beszélgetésekkel tettük élvezetesebbé.

Árnyas vendégház;
otthoni szellő, bizony,
jobban simogat...

Takarodj gyorsan
a selyemhernyódoboz
alól, te varangy!

Beni-virágok!
Álmom: hölgyem fésüli
szép szemöldökét.

Asszony-gondozta
selyemhernyók: távoli
világ képzete.

Jamagata közelében áll a Rjúsakudzsinak nevezett hegyi templom.
Híres, régi mester, a zseniális és utánozhatatlan Dzsikaku Daisi
83

építette egy igen szép, csendes és békés vidéken. Obanadzavai barátaink
tanácsára meglátogattuk ezt a helyet. Tervezett útvonalunkról
letérve, mintegy tizenhét mérföldnyi kerülő után értünk a templomhoz.
Sietve elfoglaltuk szálláshelyeinket a kolostor épületében,
hogy még világosban fölmehessünk a domb tetején épült főtemplomhoz.
Az út mentén zárt ajtajú, takaros kis szentélyek sorakoztak.
Az építők kezeit dicsérte, ahogy a szépséges kövek közé fenyőket és
ciprusokat telepítettek. A kövek természet adta felületén és a talajon
puha moha fészkelt, körül mindenütt végtelen csend honolt. Mélyedéseket
kerülgetve, sziklákon kapaszkodva jutottunk fel a Tiszteletre
Méltó Buddha Templomához, hogy e magánnyal átitatódott világ
közepén megpihenve, mindennél mélységesebben érezhessük szívünkben
a béke és nyugalom csodálatos állapotát.

A csend honában
tücsökdalt visszhangzik száz
sziklaparaván.

Szándékunkban állt, hogy hajóval ereszkedjünk le a Mogami folyón,
ezért Óisidánál vártuk ki, hogy az idő a víziúthoz alkalmas legyen.
Itt az ősi haikai-iskola lapjai ugyan már szétszóródtak a szélben, de
a vágyakozás a felejthetetlen virág után tovább élt az emberek szívében,
ily módon is a szépségre hangolván egyszerű szellemüket. Vívódásuk,
hogy melyik utat kövessék, a régit vagy az újat, valamint
abbéli szomorúságuk, hogy nem ismertek senkit, aki kétségeiktől
megszabadította volna őket, arra késztettek bennünket, hogy mint
zarándoklataink során már annyiszor, elkészítsünk egy versciklust,
melyet útmutatóul hátrahagytunk számukra.
A Mogami Micsinokuban ered, és Jamagata járáson keresztül kanyarog
tovább, lefelé. A folyó az Itadzsiki hegyet észak felől megkerülve,
Szakatánál ömlik a tengerbe. Medrében olyan veszedelmek
leselkednek a hajósokra, mint a Goten-szoros és a Hajabusza-zuhatagok.
Az esőzések után alaposan megduzzadt áradat viszontagságossá
tette utunkat. Hajónk, mely rizskévéket szállított, és ezért az
ina-no-bune nevet kapta tőlünk, végig buja, zöld növényfüggöny
takarásában haladt. Láttuk a Siraito-vízesést, és a meredek parton a
Szennin-do remetekunyhót. Végül, ha némileg megkésve is, megérkeztünk
célunkhoz. Előttünk hömpölygött a tenger.
84

Tavaszi esők,
gyűljetek! Hadd rohanjon
velünk a folyó!

Június harmadik napján a Haguro-hegy előtt álltunk. Mielőtt a
kolostor felé vettük volna az irányt, tiszteletünket tettük a hegy
lábánál élő régi ismerősünknél, Kondó Szakicsinél. A kolostorban az
apát úr távolléte miatt megbízottja, Egaku, a szentéletű tanár fogadott
nagy tisztelettel bennünket. Szállást a Minamidani keleti épületszárnyában
kaptunk. Az apát úrral nem találkozhattunk, ezért
másnap reggelre egy haikut függesztettünk ki ajtajára:

Forró déli szél!
Minamidani haván
csak lágy fuvallat!

5-én imádkozni mentünk a Haguro-szentélybe. A hely nevének eredete
nehezen deríthető ki. A hivatalos iratok szerint Deva tartomány
régen hűbérként madártollakat szállított a trónnak. Az Endzsi
kánonban említenek errefelé egy "Szatojama" nevű szentélyt,
amely egyszer északi útján csodálatba ejtett egy hivatalnokot, de
nem kizárt hogy az eredeti szöveghez képest elírták vagy félreolvasták
a nevét. "Hagurojama" rövidítése is lehet a "Devabeli Kurojamá"-
nak. A "Három Hegy" - Haguroszan, Gasszan és Joduno -
a régi írásokban együtt szerepelnek. Az is kideríthetetlen, hogy a kolostor
alapítója, Nódzsó, a nagy tanító, valójában mikor élt.
A nyolcadik napon megmásztam Gasszan hegyét. Nyakamban fehér
papírkötéllel, fejemen hószín gyapjúcsuklyával léptem rá a fellegek
fölé vezető nyolc mérföldes emelkedőre. Lélegzetem el-elakadt a ritkuló
levegőben, ahogy csúszkáltam a jég- és hófoltokon, és amikor
végre átjutottam a felhőkön, úgy tűnt, mintha csak néhány lépésnyire
volna az ég. Ott álltam a csúcson, kifulladva és félholtra fagyva.
Tekintetem egybefogta a lemenő nap vörös korongját és az ezüstösen
feltündöklő teliholdat. Bambuszágakból készítettem magamnak kerevetet,
kibéleltem puha levelekkel, majd lefeküdtem, és fejemet a tenyeremre
támasztva mély álomba merültem. Amikor másnap a reggeli
nap sugarai szétzavarták az utolsó felhőket is, elindultam lefelé.
Az úton végig látható volt egy kővályú, amely egy vénséges vén
kovácsműhelyhez vezette a hegyi forrás vizét. Ide, a forrás vidékére
85

vonult el Gasszan, a magányos kardkovács, egy-egy mestermunka
készítése előtt, hogy néhány napos elmélkedést követően, tisztán,
mint a víz a patakban, a tűzhöz zarándokoljon a pengét megedzeni.
Ügyességgének és odaadásának híre gyorsan terjedt az országban.
Ezen a különös helyen készítette utolsó remekét is, hogy aztán soha
többé ne vegyen kardot a kezébe. Ismerte a víz varázslatos képességének
titkát, és rádöbbent, hogy ez a tudás mekkora hatalommal
ajándékozta meg. És akkor lemondott erről a hatalomról. Ez a kínai
Rjószen írásának lényege is, ám Kanszo és Bakuja történetéből fölösleges
lenne eltanulni mást, mint az alkotáshoz szükséges mély
odaadást, amely nélkül boldogulni nem érdemes.

Hűsítsd szívemet,
sarlóhold fénye, halvány
hegyet fess elém!

Holdbéli hegyek
mögött szaggat-e felhőt
az északi szél?

Ruhát áztató,
ösvényen járó vándor:
én, Senkiföldjén.

