Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
A
Kossuth-emigráció Törökországban
Ágoston
Gábor: Menekültkérdés Törökhonban
Csorba
György: Az isztambuli magyarok adakozása az MTA-székház építésére 1860-ban
Csorba
László: A kütahyai magyar emigráció
Gaboda
Péter: Egy egyiptomi szobor útvonalának (gyűjtemény)történeti tanulságai
Görgey
Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben
Kossuth
Lajos válogatott bibliográfia
Mészáros
Lázár külföldi levelei és életirata / az eredeti kéziratokból közrebocsátja
Szokoly Viktor, Budapest, Ráth, 1881
Nagy
Márta: Az 1848-1849-es emigráció memoire irodalma
Nagy
Miklós Mihály: Háry János utódai – A magyar katonai utazási irodalom
A
sumeni (Sumla) Kossuth-múzeum
„Barátja, Kossuth”
- Forráskiadvány Kossuth Lajos irataiból [Levelek Sumlából és Kütahyából]
Kertbeny
Károly: Alphabetische Namensliste ungarischer Emigration 1848-1864
Ács Gedeon (1819-1887)
Ács Tivadar: Kossuth papja: Ács Gedeon
Budapest-Vác, 1940, 14-62. oldalÁcs Gedeon: Mihelyt gyertyámat eloltom...
Gondolat, Budapest, 1989, 143-163, 201-218. oldalÁcs Gedeon: Bostoni jegyzetek (RÉSZLETEK)
Quart Hung. 2340.
Blana
Szilárd: Egy magyar emigráns törökországi élményei
Pesti
Hírlap, 1882. 146., 148-150., 217., 226., 233., 235-237.
Burchard-Bélaváry
Jules-Conrad: A törököknél
Elektronikus kiadás: Terebess
Ázsia E-Tár
Dancs
Lajos: Töredékek tíz éves emigrationalis élményeimből
Székely Simon, Nagyszöllős, 1890
Egressy
Gábor (1808-1866)
törökországi naplója
Pest,
1851; Terebess Kiadó, 1997
Fiala János (1822-1911)
Ács Tivadar: A száműzöttek
HungáriaFiala János följegyzései Bem apó utolsó napjairól, betegségéről és haláláról. Vadnay Károlynak írt levele alapján, Régi Okiratok és Levelek Tára. II. 1906. 5-6. füz. 23-31.
Frivaldszky
Imre (1799-1870) törökországi
útinaplója
1870. OSZK Kézirattár Fond 224/12. 52 kisalakú
folio (104 o.)
„Imrefi"
(Makay
Sándor, 1806-1890)
A magyar menekültek Törökországban
Heckenast Gusztáv, Pest, 1850
Kinizsi
István
(1826-1886)
A „Sánta Huszár" naplója
Kolozsvár, 1895; 2. kiadás, Impress, Marosvásárhely, 1999, 7-25. oldal
Kuné
Gyula (1831-1914)
Egy szabadságharcos emlékiratai
Angolból fordította: Berák Pál, Chicago: Szerző, 1913
Eredeti
címe: Reminiscences of an Octogenerian Hungarian Exile, Chicago, 1912.
László
Károly (1815-1893)
Katonai életemből
Terebess
Kiadó, 2001
Bogáti Péter: A mahagóni ember (László Károly regényes életrajza)
László Károly beszámolója Kossuth amerikai útjáról / Pordán Ildikó
Pécs : JPTE, 1996 (Történelem Doktori Program kutatási füzetek, 2.)
Csorba György: Magyarok az ázsiai télben, Kütahja, 1851
L.
K. (Lázár Kálmán,
1827-1874) Magyar menekvők
Törökföldön
Kolozsvár, 1850; [Új kiadása hamarosan a Terebessnél]
A szabad természet fia: Szemelvények gróf Lázár Kálmán írásaiból. Krizsán László (szerk.), TerraPrint, Budapest, 2001, 165 oldal
Mészáros
Lázár (1796-1858)
törökországi naplója
Terebess
és Zrínyi Kiadó, 1999
Orbán
Balázs (1830-1890)
török tárgyú írásai
Terebess
Kiadó, 1999
Pap
János-Szalczer Sándor: Magyar emigránsok Törökországban 1849-1861
Pécs,
1893.
Perczel
Miklós (1812-1904)
Naplóm az emigrációból
Tankönyvkiadó, Budapest, 1977
Szemere
Bertalan (1812-1869)
Utazás Keleten a világosi napok után
Ráth Mór, 1870;
Terebess Kiadó, 1999
Szöllősy
Ferenc (1796-1854)
Kossuth
és a magyar emigráció török földön
Lipcse, 1870
Veress
Sándor (1828-1884)
A magyar emigráció a Keleten, I-II > PDF
Budapest,
1878 > PDF
Az alábbi forrásmunkák papír- vagy elektronikus kiadása szerepel még terveink között:
Bíró Ede: Három világrészben, Bíró Ede honvéd őrnagy emigrácziói naplója
1848-49 Történelmi Lapok 6 (1897):2. febr. 1. 10-11.; 3-4.sz. febr. 15. 23-25.; 5-6. sz. márc. 35-36.; 7-8. sz. április hó 51-52.; 13-14. július 98-100., 19-20. október 147-148.; 23-24. dec. hó 179-182. 7 (1898): 1. jan. hó 3-5.; 2.sz. jan. hó 11-13.o.Várady Lipótné, szül. Kaiser Julianna: A sumlai magyar emigráczió élelmezése
1848-49. Történelmi Lapok 3 (1894):6. márc. 15. 59-60.Szász Károly: A vöröstoronyi csata
1848-49. Történelmi Lapok 3 (1894):17. szept. 1. 152-154., 3 (1894):18. szept. 15. 161-162.Közlemények "Árvay László bujdosásá"-ból. Átdolgozta Pákh Albert
Vasárnapi Újság, 1867. 25. sz. 307-308.; 26. sz. 322-323.; 27. sz. 334-335.Világos után. Ihász Dániel (1813–1881) naplója Viddintől Kiutahiáig
Világ 14 (1923): 30. febr. 8. 3-4.Hory Béla: Egy kiszakított lap Ihász Dániel naplójából
Jónás Lapja 1 (1873). 3 jan. 19. 17-18.; 4. sz. jan. 26. 26-27. o.Bem és Kmety tábornokok menekülése Törökhonba (Töredék Pászthory Endre honvéd tüzér-főhadnagy irataiból),
A Honvéd, 1867. aug. 26. 4. sz. 29-30., 1867. szept. 9. 6. sz. 47.;A magyar menekültek Sumlán (Töredék Pászthory Endre honvéd tüzér-főhadnagy irataiból),
A Honvéd, 1867. okt. 28. 13. sz. 101-102., 1867. nov. 25. 17. sz. 133.(Plathy Gy): Hogyan menté meg Bem tábornok Kmettyt
1848-49 Történelmi Lapok 6 (1897):11-12. június hó 87-88.; 17-18. sz. szept. 137-138.Velits Károly: Jegyzetek az 1849-ik évi eseményekből
1848-49. Történelmi Lapok 4 (1895):5-6. márc. 15. 43-47.; 7. sz. ápr. 1. 58-59.; 9. sz. máj. 1. 72-74.; 10. sz. máj. 15. 82-83.; 11.sz jún. 1. 86-87., 13. sz. júl. 1. 105-107.; 14. sz. júl. 15. 113-114., 15. sz. aug. 1. 123-124.; 16-17. sz. aug. 15. szept. 1. 138-140., 18. sz. szept. 15. 149-151.; 19. sz. okt. 1. 161-162.; 20-21. sz. nov. 1. 170-172.o. + 24. sz. dec. 31. 201., 4 (1896):8-9. ápr. 15.-máj. 1. 75.Koós Ferenc: Valami a konstantinápolyi magyar reformált egyházról,
Protestáns Egyházi és Iskolai Lapok 1866. 1373-1376., 1407-1410.Hajnal István: A Kossuth-emigráció Törökországban. 1. köt. Bp. 1927. 929 p. (Magyarország újabbkori történetének forrásai. Iratok az 1848-49-i emigráció történetéhez.) Több nem jelent meg.
OKMÁNYTÁR
A sumlai magyar emigráció élelmezése
(V.) Mióta nagyobb figyelmet fordítunk a magyar emigrációra vonatkozó adalékok és levelek összegyűjtésére, nemrég a sumlai emigránsok élelmezésére vonatkozó érdekes adatokat tartalmazó iratot kaptunk mint Szabó László beéli esperes-plébános úrtól, ki mint egykori kantai minorita-rendű növendék, 1849-ben maga is honvéd volt. a plébános úr háztartása ügyeit már 36 év óta vezeti ez irat írója, néhai Várady Lipót emigráns özvegye, ki Kossuth felkérésére Sumlán vendéglőt (amint az emigránsok nevezték - kaszinót) nyitott menekültjeink rendszeresebb élelmezése végett, melynek ismeretlen részleteiről az alábbi kérelmi iratból értesülünk.
