Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
KÖZLEMÉNYEK
"Árvay László bujdosásá"-ból.
Átdolgozta PÁKH ALBERT
I.
Nincs szándékom feszegetni azon okokat, melyeknél fogva egy évtizeddel ezelőtt
egy sereg honfitársammal együtt Törökországba költöztem én is. Meg fogják engedni
olvasóim, hogy ami addig történt, hallgatással mellőzzem, - ezt elbeszélni nem
az én dolgom, nem is feladatom.
Igen jól tudtam én, hogy "itt élned, halnod kell", hogy "a nagy
világon e kívül, nincsen számodra hely", - arról is meg voltam győződve
régen, hogy a hazai kunyhó szerény tűzhelye sokkal melegebb, mint az idegen
paloták pompás kandallói: - de mentünk, mert úgy parancsolta a hazaszeretetnél
hatalmasabb két úr: a szükség és a remény.
És parancsoltak vezéreink, kikhez mi hűségesen ragaszkodtunk azelőtt a szerencse,
most a szerencsétlenség napjaiban. Fedező sereg voltunk.
Magamról megfeledkezve, részvéttel és csodálkozással néztem gyakran nem egy
társamat. Elhagyta hazáját, elhagyta apját, anyját, testvérét, nejét, gyermekét
vagy más rokonát, akiknek sorsa az övével talán elválaszthatlan kapcsokkal volt
összekötve, akik talán életük fenntartóját vesztették el benne. S megindult
most a vezéri parancsszó után a szomszéd ország lakatlan rengetegeinek, oly
utakon tévelyegve, hol csak tolvaj csempészek szokták néha életveszély között
árúikat szállítani. Vállait fegyver és lőszertáska nyomja; léptei ingadozók
a sziklás egyenetlenségen, mely örökké fogva tartja figyelmét, nehogy helytelen
lépést téve, tagjait megsértse, vagy a szaggatott-sziklafalakról örökre lebukjék.
Rajta lévő terhe között egy megevő falatja nincs, de avval bíztatják, hogy majd
falukra akadnak, vagy juhász tanyákra érnek s akkor - minden lesz!
A nap hosszú fáradalmait az éjszakák nem enyhítik jótékony nyugvással. Menniük
kell, pihenésre most nincs idő - így kívánja a vezéri parancs. De a vezéreket
paripáik hordozzák, utánuk málhások szállítják az élelmet, - esznek és isznak,
amikor kívánják. Ha akarnák sem lehetne gondjuk arra, ha egy gyalog ember kidől
az útból éhség és fáradságtól leverve; ha egy lova-kidőlt huszár nem képes a
sebes gyaloglásra, elmarad, éhen vesz vagy valami jámbor atyafiak agyonverik;
ha egy lovas bágyadt lovával lezuhan a mélységbe, - nincs gondja erre senkinek,
mert nincs idő a késedelmeskedésre.
Mindenki összeszedte utolsó erejét, mert tudta, hogy egyedül a kitartás mentheti
meg. Éhét tűrte mindenki, azon reményben, hogy majd csak elérnek valahová, ahol,
ha másképp nem, erőszakosan is kielégíthetik vágyaikat, - mert az éhség a legkövetelőbb,
legkegyetlenebb zsarnok.
Míg így haladtunk, a nap tüzes búcsúcsókjait hinté a komor bércekre. A fenyvesek
vadásza, a bérci sas is visszatér portyázó útjából, körüllebegi néhányszor sziklavárát,
azután nyugalomra száll. Nyugszik minden, az üldözött vad is menhelyét találta,
csak a csermelyek csörögnek s az őszi szél suttog titkos hangokon. Mi boldog,
aki nyughatik!
De mi megyünk; megyünk szünet nélkül a többiek után; nem nehéz őket követni,
vérfoltok jelölik nyomaikat. Ím, hogy megtört a sziklarög a paripák patkói alatt,
- de csitt! neszt hallok. Nézd, pajtás, amott mintha sötétednék valami, - most
mintha emelkednék - jer, nézzük meg, mi lehet? - Szegény paripa! erőd elfogyott
s leroskadtál lovagod terhe alatt s az itt hagyott veszni, még nyerged s kantárod
terhétől sem volt ideje megoldozni. Hogy segítsek rajtad, nemes állat? Levinnélek
a völgy forrásához, de nincs erőd inaidra állani: füvet tépnék számodra, de
hol vegyem ezt itt, ahol kihalt a növényélet? Bágyadt szemeid már sejtetik közel
végedet, - jerünk, hagyjuk megküzdeni az enyészettel. - Nézd, amott ismét egy
kidőlt paripa; csinos kis fejéről, száraz lábszáriról látszik, hogy nemes fajta
volt: szügyét golyó fúrta keresztül, talán lovagja szánta meg.
De nézd az alakot, mely előttünk éppen fölemelkedik, - fegyverét készen tartja
kezében - de ím vigyázz! már célba vett - véged mindjárt - siess - kiálts: ki
vagy!? - "Vagy úgy! - felelé amaz - mert azt hittem, üldözők háborgatnak,
s még annyi erő van karjaimban, hogy az elsőt, aki ellenséges szándékkal közelít
felém, földre terítsem." - Hát hogy maradtál így magadra, pajtás? - "Én
bizony két nap s két éjszaka követtem társaimat; nem én, hanem ők hagytak el
engem, mert nem bírtam velük tovább gyalogolni; fáradt, levert vagyok; két napja
hogy nem vettem egyebet gyomromba hideg víznél." - Hogy fogsz hát magadon
segíteni? - "Visszafelé indulok." - De tán jobb volna, ha csak halkkal
is utadat folytatnád. - "Nem bírok, nem tudok; lelkem testem erőtlennek
érzem." - De hát mitévő léssz itt ez elhagyatottságban? - "Ledőlök
és pihenek ez éjen át, ha tudok; hajnalban, ha egy kis erőhöz jutottam, elmegyek
lest állni, hogyha szerencsém akadna valamit ledurrantani, - lelövöm s megeszem;
azután megint tovább megyek; ha pedig nem szolgál szerencsém, úgy is vesznem
kell, hát szolgáljon ez a golyó nekem. Isten veletek!" - Vigasztald magad
pajtás, hogy mások is osztoznak nyomorúságodban. Áldjon meg a Teremtő!"