Másnap meghívást kaptam Curugaokából, Nagajama Sigejuki várúrtól.
Dzusi Szakicsivel, aki a Haguro-szentélynél tett látogatásomkor
csatlakozott hozzám, összeállítottunk egy kötetnyi láncverset,
amivel beállítottunk a nagytiszteletű harcoshoz. Nagajama igen
meleg fogadtatásban részesített bennünket, majd amikor megtudta,
hogy hajóval készülünk leereszkedni a folyón, szerencsés utat kívánt,
és üdvözletét küldte szakatai vendéglátónknak, a kiváló orvosként
ismert Enan Fugjokunak.

Hűs szél, lágy hullám,
lenyugvó nap - sétához
pompás társaság!

Kiáradt folyó,
Lángoló nap tüzébe
veti hullámait!
86

Kiszagata a hegyeken túl, a tengerparton fekszik, 30 mérföldnyire
Szakatától. Én már beutaztam az egész országot, megszámlálhatatlan
vidéket ismerek, elmondhatom hát, hogy volt részem a természet
szépségeiben. Jártam az óceán és a föld találkozásánál, hajóztam pompás
folyókon, körültekintettem mesebeli hegytetőkről, és mégis, mindig
arra vágytam, hogy egyszer megláthassam Kiszagata lagúnáját.
Sokat hallottam már a helyről, így volt időm felkészülni rá, a látvány
mégis szíven ütött. Koradélután volt. Álltam a fehér homokon, a szél
kavargott a tengeren, és csak néztem, ahogy a Csokai-hegy fel-felderengett
a szitáló, ködös eső mögött. Hol tapogatózva kerestem társaimat
a sötétben, hol meg hibátlanul tiszta volt az ég. Reménytelenül
szép volt a vidék. Mielőtt szállásunkra mentünk volna, még lekúsztunk
a záporáztatta parton a halászok zsúpfedeles kunyhóihoz.
Másnap, rózsálló naptól ragyogó, tiszta reggelre ébredtünk. Hajóra
szálltunk, hogy az öböl mentén Noindzsimába menjünk, arra a
vidékre, ahol Szaigjo három évig a világtól elvonultan, szent
magányban élt. Kikötöttünk a fövenyen, és megnéztük a nagy költő
emlékeit. Az öreg cseresznyefa alatt felidéztük az "evezés a virágok
fölött" című verset. A parton meglátogattunk egy sírt, amelyet
Dzsingu császárnőnek tulajdonítanak, majd felmentünk a közelben
álló Kanmandzsúdzsi-templomhoz.
Leültünk a templom fogadóhelységében, és a felhúzott
ablakredőnyöknél gyönyörködtünk a táj szépségében. Délen az öböl
fölé magasodó Csokai-hegy támaszkodott az égnek, nyugatra a
Mujamuja-gát zárta le az utat. Keleten a rakpart irányába vezető
Akita-országút nyúlt el, északon, ott, ahol a hullámok vették birtokba
a fövenyt, méltóságteljesen emelkedett a tenger kiöblösödött
teste, azon túl pedig Siogosi partja hívogatott.
A part széltében és hosszában is körülbelül három mérföld.
Akárcsak Macusimánál, de ennek a hangulata egészen más. Míg a
macusimai égbolt mosolygó és derűs, Kiszagata esőcseppjei
elandalítóak. Ott a vidámság és a harmónia kelt kellemes hangulatot,
itt viszont a melankolikus helyszín a magányos és zaklatott
emberi léleknek kedvez.

Könnyesen tekint
Kiszagata felett az ég.
Virágok áznak.
87

Az árban darvak
kapkodják lábaikat
Siogosinál.
Halászkunyhóban
esti pihenő. Késő
már kihajózni.

Kócsagfészekben
soha sincs béke. És most
a hullámok is…!

Néhány nap múlva kényszerű istenhozzádot mondtunk szakatai
barátainknak, és társaságunk elindult az Északi országúton, a felhők
alatt, visszafelé. Fárasztó és hosszú menetelés várt ránk. Úgy
tájékoztattak, hogy következő úticélunk, a kagai kastélybirtok még
390 mérföldnyire van. Egy régi töltésen gyalogoltunk Ecsigo tartományon
át, majd egy szánalmasan meleg és esős napon csüggedten
Eccsu felé vettük az irányt. Most is esik. Betegen, rossz közérzettel
írok egy filcdarabra, papír helyett.

Végtelen úton,
éj éjt követ. Hányadik?
Már nem is tudom.
88

JEGYZETEK
A hónap tizenkettedik napján - 1689. május 12. (a Genroku időszak második
évének májusa). Szora saját útinaplójában másként emlékszik (Szora Dzuiko-
ki - Szora utazásai mesterével), ő a tizedik napra teszi ezt az időpontot.
Aneha fenyője - Aneha, falu Rikudzen tartomány Kurihara kerületében, 34
mérföldre Macusimától északra. A híres fenyőt először az Isze Monogatariban
(Isze történetei) említik. Miután az eredeti fa kiöregedett, időről-időre
újat ültettek helyébe:

Asszonyi szépség:
fenyő, Aneha mellett,
jöjj városomba,
baráti társaságban
dicsekedhetnék veled!

Odae-híd - Híd 17 mérföldre Macusimától északkeletre. Odae az élet fonalának
elszakadását is jelenti. A név már a korai japán gyűjteményekben
megtalálható. Az itt olvasható vers az 1086-ban összeállított Gósúinsú antológiából
való. Micsinoku Japán északkeleti részének ősi neve:

Ez Micsinoku
földjén Odae-hídja?
Félek, reszketek...
De mit érne életem,
ha nem mennék át rajta?

Aranyvirág hegy - Basó itt történetileg téved. A hely, ahol Japánban először
találtak aranyat - mert ő erre gondol - máshol van. A Kinka-jama (kinka =
aranyvirág) szigete nem látható a Kitakami folyó torkolatától. A történet a
következő: A Tempjó 21-ik évében (749.) aranyat találtak Oda prefektúra
egyik hegyén. Az értékes fémet az előírásoknak megfelelően bemutatták
az uralkodónak. Az akkori udvari költő, Ótomo-no-Jakamocsi kedvező hatalmi
jelnek tekintette ezt, és írt egy verset az "arany virágának" dicséretére.
Később a Kinka-hegy szigetét, amely valójában a közeli Odzsika félszigetnél
van, a híres vers nyomán próbálták azonosítani, és így került be
a köztudatba az "arany virágának" hegyeként:

Hol Micsinoku
hegyei nőnek, a Nap
89

Fiának földjén,
aranyvirág sarjadt fel.
Fénye örökké lángol.

Szodei-rév - Szode jelentése: ruhaujj, tok, hüvely. A rév Isinomakitól északra
található. A Sin Gósuisú antológiából (1382.) ismert a következő vers:

Szode révjénél,
Micsinoku országában,
van egy folyó,
mely könnyekből árad.
Áthömpölyög szívemen.

