« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Maszaoka
Siki haikui
(1867-1902)
Bakos
Ferenc fordításai
Datolyaszilva!
Beléharapok, hogy rázendül
Hóryúji harangja.
Rizsaratás
–
füst se lebben ma
a halottégetőnél.
Tavaszi eső –
ernyőm, legelőm:
e képeskönyvesbolt.
Vihar –
bambusztornácon végig
diók versenyfutása.
Kakastaréjok,
szálra
úgy tizennégyen,
vagy tizenöten.
Ősz közelg –
zörgő, repedező
kabóca-váz.
Hangafűben,
szandáljaim még –
illatozón.
A fa kivágva,
korán hasad a hajnal
kisablakomnál.
Cseh Károly fordítása
Elárvult
portán
esti naphoz könyörög
sírón a tücsök
Czifra Adrienn fordításai
Maszaoka
Siki: 120 haiku, Napkút Kiadó, 2020, 108 oldal
https://docs.google.com/viewerng/viewer?url=https://napkutkiado.shoprenter.hu/custom/napkutkiado/image/data/belelapozok/120_haiku_siki_mm.pdf
Czifra Adrienn: Haikufordítások – Maszaoka Siki és jellegzetes stílusa, a saszei
Faludy György fordításai
A
tó tükrén a zápor, mint sok dárda.
Az úszó ponty nem érti,
mikor egy csepp fejen találja.
A
sinto templom őszies ködökbe
burkolódzott. Álomszuszék
vadmadarak
repülnek el fölötte.
Eltapostam
egy pókot. Lábam
zsibbadni kezd. Szörnyű magány
a téli
éjszakában.
Greguss Sándor fordításai
Ködbe
merülten
mily törpéknek látszanak
Kína hegyei!
Csillogó tenger
-
lámpák a szigeteken;
tavasz, ó, tavasz!
Hólepte hegyek,
büszke, érinthetetlen
csúcs, fehér magány.
Nem múló nap;
hosszú
árnyéka dolgos
kéznek, ostornak.
Rút papírsárkány.
Megtámadni
féli tán
még a héja úr!
Száll, s tovalibben:
sárga lepke végtelen
víztükör felett.
Pillangót hajtva
a zarándok gyermeke
gyakran
elmarad.
Sötétkék tenger,
hóborította hegycsúcs,
útra kelt madár.
Fácán rikoltozik.
Foszladozó fellegek
a hegycsúcs körül.
Itt is egy tanya
néhány szilvafával, és
ott is, és megint!
Magányos
szépség.
Cseresznyefa hercegnő
virágpalástban.
Romos ház mellett
viruló körtefácska
a csatamezőn.
Májusi eső.
Lugas tetejére fut
inda és levél.
Fűszálmilliók
kókadó hada; támadj,
májusi eső!
Nyári alkonypír.
Felhők csücske mögül épp
kikukkant a hold.
Ó, csodálatos!
Magányos fenyő a sziget
meredek ormán!
Hajnal.
Vitorla,
ablakomon túl, messzi
úton, szél sodrán.
Ó, patakocska!
Békalencse-virágok
közt garnélarák.
Rezgő lámpafény,
sarjadzó
leveleket
borzoló szellő.
Ó, esti szellő!
Száz remegve merengő
fehér rózsaszál.
Mily szép a rózsa
ajtómon túl, ha néznem
engedsz,
fájdalom!
Sík termőföldek,
virágzó vadliliom:
bőség szigete!
Kígyót sodort le
a meredek kőfalról -
Őszi szélvihar!
Alkony:
pihenő
vándor, őszi tengerben
mosdatja lovát.
Égigérő fa,
tetején ringatózva
egy gébics sikolt!
Napkorong gördül.
Hol mennydörgött,
most tücsök
esti dala száll.
Tíz körtét kaptam
egykor a halottakért
is áldozatul.
Jé, madár pöröl,
és pirosló bogyókat
dobál az ágról!
Potyogó termés...
Szomszéd fiú, hol maradsz
napok óta már?!
Elnyugszik minden.
Mandarinkacsák tollán
hópelyhek ülnek.
Levelei
hulltán,
magányos korallszilfa
téli napsütésben.
Rohanó patak
sodor záporhó-terhet
hegyi falun át.
Tó tükre tárul.
Hulló levelek
tánca:
csöndes mulatság.
Kelő, esti hold.
Az utolsó levél is
lehull csendesen.
Háy János fordításai
Fehér
pillangó
vörös szegfűk közt repül -
kinek a lelke?
