« http://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja

 

Macuo Basó haikui 1.
> 2. rész

Image result
Yosa Buson (1716-1784) festménye Basóról

松尾芭蕉 Matsuo Bashō
(1644-1694)


Macuo Baso: Keskeny út északra (Kolozsi Kiss Eszter fodítása)
Vihar Judit: Macuo Basó
Macuo Basó: Észak ösvényein - Egy 17. századi japán költő verses útinaplója, [az eredeti japán szöveget Utagava Hirosige fametszetei díszítik]; szerk. és ford. Vihar Judit; Vince Kiadó, Budapest, 2011, 199 oldal

 

Ásványi Tibor fordításai

semmi se történt
ó a tegnap elmúlt a
gömbhal-levessel

itt Kiotóban
kilencvenkilencezren
virágnézőben

felém fordulsz?
én is egyedül vagyok
őszi este

a vöcsök-tóra
mindenfelől cseresznye-
szirmot hoz a szél

az őszi szél már
fehérebb mint a sziklák
a hegygerincen

felhők választják
majd el a két barátot -
vadludak árnya

Bozót nyílását
holt tealevelekkel
ostromolja Szél

jégeső hangja
ugyanaz vagyok mint rég
mint az öreg tölgy

kézben tartanám
s megolvasztaná forró
könnyem: őszi fagy

még egy év elmúlt
útikalap s lábamon
a szalmabocskor

tüzet gyújtanál
oly kedveset mutatok
egy nagy hólabdát

év hull év után
a majom arcán újra
csak majomálarc

a kakukk hangja
sűrű bambuszoson át-
szűrődő holdfény

a reggel üdve -
nappal zárat szerelek
első kapumra

madár, ez őszön
mért öregszik úgy a dal
ki felhőkbe száll?

fáj az utazás
álmaim körbe járnak
száraz ingovány

tavaszi eső
kövér cseppeké szűri
a meggyfa lombja

zöld fűz levélről
víz csöppen apálykor a
fekete sárba

az öregtemplom
barackvirágok amott
férfi nyomtat rizst

minden szélroham
pillangót arrébb hajtja
tágas a fűzfa

reggeltől estig
énekel a pacsirta
és mégsem elég

rizshántolás, egy
fiú felfele sandít
ha holdat látna

cédrusesernyők
Yoshimó hegyre mennek
cseresznyevirág

felhőszakadás
télben még majomnak is
kell esőkabát

polip nyolc karja
nyári holdsugár álom
hamar véget ér

az évek múlnak
levegővé lesz a világ
sarkai úsznak

öreg-öreg tó
béka középre ugrik
a loccsanásba

az esti eső
útilapu tetőmön
kopogva üzen

elmegyek
s te maradsz
a másik őszben

micsoda hanggal
kiált a pók az őszi
szeleknek hátán

reggeli tea
krizantémvirágok közt
békés szerzetes

hosszú úton
megbetegedve: álmom
még a vadonba jár

ősz van. mért érzem
magam most oly öregnek?
madár az égen

őszen csoszognak
görbe botok motoznak
sírt látogatnak

szilvavirágillat
ködös, hegyi ösvény
és a felkelő Nap

fáradtam. kocsmát
kerestem s mi részegít?
virágzó akác!

jeges éjszakán
a vizeskancsóm eltört
s én felébredtem

tavaszi szellő
pipafüst száll a széllel
egy szájból széjjel

utazás magas
hegyi ösvény ibolyás
elragadtatás

csengőszó vége
templom virágillatban
tökéletes est

dal simogatja
magányom mélységeit
ó, hegy madara

magas, szűk ösvény
vándor öreg rendet vág
kis kasza villog

a kócsag lábához
adjuk a fácán hosszú
lábszárcsontjait

szél a Fudzsiról
képzeletbe rejtve nézd
emlék Edoból!

alvás lóháton
álmaim messzi Holdja
forró teagőz

múlik a tavasz
madarak kiáltanak
hal szeme könnyes

a fa alatt hal,
saláta, leves, minden,
cseresznyevirág...

a sózott hering
ínye jegesnek látszik
hideg halasbolt

dalold pacsirta
"verandádon rizstorta
rizstortádon pötty"

dicső reggelek
egész nap jó zár ügyel
első kapumra

ősz közeledik
négy szív találkozik kis
teaszobában

krizantém illat
a kertben elnyűtt bocskor
talppal fölfelé

havas reggelen
szárított lazachúst rág
magányos fogsor

felhőkön túl a
vadlúd örökre elszáll
baráttól válik

 

Bakos Ferenc fordításai

Harangszó múltán
még tovább illatozik
a cseresznyelomb.

A vén tavacska, a!
ugró békára cuppant –
a víz hangja.

Egy fedél alatt
szuszogó kéjnőkkel –
holdfénymázas lóhere.

Macska bakfislány
árpán, szerelmen –
oly girheske!

Ne kövess engem:
sose légy kantalupdinnye
kettébeszelve.

nékem a tavasz:
tükör hátára festett
szilvafavirág

bazsarózsától
elváló méhecske:
boldog is, szomorú is

vénülök -
már az algahomok is csikorog
fogam alatt

minden elmúlik,
ámde addig is:
kabócák zenéje…

magányomat
mélyítse csak kiáltásod -
kakukk, kakukk!

alhatnék
akár madárijesztő gúnyában -
éjféli fagy

kertem söprése -
feledtük tán a havat,
vén harcostárs?

 

Buda Ferenc fordításai

Szakadék alkony. 
Fölrebbenő liléket 

ríkat jeges szél. 

Kunyhóm megéled: 
jönnek majd új lakói 

Hina-ünnepre. 

Dérlepte tájék. 
Csak a faedényre rótt 

szegfű virágzik. 

Szakéscsészémbe, 
sürgő-forgó fecskenép, 

sarat ne hullass. 

Alkonyi szél leng, 
kalapos városi nép 

hűsöl a parton. 

Év múlik évre, 
s a cseresznyefa megél 

hullt szirmaiból. 

Esti harang sem 
hallik, csak a tavaszvég 

alkonyi csendje. 

Fehér kócsagok, 
hószárnyatok híd legyen 

két havas part közt.

 

Cseh Károly fordítása

Már kora ősztől
mély kékes-zöld a tenger -
zsengélő rizsföld

 

Faludy György fordításai

Iga-Uenóban született Kiotó mellett szamuráj családból. A helyi földesúr fiával együtt tanult, majd 1667-ben Edóba költözött (ma: Tokió), és a város mellett remetekunyhót épített magának. Szerény megélhetését tanítványai biztosították, meg hogy költői versenyeken mint bíró szerepelt csekély díjazásért. Li Taj-po és Tu Fu példáját követte: sokat utazott, illetve begyalogolta Közép- és Észak-Japánt (Honsut), hogy nevezetes helyeket látogasson, és a természet szépségét élvezze. Utazás közben templomok előcsarnokában aludt, vagy költőtársaknál szállt meg. Vándorlásait útirajzaiban örökítette meg; ezek közül a leghíresebb az Oku no hoszomocsi (Ösvényen Oku felé). - A haiku átalakítása lírai verssé Basó legfőbb érdeme. Zen-buddhista, mondhatni stiláris nyugalmával megóvta saját és követői haikuit az éles színektől, fölösleges cicomáktól, retorikától és nagyhangú kijelentésektől; még a szentimentalizmustól is. Legjobb haikui a meditáció láthatatlan hátteréből villannak fel mint a hirtelen eszmélés (F. Gy.)

Lábát kinyújtja hosszan
a versenyúszó béka,
mikor a tóba lottyan.

Búcsúzik a tavasz. Sárgul a réten 
a szagos fű. Madár jajong.
Könnyek a hal szemében.

Üvegtartályból les ki ránk az álnok
polip. Tekergő csápjai
között kusza, nyáréji álmok.

Holdfény és fodros, ondolált
felhők. Egy féreg titkon
most fúr meg egy sós mandulát.

A fák közt riadt őzek.
Varjú a száraz ágon.
Búcsút mondok az ősznek.

Köd, eső, szálló párák.
Oly jó, hogy nem kell mindig
látni a Fudzsijámát.

Megjött a tél. Havas eső esik.
A fáról két bús majom les utánam. 
Télikabátom kellene nekik.

Kis fellegek.
A kakukk hangja laposan
hasal a víz felett.

A viskóban, ahol lakom,
négyszögű fényt vet rád s reám
ablakholdam, holdablakom.

Vad tücskök muzsikálnak.
Megrepesztik a sziklát.
Átfúrják fülcimpámat.

Barátom kunyhójában ér az alkony.
Felrakom a jéghideg falra
vén talpamat s elalszom.


Öregen s betegen

Fáradtan és letörve
fekszem. Kiszáradt tarlón
futnak álmaim körbe.


Az utolsó haiku

Ösvény az esti ködben.
Megyek. Itt már nem hallok
lépéseket mögöttem.

