« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Roland Barthes
BECSEMPÉSZETT JELENTÉS
A jelek birodalma: Japán c. esszékötet részlete
Fordította: Ádám Péter, a verseket: Gergely Ágnes
Nagyvilág,
1978. október
Franciául: L'effraction du sens,
1970
A haikunak megvan
az a megtévesztő tulajdonsága, hogy valamennyien azt képzeljük, bármikor mi
magunk is tudunk olyat csinálni. Hiszen mi sem könnyebb, mint egy ilyen pofonegyszerű
verset írni:
Este van, ősz van.
Most csak a szüleimen
Tűnődöm.
(Buson)
A haiku vágyat
ébreszt az emberben: ugyan melyik európai olvasó nem ábrándozott már róla, hogy
notesszal a kézben sétál az élet sűrűjében, és papírra veti "benyomásait",
melyeknek tökélyét a rövidségük, mélységét pedig az egyszerűségük szavatolja
(mégpedig egy kettős mítosz nevében: míg az egyik - a klasszikus - a tömörségben
látja a művészet bizonyítékát, a másik - a romantikus - a rögtönzést tartja
a legőszintébb és a legértékesebb művészi megnyilatkozásnak)? A haiku, bár teljesen
érthető, semmit sem akar mondani. Ezzel a két feltétellel kínálja magát a megértésnek,
készségesen és szolgálatkészen, mint egy jóbarát, aki megengedi, hogy kényelmesen
elhelyezkedjünk nála, rigolyáinkkal, értékeinkkel meg szimbólumainkkal egyetemben.
A haiku tehát "üres" (amiként ezt nemcsak egy ostoba tökfilkóról mondjuk,
hanem arról a lakásról is, amelynek elutazott a gazdája), s ez az üresség arra
csábít bennünket, hogy tanyát üssünk benne, hogy belevetítsük magunkat, hogy
sóváran kutassuk mélyebb jelentését. S ezzel a becses, nélkülözhetetlen jelentéssel
- amelyre épp annyira áhítozunk, mint a vagyonra (a pénzre meg a szerencsére)
- a haiku, amely, legalábbis a francia fordításban, mentes minden metrikai kötöttségtől,
látszólag bőkezűen és olcsón, szükségleteink szerint halmoz el bennünket. A
haiku - már-már azt mondanók - ingyen kínálja a szimbólumot, a metaforát meg
a tanulságot: elég néhány szó, egy kép, egy érzés - ahol a mi irodalmunk rendszerint
verset, eszmefuttatást vagy (a rövid műfajban) műgonddal csiszolt gondolatot,
egyszóval kemény retorikai munkát igényel. Ilyenformán a haiku olyan jogokkal
ruházza fel az európai kultúrát, amelyeket mindig megtagadott tőle, s olyan
kényelmes megoldásokkal ajándékozza meg, amelyeket ugyancsak szűkmarkúan mért
az irodalma. Igenis jogotok van hozzá, hogy csip-csup dolgokkal piszmogjatok,
hogy rövidek, hétköznapiak legyetek; csak néhány szó szűk horizontjába kell
zárnotok, amit láttok és éreztek, máris felcsigáztátok az érdeklődést. Jogotok
van hozzá, hogy ti jelöljétek meg (mégpedig önmagatokból kiindulva), amit lényegesnek
véltek. A mondat, bármilyen legyen is, kibontja szimbólumát, meglesz a mélysége
meg a tanulsága: szinte semmibe se kerül, s amit írtok, feszültséggel teli.
Az európai kultúra mindent jelentéssel itat át, mint valami türelmetlen vallás,
amely erőnek erejével egész népcsoportokat kényszerít a keresztségbe. Természetesen
a nyelv (szavakból épült) tárgyaira is vonatkozik ez a törvény: a nyelv első
jelentése metonimikusan hívja a beszéd második jelentését, s ennek a vonzásnak
egyetemesen kötelező az érvénye. Mivel kétféleképpen kímélhetjük meg a nyelvet
az értelmetlenség gyalázatától (elkeseredetten tömködve minden hézagot, amelyen
át megpillanthatnánk a nyelv ürességét), minden mondatot módszeresen rákényszerítünk
a jelentéseknek (vagy a jelek gyártásának) egyikére vagy másikára: vagy a szimbólumra
meg az elmélkedésre, vagy a metaforára meg a szillogizmusra. Így a haikut -
amelynek mondatai mindig egyszerűek, szokványosak, egyszóval (ahogyan a nyelvészek
mondják) értelmezhetők - a jelentésnek hol az egyik, hol a másik birodalma rántja
magához. "Vers" lévén, abba a rekeszébe soroljuk az érzelmek általános
jelrendszerének, amelyet "költői hangulatnak" hívnak (hiszen a költészet,
mivel a beskatulyázhatatlan benyomások tárháza, általában a "derengő",
a "kimondhatatlan", a "kifinomult" képzeteit idézi fel bennünk).
