Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

KÖZLEMÉNYEK

"Árvay László bujdosásá"-ból.

Átdolgozta PÁKH ALBERT

I.
Nincs szándékom feszegetni azon okokat, melyeknél fogva egy évtizeddel ezelőtt egy sereg honfitársammal együtt Törökországba költöztem én is. Meg fogják engedni olvasóim, hogy ami addig történt, hallgatással mellőzzem, - ezt elbeszélni nem az én dolgom, nem is feladatom.
Igen jól tudtam én, hogy "itt élned, halnod kell", hogy "a nagy világon e kívül, nincsen számodra hely", - arról is meg voltam győződve régen, hogy a hazai kunyhó szerény tűzhelye sokkal melegebb, mint az idegen paloták pompás kandallói: - de mentünk, mert úgy parancsolta a hazaszeretetnél hatalmasabb két úr: a szükség és a remény.
És parancsoltak vezéreink, kikhez mi hűségesen ragaszkodtunk azelőtt a szerencse, most a szerencsétlenség napjaiban. Fedező sereg voltunk.
Magamról megfeledkezve, részvéttel és csodálkozással néztem gyakran nem egy társamat. Elhagyta hazáját, elhagyta apját, anyját, testvérét, nejét, gyermekét vagy más rokonát, akiknek sorsa az övével talán elválaszthatlan kapcsokkal volt összekötve, akik talán életük fenntartóját vesztették el benne. S megindult most a vezéri parancsszó után a szomszéd ország lakatlan rengetegeinek, oly utakon tévelyegve, hol csak tolvaj csempészek szokták néha életveszély között árúikat szállítani. Vállait fegyver és lőszertáska nyomja; léptei ingadozók a sziklás egyenetlenségen, mely örökké fogva tartja figyelmét, nehogy helytelen lépést téve, tagjait megsértse, vagy a szaggatott-sziklafalakról örökre lebukjék. Rajta lévő terhe között egy megevő falatja nincs, de avval bíztatják, hogy majd falukra akadnak, vagy juhász tanyákra érnek s akkor - minden lesz!
A nap hosszú fáradalmait az éjszakák nem enyhítik jótékony nyugvással. Menniük kell, pihenésre most nincs idő - így kívánja a vezéri parancs. De a vezéreket paripáik hordozzák, utánuk málhások szállítják az élelmet, - esznek és isznak, amikor kívánják. Ha akarnák sem lehetne gondjuk arra, ha egy gyalog ember kidől az útból éhség és fáradságtól leverve; ha egy lova-kidőlt huszár nem képes a sebes gyaloglásra, elmarad, éhen vesz vagy valami jámbor atyafiak agyonverik; ha egy lovas bágyadt lovával lezuhan a mélységbe, - nincs gondja erre senkinek, mert nincs idő a késedelmeskedésre.
Mindenki összeszedte utolsó erejét, mert tudta, hogy egyedül a kitartás mentheti meg. Éhét tűrte mindenki, azon reményben, hogy majd csak elérnek valahová, ahol, ha másképp nem, erőszakosan is kielégíthetik vágyaikat, - mert az éhség a legkövetelőbb, legkegyetlenebb zsarnok.
Míg így haladtunk, a nap tüzes búcsúcsókjait hinté a komor bércekre. A fenyvesek vadásza, a bérci sas is visszatér portyázó útjából, körüllebegi néhányszor sziklavárát, azután nyugalomra száll. Nyugszik minden, az üldözött vad is menhelyét találta, csak a csermelyek csörögnek s az őszi szél suttog titkos hangokon. Mi boldog, aki nyughatik!
De mi megyünk; megyünk szünet nélkül a többiek után; nem nehéz őket követni, vérfoltok jelölik nyomaikat. Ím, hogy megtört a sziklarög a paripák patkói alatt, - de csitt! neszt hallok. Nézd, pajtás, amott mintha sötétednék valami, - most mintha emelkednék - jer, nézzük meg, mi lehet? - Szegény paripa! erőd elfogyott s leroskadtál lovagod terhe alatt s az itt hagyott veszni, még nyerged s kantárod terhétől sem volt ideje megoldozni. Hogy segítsek rajtad, nemes állat? Levinnélek a völgy forrásához, de nincs erőd inaidra állani: füvet tépnék számodra, de hol vegyem ezt itt, ahol kihalt a növényélet? Bágyadt szemeid már sejtetik közel végedet, - jerünk, hagyjuk megküzdeni az enyészettel. - Nézd, amott ismét egy kidőlt paripa; csinos kis fejéről, száraz lábszáriról látszik, hogy nemes fajta volt: szügyét golyó fúrta keresztül, talán lovagja szánta meg.
De nézd az alakot, mely előttünk éppen fölemelkedik, - fegyverét készen tartja kezében - de ím vigyázz! már célba vett - véged mindjárt - siess - kiálts: ki vagy!? - "Vagy úgy! - felelé amaz - mert azt hittem, üldözők háborgatnak, s még annyi erő van karjaimban, hogy az elsőt, aki ellenséges szándékkal közelít felém, földre terítsem." - Hát hogy maradtál így magadra, pajtás? - "Én bizony két nap s két éjszaka követtem társaimat; nem én, hanem ők hagytak el engem, mert nem bírtam velük tovább gyalogolni; fáradt, levert vagyok; két napja hogy nem vettem egyebet gyomromba hideg víznél." - Hogy fogsz hát magadon segíteni? - "Visszafelé indulok." - De tán jobb volna, ha csak halkkal is utadat folytatnád. - "Nem bírok, nem tudok; lelkem testem erőtlennek érzem." - De hát mitévő léssz itt ez elhagyatottságban? - "Ledőlök és pihenek ez éjen át, ha tudok; hajnalban, ha egy kis erőhöz jutottam, elmegyek lest állni, hogyha szerencsém akadna valamit ledurrantani, - lelövöm s megeszem; azután megint tovább megyek; ha pedig nem szolgál szerencsém, úgy is vesznem kell, hát szolgáljon ez a golyó nekem. Isten veletek!" - Vigasztald magad pajtás, hogy mások is osztoznak nyomorúságodban. Áldjon meg a Teremtő!"