Egy
bizonyos csend:
mandarinkacsák szárnyát
a hó követi.
Hirtelen
eső -
lovak zavart sorai,
vonagló testek.
Nyáron
az ég
eső múltával tiszta -
hangyák vonulása.
Horváth Ödön fordításai
Sötétkék
tenger,
fehér, hófödte hegyek,
s megjött madarak.
Egy
csöpp tanyácska
három-négy szilvafával,
és még egy, még egy.
Homokos
strandon
lábnyomok futnak, hosszan,
mint e tavasznap.
Minden
szigetre
fényecskéket gyújtott a
tavaszi tenger.
Fűvel
telt kosár
áll a tavaszi hegyen,
de senki sincs ott.
Eső
tavasszal!
a napernyők betöltik
a révészhajót.
Keze
tele van
kagylókkal - nézd, mily szépek!
hívja barátját.
Pacsirta
lebeg,
átlépve a felhőt, és
ködöt lehelve.
Hó
pihen még a
hegycsúcsok egyikén az
országhatáron.
Gondtalanul
száll
a felhő, Déli-hegyen
paraszt szántogat.
Sűrűsödő
köd;
elmosta a hegyeket.
Egy torony áll még.
Kőfal
is reped,
ha macskák szeretkeznek;
- ó, mily szörnyűség!
Egész
fadézsa
indigó felborulva:
tavaszi folyó!
A
városon át
fut a folyó, és útján
fűzek kísérik.
Estéli
hegyek
bíbora; azáleák -
és nincs egy ház sem.
Bambusz
sípocskát
fújva ment el erre a
tavaszi éjben.
Nézd,
hogy ugrál a
veréb a verandán át
nedves lábakkal.
Lámpát
gyújtottam
árnyat vetnek a bábuk,
mindegyik egyet.
Ide
és oda
libeg egy sárga lepke
a víz tetején.
Lepke
alszik a
kövön - miről álmodik?
bús életemről.
Törött
sziklánál
csöpp halak játszanak a
fűzfák mentében.
Költöző
fecskék!
bátran repülnek a nagy
Óceán felé.
Tavasz
mezői;
miért jönnek s mennek az
emberek oda?
A
part s a csónak
csevegnek egymással, hisz
oly hosszú a nap.
Visszanéztem,
de
az ember, ki erre jött
eltűnt a ködben.
Vadliba
kiált -
sziklák tövén az éjben
fehér hullámok.
Csukják
a templom-
kaput, pántja csikorog
- már későre jár -
Vasútsín
fölött
mélyen vadlibák szállnak
a holdvilágban.
Alacsony
felhők
szállnak fel egymás mellett
a tenger végén.
Holland
hajó! sok
vitorlával, dagadó
fellegek előtt.
Árban
gázolni
a nyárban és középről
még visszanézni.
Fehér
pünkösdi
rózsa - ha a hold fénylik -
szirmai hullnak.
A
pontyfejeken
kibújva a víz alól;
kopog az eső.
Rövid
éjszaka;
csak a révgátnál ég még
valamicske fény.
Kígyó
siklott el;
a hegy elcsendesült és egy
fehér liliom.
Hatalmas
Buddha
ül szívtelen és örök
hűvösségében.
Legvégső
végén
a hűsnek, tenger fölött
hold szállt magasba.
Minden
gondom már
mögém hajítva; láttam
a nyári holdat.
Villámfény
csillant -
az erdő tisztásán víz
vált láthatóvá.
Összeroskadt
híd;
mögötte magányosan
egy szomorúfűz.
Mennyi
maradt meg
az egész életemből?
Ó, rövid éjek.
Meddig
jöttök még
szemeimbe szúrni, ti
keringő legyek?
Kihunyt
lámpácska;
az este hűvösén át
a vizek hangja.
Elült a vihar;
a fán, hol tücsök zenél
ég az esti fény.
Nézd,
a jégmadár!
a medence vízében
halak a mélyben.
Lámpácskám
kihunyt;
hallom, hogy suhog a szél
a banánlomb közt.
Fenyőágak
közt
vitorlásokat látok
az esti hűsben.
Az
esti szélben
lágyan ringatják maguk
a fehér rózsák.
Egyre
messzebbre
megy a lámpás; közelről
hegyi kakukk szól.
Mikor
a hold jött,
esti szél fújt a füvön,
s hegyi kakukk szólt.
Öreg
temető;
alacsony sírok s vadul
nőnek a füvek.
Vörösfenyősor
fut a rizsmezőn át a
templom kapuig.
Mily
sietősen
mossa el ezt a nyarat
a gyors Mogami.
