« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja

Sári László – Molnár Dániel
A japán haikuról és vándorló költőiről
In: Beszélgetések - A KELET KAPUJÁBAN, Magyar Könyvklub, 2003

M: Nem szégyellem, már itt az elején bevallom neked, Laci, hogy teljesen érthetetlen számomra, hogyan lehet japán egyszerre keleti és nyugati ország, hogyan élhet egyszerre két kultúrában? Ráadásul mindkettőben jól él, mindkettőt nagyon komolyan veszi. És a világon semmi gondot nem okoz nekik ez a kettősség. Hogyan csinálják ezt a japánok? Kiderül ez az irodalmukból?

S: Az irodalomból az derül ki, hogy a japánok valóban nagyon komolyan vesznek mindent, amivel megismerkednek, ami eljut hozzájuk a szigetekre. Igen komolyan vették a buddhizmust, a kínai kultúra egészét az írásjelektől az irodalmi formákig, aztán később, a 16. században a portugál és a spanyol kereskedők, utazók közvetítésével föltűnő kereszténységet és európai tudományokat is. Kíváncsiságuk az utóbbiak iránt olyan fokú volt, hogy az uralkodó egy rendelettel bezárta az ország kapuit (1639), ugyanis a keresztény eszméket hirdető és japánban politikai befolyásra vágyó spanyolok és portugálok, örökös lázadásokat szítottak, s ennek következtében kezdett darabokra hullani az ország. A japán szamurájok igen fogékonynak mutatkoztak az isten előtti egyenlőséget hangoztató keresztény tanításra, s ezt a külföldiek kihasználták.

A rendelettől fogva azonban, több mint kétszáz esztendőn keresztül (egy kisebb csoport holland és kínai kereskedőt leszámítva) külföldiek nem tehették be a lábukat a szigetekre és a japánok sem hagyhatták el országukat. A rendelet megszegéséért halálbüntetést járt.

Ám a japán szigetek lakói kétszáz év elteltével is ugyanilyen kíváncsiak és fogékonyak maradtak. Amikor ismét lehetett, óriási érdeklődéssel fordultak a nyugati ipari civilizációs lelemények felé, lelkesülten olvasták a nyugati filozófiát, még a keleti kultúrákat lebecsülő Hegelnek is akadtak rajongói. Nem kevésbé a művészeteknek. A külföldi hatásoktól óvó rendelet feloldása után (1868-tól) gőzerővel utazgattak, küldöttségek jöttek-mentek a két világ közt, s a japánok pillanatok alatt felsőfokon megtanulták az egész nyugati kultúrát. Az elektronikától az európai klasszikus zenéig, a filozófiától az atombombáig.

A „fejlett" Nyugaton máig egyetlen nemzet sem akadt, amelyik ennyire komolyan érdeklődött volna Kelet kultúrái iránt, és képes lett volna ilyen fokon elsajátítani értékeiket. Igaz, a nyugati világ nem is Kelet szellemi kincsei iránt érdeklődött sohasem.

Eközben, persze, japán igen komolyan vette saját magát is, nem felejtette el hagyományait. Ami importáruként érkezett hozzájuk (buddhizmus, kínai írásbeliség), azt továbbfejlesztették, sajátos, egyéni formákba öntötték, s őrzik ma is. (A jobb módú házak, lakások egyik szobája a komputerszoba, a másikban áll az ősök szentélye, s mindkettőben, és a házon kívül is japán módra élnek, gondolkoznak, érintkeznek egymással.)

A buddhizmusból, amelyet a 6. században egy koreai küldöttség hozott nekik ajándékba, kialakították a zent, oly módon, hogy azért megőrizték kínai gyökereit (csan). Saját változatuk aztán nagyon hasznosan épült be a történelmükbe, ennek köszönhetően csillapodtak a családi háborúk és alakulhatott meg végül az egyesített Japán. A kínai írásjeleket is továbbfejlesztették a saját (a kínaitól szerkezetileg teljesen különböző) nyelvüknek és gondolkodásuknak megfelelően. Ebből lett a világ legbonyolultabb és legnehezebben elsajátítható írásrendszere. Ők maguk is tizenöt évig tanulják, már az óvodában kezdik, és csak az érettségizettek tekinthetők valóban írástudóknak. Ez nem éppen előnye a japán írásnak, de a tanulás folyamata az írás elsajátításán túl, más haszonnal is jár: igen hatékonyan fejleszti a nyelvi és a képi gondolkodást, fantáziát.

