« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Albert
Sándor
FORDÍTHATÓ-E A HAIKU?
Új Dunatáj, 2001. szeptember [VI. évf. 3. szám],
73-81. oldal.
„A haiku az egész keleti kultúra legutolsó virága, egyszersmind életmód is. A haikut a zen szempontjából kell megérteni. [...] (A haiku szót) két különböző értelemben használjuk: többes számban magukat a költeményeket jelöli, egyes számban pedig a haiku-költők poétikus szellemi és intellektuális magatartását, életmódját, »vallását« jelenti" - írja könyvének bevezetőjében R. H. Blyth, a keleti kultúra és filozófia egyik legjobb ismerője. A haiku - mely „olyan, mint egy könnyed és gyors ecsetvonásokkal felrajzolt vázlat egy nagyon finom ecset hegyével" (Villard 1985: 195) - a költő tapasztalatát helyezi át a nyelv dimenzióiba: egy hang érzékelését, egy tárgy törékeny jelenlétét, egy állat surranását, egy nyílvessző suhanását, egy harmatcseppnek a faágtól való elszakadását, a vízen tükröződő telihold látványát stb. Azt hinnénk, hogy ez a rendkívül tömör (5-7-5 szótagból álló) műfaj a maga többszörösen poliszém szavaival más nyelveken visszaadhatatlan, ezt sugallják egyébként az irodalmi lexikonok, kézikönyvek is. „Könnyedén felvázolt természeti képeinek mély gondolati, filozófiai tartalmát semmilyen fordítás nem adhatja vissza" - olvassuk a Világirodalmi lexikon 4. kötetének 143. oldalán. E felfogás szerint a haiku annyira a japán kultúrában, filozófiában, esztétikában stb. gyökerezik, hogy minden arra irányuló kísérlet, hogy átültesse az európai kultúrába, gondolkodásmódba, esztétikába eleve kudarcra van ítélve. Eszerint a haiku valóban fordíthatatlan lenne? De hiszen a japán haikunak is vannak magyar, német, francia stb. fordításai (némelyiknek több is), sőt Utassy József, Fodor Ákos és más költők még „eredeti magyar" haikukat is írtak. Csakhogy egy európai közegbe átültetett haiku valóban haiku-e? Mennyire haiku az „európai" haiku? És vajon jók-e ezek a fordítások? Ki döntheti el ezt, és milyen kritériumok alapján? A kérdés a fordítástudomány olyan alapvető kategóriáihoz vezet el, mint a fordíthatóság/fordíthatatlanság, az egyenértékűség, a hűség, a megértés, az értelmezés, a veszteség vagy a kompenzáció. E bonyolult, egymással szorosan összefüggő kérdések tárgyalásába e rövid cikk keretei között semmiképpen nem vállalkozhatunk. Célunk mindössze annyi, hogy - ne megválaszoljunk, hanem -felvessünk néhány kérdést.