Messze tehát már nem lehetünk tőlük, csak ballagjunk, ahogy birunk; a hold fénye
világítja ösvényünket, az elmaradt hullák jó kalauzok. - Nézd e szétszórt batyut,
tarisznyát, amott egy egész nyeregkészletet, melyet azért hagytak el, mert alkalmasint
nem bírta tovább a szegény állat. - Mily roppant sziklafal ez itt, minő mélység
alattunk! Le ne nézz, mert megtántorodol! csak eléd figyelj; biztos lépj, hogy
meg ne csússzál, mert szörnyű halál tátong alattad. - Nézd ott lenn a sziklafoszladékot,
mely egy lovat fogott fel, vajon lovagja megmenthette-e magát?
De kettőztessük lépteinket, mintha tompa zaj ütné meg füleimet; - aligha el
nem értük őket. Igen, nézd, amott a völgy ölében fénylenek tüzeik, - hallod,
mint tombolnak lovaik? igen, igen, ezek ők lesznek, kiket oly nehezen tudunk
utolérni.
- Jó tanyát, földiek! Tán e vadregényes táj bájolt el annyira, hogy ily késő
éjszaka sem tudtok még aludni?
- A bizony, földi! Csakhogy nem annyira elbájolt, mint inkább elbágyasztott.
- Hiszem, hogy jól eshetett a parázson csepegtetet szalonnás kenyér a sok kínszenvedés
után.
- Jól esett volna ám, jól mondja, de híre-hamva sincs köztünk kenyérnek vagy
egyéb harapnivalónak. Jegy kis kukoricalisztet hozott egy-kettő közülünk magával,
azt is már rég odaadta lovának, hogy kárba ne menjen; magunk meg csak tűrjük,
amíg lehet; majd úgy sem marad egyéb hátra, mint hogy leüssük lovainkat, ha
éhen nem akarunk elpusztulni.
- Áldott egy tájék lehet ez, hogy az állat sem kaphat benne egy harapást.
- Nincs itt, földi, egy árva fűszál sem, de még a moha sem terem meg a kősziklákon.
Nézze meg bár lovainkat, milyen megtermett erős állatok volnának, s most akár
bicskával szúrjam keresztül a vékonyukat. Az út is olyan, hogy csak a kecske
járná meg s szegény páráknak már két napja nincs mit falniok. Vagyunk már vagy
huszan, akik ló nélkül maradtunk, s ugyancsak keserves lovas embernek, ha itt
a maga lábára szorul. - már vagy öten el is maradoztak, - az Isten lesz a gondviselőjük.
S ki tudja, mikor értünk még ki a hegyekből, s ki tudja meg azt is hova jutunk?
Pedig ha még holnap sem találunk kenyeret, takarmányt, no már azután nem jó
lesz a dolog.
- Ugyan hányan lehetnek mindösszesen, földi?
- Vagyunk biz itt szép számmal; - hadd látom csak, - Pista te, mennyinek vélnéd
a lengyeleket?
- Lehetnek vagy négyszázan.
- No én is úgy gondolom, mi huszárok meg ismét vagyunk annyian, azután Bem gyalog
testőrei megint vagy százan lehetnek, hát még a hozzánk csatlakozott tisztek
s közemberek, ezek is lehetnek vagy százan.
- Aztán földi, úgy vannak-e mindnyájan, mint most beszéli, nincs senki, aki
el volna látva élelemmel?
- Van itt bizony, földi; a lengyelek legkivált jól ellátták magukat mindenfélével,
mert nem is tettek egyebet, hogy a határvégen jártunk, csak kobozni jártak faluról
falura; de saját embereink közt is találkozik, akinek, ha egyebe nem is, legalább
kenyere van, evvel táplálkozik maga is, lova is; de mit használna, ha fele részének
volna is élelme, ha a másik fél szűkölködik! Uram, vége itt a barátságnak, -
akinek a feje fáj, maga nyomogassa a homlokát.
- De hát nem mondta senki előre, hogy majd ennivalóra is lesz szükség?
- Nem szólt nekünk senki erről, sőt inkább avval bíztattak, hogy majd találunk
mindent, ami kell; falukon megyünk keresztül, juhásztanyákat érünk, nem fog
üldözni senki bennünket. az igaz, hogy ezt nem is tette senki, de az is igaz,
hogy élelem dolgában nagyon megcsalatkoztunk. Hiszen az Istenért! minő darab
földet bejártunk már két nap, két éjszaka, de van-e egy rongyos viskónak csak
híre, van-e nyoma egy rideg nyájnak, vagy egy árva fűszálnak ezeken a sziklákon?
