« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Fenyvesi
Anna
Japán zen haiku
Harmadkor,
1988/8, 40-42. oldal
"Ha
a japán művészetet szemléli valaki, egy tagadhatatlanul bölcs, filozofikus,
okos embert lát, aki mivel tölti az idejét? A földnek a holdtól való távolságát
méri? Nem! Vagy talán Bismarck politikáját tanulmányozza? Nem! Csak egyetlen
fűszálat tanulmányoz, de ez az egyetlen fűszál lehetővé teszi, hogy minden növényt
lerajzoljon, azután az évszakokat, a táj nagy vonalait, majd az állatokat, és
végül az embert magát. Ezzel tölti életét, és ez az élet még rövid is ahhoz,
hogy mindezt megcsinálja." - írta Vincent Van Gogh fivérének levelében
1888-ban. Amikor a 19. század második felében Európa és Amerika felfedezte a
távolkeleti kultúrát, egy egységes, a nyugati elidegenedést nem ismerő világ
tárult fel előtte. Az érzékelés és értelem Európában még a reneszánsszal elvesztett
egységét hordozták magukban az újonnan megismert képzőművészeti alkotások és
a később, a század végén hozzáférhetővé váló keleti szent könyvek és irodalmi
művek.
Eme egység felidézésére és visszaállítására keresett átvehető példát a kor művészete,
s ezt az európai és amerikai irodalom legteljesebben a japán haikuban találta
meg. Könnyedsége és egyszerűsége miatt nyugaton egyszerre keltet csodálatot
és gyanakvást ez a mindössze három 5-7-5 morás sorból álló versfajta.
A Japánban kínai hatásra a 8-12. század során meghonosodott zen buddhizmus olyan
élet-mód és -szemlélet, amelyre megfelelő kategória nincs a modern nyugati kultúrában.
Nem vallás, nem filozófia és nem tudomány. Indiában és Kínában "felszabadítás
útjaként" ismert, és ebből a szempontból a taoizmushoz és jógához hasonló
jelenség.
A zenben az embernek nincs az általa látottaktól és tudottaktól külön tudata,
a zen tapasztalás során a valamire való összpontosítás nem metaforizálásra vagy
mentalizálásra, hanem annak átjárására, a vele való eggyé válásra irányul. A
megvilágosodás, az Igazság megélése a meditáció, csakúgy, mint a művészet, a
költészet művészete (kado), a festészet (gado), a kalligráfia (shodo), a filozófia
(jindo), a világelrendezés (ikebana), a sziklakertészet (bonseki) és az erő
művészete (judo) célja.
A zen mesterek kezdettől fogva előszeretettel írtak rövid, gnómikus verseket,
amelyek lakonikusak és közvetlenek, mint híres válaszaik a hozzájuk intézett,
buddhizmussal kapcsolatos kérdésekre. Ezekben a versekben gyakran van nyílt
utalás a zen életszemléletre és mesterekre, vagy még inkább: zennel vannak teli,
de nem a zenről szólnak. A japán versek írói a zen mestereken kívül a zen szerzetesek
és a zen szellemében élő világiak, akik gyakran nem tartották magukat költőknek,
s akik pillanatnyi megvilágosodásuk, a világ egysége átélésének csak versben
kifejezhető élményét írják le.
A korábbi versformákat (choka, tanka, renga, haikai renga) követően a haiku
a 15. században alakult ki, s Matsuo Basho 17. század végi tartalmi reformja
hatására indult el igazi virágzása. Basho megfosztotta a haikut addigi felszínes
humorától s mélységekkel gazdagította. Mivel költészetében a legegyszerűbb nyelvezetet
használta, a haiku stílusa úgy alakult ki, hogy megengedi egyszerű emberek költővé
"válását" is. Reformja a japán líra új, modern virágzását, és egyben
az irodalom közegének segítségével a zen életszemlélet és gondolkodás népszerűségének
fellendülését eredményezte a 18. század fordulójára. A század folyamán nagy
számban alakultak ki különböző iskolák, s a versírás a "szép életvitel"
tartozéka lett. A haiku nemcsak a kiválasztottaknak hozzáférhető művészet, hanem
valószínűleg a legdemokratikusabb japán versforma, amely immár több évszázada
népszerű, s ma is a legkedveltebb hagyományos formák egyike.
A haiku a zen esztétika művészi követelményeinek, az egyszerűségnek, természetességnek,
közvetlenségnek és mélységnek tökéletes ötvözetét testesíti meg. A festészetben
néhány ecsetvonástól megelevenedő üres térhez hasonlóan a haiku életre hozza
az őt körülvevő csendet, a tudat csendjét. A jó haiku a hallgató tudatában,
mint a tóba dobott kavics által keltet hullámok, az emlékezet tárházából hív
életre asszociációkat. Ez a tulajdonsága teszi a haikut fordításban is hozzáférhetővé,
és "módszerének" a nyugati szimbólumrendszerrel való kiegészítésével
az európai és amerikai irodalomba beépíthetővé.
Az első haiku-fordítások (illetve részben átdolgozások) angol és francia nyelvterületen
születtek századunk első évtizedeiben. A haiku hatalmas népszerűségnek örvendett
Franciaországban a huszas években, az angol és amerikai költők avantgarde mozgalma,
az imagizmus pedig már az 1910-es években a haiku módszeréhez és képalkotásához
nagyon közel álló versírást tekintette legfőbb elvének. Az imagista költők közül
többen, F. S. Flint, Amy Lowell, Ezra Pound, írtak haikut, de a kor más nagy
amerikai költői (például R. Frost és A. MacLeish) is kísérleteztek vele. E versformának
az angol nyelvű irodalomba való tényleges beépülését mutatja az a figyelemre
méltó tény, hogy az USA-ban 1963 óta megjelenik egy American Haiku című,
angol nyelven írt haiku verseket közlő folyóirat. Történtek kísérletek a haiku
meghonosítására a német, olasz és spanyol irodalomban is.
E fordítások a haiku 17. század végi (Kikaku és Joso),
18. századi (Taigi) és 19. század végi (Shiki) mestereitől valók, a The Penguin
Book of Zen Poetry (1981) kötetből.