Példának vegyünk egyetlen haikut: a XVII. század második felében élt híres japán haikuköltő, Matsuo Basho (1644-1694) talán legismertebb alkotását:
Japán eredeti:
„Furuike
ja
kawazu tobikomu
mizu no oto"
Lexikális elemzés:
furu-
= öreg, régi (archaikus)
ike = tó
ja (ya) = ún. „elválasztó szó" (ún. kire-dzsi), itt nincs
lexikális jelentése (azért alkalmazza a költő, hogy egyik gondolatot elválassza
a másiktól)
kawazu (kavazu) = béka
tobi = ugr- (szótő)
ko- = bele- [+ ige] (a kezdés, az ún. inchoatív jelentés kifejezésére
szolgál)
-mu = -ik (a cselekvés befejezettségét jelzi; tobi-ko-mu = beleugrik)
mizu = víz
no = -nak/-nek
oto
(< woto) = hang
Nyersfordítás:
(Öreg tó
Béka beleugrik
Víz[nek a] hangja)
Teljesen nyilvánvaló, hogy a mi versfogalmaink szerint ez nem vers, a magyar fordítóknak tehát (vers)szöveget kell csinálniuk. Csakhogy „...a zen buddhizmussal érintkező, filozófiai indíttatású haiku legalább olyan távoli az európai verskultúra számára, mint ahogy a szonett nem természetszerű, strukturált világ egész a japán olvasónak" (Tarján 1997: 97). Somlyó György Kosztolányi Kínai és japán költők című, immár klasszikussá vált gyűjteményének fordításait elemezve arra hívja fel a figyelmet, hogy „a költők nemcsak a saját anyanyelvükre fordítják az idegen műveket, hanem [...] a saját költészetükre is" (Bart & Rákos 1981:135). „Az európai fordítónak, még ha hűségigénye berzenkedik is, némiképp ki kell kerekítenie a haikut, hogy az ő nyelvén is verssé váljék. Azaz: lazítania, toldania kell, hogy egyáltalán megértsük" (Szabó 1968: 58). Aszerint, hogy ki mit tart a haiku szignifikáns jegyének1, vannak olyan fordítók, akik a hangutánzásra törekszenek, mások a szótagszám betartását tartják fontosnak, megint mások az alliterációra koncentrálnak és vannak fordítók, akik „magyar verset" csinálnak belőle2. Érdemes összevetnünk ennek a haikunak néhány magyar fordítását:
Tó
Öreg
halastó szendereg a langyos
magányba
némán... Most beléje cuppan
loccsanva
egy loncsos varangyos.
(Kosztolányi Dezső)
Tó. A hínárba
most be egy béka -
Micsoda lárma!
(Illyés Gyula)
Meglepetés
Ó, az öreg tó!
Egy
béka ugrott belé -
megcsobbant
a víz.
(Képes Géza)
Lábát kinyújtja
hosszan
a versenyúszó béka,
mikor a tóba lottyan.
(Faludy György)
Tó, békalencsés.
Béka
ugrik, zsupsz, bele!
Vén
vize csobban.
(Tandori Dezső)
Sima víztükör.
Béka ugrál a parton -
Megcsendül a tó.
(Rácz István)3
Nehéz volna eldönteni, hogy a hat változat közül melyiket fogadnánk el jó szívvel az eredeti haiku magyar fordításának. Kosztolányi - akinek fordítói módszere igencsak vitatható4, de ha akart, tudott nagyon pontosan is fordítani5 - címet ad neki és 31 szótaggal fordítja, tele rakja alliterációkkal és rá jellemző jelzőkkel, betoldásokkal, igazi Kosztolányi-verset csinál belőle.6 Képes Géza is címet ad neki - a vers lényegét teljesen félreértő „Meglepetés"-t -, de ő legalább a 17 szótagot pontosan betartja. Semmi nem indokolja viszont a múlt idő használatát. Tartalmilag kétségkívül Faludy György fordítása (a „versenyúszó" békáról, amely a tóba „lottyan") áll a legmesszebb az eredeti haiku hangulatától. „Békalencsés" vagy „halas" tóról, „sima víztükörről", „hínárról", „lármáról" (!) nincs szó az eredeti haikuban, sem arról, hogy a béka a parton „ugrál". A fordítás legnagyobb nehézségét éppen a vers hihetetlen nyelvi egyszerűsége jelenti, és az, hogy valójában semmi nem történik azon a pillanaton kívül, hogy a béka beleugrik a tóba, és a természet halálos csendjét, a környék fenséges nyugalmát egyetlen másodpercre megtöri a víz halk csobbanása7. Barátosi Balogh Benedek Dai Nippon című művének a japán irodalomról szóló III. kötetében hosszan elemzi a haiku költészet sajátosságait. A békás haikuról azt mondja, hogy Basho-nak ezt a haikuját „tartják a japánok nemcsak az ő, de szinte az egész japán irodalom