 

Fodor Ákos fordításai

Gazdag vagy, Új Év!
hisz az Épp-Elmúlt: hagyott 

fél véka rizst ránk!

Ó-évre új év.
– Mondd, amit a majmon látsz:

arc-e, vagy álarc?

Ős szentély szirom-
záporában egy férfi

rizst döngöl lisztté.

Hulltában még egy-
két csepp harmatot hullat

a kamélia.

Szívednek terhét
s röptét bízva bízd rá egy

lenge fűz-ágra.

Te volnál Ama
Pillangó? s én: Csuang-ce?

Álmodnánk egymást?

Zord tavasz-éjben
szerelméért könyörög

egy kortalan lény.

Tavasz, szél, zápor:
vízpart fűzlombja s ruhánk

csapongva lebben.

Hogy mi fán termett?
Titok. – Ám, mi illatát

illeti: tudom.

A pille minden
fuvallatra megrebben

a fűzfa ágán.

Hegyi ösvényen
illatok sötétjébe

hasít a hajnal.

Virágban-álló
fát nézve is Buddha az,

kivel társalogsz.

Tavasz Pilléi
csapongnak –honnan, hová?–

kert fala fölött.

Tavasz sincs üdébb,
mint az a festett virág,

tükröd hátlapján!

Sárgább a sárga
virág az aszú tea-

fű illatában.

Ez már a tavasz?
Nevenincs szép hegyeket

lágy pára burkol!

Csélcsap verébkék
fontoskodva szemlélik

a repceföldet.

Cseresznyevirág-
fellegen át-setétlik

egy templomtető.

Akihez jöttem,
nincs itthon – s a szilva is

más kertben érik…!

Fura szerzet (mint
én): szikkadt mezőn tengő-

lengő pillangó…!

Némán peregnek
a boglárkaszirmok a

hars vízesésbe.

Bíborszín virág…!
Új szerelem illata…!

Dús bambuszfüggöny…!

Hullt kamélia:
mint kismadarak földre-

pottyant fej-dísze!

Nézd: szilva-virág!
Friss zöldség: ízleld! Örülj:

kitavaszodott!

Ha kiürült majd
rizspálinkásedénykénk:

virágváza lesz!

Kora-tavasz-éj.
Fészkét nem lelvén, fölsír

egy madárgyerek.

Kedvesét vesztvén,
vízbe dobta életét:

bambusz-náddá lett…

Tavaszpimasz kis
madár! hát nem rápiszkít

kész ételünkre?

Szilvavirágszag:
még a zord tavasz-éjt is

enyhébbé teszi!

Éj-szín Denevér!
Vár a világos világ:

virág, madárfütty!

Ereszalj s padlás
verébfi- és kisegér-

nyelven beszélget!

Tavasz-sirató
madárdal szól; a halak

szeme is könnyes…!

Bár felhő-távol
vagy most: ez sem végleges.

Vándormadár-út.

Súgd meg titkodat
az omlatag szentélynek,

mag-vető Öreg!

Virágpompában
áll a fa? meg se látja

a vándor árus!

Szívem csordultig
telt a nappal! – ám hol lesz

éji szállásom?

Ki ő? fonnyadt kis
gyékényfejfödőjében

– bár tavasz virul?!

Komor-sudár tölgy.
Tudomást sem vesz a sok-

száz kis virágról.

Zsenge virág kél
vén földből! – Bár versem se

volna agg, mint én…!

Levél-kalapom,
majd, ha sziromzáporban

járok, lekaplak!

Végtelen zápor:
fű tövét veri s az föl-

felé menekül…

Év évre hull és
saját elhullt virágja

táplálja a fát.

Tavaszi alkony
csöndje még a harangszót

is elcsitítja.

Egykori kunyhóm
Tavasz Lánykái lakják:

Új Ünnepet lát!

Kicsi Fecskék! ha
van rá mód: ne szórjatok

sarat csészémbe…!

Hogy gyűjtse s ossza
a rizs-sarjasztó esőt:

siet most folyónk.

A polip-árus
hangja késként vág belé

a madárdalba.

Nap tűzgolyóját
tengerbe görgette a

gyors, hideg folyam.

Szentély, sötét csönd.
Az Elárvult Fuvola

vissz-hangon szól… szól…

Virágzó ággal
áldoznék, de szirma hullt.

Könnyem pereg rá.

Rózsa mélyéből
távozó méh szárnya is,

szíve is nehéz.

Csupa-fehér gyöngy-
jázmin fölé görbed egy

sötétlő fűzfa.

Mesterem árva
kunyhóját s emlék-csöndjét

harkály se rontja.

Esőnk rizst dajkál.
– Nézzük: mint ringat Tavunk

vöcsökfészkeket!

Nyári köntösöm
hártya-finom s könnyű, mint

kabóca szárnya.

Sáfrányvirág! Nők
szemhéjfestő pamacsát

idézed bennem.

Eső se mos le
szépség-színt se virágról,

se szép lányarcról.

Hitvány halakat
döf a halászfeleség

a hideg nyársra.

A nyári hajnal
harsányszínű és kemény,

mint a kakukkszó.

Ne áltasd magad:
nem vagyunk félbevágott

dinnye két fele!

Tunya tűnődés
mélyéből egy kismadár

hangja emelt ki!

Étket készítő
nő: arca elől hátra-

hárítja tincsét.

Fönt: hars kakukkszó!
Delel a nyár! A fű is

lábujjhegyen áll!

Nyárvégi estén
egy részeg s egy tök-virág

szemléli egymást…

Buddha Születés-
napja. – Ráncos kézpárok

s olvasók nesze.

Szerencsés földön
a narancs illatán is

győz a teáé!

Hőben-a-Hűset
testesíti meg hars-zöld

bambuszligetünk.

Rekkenő nyárban
a zöld bérc fölött vihar-

fellegek gyűlnek.

Est hűvösében
frissen főtt rizst legyezget

egy nő. – De jó lesz!

A sebbel-lobbal
futó patakba hull egy-

egy zöld fenyőtű.

Hó-szín mákvirág:
tiszta és tűnékeny, mint

egy futó zápor…

Rab polip álma
nyugtalan és kurta, mint

a nyári holdfény.

Nyár-alkony csöndjén
még sziklát is átfúr a

kabóca-lárma!

Ritkás kakukkszó;
dús lomb közt a Hold fénye

is meg-megtörik.

E legyezőbe
Hegynek Szelét rejtettem

s hoztam el neked.

Kakukkszó száll egy
lakatlan sziget felé,

mely láthatatlan…

Eső vakítja?
Nem-látva is tudja a

mályva a napfényt!

Fénybogárkára
bambul a részeg hajós

– bárkánk imbolyog…

Virágaid közt
volt dolgokat idézünk.

– Ez utam haszna.

Év Delelőjén,
Buddha Születésnapján:

kis őz született!

Citromvirágszag…
Hajdanvolt lakomákra

gondolsz, Vén Terem?

Forró nap végén
előkelő idegen

hűsöl a parton.

Fűz-árnyban arra
ocsúdok vetve a föld

s már cihelődnek…!

Üres a csészéd?
Tégy belé szem-tápláló,

színes virágot.

Lótuszát ne tépd:
Lelkek Ünnepén maga

a Tó a szentély.

Hány virág-, hány pap-
nemzedék jött s ment, míg Szent

Fenyőnk itt áll s él…!

Vadszegfűcskére
búcsúkönnyként hull a hű

kámforfa nedve.

Jókor serkenvén:
hajnali étked közben

hajnalkát nézhetsz!

Aratás? vetés 
lármája zsong odakint?

– Kunyhómban csönd van.

Széles-e-síkon
minden kipusztult: nincs, mi

gátolná lépted.

Lombját hullatja
a fa, hangját a harang

– úrra, vendégre.

Dereng a hajnal.
A ködben keringve zeng

a friss haranghang.

Telt Hold, tó tükrén:
képlékeny, mint Szép Költő-

Lányunk Hét Lénye.

A téli harmat
magány-ízét és színét

sose feledd el!

A retek íze
is karmosabb, mikor az

ősz szele mar már…

Hold kél. Kezünkkel
térdünkön: köszöntsük most

őt is, egymást is.

Pillangó-köntöst
orchidea-aroma

illatosít be.

Göncölszekérig
ér a tiloló ostor-

csattogás-zaja!

Milyen lehet a
pók hangja s miről szólna

az őszi szélben?

Remetekunyhóm
kincse egy szál hajnalka

– ám ez sem: társam…

Kis Szajhavirág
kecses szárán ólomsúly

minden harmatcsepp…

Rozsdás ősz, mord szél…
– de nézd csak a gesztenyét:

most is méregzöld!

Holt ősz. Telihold.
Férgecske furakszik a

gesztenye-mélybe.

Vadóc krizantém
villog a kőfaragó

kövei között!

Ónszürke locs-pocs?
– A hibiszkusz számára

most van jóidő!

