Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

TÖREDÉKEK TÍZ ÉVES EMIGRATIONALIS ÉLMÉNYEIMBŐL

ÍRTA
DANCS LAJOS
NYUG. M. K. HONVÉD-ŐRNAGY,
1848/49-IKI HONVÉD-KAPITÁNY

NAGY-SZŐLLŐS
SZÉKELY SIMON KIADÁSA
1890.

 

ELŐSZÓ

Midőn e művecskét sajtó alá bocsátom, meg kell jegyeznem, hogy annak sem különös történeti becset, sem politikai múltunkat érintő fontosságot nem tulajdonítok. Emigrationalis irodalmunk e téren - és hivatottabb tollu íróktól - oly kimerítő munkákkal rendelkezik, melynek adalékai már bőven elegendők arra, hogy abból az igazságosztó, pártatlan történelmet a jövő számára megírhassák.
Hazánk önvédelmi harcáról pedig, jóllehet abban elejétől végig részt vettem, éppen semmi említést sem teszek, minthogy az szerény munkám keretétől még távolabb esik.
Mindazonáltal azt hiszem, hogy a legkisebb adalék is hézagot pótol akkor, midőn oly tényekről van szó, melyek a távoli magány rejtekében a történelem által alig felkereshető helyeken játszódva le, a nagy eseményeknek elmosódó végeit képezik; de egyszersmind teljesen egyéni élményeket adván elő, világot vetnek korunk történetének azon oldalára is, amelyek összegezése korunk társadalmi helyzetének általános viszonyait is megérthetőbbé teszi. E nézet indít engem e munkám közrebocsátására.
Munkámat, a magyar földön egy kis harc leírásával kezdem meg, mely tíz nappal a világosi fegyverletétel után vívatott. Ezután kezdődött a hontalanság hosszú, küzdelemteljes korszaka. Élményeimet hat, többé-kevésbé különálló töredékekben írtam le s benne az emigrationalis élet köznapias eseményeit, a magam és közelebb álló társaim kiállott viszontagságait, melyeket az előttünk egészen ismeretlen társadalmi élet közepette átélnünk kellett, ecsetelem; s úgy vagyok meggyőződve, hogy éppen ily irányú emigrationalis munkák irodalmunkban még nem jelentek meg. - E töredékek címei a következők: 1. "Hogyan jutottam Konstantinápolyba?" 2. "Hogyan menesztetem Amerikába?" 3. "Amerikában." 4. "A Hungarian Farmon." 5. "Hogyan lettem vívó-mester?" 6. "Hogyan érkeztem Amerikából haza?"
Örömmel tettem papírra e régmúlt idők emlékeit s többektől összegyűjtögettem ezen időkre vonatkozó régi okmányaimat, leveleimet, melyek Mészáros Lázár altábornagytól, Hajnik Páltól, Rónay Jácinttól, Zágonyi Károlytól s többektől birtokomban vannak s melyeket leírásomban is fölhasználtam s jól esett már azon érdeklődés is, mellyel barátaim és jó ismerőseim ezen emlékeim iránt viseltettek. Az ő bátorításukra bocsátottam sajtó alá könyvemet, azon reményben, hogy a nagy közönség között is lesznek olyanok, kik érdeklődéssel olvassák egy volt emigrans élményeit.

Nagy-Szőllős, 1890. évben.
A SZERZŐ

 

