« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Bakos Ferenc
A Hegytetőtűz magányossága
Napút, 2010. március - XII.
évfolyam 2. szám, 73-74. oldal
Recenzens
nézi a Taneda Szantókáról 1929-ben, "sétáló" vándorlásai közepette
készült fotót, és nem tud szabadulni a felfedezésétől, hogy egy szamurájt lát:
mérföldjáró lába fehér gyolcs-tekercsben, fekete csuhája akár egy nindzsáé;
óriási nádkalapját tar fejéről levéve mintha pajzsként tartaná asszonyt-nélkülöző
ágyéka elé - sebezhetősége a szemüvege. Halált megvető elszántsággal áll Kjúsú
szigetének vadonjában. Látjuk, bármelyik pillanatban kész harcba szállni, hogy
aztán a nap végén győztesként-vesztesként magához ölelje makacs, újra és újra
támadó ellenfelét, a magányt.
Tudjuk: költőt látunk. Egy szerencsétlen, hányatott sorsú embert, immáron zen-szerzetest,
aki Japán vidékének ezer mérföldjeit bejárva koldulással gyűjt aznapi kiadásaira:
valami éjszakai fedélre - ha lehet, legalább lábfürdővel -, némi élelemre és
főképpen szakéra-dohányra. Gondtalan egyébként, mert csak két dologhoz ért:
a gyalogláshoz meg a "verselgetéshez".
messzi
hegyen
fénylik
a
hó
indulok
havazásra
ébredtem
nem
a
magányra
hóviharban
jöttem
haza
megírom
az
asszonynakelcsúsztam
elestem
a
hegy
hallgat
Egyszemélyes
szektájának szabálya (recenzens valamikori olvasmányából emlékezetből idéz):
"Igyál, amennyit csak bírsz, és még azután is, míg az ital le nem terít
a földre, hogy részegen öleld, majd fejed emelve még igyál, aztán hányd ki öklendezve
mindazt a dualitást, amit addig tanultál!"
Nem kerülhetjük meg, hogy "Hegytetőtűz" Szantóka olvasásához egy halk
utalást adjunk: a haiku (alapvetően) a zen (Buddhizmus) költészete; egy-egy
darabja - szerzőjének: a rálátás élményében, olvasójának: a szöveg hatásában
- felér egy (kis) megvilágosodással.
Nem véletlen, hogy a szabad verselésű haiku-termést a magyar zen-szerzetes,
Terebess Gábor vette gondjaiba és fordítói akaratába. Mondjuk ki máris: mindannyiunknak
- kik a "haiku elérhetetlen esszenciáját" kutatjuk - örömére és épülésére.
A fordító leleménye, hogy a japáni írás mintájára, függőlegesen sorakoztatja
a szavakat; a különösségen túl a költőre jellemző formát találva így, legalább
is a recenzens olvasatában: a beszéddel (írással) kifejezhető világ darabokra
tört; egy-egy megtalált, érvényes szódarab megérdemel egy sort, egy pillanatnyi
szünetet, hogy a vers végére megint összeálljon valami: a haiku. (Elfüstölögtünk
afölött, hogy a névelőket - melyek tudomásunk szerint a japáni nyelvben nem
is léteznek -, megilleti-e a külön sor? A füstölgés eredménye: Szantókánál -
igen. Beleélhetjük magunkat a - most már magyar - költő talán éppen kapatos
versírói állapotába, nyelvének akadozásába: azt mondja "az", vagy
"egy"; kortyocskát iszik rá, és máris jöhet a következő, megtalált
szó.) Az is a japán mintát követi, hogy nincsenek írásjelek, és ez így is van
rendjén: a szavak önmagukban nem igénylik ezeket - a vers végén kérdezzen, vagy
kiáltson fel magában az olvasó, ha akar…
A szó, a versezet nyelvezete egyébként egyszerű és teljességgel köznapi, bármiféle
irodalmi áthallás nélkül - maga a beszélt nyelv, csakúgy, mint az eredetiben.
Ami nem jelenti azt, hogy könnyű lehetett fordítani: az egyszerű szó éppoly
esendő, mint a választékos irodalmi.
Ezért aztán a versek hozzánk szólnak. Majd az alább sorakozókat olvasva: vajon
akadna valaki, aki nem a szerencsétlen sorsú, fedél nélküli honfitársainkra
gondol, elementáris részvéttel? (Netán önmagára, felismeréssel…)
Minden egyes vers egy gyöngyszem - igaz, nem az egyformaságában fénylő igazgyöngy,
hanem inkább a vándorlások során talált fából pár késvágással formázott, rusztikus
darab. (Szám szerint, ha jól számolom, 187, plusz mínusz 1)
Olvasását minden költészetet kedvelőnek ajánlom, még akkor is, ha a zen-ből
egy betűt sem ismer: kedvére válogathat a darabokból, fűzhet magának kellő számú
gyöngyből olvasót. Ám ha csak egyetlen szemet talál, ami hozzá szól, azt is
jól őrizze meg magának!
főtt
étel
melege
kézről
kézre
száll
fogtam
egy
tetűt
melegebb
nálam
zúzmarás
éjen
van
egy
nyughely
valaholkora
reggelre
maradt
egy
csillag
nincs
rossz
nap
Taneda
Szantóka (1882-1940):
hóra
hulló
hó
Szabadhaikuk Terebess Gábor fordításában (2006)
https://terebess.hu/haiku/japan/taneda.html
