Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Szemere Bertalan
UTAZÁS KELETEN A VILÁGOSI NAPOK UTÁN
Terebess Kiadó, Budapest, 1999
A könyv borítója
Elektronikus kiadás > PDF

Szemere Bertalan (Vatta, 1812. aug. 27. – Pest, 1869. jan. 18.): politikus, miniszterelnök, író, az MTA l. tagja (1840). ~ Attila apja. Közéleti pályájának kezdetén, 1832-ben Pozsonyban az ogy.-i ifjúság tagjaként szabadelvű reformokat sürgetett. 1836-ban beutazta Európát s élményeiről könyveket is írt. 1841-től 1867-ig Borsod vm. egyik főszolgabírója, majd másodalispánja, végül alispánja. Az 1843 – 44-i és az 1847 – 48-i ogy.- eken az ellenzék egyik vezére. 1848. ápr. 7 – től szept. 28-ig az első felelős m. kormány belügyminisztere, szept. után az Orsz. Honvédelmi Bizottmány tagja, felvidéki teljhatalmú országos biztos. A detronizáció után miniszterelnök és belügyminiszter 1849. máj. 2-től szept. 11-ig. A szabadságharc bukása után Töröko -ban, Párizsban és Londonban élt. 1851-ben in contumaciam halálra ítélték. Az 1850-es években kapcsolatba került Marxszal, akit a m. kérdésre vonatkozó információkkal látott el. Az emigrációban szembekerült Kossuthtal. 1860-tól az Ausztriával való kiegyezés mellett foglalt állást. 1865-ben elborult elmével tért haza. – F. m. Gr. Ludwig Batthyány, Arthur Görgey, Ludwig Kossuth (I – III., Hamburg, 1853); La question hongroise 1848 – 1860 (Paris, 1860); Naplóm (Pest, 1869); Összegyűjtött munkái (I – VI., Pest, 1869 – 1870); Szemere Bertalan miniszterelnök emlékiratai az 1848 – 49-i magyar kormányzat nemzetiségi politikájáról (Bp., 1941); Szemere Bertalan miniszterelnök iratai (Bp., 1941). – Irod. Horvát Boldizsár: Sz. B. (Akad. Évk. 1876); Kiss Ernő: Sz. B. (Kolozsvár, 1912); Kosáry Domokos: Marx 9 levele Sz. B.-hoz (a Budapest c. lapban, Bp., 1945); I. Tóth Zoltán: A Sz: kormány nemzetiségi politikája, 1849 (Bp., 1952); Maller Sándor: Marx és Sz. (Századok, 1956. 4 – 6. sz.)

 