Obucsi legelői - Isinomakitól kettő mérföldre északra található nagy kiterjedésű
legelők. A Gószensú antológia (951.) versét egy nő írta szerelméről,
aki elhagyta őt:

Obucsi lovai,
Micsinoku földjén
szabadon élnek,
szilajak és erősek.
Sosem szelídülnek meg.

Mano nádasai - Isinomakitól 6 mérföldre északra fekvő mocsaras terület.
A róluk szóló vers a Manjósú antológia 396. darabja.

Micsinoku távoli földjén
Mano nádasai oly messze vannak,
hogy csak az emlékezet
láthatja tisztán őket.
A hajdan hatalmas város...

- Történeti utalás az északi Fudzsivara családra,
amely egy időben a környező tartományok jelentős részét kormányozta.
Székvárosuk Hiraidzumi volt. A család, neve ellenére, semmiféle rokoni
vagy hűbéri kapcsolatban nem állt a Heian-kor császári udvarának kiemelkedő
befolyású Fudzsivaráival. A város messzire feküdt az akkoriban
a civilizáció központjának tartott Kiotótól, ahol a császári família is élt. A
vezető hatalmi réteg a császári székhelyen összpontosult, ezért a nagy távolság
bizonyos fokú biztonságot is jelentett az északi Fudzsivarák számára,
és sikerült némi önállóságra szert tenniük. Az irányításuk alatti tartományok
gazdagok voltak természeti kincsekben, és az így befolyt jöve-
90

delmekből Hiraidzumit egy nagyszerű "Kis Kiotóvá" alakították. A család
1094-1189 közötti fénykorának képviselői, Kijohira, Motohira és Hidehira
voltak. Hatalmuk akkor szűnt meg, amikor Hidehira fiát, Minamoto-no-
Joritomót legyőzte a kamakurai sógun. A különböző intrikák és hatalmi
szervezkedések kuszaságában akkoriban is nehéz volt eligazodni, de úgy
tűnik, hogy mint annyiszor abban az időben, csak mesterséges ürüggyel,
valamint erős hadsereggel és hatalmas vérfürdő árán sikerült megdönteni
az északi Fudzsivarák uralmát. Maga a történet országszerte elhíresült, és
a XVI. századra a japán kultúra és művészet egyik leggyakrabban feldolgozott
témája lett.
Mint a legendabeli álom - Basó összeveti a család rövid életű virágzását a
klasszikus kínai irodalomból ismert diák, Lu-Seng történetével, aki egyszer
egy útszéli vendégfogadóban azt álmodta, hogy ő a császár.
Takadacsi - "Magas Rezidencia". Itt keresett menedéket a családhoz tartozó
Josicune, későbbi gyilkosa, Jaszuhira elől.
Nambu-kerület - A mai Tóhoku-kerület északkeleti részének korabeli neve.
Kinkei-domb - Kis domb a kastély nyugati részénél. A nagy építkezések
idején a dombot a Fudzsi hegy formájára alakították. Motohira egy ősi hagyományt
követve két aranyfácánt (kinkei) áldozott és temetett itt el, hogy
szellemeik a hely őrzői legyenek.
Bár az ország elveszett - Tu Fu (712-770), a T'ang dinasztia korának híres
kínai költője által írott gyönyörű "Tavaszi vers" részlete. Basó nem csak
azokra utal ezzel az idézettel, akik mindvégig kitartottak Josicune mellett,
hanem a Fudzsivarák végső vereségére is.
Zöldellő mező… - Basó verse.
Ősz Kanefusza… - Szora verse. Kanefusza hadvezér volt a Fudzsivarák alkalmazásában,
és Josicune társa a halálban.
A három koporsó - Kijohira, Motohira és Hidehira emelvényre tett koporsói,
mögöttük egy-egy Buddha-szoborral.
"Hét Kincs" - Arany, ezüst, zafír, kristály, fehér és vörös korall, valamint
smaragd, az Örök Élet Szútrája alapján.
91

Májusi esők…- Basó verse.
Oguroszaki, Micu-no-Kodzsima - Oguroszaki település Ivadejama és Narugo
között, a Tamacukuri folyónál. A folyó itt három szigetet vesz körül (Micuno-
Kodzsima), amelyeket először a Kokinsú antológia egyik verse említ:

Oguroszakinál,
a Háromszigeten
élnek barátaim.
Nincs náluk fontosabb.

Ójama - Több hegy helyi elnevezése. Hőseink valószínűleg a Nakajama hágónál
keltek át.
Bolha és tetű…- Basó verse.
"most a törpebambusz..." - Utalás egyszerre két kínai költőre is; Tu Fu-ra és
Vang An-Si-re (1021-1086), akik megverselték ezt a szituációt.
Szeifú - Szeifú Szudzuki (1651-1721), gazdag beni-festék (szépítőszer) kereskedő,
Basó ismert tanítványa. Versei több antológiában olvashatók. (Obanadzava
vidéke híres volt akkoriban a beni nevű növény termesztéséről.
Ebből nyerték ki a nők és tehetősebb városi férfiak köreiben általánosan
használt arcpirosítót és szemöldökfestéket.)
Árnyas vendégház…, Takarodj gyorsan…, Beni-virágok…- Basó versei.
Asszony-gondozta…- Szora verse.
Rjúsakudzsi - Buddhista templom, a helybeliek Rissakudzsi-nak nevezik.
A japán zen-buddhizmus Tendai irányzatának alapításában épült, 860-
ban. A mai Jamagata várostól 7 mérföldre északra található.
A csend honában…- Basó verse.
A Mogami... - Basó itt téved. A Mogami forrása az Udzen és Ivasiro tartományok
határát alkotó hegyekben van. A folyó, amely a leírásnak megfelel,
valószínűleg a Szugava, a Mogami egyik mellékfolyója volt.
Goten-szoros - Goten szétszórt "go-köveket" jelent. A szorosban ezek a kövek
veszélyeztették a hajózást.
92

Hajabusza-zuhatagok - Hajabusza jelentése: "sólyom". Olyan hirtelen és sebesen
lódul meg itt a folyó sodra, ahogy a sólyom csap le áldozatára.
Itadzsiki-hegy - A hegy kétezer láb magas, meredek partjai közvetlenül szegélyezik
a folyót. A név jelentése: "csupasz deszkával fedett".
Ina-no-bune - Az ina szó jelentése hol "rizs", hol pedig "nem". Ina-no-bune
= rizshajó, átvitt értelemben pedig "erőtlen, hiábavaló ellenkezés". Az ina
szó hagyományos kifejezés a klasszikus irodalomban a szerelmi viszonyok
során megnyilvánuló kétértelműség ábrázolására. Egyik előfordulási
helye a Kokinsúban található:

Nem, mint kikötött
rizs-hajó, talán mégsem
maradok, hiszen
egyszer úgyis kijutok
a hónapok sodrából.