Ősz viharában
vergődik fám. Rossz tetőn

át csepp hull cseppre.

Majmot-sirató
Elődöm! nézd e fagyba

kivert gyereket…!

Hibiszkusz! mire
csodálatába fogtam:

lovam befalta…

Életem könnyű,
mint egyetlen vagyonom:

tökhéj-tálacskám.

Szentélyben háltam.
Tisztábban szívet, szebb arcot

Tükröz most a Hold.

A hegyre kitett
síró vénasszony meg én

egy Holdat nézünk.

Ostorfatermés
csattog, mint madárszárny, mint

hajnali vihar.

Ha fölösleges,
mit szólok: szavam kihűl,

mint ősszel a szél.

Mészkő templomdomb
fehérénél sápadtabb

most az ősz szele.

A bukott Vezér
holta előtt e hegyet

s e holdat nézte…

Kertben a nagy fa,
falon-kívül a fürjek

hirdetik: ősz van.

Remetekunyhóm
Jele: keserűfű és

paprika. – Ősz jő.

Késő-őszkor a
pillangó is beéri

saláta-táppal…

Kitől rizst kaptam,
ma én várom vendégül:

holdfény-traktára!

Csukott templomnak
kapuján dörömbölnék,

telihold-csöndben!

Vízi Szentély! most
tárulj, hisz a telihold

kér bebocsátást.

Csudáld meg szerény
virágod – a pompásabb

hadd irigykedjék!

Ne hidd, hogy nem volt
ittléted becses: őszi

imám érted szól.

Csöndes, vénecske
falu… ám egy porta sincs

szilvafa híján!

Fogyó év, telt Hold.
Földön párafátyol, hegy

lábán ködpapucs.

Sajnálom, Vendég:
hajdinám még virágzik

– szem-lakománk lesz…

Krizantémillat
jár-kel utcáinkon a

Buddha-szobrok közt.

Múlik az ősz is:
veszett viharfellegek

marnak a Holdba.

Léptek visszhangja
lépdel visszafelé az 

úton. Ősz. Este.

Ősz van. – Öregszem?
Szemem elől a madár

fellegbe búvik.

Szűzfehér virág!
Közelről fürkészve sem

lelhetsz port szirmán!

Rozzant kalyiba:
békésen élnek benne.

– De vajon miből…?

Kecses, színpompás
fa! – a szomszéd rád se ránt:

rizst hántol döngve.

Napot-vakít a
költözőmadárcsapat,

majd tovalebben.

Fájdalmasan szép
az őszi vihartól le-

taglózott virág.

Róka neszez, Hold
vakít: féltében bújik

hozzám egy gyerek…

Fák csúcsán jártas
szél eresz alatt reszket.

– Az ősz is elmúlt.

Öreg ősz van. Most
vaddisznó se röffen, csak

tücsök hangicsál.

A Boldogultak
Ünnepén kit vendégelsz?

csak testük füstjét.

Egyre-formázta
fejed s fejem az idő,

akár két dinnyét!

Sarlóvá-fogyott
Hold az égen: látszik bár,

már alig láttat…

Lustácskán ring az
őszi bokor – harmatcsepp

se hull le róla…

Partra a hullám
egy kedvvel sodor rózsás

kagylót és szirmot.

Fáradt rizshántó
gyerek két mozdulat közt

fölnéz a Holdra.

Holt Szülém deres
tincse! hogy’ nem olvaszt el

tenyerem, könnyem?

Mint vén fatörzsön
friss vágás felülete:

olyan most a Hold.

Úgy vélem: olyan
oda-túl, mint egy késő-

őszi estén, itt.

Vak éjben ezer-
éves cédrus s a vihar

kél nászi táncra!

Maga a magány 
ül a fali kalitkán

– s benne? tücsök csak.

Gyöngének látszó
kis virág: zápor szüntén

peckesen állong!

Hajnali teát
s harmatot együtt szürcsöl

egy virág s egy pap.

Vén Remete és
Zsenge Szajhák: Hold és Lomb

közös éj mélyén.

Krizantémok közt
ácsorog egy cipője-

vesztett cipőtalp…

Szegfűnyarunknak
heve, illata: oda.

– Krizantémévszak.

Csak minap kezdtek
rügyezni az ágak – s ma

rozsdás már a lomb.

Híd gerendái
közt a páfrány újra-nő.

Mint égen a Hold.

Ősi kőkapun
nőtt gyom ördögkarmai

hajunkba kapnak…

Honnan istenek
távoztak, a Szent Kertet

fölveri a gaz.

Havat seperve
söprűt, havat feledek

– nincs, csak a seprés.

Tél. Magány. Béke.
Neked-dőlök, kopott, meg-

hitt ajtófélfám.

Vásár-vég! Most én,
koldus pap is vehetnék

füstölőpálcát…!

Jégcsapnyi hagymák
hideget sugároznak

szét a hidegbe.

Várom az első
zord záport, mely Valódi

Vándorrá avat…!

Mért engem: csaknem
mezítlent ver a vihar?

– vagy épp, hogy így jó…?

Hófehér szűzhó
üli a félig-vert híd

nyers gerendáit.

Borzongatóan
dobolgat a jégeső

fa-kalapkámon.

Riadok. Mécsem
alél. Olajért nyúlok

– ám az megdermedt.

Ősz-ittfeledte
tücsök cirreg gyöngécskén:

hangja melegít…

Elhagyatott kert,
csenevész Hold, bágyadt kis

rovar-neszek. Tél.

Belepi a hó
az ősztől itt őszülő

borzas kalászkát…

Fürge kalmárok!
Eladó a fejfödőm:

hó-csík az éke!

Friss hó – és máris
oly sűrű, hogy terhétől

megbókol a lomb.

Hó! Hold! – efféle
dolgokon ujjongtam s lám:

elfogyott az év…

Sólyom suhant át
a szirtfok fölött: vele-

szárnyalt a szívem!

Megőrzött köldök-
zsinórom fogván: sírok.

– Holt anya. – Múlt év.

Csont-bőr szerzetes:
mint a tél fagya, mint a

szárított lazac.

Komolyabb bajom
nincs: hisz élek még – ha csak

tarlófűként is…!

Téli Rendtevés
Napja: ma magának is

ácsolhat az ács!

Én, a csellengő,
hófüggöny mögül nézem:

takarítanak…

Újabb év múlt – ám
nem kopott el lábbelim,

nem fogyott utam.

Téli virág. Nézd:
behavazza a mozsár

mellett a rizs-liszt.

Fösvény krizantém:
csöppet sem ejt földre a 

fagyos harmatból…

Kunyhóm elé holt
lombot szórt a téli szél

– jó lesz teának!

Jégeső pattog:
egykedvűen hallgatom

a vén tölgyfával.

Szénégetésre
való fát vágnak – mintha

vadonban élnénk!

Míg te tüzet raksz,
én gömbölygetek neked

egy nagy hólabdát!

Vad téli zápor
rontott a szerzetesre

– ernyője is sír…!

Keserves ízű
a jég is, ha patkány-mód

oltom a szomjam…

Korsómat a fagy
keze repesztgeti az

álmatlan éjben.

Hófehér virág,
hófehér ajtó s a hó:

tükrözik egymást.

Hóra-váró, víg-
részeg költők arcára

képzelt pihe hull!

Lombfosztó szélben
puffadt arcát védve, fut

egy beteg ember.

Melegebb háló-
ruhát öltök! (Azt hallom:

másutt havazik…)

Ideges vadlúd-
csapat csapong-zajong a

jeges esőben.

Év végi nyüzsgés!
– Sokallja a vöcsök: be-

bukik a tóba.

Ríva rebben a
hegyi szél űzte madár

a tóra. Tél. Éj.

Tél van – a nyárra
csak egy faragott virág

emlékeztethet.

Télbe-bútt kuckóm
rendszeres vendége csak

egy zöldségárus.

Hó-szín kócsagok,
fagyjatok híddá a tó
partjai között!


Franyó Zoltán fordításai

Oh nyári pázsit!
Be sok vitéz alussza

Öledben álmát!

Tar, száraz ágra
Pihenni szállt egy árva varjú

Ősz-esti fényben.


Gergely Ágnes fordításai

Mocsaras tó:
Beleugrik a béka.

Ó! A vízi zaj!

Már hajnali négy…
Kilencedszer is fölkelek

Holdat csodálni.

A hegytetőre hágok.
Ó! Milyen gyönyörű!

Egy ibolya!

Bámulatra méltó,
Aki nem mondja: "Illan az élet"

A villám láttán.


Greguss Sándor fordításai
Macuo Basó: Távoli tartományok szűk ösvényein > PDF - részlet - Műhely (Győr), 2006/5, 6-14. oldal

Ugyan, ki lehet
e háncsruhában járó
tarka Tavasz-úr?

Tavasz közelít.
Ó, ti ködfátyol mögé
rejtező hegyek!