legnagyobb gondolatának" (Barátosi Balogh 1906: 122). Saját fordításában ez a haiku így hangzik: „Az öreg tóba / Béka ugrott / S a víz megloccsant". Ezután egy bizonyos Haga nevű professzor valamelyik könyvéből idéz egy fél oldalnyi szöveget, ugyancsak saját fordításában: „Ha Basho haikai-ját szórói-szóra vesszük, nincs értelme. Pár év előtt egy nyugati embernek (seyojin) beszéltek nagyságáról és lefordították neki az ő nyelvére. Az idegen így szólt: »Én nem tudom megérteni, miért mondják önök e verset a leghíresebbnek irodalmukban. Nálunk Európában a béka csúnya és hideg meg nedves voltánál fogva utálatos állat. Hogyan és miért költői hát az, ha egy ilyen állat a tóba ugrik és az a tó megloccsan?« - A japán így felelt reá: »Ezt a költeményt az ő szavaival nem lehet megvilágosítani. A jelentésére kell gondolni s a gondolatok összefüggéséből ítélni és látni. Nézze kérem, elmondom önnek, hogy értem én e költeményt. A sötét őserdő komor lombjai alatt mohosfalu régi templom áll s mellette kis tó terül el. A vidék néma, csendes. Nincsen semmi hang, nincs semmi zaj, néma minden, mint a halál. Az ember egyedül andalog a halotti csendben gondolataival. Hirtelen megriad tőle a béka, beugrik a tóba s megtöri a csendet, mely természetet, lelket egyaránt eltöltött. Vegyük hozzá ehhez, hogy a hely egy régi történeti nevezetességű pont, melyről ezer emlék, ezer rege beszél. Ha mindezt együtt elgondoljuk, úgy-e szép ez a semmitmondó költemény, mely a gondolatnak egyetlen - a legkiválóbb - pontját mutatja meg csupán. A gondolat mindig érdemes. A természet rendje, hogy ahol füst van, ott tűz is kell hogy legyen. A költő a füstöt énekli meg, a tűz a lelke titka maradt, melyet csak rokonlélek olvashat el. Az ilyen gondolathoz, mint a villámhoz, csak rövid alak talál, a hosszú megölné«" (Barátosi Balogh 1906: 123-124).8
Persze nehéz olyan valamit visszaadni nyelvi eszközökkel, aminek lényege a „formát öltött üresség" (Buson 1990:13). Csakhogy ez az üresség (a rendkívül bonyolult írásjellel kifejezett mű, amelynek szép elemzését adja Roland Barthes az Empire des signes [Jelország] című művében) nagyon is jelentéssel teli, s ilyen értelemben nem azonos a metafizikai semmivel. A haiku ezt a jelentéssel teli ürességet nem betűkkel, hanem egymással többszörösen poliszém és homoním szemantikai kapcsolatot alkotó jelekkel fejezi ki: a különböző jelentéseket az íráskép (a piktografikus jel) fogja össze. Ennek a látszólag lényegtelen különbségnek azonban messzemenő nyelvfilozófiai következményei vannak. Ying Liu, Hegel és Kant műveinek kínai fordítója hívja fel a figyelmet arra, hogy a kínai jelek poliszém jellege miatt az elvonttal mindig együtt jelenik meg a konkrét is: az elvont és a konkrét között a kínaiban sokkal szorosabb a kapcsolat, mint az európai nyelvekben. Egy német főnév (hagyományos grammatikai kategóriákkal élve) vagy elvont, vagy konkrét. A német Sein („lét") szó kínai megfelelője, a „dao" ugyanúgy a kínai filozófia egyik legelvontabb kategóriája, mint amilyen az európainak a Sein. Mégsem lehet összehasonlítani a kettőt, mivel „[...] a Dao egy elvont fogalom, de ugyanakkor számtalan konkrét jelentése is van. Ha ez ember csak a szót, a jelet olvassa, rögtön megjelenik a fejében egy kép, sőt akár több is, ami azonban nem jelenik meg, ha a Sein szót elgondoljuk vagy olvassuk" (Liu 1996: 128). „A fogalomnak, a hangnak és a dolognak ez az összeforrottsága, amely a kínai nyelvben azt eredményezi, hogy a nyelv és a valóság egy együttest alkot, anélkül hogy mintegy szembeállítaná egymással a tárgyat (a világot, a valóságot) és tükörképét (az alanyt, a nyelvet), a kínai írásban és írás révén materializálódik" (Kristeva 1981: 80). Hasonló a helyzet a japán nyelvben is. Heidegger Útban a nyelvhez című elképzelt párbeszédében „egy japán és egy kérdező" között részletesen