Ezen kívül nagyon sok újat teremtettek a művészetek minden ágában. A klasszikus kínai formák gyakorlása, használata mellett itt is kialakították saját műfajaikat. Ha az irodalomban keresünk erre példát, mindjárt látjuk, hogy a máig élő régi kínai irodalmi hagyomány (melyre a japán műveltség egésze épült) is jelen van a leginkább japánnak ismert és legelterjedtebb versműfajban, a haikuban. A haiku műfaja a nyugati költészetben is hódít, és különös, hogy a buddhizmust is japán változatából, a zenből ismerte meg először, szélesebb körben a nyugati világ. A japánok tehát nemcsak vettek a világ szellemi kincseiből, de adtak is hozzá. Most már a nyugati ipari leleményeket is élenjáróként fejlesztik tovább.

Hát, nagyjából így alakult ki a két kultúra jelenléte és „békés egymás mellett élése" a japán szigeteken.

M: Mivel kezdődött az ő saját kultúrájuk? Mi volt az átvett, majd japánosított kínai kultúra előtt? Mert az lehetetlen, hogy semmi. Ahhoz is bizonyára kellett valamilyen „alapműveltség", hogy átvegyék és mindjárt ügyesen tudják használni a fellett kínait.

S: Lehet, hogy elég volt hozzá a tehetség. Persze, amellett a felfokozott kíváncsiság és szorgalom mellett, amelyet már említettem. Ugyanis, bármilyen hihetetlen, nemigen vannak korábbi előzményei a japán kultúrának. A meghatározó kínai befolyás előtt, mintha a japánok nem is léteztek volna. Pedig léteztek, mert már az időszámításunk előtti 2. évezredben megjelentek a szigeteken, ettől kezdve folyamatosan vándoroltak be Kelet-Ázsiából, vagy az indonéz szigetvilág felől. Esetleg mindkét irányból egyszerre. De már őelőttük sem voltak lakatlanok ezek a szigetek. Képzeld, Dani, északon egy fehér bőrű, kissé europid külsejű nép lakta a Hokkaidó szigetet, ők az ajnuk. Dús szőrzetük inkább az ausztronéz fajtára emlékeztet, de a genetikai vizsgálatok szerint lehetséges, hogy az Ural vidékéről származnak. Világos bőrük és halvány barna, gyakran arany színű szemük egészen különleges. Még ma is vagy húszezren ajnu származásúnak vallják magukat, de ők már főleg vegyes házasságból születtek. A japán-ajnu származású lányok olyan szépek, hogy volt a japán filmgyártásnak egy korszaka (az 1950-es, 60-as években), amikor a legtöbb filmsztár közülük került ki.

Szóval, őket találták mai hazájuk északi részén a betelepedő japánok, de az ajnuknak nem volt írásbeliségük. Kultúrájuk volt (népköltés, rövidebb mondák, dalok, sámánista rítusok), de írásuk nem. Egészen a legutóbbi időkig. A Japánban élő ajnuk a japán írást vették át, az oroszországi területeken (Szahalin, Kuril-szigetek) élő néhány száz ajnu pedig a cirill írást. Az ő kultúrájuk tehát nemigen hatott a japán betelepedőkre, akikről a világ csak az időszámításunk előtti évszázadban vehetett tudomást, kínai történelmi forrásokból. Csak a 3-4. században ismerkedtek meg (eleinte koreai közvetítéssel) a kínai írással, kultúrával, addig nekik sem volt írásuk.

A 8. századból származik költészetük első nagy gyűjteménye (Manjósú), ebben már feltűnik a haiku, tehát a „legjapánabb" műfaj előzménye. Japánban a 16. századtól kultusszá lett a haikuírás és azóta is virágzik, sőt egyre népszerűbb, a világon mindenütt. A haiku csupán háromsoros, rövid vers. Úgy látszik, az egész világ vágyik könnyed egyszerűségére, ami nem is olyan meglepő ebben a bőbeszédű korban. A szavak és más jelek cifra, bő köntöseiben ma már alig látszik a világból a lényeg. Alig látszik az élet. Képzeld, a haikuírók már szinte mozgalommá szerveződtek, a legkülönbözőbb országokból több mint tízmillióan tartják számon egymást. Japánban és külföldön is vannak folyóiratok, amelyek csakis haikukat közölnek. Magyarul is elég sokan írnak haikut, a nyugati irodalomban a legkorábbiak és legjelentősebbek Paul Éluard, Ezra Pound, T. S. Eliot, Allen Ginsberg voltak. A magyar olvasóknak Kosztolányi Dezső tárta fel ezt a műfajt, több mint kétszáz japán verset fordított magyarra.

M: Hihetetlen, hogy Kosztolányi mennyire érzékeny volt a keleti költészetre. A versek gondolataira, érzéseire, formájára. Neki is a haiku egyszerűsége, karcsúsága tetszett meg? Vagy minden együtt, amit a haikuban talált? Egyáltalán, hol talált akkor egy magyar költő japán verseket?