Tavaszi eső.
Alvó darázsnépet hűs
fürdő kelteget.

Mozdulatlan tó.
Vizébe béka pottyan:
halkan csobban - csend.

Egérfészekből
harsány kihívás: dalra
hát, verébfiak!

Ifjú növényke:
hóvilágon küzdi át
gyönge bíborát.

Kelő napkorong
szilvaillat-özönben
hegy útján gördül.

Hegyi ösvényen
kimondhatatlan vágyam:
ibolyabokor!

Szinte semmiség:
gyom szirmai, csöpp csodák
a sövény alatt

Sziromesőben
Aszakusza, Ueno...
Melyik harangja?

Ágrajáró szél:
levesemben s halamon
szakura-szirmok!

A repceföldön
virágot néző arcok...
ó, ti verebek!

Holtfáradt utas...
Éji szállást hol lelek,
nyíló glicíniák?

Mint napkorong jár,
hajlik májusi esőben
a mályvarózsa.

Májusi esők
duzzadt ege nevelt fel
téged is, folyó!

Polipfazékban
csupán tünékeny ábránd
a nyáréji hold.

Patak hűvösében
csöpp rákocska araszol
fel lábszáramon!

Mint a festményen:
üdítő hűvösség Szága
bambuszainál!

Fűszálkardot old
s újra felröppen a hős
szentjánosbogár.

Eláraszt immár
kottád fájdalmával bús
magányod, kakukk!

Az éji kakukk
kiált, bambuszligeten
holdfény siklik át.

Éjfél. Kiskakukk
rikoltoz cérnahangon
a rizsföldeken.

Napsugár kúszik
kicsiny, zöld levelekre -
Mily félelmetes!

Hajnalkabokor
mellett rizstörő hűsöl -
Megható látvány!

Bolha és tetű!
Ló horkant! Ó, természet,
könnyíts álmomon!

Árnyas vendégház.
Odahaza a szellő
lágyabb enyhet ad.

Takarodj, gyorsan
a selyemhernyódoboz
alól, te varangy!

Beni-virágok!
Álmom: hölgyem fésüli
szép szemöldökét.

A csend honában
tücsökdalt visszhangzik száz
sziklaparaván.

Könyörtelenül
perzsel a nap, de susog
már az őszi szél.

Féktelen tenger!
Fent, Szado-n is túl árad
az Égi Folyó.

Villám nyomában
kócsag-sikoly hasítja
a sötétséget.

Őszi holdtükör.
A tó körül járok csak
egyre, szüntelen.

Hold... hová tűnő?
Harang: konduló, tenger
mélyén pihenő.

Ősz, tűnő évszak...
Égboltot tár, fogadni
vándor-szárnyakat.

Őszi alkonyat.
Magányos varjú gubbaszt
kopár faágon.

Elmúlik az ősz
Sehol egy fáradt utas.
Utam véget ért.

Holtfáradt vadlúd,
leszáll éji fagyon át,
örök pihenőre.

Télváró hónap.
Szomszédajtó, kit rejtesz,
s milyen életet?

Északi égbolt!
Ványolófa hangja száll
csillagjaidhoz.

Halászkalyiba
földjén garnélarák között
tücsöknép inal!

Lóhere rejti
széltől védett bokrában
hószín harmatát.

Útszéli, kedves
mályva - de hamm! - lovacskám
szépre éhezett.

Sarló-hold tükre;
hajdina, sötét földre
villanó virág.

Nara Buddhája
is örök illatodnál
pihen, krizantém!

Jöjj, téli zápor,
sürgess utamon! Újra
vándor a nevem.

Téli zivatar.
Szalmaköpenyre vágyik
majom uraság!

Viskónyi magány.
Kutyavonyítást téli
zápor némít el.

Na, fiúk, fusson
aki bátor! Mit nekünk
egy kis jégeső!

Szakét kortyolok.
Havas éjen elrekeszt
mindent a magány.

Láztól dúlt álom:
futok szikkadt mocsáron,
betegség útján.

Sose lesz tavasz.
Árnyéklovas, baktatok
vacogó lovon.

Betelt év; rajtam
sás-kalap, szalmabocskor,
utazó gúnya.

Téli magány: falnak
dőlve - támasztjuk egymást,
ház ura és ház.

Hó, béke, magány.
Fenyőd lakkja megkopott,
arany paraván.

Tűnő melegség:
gyászkönnyektől kioltott
sistergő parázs.

Fagyott rögöcske -
Csak nem? Még él! Szegény
tengeri csiga!


Horváth Ödön fordításai

Valóban tavasz!
Ím a névtelen domb is
hajnali fényben.

Szilvavirágok
illata, s - ím kél a nap
a hegyi úton.

Kezem már merné,
hisz fogam már érezte
a forrásvizet.

Májusi esőt
sodor és zúgva rohan
el a Mogami.

A salátába
s a levesbe hullnak a
cseresznyeszirmok.

Felhő virágból,
esti harang - Ueno?
vagy Asakusa?

Harangszó hallgat;
esti virágillatok
viszik még tova.

Ki az, aki ott
szalmába burkolva jár
tavasz s szirmok közt?

Ha jól megnézed -
kis pásztortáska virít
a sövény alatt.

Az első gyönge
gyepen, mily felségesen
csillog a napfény.

Öreg kerti tó!
béka ugrik a partról,
víz csobbanása.

Vágyom a fácánt;
amely halott apjáért,
anyjáért kiált.

Szomorúságod
s a szíved vágyait mind
add a fűzeknek.

Mely fákról valók
e virágszirmok? Csupán
illatuk ismert.

A pusztákon át,
semmitől sem terhelve
pacsirta ujjong.

Az egész nap sem
elég a pacsirtának
énekelésre.

Tavaszi éjben,
a templomsarok mélyén
valaki térdel.

Tavaszi-éj vége
a cseresznye szirmokon
hajnali pírban.

Mikor lehullt a
kaméliák szirma, víz-
gyöngyök gurultak.

A Nap Útja! A
mályvarózsák követik
a záporban is.

Kit kérdezhetsz a
kínai haiku felől? -
szállongó lepkék.

Búcsú a tavasztól:
madarak sírnak, könnyek
a hal szemében.

És megjött a nyár!
Ott lebeg a tó felett
a hullámokon.

Mély sötét erdőn
Sumi templom sípja szól,
senki se fújja.

Sziklák illata:
nyári fű, pirossá lett
harmatban, hőben.

Ó, ez a mély csend!
Tücskök zenéje töri
szét a sziklákat.

Nem venni észre
a tücsök énekén, hogy
oly korán halnak.

A kis tücsökhéj
üres - valóban holttá
dúdolta magát?

Mereven álltak
a kalászok, amikor
válniuk kellett.

Villámfény! - s éji
kócsag kiáltása száll
át a sötéten.

Csapdába esett
tintahal - tűnő álmán
át holdfény árad.

Nyár fűszálai!
Hős harcosok álmából
csak ez maradt meg.

Tovaszáll a hold;
esőcseppek függenek
mindegyik ágon.

Kicsiny rákocska
akar lábamra mászni
a hűvös vízben.

Remetekunyhóm
szúnyogja csöpp és csendes;
- így vendégelek.

Hegyi kakukk száll
egy sziget felé, s közben
elhal a hangja.

Barátságos ház!
boldog verébhad hátul
van a kölesnél.

Rózsaszín mályva
virít az út mentén! de
lovam megette.

Tiszta vízesés;
zöld fenyőlevelek a
hullámok között.

Tálak és bögrék
fénylenek a homályban;
jó a hűvösség.

Első őszi nap:
a tenger akárcsak a
rizsföld, mély kékzöld.

Tiszta harmatcsepp -
sohasem felejtem el
magányos ízét.

Ha köd és eső
fedi is el a Fujit -
szerencsés a nap!

Most, hogy nincsen rizs -
vékonyka virág illik
a rizstartóba!

Krizantém illat
a Nara templom öreg
Buddha szobránál.

Gyönge növényke
a krizantém, de mégis
feslik bimbója.

Fehér krizantém
szemünk előtt felnőve
milyen szeplőtlen.

Milyen hangod lesz,
s milyen nótát fújsz majd, pók,
az őszi szélben.

Keserű füvet
eszem kunyhóm mélyén, ha
villan a tűzlégy.

Oly ember vagyok,
aki szívesen eszik
hajnali fényben.

A gombára egy
számomra ismeretlen
levél tapadt rá.

Templomban állva
a holdra néztem, igaz
ábrázatommal.

Közel és távol
zúgnak a vízesések,
levelek hullnak.

Dühöngő tenger!
Már a Sadó-szigetig
nyúlt ki a Tejút.

Sírkő mozdulj meg!
Halld, panaszom zokog, mint
az őszi szelek.

A tajték szélén,
a kicsiny kagylók között
lóhereszirmok.

Kirilevél hull
bágyadtan - eljössz-e majd
a magányomba?