Gyertyát
gyújtottam
istennek; hazatérve,
szarvas bőgése.
Sötétlő
erdők:
bogyót hallok valahol
a vízbe hullni?
Leszüretelt
rizs;
elhagyva áll a kopár
út mentén Jizó.
Rekedten
üvölt
a majom, s foga villog;
hold száll a hegyre.
Áll
az árvízben
higgadtan s zokszó nélkül;
madárijesztő.
Ha
a hold ragyog,
emberré válnak a
madárijesztők.
Az
őszi szelek
fújnak; élünk s egymásra
nézünk, te meg én.
Rőt,
őszi lombok;
ily magasan nincsenek
e sötét hegyen.
Magányos
kis ház;
lassan alászáll a hold
a füvek fölé.
A
fának dőlök;
csaknem minden ág csupasz;
csillagteli éj.
Halott
rákocska;
valaki rátiport az
őszi reggelen.
Lóról
leszállva
kérdem a folyó nevét;
őszi szél felel.
Gyermekjátékot,
papás-mamást játszottunk
az őszi estig.
Az
őszi szél fúj;
számomra nincs már isten,
nincs már Buddha sem.
A
templomudvar
fényétől távol alvó
vízimadarak.
A
tűzijáték
kihunyt, mindenki otthon;
milyen sötét van.
Magasra
száll fel
a hold, s lassan levelek
hullnak egymásra.
Levelek
szállnak
valahonnan messziről;
vége az ősznek.
Krizantémillat,
jóllehet ez a holdas
éj a tél jele.
Vadul
táncolnak
az elhagyott csónakon
a jégszemecskék.
Hópelyhek
hullnak
a kacsákra az öreg
tavacskán; este.
Kóbor
macska ül
a téli kertben, s egy kis
tócsát hagy hátra.
A
fedélzetre
jégszemecskék hullnak mély,
sötét pengéssel.
Hideg
pirkadat;
a jég fölött árad az
emelkedő ár.
Kieveztünk a
ködből; mily tágas tenger
feküdt mögöttünk.
Távol
a tavak
határtalanságában
egyetlen bíbic.
Rád
várva, végül
újra esőre fordult
a zord téli szél.
A
téli folyón
a beléje hajított
kutya teteme.
Hegyek
közt falu;
magas hótömeg alatt
csörgedező víz.
Valahol
ott az
erdőben van egy kis tó;
a jege kövér.
Még
tízéves sincs,
s a barátokhoz adták;
- keserű, hideg éj.
Tizenegy
lovag
metsző hóviharon át;
egy sem néz széjjel.
Az
apátságból
csupán a kapu áll még
a puszta mezőn.
Pókra
tapostam;
mily magányos és hideg
lett tőle estém!
Kiszáradt
mezők;
csupán egyetlen fény tér
be a kis házba.
Hideg
téli éj;
a kősírbolt árnyéka,
fenyő árnyéka.
Táncolva
szállnak
a tó vize fölött a
lehullt levelek.
Nagy
szegénységben
tíz éven át tanulni:
egy szál takarón.
Kollár János fordítása
Rózsa
virágát
Könnyű megfesteni, a
Levelét nehéz.
Kosztolányi Dezső fordításai
ELLENTÉT
Mi
fönség.
A kert fehér fagyalján
piros gyümölcs ég.
REKKENŐ ÉJSZAKA
A
nyári éj oly kábító.
Álmatlanul virraszt benn a kalitban
szegény rigó.
FEHÉR PILLANGÓ
Fehér
pillangó szállt a
gyöngyvirágra
s én szinte félek:
nem lélek?
UTOLSÓ DAL
Figyelj
csak a tücsök dalára,
ha hangosan csattog az őszi éjben,
azt sírja, hogy majd meghal nemsokára.
TAVASZI ÉJSZAKA
Tavaszi
láz.
Egy ember az utcán ballag magában
és fuvoláz.
HAJNALPÍR
A
hajnali égen tündéri pír van.
De lásd, kilobbant,
míg
róla ezt a kurta verset írtam.
APÁM
Tücskök
daloltak este, mint a költők,
mindenki érti éneklésüket.
De – jaj – az én apám agg és süket.
Miklós Pál fordítása
Iharosban
bogyó pottyan,
víz megcsobban.
Naschitz Frigyes fordítása
Visszapillantva
az elsuhanó ember
már köd volt csupán.
Pető Tóth Károly fordításai
Nézd a szerzetest -
mielőtt följött a hold,
már levetkezett.
Elfelejtettem -
újra nő a virág, de
őt elejtettem.