Messze tehát már nem lehetünk tőlük, csak ballagjunk, ahogy birunk; a hold fénye világítja ösvényünket, az elmaradt hullák jó kalauzok. - Nézd e szétszórt batyut, tarisznyát, amott egy egész nyeregkészletet, melyet azért hagytak el, mert alkalmasint nem bírta tovább a szegény állat. - Mily roppant sziklafal ez itt, minő mélység alattunk! Le ne nézz, mert megtántorodol! csak eléd figyelj; biztos lépj, hogy meg ne csússzál, mert szörnyű halál tátong alattad. - Nézd ott lenn a sziklafoszladékot, mely egy lovat fogott fel, vajon lovagja megmenthette-e magát?
De kettőztessük lépteinket, mintha tompa zaj ütné meg füleimet; - aligha el nem értük őket. Igen, nézd, amott a völgy ölében fénylenek tüzeik, - hallod, mint tombolnak lovaik? igen, igen, ezek ők lesznek, kiket oly nehezen tudunk utolérni.
- Jó tanyát, földiek! Tán e vadregényes táj bájolt el annyira, hogy ily késő éjszaka sem tudtok még aludni?
- A bizony, földi! Csakhogy nem annyira elbájolt, mint inkább elbágyasztott.
- Hiszem, hogy jól eshetett a parázson csepegtetet szalonnás kenyér a sok kínszenvedés után.
- Jól esett volna ám, jól mondja, de híre-hamva sincs köztünk kenyérnek vagy egyéb harapnivalónak. Jegy kis kukoricalisztet hozott egy-kettő közülünk magával, azt is már rég odaadta lovának, hogy kárba ne menjen; magunk meg csak tűrjük, amíg lehet; majd úgy sem marad egyéb hátra, mint hogy leüssük lovainkat, ha éhen nem akarunk elpusztulni.
- Áldott egy tájék lehet ez, hogy az állat sem kaphat benne egy harapást.
- Nincs itt, földi, egy árva fűszál sem, de még a moha sem terem meg a kősziklákon. Nézze meg bár lovainkat, milyen megtermett erős állatok volnának, s most akár bicskával szúrjam keresztül a vékonyukat. Az út is olyan, hogy csak a kecske járná meg s szegény páráknak már két napja nincs mit falniok. Vagyunk már vagy huszan, akik ló nélkül maradtunk, s ugyancsak keserves lovas embernek, ha itt a maga lábára szorul. - már vagy öten el is maradoztak, - az Isten lesz a gondviselőjük. S ki tudja, mikor értünk még ki a hegyekből, s ki tudja meg azt is hova jutunk? Pedig ha még holnap sem találunk kenyeret, takarmányt, no már azután nem jó lesz a dolog.
- Ugyan hányan lehetnek mindösszesen, földi?
- Vagyunk biz itt szép számmal; - hadd látom csak, - Pista te, mennyinek vélnéd a lengyeleket?
- Lehetnek vagy négyszázan.
- No én is úgy gondolom, mi huszárok meg ismét vagyunk annyian, azután Bem gyalog testőrei megint vagy százan lehetnek, hát még a hozzánk csatlakozott tisztek s közemberek, ezek is lehetnek vagy százan.
- Aztán földi, úgy vannak-e mindnyájan, mint most beszéli, nincs senki, aki el volna látva élelemmel?
- Van itt bizony, földi; a lengyelek legkivált jól ellátták magukat mindenfélével, mert nem is tettek egyebet, hogy a határvégen jártunk, csak kobozni jártak faluról falura; de saját embereink közt is találkozik, akinek, ha egyebe nem is, legalább kenyere van, evvel táplálkozik maga is, lova is; de mit használna, ha fele részének volna is élelme, ha a másik fél szűkölködik! Uram, vége itt a barátságnak, - akinek a feje fáj, maga nyomogassa a homlokát.
- De hát nem mondta senki előre, hogy majd ennivalóra is lesz szükség?
- Nem szólt nekünk senki erről, sőt inkább avval bíztattak, hogy majd találunk mindent, ami kell; falukon megyünk keresztül, juhásztanyákat érünk, nem fog üldözni senki bennünket. az igaz, hogy ezt nem is tette senki, de az is igaz, hogy élelem dolgában nagyon megcsalatkoztunk. Hiszen az Istenért! minő darab földet bejártunk már két nap, két éjszaka, de van-e egy rongyos viskónak csak híre, van-e nyoma egy rideg nyájnak, vagy egy árva fűszálnak ezeken a sziklákon? - Tudja isten, földi, tán maguk sem tudták vezéreink, hova vezetnek. Vigasztalódunk, ahogy tudunk. Majd holnap, ha Isten segít, csak keresztül megyünk a havasok gerincein, s ha e havasok egyik oldalán népes faluk terülnek el, majd csak a másik oldalon is embereket találunk. -
A beszélgetés lassanként elhangzott. Itt voltunk azok között, akiket elérni iparkodtunk. Élénken lobogott a tábortűz; a száraz fenyő füstje ropogva száll fel s fényes sziporkái kialudva hullanak szét az éj sötétébe. Néma csend uralkodik a szűk völgyön; csak néha egy dobogás, egy zablacsörrenés, vagy egy mély sóhaj adják jeleit az élőknek. A hold fellegek közé vonult s a sötét fenyvesek komoran merednek fel a csillagos ég felé. Pihennek az elfáradtak, mélyebben a temetőben sem alusznak.