- Tudja isten, földi, tán maguk sem tudták vezéreink, hova vezetnek. Vigasztalódunk,
ahogy tudunk. Majd holnap, ha Isten segít, csak keresztül megyünk a havasok
gerincein, s ha e havasok egyik oldalán népes faluk terülnek el, majd csak a
másik oldalon is embereket találunk. -
A beszélgetés lassanként elhangzott. Itt voltunk azok között, akiket elérni
iparkodtunk. Élénken lobogott a tábortűz; a száraz fenyő füstje ropogva száll
fel s fényes sziporkái kialudva hullanak szét az éj sötétébe. Néma csend uralkodik
a szűk völgyön; csak néha egy dobogás, egy zablacsörrenés, vagy egy mély sóhaj
adják jeleit az élőknek. A hold fellegek közé vonult s a sötét fenyvesek komoran
merednek fel a csillagos ég felé. Pihennek az elfáradtak, mélyebben a temetőben
sem alusznak.
Hajnalhasadtakor a virradó hangjára rezzent fel a tábor. Néhány perc múlva megrezzent
a nyergelő trombita is; élénk fegyvercsörtetés, izgás, mozgás mindenfelől. Merul
falu papja, összefűzve egyik hívével, mint erőszakolt kalauzok, legelől megindulnak.
Ezeket követi a gyalogság, azután a dzsidások, középen Bem s több főtiszt, továbbá
az önként csatlakozottak vegyesen, végre a huszárok. Egy óra kellett, míg az
egész tábor mozgásba jött.
Törik a lehullott száraz ág, csattog ismét a patkó a sziklás tekervény meredekjén:
ember és ló összeszedték végső erejüket s szaporán követik egymást. Meredek
sziklás hegyoldalban kanyarog az ösvény, néhol leroskadt odvas fenyőtörzsek,
néhol kiálló szikladarabok nehezítik járásunkat. A győzősebb lovak előre törtetnek,
ahol az út kitérést enged, a fáradtabbak lassú léptekkel el-elmaradoznak egymástól;
a gyalogok egy része hátramarad s a lovasok közé vegyül. Egy huszárkapitány
lebukott egy meredeken s lovastul legurult a völgy fenekéig,- de minő isten
csodája! sem ő, sem lova nagyobb sérülést nem szenvedett s a völgy mentében
visszajutottak, honnan megindultunk s kevés időre rá velünk ismét egyesült.
- Minő dolog az ott hátul? Egy huszár alól kidőlt a ló. "No hát csak hagyja
ott, maga pedig jőjön szaporán, ha tud; ha pedig nem tud - jó egészséget!"
- Elől a lovasok leszállnak lovaikról, hogy a keskeny szorulaton, melyen végig
kell menniük, biztosabban mehessenek, miközben a szájról szájra hangzó "szállj
le" szóra mindegyik leszáll lováról. Ezt fékszáron vezetve az első lovag
megindul, utána több lépésnyire a következő s így rendre. Lovaik reszkető inakkal
tapogatják az útjukba eső rögöket, fejeiket szaglásra eresztik, nyilt orrlyukaikból
nagyot horkantanak, mintha kérdeznék: nem csalsz-e meg? Egy helytelen lépés,
egy biccenés lesodorná őket oda, ahonnan nincs többé visszatérés.
Hálistennek, veszély nélkül mult el az átjárás a szoroson.
A nap magasan jár, de erejét elveszik körülöttünk a havasok. Utunk téresebb
lesz egy hegytetőn, csak magunk és lovaink bírnák, - de lelkileg, testileg le
vagyunk verve az éhség- és fáradságtól.
Fölértünk az égbenyúló havasok tetejére. Visszanéztünk az édes haza földjére
- "látsz-e többé, vagy soha sem?" - Isten veled! isten veled!
Közlemények "Egy magyar menekült bujdosásá"-ból. *)
*) Mult számunkban hibásan állott: "Árvay László bujdosása." Szerk.
II.
1849. augusztus hó utolsó napján a menekültek Viddinben összpontosultak. A vár
déli részén, a Duna és egy kisebb folyó közötti sík téren állottak tanyasátraik,
elkülönözve egymástól testületenként egyenes, széles utcák által.
A magyar menekültek három külön testületet képeztek. Az egyik Bem dandárja volt,
melyet Vöröstoronynál a muszkák még július hóban szorítottak ki Oláhországba;
ezek fegyverüket viselték, míg az ügyek Magyarországon végüket érték. A másik
testületet képezzék a Török tábornok hadtestéből Mehádián keresztül menekvők.
A harmadik volt Bem kísérete. Az elsőt tehetjük 2000, a másodikat 2200, a harmadikat
800 főre. Ezeken kívül voltak a lengyelek és olaszok; az elsők mintegy 500,
az utóbbiak 250 főig. Mindezek ismét két osztályba sorozandók: polgári és katonai
rendbe.
A katonai osztályba tartozók, kivevén a tábornokokat s néhány törzstisztet,
a sátrakban tanyáztak; a polgári hivatalt viselők a városban laktak. A tanyázók
kényelmére elegendő sátrakat hozattak ki a várból; az élelmezésre is gondot
fordítottak egy e célra rendelt török főélelmező tiszt és segédje által. Az
élelmiszereket naponként kétszer, következőleg adatták ki: 1/4 font juhhús,
8 lat rizs, 2 lat vaj, 4 drem só (2 1/4 font = 400 drem), 1/2 font vöröshagyma,
2 font kenyér egy-egy részletben; tízre számítottak 45 font tüzelőfát. - A tanyatér
körül felállított török őrvonalon túl nem volt szabad menni még tiszteknek sem;
azonban a térparancsnok naponként hat tisztnek megengedhette a városba menetelt.