Vihar - gesztenyék
gördülnek ide-oda
a tornácomon.
A krumpliföldön
Tejút csillog harmatban.
A hold is följön.
Nézd
csak, csillog a
verőfényben az a kő.
Rajt' ül a világ.
Őszi
szél ha fúj:
istenek, Buddha - csak a
hazug igazul.
Fűzfavesszőszék
fenyőárnyékban hagyva.
Hátha megjössz még.
Te vén pacsirta -
mily édes a kakukkhang.
Elég ha itt vagy.
Ha
majd a nyárég
kitisztul vihar után -
hangyaparádé.
Hangafűszagban
bűzlik bocskorom. Buddha
lábáról loptam.
Bölcsek
között él.
Gazfölverte sír mellett
nőnek köszöntél.
Harang
zeng bennem.
Datolyaszilvazápor
a templomkertben.
Az
ősz közeleg -
kabóca motoz, cirpeg.
Közel engeded.
Szitakötőszárny
ritkán súrol ablakot.
Lesz még jövő nyár?
Éjszakai
hang -
nézd csak, ma itt van. Ó csak
hulló százszorszép.
Gyors zápor - lófog
röhög a grófon, ostor
pattog, ámbátor...
Libeg a lepke
szekfűk között fehéren.
Kinek a lelke?
Ó milyen csönd van:
mintha egy kacsaszárnyrajz
pihenne hóban.
*
A
szigeteken
a csilló fény megjelent.
Tavaszi tenger.
Fényben
áznak a
szigetek. Csilló tavasz
jöjj a házamba!
Minden
szigeten
elolvad a csilló hó.
Hahó hó, hahó!
*
Tavaszi
napon
senki nem csinál semmit
a kis faluban.
Napos
tavaszi
nap. Ki dolgozna ilyen
tavaszi napon?
*
Város közepén
patak csordogál. Fűzfák
vannak a mentén.
Patak
folydogál
át a városkán. Fűzfák
hajolnak partján.
A
városon át-
folyik a patak. Benne
téged láttalak.
*
Nyári
fuvalom!
Rengeteg zöld hegyek közt
templom, nyugalom.
*
Nézd
Shinto szentély!
Amott vízimadarak
úszva alusznak.
*
Bár
egy híres hely
ez, nézd csak, valaki
hát nem ott kapál!
Hiába
szent hely,
mit érdekli mindez azt,
aki ott kapál.
Ámbár
a hely szent,
csak kapál, nem érdekli
más azt az embert.
*
Még
várakozol?
Vágyakozol? Metsző szél
hozzon még esőt?
Várod
még, dőre,
hogy az éles szél váltson
esős időre?
Pohl László fordításai
Hűs
esti szellő.
Lámpásom lassan kifogy,
csak a víz csobog.
Csendes
lett az ég,
mostanság már a daru
hangja sem hallik.
Elhagyott
tálban
virágok pompáznak -
meleg tavaszon!
Első
havazás.
A tenger távoli lett,
de hol van a hegy?
Téli
nyugalom,
lét és elmúlás mered
rám vészjóslóan.
"Haikut
költött ő,
kedvenc gyümölcse a kaki."
Írják síromra!
Egy
teli fazék
elfelejtett indigó:
Tavaszi folyó!
Ember
lábnyoma
lenn a parti fövenyen,
egy tavaszi napon.
Tikkasztó
hőség,
kábultak érzékeim,
mennydörgést hallok.
Mily
búskomor a
hold, ha mégis feljő az
őszi viharban.
Tizenegy
lovas
vágtat hóförgetegben.
Nem nézelődnek.
Én
elmegyek és
te itt maradsz magadban -
Oh, kétszeres ősz!
Holdas
éjszaka,
őszirózsaillat, bár
ma megjött a tél.
A
vonat elmegy,
füstje zsenge levelek
körül kavarog.
A
házak ajtai
mindenütt csukva, zárva:
A falu télen.
Ősz
vége felé
nyikorogva csukódik
a templomkapu.
Nyár
van, a folyón
ott a híd, de a ló mégis
a vízen megy át.
Körtehámozás:
édes nedv csurog-csöpög,
a késre is jut.
Visszafordulok
-
aki szembe jött velem,
már ködbe veszett.
A
nagy Buddha biz'
szíve mélyéig hideg
a kánikulában.
Teavirágok
pompáját az alkonyat
most elhalasztja.
Rácz István fordításai
Harapós
a fagy.
Lámpám
körül egyetlen
legyecske
sem száll.
Múlnak
az évek.