Néhai Várady Lipót 54. honvéd-székelyzászlóaljbeli százados özvegyének és a magyar emigráció sumlai élelmezőjének hűséggel és igazsággal tett előterjesztése, s ebből kifolyólag a legméltányosabb és jogosabb:
KÉRELME!
Alulírott,
néhai Kaiser Ferencz sótiszt és neje Kuppkay Juliánna törvényes házaspároktól
1819-ben Szolnokon születtem, és ott, valamint: Győr, Pozsony, Soborsin és Arad
városokban szülőim mellett felnövekedtem; Szilágy-Somlyón pedig, mint só-pénztárnok
leánya nemes Várady Lipót kis-kővári születésű, előbb cs. kadét, de innét kilépve,
már ekkor Dédán lakó, kezdő sóhivatalnokhoz mentem férjhez. Férjem fokozatos előléptetésben
Dédáról csakhamar Aradra, innen pedig Karánsebesre tétetett át, hol valóságos
só tiszti ellenőr, és helyettes-pénztárnok volt. E minőségben találtak bennünket
az 1848-49-iki események melyek alatt - anyánk tejével beszívott magyar érzelmeinkért
- e helyen folytonos zaklatásnak valánk kitéve. Névszerint: báró Schowan, Karánsbesen
állomásozó határőri császári ezredes volt az, ki férjemet arra kényszerítette,
hogy a szerezsánok közé hadnagyi ranggal lépjen be... különben az első fára függeszteti
fel, mely erőszakoskodás elől engemet hátrahagyva - Bem magyar tábornokhoz való
szökéssel menekült, ki által egyszersmind a Kabos Károly őrnagy vezénylete alatt
álló 54. zászlóaljhoz mint tiszt osztatott be; mi azt eredményezte, hogy mindenünk
kiraboltatott és felprédáltatott.
Amint az áldott emlékű jó Bem Karánsebest
bevette, másnap azonnal az összes nagyszámú só-lerakatot (mintegy 5000 mázsát),
melyről pedig férjem hivatali állásánál fogva felelős volt - leszállított áron
mind elárvereztette, és a pénzt magával vitte, mely körülmény minket Scilla és
Charybdis közé helyezett. Elől tűz, hátul víz!
De határoztam! Honleányi érzelmem
azt súgta, hogy azontúl - egyetlen leánykám is elhalálozván - én is férjemet kövessem,
és vele, valamint a többi összes menekültekkel, az aug. 23-iki utolsó mehádiai
ütközet után, Orsován keresztül, elhagyva áldott hazámat, idegen földre, legelőször
is Vercserovába léptem. Innen kezdődtek hontalanságunk gyászos napjai.
Kalafátnál
a török hatóság - minden kártérítés nélkül - két lovunk és kocsinktól is megfosztott.
Azután a Dunán átszállítva, előbb Viddinbe, később Sumlába hurcolt bennünket,
hol menekvő összes testületünk mintegy 10-11 hónapon át nyomorgott, miközben ruháink
is elrongyolódtak.
Én, ki dologhoz szoktam, mostam Bemre, Kmetty és Stein
tábornokainkra, Baloghra, a két Zarzeczkyre és másokra, akik fizettek, többekre
pedig könyörületből és megszánásból is "ingyen." Huszonegyen voltunk
hites honvédnők, 70-re ment pedig azok száma, kik az emigrációhoz csak úgy csatlakoztak.
Mindazonáltal, ezeknek dologtalansága miatt az élelmezésben és tisztálkodásban
a legnagyobb hiány volt. Belátta ezt Kossuth Lajos volt kormányzó úr is, valamint
Batthyány Kázmér, Vay László, Pongrácz, szóval az emigráció fejei; kik, hogy e
bajon segítsenek (miután a 70 dilletáns nőt hasztalan sürgeték mosásra és egyéb
munkára, s hasztalan ijesztgették a haza való küldetéssel) a kormányzó úr lakásomra
jött és hogy szavaival éljek "mint legéletrevalóbbat egész bizalommal arra
kért: miszerint ily körülmények között - mint tisztnő - ne vegyem lealázásnak,
hanem az emigráció élelmezését vállaljam fel, és e célra éttermet és konyhát nyissak,
meghatározván egyszersmind hogy rangkülönbség nélkül, minden egyes egyén ebédre
3 tál ételt és egy darab kenyeret kapjon, 1 ezüst tizesért, a vacsora megrendelése,
mindenkinek tehetsége és szabad tetszésére hagyatván.
E felhívásnak engedve,
mosásból gyűjtögetett 19 aranyomon, a konyhai eszközöket bevásárlám, Feik bey
török ezredes pedig az úgynevezett bomba-kaszárnyában 3 szobát szakíttatott egybe,
ami éttermül szolgált.
Ezek után a kormányzó urat, nejét, és az emigráció
tisztjeit, mintegy 8 hónapokig én élelmeztem, oly szorgalommal, hogy tevékenységemet
a kormányzó nem egyszer köszönte meg kézszorítással, s a kiutahiai bellebbezésnél
történt elváláskor, neje rám borult és zokogott; ő maga pedig - előrebocsátva
teljes megelégedését, és jobb jövő iránti reményében tett ideiglenes köszönetét
- ünnepélyesen ezt ígéré: "édes barátném, hogyha Isten szülőföldünkre visszavezérel,
önnek Magyarország egyik első asszonyává kell lennie. Bízzék bennem!"
A volt kormányzó úr életében említem ezt fel. Bár tőle tudhatnák meg az illetők:
hogy ki voltam én, és mit tetem az emigrációért? Ez volna óhajtásom! E tekintetben
egyenesen rá hivatkozom; mert öntudatom büszkévé tesz: hogy tiszta, szent igazságot
beszélek.
Az emigráció élelmezésének 8-ik havában agyvelő-gyulladásba, és
ebből hosszas betegségbe estem, mi miatt az élelmezés folytatását Sipos György
hazánkfiának jelenleg a szultán főkertészének - adtam át, oly kikötéssel: hogy
a berendezésre, és a konyhai eszközökre fordított költségeimet, időközben nekem
megtérítse. Azonban - mintegy négy hétre - kigyulladt, és róla az egész kaszárnya
elhamvadt; mi okból a megtérítendő költség is mind e mai napig elmaradt, és én
ismételten, újra csak károsodtam.*)
Ezután következet a Konstantinápolyba
való átköltözködés saját költségeinken. Egyik nyomorból a másikba. Csak helyet
cseréltünk, hol már emigrációnk is szétmállott és élt mindenki, ahogy tudott.
E fővárosban félévi szenvedésünk, és férjemnek kezdő betegeskedése, arra
határoztak bennünket, hogy térjünk vissza drága hazánkba.**) Összes vagyonkánkkal
(61 db. arany) csak Belgrádig jöhettünk. Innét pedig anyámnak Szegeden lakó testvéreitől
kapott segítségén fel Szegedre, és kevés pihenés után Budára, hova 1851. dec.
havában értünk, semmi nélkül, hol (mivel hazánkat szerettük, érte életünket és
vagyonunkat feláldoztuk, s borzasztó szenvedéseket állottunk ki) az idegenek által
végre nagy bajjal legkegyelmesebben purifikáltattunk.
*) Erről a tűzről
néhai Veress Sándor is megemlékezik "A magyar emigráció a Keleten" c.
műve I. kötetének 127-128. lapján, ezeket írván: "Egy nagy szerencsétlenség
is ért bennünket. A tüzérkaszárnyának déli része, hol a Sipos és Várady casinója
volt, martius hóban lángba borult és az épület egész szárnya a kapuig földig leégett;
földig, mert falai is fa- és kővegyítékből voltak. Azt hittük, megint olyas szomorú
büntetésünk lesz érette, minő a Bárdy-féle eseményt követe; azonban az öreg becsületes
Mahmud pasa senkit meg nem bántott, még Sipost és Váradyt sem, kik egyébiránt
a legjobban meg voltak büntetve, mert mindenük odaégett. Az emigráció megjelent
ugyan a tűznél és igyekezett volna, amiben lehet, segíteni, de a török katonaság
nem engedte. A kaszárnya nagyobb felét emettől csak a kapu szélessége választotta
el, szerencsére azonban szép idő volt, a törökök leverték egy darabon a fedélzetet
s megmentették az épület bal szárnyát, mely ágyú- és töltényraktárul szolgált."