A tanyások szükségeinek kielégítése tekintetéből szabad volt a kereskedőknek,
portékáikat a hely színén árúba bocsátani.
A tanyázók napi foglalkozása ebből állott: tisztálkodás a sátrak körül és maguk
után; főzés; fürdés, - s ábrándozás és dévajkodás a szünórákban. A tilalmas
várost mindenki égett látni. Az a hír lehetett elterjedve, hogy a menekülteknek
sok pénzük van, s ez csalhatta ki a sok török és bolgár kereskedőt tanyánkra.
S valóban megfoghatlan, hogy ez általános szegénység közepett miképp tudott
annyi pénz ide szivárogni. Ötven kereskedő jó vásárt csinált köztünk naponként.
Hogy lehetett ez? Csak úgy, hogy volt közöttük valami 500 lengyel, akik sok
pénzt hoztak ki magukkal hazánkból, s volt továbbá itt is olyan zsidó elég,
akiket mindenre lehet használni az ég alatt. A pénz circulatióba jött lassanként,
és természetes, hogy ki nem maradhatott a kártya sem, s volt nyereség és veszteség
elég. Ott ültek a tanyatér közepén sátraik előtt a viddini markotányosok; egyik
előtt egy rakás dinnye, szőlő, szilva; a másiknál kenyér, száraz hús és sajt;
a harmadiknál bor, pálinka; a negyedik kávét, dulcsászt, nargillát és csibukot
kínál; az ötödik inget, cipőt, papucsot, s egyébfélét; a hatodik tombakit, dohányt,
piát és pipaszárt árul, - s ezeket mindig nagy sokaság veszi körül s a forgalom
napról napra élénkül. S bebizonyul, hogy ahol kettő elélhet, a harmadiknak is
csak jut valami s a negyedik sem vesz éhen. Így élt a sátorozó tábor a viddini
síkon, az első hetekben.
III.
Ez itt a mi tanyánk - az ő ősi egyszerűségében. Se fala, se kéménye, kiterítem
egyik sarkát, s ez nappal ablak, melyen kikandikálok, este ajtó, melyen hűs
szellőt bocsátok be. Egyik sátor olyan, mint a másik; ha kimentem s visszatérek,
csak úgy ismerem meg, hogy honn vagyok, ha rendre olvasom szomszédaimat. Legalább
nincs mit felhányjon egyik a másiknak, mind egyenlők vagyunk a - nyomorúságban.
De mit beszélek nyomorúságról! Hát kinek mi baja? nincs-e gondoskodva mindenkinek
élelméről, lakásáról? ha rövidséget szenved valamiben, nem adják-e meg neki
nyomban? ha megbetegszik, nincs-e, aki ápolja, gyógyítsa? ha honvágytól kesereg,
nincsenek-e elegen, akik megvigasztalják? Oh, csak igazságosak legyünk! Ezer
hálát adhatunk nemeslelkű szomszédainknak, kik megoszták velünk a vendégszeretet
szives asztalát, s vigaszt és erőt öntöttek lankadó lelkeinkbe. Ott kaptunk
gyámolítást, ahonnan hajdan nem is vártuk és reméltük...
Itthon volnánk. Van-e gyertyánk? Azt tartom, gyújtsuk meg, úgy sem lehet egyéb
dolgunk, mint elpipázni az időt. Az éjet nehéz is már átaludni, mert hideg is
kezd már lenni. Ugyan mit gondolnak már velünk? meddig fogunk még künn a gyepen
sátorozni? Addig csak megjárta, míg langyos derült napok voltak, míg a Dunában
fürödhettünk, de most a ködös nedves időben, ez ingoványon, ahol akkor is sok
a nedvesség, ha hétszámra nem esik is, bizony fiúk, nem tréfadolog. De mutatja
is a következés, mert majd minden második sátorban találhatsz egy beteget. Hát
a viddini kórházak, melyek annyira tele vannak, hogy nem fogadhatják be többé
betegeinket!
- Úgy van - szólalt fel egy pajtásunk - még pedig a kolera kezd pusztítani soraink
között. Tegnap jókor reggel, amint kimentem sátrunkból, itt saját utcánkban,
az ötödik sátor mellett, egy derék szálas fiút pillanték meg hason feküdni.
Megállottam mellette s hogy arcába nem nézhettem, azt hittem, hogy őkelme talán
többet öntött a garatra s most útközben eldült. Megrázom vagy kétszer, nem mozdul.
- Jó reggelt, atyafi! szólék; nem felel. Én már fel akartam emelni szegény ördögöt,
hogy sátorába teremtsem, midőn kikiált valaki a mellettem álló sátorból: "Nem
kell bántani azt a fiút, hisz a meghalt!" - Én meglepetve s megilletődve,
a sátor felé közeledém, honnan a hangot hallottam. - "Hét ismerik e legényt?"
- kérdém. - "Hogyne, hisz lakótársunk volt." - " Hét mi baj érte,
hogy künn a sátor mellett fekszik kiterítve?" - "Nem tudjuk; tegnap
este panaszkodott, hogy nem jól érzi magát, de velünk együtt lefeküdt; éjjel
alkalmasint ki kellett mennie s ma reggel ott találjuk halva." - No lássátok,
barátaim, ez a viddini sátorozás október havában.
- Már az igaz, - vevé fel a szót egy másik, - hogy nem igen mulatságos ez a
mi életünk, de hiszen minduntalan igérik, hogy így meg amúgy, ilyen meg olyan
jó dolgunk lesz. Legalább azt az egyet megtehetnék, hogy ebből a mocsárból valahára
kiszabadítsanak, akkor az élelem és ruházat körüli hiányokat is szívesen eltűrnők.