Megöregszem az
őszi időn - felhőbe
bújt el a madár.

Átjár a szél, s mint
ki hidegtől halni kész,
járom az utat.

A száraz ágon
ott kuporog a varjú
az őszi csendben.

Fűzfalevél hull;
Te Uram s én hallgatjuk
a harang szavát.

Fordulj meg, nézz rám;
oly egyedül vagyok itt
az őszi csendben.

Az egész család
a sírnál; fehér hajjal,
botra hajolva.

Mélyen az őszben;
mit csinál majd szomszédom,
hogy él majd tovább?

Út a mezőn át;
senki se megy már rajta
az őszi estben.

Első hópelyhek;
kikericslevél hajlik
észrevétlenül.

A téli eső
rákezd - Örök Utasnak
neveznek majd el.

Parasztszálláson;
kutyák sírását hallom
éji esőben.

Oly hosszan esik;
a csutakok a tarlón
megfeketedtek.

Téli elzártság;
még egyszer rákönyöklök
a gyámpillérre.

Téli elzártság!
megvénül a fenyő is
az arany kárpiton.

Lovamra dőlve
utazom; árnyékaink
megfagytak alul.

Beteg lettem az
úton; kiszáradt rónán
kóborol álmom.

Sötétül a tó;
messziről bizonytalan
kacsahápogás.

Magányos téli
táj; egy szín világában
a szél hangja szól.

Téli álmukban
mindannyiszor egymásra
néznek a bodzák.

Szíj csapása a
vizen; ó, metsző, hideg
éjszaka! - Könnyek.

A halpiacon
a tátogó halpofák
hidegnek tűnnek.

Ó megtört felhők;
ott a tiszta holdfényben:
Fuji no Yama.

A vad szélroham
a bambuszerdőbe bújt,
s ott elcsendesült.

Az év véget ér;
s bambuszkalapban járok
s szalmaszandálban.

Ó-év éjjele!
néhány tömjénrudacskát
szeretnék venni.

 

Illyés Gyula fordításai

Az "isteni Basho" a legjellegzetesebb japán költő, aki az ősi haiku-t megújította s egyben tökélyre vitte; tartalmilag elmélyítette, megjelenésében csodásan hajlékonnyá tette. Hatása nemcsak irodalmi volt; erkölcsi is. A költészetet nem célnak, hanem eszköznek tekintette, mert az már természeténél fogva nem tűrheti a hamisságot, a cifraságot, a - látszatot: a puszta szemfényvesztést. A szegénység-párti, szegénységet fogadott költő és buddhista szerzetes élete is a gazdag egyszerűség, a türelmes tisztaság példaképe volt. Verseinek európai nyelven való megszólaltatására Kosztolányi mutatott sok mesterfogást, utánozhatatlan találékonysággal. (I. Gy.)

MAGÁNY

Tar ágat húz le
egy varjú teste:
őszvégi este!


RÉSZVÉT

Száradó kimonók mindenfelé.
Köztük egy kicsi ingujj.
Egy halott gyermeké.


HIRTELEN

Villám-világot
véltem az ében égen:
kócsag kiáltott!


VÉDŐ GYENGESÉG

Hiába próbál
a szitakötő-pár
rádszállni, fűszál!


BUDDHISTA TESTVÉRISÉG

Ne fogd meg a virágon
dongó-csapongó méhet,
madár barátom!


ALKONYI CSÖND

Tó. A hinárba
most be egy béka –
Micsoda lárma!


FEHÉR TÉL

Gyertek velem föl,
bámuljuk a hegyi tavat,
míg a fáradtság össze nem tör.


ÓHAJ

Vézna kacsácska,
lábad a sárga-pelyhű kimonóban
bár sose fázna!

 

Jankuly Imre fordítása

Halk, öreg tóba,
Lomha, zöld béka szökken,
Hangja szétfröccsen...

 

Jávorka Ágnes fordítása

Csobbanások és
fodrok az öreg tavon.
Csak egy béka volt.

 

Káliz Endre fordítása

tavacska szunnyad
zöldhasú béka ugrik
csattan a felszín

 

Kányádi Sándor fordításai

A lüktetést a 
Göncöl is visszhangozza.

Vásznat kallóznak.

Nincs itthon, s még a
szilvavirág is csak a

szomszédnál virít.

Milyen lehetne,
Pók, a hangod ebben a 

süvöltő szélben.

Zuhog zuhog, de
megnézném most a ringó

vöcsökfészkeket.

Kecsesen hajló
örömlány-virág, ékkő

rajtad a harmat.

Új ruhát öltök
mint a kabóca szárnya

olyan nyárias.

Szél fúj, lomb fakul,
de a gesztenye szúrós

burka még zöldell.

Szerzeteseknél
szálltam meg. Gyönyörűség

néznem a holdat.

Boglárka dacol
a teafűszárítók

dús illatával.

Sólymot láttam az
Irago fölött. Tél jön.

Örül a lelkem.

Friss jégcsaphagymák,
látásuk dideregtet.

Amúgy is tél jön.

Szülőházam ó,
halott anyámért sírok.

S magam siratom.

Vándor, a tél csak
kóstoló a várvavárt

útrakeléshez.

Mintha én volnék.
Illatasincs fűszálon

az a pillangó.

Engem ver, kinek
kalapja sincsen, a jég,

így lenne rendjén?

Boglárkaszirmok
szállongnak. A vízesés

hangja tépdesi.

Szűzhó cirmolja
a nyers-illatú, még csak

készülő hidat.

Látomás kísért.
Halni kitett asszonnyal

nézem a holdat.

Borzongatón szép
cédrus-kalapomon a

jégeső hangja.

Ostorfa suhog.
Seregélyek surrognak.

Reggeli vihar.

Arra ébredek,
pillogat csak a mécsem,

s faggyúm megfagyott.

Hiábavaló
szóktól kihűl az ajkam

az őszi szélben.

Őszi tücsökhang
langyos kotacu-kályhám

halk cirpegése.

Gyöngybambusz-redőny.
Illatos kert. Nem-ismert

szerelem készül.

Holdas ősz. Csak a
gesztenyeféreg fúrja

mélyebbre magát.

Sáfrányvirágok
szemöldökfestő ecset

minden szálatok.

Tavasz volna már?
A pára a dombot is

heggyé növeszti.

Sáfrányvirágok.
Kinek arcát érinti

végül szirmotok?

Sárga krizantém
virít a kőfaragó

nyers tömbjei közt.

A szépet szebbé,
a ráncost ráncosabbá

mossa az eső.

Puszta kert. A Hold
fénye is, mint az őszi

légy zümmögése.

Apróhalakat
fűzöget fűzvesszőre

a szép halászné.

Szakállat szálal
a hó a lábonszáradt

szuszuki-fűre.

Az őszi szél a
templomhegy sziklájánál

fehérebb fehér.

Virágzó repcés
fölött műértő gonddal

verébraj röpköd.

Leejtette a
kalapját a csalogány:

egy kaméliát.

A bazsarózsa
porzói közül búsan

búcsúzik a méh.

Alig pirkad még,
de már a kakukk nyári

reggelt kakukkol.

Vén szomorúfűz
görnyed sötéten, fehér

jázminbokorra.

Ne félbevágott
dinnye félfele, hanem

önnön magad légy.

Gyorsan hervadó
hibiszkusznak az őszi 

eső is harmat.

Császárfa alatt
fürjek szólnak. Tehetős

ember a szomszéd.

Végre magának
ácsol az ács is. Készül.

Söpri a kormot.

Keserűfű nő
remetekunyhóm előtt.

Könnyen rátalálsz.

Önfeledt vándor.
Sóvárgón nézem a víg

nagytakarítást.

Késett pillangó
dértől csípős krizantém-

salátát kóstol.

Buddha ünnepe.
Összefont ráncos kezek.

Olvasók hangja.

Egy-egy szárított
lazac a télben minden

Kuuja-szerzetes.

Szuraga földje.
Tea-illatú még a

narancsvirág is.

Szilvavirág, friss
zöldség vár Marikóban

minden utazót.

A nyár hűvösét
Szaga ligeteiben

érheted utol.

Ha már kiittuk,
legyen virágváza a

szakéshordóból.

Tikkasztó csönd.
Fönn a Vihar-hegy fölött

zivatarfelhők.

Jajong a lile.
Talán mert a sötétben

fészkét nem leli.

Főtt rizst hűtöget
egy asszony. Fönséges lesz

napszállta után.

Ébredj, hétalvó,
itt a nyár, csirrent reám

a kis poszáta.

Ne okold magad.
Imádkozom érted a

Lelkek Ünnepén.

Arcába omló
haját hátra simítja

kecsesen egy lány.

Öreg falucska.
Nincs kertje legalább egy

szilvafa nélkül.

Akitől a rizst
kaptam, holdnézőbe őt

hívtam estére.