Ezt a részletet annyival inkább közöltük, mivel a Váradyné adata a vendéglő leégésére
vonatkozólag, emlékezeti tévedésen alapszik. Az emigráció t. i. 1849. nov. utolsó
hetében érkezett Viddinből Sumlára, s ha fel is tehetnénk, hogy a magyar kaszinó
már a jövő hónapban felállítatott, akkor a tűznek (9 hónap múlva) 1850 aug. havában
kellett történnie, de az amint Veress Sándor adatából látjuk a tavaszon öt hónappal
előbb esett. Közlő.
**) Midőn Konstantinápolyból hazafelé indultunk, Pric
József násznagyomat is hívtam. De ő azt mondta: "törjön el lábam, ha én valaha
az osztrák császár alattvalója leszek. És fájdalom saját átka fogta meg, mert
midőn a 73-iki alföldi vízáradást Ő Felsége megtekintette, körút alkalmával a
lovak elragadták, ő mint Torontál-megye alispánja, Rónay főispánnal együtt ült,
és kocsijuk felfordult, lába pedig bokáján ketté tört, amibe bele is halt. Nyugodjék
békével!
E korszakban - midőn a hazát szeretni bűn volt, hazafinak lenni
meg pláne iszonyatosság - a jobblelkűek titokban segítettek; míglen végre férjem
a kataszternél, egyik alsóbb állomásra - életfenntartási kényszerűségből - befészkelhette
magát, hol aztán biztosságig emelkedett. De itt a gondviselés már a csapások legsúlyosabbikát
mérte rám, azáltal, hogy a hontalanság keservei alatt megtört kedélyű és roncsolt
egészségű férjemet, életének 36. évében, 1853. dec. 22-ik napján, az élők sorából
kiszólította. Férjem hűlt tetemeit, életében nyilvánított kívánságára, a budatabáni
sírkertben nyugvó honvédek közé temettettem el.
Özvegy állapotomban, Szilágy-Somlyóra
- a már ekkor szintén özvegységben élő édesanyám mellé vonultam és ott varrásból,
valamint kézimunka tanításával tartottam fenn életemet. Ámde, fájdalom, a Törökországban
kapott gyakori és borzasztó fejköszvényem mellett még az éjjel-nappali varrás
következtében erőmet is fogyni, szemeimet pedig nagyon gyengülni éreztem, mi okból
Szabó László egykor somlyói káplán, 1857-től pedig Mező-Telegdre kinevezett plébánosnak,
szenvedéseim iránti méltányos részvételéből történt házigondnoknői állásra való
meghívását kénytelen voltam elfogadni. Azonban jelen helyzetemben sem érezhetem
egészen biztosítva jövőmet, és így míg a hazatért férfimenekültek kitüntetésekben
részesülnek - addig én: az években előhaladva, testi és lelki erőmben megfogyatkozva,
eddigi honleányi szenvedéseimért, megint csak a többször tapasztalt félreértő
tiszteletlenség, és kigúnyolással fizető rossz világ keserű kegyelmeire bízatnám!
Mitől, hogy Isten megoltalmazzon, teljes bizalommal járulok a magyar honvédek
özvegyeiről és árváiról gondoskodó mélyen tisztelt bizottság elé és kérem: "miszerint
engemet úgy is, mint honvédtiszti - anyám elhaltával - egymagára hagyatott, a
korban s ennek nehézségeiben mindinkább előhaladt és szemeire gyengélkedő özvegyet;
de különösen személyi érdemeimért, az emigráció mellett mosás és élelmezés által
kifejtet önfeláldozásomért is, mint egyik legméltóbbat, a honvédsegélyező-alapból
évi nyugdíjjal ellátni méltóztassék."*)
Igazolásomra szolgáljanak az
emigráció még életben levő tagjai, kiket én erre, becsületesség, hazafiság és
lovagiassági tekintetből ezennel fel is szólítok.
Kelt Mező-Telegden, Biharmegye
Élesd képviselői kerületében, június hó 24-én 1867-ben.
Özv. Várady Lipótné,
szül. Kaiser Julianna, honvédtiszt asszony
és a magyar emigrációnak 8
hónapon át,
önfeláldozással járó élelmezője.
*) Kezdetben úgy volt, hogy a király és királyné által felajánlott koronázási aranyösszeg alapítvány legyen és a kamat szolgáljon segélyül. De később más nézet érvényesülvén, maga az alap is kiosztatott és ebből Várady Lipót honvéd-százados özvegye rangfokozat szerint - 400 o. é. frtot kapott, melyet Tisza Lajos Biharmegye akkori főispánja, személyes üdvözlet mellett adott át.
- A vöröstoronyi szoros képével.*) -
(Belépésem
Bem seregébe. - Az ütközet. - Kimenekülésünk
Törökországba.)
Nemrég múlt 45-ik évfordulója ennek a balvégzetű csatának, melynek futólagos leírásával kezdi a "Sánta huszár" naplóját. Ő alig érinti azt, holott szebben s jobban le tudta volna nálamnál írni, mivel kapitányom volt; de mellőzte, mert csak emigrációi élményeit vetette papírra. Vártam azóta, több mint négy hónapig, hogy a még élő szemtanúk közül valaki más avatottabban megírja az ütközet lefolyását, de már megpróbálom magam (mert látom mindenki hallgat) annyival inkább, hogy Csukássi József elhalt írónk a "Magyarország és a Nagyvilág" 1867. évf. 32. számában Ihász életrajzát közölvén, az alábbi hibás adatokat írja:
*) Ez érdekes
képet az Erdélyrészi Kárpát-Egyesület központi irodája szívességéből közöljük,
amiért itt nyilvánosan is köszönetünket fejezzük ki.
Szerk.
"Bem,
Erdély főhadparancsnoka Ihász Dániel ezredest 600 elszánt huszárral, tüzérekkel
és néhány ágyúval a vöröstoronyi szoroshoz rendelte és 48 órai tartózkodási időt
parancsolt, melynek tartalma alatt a küzdelem hevében 300 huszárt veszített el
és arcán, mellén több vágásokkal kénytelen volt a határozott idő leteltével maradék-huszárjaival
a menekvő magyarok után Viddin felé venni útját."
Hát eltekintve attól,
hogy gyalog-seregünk legalább kétszer akkora volt, huszár pedig csak kémszemlére
volt kiküldve egy kis csapat s így az elesettek sem lehettek huszárok, tudjuk,
hogy a vöröstoronyi ütközet után még 22 napig harcoltak hazai földön a magyar
seregek, melyek még hitték, remélték, hogy győzni fog a jog.
Sajnos, hogy
a vöröstoronyi csatának még nem akadt leírója, mert tudtommal Sarkady László honvéd-tiszt,
mint szemtanú "A vöröstoronyi események" címen leírja ugyan 1861-ben
(Vahot Imre: Történelmi adattára III. köt. 56. lapján) de végtelenül hézagosan,
alig néhány sorban s a csata és kiszoríttatásunk napját is hibásan 19-ére téve.
E tévedések indítanak arra, hogy a megtörténteket szemtanúként az általam
látottakban a maguk valóságában írjam le a történelem részére. Bevezetésül szabadjon
azonban leírnom, miként jutottam én Bem apó seregébe, s azzal a vöröstoronyi szoroshoz.
S mivel nevét úgy sem hallgathatom el, legyen szabad egyúttal azt is elárulnom
(amit e lapok t. szerkesztősége, úgy látszik, eddig nem tehetett*), hogy a "Sánta
huszár" - kit gyakori lábfájásaiért neveztek így az emigrációban - Kinizsi
István derék huszár-százados volt.
*) Igaza van, mert az érdekes naplót csak úgy közölhettük, hogy írója nevét a közlés végéig elhallgassuk, de ezt most már azért is kijelenthetjük, mivel sokan olvasóink közül amúgy is kitalálták eddig! Közlő.
A Maros-Vásárhelynél történt nem annyira szomorú, mint inkább a
fejveszteség miatt előidézett szégyenletes kudarc után, 1848. nov. 6-ikától kezdve
a megyénkben fegyvert fogott birtokosok fiai nem voltak többé biztonságban saját
szülőik házaiban sem, mert feljelentések után, hol a balavásári, hol a forrói
oláh táborokba hurcoltattak és ottan a nemtelen kínzások miatt nem egy ment lelkileg
és egészségileg végképpen tönkre addig, míg a Kis-Küküllő völgyében és Vámos-Gálfalvánál
Bem tábornok dörgő ágyúi 1849. január 16-án megszólaltak.
Mint a villám futotta
át erre ifjú szívünket a gyors és nyílt elhatározás: be M-Vásárhelyre, jelentkezni
az erdélyrészi hadkiegészítő parancsnokságnál. Rendezett hadseregben letörölni
a vallott kudarcot és szolgálni a hazának meleg érzéssel, tapasztalt vezér alatt.