- De bizony ha bevisznek is a városba, ruházatunkról múlhatatlanul gondoskodniok
kell. Maholnap itt a tél, ha nincs lábbelink, ki nem mehetünk, ha nincs meleg
felöltőnk, a szobában sem maradhatunk meg, mert hiszen ismerjük már a török
házakat, milyenek, hogy azokat ki s bejárja a szél, hogy afféle boglyas kemencék
sem ékesítik, amellett a kis mangál mellett pedig még az ujjainkat sem igen
melengethetjük s hol veszed a drága szenet, ha nincs s alkalmasint nem is lesz
pénzed? Jó lesz, ha jut annyi a fűtésre, hogy csibukjainkat meggyújthassuk...
- Nyissátok ki az ajtót! - hallatszott most egy hang a sátoron kívül.
- Hát itt vagy, Gyuri?
- Itt ám, de még Pista is.
- Hát ti mi hírt hoztok ilyenkor?
- Semmi egyebet, cimborák, mint a magunk jó hírét, meg ezt a kulacs igazi jó
bikavért. Adjon isten jó estét!
- Fogadj isten! Üljetek hát le közénk.
- Nesze pajtás, kóstold; ilyet nagy apád sem ivott török földön. - Adom becsülettel.
- Jó - de bizony jó - mondhatom, kapitális - hát honnét hozod ezt?
- A bolgár városból, - disznó messze van. De hát megérdemli a fáradságot, ugy-e?
- Aztán meg, - ha tudnátok - ugy-e Gyuri?
- No mi, tán csak valami szép menyecske...
- Nem a bizony, kisebb gondunk is nagyobb annál, - hanem olyan egy hatalmas
edényből csurgott ki ez a vörös bor, hogy először bizonyosan az edényt, azután
csak úgy építették fölibe a házat. Öcsém, háromszáz akós hordó volt a! - Ugy-e
csak iszogathatunk belőle, míg kifogy? De nem is mondom el senkinek ezt a fölfedezésemet,
mert úgy járok, hogy kiissza előlem az a sok jámbor szomjas ember.
- Ne ítélj magadról, Pista; másnak úgyis csak egy gyomra van, neked kettő. Tán
terólad írta Petőfi azt a verset:
Mikor térsz már az eszedre, te Sándor,
Tivornya éjjeled és napod.....
- Írta bizony saját magához. De hát mit csináljak naphosszat? Búsuljak? akkor
időnap előtt megöl a búbánat. Vigadnom kell, ezt pedig csak úgy tehetem, ha
iszom, - ergo iszom mind halálig!
- No hát csak inkább igyál, Pista pajtás.
- Hát te Gyuri, voltál-e Erdősynél? hogy van?
- Megvan; panaszkodik, hogy a törökök naponként újabb ígéretekkel halmozzák
őket s ezek nemcsak nem valósulnak, sőt újabb hírekből úgy látszik, hogy igen
aggasztó jövőnek nézhetünk eléje.
- Hogy hogy?
- Hát azt beszéli Erdősy, hogy Andrássy levele Stambulból értésünkre adta, miként
a Porta kénytelen engedni a hatalmas szomszédok követeléseinek s hogy bennünket
csak egy mód által tarthat további védelmében, s ez az: hogy az ozmán hitre
áttérjünk.
- A mennydörgős ménkűt! - Hát a főbbek mi véleményben vannak erre nézve?
- Erdősy úgy nyilatkozik, hogy kész inkább áttérni, mint magát kiadatni. S úgy
mondják, hogy valószínűleg mind ezt teszik a többiek is.
- Az öreg fehértollas (Bem) is?
- Az minden esetre, de a feketetollas (Kossuth) semmit sem akar tudni erről.
- Barátim, ez komoly kérdés, amit meg kell fontolnunk. Én részemről, ha oly
fontos egyéniség volnék, mint azok, talán magam is osztoznám nézetökben, de
nekünk apróbbaknak kissé higgadtabban lehet a dolgot megvetni. Nem kell elfelejteni,
barátom, hogy ha mi törökök leszünk, megszűntünk lenni magyarok, tehát a nemzetiség
forog kérdésben: azután pedig elvesztjük társadalmi állásunkat; gyűlölni fog
minket a keresztény, de a muzulmán sem fog soha igazi töröknek tartani. Olyanok
leszünk, mint nálunk a keresztelt zsidók.
- Hát a kandiai telepedésről is hallgatnak? Hiszen e napokban azt beszélték
mindenfelé, hogy Kandia szigetére telepítnek bennünket.
- Úgy van, és hogy a törökkormány el fog látni mindennel, ami egy földmívelőnek
kell.
- Biz arról most mindenki hallgat.
- Vigye a patvar, ha az ember tudná, hogy végét veti vele a sok nyomorúságnak,
én bizony, nem bánom, törökké lennék, - de hogy sorsom se javuljon, törökké
is legyek, abból ugyan semmi sem lesz.
- Erdősy úgy reményli, hogy akik áttérnek, megkapják rangjukat a török seregben.
- No már a szép szó -
- Eh, soha se okoskodjunk, - elég időnk van még arra.
- Úgy van, cimborák, holnap is ráérünk, most vigadjunk, míg adja a kulacs. Pista
te, köszöntsd rám már no, - azután nyújtsd odább.
Közlemények "Egy magyar menekült bujdosásá"-ból.
IV.
Andrássy levele Konstantinápolyból nem volt koholmány: megtudtuk, hogy igaz.