Őszi telehold.
A hegyek talpig ködben.

Páráll a rizsföld.

Gyönyörű a hold.
Be kéne kopognom a

templom kapuján.

Csak most virágzik,
főtt hajdinával sajnos

nem szolgálhatok.

Tárd ki a kaput
szó templomodba hadd

ússzon be a hold.

Nara utcáin
Buddha-szobrok mosolya:

Krizantém-illat.

A hajdina is
hozza az őszt, nemcsak a

hagi virága.

Őszül az ősz is.
Hideg záporok ránca

mélyül a holdon.

Hosszú volt az út.
De élek még, mint száradt

fű a hó alatt.

A hazatérők
hangját hallom. Áttetsző

őszi este jön.

Tombol a tavasz.
Csalogány tisztelte meg

rizslepényemet.

Miért érzem az
öregedést? Felhők közt

sírnak a darvak.

Delelőn a nyár.
Kakukkszó gyűrűződik

ég és föld között.

Fehér krizantém.
Még egy porszem sincs rajta.

Makulátlan ősz.

Pici nyíláson
lopótökvirágokra

néz egy ittas arc.

Zöld tűlevelek
csiklandják a kacagó

nyári patakot.

Bújj ki denevér,
madár szól, virágoznak a

cseresznyefák.

Miből élhetnek?
Vetkőző fűz. Alatta

ágrólszakadt ház.

Telehold ragyog,
róka ugat. Fiúcska

bújik hozzám. Fél.

Harmatban fürdő
bokor. Rá se néz, döngve

hántol a szomszéd.

A fák hegyéről
eresz alá bújt a szél. 

Vége az ősznek.

Felhőben a nap?
Vándormadarak szállnak

az őszi égen.

Vidám egy ősz van,
még a vadkan vackáról is

tücsökzene szól.

Fehér virágú
mák nyílik s már hervad is.

Gyors őszi zápor.

Múlik a tavasz
madarak siratgatják

halak könnyezik.

Korán virágzó
ume illata szállong.

Megfutott a fagy.

A sziklákon is
átzeng az alkonyati

kabóca-zene.

Nézd az őszi szél
tépte krizantémokat.

Fehér fájdalom.

Távol vagy. Búcsúnk
nem örök, mint ahogy a

vadludaké sem.

Az eresz alól
csipogóknak fészeknyi

kisegér felel.

Új év jön megint.
Sás-kalap, szalma-szandál.

Minden útrakész.

Ha rizsed nincs, tarts
örömlányvirágot a

tökhéj edényben.

Vén gumóásó,
mondd el a hegyi templom

elpusztulását.

Öreg templomkert
barackfái alatt döng

a rizshántoló.

Rizskorpa lepi
a hántoló melletti

krizantémokat.

Alig hull bele
kilöttyinti harmatát

a kamélia.

Fagyott harmatát
gyöngyként őrzi a fösvény

krizantém szirom.

Távollétükben
elvadult az istenek

szentélykertje is.

A gumóárust
nem érdekli a nyíló

cseresznyevirág.

Búd és örömöd
bízd a kitavaszodott

szomorúfűzre.

Szívem csordultig,
de szállásnak sovány az 

akác illata.

Lelkek Ünnepén
élő lótusz a méltó

áldozati dísz.

Megöregedtünk.
Két kopasz fejünk, mintha

két dinnye volna.

Hóról, söprűről
elfeledkezem, mikor

a kertet söpröm.

Vékony holdsarló.
Gyér fény. Csak a hajdina-

tábla világít.

Hány szerzetest, hány
hajnalkát túlélt már ez –

hatalmas fenyő.

Olyan lágyan ring
a hagi-bokor, hogy a

harmat se érzi.

A tavasz volnál
kis pillangó, s én vajon

kinek a lelke?

A partra sodort
kagylók közt hagi-szirmok.

Ki üzent velük?

Harmatot könnyez
a kámforfa. Búcsúzik

a vadszegfűtől.

Fáradt hántoló
gyerek. Pihenésképpen

fölnéz a holdra.

Csendesnap múltán
jó hátamat az ajtó-

félfának vetnem.

Kertkapum előtt
halott lombok, lesz mivel

teát főznöm majd.

Jöhet az új év
maradt még félvékányi

rizsem tavalyról.

Jégeső kopog.
Változatlan maradtam, mint

ott az a vén tölgy.

Korán serkenek,
eszem, gyönyörködöm. A

költő is ember.

Szénégetők közt
képzelem magam, fejszék

hangja visszhangzik.

A remete is
bár egy füstölőt venne

vásárfiaként.

Anyám hajszála.
Zsenge dér. Könnyeimtől

félek, elolvad.

Rizsültető nagy
eső. Ittasan fut a

Mogami vize.

Tégy tüzet gyorsan.
Én addig nagy hólabdát

gyúrok a kertben.

A kakukkszót is
szétzilálja a harsány

tintahalárus.

Néha kakukk szól,
néha hold ragyog át a

bambusz réseken.

Rizsaratás. Ősz.
Fűkunyhómban erről én

semmit se tudok.

Év telik évre.
A majom arcán marad

a majomálarc.

Lehervadt minden.
Útikalapod vissza

semmi se fogja.

Fudzsiról fújó
szél ül legyezőm szárnyán.

Vedd ajándékul.

Tavasz temploma
csöndjén szerelmet esd egy

jámbor az éjben.

Mint frissen vágott
rönk vége, olyan üdén

ragyog ma a hold.

Tavaszi eső.
Suhog a parti fűz s a

szalmaköpenykék.

Olyan lehet a
túlvilág, mint ez a lágy

őszvégi este.

Minek virága –
nem tudom, de az illata

maga a tavasz.

Vizes ernyőjét
lógatva poroszkál az

ázott szerzetes.

Minden fuvallat
költözködésre fogja

a pillangócskát.

Keserű lesz a jég,
ha mint a patkány, jéggel

enyhítem szomjam.

Hull a fűz lombja.
Harangszót hallgatunk a

házigazdával.

Holdtalan éjjel
évezredes cédrusfát

ölelget a szél.

Szilvavirágok
illatába hirtelen

ösvényt ver a nap.

Magányosság ó,
kalitkája szögön lóg

s tücsök szól benne.

Virágba borult
cseresznyefa láttán is

Buddhának hála.

Röptében szól a
kakukk. Magányos sziget

sejlik előtte.

Tengerbe mosta
a nyarat is a hideg

Mogami vize.

Ébren vacogok.
Hallom ahogy a korsóm

repeszti a fagy.

Szuma temploma.
Fúvatlan fuvolaszó

körötte az éj.

Elállt az eső
s már emeli fejét a

gyönge krizantém.

Ködben örvénylő
hajnali halk harangszó.

Őszi derengés.

Sűrű esőben
is követik a napot

a mályvarózsák.

Őszi telihold.
A hétszépség Komacsit

látom a tóban.

A fehér nárcisz
s a fehér tolóajtó

tükrözik egymást.

Magány-ízét, hogy
ne feledd, a hóharmat

beléd égeti.

Krizantémokkal
egy asztalnál teázgat

a zen-szerzetes.

Még a retek is
maróbban csíp ilyenkor.

Fúj az őszi szél.

Kurtizánokkal
háltam egy hajlékban. Hold

a virágok közt.

Vidám pillangók
táncolnak át meg át a

cserép tetőkön.

Havazást-váró
borissza költők arca

meg-megvillámlik.

Bronz tükör hátán
faragott szilvavirág.

Elrejtett tavasz.

Fát-csupaszító
szélben markába fogja

arcát a vándor.

Holdkelte előtt
térdére ejtett kézzel

vár, ki csak várhat.

Krizantém illat.
S a kertben egy cipőtalp

dísztelenkedik.

A pillangók most
orchidea illatba

mártják szárnyukat.

Vajon ki lehet,
hátán gyékényszőnyeggel

ünnepnap ki jár?

Társam, az egyszál
hajnalka se lesz soha

már a barátom.

Magasba-törő
tölgynek csak semmiség a

mezők virága.

Elvirágzott a
szilvaág. Gyöngyjázminnal

jöttem és könnyel.

Cseresznyevirág,
bárcsak versem is rád s ne

rám hasonlítna.

Még a harkály is
tiszteli zen-mesterem

elhagyott házát.

A citromvirág
volt lakomák illatát

hozza a házba.

Szél s eső veri
kinn a banánfát, itt benn

csöpög a plafon.

Lehullt szirmai
éltetik évről évre

a cseresznyefát.

Mintha az eresz
alá beállnál. Ennyi

az élet csupán.

Még a vöcsök is
unja a túl sok cécót

s víz alá bukik.

Majmot is szánók,
mit szólnátok e kivert

kisgyerek láttán.

Fehér kócsag ver
hidat Hira s Mikami

csúcsai között.

Útmenti mályva,
mire megcsodáltalak,

lovam lelegelt.

Föl-fölröppenő
lilék sírnak a szélben.