S: Mondja el ő. Nemcsak fordítani tudta jól a japán költészetet, mert ugye, érzékeny és zseniális költő volt, hanem éppen ilyen jól írt is róluk. Ahogy a kínai versfordításai elé, a japán költeményekhez is írt előszót.

„Tokióban egy császári herceg támogatásával, Hirafuku rajzaival több mint nyolcszáz oldalra rúgó versgyűjtemény jelent meg, mely csakis haikukat tartalmaz japánul és angolul. A könyvet Asataro Miyamori, a kiotói egyetem angoltanára adta ki, fordította le, látta el jegyzetekkel és bevezetővel.

A haikut - amint az előszó írja - az európai epigrammákkal vetették egybe, de az csak külsőleg - a tömörségével, a szűkszavúságával - emlékeztet rá. Voltaképp merőben más. A haiku egy természeti rajz, egy »rajz körvonala«, utalás egy festményre, vagy »ennek a festménynek csak a címe«. Ilyen háromsoros versekben élték ki magukat, tündököltek századokon át legnagyobb költői lángelméik: Bashó, Buson és Issa. Vannak haikuik, melyek olyan híresek egész Japánban, mint például nálunk, Európában Poe, Edgár A. Hollója. Ezek közé tartozik Buson remeke is, a Harang. »A templom harangján - Alszik - Egy kis lepke. « Ez a szöveg elegendő arra, hogy csigázza képzeletüket, s elcsodálkozzanak a helyzet néma és gyöngéd drámáján, mely azzal fog végződni, hogy a harang megmozdul, a lepke fölébred, s elrebben. A természeti rajz mögött, melynek mindig pontosnak, valószerűnek kell lennie, »lírai« közlések nélkül, egy másik rajz is van, egy lelkirajz. De ez nem a költő lelkirajza, hanem általános emberi - mondjuk -, az olvasó lelkirajza, aki a kereteket majd megtölti olyan tartalommal, amilyennel neki tetszik. A költő nem erőszakoskodik. A költő udvariasan csak ürügyet ád egy megindulásra. A költő háttérben marad, a vers mögött, az érzése mögött, s egy rajzot nyújt át az olvasónak. Ezt a rajzot az olvasó világítja át az érzésével, s ekkor kiszínesedik, mint azok a látszatra szürke, igénytelen képecskék, melyeket a gyertyaláng elé kell tartani."

Kosztolányi szerint a japán költészet legnagyobb lángelméi, (ahogy ő írja nevüket:) Bashó, Buson és Issa, két-háromszáz évvel ezelőtt alkottak, Matsuo Bashó 1644-től 1649-ig, Yosa Buson 1716-tól 1783-ig, Kobayashi Issa 1763-tól 1827-ig élt. Buson remeke pedig, a Harang című, melyet említ, így hangzik Kosztolányi fordításában.

A templomi harang bronzán libegve
alszik
egy csöppnyi lepke.
(Kosztolányi Dezső)

Valóban elcsodálkozhatunk a helyzet „néma és gyöngéd drámáján", mely majd a harang megkondulásával, a lepke fölriadásával és riadt menekülésével végződik. Vagyis, tényleg mi, az olvasók töltjük meg tartalommal a képet, melyet a vers szelíden felmutat. „A rajzot az olvasó világítja át az érzésével."

Nem lehet Kosztolányinál pontosabban fogalmazni. Buson haikui, mint minden igazán jó haiku (és persze minden igazán jó költemény), bőven engednek teret a tűnődésre, amivel a képet az olvasó kitöltheti (Múlt).

Múlt.
Lassú napok begyűjtött gabonarendje,
mely egy pajtába hullt...
(Kosztolányi Dezső)

Ennyi az élet, mely múló. Ez az eredménye. Hogy aztán a magok, melyeket a múló élet termett, mire jók, azt már magunk döntsük el. Ez is mindenkinek a magánügye. Hogy tovább gondoljuk-e a képben rejlő gondolatot, abba már a költő nem szól bele. „A költő nem erőszakoskodik. A költő udvariasan csak ürügyet ád egy megindulásra."

Nagyon gyakori és üdítő, hogy a haiku műfaja kedveli a humort. Olykor könnyű iróniával rajzolja föl a haiku-képet, máskor groteszk helyzetet teremt, talán ezt nevezzük fekete humornak. Ugyancsak Buson írta a Vakember címűt, amelyet már idéztünk, amikor a Holdról beszélgettünk:

Ma oly csudásan tündököl a hold.
Egy vak nekem jött
s ő is kacagott, hogy belém botolt.
(Kosztolányi Dezső)

De ez a következő is (Próza) eléggé profán hangú:

Fülemüle!
Itt két pofára habzsol egy család,
hogy szétáll a füle.
(Kosztolányi Dezső)

A másik nagyság, Bashó írta a Harmat címűt:

O harmat, én aranyosom.
Várj, míg nyomorú életem
tűnő vizedbe megmosom.
(Kosztolányi Dezső)

Őt is érdemes még tovább olvasni, minden verse egy-egy belénk nyilalló érzés, gondolat. A haiku valóban a legfinomabb, legérzékenyebb műfajok egyike.