Állapotunk mindig kétségesebbé lett. - "Törökké lenni, vagy nem lenni?"
ez volt most a kérdés, mely mindenkit gyötrött, hol kisebb, hol nagyobb mértékben.
A kérdés fontosságát mindenki érezte, mert hiszen arról volt szó, hogy eltagadjuk
hitünket, nemzetiségünket, vagy pedig legyünk a legbizonytalanabb sorsnak martalékai.
Olyan dolog volt ez, mire nézve senki sem szorult a másik tanácsára; ezt mindenkinek
önmagával kellett elvégeznie. Annyi igaz, hogy a törökök iránt táplált ellenszenvünk
s balvéleményeink mindinkább oszoltak. Meggyőződtünk, hogy nem istentagadó barbár
népek ezek, sem emberevő pogányok vagy haramiák - mint sokszor gyermekkorunkban
ijesztgettek, - hanem nemeslelkű, józan erkölcsű, vallásos buzgalmú emberek,
kik sokban például szolgálhatnak a művelt európaiaknak. Legnagyobb bűnűk a szerencsétlenségük
oka, hogy egykor hatalmasok voltak s most tehetetlenek. Szokásaik ugyan eltérnek
a mieinktől, de azért nincs ok, tőlük iszonyodni.
Hírneves honfitársaink, kik benn a városban laktak, nem is sokat alkalmatlankodtak
nálunk tanácsaikkal. Egyre vendégeskedtek, mulattak, kártyáztak, - velünk nem
sokat törődtek. Nem hozom fel a magam nyomorúságát - és nem irigylettem senki
módját, bár fájlaltam, hogy sokan, kik sem születésüknél, sem érdemeiknél s
rangjaiknál fogva nem állottak nálamnál feljebb, most gavalléroskodtak. Hamar
tisztába jöttem magammal s helyzetemet is megszoktam; éltem, amint lehetett;
ruházkodtam, amint tudtam; sem oláh süvegem, sem sárga papucsom miatt magamat
nem szégyenlettem; csak az fájt, hogy nálamnál még sokkal szegényebb úrfiakat
is láttam, akik midőn mosatták egyetlen fehér ruhájukat, köpenybe takarózva
őrizték sátraikat, mindaddig, míg a tisztát meghozta a magyar markotányosnő,
aki azt szánalomból mosta ki. Hát betegjeink, kiket a piszok és féreg ölt meg
kemény fekhelyeiken...?
De hagyjuk ez elmúlt nyomorúságot, mely miatt egyeseket talán okozni sem lehet.
Hanem azért nézzünk körül a városban lakó magyarjaink között is, nézzük, hogyan
élnek.
A legcsinosabb épületeket ők lakják s egy-egy ember fizet havonként 20-30 arany
lakbért. De hát mi szüksége egyes embernek ily nagy házra? Nem lakhatnának el
akár négyen vagy haton egy szálláson? Nem bizony, mert ez nem volna illő rangjukhoz,
amely török fogalom szerint azt kívánja, hogy egész udvart tartsanak maguk körül.
Hát az a sok hátasló minek? Ez is a tekintély fenntartására szükséges. Délceg
paripákon és fényes kisérettel mentek ki embereink az utcára, mert hiszen egy
basának is tíz, húsz kísérője van, pedig rangjában ez csak úgy áll hozzájuk,
mint egy vicispán egy miniszterhez. Úgy kívánja itt a szokás és "Si fueris
Romae, romano vivito more!"
A baj csak az volt, hogy ezen fényűzés lassanként az alsóbb rangúak közé is
elharapózott. Eredj csak egy ezredes vagy őrnagy szobájába - de tanácslom, jó
külsőd legyen, különben szóba sem áll veled. Nézd meg, miképp van berendezve,
csupa hintázó pamlag s drága szőnyeg; borostyánkő csibukok, ezüst nargillák,
bakcsa dohány, kávé, citromos vízzel, mandulatejjel, dulcsásszal s az ég tudja,
még mivel, mind rendelkezésedre áll. Ha szeretetreméltó vagy s tudsz eleget
fecsegni s udvarolni, még házibarát is lehetsz és a nagyságos asszony kegyébe
férkőzhetel. De itt ember légy a talpadon, mert a nagyságos asszony pogányul
kardos egy menyecske. Hogyis ne? ő 1849-ben beállott honvédnek s egész a kapitányságig
fölvitte s most isi egyenruhájában láthatod imádott férje oldalánál.*)
----------
*) Mert volt itt ily kalandos nő akármennyi. Hadd mondjak el itt közbeszólva
hamarjában egy-két nevezetes esetet. Ki ne emlékeznék Sári nagyságára az 55-ik
zászlóaljnál? Én ismertem őt mint markotányosnőt; csinos, barna menyecske volt.
Ismertem Viddinben, mint hadnagynét, majd mint kapitánynét; később Sumlán egy
módosabb őrmester szerezte el nejének: ugyanott még őrnagyné lett. Soká nem
láttam azután, míglen hat év mulva Perában találkoztam vele, oly kíséretben,
hogy kalapot emeltem előtte; mint később megtudtam, most egy olasz doktornak
volt hitvese. - Hát Mari nagysága, valamelyik erdélyi zászlóaljból! - Erre is
sokan fognak még emlékezni. Ő először is markotányosné volt, azután tűzmesterné,
tüzérkapitányné, nemsokára huszárőrnagyné, azután grófné, azután magyar konzulné,
azután görög kereskedőné, azután angol ezredesné, megint kapitányné lett, végre
most egy török csijliken (major, tanya) van, nem messze Sumlától a Balkán alatt,
neje egy volt közhonvédnek, ki a krimiai háború alatt, a helyszínén, jól felépült
vagyoni tekintetben - élvezvén végre sok hányódás-vetődés után a családi élet
boldog nyugalmát - ha ugyan élvezi.