Gyors elhatározásunkat gyorsabb tett követte. Szász-Dányánból két nap alatt
eltávoztunk a szerető szülői háztól. Édesanyámnak a megválás percében az öröm
és eltávozás összefolyásából származó könnyeit mintha most is érezném arcomon,
öreg atyámnak búcsúzásomkor férfias komolysággal mondott szavai, mintha most is
füleimbe hangzanának: - Éveid számát ha tekintem, még fiatal vagy édes fiam (17
éves), de elbocsátlak Istennek nevében, menj, légy hű harcosa hazánknak, megbízható
és hű katonája ezreded parancsnokának, Isten vezéreljen, Isten oltalmazzon!
Útközben nemzeti dalokat dalolva érkeztünk Maros-Vásárhelyre. A székházat és a
ref. kollégium környezetét telve találtuk a kíváncsiak nagy tömegétől. Tanulótársak,
jóbarátok jöttek-mentek, kezet szorítottak és egymást kikérdezték véleményük felől,
röviden tudakozódtak a történtekről és aztán siettek nyugodt kedéllyel jelentkezni
a sorozó-bizottságnál azonnal, nehogy mások egy nappal is megelőzzék, hogy a kívánt
létszám betelve, fel ne vétessenek. Mintha mindannyiak százának szívét egy érzelem
és fejükben egy gondolat irányítaná a cél megközelítésében és kivitelében. Olyan
volt a kis tér a tolongó sokaságtól, mint valami zajos vásár.
Vásár is volt
tán ez - hisz édes hazánk hű fiai szerződtek hazánk jelesbbjeivel, hazánk független
jogainak kiküzdésére, hozva és adva érette legdrágább kincsüket - vérüket és életüket.
A vidékről tömegesen jelentkező tanuló ifjúság a térparancsnokságnak s a hadkiegészítő
bizottságnak január első felében nem kevés elfoglaltságot okozott. Mint méhraj,
egész csoportok jelentkeztek önként a megpezsdült ügy kivitelére. az ifjakat hajlamuk
szerint osztották a gyalog- és lovas hadosztályokhoz.
A 15-ik (Mátyás) huszárezred
második századának várakoznia kellett kevéssé M.-Vásárhelyen, míg a létszám részére
a kellő mennyiségű lóállomány beszereztetett. Februárban Szeben bevétele után
századunk ideiglenesen a Szeben mellett fekvő Kistoronyra s néhány nap múlva Szebenbe
lett áthelyezve a teljesebb felszerelés végett, Bethlen Gergely ezredes és Makrai
László huszár-törzstiszt közelében. Innen történtek koronként, időnként, felszerelés
után, a szükséges kiegészítések, hol a bánáti, hol a gyulafehérvári vagy a magyarportusi
hadtestekhez.
A muszkáknak július havában, a tömösi szoroson tett betörésük
előtt, Erdély főhadparancsnoka Bem, Ihász Dániel ezredest a vöröstoronyi szoroshoz
rendelte. Parancsnoksága alatt volt a biharmegyei 55-ik zászlóalj 1000 embere,
a szatmári kék uniformisos önkéntesek, csatákban edzett egyik százada, körülbelül
200 harcos. Aztán a Gábor Áron által öntetett 8 új ágyú és ennek derék tüzéri
tisztikara és legénysége nyolcvanon felüli számban, mind-mind biztos lövők és
bátor székely fiúk. Ide rendeltetett Szebenből a 15. huszárezred különböző századaiból,
felváltva. 3-3 napra, 34 huszár az állandóan ott levő Kinizsi István százados
parancsnoksága alatt. Innen menesztettek a cirkáló lovasok éjjel nappal a féltettebb
irányokban, mindaddig, míg július 20-án a hajnali órákban Lüders orosz tábornok
osztrákokkal egyesült 8-10.000 főre menő tábora meglepett a Szeben felől szomszédos
Talmács szász község közelében.
Az őrszemre kirendelt hat huszár (kik közt
magam is ott voltam) észreveszi a hajnali órákban, hogy a már itt-ott learatott
búzaföldek között, a keresztbe rakott búzakévék hosszú sorai mellett, egymás utáni
sorban, kozák portyázók tömege tart a két hét óta folyton talpon álló és valóban
kifáradt, szundikáló előőrsök irányában. A muszka tábor - amennyire szabad szemmel
kivettük - már nyüzsgött, a kardok, a csákók és szuronyok csillogó fénye visszatükrödzött,
az alig pirkadó nap sugaraiban, szóval a támadásra készen állottak.
A hat
huszár közül kettő visszafordulva, sebesen ment jelentést tenni a Talmács feletti
magaslatokon felállított és két ágyúval ellátott előőrségnek a megtámadtatásról.
A sebes vágtatásra az országútszéli árokban szundikálgató némelyik gyalogos bajtársnak
szeme kerekre nyílt, s a fegyverét lövésre készen tartotta.
A magaslaton
felállított előőrsi csapat két ágyújával kezdte meg az első lövést, a rohanó támadó
kozákokra. A magaslatról kevés ideig dominálva is a völgyben támadókat és visszafordulásra
kényszeríté, rohanásában zavarva sokáig a tömeget. A székely ágyúk második tüzelésére,
az ellenfél számos ágyúi kemény tüzelést kezdtek ellenünk; de e kemény tüzelést
megelőzőleg, az ellenfél jobb szárnyából - szabad szemmel is a magaslatról kivehetőleg
- az ellentáborból egy tömeg vált ki, mely a talmácsi határ északi feléről kerülőleg
sietett, nem velünk szembe, de észak-nyugati irányban előőrsi állásunktól eltávolodni,
csak előre haladva és a reájuk irányított ágyúlövéseket nem is viszonozva haladtak
tovább-tovább.
A szembe jövő tábor erejét jobban-jobban kifejtve, a 2 tüzelő
ágyút fedezetével és gyorsan tüzelő tüzéreivel a magaslatról leszorították és
Vöröstorony felé hátráltatták. A kis magyar sereget bekeríteni szándékolt 10 ezernyi
ellentömeg, a magaslatról visszavonuló előőrsi csapat visszacsatlakozását, a vöröstoronyi
völgyben hadtestünktől teljesen elszakítani készült.
A két ágyúval felszerelt
előharcosok, gyalogok és lovasok az ellenfél csatárláncán keresztül bírhattak
egyesülni, a vöröstoronyi téren csatarendben felállított seregünkkel. A Talmács
felőli magaslatról, Vöröstorony irányában lerohanó hurráh-zó ellent, most nyolc
ágyú tüze és a biharmegyei zászlóalj sűrű apró fegyvertüze fogadja, és másfél
órai ellentállással fel is tartóztatja.
A szatmáriak századának egy része,
kapitányával, a vöröstoronyi kis erődbe vonult, a lőszerek és élelmi készletek
fedezésére.
Az elszánt kis sereg, védelmére minden erejét kifejtette, de
az ellenfél működésbe hozott erős ágyútüzelését és az Olt melletti térségben felállított
teljes erejét ellensúlyozni nem bírta tovább. Ihász ezredes e mellett még a bekerítéstől
is tartva, parancsot adott a szorosba való hátrálásra, a határszéli veszteglő
- Contumatia - felé. Ezalatt a magyar csapat az ellenség tömött sorait keményen
tüzelve és ágyúzva hátrált a keskeny sziklás országúton ágyúfedezet alatt, a Contumatia
felé.
Dél volt már, midőn a veszteglő-intézetnél az Olt folyó melletti kis
térségen, a felállított 8 ágyúval, a székely tüzérek az ellenfélt teljesen feltartóztatták.
Innen tágítani nem is akart a kis sereg, remélve Ihász ezredes, hogy a 4 óra járásnyi
távlatból Szeben felől, hová a hajnal óta tartó folytonos ágyúzás hallatszhatott
is, mentő sereg érkezik. De szerencsétlenségre (és mégis, mint később kiderült,
szerencsénkre) mentő segítség Szeben felől nem érkezhetett, csak öt nap múlva:
ami reánk nézve már végképpen elkésett.
A reggeli idő óta folyton tüzelő
ágyúink közül kettő a heves tüzelés miatt egyszerre szétrepedt és használhatatlanná
vált. A tűzmester vezényszavára: Mozdonyra! a tüzérek hirtelen mind a nyolcat
mozdonyra emelték. A tüzelés ekkor megszűnik, a rohanó kozákcsapat e szünetet
előre cselnek veszi és áll, de midőn a gyalogság apró fegyverét feléjük irányítva
őket ropogtatja, újabb rohamot intéznek, az ágyú-szünet alatt az ellenség közelebb
fejti ki erejét, használta röppentő ágyúit is, mi inkább csak ijesztett, mint
árthatott, a kanyargó szűk sziklás Olt folyó mentén, az ágyúkat hátrább állították
fel s ezalatt csak a gyalogság apró fegyvertüze tartóztatta az előnyomulást, meghúzódva
a sziklákba vágott kanyarulatoknál, sortüzelésekkel késleltetve az előnyomulókat.
(Vége következik.)