Tartalom

I. Házi bánat utazóvá, bujdosóvá tesz
II. Oláh- és Bolgárország. Sajkán utazom a Dunán. Őserdők képe. Borzasztó erdőégés
III. Várna. Várnai magyar sírhalmok. A régi csatatér. Gondolatok
IV. Hunyadi János emlékezete
V. Keleti öltözet, török mosé és temető, sírok a házi kertekben. Vonzalmam mindenhez, mi keleti, egy neme a titkos ős honvágynak
VI. Hajózom a Fekete-tengeren. Keleti alakok s nő-öltözet leírása. Török ebéd a viddini basánál a hajón. Női éjjel énekelnek. Elszórt gondolatok. Tengeri zivatar.
VII. Bemenet a Boszphorba. A Boszphor európai és ázsiai partjainak, várainak, falvainak s csodás szépségeinek leírása. E kies szorosnak végén, mint tündéri korona, Constantinápoly tűnik elő / 52
VIII. Constantinápoly panorámai képe, madárröptileg tekintve nappal és éjjel, megvilágítva a Ramazán-ünnep éjjelén
IX. Constantinápoly belsejének s különböző városrészeinek képe. Sztambul, Péra, Galata, Phanar, Balata. Házak, utcák, boltok, hal, zöldségpiac. Magyar emlékezetek. Egyiptomi fűszerbazár. Fegyver, selyem, drágakő, sarubazár. Kalmárok jellemzése
X. A török jelleme. Vallásos, jótékony, illedelmes természet, s állatkedvelő. Családélet. Házának külső
s belső elrendezése. Házi élet s szokás. Nők állapota. Pipákban s fegyverekbeni fényűzés. Születés, körülmetélkedés, házasság szertartásai. Temetés.
XI. Török kávéház belseje. Regélők. Naszredin hodzsa vagy a török Aezop. Keleti fürdők leírása. Ópiumevők. Karagőz nemzeti bábúalak bohóságai
XII. A török nők állapota a társaságban. A soknejűség. A szultán háremének belső szerkezete. A rabszolgák és a rabszolgaságot rendező törvények és szokások
XIII. Török kocsik, sajkák. Vizi kirándulásaim a tengeren Sztambul körül. Egy arab költemény énekelve.
A perai, ejubi, szkutari temetők. Síriratok. Mirza látása. Türbék vagy szultánok mauzoleumjai.
XIV. Ahkmet-mosé. Ismerkedés egy dervissel, ki magyarul beszél. Magyar és török nemzet. Tudományok tisztelése és művelése Keleten. Iskolák és tanárok. Irodalom, írók s költők. Könyvtárak. Az első kőnyomda alapítója egy magyar 1726. Mutatványok. Emeli politikájából és Nabi élettani költeményéből
XV. Az ulemák testülete: ennek szerkezete, szelleme. A derviseké, s ezek misztikus tanai. A próféta ivadékai. Az ordító (rufaji) és kerengő (mevlevisz) dervisek szertartása
XVI. Egy sír a szkutarii temetőben. Beszélgetésem Ali dervissel az izlámról. Ellenvetéseim. Ő felel s koránbeli idézetekkel magyarázza annak főbb ágazatait
XVII. Mohamed életrajza és a Korán
XVIII. Török bíró vagy kádi. Két török ítélet. A mekkai karavánbúcsú vagy szent teve ünnepének leírása
XIX. Sztambulból elutazom. Hajón a dervissel újra találkozom. Véleménye Magyarországról. A török birodalom történetét velős kivonatban elbeszéli. Megmagyarázza, hogy a török állodalom alapelve szabadság és egyenlőség, hogy a szultán nem korlátlan úr, s vallási dolgokban nem bír pontifex hatalmával. Gondolatim a török birodalom jövőjéről. A Dardanellák

A szerző jegyzetei

Utószó (Magyar Bálint)

I. Házi bánat utazóvá, bujdosóvá tesz

Orsova

Isten hozzád hazám véghatára,
Isten hozzád szép Orsova,
Látlak még, de látlak utoljára.
Titkos bú űz tőled tova.
Mit ér nekem, hogy benned születtem,
Szerelmim ha mind beléd temettem?

Meződről fölveszem még e füvet,
Földedről ez utolsó port,
Azért tőlem ím e sóhajtást vedd,
Ezért könnyem, mely szívből forrt;
Ti maradtok erdők, bércek, hegyek,
Száműzésbe csak én magam megyek.

Sírva megyek s zokogva haladok,
S velem halad a vén Duna.
Zúgnak, búgnak a kékellő habok,
Bennök mintha búcsú szólna,
Mit elhagyunk ketten, az a haza,
Soh'sem térünk többé belé vissza.

Vissza, Duna, óh hiában vágyol,
Végképp itt hagyod szép hazád.
El kell válnod Pozsonytól s Budától
S a bérctől, hol állt Visegrád.
Nem sokára folyam megszűnsz lenni.
S fogsz nagy tenger sírjába ömleni.

Hazán kívül rám hasonló bú vár.
Ami voltam mind nem leszek
Sem barát, sem rokon, sem honpolgár.
A nagy világban elveszek,
Szánandó az, ki bujdos hontalan.
Honán túl, mert mindenhol maga van.