SZENTJÁNOSBOGÁR

Szegényke, nappal mily kopár.
Csak egy fakó,
pirosnyakú bogár.
(Kosztolányi Dezső)

Olykor lám, elég egyetlen kép is a haikuhoz. A következőhöz kettő kellett.

TEJÚT

Hogy zúg a tó.
De fönn az égen az arany Tejútnak
nyugodt, nagy íve látható.
(Kosztolányi Dezső)

Talán épp ezekből a versekből válik nyilvánvalóvá, hogy itt a Kelet kapujában miért lett kulcsszavunk a „tűnődés". A keleti gondolkodás ezt tartja a legméltóbb emberi tevékenységnek, s nélküle valóban nem is lenne az életben semmi örömünk. A gyönyörűséges, csodálható természeti képeknek sem lenne semmilyen jelentésük, üresek maradnának, ha nem tűnődnénk el rajtuk. Csak akkor „szólalnak meg", ha tűnődő, merengő szemlélő fordul feléjük.

Bashót is idéztük már, amikor a holdsugár tébolyító erejéről volt szó.

BABONÁS HOLDFÉNY

A holdsugár, mint az ezüsteső dült
s én hajnalig járkáltam künn a tónál,
akár egy őrült.
(Kosztolányi Dezső)

És, azt hiszem, az ő humora is finom, kifogástalan. Figyeld csak!

LÉGY

Veréb barátom, kérnék egy kegyet.
Ne kapd be a virágra röppenő
bús, kis legyet.
(Kosztolányi Dezső)

Ez a másik is humorát dicséri.

SZEGÉNYSÉG

Jöjj el barátom, bár kopott tanyám van,
de nálam
a szúnyogok is oly kicsik,
hogy az embert alig csípik
(Kosztolányi Dezső)

Vagy ezt hallgasd meg, Dani! Mennyi gyengédség szólal meg ebben a három sorban.

JER, KISFIAM...

Jer, kisfiam, mesélni kezdek.
A dinnyeföld tarkán virágzik.
Akarsz-e egy gerezdet?"
(Kosztolányi Dezső)

Sokan éppen Bashót tartják máig a legnagyobb japán költőnek. Azt mondják, a haiku műfaja nála vált tökéletessé. Egész életét vándorúton töltötte. Búcsúverse (Utolsó haiku) szabadulás ebből a világból, és persze, egy új vándorlás kezdete.

A vándorúttól fáradtan,betelten
kopár mezőkön, zörgő avaron
kószál a lelkem…
(Kosztolányi Dezső)

M: Alighanem lehetetlenség többet mondani olyan röviden, ahogy a haiku teszi. Naiv kérdést teszek föl, Laci. Hogyan juthatott ez a műfaj a japánoknak eszükbe? Miért éppen ők „találták fel" a haikut? Van erre valamilyen konkrét magyarázat?

S: Megint csak Kosztolányit kell idéznünk, mindent megmagyaráz. Valószínűleg ő is föltette magának ezt a kérdést. Kicsit utánanézett a tudnivalóknak, elgondolkozott, aztán így felelt meg a kérdésre:

„A műfaj a japán nyelv természetből sarjadt. Náluk a nyelvtani kapcsolatok, a vonzatok közel sem olyan határozottak, mint nálunk. Elöljáróik is sokkal lazábban jelzik a mozgás irányát. Ige és főnév között sincs döntő különbség. E sejtetésre megannyi alkalmat adó nyelvi tétovaságból s a tárgyilagosságra törekvő természetszemlélet izgalmas akaszkodásából jött létre ősi impresszionizmusuk, melyet az európaiak a Japánból ideérkezett teásdobozokon fedeztek föl a XIX. században. A haikunak nincs versmértéke. Ríme is csak olykor. Minthogy minden szavuk dallamos mássalhangzóra végződik, ennek sem érzik szükségét. Miyamori tanár az angol fordításban kénytelen jambusokkal, trocheusokkal és rímekkel élni. Sokszor több ízben is lefordít, magyaráz egy verset. Szövegei ilyenkor meglepően eltérőek. Ami az eredetiben célzás volt, azt ki kell fejeznie szavakkal. Bashó egyik általánosan ismert és magasztalt verse így hangzik nyers fordításban: »Régi halastó - Béka ugrik - Zsupsz." Nem tudni, hogy egy békáról van-e szó, vagy többről, mert a japán nyelv efelől is kétségben hagy. Egy másik haiku szó szerinti szövege: »Meleg van - Gyékényemen - Nagy hangya mászik.» Be kell vallanunk, hogy nekünk ez így édeskeveset mond. Ha arra gondolunk, hogy mi hathat a japánokra anyanyelvük szépségén, a költészet szóvarázsán kívül, azt kell föltennünk, hogy látásuk frissebb, ítélőképességük romlatlanabb, mint a miénk. Egy tárgyban, egy fában, egy élőlényben - mint jelképben - még az élet egész csodáját bámulják. Mi fáradtabbak vagyunk. Érzékszerveink sok ősi ingerre teljesen eltompultak. Hasonlítunk a dohányos emberhez, aki fátyolosabban lát, s alig érez már szagot és ízt. Izgatószerekre van szükségünk az irodalomban is: lélektani beállításokra, értelmi facsarásra, különféle fortélyokra és mesterkedésekre, az ellentétek, a szóképek, a jelzők, a rímek fűszerére, hogy magunk elé idézzük azt a gyönyörűséget és ámulatot, melyben nekik ezek nélkül is van részük."