Hajnalhasadtakor a virradó hangjára rezzent fel a tábor. Néhány perc múlva megrezzent a nyergelő trombita is; élénk fegyvercsörtetés, izgás, mozgás mindenfelől. Merul falu papja, összefűzve egyik hívével, mint erőszakolt kalauzok, legelől megindulnak. Ezeket követi a gyalogság, azután a dzsidások, középen Bem s több főtiszt, továbbá az önként csatlakozottak vegyesen, végre a huszárok. Egy óra kellett, míg az egész tábor mozgásba jött.
Törik a lehullott száraz ág, csattog ismét a patkó a sziklás tekervény meredekjén: ember és ló összeszedték végső erejüket s szaporán követik egymást. Meredek sziklás hegyoldalban kanyarog az ösvény, néhol leroskadt odvas fenyőtörzsek, néhol kiálló szikladarabok nehezítik járásunkat. A győzősebb lovak előre törtetnek, ahol az út kitérést enged, a fáradtabbak lassú léptekkel el-elmaradoznak egymástól; a gyalogok egy része hátramarad s a lovasok közé vegyül. Egy huszárkapitány lebukott egy meredeken s lovastul legurult a völgy fenekéig,- de minő isten csodája! sem ő, sem lova nagyobb sérülést nem szenvedett s a völgy mentében visszajutottak, honnan megindultunk s kevés időre rá velünk ismét egyesült. - Minő dolog az ott hátul? Egy huszár alól kidőlt a ló. "No hát csak hagyja ott, maga pedig jőjön szaporán, ha tud; ha pedig nem tud - jó egészséget!" - Elől a lovasok leszállnak lovaikról, hogy a keskeny szorulaton, melyen végig kell menniük, biztosabban mehessenek, miközben a szájról szájra hangzó "szállj le" szóra mindegyik leszáll lováról. Ezt fékszáron vezetve az első lovag megindul, utána több lépésnyire a következő s így rendre. Lovaik reszkető inakkal tapogatják az útjukba eső rögöket, fejeiket szaglásra eresztik, nyilt orrlyukaikból nagyot horkantanak, mintha kérdeznék: nem csalsz-e meg? Egy helytelen lépés, egy biccenés lesodorná őket oda, ahonnan nincs többé visszatérés.
Hálistennek, veszély nélkül mult el az átjárás a szoroson.
A nap magasan jár, de erejét elveszik körülöttünk a havasok. Utunk téresebb lesz egy hegytetőn, csak magunk és lovaink bírnák, - de lelkileg, testileg le vagyunk verve az éhség- és fáradságtól.
Fölértünk az égbenyúló havasok tetejére. Visszanéztünk az édes haza földjére - "látsz-e többé, vagy soha sem?" - Isten veled! isten veled!

Közlemények "Egy magyar menekült bujdosásá"-ból. *)
*) Mult számunkban hibásan állott: "Árvay László bujdosása." Szerk.

II.
1849. augusztus hó utolsó napján a menekültek Viddinben összpontosultak. A vár déli részén, a Duna és egy kisebb folyó közötti sík téren állottak tanyasátraik, elkülönözve egymástól testületenként egyenes, széles utcák által.
A magyar menekültek három külön testületet képeztek. Az egyik Bem dandárja volt, melyet Vöröstoronynál a muszkák még július hóban szorítottak ki Oláhországba; ezek fegyverüket viselték, míg az ügyek Magyarországon végüket érték. A másik testületet képezzék a Török tábornok hadtestéből Mehádián keresztül menekvők. A harmadik volt Bem kísérete. Az elsőt tehetjük 2000, a másodikat 2200, a harmadikat 800 főre. Ezeken kívül voltak a lengyelek és olaszok; az elsők mintegy 500, az utóbbiak 250 főig. Mindezek ismét két osztályba sorozandók: polgári és katonai rendbe.
A katonai osztályba tartozók, kivevén a tábornokokat s néhány törzstisztet, a sátrakban tanyáztak; a polgári hivatalt viselők a városban laktak. A tanyázók kényelmére elegendő sátrakat hozattak ki a várból; az élelmezésre is gondot fordítottak egy e célra rendelt török főélelmező tiszt és segédje által. Az élelmiszereket naponként kétszer, következőleg adatták ki: 1/4 font juhhús, 8 lat rizs, 2 lat vaj, 4 drem só (2 1/4 font = 400 drem), 1/2 font vöröshagyma, 2 font kenyér egy-egy részletben; tízre számítottak 45 font tüzelőfát. - A tanyatér körül felállított török őrvonalon túl nem volt szabad menni még tiszteknek sem; azonban a térparancsnok naponként hat tisztnek megengedhette a városba menetelt. A tanyások szükségeinek kielégítése tekintetéből szabad volt a kereskedőknek, portékáikat a hely színén árúba bocsátani.