Szász Lajos,
tizedes a Mátyás-huszároknál.
A
vöröstoronyi csata.
(Vége.)
Seregünk visszavonulását tulajdonképpen
Ihász hadsegéde, a f. év elején elhalt Thuolt István, az 55-ik zászlóalj vitéz
kapitánya vezette, amiről - mint legújabb adatot közlöm a "Nagyvárad"
idei július 22-iki számában megjelent levele alapján - maga Kossuth így nyilatkozott
Londonban 1852 dec. 2-án írt ajánló levelében, melyet neki Thuolt kérésére adott!
"Midőn 1849. július 20-án az emlékezetes verestoronyi ütközetnél Ihász
ezredes, midőn magát elébb a túlnyomó ellenséggel szemben oly hősiesen tartotta,
a tízszerte nagyobb számú oroszok ellenében hátrálni és a minden oldalról fenyegető
veszélyek között Oláhországba visszamenni kényszerült, a hátvédet Thuolt kapitány
vezényelte és pedig oly bámulatkeltő ügyességgel és hősiességgel, hogy a bátor
hadosztály egyedül neki köszönheti a visszavonulás azon keresztülvitelét, melynek
érdemét még az ellenség is kénytelen volt jelentéseiben elismerni."
A
vezénylő tisztikarnak, a kimozdult biztos pozíciója után, már csak egyre lehetett
gondolni: kivonulni a szoroson át, az akkor még török fennhatóság alatt állott
Oláhországba.
Gyorsfutár által értesíttetik Kijnéniben a határszélen Kara
bimbasi, a török őrség vezénylő tisztje, hogy fogadja oltalmába a menekülő magyarokat.
A határszéli török főtiszt válasza az volt, hogy: Utasításából kifolyólag kész
fegyvertelenül vendégképpen elfogadni ideiglenesen a magyarokat. A határ szélére
kivonult félszázad török lovasság és annak tisztje előtt, erre a menekülő kis
magyar sereg lerakja halomra minden fegyverfelszerelését és fegyvertelenül vonul
Kijnénibe, Oláhország határszéli kis falujába, török fedezet alatt délutáni 2-3
óra között.
A huszárok közül négy valahogy elmaradt s így harmincan emigráltunk,
kik közül a mai napig a következőkre emlékezem:
Kinizsi István kapitány,
Küküllőmegye, Szász-Csávásról. Br. Diószegi Árpád és Géza, testvérek Szolnok-Doboka-megyéből.
Zajzon Márton, volt ref. esperes, Háromszékről. Kovács János, a balkézzel is egyformán
vívni tudó, Székely-Udvarhelyről. Csia Farkas és György, testvérek. az elsőnek
lovát a kozákok kilőtték alóla éppen a vöröstoronyi vár alatt. Udvarhely-megyeiek,
mint Márton Sándor is. Borbély Pál, III. éves marosváráshelyi deák, Maros-megyéből.
Henter György (Maros-megye) Somosdról. A kis Sárosi Gyula Csik-megyéből, és még
sok-sok érdemes bajtárs, kiknek vezeték- vagy keresztnevét a 45 év már-már kimosta
emlékemből.
Alig pihent egy óráig a kifáradt és kiéhezett sereg, és íme a
táborhelyiségtől dél-nyugati irányban fekvő hegyszoros közti mély völgyből, egy
kis patak medrén lefelé két ezret meghaladó muszka sereg ereszkedik az Olt keskeny
völgyébe. Biztosan titkos vezetők által vezettetve, a harcoló kis sereg hátba
támadására.
A menekülő sereg a fegyverletétel után 24 óráig semmiféle élelmet
nem kaphatott, mert a védelmébe fogadott török, a vendégfogadásra készületlenül
és váratlanul lepetett meg általunk.
Két napig koplalva, kaptunk sok-sok éves
kétszersültet gúnyosan czvibak. Négy nap múlva érkezett meg csak a török által
számunkra rendelt vágómarha és juh, melyekből a török szakácsok minden napra levest
főztek némi zöldség hozzáadásával, hetenként kétszer pedig piláfot, a legkövérebb
juh-hússal, melynek illatát a magyar konyhához szokott érzékünk már távolból megérezte.
A török úgy fogadott, mint jóbarátot, úgy vendégelt minden érdek nélkül mindvégig,
mint testvér jó testvérét, s gyakran szóltak hozzánk e szóval "kárdás"
(testvér). Még italunkról is gondoskodott menet közben, míg a határszéltől Viddin
alá érhettünk; szakácsai két órával előre lovagoltak és bivalybőr-tömlőiket forrás-
vagy kútvízzel megtöltve, a pihenőknél vízzel látta el a tikkasztó forró augusztusi
napokban fáradt seregünket. S ma is jól emlékszem, hogy Rimnikben meg három szekér
szalonnát osztatott ki köztünk a jólelkű török kormány!
A szatmáriak zászlóaljának
velünk harcolt százada, teljesen elzáratott Ihász hátráló csapatától. A kis erődöt
a bent lévő fedezet végsőig akarta védelmezni. Az ellenfél körülvette és lövette.
Az erőd védelme előtt pár szakasz, egy hadnagy vezetése előtt, az út mélyedéseiben,
az élőfákkal borított sziklás kanyarulatok felett foglalt állást, nem kevés vészt
okozva az alant rohanó üldözők soraiban.
Az élelmiszerek és lőkészletek védelmére,
a kis erődbe felsietett század másik felét, a körülözönlő ellen kemény ágyútüzeléssel
feladásra kényszerítette. A várbeliek elszántan védték magukat, s a tett felszólításokra
golyózáporral válaszoltak. Mire az ellenfél tüzelése borzasztóbb lőn, a gyönge
erőd betöretett s a harcolók egy része fegyverrel kezében hullott el, míg az életben
maradtak a felingerült ellenség fogságába jutottak.
Nem tudhatom mi okból
és kinek engedélyével, de a lefolyt ütközet utáni napon, nyolc főtiszt jött fel
kozák fegyveres kísérettel körded magaslaton fekvő táborunkba, közöttük Dorschner
és Heydte osztrák főtiszteket ösmerték fel a székely fiúk. A mostan már fegyvertelen
menekülők kevés száma, és mégis szívós ellenállása feltűnőleg és meglepőleg hatott
reájuk.
Egy csoport magyar mellett megállapodva, így szólt egy kissé sántító
muszka tiszt, németes kiejtéssel: "Hol vannak a kék egyenruhások? Vitéz katonáimban
iszonyú veszteséget okoztak!" Aztán mondott még reá valami ide nem írhatót
is!
A menekülő magyar csapat Oláhország határszéléről, politikai szempontból,
5 nap múlva bennebb, Rimnikbe internáltatott, majd Szlatinára. A világosi fegyverletétel
után pedig Krajovára és Kalafátnál a Dunán át, Viddin alá, hol a város alatti
nyüzsgő táborban, zöld és fehér sátrak alatt, az Orsován át menekült ötezer körüli
magyar, lengyel és olasz menekültekkel és a nagyszámú tisztikarral találkozott
seregecskénk.
Viddin alatti táborunkban nagy ruházat- és pénzhiányban szenvedtünk.
Az elégületlenség legmagasabb fokán egy csapat székely a ködös időben, kijátszva
a török őröket, megszökött Viddin alól és csak a bolgár határszélnél érhette utól
egy század török lovas és térítette vissza őket. Osztottak ugyan ki egyszer pénzt
közöttünk, de azt is Kossuth-bankókban, amit értékesíteni sehol sem tudtunk. Nem
tudom, miért is osztották ki s honnan eredt annak kiosztása. Közvitéznek 3 frt,
tizedesnek 5 frt jutott.
A Viddinben töltött táborozásról írhatnék még egy
pár esetet, de a "Sánta huszár" naplójában avatott tollával alaposan
és kiváló tájékozottsággal írt már lapunkban ezekről.
Október 21-én du. a
Hauslab Ferenc osztrák altábornagy hajóira szállott fel valami 3000 főre menő
hazatérni szándékozó magyar (többnyire közemberek és altisztek) Ezek között a
székely fiúk majd mind; hogy Orsován át Temesvárra érve, a sorozó bizottság elé
állíttassanak. A székely csapatban a hazatérők között volt többek közt: Fehér
M. nevű kapitány Háromszékről, ki 48 előtt a Székely-huszároknál szolgált, továbbá
Biró János, nős tüzér, csíkmegyei (tán mádéfalvi) Sárosi Gyula s a már említett
Zajzon Márton, Kovács János, Márton Sándor, Henter György. Ezeket Temesváron besorozták
a császári hadseregbe s kivitték Olaszországba. Borbély Pál meghalt, mielőtt az
édes hon földjére léphetett volna, a hajó fedélzetén és Turnu-szeverinen alább
burokba göngyölve (több hazaindult és a hajón kiszenvedett bajtárssal együtt a
Dunába süllyesztették a matrózok. Megkönnyeztük őket és saját sorsunkat is e megható
alkalommal, midőn az üres kosarakat a Duna vizéből felbugyogni láttuk...