Magányosan
múlok ki –
de
nem egyedül!
Újév
ünnepén
nincsen
Rossz és nincsen Jó –
minden
él csupán.
Buddha
nagy szobra
alszik,
szuszog, szendereg
–
enyhén süt a nap.
Tavaszi
szélben
libegteti
tollait
egy pávamadár.
Pacsirták
dala,
hangos
békabrekegés
versenyeznek
most!
Itt
háború dúlt –
kormos
romok közt mégis
almafa
virult!
Vándorutamon
más társat
nem kívánnék,
csak
egy pillangót.
Vízililiom
virít – magányos
kócsag
sétál
a parton.
Tompa
holdfényben
átlábolt
a patakon:
ölében egy
lány!
Tengerpart
mentén
lábnyomok
a fövenyen –
Hosszú
volt a nap.
Senki
sincs otthon –
Csak
a kertben egyedül
ég
egy lampion.
Minden
papírom
szétszórta
a forgószél
írópolcomról!
Záporeső
zúg.
Kis
pontyok piros fejét
vízcseppek
verik.
Poros
út szélén
minden
vándor megpihen
ezen
a kövön –
Hűvös
folyóvíz –
Ott
a híd, de paripám
vízben
gázol át.
Hűs
az esti szél.
Lámpám
lassan kialszik.
Halk
vízcsobogás –
Senki
sincs otthon.
Csak
a szúnyoghálóban
sír
egy kisgyerek.
A
kolostorban
déli alvók
hortyognak.
–
Kakukk szava szól!
Nézd,
felkélt a hold!
Szellő
leng a rét felett,
két
kis kakukk szólt.
Nagy
Buddha-szobor
egykedvűen
üldögél
hűvös
árnyékban.
A
kék jégmadár
mozdulatlan
néz, csak néz –
füzek,
néma tó.
Aludni
mennék –
Kérlek:
halkan üsd agyon
mind
a legyeket!
Napernyőm
körül
kering
a sok pimasz légy –
szörnyű
hőség van!
Szemtelen
legyek!
Agyoncsapnám
őket mind
–
de elrebbennek!
Tücsök
muzsikál
üres
háznak kapuján.
Alkonyodik
már –
Elszállt
a zápor.
Napsütötte
fatörzsből
tücsökzene
szól.
Kihűlten
fekszik
tenyeremben
a bogár –
mégis
világít!
Sűrű
fű között
–
a nevüket sem tudom –
apró
virágok.
Tiszta
őszi táj.
Valahonnan
halvány füst
száll
az ég felé.
Zúg
az őszi szél.
Mégis
élünk mindketten,
te
is meg én is.
Jaj,
elcsüggedek:
őszi
szelek tombolnak,
rövidül
a nap.
Bő
harmat esett.
Tűzhelyünk
renyhe füstje
száll
a rét felett.
Halavány
a hold.
Minden
madárijesztő,
mint
a koldus, áll.
Lámpát
gyújtanék?
Erőtlenül
világít –
őszi
este van.
Fatörzsnek
dőlve
elnézem
az ágak közt
a
sok csillagot.
Nagy
nyikorgással
csukják
a templomkaput
–
már leszállt az est.
Sűrű
ködökben
erre
csörtet valaki –
ugyan
ki lehet?
Ősszel
a szúnyog
–
már halálra ítélten –
mérgesebben
csíp.
Hazatértek
mind.
Nagy
tüzijáték után
mély
sötét az éj.
Hű
de vidáman
faltam
a lopott almát,
aztán
– kihánytam!
Körtét
hámozok.
Kis
késemről mézédes
leve
lecsorog.
A
lakatlan ház
küszöbén
kutya alszik –
fűz
levele hull.
Pfú!
kalmárlelkek!
Orchidea
árán is
ökölre mennek!
„Haiku-verset
írt,
hamvas
szilvát szeretett.”
Fejfámra
ezt vésd!
Száraz
kórókon
száradó
harisnyákra
süt
a téli nap.
Kocsma
gőzéből
ittas
lárma gomolyog –
Halvány,
hideg hold.
Bőgnek
a barmok
bűzös
istálló mélyén –
Jaj!
hideg a hold!
Hosszú,
kínos éj.
Papírablakom
előtt
egy árny suhant
el.
Kis
hegyi falu.
Vastag
hóbunda alatt
patakvíz csobog.
Fehér
zúzmarán
csipkerózsa
bogyója
piroslik árván.
Téli
remete
vagyok, s
kérdek egyet s mást
vén
Buddhától is!