I.
Hogyan jutottam Konstantinápolyba

1849. év május havában Fehértemplomról Bem tábornok személyes vezénylete alatt Puchner tábornok ellen indultunk. Még elindulásunk napján Szászkánál összeütköztünk az ellenséggel, visszavertük s négy napi, mondhatni folytonos csatázás közben az ellent Méhadián keresztül, Orsovánál Oláhországba szorítottuk. Orsován a négy napi fáradalmakat győzelmünk tudatában csakhamar kipihentük. Bem alig engedett magának pihenést, hanem visszahagyva a 27-ik zászlóaljat, - melynél akkor szolgáltam - a 88-ik zászlóaljat, egy vadász osztályt s egy üteg ágyút, hogy ezzel Puchner betörését megakadályozzuk s a többi csapatokkal visszasietett, hogy magának s a honvéd névnek új babérokat arasson.
Itt őriztük a határt egész augusztus 20-ig, mely idő alatt Puchnernek nem igen volt bátorsága a támadásra. Csupán egyszer tört ki táborából a megmászhatatlannak tartott szikla meredeken keresztül a mehadiai fürdőbe egy zászlóalj granicsárral, az ott állomásozó honvéd század előőrseit legyilkolta, a fürdőt kirabolta, aztán azon úton, amelyen jött, - nem várva be a Mehadia városból jövő segélyt - gyorsan elmenekült.
Mi azután is zavartalanul teljesítettük feladatunkat. Augusztus 13-án megkezdődött a Törökországba való menekülés. Előbb egyesek, később az olasz és lengyel legiók vonultak Mehadián keresztül, hol akkor táboroztunk. Arra ment Kossuth Lajos, Szemere Bertalan, gróf Battyáni Kázmér; Mészáros Lázár, Dembinszky, Perczel, Guyon tábornokok, Asbóth ezredes, Grove, Hajnik, Házmán követek s több nevezetességek. De ellenséget nem láttunk, míg végre 20-án egy osztrák tiszt mint parlamentair jelentkezett, felszólítván bennünket a feltétlen megadásra. Haditanácsot tartottunk s azon határozattal küldtük vissza a parlamentairt, hogy jöjjenek s vegyék el fegyvereinket, ha bírják. Augusztus 23-án reggel, - tehát 10 nappal a világosi kapitulatió után - értesülvén az ellenség közeledése felől, állást foglaltunk. Mehádia város s a fürdőbe vezető híd között sima terep fekszik, melyet félkörben emelkedett hegység vesz körül s egy katlanszerű völgyet képez, mely magas kukoricával volt benőve; jobb felől a Cserna vize folyik. Állásunk a következő volt: jobb szárnyon egy osztály vadász (a terep közepén húzódik Orsova felé az országút), közvetlen az országúttól balra kezdődik az emelkedés; ezen emelkedésen volt a tüzőrség, Salkovszky Mihály tüzérfőhadnagy parancsnoksága alatt felállítva s még e szárnyon a 27-ik zászlóalj századai. Ezen felállításban vártuk az ellent, ki nem sokáig váratott magára. Reggeli 8 óra lehetett, az idő gyönyörű verőfényes augusztusi nap, midőn trombita harsogást hallottunk s a városból kibontakozott egy osztály uláhnus, elől a parancsnok a szakaszoszlop élén, mintha csak díszmenetre mennének. A tüzérparancsnok várt, míg lőtávolba jöttek s akkor közéjök lövetett. - Amint a lőpor füst eloszlott, az országúton néhány ló s emberen kívül ellenség nem volt látható, hanem az országutat környező kukoricaföldeken láttuk őket eszeveszett sebességgel a városba száguldani. - Úgy egy órai várakozás után dobpergés hallatszott s a városból egy gránátos osztály bontakozott ki az országúton s minden elővéd nélkül díszmenetelt előre. Tüzérparancsnokunk ezeket már kartáccsal fogadta, melynek az előbbihez hasonló eredménye lett: visszavonulás a kukorica földön. Ismét egy jó hosszú szünet s újra láttunk az országúton valamit közeledni, - nem volt csapat, csak néhány ember, kik valami hadiszert cipeltek magukkal, melyet fölállítván, kitünt, hogy az egy rakéta betteria, mellyel bennünket lövöldözni kezdtek, - de egy sem érte el a magaslatot, melyen fel valánk állítva. Várakozási unalmunkban azon törtük fejünket, hogy tulajdonképpen mit akarnak vele elérni, hiszen lovasságunk nem volt s így a lovak ijesztésére nem használhatták. - Később megtudtuk. Amíg ők rakétáztak, mely másfél, vagy két óráig tarthatott, addig egy vadász csapat balszárnyunkat megkerülvén - megtámadta, de sikertelenül, mert a balszárny segítséget nyerve, az ellent a völgybe leszorította s azt a városig üldözve, a rakéta batteria visszavonulását elvágta s azt el is fogta. Előbbeni állásainkat elfoglalva, nyugodtan megebédeltünk és soha többé nem láttuk őket. - Amint később értesültem, csak negyed nap vonultak Orsovára, mert cseltől tartottak.
Elérkezett az est, őrtüzeinket meggyújtva vártuk a történendőket. Este parancs érkezett Orsováról, melyben rendeltetik, hogy miután az országban Komárom és Péterváradon kívül, (mely szeptember 5-ig, előbbi pedig szeptember 27-ig tartotta magát), semmi erősség nincs és magyar sereg nem létezik, tehát a visszavonulás megkezdessék s a menetelés éjjel egész csendben történjék, hogy az ellen azt észre ne vegye. A parancs következtében még azon éjjel Orsovára vonultunk vissza s másnap, azaz 24-én reggeli 8 órakor az egész orsovai helyőrséggel együtt Vecserovánál adtuk át a fegyvert a töröknek. Még a tisztek kardjait sem hagyták meg, azt mondták, hogy így könnyebben menetelhetünk; sőt azt a tréfát is eljátszatták velünk, hogy mindenki által feliratták nevét kardjára, állítván, hogy majd Konstantinápolyban visszaadják. Sohase láttuk többé. Orsován a tüzér-parancsnok egy Knall György nevű öreg százados volt. Midőn a török szép tizenkét ágyúját át akarta venni, ellenszegült, kedves ágyúitól nem akart megválni s inkább visszamegy az ellenséghez, vagy pedig megtölteti azokat s szeretné látni, hogy veszi el azt a török. Csak nagy rábeszélés után sikerült őt az átadásra bírni, mit könnyes szemekkel teljesített s még szemtanúja lehetett, midőn azokat a törökök a dunántúli Adakaléba szállították.
A török tisztek nagyon kimutatták rokonszenvüket irántunk, "kardas"-nak, testvérnek szólítottak, szidták a "nyamcut" s tiszteletünkre bankettet adtak; a menu rizskásával töltött sült ürü volt egészben feladva, melynek neki estünk - kés és villa hiányában - tíz körmös ujjainkkal, mint a keselyük s a szószoros értelmében széttéptük, egy-egy elragadott combhoz, vagy kitört oldalbordához többen is hozzáláttunk s bicskáinkkal a csontot húsától megfosztva, mohón megsemmisítettük, a rizst pedig markunkkal tömtük magunkba s ittunk reá jó forrásvizet.
A bennünket lefegyverező barátainktól búcsút véve, megindultunk rendeltetésünk helyére, Viddinbe. Meneteltünk borzasztó hőségben, mint igazi vert had, keserűséggel s bánattal telve s óhajtva vártuk Viddin minarettjeinek feltűnését. Megláttuk azután azt is, de nem volt köszönet benne, mert a viddini pasa a vár kapuit becsukatta előttünk, falain levő ágyúit pedig reánk szegeztette s azzal fenyegetet, hogy össze lövet, ha várba bejutni megkisértenénk, - mert neki a Sultántól nincs rendelete, hogy a város falai közé befogadjon, - hanem addig még Konstantinápolyból a parancs megérkeznék, megengedte, hogy lőtávolon kívül táborozhassunk. Szép testvéri fogadtatás volt biz a, - megengedte, hogy a perzselő napon sütkérezhessünk; se fa, se cserje nem volt kivehető a láthatáron sehol. Csak napok múlva jutott a parancsnok eszébe sátrakat küldeni, hogy legalább árnyékunk legyen. Szeptemberben az éjek hűvösek kezdtek lenni, legénységünk a zsávoly öltözetben éjjel meghült, járvány ütött ki, mely rövid táborozásunk ideje alatt több száz áldozatot követelt. Végre megjött Konstantinápolyból az engedély, mely a város kapuit feltárta előttünk.
Jól esett ismét fedél alatt hálni; bár ami a tisztaságot illeti, az igen sok kívánni valót hagyott. De alig melegedtünk meg, október 18. körül, Huslab osztrák tábornok egy hadi hajón s több vontató hajóval jött le s Viddin alatt kikötött. Lett erre nagy mozgás, midőn jövetelének célja közhírré vált. Az atyáskodó kormány ugyanis nyomorunkban megsajnálva bennünket, segédkezet akar nyújtani a hazatérni óhajtóknak s általános amnestiát igér az önként jelentkezőknek. A tábornok nagy plakátokat ragasztatott az utca szegletekre, melyeket bámulva betűzgetett a németül tudó honvédek csoportja. Egyszer csak megjelenik oroszlán szívű Guyon Richárd s dühösen letépi a plakátot, azt öklébe szorítva a hajót megfenyegeti vele s szitkok között vágta a földhöz. Ez jel volt a kisérlet elleni általános tüntetésre; az utcán található minden mozgatható tárgy repült a hajó felé, s hatalmas lárma, fütty és kiabálás hangzott fel az egész part mentén s szerencsére csak ez utóbbi érhetett a hajóig, a dobott tárgyak mind a vízbe estek.
A hajó, bár elég távol volt a parttól, a vizen a nagyobb biztonság okáért beljebb húzódott.
Ez alatt az utcán óriási néptömeg gyűlt össze, úgy, hogy a közlekedés fennakadt s katonáknak kellett a rendet fenntartani, kik szuronyt szegezve jöttek a nép közé, de halkan biztattak, hogy ne féljünk semmit, csak szidjuk a nyamcut. Azonban minden demonstrátiónak az lett a vége, hogy október 21-ikén Hauslab tábornok hajója s vontatói zsúfolásig megteltek jó reménységben hazatérőkkel; - de biz azok közül vajmi kevesen láthatták az otthont, legalább egyhamar nem, - mert őrmestertől lefelé mind besorozták őket, azt a néhány haza vágyó tisztet pedig, mint Farkas ezredest, Tóth Róbert, Nostitius századosokat szépen elzárták - az általános amnestia értelmében.
Bár tetemesen megfogyva, napjaink épp oly egyhangú változatlanságban folytak, mint azelőtt, mikor még a nagy tömeg együtt volt; néhány egyhangúságban lefolyt nap után azzal a nagyfontosságú hírrel leptek meg bennünket, hogy Sumlába bellebeznek. Minden kis esemény nagynak tetszett unalmas tétlenségünk közepette. A hír csakhamar valónak bizonyult, november 4-én megkezdődött a nagy út, teméntelen bivaly szekereken s lóháton. Ezen utazás egész 22-ig szakadatlanul tartott. S miféle éjjeli szállásaink voltak?! Volt reá eset, hogy egész nap meneteltünk, kisérőink biztattak, hogy városba töltjük az éjt s midőn este megállapodtunk, azt mondták, hogy a város közepében vagyunk, a főpiacon; de se házat, se templomot nem láttunk s midőn beszállásoltak a városi házakba, azok semmiben sem különböztek az előbb látott bolgár faluk földalatti lakásaitól. Ezek nem egyebek egy kerek veremnél, melyek közepén a tűzhely állott, a felett egy láncon csüngő üst, vagy bogrács, melyben eledeleiket készítik. A földes talaj báránybőrökkel volt beterítve, mi ülő s egyúttal alvó helyül is szolgált.
Ilyen helyeken kellett gróf Battyhányi Kázmér úrnőnek is s több az emigratióhoz tartozó úri nőnek vagy tizenhétszer meghálni. - A grófnőnek s bizonyosan a többi hölgyeknek is, mint mondják legelső dolguk volt, amint Sumlába berendezkedtek, hogy az úton használt minden ruhát elégettek, mert máskülönben lehetetlen lett volna az úti emlékektől megszabadulni. Emlékszem, magamnak is mennyi fáradságomba került, több tárgyat nekem is arra a sorsra kellett juttatnom, mert lehetetlen volt kitisztítani.
Sumlán már nagyobb kényelemmel voltunk elszállásolva. A legénység laktanyában, a tisztek pedig magánosan vagy többedmagukkal magánlakásokban nyertek elhelyezést; a török legénység étkezését, zsoldját, a tisztek szinte a török tiszteket megillető havi díját kapták. Minthogy 1849-ben a török tiszti rang jóformán csak a törzstiszten kezdődött, mert a százados, fő- és alhadnagyok a laktanyában háltak és laktak egy sorban a közlegényekkel; fizetésük a fő s alantos tiszteknek annyira csekély volt, hogy abból egy művelt ember meg nem élhetett, míg a törzstisztek s tábornokok fizetése aránylag igen nagy volt. Az emigratióban levő tábornokok, törzs s katonai rangot nem viselő, de magas állás viselők is mind tábornoki, vagy magasabb pasai fizetéssel láttattak el, hogy tehát a fő és alantos tisztek is megélhessenek, ezen urak jószántukból, nagylelkűen, fizetésükből annyit hagytak levonni, hogy aránylag a fő s alantas tisztek is megélhessenek.
Sumlán már egy testületet képeztünk. Volt egy választott bizottságunk, melynek elnöke Kossuth s egyik választott tagja csekély személyem. Ezen fórum elébe kerültek minden, az emigratió között felmerült vitás kérdések elintézése s nem emlékszem, hogy ezen testület határozata megnyugvással ne fogadtatott volna. Társadalmi életünk is volt, lévén egy nagy kávéházunk, hova kávét inni, búsulni s politizálni s órahosszat galantai Balog Jánost hallgatni jártunk. Itt történt az is, hogy egy Olaszországból megszökött osztrák katona Rosty őrnaggyal, kivel valamikor együtt szolgált, a múltakról beszélve, sehogy se tudtak megegyezni; ekkor a katona "habtacht"-ba vágta magát, szalutált s azt mondá: "rektet adok őrnagy úrnak, mert fellebbvalóm, de azért még sincs igaza", - s büszkén kisétált a kávéházból. Azonkívül volt casinónak csúfolt, de csak étkezésre használt helyiségünk; egy volt honvéd, Sipos tartotta. Itt töltöttük az első karácsonyt a hazán kívül, irigyelve az otthonlevőket, ők meg talán bennünket irigyelhettek. Kossuth itt Sumlán egyesült sok viszontagság után a hazából jött nejével. Addig gróf Dembinszky Theodorné, született Dadányi úrnő vezette a háztartását.
Alig értük el az 1850. évet, már rebesgették, hogy Kossuthot internálni fogják. Február 15-ikén csakugyan el is szállították, de nem őt egyedül, hanem kíséretül magával vihetett mintegy 24 tisztet, kiket mi visszamaradottak, gárdának neveztünk; ezek között voltak a többek között Koszta Márton, Török Lajos, Frater Luizi, Kalapsza, Grehenek, Kinizsy István századosok stb. Ezenkívül belebbezték még Mészáros Lázár, Katona Miklós, Miczozky, Bulherin tábornokot s több magyar és lengyel notabilitásokat Kis-Ázsiában fekvő Kjutahia helységbe.
Ismét megfogytunk s mentül kevesebben maradtunk, annál jobban felébredt a szabadság vágya bennem, mert bizony csak fogság volt a mi helyzetünk.
A városban szabadon járhattunk bárhol, de a várost nem volt szabad elhagyni, mert a török katona udvariasan visszakísérte az embert. Többen megkísértették a szökést, de ha sikerült is a várost őrző falon keresztül hatolni, Várnáról biztosan visszahozták s azon felül mi is kinevettük őket. De ez sem tartott vissza attól, hogy magam is meg ne kisértsem szabadulásomat.
Egy délután lakásomra jött egy vándorló szabólegény, cseh vagy morva születésű, - ki rég vándorol Bulgáriában s ki már Konstantinápolyban is volt; ez beszélt nekünk és vendégeinknek, gróf Teleky Oszkár, Zágonyi Károly és Pongrácz Alajosnak mesés dolgokat "Stambuldáról" s egyúttal ajánlkozott, hogy elvezetne Várnáig oly utakon, hogy meg nem fognának. Összenéztünk s megfogamzott a határozat a szabadulásra. A szabólegénnyel csakhamar megegyeztünk s elhatároztuk, hogy még az éjjel búcsút veszünk a vendégszerető Sumlától. Úgy is történt. Amint beesteledett, egy bizonyos helyen összejöttünk s a kis szabólegény vezetése alatt egész éjjel meneteltünk, nappal pedig az árnyas erdőben pihentünk s aludtunk, estve ujra meneteltünk reggelig, a nappalt azon módon töltöttük, mint eddig. Néhány éjjeli menetelés után egy reggel tündéri látvány terült el előttünk: - a felkelő nap megaranyozta sugaraival a Fekete tengert s az előttünk elterülő Várna városát s annak minarettjeit. Aki még nem látott tengert s még hozzá felkelő napnál egy hegy ormáról, annak nem lehet rossz néven venni, ha e tündéri látvány minden földi baját elfeledteti. Mi is elmerengtünk s későn vettük észre, hogy Várnából egy lovas csapat egyenesen felénk tart. Midőn észrevettük, menekülni akartunk a közeli bokrok közé; - de a csapat előtt lovagló sarkantyúba vette lovát, csakhamar hozzánk lovagolt s franciául szólva, bemutatta magát, mint a sardinia-várnai Consul; remélve, hogy mi magyarok vagyunk, kik Várnába akarunk menni, de útlevelünk nincsen. Feltevése igazságát zavarunkból következtette, jó tanáccsal szolgált. Várna kőfallal kerített város, melynek kapuján át útlevél nélkül be nem eresztenek, hanem a menekülteket azonnal elfogják és visszakisérik; ha nekünk, mint tudja, útleveleink nincsenek, úgy okvetetlen visszakisérnek. Ő tehát, mint a magyarok jó barátja, azt tanácsolja, hogy húzódjunk beljebb az úttól az erdőbe, várjuk be, míg egészen beesteledik, azután menjünk a kőfal mellett mindaddig, míg csak a tengert el nem érjük; a tenger felőli fal mindössze csak 6 láb magas, azon könnyen átugorhatunk; ha egyszer bent leszünk, a legelső embertől tudakozódjunk az angol konsul lakása után s egyenesen jelentkezzünk nála.
Mi szépen megköszöntük a jó tanácsot s beljebb huzódtunk az erdőbe s dacára egész éjjeli fárasztó menetünknek, egész nap szemünket se hunytuk be, hanem tanakodtunk a teendők felett s élveztük a nagyszerű látványt.
Amint beesteledett, rejtekünket odahagyva mentünk a vár fala alá s annak fedezete alatt igyekeztünk a tengerhez eljutni s már közel is lehettünk ahhoz, mit az egyre erősebben hallható tenger morajról lehetett megitélni. Egyszerre csak előre nem számított akadályra bukkantunk. Tudvalevő dolog, hogy a török a kutyát tisztátalan állatnak tartván, meg nem engedi, hogy az a város-, vagy faluban vele együtt lakjék; de mivel vallása csak oly állatok elpusztítását engedi meg, melynek húsát használhatja, a kutyahús pedig használhatlan lévén, Törökországban igen nagy számban találhatók s mivel a községekben meg nem tűrik őket, azokon kívül jelölnek ki számukra helyet, hol azok falkákban laknak. A hely kijelölést úgy kell érteni, hogy a városrész, vagy falu, bizonyos helyre viszi ki minden délben az ebédet; ezen helyre azután annyira oda szoknak, hogy bevájják magukat a földbe s ott szaporodnak. A fal tövében egy ilyen kutya tanyára akadtunk. Iszonyú dühvel támadtak, kénytelenek voltunk visszavonulni, aztán dorongokkal felfegyverkezve, neki mentünk ismét s most mi voltunk a támadók. Irtózatos sivalkodás támadt, mi a vár falán sétáló török őrt is figyelmessé tette s lekiáltott: "nebú?" (mi az?) Kénytelenek voltunk visszavonulni. Tanácskoznunk kellett a további teendők felett s abban állapodtunk meg, hogy, miután a bekerített városnak kanálisának is kell lenni, ezen az úton kell behatolnunk. Úgy is történt. A kőfal mellett haladva kutattunk, midőn egyikünk beleesett egy gödörbe. Ez volt kutatásunk tárgya. Meg is örültünk neki nagyon. A mi szabólegény vezetőnk, vézna, nyulánk emberke lévén, elsőnek vállalkozott és szerencsésen keresztül is mászott; aztán a városból kiáltotta: szűk egy kicsit, de nagyon piszkos. Mit volt mit tenni, mint ugyanazon az úton haladni utána, ami sikerült is valami nagy baj nélkül hármunknak, de Pongrácz Loisi barátunkat nem viselte meg a hadjárat fáradalma s a számkivetés keserű kenyere annyira, mint minket s testének kövérsége nem könnyen bocsátotta a kanálison át. Mi már az igéret földén voltunk, ő még kívül s igen siralmas hangon kért, hogy ne hagyjuk ott. Végre sikerült őt is keresztül húznunk; karját s fejét előre nyujtva, nagy nehezen behúztuk. A mi vezetőnk beváltotta szavát s bevezérelt az igéret földjére - Várnába. Csakhamar talált egy kávémérést, hol megtudta az angol Consul lakását, hova mi egész boldogan siettünk. Az idő már éjfél körül járhatott, midőn becsengettünk. Csakhamar jött is a szolga lámpással, kinyitotta az ajtót, de meglátva bennünket, nagyot kiáltott: "briganti" s becsukta orrunk előtt az ajtót. Mi nagyon csodálkoztunk, hogy nézhetnek minket, becsületes embereket brigantiknak; újra csengettünk s franciául kiabáltuk, hogy kik vagyunk. Lett is annyi eredménye, hogy egy idő mulva ismét megnyílt az ajtó s maga a konsul felhúzott pisztollyal fogadott; a szolga lámpással ura háta megett. Kölcsönös bemutatás után jót nevetett s engedelmet kért, hogy mielőtt egy csésze theára felmennénk hozzá, inasával megtakaríttasson. Csak most jutott nekünk is eszünkbe a kanális expeditio látható nyoma; mindnyájan galádul néztünk ki; de szegény Pongrácz pajtásunk ruhái összetépve, mindenütt csupa piszok, néhol még véres is volt. Azután nem is csodálkoztunk, hogy brigantiknak néztek.
Szegény inasnak nagy dolgába került, míg annyira kitakarított és kitatarozott, mert még gazdája ruhadarabjaiból is pótolni kellett, hogy felmehessünk s leülhessünk vendégszerető házigazdánk párolgó theájához. Igen kedélyes órát töltöttünk együtt. Búcsúzáskor még viszontlátásról is beszélt, de biz mi sohasem találkoztunk többé. Még az éj leple alatt egy angol alattvaló lakására kisértetett, hol az indulás idejét voltunk bevárandók. Néhány napi várakozás után értesített a konzul, hogy legyünk készen, mert holnap hajnalba indul egy görög hajó, mely bennünket Konstantinápolyba fog vinni. Amint alkonyodott elvezettek a tengerpartra, ott már várt a hajó egyik csolnakja, mely minket a kikötőbe horgonyozó hajóra volt viendő. Borzasztó orkán dühöngött, lehetett a hajó ezer egy néhány lépésre a parttól, de míg odáig értünk, felkapta kis csolnakunkat a hab s vitte toronymagasságra s onnan ismét oly mélységbe süllyesztette, hogy azt hittük utolsó óránk közeleg. Tény az, hogy míg a hajóhoz értünk, megkaptuk a tengeri betegséget. A hajó csak 48 óra múlva mehetett ki a kikötőből, addig szakadatlanul tartott a vihar. Ez idő alatt hanyatt feküdtem, mert ha fejem emeltem, mindjárt előfogott a szédülés és egyéb simptomái a tengeri betegségnek.
Amint a tenger lecsendesedett, az én betegségemnek is vége lett s azóta utaztam a Márvány, Földközi, Atlanti és Éjszaki tengereken, de egyszer sem kaptam meg a tengeri betegséget. De nem is csoda, mert az öreg tengerészek sem emlékeztek ily viharra, - több hajó horgonyait felszakította s ott a kikötőbe törte össze. A kikötőből kiérve a Fekete tengeren vitorláztunk, míg május 16-án, napkeltekor bevitorláztunk a Bosporusba. Ott, hol a Fekete tenger a Balkán félsziget s Kis-Ázsia között magának csatornát vájt, melyen át a hajdani Propontis a mostani Márvány-tengerbe ömlik, melyből azután a Hellespontuson (Dardanellákon) keresztül a számtalan szigettel rakott Görögtengerbe szakad. Ott, a két világrész választékán, épült Konstantinápoly bájos vidéken, mellyel Európában csak Nápoly fekvése mérkőzhetik. A Bosporus déli végén a Márványtengerbe kinyúló földnyelvnek éjszaki oldalán, a csatornának egy ága 1 1/2 mértföldnyire fúrta magát a száraz földbe s a tengertől észak-nyugatra hajlik, hajlása miatt kerasznak (szarvnak), utóbb az általa nyújtott előnyök miatt khruzókerasznak (aranyszarvnak) neveztetett. - Nem lehet leírni azon benyomást, amelyet az aranyszarv és Konstantinápoly láttára érezhet minden utazó, kivált pedig olyan, ki Bulgáriából érkezik oda. Egy tündérországban véli magát, melyből csak akkor ábrándul ki, midőn a városba lép. Utcái keskenyek, néhol csak kilenc láb szélesek, többnyire burkolatlanok, szemetesek, éjjel meg nem világítottak. A magánlakok többnyire emeletesek s fából épültek, ezért gyakori tűzvész fordul elő s ilyenkor egész városrészek pusztulnak el; így az 1826-iki tűzvész alkalmával 600 ház égett le.
Hajónkat elhagyva, Galata városrészbe értünk, mely a délkeleti földnyelven épült s melyben a Genuaiaktól eredő szép épületek vannak. E városrészt körülbelül egy mértföldnyi, 12 kapus körfal keríti, hol a külföldiek nagy számban laknak; ezen keresztül Pérába értünk, ez különösen a külföldiek városa, van 4 katholikus, egy görög temploma; - az osztrák, francia, angol, orosz, porosz, hollandi és svéd követségek s a katholikus érsek palotái. Olasz operaháza, elegans kávéháza stb. - Ide igyekeztünk mi is - s itt találkoztunk több, már mi előttünk érkezett honfitársainkkal s boldognak éreztük magunkat, hogy fogságunkból megszabadultunk.