Siraito-vízesés - Kb. 70 láb magas, sűrű lombfüggönnyel takart vízesés.
Szennin-do - Szentély, melyet a híres szamuráj, Hitacsibó Kaiszon emlékének
ajánlottak, aki Minamoto-no-Josicune csatlósa volt. A Heikéken aratott
győzelem után elvonult a világtól, és a Tao-nak szentelte életét. A legenda
szerint természetfölötti hosszúságú kort ért meg.
Tavaszi esők… - Basó verse. Az útinaplóban szereplő többi vers mind Basóé.
A Haguro 419 m-re magasodik a tengerszint felett, északi irányban, Itt
épült a szigorú önmegtartóztatásáról híres Haguro-szekta központja,
amely Basó korában a buddhizmus és a sintó-hit kombinációját
képviselte. A két vallás a Meidzsi korban hivatalosan is külön vált.
Dzusi Szakicsi - vagy Kondó Szakicsi, haiku költő, a hegy lábánál lakott,
ahol textilfestő műhelye volt. Dzusi jelentése tanár vagy tanító, de hivatalos
változatban családnév is. Utazás közben, Kjotóban halt meg, 1693-ban.
A Haguro-templom és szentély hivatalos feje (apátja) akkoriban Bettó volt.
Ő volt az egész komplexum főnöke is.
Egakut (Bettó helyettesét) rendelték az utazók szolgálatára. Egaku költőként
Basó ismert tanítványai közé tartozott.
93

Minamidani - 1662-ben épült templomépület, tíz évvel később leégett,
majd újraépítették. Basó és Szora itt szálltak meg. A templom a Meidzsi
korig működött önállóan, ma egy alapítvány tartja fenn.
Basó szerint összeállítottak egy verssorozatot, amelynek első versét június
4-én függesztették ki az apát ajtajára. A teljes költemény csak napokkal később,
a Gasszan és Joduno felé tett kitérők után készült el.
Forró déli szél… - A kontraszt Basó versénél a déli légáramlatok és a hideg
hófelszín találkozásában érzékelhető. Japán északi részén vagyunk, és bár
június van, a hó még nem olvadt el a hegyekben. Basó gesztusa a fogadtatásért
érzett hála kifejezése. Japánban a szent helyek tisztelete legtöbbször
független volt a vallási hovatartozástól. Különösen így van ez Nódzsó
Taisi fellépése és a zen buddhizmus meghonosodása óta.
Nódszó - Nódzsó Taisi neve közismert Japánban. Haehikó néven született
Szusun császár (587-92) harmadik fiaként, így a trón esetleges várományosa
volt. Az ő idejében jelent meg Japánban a Koreai-félsziget felől behozott
buddhizmus. Az idegen vallást eleinte tiltották, követőit üldözték, ennek
ellenére gyorsan terjedt. A buddhisták ellenálltak, Szoga no Umakó vezetésével
felkelés tört ki, amelyben a császárt, Haehikó apját megölték. Az udvarból
menekülő ifjú herceg a lázadók kezére került. Az Umakó család
azonban a pártfogásába vette, taníttatta, így idővel bevezetést nyert a
buddhizmusba. A család legnagyobb ellenfelei, a sintó természethitét
valló Monobe és Nakatomi klánok szintén igényt tartottak a hercegre. Haehikó
az északi területre menekült. A legenda szerint egy szent madár vezette
a fiút a hegyhez, ahol hivatalosan is lemondott a világi életről. Azt
mondják, megnyíltak előtte a hegyek. Háncsból és indákból készített ruhát
hordott, magokon és bogyókon élt. Egy szentélyt épített, amely ma is
áll, őrizve az alapító hamvait, a kezdetektől a két vallás egységét hirdetve.
Endzsi Kánon - Endzsi Siki, Dajgjo császár katonai vezetője 905-ben rendelkezést
bocsátott ki, amely szerint összeírták az akkori területeket, meghatározták
a felügyeleti formákat és rögzítették a hivatali rendszabályokat.
A munkához felhasználták a régebbi korok dokumentumait is, ezért a különböző
írásvariációk olvasatai miatt gyakran történtek elírások. A Basó
által említett rész a hűbéri területek bírósági hivatali rendjét, az udvari
ceremóniák szabályait és a szakrális helyek listáját tartalmazza.
Szato…, Haguro…, Kuro… -A különbségek nem is annyira az írásmódban,
mint inkább az olvasatban vannak: a gyakran azonos írásjelekhez külön-
94

böző hangalakok tartozhatnak, amelyek bizonyos szövegvariációk esetében
még a szakértőket is vitákra késztetik.
Gasszan - Basó zarándokként, az előírt kellékekkel kezdi meg útját a hegy
tetejére. A fárasztó gyaloglás után megadatik neki, hogy kozmikus élményben
részesüljön, egyszerre pillanthatja meg a látható világ két végpontját:
a születést szimbolizáló feljövő holdat és a halált jelképező lenyugodni
készülő napot. "Túllépve a buddhizmuson" tisztelettel fordul a
"buddhizmusnál is öregebb hegy" felé. Írása emlékezteti egy korábbi
helyszínre, a macusimai hágón történt átkelésére: az ott megtapasztalt minőség
hasonló volt, de a körülmények mások. Ott a könnyűség érzése, itt
a fáradtságé, ott a vidámság, itt a hideg és a kimerültség. De mindkét helyen
lenyűgözi a szépség, amelyet vallásos áhítattal szemlél.
A kardkovácsokról szóló korabeli adatok szerint kb. 1200 "Gasszan-stílusúnak"
nevezett hordozható kovácsműhely volt használatos ezen a vidéken.
A környékbeli kardkovácsok később már név nélkül, csupán egy számmal
jelölték munkáikat. A Gasszan-stílusú kardok a legjobbak közé tartoztak,
ezért igen kelendőek voltak. Basó története utal arra a rituális szokásra,
hogy a kardkészítők ugyanazzal a szent forrásvízzel tisztították meg magukat
a kard elkészítése előtt, amellyel később a pengét edzették.
Kanszo és Bakuja - Basó a kínai Rjószenre hivatkozik, aki a Si-Csi című
könyvben ír a legendabeli kínai házaspárról, akik elzarándokoltak egy
mítikus hegyre, ahol a legszebb és legjobb kardokat készítették, és az ott
életre hívott két fegyvert elnevezték magukról. Basó jegyzete párhuzamot
von a két történet között, hiszen ő is "égi utat" tett a hegyre. De emlékeztet
arra is, hogy a történetben az igazi üzenet a kitartásról szól. Az igaz
lélekről, a teljes odaadásról, a művészi elmélyülésről és odaadásról.
Nagajama Sigejuki - A Szakai tartományt irányító Goroemon hadúr katonai
vezetője, maga is jeles kardforgató, aki Basó tanítványaként értett a versíráshoz
is. (Basó szintén szamuráj származású volt, tehát a harcos osztályhoz
tartozott.)
Dzusi Szakicsi - Szakicsi, aki Sigejuki fivére volt, Curuokában csatlakozott
Basóhoz.
Enan - A Szakai család orvosa. Különböző költőiskolákban tanult, mielőtt
Basó tanítványa lett. Szerkesztett néhány költészeti kiadványt is.
95