Tízezer
évig
él a tengeri
csiga,
mégse tesz
semmit!
Ott
a tó jegén
hó
hull két kiskacsára.
Öreg
este van.
Török Attila fordításai
Betegágyamból
újra és újra kérdem:
„Milyen mély a hó?"
Nemsoká
halott -
mégis most leghangosabb:
őszi kabóca.
Denevér
röpte:
sötét suhanás a fák
koronái közt.
Vihar
Judit: Siki,
a vérző torkú költő
Magyar
Napló, 2002. október, 43-45. oldal
(Vihar Judit esszéje a költő halálának
századik évfordulója alkalmából a World Haiku Review (London-Oxford) című
folyóirat által meghirdetett pályázaton első helyezést ért el. Az esszé a lap
2001. novemberi számában angol nyelven - The
poet with a bleeding throat - jelent meg.)
Mily madár röppent
fel rólad – nem tudom, de
lengsz még, szilvaág.(Tyll Ágoston fordítása)
Egyszerű és őszinte hangon, közvetlenül szól hozzánk Siki ebben a haikuban, mintha az olvasóval meghitten, négyszemközt beszélgetne. A hétköznapok nyelvét használja, s emeli irodalmi rangra. „Nem tudom” naponta többször is használják ezt a kifejezést, amelyet egy szilvafaággal hoz kapcsolatba a költő. Száz esztendeje halt meg Siki, s ma mégis éppen olyan jól érthető, mint száz évvel ezelőtt. Tankái és haikui frissen ragyognak, nem porosodtak be a több mint száz esztendő alatt.
Maszaoka Siki akkor robbant be az irodalomba, amikor a Meidzsi-restauráció idején a költők és írók legtöbbje az európai és amerikai líra korlátlan utánzásával volt elfoglalva. Költészeti módszere a saszei volt, ami azt jelenti: „életkép”. Ezt a közvetlen beszélt nyelvet használva bátran ki merte mondani, hogy a japán költészet ősi hagyományaihoz kell visszanyúlni, abból kell meríteni és saját korának igényeihez igazítva megszólaltatni. S mondta ezt akkor, amikorra harmincegy szótagos tankát már rég elfeledték, s a tizenhét szótagos haiku is formáiba merevedett, és a sok-sok szabály miatt életidegenné vált. Siki tevékenysége forradalmat indított el nemcsak a japán költészetben, de a világlírában is: munkásságával újjáélesztette e haladó klasszikus japán műfajokat.
De ki is volt valójában Maszaoka Siki, akinek valódi neve Maszaoka Cunenori volt? Az 1867-ben Macujama városában született költő korán megtapasztalta a szegénységet. Apja ügyvéd volt a macujamai feudális nagybirtokon, s negyven éves korában halt meg, amikor Siki még csak hat esztendős. Édesanyja egyedül nevelte a három gyereket, rájuk szakadt a szegénység. Nyolc évesen határozza el, hogy irodalmár lesz. S mindössze tizenkét éves, s már kínai nyelven ír klasszikus verseket.
Macujama, régi nevén Ijo, Sikoku szigetén fekszik, mely különös vidék. Burjánzó növények borítják, s a hegyekben az erdők mélyén szabadon élnek vadak, madarak, elűzött remeték. Természetes szépségében pompázik a táj, olyan fák nőnek azon a vidéken, amilyenekkel máshol nem találkozhatunk. Ezen a varázslatos helyen játszódik Óe Kenzaburó Nobel-díjas regénye, az 1967-ben megjelent Futball-lázadás1: „Mintha egy mély szakadék alja futna a fejünk felett, húzódik a téli égbolt keskeny csíkja, a sötét falként összepréselt, örökzöldekkel sűrűn benőtt erdei út fölött. A délutáni ég lassan folyik el a magasban, színe megváltozik, egyre sápadtabb áradatként ereszkedik alá. Esteledik, mint kagylót a kagylóhéj, az óriási erdőt betakarja az ég. Rettenetes érzés fog el, mintha élve lenne eltemetve az ember. Bár erdőben nevelkedtem, mégis mindannyiszor, ha az erdőn keresztül jövök vissza a falumba, nem tudok elszakadni ettől a nyomasztó érzéstől. Ez a lélegzetelállító érzés régen eltűnt ősöktől öröklődik most már nemzedékről nemzedékre.” De nemcsak Óe ír erről a különös vidékről. Nacume Szószeki híres regénye, az 1906-ban megjelent „A kölyök” is itt játszódik, Szószeki, Maszaoka Siki közeli barátja, itt tanított a középiskolában s az ott tanító tanárokról mintázta regénye alakjait. Mind a két regényt alkalmam volt magyarra fordítani, s e munkám során úgy éreztem, hogy ez a vidék a szabad és szárnyaló gondolatok szülőhelye. Régóta élnek irodalmi nagyságok Macujamában, s nem véletlenül nevezik a „haiku városának”.