 

II.
Hogyan menesztettem Amerikába

Konstantinápolyban egy egész hosszú évet töltöttem, ezen idő alatt a Sumlán maradt bajtársak is mind, vagy legalább nagyobb része itt concentrálták magukat s így tekintélyes testületet képeztünk, melynek feje Vay László gróf, ki egyszersmind Kossuth megbízottja s képviselője volt. Egy napon ápril. elején lakásunkra jött, - én akkor negyed magammal, Nagy Imre, Zágonyi Károly és Mészáros Imrével - igen közel lakásához laktam s felháborodva beszéli, hogy Kjutahiából borzasztó esetről értesítették, Kossuthot meg akarták gyilkolni.
Már Kossuth is tesz említést "Irataim"-ban, még pedig két izbeni merényletről, nem ugyan kimerítő részletességgel, - mert az ő iratai csakis 1850-iki francia, olasz s osztrák háborúnál kezdődnek, hanem említés mégis van azon incidensről.
Harmadik kötetében ez olvasható:
"Valóban tűrhetetlen állapot volt s hogy semmise hiányozzék a bosszúságból, Josika Miklóstól, Croskey barátom utján a következő telegrammot kaptam: Binxeles, 31. mart. 1861. Nous venons d' a prendre de maniere positiv que Monsieur, Három gyilkos est parti de Vienne pour traiter avec vous l'affaire. Megölni téged. Veillez a vas intéréts. J'écrirai. - Josika.
Szomorú mulatságos dolognak látszik, hogy az osztrák sas védő szárnyai alatt a "hajdan erős magyar" annyira nem létezővé törpült az európai nemzet családban, miszerint három gyilkos úr tisztességes üzlet-ember gyanánt s "megölni tégedet" becsületes czim gyanánt utazhattak a villanydelejes sodronyon, a nélkül, hogy azon esélynek legyenek kitéve, hogy a sok nyelvben jártas távírdai hivatalnokok közt valakinél gyanút ébreszthetnek.
Josika Miklós, még ugyanazon napon írott levelével adta meg a különös távsürgöny magyarázatát.
Grok... S... jött ki Brüsszelbe s csakis egyenesen azért jött, nyomba vissza is utazott, hogy a dolog felől értesítsen. Eredetiben átküldte hozzám Josika, K. S. grófnak hozzám intézett levelét, melyben az áll, hogy b. Kemény Zsigmond múlt szerdán Esztergomból egy oly embertől, kit tökéletesen jól ismert s kit teljes hitelességűnek tapasztalt, a következő sorokat vette: "A napokban indult el Bécsből három ember azon célból, hogy Kossuth Lajost meggyilkolják. Pénzt a kormánytól kaptak. Egyik a három közül egy vörhenyes arcú ember, ki mindenre kész gazembernek van ismerve, ki a múlt olasz háború alatt meggazdagodott s ki pénzért mindenre kész. Figyelmeztetni kell az illetőt."
Ezen incidensre vonatkozólag írja tovább:
"Már kétszer volt szerencsém ily kísérlettel találkozni. Egyszer Sumlán, másodszor meg Kutahiában. Mindkettő felől hiteles diplomatikai adatok vannak birtokomban egyenesen a nagyvezértől és a konstantinápolyi nagykövetektől. Sumlán a néhány százig menő emigratio puska szóval és golyó sivítással (úgy kellett volna írnom, hogy "puska szó és golyó sivítás között", mert az orgyilkos banda lövöldözött) kergette el a nagyvezér által nekem hivatalosan bejelentett orgyilkos bandát. Kutahiában pedig 24 tisztből álló kíséretem kardra hányatási fenyegetéssel kényszerítette Soliman Bejt a banda főnök elkergetésére, ki az osztrák internuntiatura egyik dragománja volt. (Azt az osztrák hivatalnokot Jasmadzsinak hívták.)"
Én csak ez utóbbi, Kutahiában szándékolt merényletről azért teszek megemlítést, mert ez végzetes következményű volt reám nézve, mert ezen eset nélkül én bajosan látandom Amerikát.
Vay gróf a Konstantinápolyban tartózkodó menekülteket felhívta, hogy gyűljenek össze s vezetése alatt a külügyi hivatalba menjünk. Szónokul Prik József társunkat választottuk, egy kitűnő képzettségű s kitűnő nyelvismeretekkel bíró férfiút. A száznál többre menő küldöttség szószólója csaknem két óra hosszáig tartó francia szónoklatban meg akart győzni a külügyért, hogy Kossuth szabadon bocsátása az egyedüli elégtétel a merénylettel szemben.
Mintha most is előttem állana a kis vézna termetű, örök mosolygású Ali külügyér. - Türelmesen végig hallgatta a hosszú beszédet s annak bevégzése után kezeit dörzsölve, mosolygva csak annyit válaszolt: "legyenek önök egész nyugodtan, a török kormány elég erős még egy ember élete felett őrködni."
Bennünket ezen válasz - mondanom se kell - nagyon lesújtott. Mi azzal a biztos reménnyel mentünk, hogy Kossuth kiszabadítását mi eszközöljük ki. - Minő csalódás!
Zavartan indultunk vissza perai lakásunkra; de mindjárt Galata egyik utcáján, hol a tömeges küldöttség nagy feltűnést okozott, laktársaimmal elváltunk a nagy tömegtől s egy mellékutcán haladtunk lakásunk felé; - a mint Pérán a porosz követség lakása előtt haladtunk, egy mellékutcából velünk szembe jön Jazmadzsi úr, éppen kapóra. Előttünk haladt Nagy Imre és Mészáros Imre barátaim; Nagy Imre mindjárt elébe sietet s rossz németséggel azzal állította meg: "Halt du verfluchter Spitzbube, ha Kjutahiában Kossuthnak, vagy bármely magyarnak, - vagy itt is Konstantinápolyban csak a haja szála meggörbül, úgy tudd meg, hogy tégedet mint dühös kutyát úton-útfélen lelövünk" s fenyegetésének nagyobb súlyt adandó, sétapálcájával az orrára koppintott. Jazmadzsi felénk szaladt s az én társam, Zágonyi Károly szembe köpte, nem tartván őt érdemesnek, hogy kezét beszennyezze.
Gyönyörű szép tavaszi nap lévén, a porosz követség személyzete a balkonról nézte a jelenetet; s alkalmasint egyik tagja túlbuzgóságból személyleírást csinált rólunk, mert még ugyanaz nap délutánján Vay eljött hozzánk s azt tanácsolta, hogy amint beesteledik, szökjünk valahova, mert biztos tudomása van arról, hogy ellenünk az elfogatási parancs ki van adva.
Konstantinápoly elővárosai gyanánt tekinthetők: Dalma Bagdac, (tökkert), Besiktas (rétkő), hol a szultán telelni szokott, Terapia, hol az előkelő görögök nyaralói vannak; Bujukdere (nagy völgy) több külföldi követ nyári palotájával, igen kies vidéken, - Bagdsekői (kertfalva), nem messze Bujukdertől s Terapiatól, közelében van a régi nagy platán fa, melyet a törökök jedi kardásnak - két testvérnek neveznek, mely alatt állítólag Bouillon Godoférd, az első keresztesek hadvezére táborozott, mielőtt Ázsiába átkelt volna.
E városrészek egyikében gondoltuk magunkat meghúzni, míg a vihar fejünk felett elvonul. Választásunk Bujukderére esett, ide menekültünk s a választást nem volt okunk megbánni, mert valóságos földi paradicsom Bujukdere. Itt töltöttünk vagy egy hetet, Konstantinápolyból semmi hírt nem kapván, elhatároztuk, hogy jó lesz bizonyságot szerezni, hátha nem is keresnek, s csak vak lárma volt az egész; társaim engem bíztak meg, hogy szerezzek meggyőződést s menjek Konstantinápolyba.
Megbízatásomnak eleget teendő, egy estve lakásomra érkeztem, honnan egyet-mást magammal akartam vinni.
Amíg ott a csomagolással voltam elfoglalva, hallottam, hogy zörgetnek a ház kapuján. Az én szobám az emeleten volt, figyelembe se vettem a zörgetést s csak akkor lettem figyelmes, midőn több ember nehézkes lépteit hallottam a garádicson felhaladni; akkor már tudtam, hogy a látogatás engem illet. Hamar eltorlaszoltam ajtómat, gyertyámat eloltottam s vártam; - csakhamar ajtómon zörgettek, nem adtam életjelt, még jobban zörgetnek s egy hang kiáltja: "nyisd ki az ajtót, mert különben betörjük azt s neked kell megfizetni, nagyon jól tudjuk, hogy szobádban vagy." A ház, hol laktam, egy ott megtelepedett magyar mágnásé, báró Orbáné volt; nem akartam neki kárt okozni, kinek annyi szívességében részesültem én s több menekült társaim; - kinyitottam az ajtót s belépett rajta az osztrák követség dragománja (tolmács) s utána számos török kavasz (rendőr). - Nevemet kérdezte, azt mondtam, tudod kihez jöttél, de ő csak ismételte előbbi kérdését, én újra előbbeni választ adtam reá s ez így tartott jó ideig. - Midőn már beleuntam a feleselgetésbe, megmondtam nevemet, erre karonragadott s átadott a török rendőröknek, ezek közrefogtak s levezettek a garádicson; a kapunál is számos rendőr várakozott reánk, de meglepetve csak akkor voltam igazán, midőn várakozott reánk, de meglepetve csak akkor voltam igazán, midőn a kapun kilépve, 2 század rendes katonát láttam felállítva, kik közrefogtak s megindultunk Péra főutcáján. Az idő még nem volt igen késő, mert mikor az olasz operaház előtt mentünk, éppen végződött a darab s a hallgatóság akkor hagyta el az épületet. Már csaknem egy évet töltvén Konstantinápolyban, az olasz, francia s több menekültekkel jóbarátságban éltem; ezek közül sok volt az előadáson, kíváncsiságukat felköltötte az ily késői menet, az operaház kapui fényesen voltak világítva s amint előtte elhaladtunk, többen reám ismertek s elkiáltották magukat: "Ungaresse, Ungaresit visznek, szabadítsuk ki", - s tényleg ki is akartak ragadni a katonaság közül s tényleg ki is ragadtak volna, ha történetesen csaknem az operaház átellenében egy rendőri állomás nem lett volna, hova engem, míg megmentőim a katonasággal dulakodtak, a rendőrök a kapun be nem hurcolnak. A kapu utánam bezáródott.
Elzártak a külvilágtól s vittek garádicsokon lefelé; már azt gondoltam, hogy a Bosporusig visznek, midőn egy nagy vasajtó előtt vezetőm egyszerre csak megáll, azt kinyitja s azon engem betaszítva, az ajtót reám csapja s nyikorgó zárjával becsukja s engem a sötétben ott hagy. Igazi pokoli sötétség környezett infernális hangokkal s lánccsörgéseket hallottam magam körül s biztosan ezek következtében gyakran keresztül szaladt lábamon e fertelmes hely undorító lakója - a patkány. Dögleletes levegő vett körül, mozdulatlan állottam helyemen jó ideig, - nem mertem megmoccanni; - vagy egy óra múlva a vasajtó zárját hallottam nyikorogni s már reménylettem, hogy szabadulásom órája ütött; - azonban nem én értem jöttek, hanem valakit belöktek az ajtón s hirtelen reánk csukták megint. Az a valaki pedig egy menekült társam, Kosztolányi Guszti volt, kit hangjáról ösmerék meg, midőn elkáromkodta magát a gyengédtelen betaszításért, - hát te vagy az Guszti pajtás? szólítám meg őt - miért vagy itt? kérdem, - azt válaszolta, hogy biz ő nem tudja, csak azt hallotta, hogy az éjjel minden magyart elfognak Konstantinápolyban. Úgy egy óráig szidtuk duettben a Sindi (gúnyneve a töröknek) vendégszeretetét, - midőn ismét nyikorgott a kulcs a zárban, megnyílt a vasajtó s azon Vay gróf, a szardíniai követség titkárával, lámpással kezökben beléptek börtönünkbe. A lámpa világánál borzasztó látványnak lettünk tanúi: a börtön két oldalához három-három szerencsétlen Arnauta oda volt láncolva, csaknem teljesen meztelenek voltak, fekvőhelyük undort gerjesztő állapotban volt, innen keletkezett a kiállhatatlan bűz s ez vonzta a patkányokat ide. a titkár pár percnél tovább nem volt képes e helyen maradni s csakhamar odahagytuk e siralomházat. Útközben, - míg felhaladtunk a temérdek lépcsőkön - elmondotta Vay, hogy amint értesült elfogatásunkról, rögtön a szardinai követhez ment, kinek közbenjárására köszönhetjük az élő sír ily gyors elhagyhatását; azt is tudatta velünk, hogy azért történtek e tömeges elfogatások, mert a Jazmádzsi botrányban résztvetteket akarják az elfogottak közül kiválogatni. Úgy is volt, - midőn felértünk a rendőri épületbe, egy terembe bocsátottak, melyben akkor már száznál több magyar menekülteket elfogva találtunk; ezek száma reggelig folyton szaporodott. Reggeli 9 óra után egy küldöttség érkezett, mely hivatva volt a bűnösöket kiszemelni. Vele jött az osztrák követségi tolmács is, ki diadallal felém jött s karon fogva vitt a comissió elé, bemutatva mint fő bűnöst; én nem is tagadtam kilétemet s hogy jelenlétemmel részt vetem a botrányban. Kérdezték, hol vannak "cinkostársaim?" Arra azt feleltem: nincsenek itt, keressétek. Azt állították, itt kell nekiek is lenni, mert az éjjel minden magyart elfogtak. Én ismét előbbeni állításomhoz ragaszkodtam, ők ellenkezőjét állították. - A hosszú feleselgetésnek vége az lett, hogy a comissió elnöke határozatilag kimondotta: miután a rendőrség azt állítja, hogy minden magyart elfogott s ide bezárt, a kérdéses egyéneknek is itt kell lenniök, - jelentsék magukat az illetők. Természetesen nem jelentette magát senki, minthogy nem is jelenthette, amennyiben társaim Bujukderébe voltak s az egész elfogatásról nem is tudhattak semmit. Minthogy senki sem jelentette magát, újabbi tanácskozásnak az lett az eredménye, hogy ki kell őket választani. Kezdődött a kiválasztás, - mi annyiból állott, hogy sorra megkérdezték mindegyiknek a nevét, - kinek neve hasonlított a keresettekhez, arra ráfogták, hogy az. Így Zágonyi helyett Zábát, Nagy Imre helyett Nagy Józsi közhonvédet, végre Mészáros helyett Mészakos János altisztet tartóztatták le. S mint ki legjobban végezte küldetését, a comissió elégülten távozott. Mindnyájukat hazabocsátották, csak négyünket tartóztattak vissza.