Mélyül az este.

Hókarimás vén
kalapom vegyétek meg

vásárfiának.

Dér ül mindent. Csak
az antik parázstartó

dísze virágzik.

Templom sejlik a
cseresznyevirág-felhő

fátylai mögött.

Míg a fűz alatt
méláztam, táblányi rizst

ültettek mások.

Életem is, mint
a tökhéj rizstartóm,

könnyű s gondtalan.

Nem a harangszót
a nyári este csöndjét 

vélem hallani.

Gyönyörű hó hullt
meghajoltak előtte

a nárciszok is.

Magányos kunyhóm
egyetlen vendége már

csak a zöldséges.

Ó a hold s a hó.
Ezt hajtogatom egyre.

Vége az évnek.

Szakéscsészémet,
ha lehet, ne tiszteld meg,

szorgos fecskepár.

 

Képes Géza fordításai

KÖZJÁTÉK

Két emberélet –
Köztük buján kibomló
cseresznyevirág.


ŐSZUTÓ

Száraz ágra száll
egy holló – az ősz után
kiált rekedten.


HÍRNÉV

Friss-zöld nyári fű
sarjad – bátor harcosok
álmának nyoma.


JEL

Tavasz, csakugyan!
Reggel a Névtelen Hegy
ül s ködöt pipál.


AKADÁLY

Hegyi ösvényen
feltartott – de miért is?
ibolyabokor.


KÍVÁNSÁG

Egy harmatcseppel
a világ minden porát
lemosni egyszer!


MEGLEPETÉS

Ó, az öreg tó!
Egy béka ugrott belé –
megcsobbant a víz.


ZENSHIN MESTER HALÁLÁRA

Köztük felhőfal:
két vadkacsa egymásnak
örök búcsút int.


AZ UTOLSÓ HAIKU

Véget ért az út.
Álmom homokpusztában
céltalan bolyong.

 

Kolozsi Kiss Eszter fodításai
Macuo Baso: Keskeny út északra

Eladtam viskóm.
Lesz, aki feldíszíti
lányok ünnepén.

A tavasz elszállt.
Madár éneke jajszó,
hal szeme könnyes.

Mily csodás látvány!
Zöld és zsenge levélen
csillog a napfény.

Kis időre egy
vízesés mögé bújtam.
Beköszönt a nyár.

Nyári hegyek közt
mester szobra elé borulok.
Utam kezdetén.

A harkály sem bánt
apró remetelakot
nyári fák között.

Fordítsd a lovat
mezők felé, ahol a
kakukk dala szól.

Miután láttam
bevetették a földet,
otthagytam a fűzt.

Messzi északon
költészet kezdete ó,
rizsültető dal.

Földi halandók!
Meg se’ láttok virágot,
tetőn gesztenyét.

Fiatal kezek
rizspalántákhoz érnek.
Ó régi idők!

Kardra s oltárra
is dísz kerül májusban,
zászló papírból.

Nyirkos májusban
Esőkalap-szigetig
mennyit kell mennem?

Cseresznyevirág
három hónapja volt! Most
két fenyőt látok.

Írisz virágzik.
Mintha lábamon nyílna
kék cipő madzag.

Ó a nyári fű!
Elhullt vitéz seregek
álma nyomán nő.

Nyári eső sem
árthat Arany Templom
fénycsarnokának.

Tetű, s bolha csíp.
Egy ló meg dolgát végzi
vánkosom mellett.

Én a hideget
lakásnak használom, hol
ejtőzni szoktam.

Hernyóselyemlak
alól bújj ki szépen te
brekegő béka!

Arcon a festék
eszembe juttatja a
krizantém színét.

Nagy a nyugalom.
A sziklákat betöltő
kabócák dala.

Mogami-folyó
nyári esővel hátán
tenger felé fut.

Csodás, hogy érzem
illatozni a havat
a Déli-völgyben.

Mily hűvös van itt!
Halványan süt az új Hold
Haguro hegyén.

Hány bodor felhő
szertefoszlott, s úszott el
a Hold-hegy felett.

Judono titka
miért lett könnytől nedves
kabátom ujja.

Forrás-hegyektől
szeles-partig hűvösek
a nyári esték.

Mogami-folyó
a tűző napot is a
tengerbe mossa.

Kiszagatában
esőben alvó Szeisi.
Selyemfa virág.

Apály idején
daru lábát mossa a
sekély, hűs tenger.

Hetedik hónap
hatodik napja mily
más, mint a többi.

Háborgó tenger
Szadó szigete fölött!
Aranyló Tejút.

Örömlányokkal
egy fedél alatt alszom.
Hagivirág, Hold.

Zsenge rizs illata!
Jobb oldalamon ó az
Ariszo tenger

Kelj fel a sírból!
Ó én panaszos hangom
te vagy őszi szél.

Hűvös az ősz itt!
Hámoz a sok fürge kéz
dinnyét, padlizsánt.

Vörösen, izzón
süt a nap szívtelenül,
de a szél őszi.

Bámulatos név!
Szél fúj apró fenyők között.
Sás, Hagivirág.

Mulandóság, te
kegyetlen! Sisak alatt
lapuló sáska.

Kőhegy kövénél
fehérebb, fehérebb vagy
ó te őszi szél.

Jamanakában
Nem szednek krizantémot.
Hőforrás illat.

Kalapomra írt
szavakat ma letörlöm
harmatos könnyel.

Templomkertben a
fűzfa hulló levelét
összeseperném.

Írok valamit, s
eltépem legyezőmet.
Fáj az elválás.

Mily tiszta a Hold
zarándokok cipelte
homok tetején.

Ó a telihold!
Északi időjárás
mily változékony!

Ó magányosság!
Szumánál elhagyottabb
ősszel a part itt.

Mit visz a hullám?
Kicsi kagylóval együtt
Hagivirágot.

Kagyló héjától,
Futami tőled válok.
Vége az ősznek.

 

Kosztolányi Dezső fordításai

Nézd, a fehér hó mint ragyog.
Ki hát a hóba. Hadd imádom,
hadd nézem, amíg megfagyok.


TELEHOLD

Ó, telehold – ha volna egy nyele,
ő lenne az én legyezőm
és én legyezném arcomat vele.


ÚTON

Kietlen elhagyott vidék.
És itt, hol a madár se jár,
bealkonyul az őszi ég.


EMLÉKEZÉS

Mikor virágos minden út
s fehérek a cseresznyefák,
minden, mi volt, eszembe jut.


JER, KISFIAM

Jer, kisfiam, mesélni kezdek.
A dinnyeföld tarkán virágzik.
Akarsz-e egy gerezdet?


CSÖND

Nyugalmas, csöndes est...
csupán a tücskök vad zenéje harsog,
hogy szirteket repeszt.


BABONÁS HOLDFÉNY

A holdsugár, mint az ezüsteső dült
s én hajnalig járkáltam künn a tónál,
akár egy őrült.


TEJÚT

Hogy zúg a tó.
De fönn az égen az arany Tejútnak
nyugodt, nagy íve látható.


HAVAS TÁJ

Hóförgeteg...
Ott a sürűben, a kis házikóban
él egy magányos agg s beteg.


IDILL

A tűzhelyen parázs dereng.
Fönn a fehér falon a vándor
árnyéka leng. 


 VAJÁKOLÁS

A hold ma éjjel izzón tündökölt.
Fehér cseresznyéskert lett a tüzében
a bús pamutfaföld!


JÁTÉK

Piros szitakötő!
Szakitsd le szárnyát s itt egy új titok:
aranypirosítód!

 Aranypirosítód!
Mi lesz belőle, ha szárnyat köt ő?
Piros szitakötő!


TAVASZI KÉPECSKE

Virágzanak a szilvafák.
A Nap aranypalástban
a hegy ormára hág.


BOLDOG FOLYÓ

Táncolva száguld, a hulláma csattog.
A Nyár, az izzó, édes, buja Nyár
rá csókokat dob.


VIHAR A PUSZTÁN

Vihar zörömböl szakadatlan.
Fél a szívem benn s künn is így remeg most
a vadkan.


MAGÁNY

Jó volna innen messze futni
és élni oly magányosan,
akár te, elhagyott kakukfi.


ŐSZI EST

A száraz ágon komoran időz
egy óriás, fekete holló.
Megjött az ősz.


TÉL

Bús, téli fészek.
Várj, majd kizöldülsz s fölvernek dalukkal
a víg zenészek. 


OLAJ

Ma éjjel a lámpámba, jaj,
nem volt olaj.
De ablakomba akkor behajolt a Hold.


LÉGY

Veréb barátom, kérnék egy kegyet.
Ne kapd be a virágra röppenő
bús, kis legyet.


Öreg halastó szendereg a langyos
magányba némán... Most beléje cuppan
loccsanva egy loncsos varangyos.


HARMAT

Ó harmat, én aranyosom.
Várj, míg nyomorú életem
tűnő vizedbe megmosom.