A
sok nélkülözés, sanyarú és bizonytalan sors bírt bennünket erdélyieket inkább
arra, hogy a Magyarhonba szállító 2 gőzhajóra és annak vontató naszádjaira felszálljunk,
mert a gyenge és szokatlan táplálkozás Viddin alatt százakat vitt egy járványszerű
betegséggel rohamosan idegen sírhantok alá. Feledni nem tudom, hogy a török szultán
magas kegye mindvégig mily nemesen bánt a védelmébe fogadott magyarokkal. Ezt
akkor éreztük legjobban, midőn már onnan eltávoztunk, s midőn Orsován édes hazánk
földjét lábaink érintették epedő örömmel. Csaknem megtörött lelkünk, midőn a fogadtatásunkra
és fedezetünkre kirendelt császáriak még kutyához sem illő bánásban részesítettek
kiszállásunktól kezdve egész végig.
Kimerültek és gyöngék voltunk testileg-lelkileg.
Hazánkon kívül nélkülöztünk, bent hazánkban lelkileg sorvadoztunk sorsunk miatt.
Csaknem minden nap hideg esőzések alatt érhettünk november 16-án Temesvárra, a
Josefstadti kaszárnyába. Pár nap alatt a magyar fiak színe-java besoroztatott
és Olaszországba indíttatott. Az untauglichok szerte-szét osztattak kis csoportokban
Entlassungs-Certificattal szülőik és családjaik irányában. A bánáti rácz falukban
az 5-6-os csoportokban hazatérőket a gazdák, midőn a szakadó hideg eső elől ereszek
és csűrök fedelei alá éjjeli szállást kérni mentek, egyesült akarattal űzték el
udvarukból gúnyszavak kíséretében, mondván: "Nem adunk szállást a t.....nek,
hadd mosassanak tisztára ruhafoszlányaik és redőjükben rejtődző birtokosaik."
Elhagyottan, pénz és ruha nélkül bolyongtak. Szomorú idők, szomorú napok voltak
azok 45 év előtt!
Szász Lajos
tizedes a Mátyás huszároknál
jelenleg
ref.tanító Kolozsvárott.
Világos
után
Ihász Dániel naplója Viddintől Kiutahiáig
(Ihász Dánielt 1849 júliusában
az erdélyi főparancsnokság a Vöröstoronyi szoros védelmére rendelte ki. A hős
alezredes a szorost egy ideig makacs kitartással védte, de Lüders orosz tábornok
túlnyomó erejű serege Talmácsnál július 20-án átnyomta török-oláh földre, s a
vöröstoronyi csapat bujdosó útra kelt. A világosi fegyverletétel után Viddinben
találkoztak Kossuthékkal és Kossuth Ihászt nevezte ki az emigrált sereg felügyelő
parancsnokává. A züllésnek indult magyar csapatok érdekes leírása Ihász naplója,
amelyet alább közlünk. Tudtunkkal eddig még sehol sem jelent meg. Ihász Kossuthot
Amerikába is követte, s a "kormányzó" távozása után Török és Fráter
tiszttársaival a Perl St. és Chalam St. sarkán "Tho the 3 Hungarians"
cégérrel vendéglőt nyitott, amely a magyar emigránsok népszerű tanyája volt.
1859-ben visszatért Európába, olasz szolgálatba lépett, a magyar légió egyik parancsnoka
volt s több olasz katonai kitüntetéssel díszítették. Élete végéig (1881) Kossuth
leghívebb embere volt a számkivetésben. A kormányzó turini életéről rengeteg levelet
írt és elnevezték Kossuth Mikes Kelemenjének.)
Viddinben Katona ezredes
úrtól Sept. 14-én 1849 az Parancsnokságot a Magyar tábor fölött általvettem. A
táborban egy általános megelégedetlenség uralkodott, nagyobb része föllebb valóik
által izgatva a hazabocsátást követelték, a józanabb rész mégis inkább idegen
földön sínylődni, mintsem honn, vagy pedig a zsarnok szolgálatában létezni óhajtott.
Farkas ezredessel a Palatinális Huszároktól és Roski őrnaggyal a vadászoktól több
összeütközésem volt, hogy mi oknál fogva ösztönzöm a tábort a török iga alá, midőn
elhagyott hazájukban szabadon visszatérhetnek. A szökés nagyban megkezdődött.
40-50-en egy éjszaka több tisztek is együtt próbálták, de nem sikerült nékiek
s mind visszahozák őket. A viddini Pascha Zija kijött a Táborban, előrendelte
az egész csapatot, s kérdé, hogy mi az oka szökdözéseknek, minek utána minden
nap kikapják az élelmeket, a Kormányzó Úr dohánnyal ajándékozta meg a legénységet,
de nagyobb része, főképp a Székelek még is azt felelték, hogy ők elszöknek. A
Nevezett Pascha még közibek való ágyúztatással is fenyegeté őket, mire azt felelték,
tessék, ők nem rettegtek ott is, hol több ágyúnak és nagyobb erőnek voltak kitéve.
A Demoralisatio a csapatnál napról napra nőtt, természetes, mert különféle
ezredektől és csapatokból, nagyobb részént tisztjüktől elhagyatva, gond nélkül
voltak. Több ízben mondám, hogy inkább 20.000 fegyveres erőt 60.000 ellenében
vezérelnék, mint ily csekély számú demoralisalt fegyvertelen népet kormányozni.
A betegség (kolera) nagyon kezdett uralkodni, napjában 5-6, több ízben reggelre
a Sátor utcákban 2-3 is találtatott halva. Cseh Imre százados, ki még Vöröstoronynál
nálam mint török tolmács volt, itten is azon szereppel volt felruházva, és még
az élelmezést is, ami a táborban a legnagyobb feladat volt, ő viselte. Ezen becsületes
és lelkes honfinak, kitartó türelemre és szolgálatában túlságosi iparának és fáradságának
és még több erélyes és igazán hozzám való ragaszkodású tiszt uraknak köszönhetem,
hogy a parancsnokságot továbbra is képes voltam viselni.
Kormányzó Urunk
kiüzene egy ízben hozzám, hogy föllebb említett százados úrról bővebb ismertetést
küldjek be néki, minekutána Szőllősit, ki nála mint tolmács lévén elbocsátotta,
s helyében őtet szeretné. Mit mondhattam volna mást egy oly férfiról, mint ő,
ki hazájában mint értelmes ember annyit tett, hogy többet tenni egy becsületes
honfinak túlságos kívánat volna. A Kormányzó Úrhoz jutott ennek következtében,
de mind a mellett, midőn látta, hogy ő nélküle a táborban nagy hiány lenne, tehát
ambíciója oda vitte, hogy mind Kormányzó Úrnál, mint pedig a táborban szolgálatát
pontosan és minden hiány nélkül viselte.
Az hidegek és az esőzések beállottak.
A népnek nagyobb része ruhátlan, tisztjeik nagyobb része a városban költözött,
úgy annyira, hogy több századoknál csak őrmesterek vezényeltek. A törzstisztek
közül csak magam mint Parancsnok és Bíró Őrnagy Úr, a 88-as Zászlóalj Parancsnoka
maradt künn.
A kellemetlen őszi idő végett 15-dik október 1849 bequartéloztak
bennünk a városban, a legénységet nagyobb részént 20, 30-50 Istállókban. Kamarákban
és Kávéházakban. Még csak ekkor kezdődött meg nehezebb oldala Parancsnokságomnak.
Az Engedelmességet nagyobb részént felmondták, tisztelet, becsület Bíró Őrnagy
az 83 Zászlóalj, Frater százados az 55-ik Z-A. és Knall százados a Tüzér Parancsnokoknak,
ezek még fenntartották a rendet csapatuk fölött, nem különben Weigli Vilmos Százados
Úrnak, ki is, mint akkori Segédem, fáradhatatlanul működött. De a többinél sem
szép szó, sem fenyegetés nem használt. Előtte való napokban Hauslap Generalisnak
nagyszerű macskazenét csinált a Magyar Emigráció, minek következtében kénytelen
volt a Gőzösre szállásolni.
Október 21. 1849. Hauslap generális az Hazájokba
visszakívánkozókat a hajóra vette (2228 férj és 98 asszony össz. 2326), a hajóra
szállás alkalmával rémítő fütty és kurjongatás illeté Hauslap generálist és csak
török katonaság által távolíttattak el az itt maradók. Ottan a Parancsnokság részemről
mit sem használt volna és útnak indultak. Másnap a Török parancsnok (Táborfelügyelő)
kívánta tőlem, hogy adnám bé a főző edényeket, csak akkor jöttem még zavarban,
minekutána előtte való nap képes beszedni nem valék, és mostan meg azon hírt vevém,
hogy nagyobb részét a réz edényeknek eladták, csak nagy nehezen tudtam megmenekedni
a pénzbeli megtérítéstől, mit is szinte Cseh Imre százados úrnak köszönhetek.