Ismét levezettek a múlt éjen megösmert garádicsokon, azon különbséggel, hogy most a bizonyos vasajtót nem nyitották ki, hanem vittek lefelé egész a tengerig; itt csolnakba ültünk s erős fedezettel Stambuldába eveztünk. Van ott egy börtön, Zabsie a neve, - ide viszik a nagy bűnösöket: rablógyilkosokat, lázadókat, útonállókat s mindenrendű zsiványokat. Ide vittek minket is, egyenesen a parancsnokoló pasa színe elébe; ez egy közép korban levő szép barna férfiu, valódi magyar táblabírói, bizalmat ébresztő arccal; nyájasan kérdé idekísértetésünk okát, elbeszéltük neki - jót nevetett s azt mondá: "jól cselekedtetek, csak azt tettétek rosszul, hogy a köpek (kutya) nyancut jól meg nem vertétek; ne búsuljatok semmit, ti az én vendégeim vagytok." Csakugyan be is váltotta szavát, egy tágas, világos teremben helyeztetett el, szakácsát minden reggel beküldte megkérdezni, hogy mit rendelünk ebédre, szolgája csibukot, felséges dohányt s fekete kávét hozott; minden délután, midőn lakására ment, lóháton ablakunk előtt megállott s kérdezte, nincs-e valami panaszunk. Megemlítem e helyen, hogy három bujukderi társam amint meghallották, hogy értük mások szenvednek, azonnal jelentették magukat a pasánál, ki a helyettük letartóztatottakat szabadlábra helyezte.
Itt töltöttem társaimmal 22 napot, melyek Törökországbani tartózkodásunk fénynapjai voltak, amennyiben nélkülözést nem szenvedtünk, mert eltekintve a pasa vendégszerető szíves látásától, a francia, olasz s más nemzetiségű menekültek versenyeztek minden jóval való ellátással: borok, thea, rum, szivar, finom törökdohány, liquörök s többféle nyalánkságokkal annyira elhalmoztak, hogy tengeri utiszükségleteinket jó ideig ezzel pótoltuk.
Volt egy kedves orvosunk is, születésére olasz, ez mindjárt másnap jelentést tett a pasánál, hogy mi pusztai gyerekek vagyunk s biztosan meghalunk a falak között, ha mindennap nem szívhatunk friss levegőt. Ennek folytán a pasa elrendelte, hogy mindennap 2 órát a kertbe tölthetünk; igaz ugyan, hogy katonai fedezet alatt, de szívtunk üde friss levegőt. Igen megbarátkoztunk orvosunkkal, ki csaknem minden szabad idejét nálunk töltötte. Kevés nappal kiszabadulásunk előtt berohan hozzánk s sírva rendre ölelget bennünket; keservének okát kérdve, csak azt ismételte: "végetek van". - Talán csak nem akasztanak fel, kérdénk tőle, - hiszen ha csak ez volna - felelé; erre már mi is megijedtünk s kértük, mondaná meg, mi történik velünk. - Szegény ember újra sírva fakadt s azt mondá: ilyen gyönyörű virágokat megsemmisíteni mégis Isten ellen való vétek, hiszen benneteket deportálnak Amerikába.
Megkönnyebbülve lélegzettünk fel s vigasztaltuk, hogy nem oly nagy szerencsétlenség az; dehogynem, dehogynem, mondá, mindnyájan a sárgaláz áldozatai lesztek.
Tőle tudtuk meg, hogy az osztrák követ kiadattatásunkat követelte, de a török kormány, bármi más elégtétel-adásra ajánlkozott, a kiadattatást határozottan megtagadta. S így a 22 napi alkudozásnak az lett a vége, hogy a török kormány a saját költségén Angliába küld, de nemcsak négyünket, hanem mindazokat, akik Törökországot oda akarják hagyni. Így történt, hogy 1851. május 16-ikán, éppen Konstantinápolyba érkezésem évfordulóján 44 menekült társammal hajóra szálltam s odahagytam Törökországot. Azaz nem szálltam a hajóra önként, hanem a Szaptieből négy szuronyos katonával kisértettünk a hajóra s ott mind a négyünket hivatalosan átadtak a hajókapitánynak. Igaz ugyan, hogy semmi különbséggel sem bántak velünk, mint a többi önként menetelre ajánlkozó társainkkal.
Két nappal később a Kjutahiából jövő internáltak közül Mészáros Lázár altábornagy, Katona Miklós és Szabó István ezredesek, Szőllősi s többen átszállottak Gömteg mellett hajónkra. 20-án a kis gőzösről átszállottunk a Dardanellába, Angliába való szállítás céljából reánk várakozó Sultán nevű nagy gőzösre. 24-kén Máltán 24 órai vesztegzár miatt időztünk, de a város megszemlélésére többen engedélyt kaptunk. Itt találkoztunk Orosz Gyula zongoraművésszel, ki itt hangversenyezett Bakats Lacival. 30-án Gibraltárnál 12 órát várakoztunk szénrakodás végett - s végre 20 napi gyors tengeri utazás után, június 5-én Southampton városában, Angliában, kikötöttünk.
Ennél szebb tengeri utat, mint Konstantinápolyból Gibraltárig, képzelni sem lehet. Archipelagus szigettenger; az ember alig győz gyönyörködni a sok szigetekben s míg az elhagyottba gyönyörködik, már ismét csodálni valója akad. - Innen a középtengerbe hajóztunk, melynek nincsenek ugyan ilyen szigetcsoportjai, de a láthatáron mindig feltűnik a szárazföld partja s nem érzi az ember magát oly elhagyottnak, mint az Atlanti Oceánon, hol csak elindulása s ismét megérkezése napján lát szárazföldet s a hosszú út alatt csak eget és vizet lát.
Június 5-én tehát megérkeztünk Southamtonba, hol a városi hatóság fogadott igazi angol vendégszeretettel. Mindnyájunkat beszállásoltak legelőkelőbb hotelekbe, hol ingyen ellátásban részesültünk egész július 1-ig, a midőn a vendégszerető Angliát el kellett hagynunk; de nem kényszerítettek akkor sem az elmenetelre; szívesen látják mindazokat, akik ki tudják mutatni, hogy annyi pénzük van, mennyivel egy évig kiélhetnek Angliában. Annyija persze senkinek sem volt, kivéve Mészáros Lázár altábornagyot s Katona Miklós ezredest; - ezek ott maradtak, de nemsokára Franciaországba költöztek. Mi többiek, július 1-én a Porthmauti kikötőben horgonyozó Dovonshire nevű 3 árbocos vitorlás amerikai hajóra mentünk, melyet az angol kormány részünkre kibérelt.
Kimondhatatlan levertség vett erőt mindnyájunkon, midőn az amerikai hajóra értünk, mert elszakadunk Európától. Ki tudja, hányan jöhetünk onnan vissza?! Hiába jutott eszembe, hogy olvastam valahol Amerikáról: "Amerika, vezércsillag a sötét éjben, támasz annyi millió megtört szívnek, utolsó elő remény, ha a többi mind meghalt és sírba tétetett. - Igéret földje emberek s nemzeteknek, - az Ó-világ civilisatiójának a zsarnokság elleni utolsó menedéke "Amerika". Egy menedék van nyitva nagy, széles, tágas befogadásra. Gyertek mindnyájan hozzánk. Sok millió jön bizonnyal, a kvártélycsinálók már itt vannak, mert a kivándorlási propaganda trónjaitokon ül."
Dacára a szép kilátások s ígéreteknek, mégis igen levertek voltunk mindannyian. Szerencsére volt köztünk egy Harczy Gábor nevű főhadnagy, aki ezelőtt a nemzeti színházban, mint chorista volt; ez azon praktikus indítvánnyal lépett fel: alakítanánk dalárdát. Az indítvány nagy lelkesedéssel fogadtatott, mindjárt hangok próbáltattak, s csakhamar a Harczy vezetése alatt 12 tagból álló dalárda alakult, mely délelőtt s délután folytonosan próbákat tartott s ezzel a tagoknak foglalkozást, a többieknek szórakozást nyújtott, kivált már midőn tudott valamit a dalárda. Amerikai kapitányunk is hűséges hallgatója volt.
Mi, kik Törökországból jöttünk, - nem számítva arra, hogy valaha Amerikába is eljuthatunk, - angolul semmit sem tudtunk; de jöttek velünk Londonban tartózkodó társaink közül Kékessy Mihály alezredes, Csomortányi Lajos őrnagy s testvére Louisi Oszkár kapitány s többen, kik már beszéltek angolul. Szintén Angliából jött velünk Almády nevezetű társunk is, egy óriás a szárazon, de mihelyt hajóra szállt, rögtön tengeri betegségbe esett s az egész idő alatt, míg csak New-Yorkba ki nem szállottunk, 31 napig fel nem kelt ágyából, de mihelyt száraz földet érzett lábai alatt, újra óriás lett. Csomortányi Lajos elnevezte őt admirálisnak s mindnyájan úgy hívtuk őt. Egy dalárdapróbán, mely a fedélzeten tartatott, a hajóskapitányunk is a hallgatóság között volt, s csak hallja, hogy az Admirális nevet többször emlegetik, Csomortányihoz fordulva kérdi, micsoda admirálisról van itt szó? - Ez nagy kópé lévén s egész komolysággal azt válaszolta: ki másról, mint a magyar admirálisról, ki ezen hajón utazik, de mióta a hajóra szállt, betegen fekszik kajütjében. Amint ezt hallja a kapitány, nem kérdez semmit többet, haza nem szalad kajütjébe, parádéba veti magát s egész díszben megyen egyenesen a vélt admirálishoz tisztelkedni s engedelmet kérni tőle, hogy csak most jött azon nagy szerencse tudomására, hogy az ő hajóját érte azon szerencse, hogy a magyar admirálist szállítja Amerikába. Szegény Almády csak kérte az engedelmet, mentegetődzött, hogy ő nem az. Kékessy is látván, hogy a tréfa már is tovább ment, mint kellett volna, felvilágosította a kapitányt, hogy miért neveztük el őt admirálisnak.
A hajóskapitány ezen rossz tréfáért Csomortányihoz az egész út alatt egy szót sem szólt. Hanem almádinak hasznos volt annyiban, hogy azon naptól kezdve, saját konyhájáról küldött élelmezést, mi sokkal jobb volt annál, mint amilyenben mi részesültünk.
Harmincegy napi utazásunk igen egyhangú volt, a dalárda-gyakorlatokon kívül semmi szórakozásunk nem volt. Utazásunk alatt tanui voltunk egy temetésnek. Egy szegény asszony meghalt; bevarrták egy vitorlavászonba, lábára erősítettek egy golyót, a hajó párkányára tették a deszka egyik végét, melyen a halott az egyesült államok lobogójával betakarva feküdt; a hajón levő pap, - mert ilyen is volt hajónkon, - elmondott egy imádságot s a deszka másik végét tartó két matróz imádság végeztével a deszkát lassan emelte mindaddig, míg a lobogó alól a hulla ki nem siklott s a tenger hullámai közé nem esett, akkor a lobogót a két matróz összehajtogatta s vége volt a szertartásnak.
Egy más látványnak is tanúi voltunk. Utazásunk harmadik vasárnapján, a hajó fedélzeten isteni tisztelet tartatott. A pap előre felkérte a dalárdát, hogy énekeljen az isteni tisztelet alatt zsoltárokat, de mivel azokat nem tudtuk, énekeltük Nabukodonozorból az imát. Gyönyörű júliusi idő, tökéletes szélcsend, a tenger tükre sima, a vitorlák mozdulatlanul csüngtek ábrocaikon; mi egész áhítattal énekeltünk, egyszerre vagy száz ölnyire hajónktól felveti magát egy hatalmas cethal; oda lett a buzgóság, mind odahagyta az istenei tiszteletet, még a pap is s siettünk a hajó oldalához; és csakugyan még egyszer részesültünk azon ritka látványban, hogy a cethal még közelebb jött hajónkhoz, hogy tökéletesen kivehettük, feljött a tenger felületére, egy óriási vízsugárt lövellt ki s ismét elmerült. Tökéletes szélcsend lévén, a kapitány csolnakokat bocsátott le e cethal üldözésére; de biz az eltűnt; hanem a matrózok fogtak helyette sok szép tengeri halat, mi igen jól esett a sok sós hal után. A halászat azonban nem tarthatott soká, mert déltájban hirtelen vihar tört ki, mely csak múló nyári fergeteg volt s csakis hat órát tartott, hanem azért olyan erővel jött, hogy hajónk közép árbocát eltörte, egyéb kárt nem is okozott. Estve felé már mind a fedélzeten voltunk. Megjegyzendő, hogy vihar alkalmával mindenkinek a hajó belsejében kell lenni, a lejárati nyílásokat mind becsinálják, hogy az átcsapó habok be ne jöhessenek a nyílásokon; de ha szabad lenne is a fedélzeten maradni, annak vajmi kevesen vennék hasznát, mert kevés kivétellel mind megkapná a tengeri betegséget.
Minthogy oly kellemes estve lett a vihar után, dalárdánk a fedélzeten tartá gyakorlatát.
Itt helyén levőnek találom Czuczor Gergely költőnknek eddig tudtommal meg nem jelent költeményét, melyet 1850-ben Konstantinápolyba küldött s melyhez Orosz Gyula zongoraművész, volt hadnagy bajtársunk, ki Julien név alatt Konstantinápolyba, Máltán és később Londonban is hangversenyezett, - a zenét írta, nyilvánosságra hozni. - A szép költemény így hangzik:

Requiens

Itt elvérzett hőseink nyugosznak,
Dicstelen por és göröngy alatt,
Emlék helyett a környező alkony,
Vet reájok hosszú árnyakat.

Sírjukon szóló vihar zúgása,
Tán az egész világ sóhajtása;
Megállj magyar! e kopár hantoknál
És imádkozz, mert szent e föld.

Óh imádkozz, hogy legyen jövendőd,
Mint e sír egykor tavaszi zöld,
Hogy keljen e hantokon sírvirág
S öntse nép-hála és szabadság.

Ti fénylámpák az éj templomában,
Ragyogó hold, sugárzó csillagok,
E sötét szomorú sírhalomra
Rezgő ezüst fátyolt vonjatok.

A hon nem adhatott szemfedélnek
Fátyolt annyi elhunyt gyermekének.
Szent láng égett a bajnok szemekben,
Akik itt temetve nyugosznak.

Szent láng égett a bajnok keblekben,
Akik itt temetve porlanak.
Itt vagy dicső emlékjel ragyogjon,
Vagy hasonló sírrá legyen e hon!

Néhány nap múlva a vihar után, közeledtünk Nenfoundland zátonyaihoz. Itt már nem mer a legtapasztaltabb s bátrabb hajós kapitány sem keresztül hatolni, hanem bevárja Pilotust, ki kis vitorlás csolnakjával közelít az érkező hajó elébe, felmászik a hajó fedélzetre, átveszi a hajó vezetése feletti parancsnokságot, a kapitánynak átad egy csomó hírlapot, hogy azzal mulassa magát, míg ő hajóját a veszedelmes homokzátonyokon keresztül kalauzolja. Kap is rajta a kapitány, hisz egy hónapja csaknem, hogy a világ eseményeiről semmi tudomással nem bír, mert a négy hét alatt még hajóval se találkoztunk oly közel, hogy közlekedhettünk volna azzal. Láttunk ugyan - de azt is ritkán a messze távolban fehér pontokat, melyek hajók vitorlái voltak, de közel egyikhez sem jöttünk. Valóban csodálatos, hogy annyi hajó indul Amerikába s onnan vissza Európába, mindegyik ugyanegy irányban s mégis igen ritkán találkoznak a sík tengeren. Nyolc évvel később, midőn visszatértem, együtt indultunk ki a new-yorki kikötőből egy angol gőzössel; én egy bremai gőzösön utaztam, a kikötőből pont déli 12 órakor indultunk, a két hajó egész nap egymás mellett haladt, úgy, hogy a hajós kapitányok konversáltak egymással s midőn másnap reggel a fedélzetre felmentem, a hajót nem láttam; nem is láttam csak tíz nap múlva, midőn az izlandi kanálisba bementünk, az angol gőzös ismét hajónk mellett volt. Erre csak azt mondtuk: bizony széles ez a tengeri országút. A nenfoundlandi zátonyokat többnyire köd fedi; míg hajónk keresztül hatolt rajta, alig láttunk magunk előtt egyebet ködnél, de mihelyt túl voltunk rajta, oszlani kezdett a köd, feltűntek az oly rég várt partjai Amerikának: előbb mint egy sötét vonal, később lassan-lassan emelkedett ki, míg végre egész nagyszerűségében láthattuk hegyeit; még jobban közeledve, a new-yorki öbölbe érve bontakozott ki lassanként New-York városa, óriási árboc erdejével, palotaszerű házaival, beláthatlan kiterjedéssel, mert már 1851. évben is 515 547 lakossal bírt.
Elérkeztünk tehát utazásunk céljához 31 napi tengeri utazás után, mely idő alatt csak eget s tengert láttunk.

 

III.
Amerikában

Megérkezve az ígéret földjére, nem tudtuk, örüljünk-e, vagy búsuljunk? Sokan voltunk, kik akkor még egy szót sem tudtunk angolul. Zsebeinkben vajmi kevés volt a pénz, nekem se volt több, mint egy 10 frkos arany, azt is a Sultán nagylelkűségének köszönhettem. Midőn a Dardanellában átszállítottak az Angliába szállító gőzösre, mindannyian kaptunk 1 aranyat.
Tessék már most ebből megélni. S mégis nyolc évig éltem belőle, nyolc év múlva visszatértem, beutaztam még fél Európát, míg hazaértem.
Megérkeztünk tehát az ígéret földjére. Nem várt reánk senki, nem fogadtak oly ovatióval, mint a komáromi kapitulánsokat, kiket Ujházy vezetett s kiket lelkesedve fogadtak, kiknek részükre a congressus ingyen földet adott Jówastatusban, hol megalapították New-Buda városát. Azonban nagy köszönet nem volt ezen ajándékban: északi fekvésénél fogva a tél csaknem 7 hónapig tart s nyáron át nem voltak képesek elegendő takarmányt gyűjteni marháiknak. Ugyanazért lassan-lassan odahagyták az ajándék földet. Még két év alig telt el az Ujházy megérkezése óta, de ezen idő elég volt arra, hogy elfeledjék a Magyarországon történteket. Tőlünk nem kérdezte senki, kik vagyunk, hová megyünk s miből fogunk élni? Magunknak kellett gondoskodni mindenről. Mentünk tehát munkát keresni; de mikor azt kérdezték tőlünk, hogy micsoda mesterséghez értünk, nagyon csodálkoztak azon, midőn azt mondtuk, hogy bizony semmihez. "Hát hogy lehet busines nélkül megélni?" Azt feleltük, hogy értünk a hadakozáshoz, kardforgatáshoz, lovagláshoz. Csaknem kinevettek. "Hát mire kell ez a haszontalanság?" - kérdék - s megtapogatták kezeinket, azok kérgesek nem voltak és nagyon csudálkoztak, hogyan élhet az ember ily kezekkel. Hiába mondtuk, hogy megtanulunk mi akármit, van akarat és tehetség is bennünk, csak fejüket rázták s munkát egy se akart adni.
Igazán válságos volt helyzetünk. Ekkor a mi dalárdánk igazgatója, Harczy azt ajánlotta, hogy a dalárda adjon hangversenyeket, miből majd megélhetünk. Igen, de ehhez pártfogás és reklám is szükséges. Pártfogónk nem volt, a reklámcsináláshoz pedig pénz kell, ezzel pedig nem rendelkeztünk. Elhatároztuk tehát, hogy színházakba lépünk fel, de egy igazgatót sem találtunk, aki egy véleményen lett volna velünk. Végre találtunk mégis egyet: a "Castle Garden" színház bérlője hajlandó volt velünk szerencsét próbálni.
Most tehát, hogy kilátás nyílt, komolyan fogtunk a szervezéshez s 1851. augusztus 17-én összegyűlvén, határozataink megtartására becsületszavunkat adván, következő határozatokat hoztuk: alapító tagok Harczy Gábor, Kosztolányi Ágoston, Szabó Sámuel, Fülep Péter, Sánta József, Grossinger Károly, Körmendi Lajos, Mócs József, Kis Károly, Zágonyi Károly és Dancs Lajos.
1-ször. A dalárda minden tagja egyenlő joggal bírván, minden idő és alkalomszülte szükségét csak közgyűlésileg, szótöbbséggel intézheti; határozatai jegyzőkönyvbe iktatandók, mely vezérfonalul fog szolgálni; a közgyűlési határozatok mindig kötelező és oldó erővel birandanak.
a) Közgyűlés minden vasárnap délelőtti 10 órakor tartandó, szükség esetében a karvezető s a jegyző által, rendkívüli időben is bármikor körirat útján hirdethet.
b) Közgyűlés elébe tartozand a dalkarba felveendő tag felvétele, mely a karvezető által hangja megpróbálása után bemutattatik s ajánltatik; felvétele esetében a jegyzőkönyvben említés teendő róla.
c) Az újonnan belépő tagok csupán a belépése után, a pénztárba gyűlt összegen s első fellépés alkalmával csak az egyenlően felosztott egy résznek felében osztozik.
d) Egyes tagok kilépése egy héttel elébb tudatandó személyesen a közgyűléssel; vétségek s kihágások esetében a társulatnak jogában áll gyűlésileg bárkit köréből rögtön kizárni.
2-szor. A dalkör énekbeni vezényletével jelenleg Harczy Gábor bizatik meg, kinek minden hivatalos eljárása, úgymint tanítás, próbák s fellépések alkalmával jogában áll a hibázókat rendre utasítani.
3-szor. Próba naponta egyszer tartatik, a karmester azonban tarthat, ahányszor szükségét látja.
a) A próbáról elmaradott (ide nem értve a betegséget) egyének egy idevaló schillingig marasztaltatnak el, mely a közpénztárt nevelendi.
4-szer. Az egyetértés, barátságos viszony, bármint történhető megzavarásának kikerülése végett, a történt bántalmazás és sértések ne az érdeklettek, hanem azoknak barátai s tagtársai által egyenlíttessenek ki.
5-ször. A társaság alapjául tekintendő a közpénztár, melyből utazand a társulat s melyből személy kivétel nélkül fedeztetnek minden költségek.
a) A pénztár rendes kezelése végett választandó egy pénztárnok, két ellenőrrel.
b) Jelen körülményekhez képest határoztatik, hogy a legelső fellépésből bejött összegnek tizedrésze, az azutáni jövedelemnek pedig mindenkorra egy ötöde teendő be a pénztárba.
c) A pénztárba begyült összeg, egyszáz dolláron felül egy biztos bankba leteendő, a letett összeg azonban 25 dollárnál kevesebb nem lehet.
6-szor. A kilépendő tagok, akik a társulat végképpeni feloszlása előtt bármi okból kilépnek, a pénztárba levő részleteikhez semmi jogot nem formálhatnak.
a) Súlyos betegség esetében az illetőnek a pénztárban levő egész illetéke kiadandó.
7-szer. A pénztári összeg végképpeni feloszlásnál osztatik egyenlően szét, a karvezetőt azonban 2 rész illeti.
8-szor. A fellépésre készített öltönyök ugyanakkor egyenlően szétosztandók. (Ez magyar szabású volt.)
9-szer. A társulat jegyzője minden határozatokat jegyzőkönyvbe iktat; a társulatot érdeklő minden irományok s levelezések általa intéztetnek.
10-szer. A hivatalnokoknak hivatalos foglalkozásaikért semmi jutalmuk nem lévén, szabad nekik hivatalikról bármikor leköszönni. Szintúgy, ha a közbizalmat elvesztették, a társulat hivatalos működésétől felmentheti.
a) A hivatalos eljáráshoz tartozó kiadások a közpénztárból fizetendők.
11-szer. A társulat szétoszlandónak tekinthető akkor, ha a többség a felbomlást követeli. - Dancs Lajos, társulati jegyző.
Aláírások: Harczy Gábor karvezető, Grossinger Károly pénztárnok, Szabó Sámuel ellenőr, Mócs József ellenőr, Zágonyi Károly, Hrabovzsky Lajos, Sántha József, Kosztolányi Ágoston, Körmendi Lajos, Kis Károly, Menyhárdt, Lovassy, Czaplai.*)
És ezzel megvolt alakítva a Magyar dalkör.
A Castle Garden színház bérlője tehát szerződtetni akart, de kikötötte, hogy az első fellépésért fizetni nem fog, ha azonban nagy lesz irántunk az érdeklődés, úgy hajlandó lesz 12 előadásra szerződtetni bennünket. Úgy látszik, hogy a sikerrel nem volt megelégedve, mert előadás után nem szerződtetett, nem is fizetett semmit, csak másnap adott egy szerény reggelit. E balsiker azért nem riasztott vissza, jártuk a színházakat s hangversenyadókat, míg végre találtunk egy nagy férfiut s egy magát mecenásunknak nevező embert, Signor Busatti-t, ki nagy rokonszenvet szenvelgett a magyarok iránt. Ez egy olasz hazafi volt. Igért mindent, hogy beutazza velünk az egyesült államokat s hogy sok pénzt fogunk szerezhetni. Szeptember 8-án csakugyan felléptetett.
Egy még nálam megmaradt színlapnak a következőkben közlöm egész terjedelmét:
------------

*) Megvallom, ide nem iktattam volna ez alapszabályokat, mit egyáltalában nem tartok valami nagyon érdekesnek; azonban Lehoczky Tivadar hírneves régész barátom is érdemesnek találta annak közlését a "Hazánk" történelmi közlöny 1886. év március havi füzetében; másrészt közlöm azért, mert úgy találom, hogy egymáshoz való viszonyunk, társas életünk van általa megvilágítva.

APOLLO ROOMS, BRONDWAY

Monday Evening, September 8.
GRAND
VOCAL AND INSTRUMENTAL
CONCERT
By Mad. LUIGIA BUSATTI
Primadonna assoluta, from the princzipal theatres Of Italy,
and first appearance in New-York.

Assisted by the following eminent Artists:

MONS. MASSEL,
The celebrated Baritone, caled the Wonder of the Age, who sings, and at the
same time accompanies himself on the French Horn and Cornet a Pitson, - als
the Hungarian Vocalists et Exiles.

Twelve in number, who have met with immense Succes and applause at
their first appearance, at Castel Garden, at Signora Vietti-s Benefit, who will
execute several of their National Airs. - In full Military Costume.

(Ezen utolsó bekezdés magyarra fordítva:

Magyar énekesek és menekültek,
számszerint tizenketten, kik első fellépésük alkalmával a Cathe Garden színházban,
a Signora Vietti jutalomjátékában, nagy sikert s tapsokat arattak. - Teljes
katonai díszben.)

MASTER THOMAS
the youthful artist on the Violin.

Herr KALIWODA
the eminent Pianist, his first Appearance in America.

PROGRAMME.

Part I.
1. General Bem March (hát fiaim, ti vitéz nevetek) bythe Hungarien vocalist.
2. Cavotina De Hernani - sung by Madame Luigia Busatti.
3. Romance Espagnole - sung and accompani ed onthe French Horn by Monsi Massel.
4. Volks Lied (mi füstölög ott a síkon, távolban) bythe Hungarien vocalist.
5. Solo - Piano-forte, executed by Iller Kaliwoda.
6. Duo de Lucia - by Madam Busatti and Miss Massel.

Part II.
1. Sieges Lied (Song of Victory) hajtogassuk a kancsókat, by the hungarian vocalist.
2. Solo Violin executed by Master Thomas.
3. Le cricurs de mist (the nigtchall) Bolero, sung by Mr: Massel and accompanied by the Cornet of Piston.
4. Cavatina del opera Olympo - sung by Md: Busatti composed by Busatti.
5. Colo - (Absiedslied von seiner Verlobten). Estve jött a parancsolat, sung by Gabriel Harczy.

The whole under the Direction of sig: BUSATTI.
TIKETS, FITTY CENTS.

Ta be had at the principal Music stores and Hotels.

Doops open at 7 oclok, Concert to commence at 8 oclok.