BOGÁNCS

Kiváncsi bogáncs rég vigyázza már,
hogy jön és hogy megy az utas;
és lelegeli egy szamár.


AGASTYÁN

Fehérhaju, bús aggastyán mereng a
családja sirján. Háza puszta most.
Jaj, bong a donga és leng a gerenda. 


PRÜCSÖK

Ó kis prücsök, beh vídám a dalod.
Ki sejti, hogy majd nemsokára
halott leszel te is, halott?


CSATATÉR

Vén harcmezőn Tavasz gyújt sugarat.
Százhúszezer harcosnak életéből,
mint egy futó álomból ez maradt.


NYOMORÚSÁG

Az évtől elbúcsúztam.
De kalapom a régi nyári-szalma
s lábam botolva csusszan
a téli sárba, rossz gyökérpapucsban.


VÁLÁS

Az illatos pünkösdirózsa kelyhét
habozva hagyja el a méh,
a részeg és a boldog, esti vendég.


TÜCSÖK

Dalolva halt meg. Mit hagyott itt?
Egy aszu, vézna tetemet,
mit a futó por betemet. 


SZEGÉNYSÉG

Jöjj el barátom, bár kopott tanyám van,
de nálam 
a szunyogok is oly kicsik,
hogy az embert alig csipik.


VADKACSÁK

Az éj borult az óceánra távol.
Most vadkacsák halk hangja rí fehéren 
és a sötét derengve fölvilágol. 


A JÓLTEVŐ

Ha a mezőn az éjfél fagya metsző,
kabátja szárával takargat, 
egy jószivű madárijesztő.


MAGASAN

A szirttetőn haladtunk
s a fellegekbe szárnyaló pacsirta
dalolt alattunk.


VARJÚ

A csúnya varjú –
mily szép is, így reggel,
ha hóvihar fú.


REMETE

Áll a kemény tölgy és semmit se lát.
Meg is veti
a csillogó cseresznyefát.


MAJOM

Zúg a hideg zápor. Te meg se látod.
De a majom bőg.
Szegény, szeretne egy esőkabátot.


SZENTJÁNOSBOGÁR

Szegényke, nappal mily kopár.
Csak egy fakó,
pirosnyakú bogár.


UTOLSÓ HAIKU

A vándorúttól fáradtan, betelten
kopár mezőkön, zörgő avaron
kószál a lelkem...

 

Kulcsár F. Imre fordításai

magányos varjú
magányos őszi ágon
leszáll az este

felleg az égen
eltakarja a holdat
megpihenhetek

holdtalan éjszakában
süvítő szél az ősi
cédrusligetben

megjött az újév
itt maradt az ó kalap
s a szalmabocskor

lepkekisasszony
kölnizi magát száll az
orchideák közt

a képen szulák
ügyetlen tusvonások
mégis be kedves

első őszi hó
föld fele hajlik kissé
a nárciszlevél

ködbe öltözik
a névtelen kis domb is
megjött a tavasz

ejnye nono nana
kopog az eső kalap-
talan fejemen

haragos tenger
a sado-sziget felett
az ég folyója

ó őszi holdfény
a tóparton bolyongok
egész éjszaka

kopár ösvényen
ibolya néz az égre
hegyi drágakő

cseresznyevirág
ó mennyi mennyi emlék
a messzi múltból

gyere vén kalap
induljunk yoshinóba
virágcsodálni

a szürke kakukk
dalol száll száll és dalol
sok dolga van

kerítés tövén
pásztortáska virága
szelíd-szerényen

a templomharang
megzendül éneküktől
tücsökcirpelés

szentély a hegyen
a friss-zöld leveleket
napfény füröszti

kiugró szikla
vízesés zuhogása
nyári áhitat

vadrózsa-szirmok
lehullnak hullnak hullnak
vízesészene

tengerbe mossa
az alkonypír vörösét
a mogami-folyó

szake-mámorban
kőre hajtanám fejem
szegfűillatban

fekete retek
csípi a szám s őszi szél
hasít szivembe

hajnal van ébredj
induljunk újra tovább
pille barátom

suma temploma
álom-fuvola jajgat
az árnyas fák közt

hangodat hallom
s még szomorúbb leszek
kakukk az erdőn

az őszi harmat
mulandóságot idéz
már mindörökre

kakukkszó hangzik
ezüst holdfény szemerkél
bambuszligetben

virágfellegek
harangszó uenóból?
asakusából?

a biwa-tóra
a szél hord mindenünnen
cseresznyeszirmot

lehullt krizantém
száraz kakasvirággal
nichiren-ünnep

tavaszt siratja
madarak jajgatása
halaknak könnye

ó nyári illat
dél hűs lehelete
mogami-folyó

sötét a tenger
vadkacsák hangja
villan fakó-fehéren

sír mozdulj ébredj
velem jajgat az éjben
az őszi vihar

szigetek messze
ezer darabra törve
tenger-tükörben

a némaságban
a tücsök cirpelése
sziklákba hasít

alkonyi eső
a békák hangja távol
milyen szomorú

hideg őszi szél
nakamura temető
szívemre jég száll

tavaszi szellő
szirommal fűszerezve
hal és saláta

álmos-öreg tó
béka ugrik a vízbe
apró loccsanás

a nyári fű leng
megannyi büszke harcos
álmai fölött

aranyló templom
nyugalmát nem zavarja
a sűrű eső

kinyílt a szulák
a szúnyogok zenéje
halkabban zizeg

apad a folyó
a fűzfaleveleket
iszap borítja

nincs lámpaolaj
lefekszem kora este
párnámon holdfény

szegény lepkebáb
nem leszel már pillangó
véget ért a nyár

ó boldog újév
hány régi alkony múlt el
magányban őszben

fürge kis prücsök
nem gondolsz a halálra
csak dalod zenged

a szentély kihalt
száraz levelek gyűlnek
az ajtó előtt

havas napkelte
károgó csúnya varjú
be szép vagy mégis

tavaszi szellő
a fűzfalevelek közt
pillangó libeg

tölgy a hegytetőn
ügyet se vet a hulló
virágsziromra

írisz-virág nyit
lábam előtt az úton?
kék bocskor-szalag

téli víz-ünnep
szerzetes facipője
csattog a kövön

fenyő-szigetek
ah fenyő-szigetek ó
fenyő-szigetek

tányérok tálak
homályba burkolóznak
a nyári estben

ha illatozna
fehér virág volna a hó
hegyililiom

csak nézlek nézlek
pillangó vagy szivemnek
csuang-ce álma

leszáll az este
elnémul a harangszó
virágillat zeng

pattog a rőzse
szemben a fehér falon
idegen árnyék

őszi szürkület
összekucorodnak négyen
teaiváshoz

közeleg az ősz
szívem pihenni vágyik
üres szobámban

sötét az ösvény
magányosan bolyongok
az őszi estben

szilvavirágzás
hajnali édes illat
hegyi ösvényen

lehulló harmat
hadd mossam meg vizedben
fekete kezem

megfáradt vándor
álmaim kóborolnak
kopár mezőkön

 

Laborcz Monika fordítása

Öreg tótükör.
Békavendég érkezik:
– Loccs! – a köszöntés.

 

Lomb Kató

Egy régi halastó!
Béka ugrik belé...
Víz hangja kél.

 

Miklós Pál fordításai

Gyújtsd meg a tüzet! 
Fura dolgot mutatok: 

kőkemény vizet. 

Csillagos tótükör 
mit kósza téli zápor 

olykor végigsöpör.

Elszáradt ágon 
holló gubbaszt 

és őszi alkony.

 

Naschitz Frigyes fordításai

Telihold fénye 
nádfonatú ágyamra
lucfenyőt vetít.

A felhők néha
megspórolják nékünk, hogy
a holdat nézzük. 

Vízesés hangja 
kétszer-többször változik. 
Holdas éj fagyban. 

Egy fedél alatt 
örömlányok aludtak, 
lucerna, telihold. 

Napégette fű.
Regrutaálmokból ez
maradt meg csupán.

Két emberélet, 
és köztük szívderítő
cseresznyevirágzás.

Esőben alszik
a bambusz, de felkel, hogy
a holdat lássa.

Kiszáradt gallyon 
vijjogó hollók ülnek: 
véget ért az ősz.

Újév közeleg,
ernyőt és szalmaszandált 
hordok még mindig. 

Vedd a kezedbe:
könnyeid feloldják az
őszi zúzmarát

Zuhog: nézz hátra,
a majom is vágyik egy
esőkabátra.

Buddha az orrát 
szívesen adja bérbe 
vándor fecskének.

 

Papp p Tibor fordításai

Csend…! Sziklát porlaszt 
a kabócák végtelen 
cirpelése… 

Korhadó vén tó, 
békaugrás borzolja, 
vize megcsendül

Zord hullámverés! 
Szado felé feszül fel 
az ég folyama…

folytatás