A tanyázók napi foglalkozása ebből állott: tisztálkodás a sátrak körül és maguk után; főzés; fürdés, - s ábrándozás és dévajkodás a szünórákban. A tilalmas várost mindenki égett látni. Az a hír lehetett elterjedve, hogy a menekülteknek sok pénzük van, s ez csalhatta ki a sok török és bolgár kereskedőt tanyánkra. S valóban megfoghatlan, hogy ez általános szegénység közepett miképp tudott annyi pénz ide szivárogni. Ötven kereskedő jó vásárt csinált köztünk naponként. Hogy lehetett ez? Csak úgy, hogy volt közöttük valami 500 lengyel, akik sok pénzt hoztak ki magukkal hazánkból, s volt továbbá itt is olyan zsidó elég, akiket mindenre lehet használni az ég alatt. A pénz circulatióba jött lassanként, és természetes, hogy ki nem maradhatott a kártya sem, s volt nyereség és veszteség elég. Ott ültek a tanyatér közepén sátraik előtt a viddini markotányosok; egyik előtt egy rakás dinnye, szőlő, szilva; a másiknál kenyér, száraz hús és sajt; a harmadiknál bor, pálinka; a negyedik kávét, dulcsászt, nargillát és csibukot kínál; az ötödik inget, cipőt, papucsot, s egyébfélét; a hatodik tombakit, dohányt, piát és pipaszárt árul, - s ezeket mindig nagy sokaság veszi körül s a forgalom napról napra élénkül. S bebizonyul, hogy ahol kettő elélhet, a harmadiknak is csak jut valami s a negyedik sem vesz éhen. Így élt a sátorozó tábor a viddini síkon, az első hetekben.

III.
Ez itt a mi tanyánk - az ő ősi egyszerűségében. Se fala, se kéménye, kiterítem egyik sarkát, s ez nappal ablak, melyen kikandikálok, este ajtó, melyen hűs szellőt bocsátok be. Egyik sátor olyan, mint a másik; ha kimentem s visszatérek, csak úgy ismerem meg, hogy honn vagyok, ha rendre olvasom szomszédaimat. Legalább nincs mit felhányjon egyik a másiknak, mind egyenlők vagyunk a - nyomorúságban. De mit beszélek nyomorúságról! Hát kinek mi baja? nincs-e gondoskodva mindenkinek élelméről, lakásáról? ha rövidséget szenved valamiben, nem adják-e meg neki nyomban? ha megbetegszik, nincs-e, aki ápolja, gyógyítsa? ha honvágytól kesereg, nincsenek-e elegen, akik megvigasztalják? Oh, csak igazságosak legyünk! Ezer hálát adhatunk nemeslelkű szomszédainknak, kik megoszták velünk a vendégszeretet szives asztalát, s vigaszt és erőt öntöttek lankadó lelkeinkbe. Ott kaptunk gyámolítást, ahonnan hajdan nem is vártuk és reméltük...
Itthon volnánk. Van-e gyertyánk? Azt tartom, gyújtsuk meg, úgy sem lehet egyéb dolgunk, mint elpipázni az időt. Az éjet nehéz is már átaludni, mert hideg is kezd már lenni. Ugyan mit gondolnak már velünk? meddig fogunk még künn a gyepen sátorozni? Addig csak megjárta, míg langyos derült napok voltak, míg a Dunában fürödhettünk, de most a ködös nedves időben, ez ingoványon, ahol akkor is sok a nedvesség, ha hétszámra nem esik is, bizony fiúk, nem tréfadolog. De mutatja is a következés, mert majd minden második sátorban találhatsz egy beteget. Hát a viddini kórházak, melyek annyira tele vannak, hogy nem fogadhatják be többé betegeinket!
- Úgy van - szólalt fel egy pajtásunk - még pedig a kolera kezd pusztítani soraink között. Tegnap jókor reggel, amint kimentem sátrunkból, itt saját utcánkban, az ötödik sátor mellett, egy derék szálas fiút pillanték meg hason feküdni. Megállottam mellette s hogy arcába nem nézhettem, azt hittem, hogy őkelme talán többet öntött a garatra s most útközben eldült. Megrázom vagy kétszer, nem mozdul. - Jó reggelt, atyafi! szólék; nem felel. Én már fel akartam emelni szegény ördögöt, hogy sátorába teremtsem, midőn kikiált valaki a mellettem álló sátorból: "Nem kell bántani azt a fiút, hisz a meghalt!" - Én meglepetve s megilletődve, a sátor felé közeledém, honnan a hangot hallottam. - "Hét ismerik e legényt?" - kérdém. - "Hogyne, hisz lakótársunk volt." - " Hét mi baj érte, hogy künn a sátor mellett fekszik kiterítve?" - "Nem tudjuk; tegnap este panaszkodott, hogy nem jól érzi magát, de velünk együtt lefeküdt; éjjel alkalmasint ki kellett mennie s ma reggel ott találjuk halva." - No lássátok, barátaim, ez a viddini sátorozás október havában.
- Már az igaz, - vevé fel a szót egy másik, - hogy nem igen mulatságos ez a mi életünk, de hiszen minduntalan igérik, hogy így meg amúgy, ilyen meg olyan jó dolgunk lesz. Legalább azt az egyet megtehetnék, hogy ebből a mocsárból valahára kiszabadítsanak, akkor az élelem és ruházat körüli hiányokat is szívesen eltűrnők.