November 3. 1849. Elindulánk Sumlára, az útban több kellemetlenségek történte
mellett is rendben tarthattam a Csapatot, köszönet az illető Parancsnok uraknak.
Lootsai Satioban könyörögtem Kormányzó Úrnak, már harmadízben, hogy mentene fel
a parancsnokságtól, hanem ezen alkalommal sem sikerült kérésem, csak azon vigasztalással
bocsátott el, hogy mihelyest Sumlára érkezünk, köszönettel fog irántomban viseltetni
és másnak fogja átadni a parancsnokságot.
21-ik 9-be 1849. Megérkezénk Sumlára.
Itten a Kormányzó Úr viszonti kérésemre csakugyan felmentett 10 hétig viselt terhem
alól és átadtam Kabos alezr. Urnak a Parancsnokságot.
Sumlán egyszerre az
a hír futamodott, hogy valami Jazsnagyi nevezetű osztrák cinkos itt volna vagy
12 magával, mint orgyilkosok, köztünk az ő pokoli tervüket kivívni, főképpen szeretett
Kormányzó Urunkon. Szokás szerint Vöröstoronyból menekült Tiszti bajtársaimmal
együtt ülénk, és éppen ezen hír futamodása alkalmával együtt voltunk Bíró őrnagy,
Fráter Alajos százados 44 éves, Bihar megyei Érselend helységből. Török Lajos
százados 36 éves, Bihar-megye Bámsod helység Koszta Márton százados, Weigli Vilmos
százados, Kinizsi István százados, Bodola Lajos százados.
Ezen urakról azt
vagyok bátor megjegyezni, hogy ha egy hazának csak egy harmada ily lelkes hű és
ragaszkodó fiai volnának, tehát soha se volna egy haza is vesztve. Életemnek legszebb
idejét sajnos hogy röviden, de örömmel a csatatéren éltem vélek, hol is több ízben
hazájukért a halálnak hidegen és bátran néztek szemébe, kétséges esetekben nem
csüggedtek el és csak egy szent céljuk volt, szabad hazáért élni és minden időben
meghalni. És tüstént tanácskozánk, hogy Kormányzó Urunkra ügyelnünk kell, s hogy
ha terhére nem fogna lenni, mindennap egy közülünk, azaz a 6 fönt nevezett Százados
Urak közül ottan felváltva őrködnek s hogy hír nélkül hozzá senki, bárki légyen
is az, bé ne mehessen.
Ez amint kigondolva volt, már ki is volt vive. Fráter
és Weigli tüstént elmentek a többinek nevében a Kormányzó Úrhoz és előhozák neki
tervünket, mit is köszönettel fogadott s így fölötte a szigorú őrködés meg volt.
Eljöve azon szomorú idő, hogy Kormányzónktól meg kelne válnunk, mert a kegyetlen
sors őket közülünk egy idegen világrészben hazája küzdéséért számkivetette, de
mi azt gondolánk magunkban, hogy már több tehetetlennek vélt dolog lehetségessé
vált, talán Kormányzónkkal való együtt maradás is, kit mink szívünkből imádásig
szeretünk, sikerülhet és hála az Egeknek, a sors kedveze. Mert annyira ostromoltuk
az Emigráció dolgában hozzánk küldött Achmet Effendi Commissarius urat, hogy több
ízben a túlságos nyakára való járásunk kő szívét megpuhítá és azon feltételek
alatt, hogy mink ott semmi jót nem remélhetünk, szabadulásról egyhamar ne is álmodozzunk
és hogy ő eltartásunkra nézve legkevesebbet sem igérhet, megengedé, hogy követhetjük
azt, akitől mink holtunkig megválni a legnagyobb nyomorban is nem óhajtunk.
Öröm telve jelenénk meg Kormányzónknál jelenteni, hogy kedveze a sors és őtet
követhetjük, de mennyire le valánk verve, midőn Kormányzónk úgy nyilatkoza, hogy
ő azzal lelkét nem terhelheti, hogy minket minden sors viszontagságainak kitéve
magával vihessen. De mi jól megfontolva a dolgot, s előttünk volt mind hazánk,
s mind pedig a világ ítélete, hogy mink egy oly férfiút, kit Isten után imádunk,
egyedül száműzve a világban bocsássunk, kit eddig a pokoli művektől megőrizve,
most annak karjai közzé eresztenénk. Itt is megtörtük a követ és Kormányzónk nem
tagadá meg tőlünk azt, a világ előtt büszkén mondhatni, hogy őrizzük a magyar
nemzetnek egy oly kincsét, amely kincsre minden nemzet büszke lehetne és így a
legnagyobb megelégedéssel most is szerencsések vagyunk a legközelebbi körében
lehetni.
Ihász alezredes
a sorokban nevezett vöröstoronyi
menekültek
nevében is.
Egy kiszakított lap Ihász Dániel naplójából
Kitűnő hazánkfia alább következő
jegyzeteit egykori titkára B. Gy. barátom szívességéből bírom. Egy megírandó "Magyar
függetlenségi harc történetére" nézve megbecsülhetetlen adatokat tartalmaz,
s így közlését szükségesnek tartám.
Kutahiát elhagytuk szeptember 1-én 1852.
1. A szabadság sípja dobkísértében ébresztett fel bennünk hajnalban, fogságunk
bevégeztét jelentő, poggyászainkat málhás lovakra rakván, a nőket, gyermekeket
Tatravánokban, magunk lovakra ülve, fogságunk helyét, Kutahiát reggeli 7 órakor
elhagyánk. Még ez nap Szeid ömer (vitéz ömer) kis faluba értünk, - kopár, köves,
terméketlen kis falucska, - sem kertje, sem fája.
2. Hajnalban megindultunk,
délre az Olymp hegy tövében fekvő Dodruga nevű faluba értünk, házai fenyő hasogatványokból
vannak összeróva, egy-két ablakatlan szobákkal ellátva, hasogatott deszkával födve,
némelyik földdel is borítva. Ide érkezett egy osztrák útlevéllel ellátott cseh
ember, ki németül elmondá, hogy Kossuth neki Vetterje volna, s hogy ő Kossuthal
beszélni akar, megmondani neki, hogy a cseh nép már a nyomatást nem állhatja,
hogy szabadítsa meg őket, kik őt várják. De Kossuth-hoz ily gyanús ember nem bocsáttatik,
kivált miután mind Solimán ezredes (török parancsnokunk) mind Kossuth biztos helyekről
tudósítva voltak, hogy az úton, főképp Gemleken, - de még a török gőzösön is vigyázzanak,
minden idegentől óvakodjanak; ennélfogva a szép cseh fácán Solimán ezredes által
a kutahiai hegyek közé küldettetett.
3. Hol fenyves, hol cseres erdők között
az Olymp hegyeken mászkálva, délután a 7 órányira eső kis török városba Bazardzsikbe
értünk. Piaca a legjobb és legszebb szőlővel bővelkedik.
4. Hajnalban megindultunk,
s az Olymp kisebb ágaira, délre az 5 órára eső Kursumluba értünk, - kis török
falu, selyem tenyésztésből és szuszán termesztésből él. - Itt bészállásolva ebédeltünk.
- Utunkat folytatva egy kies, termékeny, az Olymp erős ágaival környezett, néhány
falucska lakositól művelt, mintegy 2 mértföldnyi völgyben, egy kis török falucska
alatt elhaladva estére egy kis török városba, Enigölbe értünk, - földmíves nép
lakja, rizs a főtermesztmény.
5. Délre a 4 órányira eső Akszu (Fehér víz)
nevű török faluba értünk, népe selyemtenyésztésből él; katonás bátor emberek,
kik a legkisebb rablási hírre fegyverre kelnek, és egy pár százan pandúr tiszt
(Zabli Baschi) vezetése alatt a körül lévő erdős hegyeket a rablóktól kitisztítják,
- és ezt ők minden jutalom vagy kárpótlás nélkül szívesen teszik.
6. Napfölkeltekor
az Olympról végképp leereszkedvén Kesztene (gesztenye) kis falu omladozott régi
vára alatt, gránátalma erdeje mellett Szuszulla nevű falun keresztül, (hol a bámulásig
nagy paradicsomalmákat, őszi és duránczi barackokat termesztenek, a barackból
3-4 ment egy okára) - az Akszutól 4 órára eső Kel Haszán nevű görög faluba értünk,
a falu selyemtenyésztésből él; egy-egy gazda 20-30 oka matollált finom selymet
elad 200-240 piaszterével, áll 180 házból.