Kiszagata - Hosszú ideig e város környékét tartották Japán legszebb partvidékének.
1804-ben azonban a tengeröbölben földrengés pusztított, szökőár
öntötte el a partszakaszt, és átalakult a táj. Azóta hiába keresni a mezőket
és legelőket, a gyönyörű dombok helyén pedig kopár szigetek meredeznek.
Dzsingu - A legenda szerint a császárnő erre a helyre vetődött, amikor a
koreai invázió elől északra menekült. A parton két egyforma kő, a Kandzsu
és a Mandzsu állták az útját. Választania kellett: ha a Kandzsut dobja az
óceánba, a dagály elviszi hazájába; ha a Mandzsut, akkor az egész területet
elárasztja a víz. A történet emlékére szentelt templom (Kanmandzsúdzsi)
a két kőről kapta a nevét.
Siogosi - A név jelentése: dagály-mosta, víz-söpörte. Afféle világvége.
Kiszagata és Macusima - A szöveg szerint az "uramu" szó jelentése: keserűség,
harag, bánat. De nem csak egyszerűen harag, hanem lehangoltság,
szomorúság is. A japán költészeti kánonban olyan, mint amikor egy szép
nő elkomorodik, és szívében keserűség támad.
"virágok áznak" - A "nebunohana" virágjának szirmai magukba szívják az
esőt. Az elegáns kép egy szép nőre emlékeztet, ahogy félig lehunyja könnyes
szemeit. A "nebu" a klasszikus kínai irodalom egy női alakjának (az alvó nőnek)
ideáját szimbolizálja. Nebunohana másik jelentése: "együtt (és egyszerre)
élvezni a gyönyörűséget".
96

Esztétikai minőségek a japán költészetben
(Júgen, usin, szabi, vabi és sibumi)

A rejtélyes és homályos
A júgen a középkori japán művészet és irodalom talán legnagyobbra
tartott, nélkülözhetetlen esztétikai minősége. Használata
kínai eredetu; legkorábban a "Hatok" és a T'ang dinasztia
könyveiben találkozhatunk vele. Először Li San (?-684)
említi a Ven-shuan című prózai és költészeti antológiához írott
kommentárjában. Aterminus a költő-kortárs, Luo-Ping (?-684)
Óda a szentjánosbogarakhoz című művében is szerepel:
Reménykedő élet és sors - titok és sötétség;
elhagyott anyag és forma - változás és tünékenység.
Ezek a sorok segíthetnek megérteni számunkra a júgen fogalmát.
A júgen nem az anyaggal és a formával, hanem az élettel
és a titokzatossággal van összefüggésben. Nem változó és
mulandó, hanem folyamatos és változatlan. A Lincsi-lu esztétikája
szerint pl. az egész buddhizmus rejtélyes és homályos,
és ez megfelel a júgen definíciójának.
Akifejezés a japán irodalomban először Dengjó Daisi (767-822)
könyvében olvasható. Később feltűnik a Kokinsú antológiához
írott Kínai Előszó-ban, és Mibu-no-Tadamine (860-920), A japán
költészet tíz stílusa című esszéjében is. A késői Heian-korban a
költészeti versenyek bírái a fogalmat a kritika részeként alkalmazták;
egy bizonyos alapos, beható, rejtett mélység, illetve
valamiféle változatlan, életszerű és titokzatos dolog vagy jelenség
leírására szolgált. A Kínai Előszó-ban a jelentése: csodálatos
és rejtélyes. A költői versenyek során egy esztétikai
mellékjelentést is kapott, ami a szépség egy különös típusára
utal. Az 1114-1204 között élt Fudzsivara-no-Sundzei a júgent a
költészet legmagasabb ideájaként kezelte, amelyben a szépség
következő kategóriáit határozta meg:

1. A szuggesztív szépség
A sugalmazott szépségről már Fudzsivara-no-Kintó (966-1041),
Kilenc fok a költészetben című művében említést tesz. Nála a jó
vers mindig tartalmaz néhány "nem kifejezett", vagyis rejtett
97

érzelmet. A korai Kamakura időszakban élt Kamo-no-Csómei
(1153-1216) a júgent szuggesztív érzelemként mutatja be. A júgen
"kép a szavak mögött", és ebben az értelemben a művészi
kifejezés szimbolikus formája. A szépség szuggesztivitása meghatározó
ideája lett a korszak virágzó művészeteinek: a tájképfestészetnek,
a kertművészetnek, a teaceremóniának, a virágrendezésnek
és később a nó-drámának is. Idővel ez az érzelmi
szimbolizmus vált a szabi és vabi minőségek által kifejezett
esztétikai értékek hordozójává.

2. Az összetett szépség
A Heian-kori Japánban háromféle szépséget különböztettek
meg: az elegáns (könnyed, bájos, graciőz), a fenséges (nagyformátumú)
és a humoros (tréfás) jellegűt. A Kamakura és
Muromacsi korban az emocionális szimbolizmus lett uralkodóvá,
és a szépség típusai egyfajta összetett karakterré alakultak.
A júgen a "kevert szépség" egy formája lett, amelyet
elegancia és fenségesség alkotott. Fudzsivara-no-Sundzei
megfogalmazásában a fenség dominál az elegancia felett,
olyannyira, hogy ebben a szellemben a júgen elsősorban már
csak a fenség szépségének volt tekinthető. Híres versében,
amelyet ő maga is a legjobbjának tartott, a magány (elhagyatottság)
szépségét így fejezte ki:

Gyors esti homály,
süvöltő őszi orkán;
fürjek jajszava
Fukakusza mezején.

A középkori tájkertek lényege szintén júgen. A hegyek és völgyek
egyszerű eszközökkel reprodukálni próbált díszletében
az alkotói mód teremt szimbolizmust, míg a szubjektum szerepe
az elhagyatottság által karakterizált. A Muromacsi korszak
alatt a júgen ideája néhány változáson ment keresztül.
Sótecu, a költő (1381-1459), és Zeami, a színész nó-drámaíró
(1363-1443) nagy fontosságot tulajdonítottak a júgennek, ám
a kritériumok meghatározásában nem mindenben értettek
egyet Sundzeivel. Inkább az eleganciát helyezték előtérbe a
fenségessel szemben. "Finom és elegáns, lágy és megható",
számukra ezek a kifejezések képezték a júgen természetét.
Zeami szerint például a híres "Égi Szűz Tánca" tökéletes pél-
98

da erre a júgenre. Az ilyen tánc szépségének nem egyszerűen
csak tisztának és kecsesnek kell lennie, hanem a külső eleganciát
a belül meglévő fenségesnek kell vezetnie. Nem pusztán
vonzónak és bájosnak kell mutatkoznia, hanem nyugalommal
és méltóságteljességgel telítetten kell megjelennie. Természetesen
ugyanez vonatkozik más nó-drámákra is.
Sinkei (1399-1474), aki Zeaminak veje, Sótecunak és Zencsikunak
(1405-68) pedig tanítványa volt, hasonlóképpen értelmezte
a júgent, de kitartott amellett, hogy a báj a szellem bája
legyen. "A báj számára semmi sem olyan, mint a jég". Az érzelmekkel
leginkább feltölthető forma olyan, mint a lágyan
ringó víztükör. A látszat szerint a júgen ideájának fejlődése
visszakanyarodott a Sundzei által meghatározott szempontokhoz,
de ha jobban megfigyeljük, láthatjuk, hogy jóval bensőségesebbé
és személyesebbé vált. Az "egyedüllét" és a
"magány" "lemondássá" és "elhagyatottsággá", a "csend" a
"tartalom csendjévé" alakult. A júgen fejlődésének utolsó állomásaként
az elegáns és fenséges összetett szépsége a báj és
a lemondó magányosság elemeivel gazdagodott. Sinkei elméletében
a júgen, Basónál a szabi lemondó magányossága
lett ugyanaz. Mindkettő: rezignáció és elhagyatottság.