Siki tizenhat éves, amikor felmegy a fővárosba, Tokióba, hogy az ország legjobb egyetemén tanulhassa az irodalmat. 1890-ben fel is veszik, de egy évvel korábban, huszonhárom évesen hirtelen vért köp. Tuberkulózist állapít meg az orvosa. Azon az éjszakán a következő haikut írja:
Lám, mintha egy kis
kakukk repülne épp most
nyíló virágra.
A kik kakukk – japánul hototogiszu egyrészt az a madár, amelyiknek dalolás közben vérzik a torka, de ugyanez a szó, egy kicsit más dallammal tuberkulózist is jelent. Ennek a szónak az írásképét sikinek is ejthetjük. Ettől kezdve nevezi magát a költő Sikinek. Tudja, hogy fiatalon kell meghalnia, s a kór, mint egy motor hajtja egész élete során, hogy minél többet, eredményesebbet alkosson. Köztudott, hogy a tuberkolózis olyan betegség, amelytől fokozottabban érzékennyé, szenvedélyesebbé válik a beteg, ki akarja használni azt a kevés időt, ami hátravan, élete gyertyáját mind a két végén égeti. Ez a megállapítás Sikire is érvényes. Rövid élete – mintegy harminchat év alatt – 18 ezer haikut ír. Többi költeményével, számos tanulmányával együtt összes műveit huszonkét vaskos kötetben adták ki. Szinte minden költői műfajban sikerrel próbálkozik. Rendkívül ügyesen rajzol. Az országot járja, s útjairól útinaplókban számol be. emellett irodalomszervezői tevékenysége is óriási. Még egyetemista, s már a Nippon című népszerű újság költészeti rovatát vezeti. 1895-ben a kínai-japán háború idején mint tudósító Kínába utazik, de hamarosan haza kell térnie, mert egészségi állapota rosszabbra fordul. 1897-ben Kjokudo Janagira megindítja a Hototogiszu ’Kakukk’ című folyóiratot, amelyben a Siki és tanítványai által szervezett Haiku Társaság haikui jelennek meg.
Siki a korabeli haiku sablonjait és sztereotípiáit elveti, élete céljának azonban azt tekinti, hogy megújítsa a hagyományos japán költői műfajokat. Egészen a kezdetekig kell visszanyúlni, vallja Siki. Nem a Heian-kor (794–1186) költői antológiájának a Régi és új dalok gyűjteményének, a Kokinvakasúnak kiművelt japán verseit kell példának tekinteni, az igazi forrás a Nara-kor (710–794) gyűjteménye, a Tízezer falevél, a Manjósú. Siki mondja ki először, hogy a tanka és a haiku egy tőről fakad. Tevékenységének köszönhető, hogy 1900 óta ma is a haiku szót használjuk. Siki egymás után írja a haikuról szóló tanulmányait, amelyek közül talán a legkiemelkedőbb a Basó zacudan – Beszélgetések Basóról. A művet a klasszikus költőóriás halálának 200. évfordulójára írta. Ebben elismerve a hatalmas tehetséget, megkérdőjelezte azt, hogy a nagy klasszikus költő költészetét kritikátlanul, a tekintélyelv alapján kelljen elfogadni. Basó hatalmas lírája mintegy ötödrészét tekinti igazi értéknek. Ez a tanulmány meghozta számára azt a lehetőséget, hogy egyre többen elfogadják, érzik, hogy szükség van a haiku megreformálására. Ha összehasonlítjuk Basó híres haikuját azzal a haikuval, amelyet Siki ennek utánérzéseként írt meg, rögtön megértjük, miről is van szó:
Basó:
Nacukusza ja
Cuvamonodomo ga
Jume no ato
Óh nyári pázsit!
Be sok vitéz alussza
Öledben álmát!
(Franyó Zoltán)
Siki:
Nasi szaku ja
ikusza no ato no
kuzure ie
Körtefavirág
virít a csatamezőn,
ott egy romos ház.