- De bizony ha bevisznek is a városba, ruházatunkról múlhatatlanul gondoskodniok kell. Maholnap itt a tél, ha nincs lábbelink, ki nem mehetünk, ha nincs meleg felöltőnk, a szobában sem maradhatunk meg, mert hiszen ismerjük már a török házakat, milyenek, hogy azokat ki s bejárja a szél, hogy afféle boglyas kemencék sem ékesítik, amellett a kis mangál mellett pedig még az ujjainkat sem igen melengethetjük s hol veszed a drága szenet, ha nincs s alkalmasint nem is lesz pénzed? Jó lesz, ha jut annyi a fűtésre, hogy csibukjainkat meggyújthassuk...
- Nyissátok ki az ajtót! - hallatszott most egy hang a sátoron kívül.
- Hát itt vagy, Gyuri?
- Itt ám, de még Pista is.
- Hát ti mi hírt hoztok ilyenkor?
- Semmi egyebet, cimborák, mint a magunk jó hírét, meg ezt a kulacs igazi jó bikavért. Adjon isten jó estét!
- Fogadj isten! Üljetek hát le közénk.
- Nesze pajtás, kóstold; ilyet nagy apád sem ivott török földön. - Adom becsülettel.
- Jó - de bizony jó - mondhatom, kapitális - hát honnét hozod ezt?
- A bolgár városból, - disznó messze van. De hát megérdemli a fáradságot, ugy-e? - Aztán meg, - ha tudnátok - ugy-e Gyuri?
- No mi, tán csak valami szép menyecske...
- Nem a bizony, kisebb gondunk is nagyobb annál, - hanem olyan egy hatalmas edényből csurgott ki ez a vörös bor, hogy először bizonyosan az edényt, azután csak úgy építették fölibe a házat. Öcsém, háromszáz akós hordó volt a! - Ugy-e csak iszogathatunk belőle, míg kifogy? De nem is mondom el senkinek ezt a fölfedezésemet, mert úgy járok, hogy kiissza előlem az a sok jámbor szomjas ember.
- Ne ítélj magadról, Pista; másnak úgyis csak egy gyomra van, neked kettő. Tán terólad írta Petőfi azt a verset:
Mikor térsz már az eszedre, te Sándor,
Tivornya éjjeled és napod.....
- Írta bizony saját magához. De hát mit csináljak naphosszat? Búsuljak? akkor időnap előtt megöl a búbánat. Vigadnom kell, ezt pedig csak úgy tehetem, ha iszom, - ergo iszom mind halálig!
- No hát csak inkább igyál, Pista pajtás.
- Hát te Gyuri, voltál-e Erdősynél? hogy van?
- Megvan; panaszkodik, hogy a törökök naponként újabb ígéretekkel halmozzák őket s ezek nemcsak nem valósulnak, sőt újabb hírekből úgy látszik, hogy igen aggasztó jövőnek nézhetünk eléje.
- Hogy hogy?
- Hát azt beszéli Erdősy, hogy Andrássy levele Stambulból értésünkre adta, miként a Porta kénytelen engedni a hatalmas szomszédok követeléseinek s hogy bennünket csak egy mód által tarthat további védelmében, s ez az: hogy az ozmán hitre áttérjünk.
- A mennydörgős ménkűt! - Hát a főbbek mi véleményben vannak erre nézve?
- Erdősy úgy nyilatkozik, hogy kész inkább áttérni, mint magát kiadatni. S úgy mondják, hogy valószínűleg mind ezt teszik a többiek is.
- Az öreg fehértollas (Bem) is?
- Az minden esetre, de a feketetollas (Kossuth) semmit sem akar tudni erről.
- Barátim, ez komoly kérdés, amit meg kell fontolnunk. Én részemről, ha oly fontos egyéniség volnék, mint azok, talán magam is osztoznám nézetökben, de nekünk apróbbaknak kissé higgadtabban lehet a dolgot megvetni. Nem kell elfelejteni, barátom, hogy ha mi törökök leszünk, megszűntünk lenni magyarok, tehát a nemzetiség forog kérdésben: azután pedig elvesztjük társadalmi állásunkat; gyűlölni fog minket a keresztény, de a muzulmán sem fog soha igazi töröknek tartani. Olyanok leszünk, mint nálunk a keresztelt zsidók.
- Hát a kandiai telepedésről is hallgatnak? Hiszen e napokban azt beszélték mindenfelé, hogy Kandia szigetére telepítnek bennünket.
- Úgy van, és hogy a törökkormány el fog látni mindennel, ami egy földmívelőnek kell.
- Biz arról most mindenki hallgat.
- Vigye a patvar, ha az ember tudná, hogy végét veti vele a sok nyomorúságnak, én bizony, nem bánom, törökké lennék, - de hogy sorsom se javuljon, törökké is legyek, abból ugyan semmi sem lesz.
- Erdősy úgy reményli, hogy akik áttérnek, megkapják rangjukat a török seregben.
- No már a szép szó -
- Eh, soha se okoskodjunk, - elég időnk van még arra.
- Úgy van, cimborák, holnap is ráérünk, most vigadjunk, míg adja a kulacs. Pista te, köszöntsd rám már no, - azután nyújtsd odább.

Közlemények "Egy magyar menekült bujdosásá"-ból.

IV.