A szellem birtoklása
Aterminusnak két jelentése van: az egyik egy esztétikai minőségre
vonatkozik, a másik a szépség egy formájára. Az első
szerint az usin a musin (a szellem hiánya) ellentéte. A musin a
szellem és/vagy a szív őszinte munkájának hiányát jelenti, az
usin viszont a "tiszta" érzelmek, illetve a mély gondolatok
meglétét. A Heian korban a gondolkodó és körültekintő emberre
használták a kifejezést. A szó melléknévi formája a költészet
bírálatának egy kategóriájaként is használatos volt. E
szempontból például a renga-költeményt usinra és musinra
osztályozták. Mikor Gotoba császár, (1180-1239) - a vaka-költők
patrónusaként maga is a versírás muvelője - kifejezte az
usin-költők iránti tiszteletét, arra utalt, hogy az usin az érzések
mélyen őszinte kifejezése. Fudzsivara-no-Teika (1162-1241),
a nagy költő és kritikus állítása szerint minden jó vers usin. A
terminus mindkét esetben esztétikai értéket fejezett ki.
99

Teika szerint az usin a legértékesebb a vaka-versek stílusai
közül. Meghatározásában az usin különlegessége, hogy bájos
és elegáns, és ebben az értelemben egyike a vaka eredeti stílusainak.
Ezek szerint az usin a júgenhez hasonlóan az érzelmek
kifejezése érdekében a szuggesztióhoz, illetve a szimbolizmushoz
folyamodik, és az így megjelenő érzelmek esztétikai
természete lesz az a komplex élmény, amelyben a báj és a
fenségesség kombinációja már egyfajta földön túli szépséggé
változik. Mióta Teitoku e szépségeszmény szuggesztivitását
helyezte a legmagasabbra, az usin a vaka legjobbnak nevezett
stílusaként a szépség minden különösnek tartott formáját magába
foglalja. Tehát az usin a költészetben őszinte érzelmeket
kifejező, a szépség egy formájaként sugalmazott vagy szimbolizált,
nem földi minőséget jelentő esztétikai érték. Fudzsivara-
no-Teika következő verse ennek kiváló példája:

Tavaszi álom lebegő hídja
hirtelen eltörött.
Az ég egy felhőoszlop útja
a hegy csúcsa mögött.

Belenyugvás a magányba
A szabi a Basó által alapított haikai-iskola legmagasabbra értékelt
esztétikai kategóriája. A kifejezés feltehetően a szabisi
(magány) szóból származik, bár eredete a régmúlt idők homályába
vész. Egyik variánsa szabusi alakban megtalálható a
Manjósú antológiában.
A szabisi a Heian kor végére egy különösen értékesnek tekintett
esztétikai idea kifejezőjévé vált. Fudzsivara-no-Sundzei nagyobb
fontosságot tulajdonított a szabisi és a szeidzaku (nyugalom
és elhagyatottság) fogalmaknak, mint a júgen jelentéstaralmának,
és mint ideát a költői versenyeken az ítélet mértékéül
alkalmazta. A terminus többször megjelenik kommentárjaiban,
hol szugata-szabi (magány a stílusban), hol kokorohoszosi
(érzékeny és különleges) formában, és bár különbözik
a bájostól és a fenségestől, lényegileg mégis mindkettőt kombinálja.
A szugata-szabi a szépség olyan formája, amelyben az
elhagyatottság dominál. A kifejezést a Manjósú különböző
összetett szavak második elemeként használja, pl.: kamiszabi
100

(istenszeru), otomeszabi (szuzies), uraszabi (magányos hajlamú).
Ismert még a Heian kori Fudzsivara-no-Mototosi (1056-1142) okinaszabi
(öregemberes) alakja. Sundzei (1114-1204) szugata-szabi
és kokorohoszosi megfogalmazását nyugodtan tarthatjuk a
Basónál oly fontosnak tartott szabi és hoszomi (gyengédség) kifejezések
előzményeinek. Amit Sinkei a Muromacsi korszakban
hieszabi-nak (hideg magány) nevezett, nagyon közel áll Basó
formulájához.
A szabi szépségéről a Kjoraisó-ban (Kjorai válogatott művei)
is szó esik. Általánosságban használatos fogalom volt, de különböző
jelentéseket tulajdonítottak neki. Szűkebb jelentéseit
az alábbi minőségek tartalmazták: siori (elhagyatottság), kurai
(kifinomultság) és hoszomi (különlegesség, gyengédség).
Tágabb értelemben a szabi a kecsességet és a fenségest is magába
foglaló szépség, de a szuggesztió szépsége, és így az érzelmi
szimbolizmushoz tartozik.

Cseresznyefáknál
ősi őrség: egymáshoz
hajló ősz fejek.

Kjorai kommentárja szerint Basó itt "a szabi színeivel jól festett"
verset alkotott. Az elvirágzó cseresznyefák alatti öregemberek
(valójában ősi, legendabeli alakok) képe egyfajta
kiszolgáltatottságot, időtlenségbe ágyazott elhagyatottságot
sugall. A következő példa, Kikaku verse, a magasztos díszletben
megnyilvánuló sugalmazott magány képviselője. (A szabi
mindkét megközelítésben - mert nagyon közel áll hozzá -
egyfajta júgennek tekinthető.)

Bereteszelt zár
a kastélykapun. Késő,
holdas, téli éj.

Bizonyos esetekben a szabi humoros és közönséges elemeket
tartalmazott. A haikaiban tradicionális elemként alkalmazott
faragatlan tréfálkozás a júgennel kombinálva eredményezheti
a szabi szépségét. Ilyenkor a szabi - a japánokra jellemző,
gyakran "szemérmes" értelmezés szerint - "családiassá" teszi
a költői hatást.
101

A Kjoraisó hivatkozik néhány versre, amelyek jól illusztrálják
a kurai, hoszomi és siori megjelenéseit. Kjorai versét fennkölt
és nemes stílus, valamint komoly gyakorlat jellemzi, melyben
a kurai a domináns elem:

Sötét bejárat;
hol nem susog sövény, majd
ott kopogtatok.

Rocú versében a madarak iránti rokonszenvben megnyilvánuló
hoszomi eredményez "különös szépséget" a képnek:

Kihalt víztükör...
Alvó vízimadarak,
hol van ágyatok?

A siorira jellemző elhagyatottság megjelenítése Kjorokunál
egy "alkalmi" versben történik:

Hideg, őszi szél.
Még a "tíz gombóc" íze
is semmiség lett.