7. Reggel jókor a Bussai kies
völgyből, hegyen-völgyön keresztül, a Brussán a török kormánytól internált oláhok
által most készülőben levő szép országút mentében Engürdzsik nevű kis török falu
mellett elhaladva, a 4 órányira eső Gemleki kikötőbe értünk. Itt Kossuth és társai
egy új vendéglőben helyeztettek el, a többi mind a tengerparton fekvő két vendéglőbe
szállásoltattak. Kossuthot és néhányunkat kivéve maga főzetett, a többet mind
a török kormány vendégelt. - Mint előre figyelmeztették Kossuthot, igazán sokan
látogatták meg Brussáról és Constantinápolyból, részint újságvágyból, részint
véle Amerikába menni könyörgő magyarok, oláhok, lengyelek és ki tudja még mik.
- De minekutána az amerikai Mississippi nevű Fregáttán csak 48 személyre volt
hely, pedig Kutahiából jöttek is többen voltunk, senkit sem biztathatott az elmehetéssel.
A többek közt a derék tüzér őrnagy May is ott volt, ki később, mintsem hogy a
Bécsi hadbíróság a vallatással kínozza, a fogságban szalmazsákját meggyújtotta
s magát hősiesen kivégezte.
A Mississippi amerikai Fregattra szállíttattunk,
magyarok:
Kossuth, Perczel Miklós, Ihász Dániel, Berzenczey László, Asbóth
Sándor, Wagner Gusztáv, Kovács István, Házmán Ferencz, Gyurman Adolf, Lorody Ede,
Dömötör János, Szernyi Antal, Lüllei Manó, Frater Alajos, Török Lajos, Weigli
Vilmos, Greheszek György, Kalapsza János, László Károly, Németh József, Ács Gedeon,
Karády Ignácz. Nők: Kossuthné, Perczel Miklósné, Gyurmanné, Kovács Istvánné és
Lülleiné. Gyermekek: Kossuth Ferenc, Lajos és Vilma, Gyurman 1, Lüllei 5.
Szolgák: Grezsák József, Kovács Ferencz, Szabó Péter, Magyar Sándor, Hohetlinger
János, Schwarz Károly, Teczik Ferenc.
Lengyelek: Wysorzky József, Psiemszky
Gyula, Luszakovszky József, Koszák László, Spaczék Lajos, (Kossuth orvosa).
8. és 9. Gemleken pihentünk. 9-én délután a Muchbixiz szahur (Szerencsés hír)
nevű török gőzös fregáttára költöztünk. A hajó Archimedes srofos volt: hossza
40, szélessége 6 öl, - van rajta 26 darab 11 okás sugár és 2 darab 40 okás mozsár
ágyú, - a hajó szolgálat 400 főből állott, - a főgépészek angolok, a többi mind
török. A hajó pazar fénnyel, de minden kényelem nélkül van építve (európai igényeknek)
mind a mellett eddig Európának legdrágább Fregattja. A Miri-miran (hajóskapitány)
neve Achmed Bey. Naplementekor a kikötőből búcsút vettünk. Ellátásunk a hajón
igen rossz, a tálalás rendetlen, a szolgálat hiányos, az étkek kevés és az is
ehetetlenek voltak. Közülünk fele sem tért asztalhoz, székek hiányában nagyobb
része állva ettünk, ivó poharak sem voltak elegendők, sorban a kancsóból iddogáltunk,
és így a fényes s drága hajón a rossz étkek és italok miatt éhesen és szomjasan
maradtunk. Egy szép csibukomat is ellopták.
Közli:
Hory Béla
(Folyt.
következik)
Egy kiszakított lap Ihász Dániel naplójából
(Folytatás)
Reggel
7 1/2 órakor az Archipelagusban horgonyzó Mississippi nevű amerikai Fregattal
szemközt horgonyoztunk. A Mississippi parancsnoka a szokásos ceremóniával átküldötte
2 tisztjét, Kossuthot és kísérőit az egyesült amerikai státusok nevében meghíni.
Egy óra múlva átköltözködtünk. A török hajószolgálat sírt, hogy elhagytuk őket,
az amerikaiak meg örömükben könnyeztek, mind a két hajón az éltetés hangzott,
a hajósok az árbocokon sorakozva adták a tiszteletet. Kossuth a legnagyobb kitüntetésekben
részesült.
11. Jobbra és balra több kisebb és nagyobb török erősségek közt,
a többek közt Tsanak Kále (Fel vár) voltak láthatók. Az archipelaguson tömérdek
kisebb s nagyobb lakatlan kopár és mívelt népes szigetek közt haladva egész éjjel,
reggeli 8 órakor a Smyrnay kikötőben horgonyoztunk.
12. és 13. A Smyrnay
kikötőben időztünk, ami pénzünk volt, azt itt spanyol tallérokra és angol pénzre
váltottuk. Kossuth pedig az egész idő alatt honunk ügyében foglalkozott az amerikai
Consullal. Több jeles olasz egyének jöttek Konstantinápolyból Kossuth üdvözlésére.
Itten Cseh Imre századost az amerikai Consul segítségével kicsempésztük (mert
itt partra szállanunk nem volt szabad.) Cseh századost Kossuth küldötte megbízásokkal
Konstantinápolyba, mint tolmács volt Kossuth mellett Widdinbe úgy Kutahián is.
- Hajónk élelmet és vizet véve, délután 4 órakor a kikötőt elhagyta, és 18 tengeri
mértföldre egy sarokban 7 órakor horgonyt vetett egy Vurla nevű falucska alatt,
hol ujra egész éjjel és egész sept. 14-én 3 hónapra való forrásvizet vettek bé
s a hajóra. Még azon este a Smyrnán hátra maradt proviant tisztek nem érkeztek
meg, és így más nap.
15. Nap hajnalban vissza kelle érettük indulnunk, de
már közel Smyrnához szemközt találkoztunk velük, jöve egy Görög hajón, s horgonyoztunk.
Itt élelmünkre és kényelmünkre bevásárlott tárgyakat átvettük. - Szegény fejős
teheneket és a levágni való marhákat szarvuknál fogva, csigázták fel a hajónkra.
Elég lett volna egy ezrednek amennyi enni és inni valót átpakoltak hajókra. Délelőtt
10 órakor hajónk megindult a nagy útra. Este a Chios nevű sziget mellett haladtunk
el. Néhányan már közülünk tengeri betegek lettek.
16. Reggel 7 órakor a Syrai
kikötő előtt megállottunk s a hajókon levő 3 kalauzt partra szállítottuk s 8 órakor
tovább indultunk. Syra a sziget délkeleti részén kopár kréta hegyoldalon fekvő
pompás görög város. Két év óta itt hallottunk legelőször harangot kongani keresztény
toronyban. Tornyaik sajátságos alakúak födél nélkül. Házai mind emeltesek, fehérre,
zöldre vagy sárgára festettek, olasz lapos tetőkkel. Délben Serphó szigete mellett
haladtunk, tovább Anti Milót, Milót és Falkomeró kopár sziklás szigeteket, s estefelé
elértük a moreai partokat, s mintegy 10 órakor a Cypró szigetet hagytuk el.
17. Reggel a moreai partokat hátrahagytuk, s dél felé egészen eltűntek szemeink
elől. Ez nap az idő oly csendes volt, hogy csak szellő sem lengedezett, - a tenger
színe tükör volt. - hanem a víz alatti mozgása a tengernek hajónkat mégis úgy
megrázta, hogy nagyobb része magyarjainknak tengeri betegek lettek, én részemről
még csak symptomáját sem ismertem e nyavalyának. Este gyönyörű tüneményeknek voltunk
bámulói. - A hajó által megtört hullámokban dió nagyságú fosphor tüzek voltak
láthatók s tartottak 2-3 másodpercig.
18. Az Adriai tengeröböl torok közepén
haladtunk, mást égnél és víznél nem láttunk. Délután 3 órakor feltűntek a Calabriai
partok. Ekkor nagy eső jött s a két nagyobb árbocra felhúzták a villámhárító láncot.
Este 8 órakor elértük a Calabriai partokat, s az idő egészen lecsendesült.
19. Napfelköltekor már a Stromboli sziget mellett haladtunk. Az egész sziget egy
csúcsos hegyből áll, területe mintegy 1/4 mértföld, most már csak lassan füstölgő
tűzokádó hegy. Keleti oldala egészen szőlővel van beültetve, a tövében egy szőlők
közt szétszórt házakból álló falu egy kis templommal. Szép tekintete volt a szigetnek
napfelköltekor. Ekkor a hegycsúcsa magaszülte sűrű ködfelhőbe burkolva eltitkolta
előttünk füstölgését, de egy óra múlva elszállva a ködfátyol fejéről, az északi
oldalán a csúcsa felé tisztán volt látható a gyomrából kitóduló füst.
Közli:
Hory Béla