Andrássy levele Konstantinápolyból nem volt koholmány: megtudtuk, hogy igaz. Állapotunk mindig kétségesebbé lett. - "Törökké lenni, vagy nem lenni?" ez volt most a kérdés, mely mindenkit gyötrött, hol kisebb, hol nagyobb mértékben. A kérdés fontosságát mindenki érezte, mert hiszen arról volt szó, hogy eltagadjuk hitünket, nemzetiségünket, vagy pedig legyünk a legbizonytalanabb sorsnak martalékai. Olyan dolog volt ez, mire nézve senki sem szorult a másik tanácsára; ezt mindenkinek önmagával kellett elvégeznie. Annyi igaz, hogy a törökök iránt táplált ellenszenvünk s balvéleményeink mindinkább oszoltak. Meggyőződtünk, hogy nem istentagadó barbár népek ezek, sem emberevő pogányok vagy haramiák - mint sokszor gyermekkorunkban ijesztgettek, - hanem nemeslelkű, józan erkölcsű, vallásos buzgalmú emberek, kik sokban például szolgálhatnak a művelt európaiaknak. Legnagyobb bűnűk a szerencsétlenségük oka, hogy egykor hatalmasok voltak s most tehetetlenek. Szokásaik ugyan eltérnek a mieinktől, de azért nincs ok, tőlük iszonyodni.
Hírneves honfitársaink, kik benn a városban laktak, nem is sokat alkalmatlankodtak nálunk tanácsaikkal. Egyre vendégeskedtek, mulattak, kártyáztak, - velünk nem sokat törődtek. Nem hozom fel a magam nyomorúságát - és nem irigylettem senki módját, bár fájlaltam, hogy sokan, kik sem születésüknél, sem érdemeiknél s rangjaiknál fogva nem állottak nálamnál feljebb, most gavalléroskodtak. Hamar tisztába jöttem magammal s helyzetemet is megszoktam; éltem, amint lehetett; ruházkodtam, amint tudtam; sem oláh süvegem, sem sárga papucsom miatt magamat nem szégyenlettem; csak az fájt, hogy nálamnál még sokkal szegényebb úrfiakat is láttam, akik midőn mosatták egyetlen fehér ruhájukat, köpenybe takarózva őrizték sátraikat, mindaddig, míg a tisztát meghozta a magyar markotányosnő, aki azt szánalomból mosta ki. Hát betegjeink, kiket a piszok és féreg ölt meg kemény fekhelyeiken...?
De hagyjuk ez elmúlt nyomorúságot, mely miatt egyeseket talán okozni sem lehet. Hanem azért nézzünk körül a városban lakó magyarjaink között is, nézzük, hogyan élnek.
A legcsinosabb épületeket ők lakják s egy-egy ember fizet havonként 20-30 arany lakbért. De hát mi szüksége egyes embernek ily nagy házra? Nem lakhatnának el akár négyen vagy haton egy szálláson? Nem bizony, mert ez nem volna illő rangjukhoz, amely török fogalom szerint azt kívánja, hogy egész udvart tartsanak maguk körül. Hát az a sok hátasló minek? Ez is a tekintély fenntartására szükséges. Délceg paripákon és fényes kisérettel mentek ki embereink az utcára, mert hiszen egy basának is tíz, húsz kísérője van, pedig rangjában ez csak úgy áll hozzájuk, mint egy vicispán egy miniszterhez. Úgy kívánja itt a szokás és "Si fueris Romae, romano vivito more!"
A baj csak az volt, hogy ezen fényűzés lassanként az alsóbb rangúak közé is elharapózott. Eredj csak egy ezredes vagy őrnagy szobájába - de tanácslom, jó külsőd legyen, különben szóba sem áll veled. Nézd meg, miképp van berendezve, csupa hintázó pamlag s drága szőnyeg; borostyánkő csibukok, ezüst nargillák, bakcsa dohány, kávé, citromos vízzel, mandulatejjel, dulcsásszal s az ég tudja, még mivel, mind rendelkezésedre áll. Ha szeretetreméltó vagy s tudsz eleget fecsegni s udvarolni, még házibarát is lehetsz és a nagyságos asszony kegyébe férkőzhetel. De itt ember légy a talpadon, mert a nagyságos asszony pogányul kardos egy menyecske. Hogyis ne? ő 1849-ben beállott honvédnek s egész a kapitányságig fölvitte s most isi egyenruhájában láthatod imádott férje oldalánál.*)
----------
*) Mert volt itt ily kalandos nő akármennyi. Hadd mondjak el itt közbeszólva hamarjában egy-két nevezetes esetet. Ki ne emlékeznék Sári nagyságára az 55-ik zászlóaljnál? Én ismertem őt mint markotányosnőt; csinos, barna menyecske volt. Ismertem Viddinben, mint hadnagynét, majd mint kapitánynét; később Sumlán egy módosabb őrmester szerezte el nejének: ugyanott még őrnagyné lett. Soká nem láttam azután, míglen hat év mulva Perában találkoztam vele, oly kíséretben, hogy kalapot emeltem előtte; mint később megtudtam, most egy olasz doktornak volt hitvese. - Hát Mari nagysága, valamelyik erdélyi zászlóaljból! - Erre is sokan fognak még emlékezni. Ő először is markotányosné volt, azután tűzmesterné, tüzérkapitányné, nemsokára huszárőrnagyné, azután grófné, azután magyar konzulné, azután görög kereskedőné, azután angol ezredesné, megint kapitányné lett, végre most egy török csijliken (major, tanya) van, nem messze Sumlától a Balkán alatt, neje egy volt közhonvédnek, ki a krimiai háború alatt, a helyszínén, jól felépült vagyoni tekintetben - élvezvén végre sok hányódás-vetődés után a családi élet boldog nyugalmát - ha ugyan élvezi.