Míg a négy híres haiku-költő közül az első, Basó a csatában elesett hősök dicsőségét zengi, az utolsó klasszikus haiku-költő, Siki arról szól, hogy a háború korántsem dicsőség, hanem rettenetes pusztulást idéz elő, amely után romok maradnak. Siki e szavai ma is aktuálisak számunkra. Siki szerint az objektív hangnem legfontosabb, s ez felel meg jobban a 20., és valószínűleg a 21. századnak. Basó helyett a másik két nagy haiku-költőt, a mindennapok költőjét, Buszont és az assisi Szent Ferenchez hasonlító Isszát tekinti mintaképnek.
Siki haikuiban megjelennek a modern világ képei, a modern élet lexikája. Például a következő haikuban egy pöfögő vonat halad el a szemünk előtt:
Kisa szugite
kemuri uzumaku
vakaba kana.
Robog a vonat
füst szalagja gomolyog
zsenge levélen.
Míg Basó haikuiból azt olvashatjuk ki, hogy a világmindenség örök, Sikinél az állandó változásról, mozgásról hallhatunk. Erről tanúskodik Siki következő haikuja:
In the evening breeze,
The white roses
All move.
(R.H.Blyth)
Hasonlítsuk össze ezt a haikut az eredeti japánnal és német, magyar és orosz nyelvű fordításaival.
Juukaze ja
sirobara no hana
mina ugoku.
Ó esti szellő!
A sok fehér rózsaszál
mind-mind hajladoz.
(Greguss Sándor)
Im Abendwinde
Die weissen Rosenblüten
Erbebten alle.
(Jan Ulenbrook)
A haikuban mindig az utolsó sor a meglepő csattanó, ebben a haikuban is. Látjuk magunk előtt a konkrét képet: esti szellő fújja a fehér rózsaszálakat, s utána a következtetés: mina ugoku, amelynek pontos megfeleltetése: all move az angolban, s ez van a németben és a magyarban is. Ez a gondolat már az ókori görögöknél is felmerült: panta rei, minden mozog. Az orosz fordításban a fordító felcseréli a második sort a harmadikkal, ezáltal a fehér rózsák lesz a haiku végső kicsengése, így az eredeti haiku értelme elvész. Tehát a haiku fordításakor a sorok nem mindig cserélhetők fel.
S végül még egy haiku Siki tollából, amelyet az eredetivel együtt szintén öt nyelven mutatunk be. Nemcsak a mozgás, hanem az ellentétek szembeállítása is jellemző Siki haikuira, hiszen az ellentétek még jobban kiemelik a mindennapi élet dolgainak tulajdonságait:
A single red berry
Has fallen
On the frost in the garden.
(R.H.Blyth)
Akaki mi
hitocu koborenu
simo no niva.
ELLENTÉT
Mi fönség.
A kert fehér fagyalján
piros gyümölcs ég.
(Kosztolányi Dezső)
Wie doch voll Unschuld
Das kleine Gras den Tau
trägt
Im Rot der Frühe!
(Jan Ulenbrook)
A fehér és a piros szín, a hideg és a meleg érzékelésének ellentétén alapszik a haiku. A magyar fordító, a 20. századi impresszionista költő, Kosztolányi furcsa módon még címet is ad a haikunak: Ellentét. Míg az angol, a magyar és az orosz fordító követi az eredeti ellentétet, a német fordító az első két sorban téli kertet fest, s csak a harmadik sorban jelenik meg a piros színű gyümölcs.
Siki, a vérző torkú költő haikui termékeny talajra hullottak. Költészetet megújító tevékenységének köszönhető például az is, hogy a millenium évében, 2000. augusztusában Szuszumu Takigucsi irányításával a World Haiku Festival résztvevői ebben a modern szellemben London legszebb parkjaiban kicserélhették egymással haikuikat. Oxfordban pedig egy ódon angliai kastélyban ez a nemzetközi társaság a haiku jövőjéről, a 21. századi haikuról vitatkozott. Ahogy Szuszumu Takigucsi írja: „a World Haiku Festival 2000 segítséget nyújtott ahhoz, hogy a haiku szélesebb körben is ismert legyen a világ minden sarkában a titokzatos jövőben is”.
1 Óe Kenzaburó Nobel-díjas regényéből a Magyar Napló 1999/11. számában közöltünk részletet.
Villányi G. András fordításai
kert
körül lézeng
botrahajlott vénember:
vattapuha csend
a
pók hálóján
lepkék lebbennek holtan:
szánalmas szívem
roppant
fák árnya
árnyékommal hullámzik:
téli holdvilág
vánszorgó
órák
összebeszélnek titkon:
bárka és a part
fuvolát
fújva
e kitavaszult éjen:
valaki elment
fagyos
szélroham:
az útszélen egy kivert
elvonszolt harang