Így magyarázza Kosztolányi a haiku japán eredetét, jellemzőit, s a „szülőföld" szellemi klímáját, környezetét. Én nemigen vitáznék vele.

M: Szóval, olyan a haiku, mint egy növényfajta. Ott jön létre, ott terem meg, ott virágzik, ahol megvannak hozzá a környezeti adottságok. Japánban voltak meg. De elirigyelte tőlük a világ, és azóta egyfolytában igyekszik átültetni a virágot saját tájaira, hogy mindenütt gyönyörködhessen benne. Hát, Kosztolányi ültetvényében gyönyörködhetünk is. Két világot hozott tökéletes fedésbe, a japán verset és a magyar verset.

S: Sokkal többet. De erről is ír. Mert nem volt könnyű dolga. Töprenghetett rajta eleget, hogyan is csinálja: „Az én föladatom nemcsak az volt, hogy a haikukat magyarra fordítsam, hanem elsősorban az, hogy - két világrész és bölcselet távolságát elenyésztetve - ázsiaiból európaira fordítsam őket, ügyelve arra, hogy a japán rövidséget ne tegyem szószátyárrá s a japán vázlatosságot ne túlontúl kerekítsem ki és írjam körül. A gyermek és szűz Ázsia csak így közelítheti meg a felnőtt és fásult Európát. Ázsia óasszír nyelven azt jelenti: »A Fény Országa«. Európa pedig ezt: »A Sötétség Országa«."

M: Mit fordított Kosztolányi a harmadik nagyságtól, Kobayashi Issától? Tudjuk, hogy mi szerint válogatott a nyolcszáz oldalas haikugyűjteményből, amit olvasott?

S: Szerintem, csakis az ízlésére bízta magát. Más megfontolása nemigen lehetett. Amelyik verset megszerette, azt lefordította. A haiku egy pillanat alatt hat, vagy nem hat az emberre. És Kosztolányi főképp erre figyelt. A jó, érzékletes képért, a megragadható gondolatért, érzésért gyakran föláldozta a szótagszámot is. Az eredeti haiku ugyanis minden esetben háromsoros (ezt sem mindig tartotta be Kosztolányi), és összesen tizenhét szótagból áll. Az első sor öt, a második hét, a harmadik megint öt szótagos. Ó erre nem volt hajlandó figyelni, sokkal inkább érdekelte, hogy jól sikerüljön a nagyobb mutatvány: „a gyermek és szűz Ázsia" illesztése a „felnőtt és fásult Európához".

Mindjárt látjuk a versekből, hogy Kobayashi Issa, a harmadik nagyság, minden tekintetben szorosan két nagy elődje nyomában járt. Végül is ők voltak a „nagy hármak". Issa állítólag több mint tízezer haikut írt. Ő is vándorló költő volt, mint Bashó, s akárcsak öregebb költőtársa, ő is írt verses útinaplót. Kosztolányi összesen öt versét fordította le. Mindegyikben ugyanazt a szelíden sejtető, asszociációs szemléletmódot, írásmódot és humort szerethetjük, amit az eddigiekben is, és amitől a haiku ma is annyira modern műfaj.

BÉKA

Kis, árva béka, mért riadsz te vissza?
Ne félj, ne félj.
Ismerj meg engem. Itt barátod: Issza.
(Kosztolányi Dezső)

És őt is, mint Bashót, valamiért nagyon érdekelték a legyek. Persze, a jó költőnek, de akár nekünk, az egyszerű embernek is, mindenre érdemes figyelnünk. A költőnek azért, hogy aztán jó verset írjon, nekünk meg azért, hogy ne unjuk halálra magunkat.