Míg mi így éltünk szomorú és víg napjainkat, egyszerre híre futamodik, hogy Hauslab osztrák cs. k. tábornok megérkezett egy hosszú vonattal, hajóit a konzulátus előtt horgonyoztatja, s hogy feltétlen engedélyt hozott minden visszatérőnek.
Tehát feltétlen visszatérés! Nem szenved kétséget, hogy a tábornok hajói meg fognak telni s meg fog szünni Viddinben az éhség és a kolera. Oh bár csak négy héttel ezelőtt hozták volna ide a szelek ezen hajókat - most nem maradnának el ama százak sem, kiket a föld eltakart örök nyugalomba.
Én első percre elhatározám magamban, hogy nem megyek haza.
Mégis szerettem volna tudni, e hír minő hatást szül a nagy tömegnél. Éppen menni készültem már egy estén a Jeni khán-ba, ebben a viddini börzébe, ahol meg lehetett tudni mindent.
De ím, mintha dobolnának... igen, a tisztikart hívják össze a táborban. Látom, gyülekeznek a sátorutcákban; már magam is csak elmegyek, hadd halljam, mi jó hír van.
A tábori parancsnok, K. alezredes sátra előtt vagyunk, egy négyszöget képezve a felállított zászlóaljakkal. K. elhagyja sátorát s a négyszög közepén megállapodva, így szól:
"Honvédek! Tegnapi hirdetésünkben azt mondottuk, hogy a török kormány kiad bennünket, ha törökökké nem leszünk; mai hirdetésünk e hírt megcáfolja, miután az osztrák kormány Hauslab tábornok urat egy gőzhajó-vonattal Viddinbe küldötte oly utasítással, hogy minden alattvalójának feltétlen engedélyt adjon a hazatérhetésre. Hogy mit tegyetek, az mindenkinek saját belátásától fog függni; - mi ezennel közhírré tettük, ami tudomásunkra jutott."
Most ismét szétmehetünk, tehát újra ott állottunk, ahol elébb. Úgy vettem észre, hogy nem minden embernek volt ínyére e felszólítás. Úgy beszélék, hogy Bem, Kmety, Stein és Balog már törökökké lettek.
E kérdésen törtem én is e perctől fogva komolyan szegény fejemet. Fontos egy lépés. Török! tehát belőlem török legyen! Megvallom, kíváncsi voltam, miképp fog ez megtörténni, miképp fogok átváltozni - semmi fogalmam nem volt ekkorig, miképp lesz a magyarból török. Egymagam nem fogok ajánlkozni, mert valami csúfot tehetnek belőlem, hanem majd pajtásokat gyűjtök s így könnyebb lesz a vállalkozás. Vagyunk már akárhányan, akik csak arra várnak, hogy kezdje el valamelyik. Ilyen vezér még nem akadt közöttünk, de nem sok bizgatás kell már, hogy seregesen neki induljunk. - No, fiuk! leszünk-e, vagy nem? - Leszünk bizony. - No hát induljunk. - Induljunk hát no. - De hát hova is kell mennünk? - Kérdezzük meg azt a török őrt, majd az megmondja. - Jó lesz biz a!
- Kardács! törökök akarunk lenni, hova kell mennünk?
- Pasha janda, ühm!
- No hát csak menjünk, úgyis tudjuk ennek a lakását.
Megyünk mendegélünk, végre elérünk a serailhoz s bejelentjük magunkat Faud basánál, hogy mi törökök akarunk lenni. Egy tágas terembe vezetnek fel, melynek homlokzata erkély-alakban nézett a Dunára le; magas ablakokon jött be a világosság; kívülről fa-rostélyzat, belülről bíbor függönyök. A terem bútorzata körös-körül pamlag, melynek egyik része magasabb s egy csigamozaikkal volt ellátva. Ide állítottunk mi be vagy tizennégyen.
Kevés szünet múlva megnyílik egy mellékajtó, melyen egy piros pozsgás, egészséges ábrázatú, erőteljes férfiú, a basa, és utána tolmácsa lépett be, ez utóbbi egy iszonyú vastag, valami bibliaféle könyvet cipelve hóna alatt. A basa, anélkül hogy elfogadná köszöntésünket, fölveti magát a csigaszekrény mellé s kulcsolt lábakkal helyet foglal. Ezután vizsgáló tekintettel körüljártatja rajtunk szemeit s köszönt, mondván: "Hos geldi!" - Hosszú szünet váltja most fel az ünnepélyes jelenetet, miközben néhányat közülünk elhagy a türelem s már-már ingadozni kezdenek: ne lépjenek-e még jókor vissza? - Azonban a basa megszólal; komoly tekintetét rajtunk pihenteti, de szavai a tolmácsot illették, kinek mélyen figyelő arcvonásából gyaníthattuk, hogy épületes beszédet vesz át számunkra. Mi egy szót sem értettünk, de meghatva hallgattuk rezgő szavait.
A basa egyelőre elvégezvén, a tolmács felénk fordul s így szól:
- Uraim, önök ide jöttek, hogy hűséges esküjüket letegyék a mozlim vallásra. Meggyőződésből teszik-e ezt, vagy a szerencsétlenség készteti e lépésre? kérem, feleljenek.