Míg mi így éltünk szomorú és víg napjainkat, egyszerre híre futamodik, hogy
Hauslab osztrák cs. k. tábornok megérkezett egy hosszú vonattal, hajóit a konzulátus
előtt horgonyoztatja, s hogy feltétlen engedélyt hozott minden visszatérőnek.
Tehát feltétlen visszatérés! Nem szenved kétséget, hogy a tábornok hajói meg
fognak telni s meg fog szünni Viddinben az éhség és a kolera. Oh bár csak négy
héttel ezelőtt hozták volna ide a szelek ezen hajókat - most nem maradnának
el ama százak sem, kiket a föld eltakart örök nyugalomba.
Én első percre elhatározám magamban, hogy nem megyek haza.
Mégis szerettem volna tudni, e hír minő hatást szül a nagy tömegnél. Éppen menni
készültem már egy estén a Jeni khán-ba, ebben a viddini börzébe, ahol meg lehetett
tudni mindent.
De ím, mintha dobolnának... igen, a tisztikart hívják össze a táborban. Látom,
gyülekeznek a sátorutcákban; már magam is csak elmegyek, hadd halljam, mi jó
hír van.
A tábori parancsnok, K. alezredes sátra előtt vagyunk, egy négyszöget képezve
a felállított zászlóaljakkal. K. elhagyja sátorát s a négyszög közepén megállapodva,
így szól:
"Honvédek! Tegnapi hirdetésünkben azt mondottuk, hogy a török kormány kiad
bennünket, ha törökökké nem leszünk; mai hirdetésünk e hírt megcáfolja, miután
az osztrák kormány Hauslab tábornok urat egy gőzhajó-vonattal Viddinbe küldötte
oly utasítással, hogy minden alattvalójának feltétlen engedélyt adjon a hazatérhetésre.
Hogy mit tegyetek, az mindenkinek saját belátásától fog függni; - mi ezennel
közhírré tettük, ami tudomásunkra jutott."
Most ismét szétmehetünk, tehát újra ott állottunk, ahol elébb. Úgy vettem észre,
hogy nem minden embernek volt ínyére e felszólítás. Úgy beszélék, hogy Bem,
Kmety, Stein és Balog már törökökké lettek.
E kérdésen törtem én is e perctől fogva komolyan szegény fejemet. Fontos egy
lépés. Török! tehát belőlem török legyen! Megvallom, kíváncsi voltam, miképp
fog ez megtörténni, miképp fogok átváltozni - semmi fogalmam nem volt ekkorig,
miképp lesz a magyarból török. Egymagam nem fogok ajánlkozni, mert valami csúfot
tehetnek belőlem, hanem majd pajtásokat gyűjtök s így könnyebb lesz a vállalkozás.
Vagyunk már akárhányan, akik csak arra várnak, hogy kezdje el valamelyik. Ilyen
vezér még nem akadt közöttünk, de nem sok bizgatás kell már, hogy seregesen
neki induljunk. - No, fiuk! leszünk-e, vagy nem? - Leszünk bizony. - No hát
induljunk. - Induljunk hát no. - De hát hova is kell mennünk? - Kérdezzük meg
azt a török őrt, majd az megmondja. - Jó lesz biz a!
- Kardács! törökök akarunk lenni, hova kell mennünk?
- Pasha janda, ühm!
- No hát csak menjünk, úgyis tudjuk ennek a lakását.
Megyünk mendegélünk, végre elérünk a serailhoz s bejelentjük magunkat Faud basánál,
hogy mi törökök akarunk lenni. Egy tágas terembe vezetnek fel, melynek homlokzata
erkély-alakban nézett a Dunára le; magas ablakokon jött be a világosság; kívülről
fa-rostélyzat, belülről bíbor függönyök. A terem bútorzata körös-körül pamlag,
melynek egyik része magasabb s egy csigamozaikkal volt ellátva. Ide állítottunk
mi be vagy tizennégyen.
Kevés szünet múlva megnyílik egy mellékajtó, melyen egy piros pozsgás, egészséges
ábrázatú, erőteljes férfiú, a basa, és utána tolmácsa lépett be, ez utóbbi egy
iszonyú vastag, valami bibliaféle könyvet cipelve hóna alatt. A basa, anélkül
hogy elfogadná köszöntésünket, fölveti magát a csigaszekrény mellé s kulcsolt
lábakkal helyet foglal. Ezután vizsgáló tekintettel körüljártatja rajtunk szemeit
s köszönt, mondván: "Hos geldi!" - Hosszú szünet váltja most fel az
ünnepélyes jelenetet, miközben néhányat közülünk elhagy a türelem s már-már
ingadozni kezdenek: ne lépjenek-e még jókor vissza? - Azonban a basa megszólal;
komoly tekintetét rajtunk pihenteti, de szavai a tolmácsot illették, kinek mélyen
figyelő arcvonásából gyaníthattuk, hogy épületes beszédet vesz át számunkra.
Mi egy szót sem értettünk, de meghatva hallgattuk rezgő szavait.
A basa egyelőre elvégezvén, a tolmács felénk fordul s így szól:
- Uraim, önök ide jöttek, hogy hűséges esküjüket letegyék a mozlim vallásra.
Meggyőződésből teszik-e ezt, vagy a szerencsétlenség készteti e lépésre? kérem,
feleljenek.