LÉGY

Ne üsd agyon a kis legyet.
Nézd, tördeli kezét.
Úgy kér kegyet.
(Kosztolányi Dezső)

Nem tudhatjuk pontosan, hogy Kosztolányi abból a bizonyos nyolcszáz oldalas haikugyűjteményből, melyik verset miért választotta fordításra, de ebben a két „legyes"-ben Bashóéban és Issáéban, egészen biztos vagyok. Szerintem első pillantásra beugrott neki a legyet-kegyet rímpár, s ezzel annyira elégedett volt, úgy megörült neki, hogy azonnal lefordította mind a kettőt. De hát nem baj, legalábbis nekem nem, még most is mindig elmosolyodom (és egy kicsit elérzékenyülök), akárhányszor olvasom. Issa ugyanilyen együttérzéssel nézte (és biztosan nemcsak azért, mert buddhista volt) a verebeket is.

VEREBEK

Verebek,
árvák ti is, hadd játszadozzam
veletek.
(Kosztolányi Dezső)

Már sokkal kevesebb együttérzéssel fordul az emberi világ felé, de oda sem haraggal.

A DALNOK

Mindig egyformán énekel a kis fülemüle.
Nem nézi, hogy a lomb alatt
kegyelmes úr ül-e?
(Kosztolányi Dezső)

Van még más mondanivalója is arról, mit számítanak a szemében az emberi világ legbecsesebb értékei. De ezt sem haraggal mondja, talán még csak nem is megvetéssel.

EGY MILLIOMOSHOZ

Tudod, mi énnekem a pénz,
arany-, ezüst-, kincs-garmada?
Mint bambuszon a hajnal harmata.
(Kosztolányi Dezső)

Kosztolányi óta, aki 1933-ban fordította a japán verseket, már sokan fordítottak újabbakat. Isszát (ahogyan ma gyakrabban, fonetikusan írják a nevét) többen is fordították. Nehéz közülük választani. Legtöbbet (több mint négyszázat) Terebess Gábor fordított tőle. Egy egész kötetnyit adott ki belőlük. Ilyeneket:

Pirkad a hajnal.
Neked is úgy kell ez a
boldogság, csiga?

*

Buddha ölébe -
egy csapongó pillangó
vissza-visszatér.

*

Ősz. Esteledik.
Igyekvő vándor varrja
szakadt gúnyáját.

*

Lótuszok között
nem öregednek meg a
cikázó fecskék.

*

Derengő Holdat
égre emel reszketeg
a szomorúfűz.

*

Túléltem apám,
tovatűnő harmatcsöpp -
harmatos mezőn.

M: A „nagy hármak" mindegyike vándorként, örök utasként élte egész életét. Ha kis időre megtelepedtek valahol, akkor is szerény, egyszerű körülmények között éltek, ahogy ez a versekből kiderül. Család nélkül, vagy szerencsétlen, esetleg nem is egészen komoly családalapítási próbálkozásaik ellenére is teljessé vált életük. Mindent megkaptak, örömöt, bánatot, szépséget, csúfságot az élettől. De kétségtelenül különcök voltak, bármit tettek éppen. Ahogy a kínai költők is, akikről beszélgettünk. Erről az a szomorú kérdés jut eszembe, és most már nem is először, hogy ehhez az elmélyüléshez, és a tűnődésből fakadó költészethez, vagy akárcsak költői látásmódhoz, feltétlenül ilyen életet kell-e élni? Aki nem így él, annak nem is lehet része benne? Mert ha ehhez a kiváltsághoz minden esetben ez az életforma járul, akkor az igazságtalanság. Az én következtetésem szerint azt jelenti, hogy aki „rendesen" él, annak üres, értéktelen az élete, aki pedig ilyen „rendetlenül", annak vesződséges, nyomorúságos. Bár kétségtelenül szép élményekkel teli.

S: Ajaj. Erről napokig beszélgethetnénk. Mert a következtetésed, Dani, igaz is, meg nem is. A mi költőink példái és az általános tapasztalatok téged igazolnak. Kortól és helytől függetlenül. Alig van ellenpélda. Mert, aki megpróbált közülük „rendes" életűvé válni, annak sem sikerült egészen sohasem. És ő épp annyira szenvedett ettől, mint a másik a „rendetlentől". A nagy költők közül Goethe és Arany János igazán rendezettnek mondható, hosszú életet élt, de azt hiszem mégsem voltak boldogabbak, mint ezek a mi csavargó költőink. Nekik is mindig hiányzott valami. Talán olyasmi, ami elérhetetlen, de hiányzott nagyon. A verseikből ezt olvasom ki.