E szavakra ketten kilépnek közülünk s azt sem mondva, hogy "befellegzett", szépen ott hagynak bennünket.
Ez roppant compromissio volt ránk nézve, képzelhetni; jóvá akartuk azért tenni társaink meggondolatlan viseletét, egyik társunk elhatározott hangon következőleg nyilatkozott:
"Basa effendi kérdésére, hogy vajon meggyőződés vagy kénytelenségből térünk-e a mozlim vallásra, nyilatkozatunk ez: Minket a sors száműzött honunkból, mi csak nemeslelkű, vendégszerető szomszédainknak köszönhetjük, hogy törvényes ótalomban s minden egyéb kedvezményekben részesülünk. Mi a keresztény vallásban nevekedtünk, mi e vallásnak hívei és tisztelői voltunk s mi azt soha el nem hagyjuk, ha erre a körülmények nem kényszerítnek. Ami pedig a mozlim vallást illeti, meggyőződésünk erre nézve nem lehet, mert mi még nem ismerjük, csak annyit tudunk, hogy mindnyájan egy Istent imádunk. Hogy tehát kereken kimondjuk, vallástok felvételére a becsület késztet bennünket, mert ha ti minket elfogadtatok szolgálatba, ezt, úgy hisszük, csak úgy érdemeljük meg, ha mindenben egyek leszünk."
A tolmács ezeket elmondván urának, a basa ismét így szólt:
"Ti hát, úgy látom, meggondoltátok, mit cselekesztek, s én íme a padisah nevében biztosítlak titeket szolgálataitokban."
Ezután felnyitották a szent könyvet, a Koránt, a tolmács olvasott belőle s mi egy ujjunkat tartva fel, utána mondottunk minden szót - annyit értetünk belőle, hogy akár halálos ítéletünk lehetett volna. Csupán a végszavakra emlékszem e hosszú mondókából, amik így hangzottak:
La Allah, il Allah Muhamed resull Allah!
S ekként törökök voltunk egyelőre.
A basánál nem volt több dolgunk; innen azonban a nagy kaszárnyába kisértek, hol egy zászlóalj volt felállítva, mely a miralajra (ezredes) várakozott, ki rajtunk a beavatás egyéb kellékeit volt végrehajtandó.
Nagy kísérettől környezve a miralaj végre megérkezik s a további ünnepély ekként folyt. Sorban felállottunk, kevés távközre a velünk szemben álló török zászlóalj előtt, azután a fezeket (török süveg) kipakolták s megkezdődött a keresztelés, azaz: elnevezés.
- Neszl ad iszterszin? (Mi nevet kívánsz?) kérdezte az ezredes.
Aki már tudott török neveket, elmondott egyet; akinek nem jutott eszébe egy is, ráhagyta a keresztelő atyára.
- Feki! (Jó) mondá ő. Erre levette fövegét a keresztelendőnek s azt a mellette álló őrnagynak adván át, mondá: "Szizin ad Szali olur" (A te neved Szali lészen); ezután fülig fejére húzta az új hívőnek a vörös fezt, mire az őrnagy két kezébe fogván az átvett föveget, bele köpött, azután a földhöz vágta, rá tiprott s "szittim gyaur!" szavakkal tovább rúgta. Így ment ez sorra.
Elvégezvén ez ünnepélyt, a török zászlóalj imára borult le. Ima után a banda egy siralmas nótát kezdett rá, majd ríva fakadtunk tőle - és kiállottuk a sarat szerencsésen.
Most már felavatott becsületes muzulmán lettem; nevemet felírtam a magam orthographiája szerint, hogy valamiképp el ne felejtsem, de felírattam egy igaz hitű derék juszbasi kollegám által a török Ábécé szerint is, hogy azon esetben, ha majd havidíjamat kelletik nyugtatnom, alá tudjam írni annak rendje s módja szerint. Minden igyekezetem ezután oda fog irányulni, hogy jó török váljék belőlem. Ha allah megsegít, három capitulatiót talán még kiszolgál Szali aga.
- Laci te! kiáltott felém egy cimbora.
- Ne szólíts engem pajtás, többé úgy. Az is nevem volt, az igaz; becsülettel viseltem huszonnégy évig szárazon és vizen, háborúban és békében, hanem most Szali agának hívnak. Most először is komoly kezdek lenni, mert úgy illik a muzulmánhoz; azután ha ezt megtanultam, a gravitást, méltóságot kell tanulmányoznom, hogy minden szó, mely kijön ajkamon, kerek, nyomatékos és talpraesett legyen. Ha ez is megvan, következik, hogy helyesen tudjak gesztikulálni beszéd közben, mert az szép, úrias, kényelmes szokás és igen rövidíti a beszédet; továbbá meg kell tanulnom a fejnek és testnek méltóságos hordását s miképp kell lépnem, majd ha Viddin utcáin végig sétálok: egy lépés - szónet - második lépés - ismét szünet s így tovább; most jobbra nézek, azután fejemet ismét méltóságosan balra kanyarítom.
De ez még nem elég. El fogok járni a kávéházakba, megtanulok helyesen bókot csinálni, tisztességesen, keresztbevetet lábakkal ülni, csibukozni, végre halkkal és szerényen társalogni s ami legfőbb, naphosszat mélán gondolkodni. Majd csak lesz belőlem valami.
Isten veled tábori élet! sokat áztam benned, de megbocsátok, mert én most kaszárnyában lakom.