leírja azt a kínszenvedést, amin a japán filozófus megy át, mire válaszolni tud arra az egyszerű kérdésre, hogy a japán nyelvnek mely szava jelöli azt, amit az európaiak „nyelvnek" neveznek. Hosszas töprengés után azt a választ adja, hogy a „nyelv" japán szava a koto ba. E két jel közül „a ba a leveleket, méghozzá különösen a sziromleveleket nevezi meg - fejtegeti -, gondoljon a cseresznyevirágra és a szilva virágára", a koto pedig „a szólító csendesség tiszta elragadtatása", amely „egyúttal mindig megnevezi magát a mindenkori elragadtatást is, ami a megismételhetetlen pillanatban egyedülállóként ragyog fel kelleme teljességében" (Heidegger 1991: 39). Ha ezeket a (kínai vagy japán) piktografikus jeleket átírjuk betűkké, az - legalábbis szerintünk - már a fordítás egy bizonyos formája, valószínűleg a jakobsoni „intersemiotic translation" példája. Az 5-7-5 szótagszám okait elemezve K. Yasuda arra a furcsa következtetésre jut, hogy az ember általában tizenhét szótagot képes egyetlen lélegzetvétellel [in one breath-length] kimondani (Yasuda 1995: 61), s ez „sajátos egységet kölcsönöz a haikunak" (Christ 1972: 181). Arra a saját maga által feltett kérdésre, hogy vajon az angol nyelvű olvasó képes-e megérteni a haiku lényegét, válasza meglehetősen szkeptikus. Ehhez ugyanis nemcsak a haikut mint irodalmi műfajt kellene ismernie, hanem azt az egész keleti gondolkodásmódot, hagyományt, kultúrkört, mentalitást (a buddhizmustól kezdve a taón át a zen filozófiájáig) amelynek hátterében ez a versforma az idők során kialakult. Ez azonban már nem fordítási probléma - hiába hangoztatják a szakemberek, hogy a fordítás kultúraközi esemény [cross-cultural event], kultúrák közötti kommunikáció [cross-cultural communication] - hanem léttapasztalat, szociokulturális háttér, ismeretek, fogékonyság és egy sor egyéb „emberi tényező" kérdése. És valószínűleg még ez sem lenne elég. Az egyes nyelvi jelek (szavak) mögött a különböző kultúrákban ugyanis más és más (nyelven kívüli) valóságok vannak. A fordítási művelet során a fordító a szavakat átviszi, a szavak mögött meghúzódó valóságokat (léttapasztalást) azonban nem, s ezért a célnyelvi befogadó az egyes szavakhoz saját kultúrájának valóságait (saját léttapasztalását) társítja. A műalkotás eredete című írásában Heidegger is felhívja a figyelmet arra, hogy ha az egyik kultúra csak szavakat vesz át egy másikból, de nem veszi át azt a léttapasztalatot, amely e szavakban, e szavak mögött rejlik, akkor a fordítás nem érheti el célját: „A görög nevek [...] latin nyelvű fordítása [...] semmiképp sem következmények nélküli folyamat. A látszólag szó szerinti és megőrző fordítás mögött a görög tapasztalatnak egy más gondolkodásba való átfordítása rejtezik. A római gondolkodás átveszi a görög szavakat, de a jelentésüknek megfelelő, éppúgy eredendő tapasztalat nélkül, a görög szó nélkül" (Heidegger 1988: 42). Erre a problémára utal - igaz, némiképp más kontextusban - Walter Benjamin is, amikor azt mondja, hogy „meg kell különböztetnünk az elgondolt dolog és az elgondolás módjának intencióját. A »Brot« és a »pain« szóban ugyanazt gondoljuk, ám az elgondolás módja máris különbözik. Az elgondolás módja teszi ugyanis, hogy németek és franciák számára mást-mást jelentenek ezek a szavak" (Benjamin 1980: 77). A különböző nyelvekre lefordított haikuk tehát azért maradnak bizonyos értelemben „érthetetlenek", „befogadhatatlanok" a nyugati kultúrkör olvasóközönsége számára, mert az angol, francia, német stb. szavak mögött más történelem, más kultúra, más hagyományok, más gondolkodásmód, más élményvilág, más léttapasztalat, a lét másfajta tapasztalása húzódik meg. Nem a szó hiányzik, amit a japán szó helyébe beírhatunk, hanem „a szó mögött álló gondolat, amely messze túlhaladja e szavak szokásos értelmét még a filozófiában is" (Joós 1991: 186).