Mindenki "mély érzelmekről", "egy rendkívüli pillanat őszinte
megörökítéséről", s főként "csöndről" beszél (mivel a csönd a
mi szemünkben a mondanivaló feszültségét jelzi). Ha (Jôco [sic!
Barthes téved, valójában: Naitó Dzsószó, 1662-1704])
például ezt írja:
Hányan mehettek át
Az őszi eső függönyén
A setai hídon!
a múló időre gondolunk. Ha pedig egy másik költő (Bashó) így ír:
A hegytetőre hágok.
Ó! Milyen gyönyörű!
Egy ibolya!
az jut az eszünkbe, nyilván egy buddhista szerzetessel találkozott, aki az "erény virága". Egyetlen alkotóeleme sincs a versnek, amelyet az európai versmagyarázó nyomban meg ne töltene szimbólumaival. Sőt, sokan a haiku három sorában (ez első öt, a második hét, a harmadik megint öt szótagú) valamiféle szillogisztikus rajzot látnak három tételben (felívelés, felfüggesztés, megoldás):
Mocsaras tó:
Beleugrik a béka.
Ó! A vízi zaj!
(ebben a különös szillogizmusban az inklúzió erőszakkal megy végbe: ahhoz, hogy a második tétel csakugyan magába foglalja az elsőt, az szükséges, hogy a kisebbik ugorjon a nagyobba). Persze ha a metaforáról vagy a szillogizmusról lemondanánk, a kommentár lehetetlenné válna: a haikuról beszélni így annyi, mint egyszerűen megismételni. Amit, naivan, meg is tesz Bashó egyik magyarázója:
Már hajnali négy...
Kilencedszer is fölkelek
Holdat csodálni.
"A hold olyan gyönyörű - mondja -, hogy a költő újra meg újra fölkel, hogy az ablakából megcsodálja." Mivel az értelmezésnek - amely mindig megfejt, formalizál vagy önmagával magyaráz - minálunk az a célja, hogy feltárja a jelentést, vagyis hogy erőnek erejével csempéssze bele a szövegbe (nem pedig az, hogy megrengesse és elhullajtsa, mint a fogát az abszurd dolgokon töprengő buddhista szerzetes), az európaiak óhatatlanul félreértik a haikut. Mert a haikut csak azzal az olvasással érthetni meg igazán, amely felfüggeszti a nyelvet, nem pedig provokálja: vagyis olyan vállalkozással, amelynek szemlátomást a haiku atyja, maga Bashó is jól ismerte a nehézségét és a szükségességét:
Bámulatra méltó,
Aki nem mondja: "Illan az élet"
A villám láttán. *
*A fenti versek Terebess Gábor fordításában:
apát és anyát
juttatják eszembe
az őszi esték
(Josza Buszon, 1716-1784)őszi záporban
hányan kelnek át futva
a Szeta-hídon?
(Naitó Dzsószó, 1662-1704)hegyi ösvényen
rendre megrendülök
az ibolyáktól
(Macuo Basó, 1644-1694)a régi tónál
békaugráskor hallani
a víz hangját
(Macuo Basó, 1644-1694)kilencedszer is
teliholdra ébredek
csak hajnali négy
(Macuo Basó, 1644-1694)nemes lélek az
ki nem a villámfénytől
világosul meg
(Macuo Basó, 1644-1694)
Roland Barthes
BESZÉDTÖREDÉKEK A SZERELEMRŐL
[Részlet a haikuról]
Atlantisz, Budapest, 1997, 121-122. oldal
Fordította: Albert Sándor
Franciául:
Fragments d'un discours amoureux
"Őszi telihold.
A kis tó körül járok
Egész éjszaka."
Mi sem érzékletesebb határozó a szomorúság kifejezésére, mint ez az "egész éjszaka". Mi lenne, ha én is megpróbálkoznék hasonlóval?
"Nyári reggel.
Szép idő az öbölben.
Kimentem akácot szedni."
vagy:
"Nyári reggel.
Szép idő az öbölben.
Sokáig ültem az asztalnál, tétlenül."
vagy esetleg:
"Nyári reggel.
Szép idő az öbölben.
Nem moccantam, s a távollévőre gondoltam."
Vagy nem mondtunk semmit vagy túl sokat mondtunk: lehetetlenség pontosan megtalálni a középutat. Kifejezési vágyaim a sűrített élethelyzetet tömörítő, végtelenül letisztult haiku és egy sor elcsépelt frázis között ingadoznak. Egyszerre vagyok túl erős és túl gyenge az íráshoz: az írás határán vagyok, mert az írás mindig összeszedett, erőszakos, ügyet sem vet arra a gyermeki énemre, aki az írásra ösztökél. A szerelem kétségkívül szoros kapcsolatban áll a nyelvvel (amely a szerelmet kitárgyalja), de nem képes megtelepedni írásomban.
Barthes a haikuról - elemzés
Angyalosi Gergely: Roland Barthes, a semleges próféta, Budapest, Osiris, 1996, 168-180. oldal