Másrészről viszont a költők boldogtalanságát jobban ismerjük, mint a nem-költőkét. Mert az utóbbiak hallgatnak. De ettől még nem kellene azt gondolnunk róluk, hogy boldogabbak, mint a költők, akiknek örökké halljuk a panaszkodásukat. Én úgy látom inkább, hogy a nem-költők többsége éppen a bánatáról, a szenvedéseiről hallgat. Ha egyáltalán tud róla. Inkább csak azt érzi, hogy valami baja van, de hát „ilyen az élet", mondja magának, aztán hallgat tovább. Különben sincs kinek beszámolnia érzéseiről. De ettől még nem jobb, hanem sokkal rosszabb az élete, mint a legnyomorultabb csavargóé, vagy csak a „rendetlen" életű költőé. Akinek a szenvedései mellé számos és nagyszerű örömöt is ad a sors. Ki tudja?

M: Talán csak az, aki egyszerre éli a kétféle életet, de az meg nem éli igazán egyiket sem. Higgyük el a vándorköltőknek, hogy boldogok, mert szabadok, még ha olykor nekik is fáj valami. És nézzük inkább az örömeiket. Mert bármilyen életet éljünk is, azért ezek az örömök megszerezhetők. Nézni egy felhőt, egy fenyőt, patakot és örülni neki, erre még talán mi is képesek vagyunk. Haikut pedig írjon belőle más, mi majd olvassuk.

S: A „legnagyobb fenyőnéző", akinek a haikuját máris olvashatjuk, Issa kortársa, Ryokan (1758-1831) volt. Halljuk, milyennek látta ő a fenyőt:

Elmentem Iwamurára megnézni egy fenyőfát
Egész nap néztem a rizsföldről
És bőrig áztam az ónos esőben
(Oravecz Imre)

Lehet, hogy Ryokan ugyanezt a fenyőt nézte többször is, de lehet, hogy volt Iwamurán egy másik fenyő, amellyel szintén nem tudott betelni.

Megcsodálom menet
Megcsodálom jövet
De sose unom meg
az iwamurai magányos fenyőfát
(Oravecz Imre)

Hogy mi juthatott eszébe róla, azt mind nem tudhatjuk. De az biztos, hogy egy ilyen fenyőn akkor is van mit bámulni, ha nem nagyon töpreng közben az ember. Japánban a vörös és a fekete fenyők a negyven méteres magasságot is elérik, s ennyi már nekem például bőven elég ahhoz, hogy megtorpanjak és eltátsam a számat. Akár ónos esőben is. Különben pedig japánban a fenyőt szerencsehozónak tartják, valamint a hosszú élet és a bölcsesség jelképének. Utóbbinak azért, mert amikor ágaira hull a hó, bölcsen leereszti őket egy kicsit, hogy a hó lecsusszanjon róla, mielőtt letörné az ágait. Igaz, meghajlik a teher alatt, engedelmeskedik az ág, de nem törik le. S ez bizony, bölcs magatartás, példát vehet róla az ember, mondják a japánok. De Ryokan fantáziája bizonyára túllépett a jelképeken. Többnyire borongós hangulatúak voltak tűnődései, de nem panaszosak. Kínai módra is tudott verset írni. Efféléket:

Honnan ered életem?
És hova tart?
Viharvert lakom ablakánál csendben
               meditálva kérdem szívem
De akárhogy faggatom
Nem mondja meg, miből lett
Megtudom-e valaha, mivé lesz
Még a jelenvaló pillanat is
               kifürkészhetetlen
Minden változik, minden üres
És az ürességben csak röpke
               időt tölt énem
Hogyan állíthatja bárki: van valami vagy nincs
Legjobb, ha beérem gondolatmorzsákkal
Menjen minden a maga útján
És legyek természetes és nyugodt
(Oravecz Imre)

*

Ne irigyelj, hogy a világtól elvonultan élek
Ha elégedett vagy, megleled békéd
Ki mondja, hogy a zöld lombok közt
               nem ólálkodnak a lélek farkasai és tigrisei?
(Oravecz Imre)

Ahogy a versekből kiolvasható, Ryokan zen buddhista szerzetes volt, aki többnyire az élet nagy kérdésein, lényeges, de megválaszolhatatlan kérdésein töprengett. Magányos, kolduló szerzetes volt, s bár jómódú falusi birtokos családban született, öccse javára lemondott örökségéről és elhagyta otthonát. Zen szerzetesnek állt, kitűnő mesterei voltak, és ő maga is kitűnő mesterré vált. Szellemi kincseivel is a vesződséges, kolduló életet választotta, egy „fűkunyhóban" élt, bámulta a fenyőfát és küzdött „a lélek farkasaival". Lehet, hogy így tudta legyőzni őket: így lett számára könnyebb az élet, és így lett könnyebb a halál. Ki tudja, mi lett volna, ha a földi kincseket, az örökölt vagyont választja? Ő maga csak három sorban válaszol a kérdésedre, amit nemrég föltettél, én pedig balgán, hosszan próbáltam válaszolni rá.