Pusztán az összehasonlítás kedvéért nézzük meg ennek a haikunak négy különböző angol nyelvű fordítását is (vö. Christ 1972: 181). Amint látjuk, az angol fordítók is nagyjából hasonló megoldásokat alkalmaznak, mint a magyarok. Szembetűnő az egybeesés a hangutánzó szavak használatában és a tömörségre való törekvésben, de találunk a szótagszámmal nem törődő rímes megoldást is:
Old dark sleepy
pool...
Quick
unexpected frog
Goes
plop! Waterplash!
(Kenneth Yasuda)
The old pond.
A frog jumps in -
Plop!
(Ronald Blyth)
Old pond -
and
a frog-jump-in
water-sound.
(Harold Henderson)
The old green
pond is silent; here the hop
Of a frog plumbs the evening stillness: plop!
(Harold Stewart)
A francia nyelvű fordítók igyekeznek megtartani az eredeti tömörségét, elsősorban a költemény tartalmának átvitelét tartják szem előtt:
Ah! le vieil
étang!
Et
le bruit de l'eau
Oú
saute la grenouille!
(Michel Revon)
Paix du vieil
étang
Une grenouille y plonge
Un «ploc» dans l'eau.
(Nicolas Bouvier)
Ah! le vieil
étang
une
grenouille y plonge -
le
bruit de l'eau
(Joan Titus-Carmel)
Une vieille
mare
Une raine en vol plongeant
Et le bruit de l'eau
(Etiemble)9
Mit mondhatnánk konklúzióként? Hogyan válaszolhatunk a címben feltett kérdésre? Igen, persze, le lehet fordítani a japán haikut, hiszen kétségtelen: a haikunak vannak más nyelveken készült fordításai. Hogy ezek valóban fordítások-e, az attól függ, mit nevezünk fordításnak. Hogy ezek a „fordítások" jók-e, hűek-e, egyenértékűek-e, az azoktól a nehezen meghatározható normáktól függ, amelyekhez az olvasó mintegy hozzá „méri" a fordítást. Akárhogy van is: a fordításelmélet régóta tudja, hogy a fordítás legfőbb akadálya nem nyelvi természetű. A fordítóknak a nyelvi akadályoknál sokkal nagyobb nehézséget jelent az eltérő kultúrából, az eltérő mentalitásból, az eltérő szociokulturális háttérből, az eltérő léttapasztalásból fakadó különbségek áthidalása vagy kompenzálása. És mégis, a sok és sokféle nehézség, nyelvi-kulturális és egyéb akadály ellenére kimondhatjuk: transferre necesse est, mert egy más kultúra, egy más mentalitás, egy más esztétika, egy más költészet megismeréséhez csakis a fordításokon keresztül juthatunk el.