E szavakra ketten kilépnek közülünk s azt sem mondva, hogy "befellegzett",
szépen ott hagynak bennünket.
Ez roppant compromissio volt ránk nézve, képzelhetni; jóvá akartuk azért tenni
társaink meggondolatlan viseletét, egyik társunk elhatározott hangon következőleg
nyilatkozott:
"Basa effendi kérdésére, hogy vajon meggyőződés vagy kénytelenségből térünk-e
a mozlim vallásra, nyilatkozatunk ez: Minket a sors száműzött honunkból, mi
csak nemeslelkű, vendégszerető szomszédainknak köszönhetjük, hogy törvényes
ótalomban s minden egyéb kedvezményekben részesülünk. Mi a keresztény vallásban
nevekedtünk, mi e vallásnak hívei és tisztelői voltunk s mi azt soha el nem
hagyjuk, ha erre a körülmények nem kényszerítnek. Ami pedig a mozlim vallást
illeti, meggyőződésünk erre nézve nem lehet, mert mi még nem ismerjük, csak
annyit tudunk, hogy mindnyájan egy Istent imádunk. Hogy tehát kereken kimondjuk,
vallástok felvételére a becsület késztet bennünket, mert ha ti minket elfogadtatok
szolgálatba, ezt, úgy hisszük, csak úgy érdemeljük meg, ha mindenben egyek leszünk."
A tolmács ezeket elmondván urának, a basa ismét így szólt:
"Ti hát, úgy látom, meggondoltátok, mit cselekesztek, s én íme a padisah
nevében biztosítlak titeket szolgálataitokban."
Ezután felnyitották a szent könyvet, a Koránt, a tolmács olvasott belőle s mi
egy ujjunkat tartva fel, utána mondottunk minden szót - annyit értetünk belőle,
hogy akár halálos ítéletünk lehetett volna. Csupán a végszavakra emlékszem e
hosszú mondókából, amik így hangzottak:
La Allah, il Allah Muhamed resull Allah!
S ekként törökök voltunk egyelőre.
A basánál nem volt több dolgunk; innen azonban a nagy kaszárnyába kisértek,
hol egy zászlóalj volt felállítva, mely a miralajra (ezredes) várakozott, ki
rajtunk a beavatás egyéb kellékeit volt végrehajtandó.
Nagy kísérettől környezve a miralaj végre megérkezik s a további ünnepély ekként
folyt. Sorban felállottunk, kevés távközre a velünk szemben álló török zászlóalj
előtt, azután a fezeket (török süveg) kipakolták s megkezdődött a keresztelés,
azaz: elnevezés.
- Neszl ad iszterszin? (Mi nevet kívánsz?) kérdezte az ezredes.
Aki már tudott török neveket, elmondott egyet; akinek nem jutott eszébe egy
is, ráhagyta a keresztelő atyára.
- Feki! (Jó) mondá ő. Erre levette fövegét a keresztelendőnek s azt a mellette
álló őrnagynak adván át, mondá: "Szizin ad Szali olur" (A te neved
Szali lészen); ezután fülig fejére húzta az új hívőnek a vörös fezt, mire az
őrnagy két kezébe fogván az átvett föveget, bele köpött, azután a földhöz vágta,
rá tiprott s "szittim gyaur!" szavakkal tovább rúgta. Így ment ez
sorra.
Elvégezvén ez ünnepélyt, a török zászlóalj imára borult le. Ima után a banda
egy siralmas nótát kezdett rá, majd ríva fakadtunk tőle - és kiállottuk a sarat
szerencsésen.
Most már felavatott becsületes muzulmán lettem; nevemet felírtam a magam orthographiája
szerint, hogy valamiképp el ne felejtsem, de felírattam egy igaz hitű derék
juszbasi kollegám által a török Ábécé szerint is, hogy azon esetben, ha majd
havidíjamat kelletik nyugtatnom, alá tudjam írni annak rendje s módja szerint.
Minden igyekezetem ezután oda fog irányulni, hogy jó török váljék belőlem. Ha
allah megsegít, három capitulatiót talán még kiszolgál Szali aga.
- Laci te! kiáltott felém egy cimbora.
- Ne szólíts engem pajtás, többé úgy. Az is nevem volt, az igaz; becsülettel
viseltem huszonnégy évig szárazon és vizen, háborúban és békében, hanem most
Szali agának hívnak. Most először is komoly kezdek lenni, mert úgy illik a muzulmánhoz;
azután ha ezt megtanultam, a gravitást, méltóságot kell tanulmányoznom, hogy
minden szó, mely kijön ajkamon, kerek, nyomatékos és talpraesett legyen. Ha
ez is megvan, következik, hogy helyesen tudjak gesztikulálni beszéd közben,
mert az szép, úrias, kényelmes szokás és igen rövidíti a beszédet; továbbá meg
kell tanulnom a fejnek és testnek méltóságos hordását s miképp kell lépnem,
majd ha Viddin utcáin végig sétálok: egy lépés - szónet - második lépés - ismét
szünet s így tovább; most jobbra nézek, azután fejemet ismét méltóságosan balra
kanyarítom.
De ez még nem elég. El fogok járni a kávéházakba, megtanulok helyesen bókot
csinálni, tisztességesen, keresztbevetet lábakkal ülni, csibukozni, végre halkkal
és szerényen társalogni s ami legfőbb, naphosszat mélán gondolkodni. Majd csak
lesz belőlem valami.
Isten veled tábori élet! sokat áztam benned, de megbocsátok, mert én most kaszárnyában
lakom.