Ellibegőben
mutatja minden levél
színét s fonákját
(Terebess Gábor)

Vagyis színe és fonákja van, ideje van, azután pedig pusztulása van mindennek. Ez a buddhista filozófia válasza, ezzel felel a kérdésedre Ryokan. Az ellibegő levelek színéről, szebbik feléről, vagyis élete örömeiről pedig ilyen haikukat ír:

Holnapi rizsem
már kolduscsészémben vár.
Hűsölök este!
(Terebess Gábor)

*

Tavaszi zápor –
megsimogatom repedt
tökhéjkulacsom.
(Terebess Gábor)

*

Elaludnék itt,
virágzó cseresznyék alatt.
Csak egy éjszakára.
(Terebess Gábor)

*

Kirabolt kunyhóm –
ablakába beragyog
az ottfelejtett hold .
(Terebess Gábor)

Talán ez az utóbbi Ryokan leghíresebb verse. Kosztolányi ezt az egyet fordította tőle, a következőképpen:

Kifosztva áll szegény lakom,
de a rabló a holdsugárt
meghagyta itt az ablakon.
(Kosztolányi Dezső)

Egész életében talált magának vigasztalást, talán minden pillanatban lelt egy örömteli képet, érzést, gondolatot. A legtöbb érzést, a legkedvesebb gyógyírt a gyerektársaságtól kapta. Kolduló körútjain örökké leállt virágot szedni, játszani velük, a kunyhójához közeli falvak gyerekei rajongtak érte.

Hajam borzas, ápolatlan, fülem eláll
Foszlott csuhám röpköd, mint a kavargó köd
Hazafelé igyekszem a faluból a szürkületben
Közben mindenfelől ráncigálnak a gyerekek
(Oravecz Imre)

*

Itt a tavasz, virágba borultak a fák
Eltűntek a tavalyi levelek –
Sietnem kell, várnak a gyerekek.
(Oravecz Imre)

*

E meleg, párás tavaszi napon
falubeli gyerekekkel labdázom
Bárcsak sose érne véget!
(Oravecz Imre)

*

Ibolyázás közben az út szélén
feledtem a csészém
De szomorú lehetsz most, szegény kis csészém!
(Oravecz Imre)

*

Nézem az önfeledten játszó gyerekeket
És szinte észre se veszem
Hogy közben megtelik a szemem könnyel
(Oravecz Imre)

Ryokan a fűkunyhóval, a fenyővel, az ibolyákkal, a gyerekekkel szépen megvolt csaknem egész életében. Már hatvankilencedik évében járt, amikor olyasmi történt vele, amire egyáltalán nem számított. A zen remete szerelmes lett. Méghozzá egy huszonkilenc éves apácába. Érzései nem maradtak viszonzatlanok, szerelmes haikukat írtak egymásnak, és a fiatal lány gyakran meglátogatta a mestert otthonában. Úgy tudjuk, mégsem teljesedett be ez a szerelem, talán egyikük sem akarta. De friss, fiatalos izgalom vett erőt Ryokanon, és attól kezdve egyre nehezebben viselte a magányt.

Beköszöntött a tavasz!
Drágakő és tündöklő arany mindenfelé!
Látogass meg, kérlek!
(Oravecz Imre)

*

Elvitorláztak a felhők
Szól a bokorban a kakukk –
Miért nem jöttél?
(Oravecz Imre)

*

Nem tudlak mással kínálni –
Csak ezzel a kis vizeskancsóban
lebegő lótuszvirággal
(Oravecz Imre)

*

Jön-e már, jön-e már, mondogattam magamban
Aztán megjött végre
Kit vártam
Mit mondhatnék most
hogy itt van végre?
(Oravecz Imre)

*

Pompás szépségű
frissen nyílt
fénylő-harmatcseppes lótuszvirág
Hozzád fogható azok becse
Kiket nem szennyez világi por
(Oravecz Imre)

Talán ennek a különös szerelemnek köszönhető, hogy Ryokan verseit ma ismerjük. Halála után négy évvel, 1835-ben adatta ki összegyűjtött költeményeit a fűkunyhó „pompás szépségű, frissen nyílt, fénylő-harmatcseppes lótuszvirághoz" hasonlatos látogatója. Találkozhattak volna előbb is, találkozhattak volna más körülmények között is. De hogy akkor hogyan alakult volna a sorsuk, azt már bizonyára sohasem firtatta egymás között a két szerzetes. Bárhogy is volt, szép volt ez a szerelem.

Életünk Hold-sütötte
víz szélében
lebegő tavirózsa
(Terebess Gábor)

Így írt róla Ryokan. Aztán elmúlt az élettel ez a szépség is:

Nap mint nap mint nap
szitáló hideg eső.
Megöregedtünk.
(Terebess Gábor)

*

Tökhéjból csíkhal –
vén kezemből kisiklik
a szerelem is.
(Terebess Gábor)