Jegyzetek
1. A gyakorlat azt mutatja, hogy ha egy fordító két különböző időben - vagy több fordító egyidejűleg - fordít le egy szöveget, akkor a célnyelvi szövegek nem lesznek sem teljesen egyformák, sem teljeseit különbözőek. A célnyelvi szövegnek lesznek olyan pontjai, amelyek minden fordító esetében azonosak. Feltételezzük tehát, hogy minden szöveg inherens módon tartalmaz olyan jegyeket, amelyeket a fordítás szempontjából lényegesnek, relevánsnak (szignifikánsnak) tarthatunk. Ez a szignifikáns jegy lehet szemantikai, szemiotikai, morfoszintaktikai, stiláris, lexikális vagy pragmatikai természetű. Azt azonban, hogy egy adott forrásnyelvi szövegnek mely jegyei (legyenek) szignifikánsak, semmilyen fordításelmélet nem képes megmondani vagy jelezni: ezt a fordítónak minden esetben saját magának kell eldöntenie.
2. „[...] a betoldások mindig jellemzőek az illető költő-fordítóra, [aki] saját lírája szókincsét, fordulatait, kedves jelzőit építi be az idegen versbe" (Szabó 1968: 59).
3. Ld. Macuo Basó legszebb haikui. Összeállította és a bevezetőt írta: Vihar Judit. Fortuna-Printer Art, Budapest, 1996, 26-27. old. Macuo Basónak egyébként nemrég még egy magyar nyelvű fordításkötete jelent meg magyarul: Macuo Basó: Százhetven haiku Fodor Ákos fordításában. Terebess Kiadása, Budapest, 1998.
4. Rónay György írja Kosztolányiról: „Fordítói módszere, jól tudjuk, vitatható. Eredményei, szintén jól tudjuk, ugyancsak sokszor vitathatók. És már-már mosolygunk, amikor erős meggyőződéssel kijelenti: »Eszményem a teljes formai, tartalmi hűség és a teljes szépség«; mert ami a tartalmi és még inkább a formai hűséget illeti: ezekben sosem volt különösebben szigorú, illetve nagyon is sajátosan értelmezte őket" (Rónay György: A nagy nemzedék. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1971, 184-185. old.)
5. Szabó Ede idézi Kosztolányinak egy szinte tökéletes haiku-fordítását is: „Lámpám tüzétül / A sárga őszirózsa /nézd, elfehérül" (Szabó 1968: 59). Sajnos Kosztolányinak vannak kevésbé jól sikerült fordításai is, ezek közé sorolhatjuk ezt a 36 szótagból álló [!] haiku fordítását: „Hosszú az éj - oly hosszú, mint a fácán / ezüstös, hosszú tolla, / csak bódorog botolva / annak, ki egyedül virraszt az ágyán".
6. Természetesen egy 31 szótagból álló vers semmiképpen nem tekinthető haikunak, mint ahogy az is igaz, hogy nem minden 17 szótagból álló vers haiku. További viták forrása lehet az a kérdés, hogy a 17 szótag feltétlenül a haiku szignifikáns jegyének tekintendő-e, és eldöntésre vár az a kérdés is, hogy a szótagszám a haiku esetében tartalmi vagy formai kérdés-e.
7. „A haiku alapvető jellegzetessége, hogy nem mond el, nem is ír le - egyszerűen fölmutat egy tényt, lehetőleg köznapit" (Miklós 2000: 76).
8. A haiku (és a japán lélek) lényegét talán a legjobban az a történet fejezi ki, amely Borsgubó címmel több, a témával foglalkozó szerzőnél is feltűnik. Mi Kenneth Yasuda könyvéből idézzük (1995: 170): „Egy őszi napon, amikor Basho és tíz tanítványa közül az egyik, Kikaku, egy rizsföldön vágtak keresztül, Kikaku haikut írt egy piros szitakötőről, amely megragadta képzeletét. Nyomban meg is mutatta ezt a haikut Basho-nak: »Végy el egy pár szárnyat / egy szitakötőtől és csinálhatsz / egy borsgubót« [Take a pair of wings / From a dragonfly, you would / Make a pepper pod]. - Nem jó - mondta Basho. - Ez nem haiku. Megölöd a szitakötőt. Ha haikut akarsz alkotni és életet akarsz vinni bele, akkor ezt kell mondanod: »Illessz egy pár szárnyat / egy borsgubóhoz és csinálhatsz / egy szitakötőt« [Add a pair of wings / To a pepper pod, you would / Make a dragonfly]".