Röviden összefoglalva az eddig felsoroltakat: a kurai és hoszomi
Sundzei költői megfogalmazásaiból származnak. E két
minőség kombinációja lett az elsősorban érzelmek kifejezésére
szolgáló szabi és az inkább a stílusra vonatkoztatott siori.
Végül az összes variáció a szabi általános jelentésének lett
része.

A szegényesség és a beletörődés
A vabi kifejezés a Muromacsi korszakban született, és esztétikai
jelentését főleg a teaceremóniáknál értékelték nagyra.
Basó haikai-iskolájában szintén fontos kategória volt. A vabi
főnév a vabisi (szegényes) melléknévből és a vabu (beletörődik)
igéből származik. Egyik korai előfordulási helye a Manjósúban,
Ómiva-no-Iracume verse:
102

Gyötrő gond emészt.
Álmatlan éjszakámban
egy szabad madár
hívogatja társait.

A kifejezést nemcsak az irodalomban, hanem a köznapi nyelvben
is használják. Pl. ha egy magányos lakóhelyről beszélünk,
az vabi-dzumai. Amíg a szabisi szellemi állapotot tükröz, a vabi
inkább valamiféle életszerűséggel kapcsolatos, mint ahogy előbbi
példánk a ház lakóinak szegénységét is jelenti. A vabi olyan
magányosságot és boldogtalanságot jelent, amely együtt jár
valamilyen lemondással, és ezt a szegénység ideájában találja
meg. A teaszertartás muvészete ezt a szépséget központi elemként
helyezi előtérbe. A teaceremónia célja az alázaton és a
lemondáson keresztül belemélyedni a létezés egyszerűségének
felismerésébe, hogy így zavartalanul egyesülhessünk annak
szépségével. Bár a teaivás egyszerű, gyakorlati tevékenység, de
a szertartás művészetében az esztétikai élvezet színvonalára
emelkedett. A tradicionális japán házaknál a tea-szoba igénytelen
kis "kunyhóban" található, ahogy a ceremóniák is az élet
egyszerű és alázatos felfogásán alapulnak. A vabi a szépség
olyan szellemi megnyilvánulása, amely az élet ilyen körülményeiben
lel tartalomra. A Rikjú (1521-91) mondásait tartalmazó
Nambó-roku (Nambó följegyzései) c. könyvben a tanítvány szerint
egy fedél, amelyik nem engedi át az esőt, és egy kis étel, ami
megóv az éhezéstől, már éppen elég. Ezt a különös szépséget
tartották összeegyeztethetőnek a szellemi élet esztétikájával.
Dzsóó (1503-55) a vabi leírásánál hivatkozik Fudzsivara-no-
Teika egy versére:

Őszi est. Sehol
egy virág vagy levél;
halászkunyhó tetejéről
lesem, hiába...

Rikjú hasonló céllal idézi Fudzsivara-no-Karjú versét:

Cseresznyevirág
ünnepén látnátok: csöpp
levél kandikál
ki a hó alól!
103

Az első vers a magány és elhagyatottság szépségét fejezi ki, míg
a második az "alázatos" és a "ragyogó" kontrasztjára ügyel.
A vabi a szuggesztió szépsége, amely hangsúlyozza a csendet,
a nyugalmat és azt a természetes méltóságot, amely háttérbe
szorítja a magasztos jelleget. Ahogy a tavasz jöveteléről
"beszél" a hó alól kikandikáló kis növény is, úgy keres összefüggést
a magány és elkülönültség képein át a magasztossággal
és a méltósággal. A teaszertartás iskolái értékelik a "harmonikus
finomság" (udvariasság) és a "letisztult nyugalom"
erényeit is, és a vabi minőségében mindkettő tökéletes kombinációban
van jelen. A vabi, röviden fogalmazva: egy összetett
szépség.
Basó idejében a vabi jelentéseinek összessége beolvadt a szabi
elméletébe.

A kifinomult és mértékletes
Asibumit főleg az utóbbi időben kezdték használni a szépség
kifejezésére, de gondolatisága megtalálható a régebbi költészetben
is.
Az ama-gaki (édes datolya) és sibu-gaki (fanyar datolya) különbözőségéhez
hasonlóan, a sibu minőség mindig kontrasztban
van az ama minőséggel. Ez átvitt és irodalmi értelemben
is érvényes. Az összehasonlításban a sibumi bizonyos értelemben
negatív, az amami pozitív minőségként szerepel, az
előbbi valami kellemetlent jelöl, az utóbbi pedig az ellentétét.
Mégis, fontos megjegyezni, hogy a sibumi egy olyan járulékos
minőség, amelynek gondolatiságában a kellemetlen különlegessé,
mondhatni ínyenc módon kellemessé válik. Súdzó
Kuki: Iki no Kódzó (az Iki elemzése) c. könyvében a sibumit az
iki (a természeti tájban megnyilvánuló egyszeruség szépsége)
egyik tényezőjeként írja le. A Genkai szótár a sibumit az ikivel
színezett szürke hatásként határozza meg. A jelentés az öltözködésre
is alkalmazható. Akkor mondjuk, hogy valami sibumi,
ha a ruha nem éppen a legdivatosabb ugyan, de távol
áll attól, hogy pusztán olcsó és köznapi legyen, vagyis jellegében
tartalmaz egy bizonyos kifinomult ízlést. Hasonlóan, a
mi charme-os, visszafogottan elegáns fogalmainkhoz, de a szó
jelentése ennél mégis gazdagabb.
104

Az évszak-szavak

Az eddig ismertetett formai megkötéseken kívül a haikai és a
haiku közötti legfontosabb különbség az évszak-szavak
használatának módjában van. A haikunál mindig egy ki-nomono
(évszak-jellegzetesség) hangsúlyozásával határozzák
meg a költemény alaphangulatát.
Már a Manjósú költészetében is felfedezhető valamilyen sajátos
összhang a természet dolgainak illetve az emberi tevékenységnek
ábrázolása és az évszakok között. A Muromacsi
korig azonban nem használtak meghatározott szavakat az
évszakok bemutatására. Ezek a kifejezések először a rengaköltemények
kezdő verseiben tuntek fel, és többnyire azoknak
a virágoknak a nevei voltak, amelyekkel a renga-találkozók
helyszíneit díszítették. Idővel egyre több speciálisan az
évszakokkal kapcsolatos asszociatív jellegu kifejezést építettek
be a szövegbe, és ezeket kigo (évszak-szavak) gyűjtőnévvel
látták el. Ezt a gyakorlatot vette át a haikai és haiku költészet
is. Az évszak-szavak ügyes használatával előidézett
költői hangulatok olyannyira meghatározó tényezőkké váltak,
hogy később egy vagy több másodlagos jelentés is kapcsolódott
hozzájuk. Dzsóha (1524-1602) a Renga Sihósó (Elmélkedések
a rengáról) c. könyvében az alábbi meghatározásokat
adta pl. a sigure (téli zápor) jelentéseire:
"Bár záporok máskor is érhetnek, de a sigure a téli esőnek az a különleges
fajtája, amely futó záporként érkezik, majd abbamarad, és
lassú, hideg cseppekben szemerkél a tiszta hold alatt, aztán megint
újrakezdi, hogy végül sajátosan kopogó hangot hallatva elhaladjon
a zsindelytető és a bambuszeresz fölött."
Akigo-ban előforduló évszak nem feltétlenül azonos az adott
naptári évszakkal. A kifejezés inkább az emberi érzelmekkel
kapcsolatos asszociációkat határozza meg. A kavadzu (béka)
pl. más évszakban is látható, de tavaszi téma, mert téli álma
után tavasszal jelenik meg először. A nappalok is, bár nyáron
a leghosszabbak, mégis tavasszal, különösen a napéjegyenlőség
utáni rövid, téli napok elmúltával hatnak inkább szellemi
érzékeinkre. Ezért a nagaki hi (hosszú nap) a tavaszi nappal
asszociálódik. Hasonlóképpen a joszamu (hideg éjjel) sem
105