Efféle gondolatokkal vala lelkem eltelve, midőn a gőzhajóról Orsovánál kiszállék, s egy szekeret fogadván, az a határon átvitt, efféle bús gondolatokkal valék eltelve, mert hontalan vagyok én is, de bennem száműzve nem a polgár, hanem az ember van.

Öt év előtt apámat vesztém el, aztán anyámat, ki a legszeretőbb anya volt, aztán testvéremet, a szép s fiatal nőt, sógorom őt kevés hetekkel élte túl, s gyermekök Iréne, a kis angyal, utánok mihamar elhervadt, mint a zöld ágacska elhervad, midőn maga a fa kidőlt. Kívülök még egy rokonom vala, az öreg Eszter, apám nénje, ez is elhalt, mintegy nem akarván elmaradni halálban sem a kedves társaságtól, melyhez az életben tartozott. Ámbár ő a legidősb vala közöttök, halála nekem csaknem a legfájdalmasb volt; hiszen őt ismerém legrégebben, aztán ő volt utolsó reményem, ő az utolsó szál azon virágbokorból, mit én családomnak neveztem. A kedves, szelíd, a tisztes öreg! Még most is ott látom vánkosokkal kipárnázott ősi karszékében, amint mellette a gömbölyű asztalán egy gyertyaszál pislogott s nagy pápaszem segedelmével a bibliát estenkint olvasgatta, a tékozló fiú, a roppant Góliát, az erős Sámson, a pásztor Dávid történetét -, amit mi többiek a Szentírásból tudánk, azt mindnyájan neki köszönhetők. Ő volt a ház királynéja, papja és bírája. Minden házi bajt, pört és patvart ő intézett el, ő, a kimeríthetetlen szelídségű, ő, aki soha nem haragíttathatván meg, mindent képes volt kiengesztelni, ő, ki előtt apám meghajolt, kinek tanácsát anyám követte, ki legfelsőbb bírája volt a házi úrnak s cselédnek, vagy inkább akinek ajkában az igazságot mindenki elismerte. Húsz év óta nem hagyta el egy percre sem a ház körét; mint világában Isten mindig jelen van, úgy volt ő is mindig jelen hajlékunkban. Ha szüleim eltávoztak, ő maradt hon mint úr; ha a cselédek mentek el, dolgaikat ő végezte; ha mind ezek, mind azok távol voltak, ő volt, ki nekünk gyermekeknek parancsolt és szolgált egyszersmind. A többiek elhalván, míg ő élt, nekem úgy tetsszék, mintha azok csak távol volnának, s őket ő várná hon, mint ez annyiszor történt, de midőn őt sem látám a házban, melyet én nélküle soha nem láttam -, ó ekkor az egész világban egyedül érzém magamat.
Sírhalmaik mind együtt vannak, a mohos fedelű ősi egyház udvarán, mely házunk mellett emelkedik. Valamennyit egyetlen egy hársfa roppant árnyéka födi be. E helyet apám választá ki magának, természetes, hogy anyám mellé kívánt temettetni, s így jutának mind egymás után oda, hol most együtt nyugosznak. Egy pár vadgalamb raka fészket a hárs középső ágán, jele, hogy kik zaj nélkül éltek, békében vannak a sírban is.
Isten a megmondhatója, mennyit szenvedék az első napokban, hókban, sőt években. Szótlan levék, magamba vonult, kerülém az embereket, s nem vala titok előttem, hogy sokan mélakórosnak mondának. Később, igaz, csak évek múlva, a bánat köde kezdett lelkemről fölszállani, s egyszerre csak azt vevém észre, hogy a kedves sírhalmok mellett néha-néha elmentem, anélkül, hogy rájok csak tekintettem s gondoltam volna.