[borsgubó = csöves pirospaprika
Kosztolányi Dezső fordításában:
JÁTÉK
Piros szitakötő!
Szakitsd le szárnyát s itt egy új titok:
aranypirosítód!Basó válaszverse:
Aranypirosítód!
Mi lesz belőle, ha szárnyat köt ő?
Piros szitakötő!
Terebess Gábor fordításában:egy szitakötő
de tépd le szárnyát máris
csilipaprikaBasó válaszverse:
csilipaprika
de tégy rá szárnyat máris
egy szitakötőA szerk.]
9. A francia nyelvű fordítások lelőhelyei: Michel Revon: Anthologie de la littérature japonaise des origines au XXe siécle. Paris, Vertiges Publications, 395. oldal; Maurice Coyaud: Fourmis sans ombre: Le livre du haiku. Paris, Éditions Phébus, 1978, 47 és 52. oldal; Basho: Cent onze haiku. Traduits du japonais par Joan Titus-Carmel. Lagrasse, Verdier, 1998, 6. oldal.
Felhasznált irodalom
Barátosi Balogh Benedek (1906). Dai Nippon. III. Irodalom. Budapest: Korvin Testvérek Könyvnyomdája.
Bart István & Rákos Sándor [szerk.] (1981). A műfordítás ma. Budapest: Gondolat.
Benjamin, Walter (1980). A műfordító feladata. In: Angelus Novus. Budapest: Helikon, 71-86. Ford.: Tandori Dezső.
Blyth, R. H. (1981). Haiku. Volume One: Eastern Culture. The Hokuseido Press, Tokyo. Busón, Iosa (1990). Haiku. Éditions Orphée-La Différence, Paris.
Christ, Henry I. (1972). Language and Literature. Harcourt Brace Jovanovich, Inc., New York.
Heidegger, Martin (1988). A műalkotás eredete. Ford. Bacsó Béla. Budapest: Európa.
Heidegger, Martin (1991). Útban a nyelvhez. Egy japán és egy kérdező párbeszédéből. Ford. Tillmann J. A., Budapest: Helikon.
Joós Ernő (1991). Isten és Lét. Körséta Heidegger, Kirkegaard, Nietzsche és más filozófusok társaságában. Budapest: Pall West Kiadó.
Kristeva, Julia (1981). Le langage, cet inconnu. Paris: Éditions du Seuil.
Liu, Ying (1996). Sprache, Versieken und Übertragung. Hermeneutische Grundlage der philosophischen Übersetzung. Frankfurt am Main: Peter Lang GmbH.
Miklós Pál (2000). A zen és a művészet. Lazi Kiadó, Szeged.
Szabó Ede (1968). A műfordítás. Gondolat Kiadó, Budapest.
Tarján Tamás (1997). Tres faciunt collegium. Budapest: Orpheusz Könyvek.
Villard, Masako (1985). „L'humour dans les haiku et sa traduction". In: Laurian, Anne-Marie (éd.): Humour et traduction. A.D.E.C., Paris.
Yasuda, Kenneth (1995). The Japanese Haiku. Charles E. Tuttle Company, Tokio.
Lásd még!
ALBERT
Sándor:"Réflexions
sur l'intraduisibilité á propos de la traduction d'un haiku japonais". In: Revue
d'Études Françaises, 6. kötet, ELTE, Budapest, 2001, 13-19. oldal. [újraközölve
In: Analele universitaţii din Craiova, Seria Ştiinţe Filologice, An VII,
2003, Editura Universitaria, Craiova, 2003, 13-18. oldal.]