Minden reményünk ez est sikerétől függött; pedig előre látható volt a bukás: a közreműködők között mind csupa kezdő s Mons. Massel, ki egyidejűleg énekelt s trombitált is, tökéletes humbug. Nem csoda tehát, hogy semmi jövedelmünk nem volt, - de örültünk, hogy meg nem raktak.
A dalkör tehát nagyon rövidéletű volt.
A társulat feloszlott. Karnagyunk, mint volt kórista, talált még rövid ideig alkalmazást a színháznál, de nem sokáig. Lett belőle szíjgyártó inas, ezt megunván, felcsapott dr. Kelemennél, - ki született magyar, de jóval 48 előtt került Amerikába, - laboránsnak, a patikájában. A laboratóriumból bekerült a patikába s lett belőle gyógyszerész. Később gazdája tudományát annyira elsajátította, hogy 1855-ben, mint gyakorló-orvos írt nekem Lewistowen Miflin Countyból.
A dalkör többi tagjai, Szabó és Körmendi kivételével, (az első táncmester s balett táncos, utóbbi pedig szemfényvesztő, gaukler- és lélekidézőnek csapott fel), mind kézi munka után láttak, találtak is mindannyian.
Magam is, egy jóakaratú német tanácsára, Philadelfiába mentem, hogy egy ólomfesték gyárban nyerjek alkalmazást. E gyárakban rendesen kereslet van a munkásokban, mert nem szívesen mennek oda dolgozni. Aki két évig ott dolgozik, rendesen halálfia. Megmérgezi magát az ártalmas gázok belégzése által. A jó tanácsot megköszönvén, Philadelfiába utaztam Grossinger Károly és Kosztolányi Guszti barátaimmal.
Utunkban egy vasúti összeütközés is történt; a rázkódtatás oly erős volt, hogy mindhárman, kik egy kocsiban utaztunk, ülőhelyeinkről leestünk; két bajtársamnak fején csekély sérülése történt, míg én semmi látható, vagy vérző sérülést nem kaptam. Midőn a kocsikból kiugráltunk, a hivatalnokok észrevették két sebesült társamat, kik azonnal bevezették őket a hivatalos helyiségbe s mindegyiknek kínáltak 25 dollár fájdalom-díjat, ha hallgatnak s kártérítésüktől elállanak. Eszébe se volt a kártérítés senkinek, azt se tudtuk, hogy az általában létezik. Megköszönték hát szépen a pénzt, zsebre vágták s örömmel dicsekedtek nekem szerencséjükről. Csak akkor sajnáltam, hogy nekem is nem tört be egy kicsit a fejem.
Nagy hiányát éreztük a munkakeresésben, hogy nem tudtuk igazolni kilétünk. Míg az emigratio együtt volt, senkinek se jutott eszébe, hogy még valaha arra is szükségünk lesz. Azért mihelyest Kossuth New-Yorkba érkezett, kértük, legyen szíves bizonyítványt kiállítani részünkre, mit készséggel meg is igért s melyeket Hajnik Pál úr számunkra meg is küldött a következő levél kiséretében:

Washington, január 10. 1852-ik évben.

Tisztelt Dancs úr!
Valahára megküldhetem a bizonyítványokat, melyeket csak ma valék képes kormányzó úrral aláiratni. A mi kegyetek alkalmazását illeti, erre nézve kormányzó úr azt izeni általam, hogy sziveskedjenek egy kis béketűréssel lenni. Minden attól függ, fog-e sok pénz bejönni; amint több pénz leszen, azonnal nagyobb erővel hozzáfoghat kormányzó úr a felszereléshez, akkor kegyetek mindenáron számíthatnak alkalmazásra. Nekem mindenesetre gondom lesz reá, hogy a dolog feledékenységbe ne menjen. Ha megszorulnak valamiben, irjanak bizvást, amit tehetek Önök javára kormányzó úr körül, azt a legnagyobb örömmel teendem.
A march route eddigelé Anapolis, Harisburg, Pitzburg, Cleveland, Colombus, Cincinati; eszerint tehát szükség esetén írjanak egyik, vagy másik helyre. Addig is áldja meg az Isten önöket, baráti kézszorítással maradok önök igaz honfitársa Hajnik Pál. Ugyanez időben kaptam New-Yorkból, volt dalkörünk igazgatójától, ugyancsak január 10-ről levelet:

Édes Dancs pajtásom!
Legfőbb tudósításom az, hogy ha dolgod van, meg ne mozdulj, mert itt sokaknak megigérték a munkát s hogy míg munkát kapnak, bizonyos összegből tartják is őket. Úgy, de a pénz elfogya s munkát még se kapának. A munkakeresők főnöke, az izgága Szedlák, aki cassir, Vajglitól ismét pénzt kért népével egyetemben, e szavakkal: "Nekünk pénz kell akárhonnan, mert a kormányzó úr megigérte, hogy míg munkát kapunk, eltart bennünket." Ez azt mondá: "Nekem nincs és nem adhatok - aláz'szolgája." Ekkor nagy indulattal elhordták magukat, azon fenyegetéssel, hogy a kormányzó előtt fogja a cassirt számoltatni; még amint hallám, a kormányzót is számadásra vonandja. Prik József, a nép tekintélyes elnöke is megérkeze e hó 8-án, de nem tudhatni mivégre; gyanítható, hogy pénz kell.
Ihász, Török és Frater honfitársaink hozzánk szállottak Ihász ezredes a nagy szobában lakik egyedül, 4 dollárért hetenként, fűtés és reggeli; a másik kettő a mi volt nyári szobánkban laknak s 5 dollárt fizetnek. Igen jó török dohánnyal traktálnak. Itt laknak azonkívül az öreg Biró, Német Jóska, Ács Gida, Körmendi, ki nehezen boldogul, Piller és Henriczi. Elköltöztek, vagyis elutaztak Biró, Német; különösen örvendenek, hogy foglalkozást kaphatál, tisztelnek. Még azon kérésem van hozzád, hogy írjál mentül előbb. Kosztolányit tisztelem, Isten veled, kívánja a te barátod

Harczy.

Elmentem az ólomfesték gyárba. Impozáns épület, nagy toronnyal, mely órával is el volt látva. A főépület homlokára nagy betűkkel volt felírva: John Price Wetheril white lead et Chemical works (Wetheril Price Jánosnak fehér festék és vegyészi gyára).
Megérkezésemkor Philadelphiában találkoztam már egy ott megtelepedett magyarral, gyógytár tulajdonos Czapkay Józseffel, ki egy odavaló özvegy gyógyszerésznét (gyógytárostól együtt) vett el; de rövid idő mulva eladta gyógytárát, elment Kaliforniába s ott ismét gyógytárt nyitott s néhány év alatt dúsgazdag ember lett belőle. San-Franciscoban volt 11 háza. A 60-as években találkoztam vele Pesten, mint az egyesült államok bukaresti Consulával. Czapkayval mentem el tehát a gyárba, kit tolmácsomnak kértem fel. a gyár tulajdonosa, egy igen rokonszenves öreg úr, mosolyogva hallgatta végig tolmácsom beszédét és sajnálattal jelentette ki, hogy ő ilyen gentleman részére munkát nem adhat, mert neki csak jó erős napszámosokra van szüksége. Midőn azonban minden nehéz munka megtételére is ajánlkoztam, mosolyogva mondá, hogy igen örül, ha segíthet rajtam. Adott 1 dollár előleget, hogy vegyek rajta kék inget s nadrágot, hogy egyforma legyek a többi munkásokkal s holnap pontban reggeli 7 órakor ott legyek a munka megkezdésénél, mert ha a névsor felolvasása után jövök, úgy félnapi fizetést elvesztek, ugyszintén ha délutáni 1 órakor az ismét felolvasandó névjegyzéknél ottlétemet nem jelentem, ismét félnapi fizetést veszítek. Napi bérem 1 dollárban állapíttatott meg. A dolgozó öltönyt még aznap megvettem s másnap reggel már 5 órakor felkeltem, hogy 7 órára pontosan odaérjek. Lakásom akkor a Deleware folyó partján volt, ott vannak olyan vendéglő féle házak, - Boardinghause - hol az embernek egy hétig lakást és kosztot előlegeznek, de ha pontosan nem fizet az ember szombaton estve, midőn a gyárakban kiadják a fizetést, több hitelre nem számíthat. A gyár pedig a Skulki folyó partján feküdt, a távolság csaknem két órai gyaloglás volt. Meg is érkeztem még 6 óra előtt s midőn nevemet Densznek olvasta, nagyot kiáltottam, hogy "here" (hier). A névsor felolvasása jó ideig tartott, mert száznál többen voltunk, mind csupa irlandusok. Magam voltam idegen köztük, ezért rossz szemmel néztek reám. Mister Jems, a forman intet nekem, elvezetett egy nagy udvarba, hol hosszú szinek voltak s egy szinhez vezetett, vasvillát adott kezembe s utasított, hogy hányjam fel a trágyát.
Mielőtt folytatnám a trágyahányást, elmondom, hogy hogyan készül a fehér ólomfesték, mely e művelettel szoros összeköttetésben áll.
Az ólmot, melyet Angliából hozatnak, (mivel az amerikai nem oly tiszta), nagy vasüstökbe rakják megolvasztás végett. Aztán elővesznek két láb hosszú s fél láb széles vasformákat, megfaggyúzzák s ezekbe öntik bibula vastagságú lemezekben. Ezen lemezeket, ha kihűltek, összehengerítik, e hengereket mázolatlan cserépedénybe teszik, melyek a mi virágcserepeinkhez hasonlók s melyek feneke felett 3 kiálló szegforma cserép van, mi a hengert vagy két hüvelyknyire a fenéktől fenntartja; ezen üreg ecettel töltetik meg, s így a hengert tartalmazó cserép a szinekhez vitetik. A hosszú szinnek három oldala be van deszkázva, a negyedik nyitva áll. A szín fenekére két lábnyi friss lótrágyát terítenek, azt ecettel bőven megöntözik, a cserepeket egymás mellé sorban lerakják, deszkával befedik, a deszkákra ujra lótrágyát raknak, reá ujra egy sor cserepekben levő ólmot, azokat ujra bedeszkázzák. Ezen művelet mindaddig folytatódik, amíg a szin tetejéig meg nem telik.
Ekkor a negyedik, üresen levő oldala a szinnek, bedeszkáztatik. Az ecetes trágya fermentálásba jön s az ólom oxidálódik. Vagy nyolc hét múlva a szineket kibontják, a cserepeket kiszedik, melyben az ólom fehér porrá változott. Ezt az oxidált ólmot megrostálják s a benne lévő, nem oxidált ólomrészektől elkülönítik, kemencében izzásig égetik. Ez adja a cinóbert. A liszt-forma ólom oxidot vízzel összekeverik s csatornán malomkő alá vezetik, itt megőrlik, ismét csatornákon vezetik a nagy szárítókba. Itt aztán a nagy hőség a vizet elpárologtatja. E száraz port ismét malomra bocsátják, hol már olajjal őrlik s kész a White lead, Bleiweis. Ezt a kész festéket 12 1/2, 25 és 50 fontot tartalmazó faabroncsos hordócskákba rakják s áruba bocsátják.
Mikor engem Jems az udvarba vezetet s vasvillát nyomott a kezembe, hogy hányjam a trágyát, a szin már vagy 10 lábnyira megtelt s ekkor már jó magasra kellett azt felhányni s én ennek még örültem is. Huszár koromban is hánytam már trágyát, nem kell ahhoz mesterség. Hűségesen dolgoztam 12 óráig, 12-től 1-ig ebéd-szünet volt. Egy óráig pihentem s néztem a napot, mert lakásomra a távolság miatt nem mehettem. Egy órakor ismét névjegyzék felolvasás volt s esti 6 óráig ugyanazon munka folyt. Örültem előre a vacsorának, de biz az nem ízlett. A nagy fáradtság miatt nem tudtam enni; azt hittem, annál jobban fogok aludni, de ezen reményemben is csalatkoztam. Karjaimban s kezemben nagy fájdalmakat szenvedtem, nem hagytak ezek aludni. Korán kellett felkelnem; mosakodáskor vettem észre, hogy kezeim dagadtak s tenyereimen hólyagok képződtek. Elmentem a gyárba, a vasvillát Jems ujra kezembe nyomta s kezdődött a tegnapi munka folytatása, de csak délig voltam képes dolgozni; a vasvilla nyele kisebezte a tenyeremen lévő hólyagokat, azokból véres genny szivárgott ki, úgy, hogy délnél tovább nem birtam dolgozni a fájdalom miatt. Délben megmutattam sebeimet Mister Jemsnek, ki azt mondotta, hogy meggyógyítja azokat délután; a gyógyítás pedig annyiból állott, hogy, mivel nagy mennyiségű ecetet használtak fel, a gyárban magában volt egy ecet-készülék, ide vitt s meghagyta, hogy a nagy, ecetet tartalmazó kádakból vederrel merjem az ecetet a kisebb edénybe. Elképzelheti mindenki, mily kínokat állottam ki, amidőn az ecet nyilt sebeimet érintette, azért mégis egész délután borzasztó kínok között dolgoztam, meg akarván mutatni azt, hogy erős akaratom van a munkához. De harmadnap elmentem ugyan a gyárba, de nem állottam dologba, hanem vártam gazdámat, hogy megköszönjem szívességét a munkaadásért s kijelentsem munkaképtelenségemet. A jó öreg úr, áldja meg az Isten, nézte kezeimet s szánólag mosolygott s végre azt mondta: "Nagyon jól tudtam én azt, hogy oly ember, ki sohasem dolgozott kemény munkát, nem képes ezen munkára, de én csak próbára akartam tenni kitartását, látván azt, hogy akar dolgozni; adok én Önnek könnyebb munkát: mától fogva a vegy-gyárban kámfort fog rafinirozni, s csakugyan még aznap beállottam kámfortisztítónak.
A kámfort a kámfor-fából (Camphora officinalis Nees) állítják elő. Formosa- és Japánban nyerik a durva kámfort, melyet nagy ládákban szállítanak Amerikába s itt következőleg finomítják: Van egy nagy tűzhely, ennek tetején homokba mélyített hét réztepsi-forma edény van, ezen edénybe teszik a finomítandó kámfort. melyet befednek egy domború fedéllel, melynek közepén egy kerek nyílás van; a tűzhelybe tüzet raknak s a melegség által elpárolog a kámfor, mely a rézedény fedelére gyönyörű fehér kristályban lerakódik; a fedél az edény kihűlésével levétetik s azon van a lepény alakú, középen kerek lyukkal ellátott szilárd test, mely onnan levétetik s ily alakban kerül a kereskedésbe. A salak az edény fenekén marad. - Ilyen tűzhely négy volt felügyeletem alatt s itt finomítottam csendben, minden nehezebb munka nélkül, csupán a hőmérsékletre kellett ügyelnem; ki tudja, meddig maradtam volna ott, ha gazdám egészsége hanyatlásának következtében az üzletet fiának át nem adja.
Volt azon időben Amerikában egy politikai párt, mely Know nothings (semmit tudók) név alat létezett. Ezen párt feladata volt a bevándorlást megszüntetni, vagy legalább megszorítani azzal, hogy a bevándorlók ne lehessenek amerikai polgárok, semmi hivatalra választhatók ne legyenek, semmi jogokban s kedvezményekben ne részesülhessenek, egyszóval a bevándorlási kedvet lehetőleg apasszák.
Ezen párt egyik tevékeny tagja volt új gazdám, ki engesztelhetlen gyűlölettel viseltetett minden bevándorló iránt s következőleg ellenem is. Durva bánásmódjával kényszerített gyárát odahagyni.
Elhagyva a gyárat, Menyhárdt menekült társammal szövetkeztem, ki New-Yorkban megtanult galvanicus úton ezüstözni s aranyozni. Éppen azon időben jött divatba az úgynevezett Brittanica compositió, melyből theás edényeket gyártottak; ezek úgy néznek ki, mintha ólomból lennének, azért ezüstözik őket. Egy ilyen üzletet rendeztünk be; tavasszal kezdtük s mondhatom, igen biztatólag indult meg; azonban a nyarat kifeledtük számításunkból.
Nyáron át ezen cikkben tökéletes pangás áll be, mert csak ősszel jönnek a déli és nyugati részekből a kereskedők s tesznek bevásárlásokat ezen cikkekből; az ottani kereskedők el voltak készlettel halmozva s megrendeléseket nem adtak.
Így tehát kénytelenek voltunk üzletünket beszüntetni, nem voltunk képesek az őszt bevárni.
Mit a gyárban megtakarítottam, befektettem az üzletbe. Ott voltam, hol két évvel ezelőtt - garas nélkül.
De kaptam volt gazdámtól egy szép bizonyítványt, mit fordításban közlök az eredeti szöveggel együtt:

Philadelphia, ápril 15. 1853.
"Nagy örömömre szolgál kegyeikbe ajánlhatni philadelphiai polgártársaimnak, jelen soraim tulajdonosát, Dancs Lajos urat, Magyarország szülöttjét, ki nálam több, mint tizenegy hónapot töltött s akit én, mint egy szigorú becsületességű gentlemant tanultam ismerni."
John Price Wetherill, s. k.