a télhez, hanem ahhoz a késő őszi időszakhoz tartozik, amikor
először érezzük fokozottabban az éjszakák lehűlését.
Ahogy a haiku egy érzelem legpontosabb megnyilvánulását
fejezi ki, úgy az évszak-szó is valamely dolgot a legjellemzőbb,
gyakran legvonzóbb oldaláról mutat be. Tavaszi versekben
a hototogiszu madár kiált, a fák és növények virágban
állnak. A hold szó önmagában mindig a szeptember közepén
megjelenő telihold, és amikor más évszak holdját írják le, akkor
ködös holdról (oboro-dzuki), hideg holdról (kangecu), vagy
nyári holdról (nacu no cuki) beszélünk. A hana (virág) szó
mindig cseresznyevirágot jelent, és ha más virágról beszélnek,
akkor különböző jelzőszerkezetekkel képeznek sajátos
virágneveket.
A haikaiban az évszak-szavak használata meglehetősen bonyolult.
A nyitóversnek például minden esetben kell tartalmaznia
egyet. Amikor egy költemény tavaszi vagy őszi témával
indít, akkor a következő két-három versben is ugyanazt
az évszak-témát kell szerepeltetni. A nyári és őszi vers viszont
önállóan áll, nem követheti hasonló egyiket sem. Elképzelhető,
hogy különböző évszakban megjelenő növényeknek
hasonló a nevük - pl. a lótuszt ill. hibiszkuszt egyaránt
jelentő fujó (a hibiszkusz az őszhöz, a lótusz a nyárhoz
tartozik) -, ilyenkor az éppen aktuális szabály szerint kell
őket értelmeznünk.
A haikai nyitóverséből kifejlődött haikuban mindig szerepel
évszakszó. A klasszikus költők csak ritkán, nagyon indokolt
esetben tértek el ettől a szinte kötelező tradíciótól. Ha egy
haikuban valamilyen okból két évszak-szó fordul elő, akkor
az egyik elnyomja a másikat, és az erősebb határozza meg a
vers hangulatát, ezért azt tekintjük a vers évszak-szavának.
A haikai első versének függetlenné válása óta az évszak-szavak
egyre fontosabbakká váltak. Ugyanakkor nem sikerült
elkerülni a tradíciók túlzott tiszteletét sem, így a versírás
gyakran modorossá fajult. A Taisó időszakban (1912-25)
keletkezett egyik haiku iskola ezért elvetette az évszak-szavakat,
és a régi formához új, személyesebb eszközök használatát
írta elő. Ám ez csak elszigetelt kísérlet maradt. Az Edo
korszakból megközelítőleg ötezer évszak-szót ismerünk.
Számuk azóta állandóan gyarapodott, így mostanra kb, tizenötezerre
emelkedett. Ennél természetesen általánosságban
jóval kevesebb használatos.
106

A nevekről

A feudális Japánban a névválasztás tradicionális szokások
szerint történt. Az alacsonyabb osztályok - parasztok, kereskedők,
kézművesek - körében mindenki viselt egy személynevet,
amely hasonló volt a nálunk ismert keresztnévhez. A
harcos osztályban viszont több név is volt használatban. A
Meidzsi restaurációval ez a rendszer megváltozott, a névhasználat
leegyszerűsödött egy család- és egy személynévre.
(Hozzánk hasonlóan Japánban is a családnév előzi meg a személynevet.)
A harcos osztály tagjainak - amelyből költőink egy része is
származott - a hagyományok szerint kétféle családnevük
volt: az udzsi és a miódzsi. Az udzsi (vagy szei: származási
név) jelezte a család eredetét, hasonlóan pl. a skóciai klánnevekhez.
Alegtöbb szamuráj a Heian korszak (794-1185) kiemelkedő
családjaitól (Minamoto, Taira, Fudzsivara, Tacsibana,
stb.) származtatta magát. Acsaládnévnek ezt a típusát formális
okból együtt használták a nanori személynévvel. A miódzsi
(rendes családnév), amelyet egy későbbi ős vett fel, gyakran
annak a helynek a neve volt, ahol a család megtelepedett.
Ez lett a hivatalos név a restauráció után. A szamuráj családból
származó Basónak pl. Taira a származási-, és Macuo a családneve.
A harcosoknak kétféle személynevük is volt: a nanori
és a csúsó. A nanorit (formális személynév) a származási
névvel használták együtt, pl. Basó magát Taira-no-Munefuszanak
nevezte. A csúsó (általános személynév) a rendes családnévhez
kapcsolódott. Basó "egyszerubb" neve tehát Macuo
Csúemon volt. Szolgálatban, hivatalban és ünnepi alkalmakkor
az összes nevet használni kellett, így: Macuo Csúemon
Taira-no-Munefusza. Meg kell jegyezni, hogy a csúsó nevet
szokás volt megváltoztatni. Pl. ha valakit szerencsétlenség
ért, vagy megbetegedett, a baj okául esetleg nevét is gyanította,
ezért "szerencsésebbet" választott magának. Basó korábbi
csúsója Dzsinsicsiró volt.
Volt még egy jómjó (gyerekkori) név is, amit a gempuku-ig, a
felnőtté avatási szertartásig használtak. Amikor egy fiú 15
éves lett, felborotválták az üstökét, és jómjóját csúsóra változtatták.
Basó jómjó neve Kinszaku volt.
107

A gó vagy gagó (írói név) szintén kétféle volt: hongó (elsődleges
írói név), és becsugó (alkalmi írói név). Basó hongója eredetileg
Tószei volt, amit csak később változtatott Basó-ra. A
különféle becsugók között volt egy, amiről gyakran lakhelyüket
nevezték el. Basó Edo (ma Tokió) külvárosában lévő házát
Basóan-nak (Banánfa-remetelak) nevezte a kertjében ültetett
banánfa után. Eleinte Basóan Tószei néven alkotott (az efféle
neveket ugyanis gyakran használták a hongóval együtt),
később ezt Basóra rövidítette, és ez a név lett végül is a hongója,
amely az egész országban ismertté vált.
108