E felfedezés keblemet kimondhatatlan kínnal tölté el. Oka után vizsgálódni kezdék, és úgy találám, hogy ha az idő a fájdalmat enyhíti, még inkább enyhíti azt a közelség és megszokás. Ki akár indulatát, akár szenvedelmét táplálni és életben tartani óhajtja, költőisítse azt. És mi költőisíti azt inkább, mint a távolság, azaz, ha az, mit szeretsz, tőled örökké távol van, mint a kéklő ég, melyet csak vágyaiddal érsz el, és mi inkább mint a sokaság, azaz, ha fájdalmaidból magadnak egy-egy ünnepnapot csinálsz, ha annak szomorú fénye ritkán önti ki szomorú világát lelkedre, mint a hold havonkint egyszer a sötét földre. Nem kis feladat, s olyan, melyhez kevesen értenek, úgy élvezni mind a kéjt, mind a kínt, hogy az keblünk tápláléka sokáig maradjon. Mert az öröm egy rózsa, melynek illata édes, a bánat egy rozmarin, melynek temetői szaga van, ki az örömet gyakran élvezi, az annak nem öröm többé, mint ki a bánatot szakadatlanul ízleli, reá nézve megszűn bánat lenni.
És még egy más felfödözést tevék belsőmben. Tudniillik kezdém észrevenni, mintha a hazát nem szeretném oly forrón, mint szerettem azelőtt. Kezdetben családi búmnak tulajdonítanám az egykedvűséget, mellyel sorsa iránt viseltetém, később kérdőre vontam enmagamat. Kérdém: hazád kevésbé szép és áldott semmint volt? Nem, mindig szép, mindig jó. Vagy az nem tetszik benne, hogy benne és rajta, és körülte oly sok minden megváltozott? Meglehet, de mindenesetre nem ok egy leányt nem szeretni azért, mivel viseletét anyja parancsai szerint változtatja. Vagy azért szüne meg lenni kedves, mivel arcán a szenvedés nyomait látod? Ó éppen nem, kit szeretünk, azt még belsőbben szeretjük, ha szenvedni szemléljük, s jól emlékezem, hogy midőn boldogult apámat betegség, gondok s a vénség meghalványíták s megőszíték, nekem ő szebb vala, mint ifjabb éveiben, s ekkor nemcsak szerettem, de imádtam. Azonban mind ennek dacára érzém, hogy engem hazám ügyei kevésbé érdekelnek, míg egyszer azon kérdést nem tevém magamnak: mi is az a honvágy? Ekkor mintegy megvilágosodott lelkemben. Nem szereted hazádat, mondám, mivel bírod, mivel nem váltál meg tőle soha; hagyd el, veszítsd el és ismét fogod szeretni, csak a távolban fogod érezni, mi az az édes és fájdalmas honvágy.
Tehát mindannak, hogy szent fájdalmamat életben tartsam, mindannak, hogy haldokló hazaszeretetemet fölelevenítsem, csak egyetlen eszközét láttam, és azt tétovázás nélkül választottam. Előbb eladtam a szülői házat s birtokot, a sírokat kivéve, mert e halmok bús termékei engem illetnek, aztán elhatározám magamban honomból magamat számkivetni, még pedig ha kell, örökre. Ily értelemben vagyok én száműzött.
Megyek utazni, minden cél és vég nélkül, amerre a szelek fúnak a pusztákon, amerre a habok folynak a tengereken.
Én a világ száműzöttje vagyok; szüleim vagyonából csak a sírdombokat tartám fel magamnak, mert ez az én fájdalmam, s hazámhoz csak a jogot -, ámbár én abba viszszatérni soha nem reménylek.