Az eredeti a következőképpen hangzik:
Philadelphia, ápril 5. 1853.
I teke murch pleasure in commending to the favarable consideration of the citizens of philadelphia the bearer, ms Louis Dancs, a native of Hungary, who has been whit me more tahn eleven months, and whom J have found to be a gentleman of strict honor and sterling integrity.
John Price Wetherill, m. p.
[sic! szerk.]
A bizonyítványt tartalmazó lap baloldalán, a gyár van levéve. A jobb oldalán pedig nagy betűkkel J. Pric Wm. Wetherill White Lead & Chemical Works.

 

IV.
A Hungarian farmon

1853. őszén Mészáros Lázár altábornagy is Amerikába érkezett Katona Miklós ezredessel. Én Katonával, míg Párizsban lakott, levelezésben állottam s ez úton tett azon kérdésére, hogy miféle üzletet lehetne kezdeni Amerikában, azt tanácsoltam, hogy jó lenne pomologiát alapítani. A gyümölcs azon időben a new-yorki piacon igen drága volt: egy körtéért adtak akkor egy fél dollárt, vagyis egy forintot. Ez az eszme tetszett is neki s összeköttetésbe lépett Párizs egyik leghíresebb pomologusával, Monsieur Leper-rel, vásárolt tőle több ezer franc áru gyümölcsfát, azon szándékkal, hogy azt átviszi a tengeren s ott nagy gyümölcs üzletet kezd.
Még ugyanazon év őszén New Jersy államban, Sevtchplains kis község mellett vettek egy kis 24 holdas birtokot. Itt lett volna elhelyezendő a gyümölcsfaiskola.
Minthogy azon időben foglalkozás nélkül voltam, Katona ezredes azt az ajánlatot tette, hogy mennék a farmra lakni. Ajánlatát elfogadva, még a tél beállta előtt csatlakoztam hozzájuk. A lakóház egy ócska, korhadt faépület volt négy osztályból, melyből kettő az altábornagy úré, (rendesen így szólítottuk őt), kettő pedig konyha, kamara s a mi lakószobánk volt. A telep háztartásához legközelebb álló individium egy erős ló és egy fejős tehén volt. Ezek gondozását úgy osztottuk fel magunk között, hogy Katona a lovat kezelte, én meg a tehenet. Katona szakács, én mosogató szolgáló lettem. Az altábornagy volt az úr, csak a tyúkok gondozását vállalta magára s hűségesen meg is felelt kötelességének; minden reggel megétette őket, a kakasnak adott néha egy kis paprikát, mi állítólag a tyúkoknak használt; az etetés után kiseperte a tyukólat.
Pontban 7 órakor a reggelinek készen kellett lenni. a reggeli kávéból és valami hal-, vagy pecsenyemaradékból állott; gyakran palacsinta forma, tatárka lisztből készült eledel, buck-wheat cake is került az asztalra, mi igen kedvelt eledelük az amerikaiaknak. Reggel 8 órakor jött el a mészáros, pék, fűszerkereskedő és zöldségárus, mind kis kocsijukkal, úgy, hogy ki se kellett lábunkat a házból tenni, mindent helyünkbe hoztak. Reggeli után Katonával rendes napi foglalkozásunk után láttunk, csak az altábornagy úr irogatott, vagy olvasott; úgy tudom, emlékiratain dolgozott. Pont 12 órakor volt a vacsora, ami rendesen hideg maradék sült és theából állott. Minthogy a napi foglalkozásnak vége volt, több időt töltöttünk a theázásnál; ilyenkor megengedte az altábornagy úr, hogy reágyújthassunk török dohányára, melyet még Törökországból hozott magával. - A theázás rendesen 10 óráig, lefekvésig tartott s ez idő alatt az öreg úr csaknem kizárólag kedélyes modorával és beszélgetésével mulattatott bennünket, hol a hadjárat, hol az emigratio, hol a napi politika foglalkoztatván őt; mi áhítattal hallgattuk élvezetes előadását s gazdagon kárpótolva éreztük magunkat szokatlan nehéz munkánk fáradalmaiért. Emlékirataiban fel is említi ezen időt s a többek közt ezt írja: "Az Isten felvitte dolgomat, szakácsom Katona ezredes s mosogató szolgálóm Dancs százados." És micsoda szakács volt Katona!? Nem tudom hol tanulta, de oly jóízű ételeket, mint ő főzött, otthon se ettem.
Menekült társaim is, ha szerét tehették, el-eljöttek az altábornagy vendégszerető házához. Ilyen alkalomkor a szakács kitett magáért - az én bajomra, mert sok mosogatni való edény került kezeim alá. Egyszer nagyon rosszul esett a vendégség, illetőleg ennek következménye, a nagy főzés. Én ugyanis vasárnap reggel Westfieldben, a szomszéd faluban voltam istenitiszteleten; hazatérőben a templomból, hazakísértem az ott lakó Haraszty asszonyságot fiatal leánykájával s megígértem, hogy délután tiszteletemet fogom tenni.
A művelt és szellemes asszonnyal valódi élvezet volt társalogni; azon kellemes érzéssel mentem tehát haza, hogy a délutánt élvezetesen fogom tölteni. Hazaérve, találok egy csoport vendéget, a szakács már a konyhában várt reám s reám förmedt, hogy miért jövök oly későn, mikor vendégeink vannak. Neki állt a főzésnek s főzött annyi félét, hogy én alig győztem a mosogatást. Az egész délutánom mosogatással telt el. Odalettek az élvezetes órák, minek már jó előre annyira örültem; soha keservesebben nem esett a mosogatás.
A gyümölcsfák megérkeztek januáriusban, a hó már akkor leesett, a fákat leraktuk a pincébe; de mivel mindannyinak helye nem volt ott, csak a nemesebbeket helyeztük oda, az alma és körteféléket pedig a kertbe vermeltük el, hogy majd, ha kitavaszodik, a faiskolába helyezhessük azokat.
Azonban másként történt. Mintha csak most esett volna meg e történet, oly elevenen emlékszem vissza.
Hamvazó szerda március 1-re esett, utolsó februárban volt húshagyó kedd, s ezen alkalomból Katona kétféle pecsenyét adott a theához, mire az altábornagy tettetett komolysággal azt mondotta: "Katona! én magát sequestrum alá tétetem, hogy mer maga vacsorára kétféle pecsenyét adni, ez pazarlás."
Katona katonásan jelenti alásan, hogy ma húshagyó kedd tiszteletére tette; erre Mészáros azt mondá: "Grátia fejének, ma még jóllakunk s holnap reggel hamuval hintjük be fejünket." Csodálatosan beteljesedett jóslata.
Másnap reggel 5 órakor megraktam a tüzet, kimentem megfejni a Bébit (a tehenet úgy hívtuk), Katona a Charli lovat vakarta, - ekkor már a szakácsfelhatalmazott a reggeli készítéssel - sietve megfejtem s mentem a reggelit csinálni. Pont 7 órakor robogott a farmon keresztül a reggeli vonat s akkor jött hívás nélkül az altábornagy úr. Még nem volt kész a reggeli, midőn oly zajt hallottam, mintha a vonat érkezne, nézem az órát, az csak fél hetet mutat, fuvom a tüzet, hogy a tej hamarább felforrjon s midőn felegyenesedem a tűz fúvásától, ismét hallom az omniosus zajt, de már akkor mintha fejem felett lenne, felnézek s a hasadékon keresztül világosságot láttam a padon. Most már értettem a zaj okát, futottam az ólba s bekiáltottam a lovat vakaró Katonának. Csak annyi időnk maradt, hogy az öreg urat, ki már fenn volt, a szobából kituszkoljuk, a könyvtárt s iratait holmijával együtt az ablakon kidobáltuk s mire ezzel készen voltunk, a tető beszakadt, a pince beégett és a gyümölcsfák mind odaégtek. Füstbe ment szép tervünk s mi egy reménnyel ismét szegényebbek lettünk.
Node biztosítva volt a ház s a gyümölcsfák, - veszett fejszének legalább nyele marad meg. Amint az újságból megtudta a biztosító társulat, azonnal kiküldte ügynökét, hogy a tűz keletkezéséről magának meggyőződést szerezzen. Nem is kellett a tűz keletkezésének okát soká fürkészni, mert a téglakéményen egy fa gerenda volt keresztülhúzva, ezen gerendára szolgált egyenesem a kemence csöve. Én előtte való estve, minthogy hideg volt és későn mentünk aludni, lefekvés előtt jól begyújtottam a kemencébe, a black diamondba, (fekete gyémántba). Egy szikra beleakadt a reves gerendába, az, mint a tapló tüzet fogott s senyvedett addig, míg a levegő hozzá nem férhetett, mely lángra élesztette.
Világos lévén a tűz keletkezésének oka, a kiküldött ügynök értesíté a generalt, hogy bármely percben felveheti a biztosítási összeget, csak jöjjön be New-Yorkba. Néhány nap múlva be is ment az összeg felvételére, midőn már a kiszámlált pénzt be akarta seperni, azt mondja a társulat főnöke:
"Pardon general, egy kis formalitáson előbb át kell esnie, mi abból áll, hogy meg kell esküdnie, miszerint a biztosított tárgyak kizárólagos tulajdonai voltak."
Erre az öreg úr gondolkozni kezd s azt mondja: "Nem tehetem le az esküt, a farm megvételénél nem volt elegendő pénzem, a Katona Miklós pénze is benne van; továbbá a bútorok, melyek a padon voltak, szintén nem az enyéim, hanem Katonáé". Katona e bútorokat még akkor szerezte, mikor nejét, Toldalagi Polexina grófnőt várta Párizsba; minthogy azonban neje nem jöhetett ki Párisba, azon reményben, hogy Amerikába fog jönni, elhozta azokat magával. Így tehát azok csakugyan nem voltak tulajdonai és az esküt nem tette le. A társulat nagy sajnálattal megtagadta a biztosítási össze kifizetését és így a fejsze nyele is odaégett.
Kevés időre a tűzeset után egy Mister Mitchel nevű úri ember, látogatta meg az altábornokot s elmondá, hogy ő a Hungarian-Farm elégését az újságokban olvasván, eljött, hogy pénzsegélyt ajánljon neki, előre bocsátván, hogy ő igen gazdag, bármely összeget szívesen bocsát rendelkezésére; de Mészáros egész neheztelve visszautasította ajánlatát s kérdé, mi jogosítja ily sértésre! Erre Mister Mitchel egész szelíden azt válaszolá: "Uram, ha én a Broadway-en sétálok, melynek járdája csiszolt szürke gránitból van s egy eldobott narancshéjon megcsúszva, egy embert látok elesni, nem vagyok-e följogosítva ezen ember segítségére sietni? Ön vagyonilag bukott el, önnek még biztosítási összegét sem fizették ki túlságos skrupulozitása miatt, - kérdem, nincs-e jogom segélyére sietnem? - "Nincs", mondá Mészáros s a két férfi elvált egymástól.
Mészáros magyarhoni rokonaihoz, ha jól tudom testvéréhez fordult, hogy segítsenek rajta; testvére küldött is neki négyezer forintot, de azt confiskálták Bécsben. - Midőn egy év múlva eladásra hirdette a farmot, ugyanazon Mister Mitchel ismét meg látogatta s azt mondá neki: nekem két fiam van, azok számára keresek egy nevelőt, ki őket olasz s latinra tanítsa, nem lenne hajlandó ezen állást elfoglalni? - s ezen ajánlatot köszönettel fogadta el s lett a volt hadügyminiszterből gyermeknevelő.
Nem hiszem, hogy találkoznék Magyarországon egy második Mister Mitchel. - Mégis annyit beszélnek az önző amerikaiakról.
Nem mondom, hogy magyar ember nem akadt, ki készséggel sietett segítségére, Puky Miklós, kinek akkor Genfben igen jól ment dolga mint könyvnyomda-tulajdonosnak, Mészárost magához hívta, lenne vendége, midőn hallotta, hogy gyermeknevelő lett, de az öreg úr megköszönte a meghívást, azt írván neki, hogy még a maga emberségéből megélhet, nem szorul másra. Erre Puky meghívta üzletébe könyvvezetőnek, jó fizetést biztosítván számára. Ezen ajánlatát elfogadta, de csak akkorra, ha amerikai polgár lesz, addig megmarad Flushingban - itt lakott Mister Mitchel.
Amerikai polgár lehetett mindenki, aki a polgármesternek abbeli szándékát bejelenti és a bejelentés napjától számítva 5 évig megszakítás nélkül az egyesült államokban tartozik lakni, az 5 év elteltével újra jelenti magát ott, hol szándékát bejelentette, felesketik és lesz belőle amerikai polgár, kit az Unio lobogója mindenütt megvéd. Ebben a szerencsében részesült Koszta Márton is, habár nem is volt még amerikai polgár.
Koszta Márton megunván a száműzetés keserű kenyerét, haza kívánkozott. Kerítet magának valahogy amerikai útlevelet, pedig még nem is lehetett amerikai polgár, mert csak Kossuthtal jött Kutahiából 1851. december 5-én.
El is jutott szerencsésen Szmirnáig, itt reá ismertek s midőn a tengerpart közelében, egy kávéház előtt szürcsölte feketéjét, az ottani osztrák Consul fogdmegei megrohanták, ellenszegült s nagy dulakodás fejlődött ki. Koszta igen erős ember volt s szerencsésen le is rázta magáról elleneit s megszabadulván tőlük, belevetette magát a tengerbe, hogy hajójára meneküljön. Üldözői csolnakba ugrálva, csakhamar utólérték s egy evező lapáttal oly hatalmas ütést mértek fejére, hogy attól elszédült. Ily állapotban könnyen végeztek vele, bevonták a csolnakba s vitték egyenesen az éppen ott horgonyozó osztrák fregattra, ott vasra verték s megígérték neki, hogy ingyen szállítják haza. Szerencséjére éppen akkor érkezett egy amerikai hadihajó is a kikötőbe, Ingraham kapitány parancsnoksága alatt, aki, mihelyt értesült arról, hogy egy Amerikából érkező egyént elfogtak s a fregattra hurcolták, azonnal maga is ellátogatott oda s kérte a kapitányt, hogy az elfogott amerikai polgárt eressze azonnal szabadon. Az osztrák kapitány tiltakozott az ellen, mintha amerikai polgárt fogatott volna el, ő csak osztrák alattvalót tartóztatott le, ahhoz teljes joga isi van. Ingraham kapitány beszélni akart a fogollyal, de azt megtagadták eleinte tőle, míg hosszú alkudozás után, végre sikerült az osztrák kapitány kíséretében lemenni a hajó börtönébe, hol Kosztát megláncolva találták. Ingraham kapitány kérdé tőle, hogy amerikai polgár-e? Erre Koszta egész határozottsággal azt felelte, "hogy ő magyar s mint olyan akar is meghalni". Az osztrák kapitány egész kárörömmel kérdé, hát nincs-e joga ezen emberhez? Ingraham kapitány azt válaszolta, hogy nincs még s a fogolyhoz fordulva, azon kérdést teszi: "Do yoticlaim the protektion of the United Staates?" Követeli-e az Egyesült-államok protektióját? Erre Koszta azt felelte: "Yes ido" - igen, követelem; "then yon shell have it" - (akkor meg is kapja), volt a válasz. Erre Ingraham kapitány az osztrák kapitányhoz fordulva, kihúzza zsebóráját, egy rövid határidőt szabva, mondá: "ha ezen idő leforgása alatt hadihajómon nem lesz ezen ember, én összelövetem fregattját". Erre saját hajójára visszatér, az ágyúkat készletbe helyezteti, maga pedig a parancsnoki hídra megy s kezében tartja óráját. Még hiányzott a kitűzött időből, de Kosztát már átszállították az amerikai hajóra.
Midőn ezen eseménynek híre elérkezett az Egyesült Államokba, igen nagy örömet és lelkesedést keltett. A hírlapok vezércikkeztek Ingraham bátorságáról, a képes lapok képekben illustrálták, amint a megláncolt Kosztával beszél s kérdi tőle: "Do you claim the protektion of the United states?" Másik meg azon jelenetet ábrázolta, midőn hajója fedezetén, kezében órájával, várja a Koszta megérkezését. Mások megint azon momentumot ábrázolták, midőn Kosztát a vízben elfogják s az osztrák gőzösre viszik s. t. e.
Népgyűlések tartattak országszerte. Az óriási népgyűlésen Mészáros altábornagy mondta maiden speechét, köszönetet mondván Ingrahamnak. Kornis Károly, ki akkor a New-Yorkban megjelenő száműzöttek lapja szerkesztője volt, gyönyörű köszönő adrest szerkesztett, melyet minden magyar menekült aláírt. Az ünnepelt hőstől pedig, amint megérkezett hajójával, elvették azt tőle s várakozási illetékre tették. Az osztrák kormánynak elégtételt kellett szolgáltatni. Néhány hónappal később, vice admiralis lett belőle.
Aki pedig előidézője volt a nagy hűhónak, Koszta Mártonból egyszerre nevezetes ember lett. Eleinte ugyan szidták a lapok, hogy miért nem vallotta magát mindjárt amerikainak, de amint visszaérkezett, nagy ovatiokban részesült. Lefényképezték s a képes lapok mind hozták arcképét. Később egy guatamalai igen gazdag plantage tulajdonosné beleszeretett arcképébe, megkérte annak rendje és módja szerint. Marczi barátom nem kosarazta ki, hanem elment hozzá s 1858-ik évig boldog házasságban éltek, amikor elhalálozott.
No, de ideje lenne már a Farmra visszatérni. Miután alaposan leégtünk, az öreg úr holmijainak megmentésével lévén elfoglalva, a Katona s az én holmim mind odaégett. Igaz ugyan, hogy nem volt annyi károm, mint Katonának, de nekem mindenem volt, ami odaveszett. Mire házunk leégett, jöttek, vagyis inkább érkeztek a szomszéd farmerek s a falu lakói, mindannyian készséggel lakást ajánlva fel, mit azonban köszönettel utasítottunk vissza, mert már akkor két legközelebbi szomszédaink ajánlatát fogadtuk el. Az egyik szomszéd, Mistres Van ostrand özvegy asszony volt, hat leányával, kik közül a legfiatalabb, a Bébi, túl volt már negyvenedik tavaszán, de azért csak az öreg generálnak adtak szállást, bennünket nagyon fiataloknak találtak. Katonát és engem, baloldali szomszédunk, Mister Klark fogadott be jó pénzért.
Amint említém, a tűz reggeli előtt támadt, így tehát reggelink is oda égett; az oltás-, illetve a mentéssel foglalkozva, kimerülten ültünk Katonával a romok körül; úgy 11 óra tájban Katona megszólal: "Komám, ideje volna tán reggelizni?" - "Igen ám, ha volna mit", válaszoltam.
Azonban egy gondolat villant meg emlékezetemben. Pár héttel ezelőtt Fornet Cornél őrnagy küldött nekünk 2 óriási sonkát, ezt én a kéménybe, a füstre felakasztottam. A kémény összedülve, azokat is a romok közé temette. Mily szerencse lenne, ha azok oda nem égtek volna. Felkaptam egy hegyes csákányt s a füstölgő romok közé rohantam s kezdtem a mentés munkáját. Katona csak bámult, az gondolta, eszemet vesztettem, míg végre kitalálta szándékomat, ő is felfogott egy csákányt s segítségemre jött; rövid munkánk csakhamar meg lett jutalmazva, reá találván a keresett tárgyra, mely első tekintetre egy széntömegnek látszott, de eltávolítva a megszenesedett felületet, a legízletesebb rózsaszínű hús mosolygott reánk, ellenállhatlan illatot árasztva maga körül, melynek ellent nem állhatván, ugyancsak neki estünk reggelinkhez s mondhatom, sohasem esett jobban a sonka.
A nap hátralevő részét a romoknál töltöttük, keresve, de nem találva semmit.
Hamar kitavaszodtunk. A bevermelt alma és körtefákat kiültettük. Amint már előbb említém, Katona párizsi tartózkodása alatt monsieur Lepernél, - kitől a gyümölcsfákat vette ó néhány hónapig mint munkás dolgozott, hogy megtanulja a gyümölcstenyésztést, berendeztünk gyümölcsiskolákat, sáncoltunk, rigolireztunk s oltottunk. A Charli lóval pedig szántottunk kukoricának s takarmánynak. Egész nyáron sáncokat vájtunk ketten Katonával. Augusztus 25-én is - jól emlékszem - borzasztó hőségben ástuk a sáncot, az izzadtság csak úgy csorgott rajtunk, nagyon száraz volt a talaj s a csákány alig haladt a földbe, nagyon el voltam keseredve s kimerülve. Akkor jutott eszembe, hogy nevem napja van és én mily lélekölő nehéz munkát végzek, midőn más években ez ünnepnapom volt. Oda is vágtam a csákányt s kijelentettem, hogy nem csákányozok többet ma, mert nevem napja van. Szegény Katona megölelt, beküldött a közel fekvő gesztenye erdőbe árnyas helyet keresni, maga pedig lakásunkra ment, hozott két poharat s két palack bort s úgy tartottuk meg a Lajos napját.
Következő évben eladatott a farm; Mészáros, Magyarország volt hadügyminisztere Flushingba Mister Mitchelhez gyermeknevelőnek, Katona Párizsba ment, én pedig ismét helyet keresni New-Yorkba mentem.
1858-ik évben, elnyervén Mészáros az amerikai polgári jogot, október havában csakugyan odahagyta Mister Mitchel vendégszerető házát, mert, mondanom se kell, hogy a tanítás csak ürügy volt arra, hogy vissza ne utasítsa ismét vendégszerető meghívását. Igaz ugyan, hogy az öreg úr lelkiismeretesen adta az olasz s latin órákat a két fiának, de azért tisztelt vendége volt a háznak. Mindig general volt a megszólítás s a legnagyobb előzékenység s tisztelettel bántak vele, amikor pedig elbúcsúzott, mint egy családtagtól, könnyezve vettek búcsút tőle. Szándéka volt Genfbe menni, hol már akkor Katona Miklós is lakott, de utazásának célját el nem érhette, mert a hajón meghűlt, fejorbáncot kapott s már betegen érkezett Angliába. A kiszálláskor barátnéja, Lady Langdale várt reá, gróf Teleky Sándor anyósa, kinél Eywood-ban a legjellemesebb s legnemesebb férfi, kimagasló alakja volt a magyar kormánynak, rövid szenvedés után kiadta lelkét.
Mivel jegyzeteimben már csak egyszer forduland elő e nemes férfiú, ide iktatom még Lehoczky Tivadar régész barátom közleményét, melyet szintén "Hazánk" történeti közlöny 1886. év március havi füzetében, tőlem nyert okmányok alapján közölt:

"A menekültek és száműzöttek Amerikában 1853. évben értesülvén arról, hogy az orosz-török háború kitörőben van, elérkezettnek vélték az időt, hogy Magyarország leigázott szabadságának visszaállítását elősegítsék; evégből 1853. év november 10-én tanácskozásra gyűltek össze New-Yorkban, melynek célja s határozata a következő jegyzőkönyvből tűnik ki.
(Eredeti okmány gyűjteményemben Dancs Lajos úrtól. L. T.)

"Folyó 1853-ik év november hava 10-ik napján New-Yorkban City-Stul utca 12. és 14. szám alatt tartott magyar menekültek nagy gyűlése jegyzőkönyvének kivonata:
3-ik pont. Az európai ügyekre vonatkozólag mindenkinek hazafi kötelessége mindent megtenni, hogy azon esetre, mikor a szükség mutatkozik, szülőföldje szolgálatára készen álljon. Ennélfogva egy választmány megalakítása indítványoztatik. Az indítvány egyhangúlag elfogadtatott s közakarattal megválasztattak: Mészáros Lázár altábornagy mint elnök, Vetter Antal altábornagy, Házmán Ferenc, Szerényi Antal, Miklósi Ármin és Grisza Ágoston bajtársaink tagoknak.
4-ik pont. A választmány teendője és annak adandó utasítás tárgyaltatván, éles vitatkozás támadt felette, mindazonáltal végre közakarattal határoztatott: hogy a választmány belátása szerint a szállítási szükségeket, a tevékenység teréni elfoglaltatást és szabad működést készítsen elő.
5-ik pont. A választmánynak tudni kelletvén, hányan vannak honfitársaink közül, kik működése eredményére számolniok lehet, tehát egy aláírási ív bocsáttassék ki, hogy mindazok aláírhassák, kik a hon szabadságáért harcolni akarnak, kik magukat csak a hon iránt hódolatilag lekötelezve érzik, kik csak oly vezér alatt akarnak csatázni, kinek katonai képessége, hazafi buzgalma ismeretes és aki szolgálati engedelmességen kívül, sem szolgai alárendeltetést, sem meggyőződést, vagy emberi becs feláldozást nem követel. Határozat: az aláírási ív elfogadtatik s annak készítése és kibocsátása a választmánynak átadatik, azon felkéréssel, hogy ha mentül hamarább és célszerűen általa megtétetve, fejezetén az elveket, melyek mellett óhajtanánk egyesülni, szabály formába szervezze."
A választmány folyó év november 13-ik napján összeülve, az aláírási ív kibocsátására tett határozata következtében a nagy gyűlés jegyzőkönyvi kivonatát, mint alapot előre bocsátva ezennel felhív minden magyar honfit, ki részt akar venni a harcban, nevét ezen ívre feljegyezni, felkéretvén egyszersmind további tudósításig munkáját jelenben el nem hagyni.
Kelt Brooklynban, 123. Sandstreet, 1853. november 13.
Mészáros Lázár, Grisza Ágoston.

Az aláírási ív következő rovatokat tartalmazott:

1. Folyó szám. 2. Kereszt- és vezeték név. 3. Tartózkodási hely teljes címét és postahivatalt.
A kezeimnél lévő 12-ik aláírási íven, melynek köröztetésével New-Yorkban Dancs Lajos bízatott meg, a következők vannak aláírva:
Menyhardt János New-York. Lézó Lajos 41 Lippenard street.
Dancs Lajos 41 Lippenard street.
(Közli Lehoczky Tivadar.)

 

V.
Hogyan lettem vívómester?

A Hungarian farmtól búcsút véve, New-Yorkba mentem.
Lakott ott egy Kornis Károly nevű menekült, ki jogtanár volt, az önvédelmi harcban a vésztörvényszék tagja, melyért aztán halálra ítélték, de minthogy nem tudták kézrekeríteni, tehát in effigee akasztották fel, ő pedig ez egész műveletet végig nézte.
Kornis New-Yorkban a "Száműzöttek Lapjá"-t szerkesztette s adta ki. Ide mentem, ő nekem mindjárt adott alkalmazást: lettem betűszedő a nyomdában. Volt a nyomdában egy volt bécsi legionárius, ki otthon betűszedő volt, most a Kornis lapját szedte s állította össze; a legnagyobb készséggel tanított meg a betűszedés mesterségére. De minthogy a lap magyarul volt írva, mely nyelvet a menekülteken kívül senki sem ismerte, a menekülteknek előfizetésre pénzük nem lévén, Kornis kénytelen volt beszüntetni, maga pedig Braziliába ment, hol a Rio Janeiroi egyetemen jogtanári alkalmazást nyert.
Már akkor tudtam angolul, elővettem a hírlapokat s kerestem a hirdetéseket, nem lenne-e azok között valami állás, mire pályázhatnék. Egy napon szemembe ötlik, hogy New-Havenben, a katonai előkészítő intézetben, keresnek egy vívómestert. Én Eperjesen voltam fisikus és jogász s azon évek alatt előszeretettel jártam a vívó iskolába s dicsekedés nélkül mondhatom, hogy egyike voltam a jó vívóknak. Nem lehetne-e ezen ügyességemet most értékesíteni? - gondoltam magamban.
Másnap fel is ültem a vasútra s robogtam New-Haves felé, mely Connecticut állam egyik fővárosa, nevezetes sok iskoláiról, melyekre a Status már akkor is évenként többet költött 2 millió dollárnál, a legtöbbet az államok között. Az állam területe mindössze 4789