II. Oláh- és Bolgárország. Sajkán utazom a Dunán. Őserdők képe. Borzasztó erdőégés

Január 15.

Ki először lépi át kedves hona határát, azt véli, túl a határszélen azonnal egy új világot fog találni. Pedig nem úgy van. Csak az ország neve változik, de a természet ugyanaz. Fejünk fölött ugyanazon ég boltozata terjed, körültünk ugyanazon ismert hegyek sora emelkedik, ugyanazon sík terül előttünk, vezéreim ugyanazon csillagok, s kísérőm még mindig ugyanazon vén Duna, mely engemet, ki egy fakó szekérben mint egy bölcsőben ringatózom, tompa mormogásával elaltat, mint énekével dajka egy gyermeket szokott elaltatni.
Alig vetvén Turno-Szeverinnél Traján híres hídjának csekély omladékaira egy futó pillanatot, csaknem behúnyt szemmel utazám át egész Kis-Oláhországot; ez oly unalmas, kietlen, változatlan, egyhangú föld. Hol a nép nem szabad, ott a föld is műveletlen; e rongyos, tisztátalan emberek épp ez éktelen s a művelés minden bájaitól puszta földre illenek. Fél-fél napig utazánk, míg egy falut érénk, melynek apró házikói a földből mint megannyi vakondokdombok emelkedtek ki, amennyiben bennök a lakóhelyet a földben kiásott űr képezi, és csak a szalma- vagy nádfödél az, mi a föld színén egy túrásként kidagad. E nép lakása egészen hasonló azon fecskékéhez, melyek a tóparti lyukakban laknak, a tónak képe a köröskörül terjedő sík, mely ha nem oly lapos is, de épp oly meztelen, s pusztaságát még csak a délibáb tündér alakai sem elevenítik meg. S mely ennyire süllyedt, e nép volna Róma Caesarainak s Trajánainak ivadéka, s ha csakugyan az, emlékezhetnek ama félisten-népre, mely a pompás Capitoliumban székelt, pirulás nélkül?
Vasatlan taligámon oly lassan utazám, mint egy házas csiga, s ha ábrándaimba merülvén, legtöbbször mitsem tudtam mindarról, ami körültem van s ami velem történik, viszont ha fölébredek s látám magam előtt a végetlen pusztaságot, mint az unalom tengerét elterülni, irigylém, mint ezelőtt soha nem, a fölöttem seregestül repülő madarak sorsát, melyek gyorsan átszállnak az örömtelen vidékeken, hogy annál tovább mulathassanak ott, hol a táj kedves és kies.
Végre, három napi utazás után, Viddinbe értem, mely a Duna bal partján és már Bulgáriában fekszik. Vár akarna lenni, de bíz az omladék; a katonaság nem mint erősséget, de mint puszta emléket őrzi. Azonban rám némi benyomást tőn, mivel benne találkoztam elsőben a török néppel, élettel és szokással. Első gondom volt venni török sipkát (fezt), hosszú csibukot, hegyes orrú papucsot, egy smyrnai szőnyeget, egy sál-övet, mibe egy tőrkést s egy pisztolyt szúrék, s ekképp bele helyezvén magam a török divatba, egy vitorlás ladikot bérelék, s utamat tovább a Dunán folytatám.
Kimondhatlan örömet érzék, midőn egy szép hajnalban csolnakom hintázva indult el Viddin tátongó, de ártalmatlan várágyúi alól. Kedvező reggeli szél lengedezvén, a hajó vígan ágaskodott, mint egy kipihent mén, vagy inkább dagadó fehér vitorlájával hasonlított egy hattyúhoz, mely felfútt mellével s kiterjesztett szárnyaival úszik a hullámokon, fényes barázdákat hagyván maga mögött. A két török hajóssal nem válthatván szót, egészen egyedül érzém magamat, andalgásaimban senki sem háborított. Egyetlen ismerősöm volt a vén Duna, s ő mormogván, én gondolkodván, egymással mintegy beszélgeténk. Mellettem zúgó hullámai később hagyván el a hazát, és régebben ismervén azt, szólt nekem a jelenről és szólt a hajdanról; Pozsonyról, hol országgyűléseinken nyilván és titkon annyi történt, Esztergomról, mely a magyar keresztyénség Jeruzsáleme, Visegrádról, mely most rom, de egykor tanúja volt fejedelmeink fénykorának, Budáról mely magas ormáról epedve tekint át Rákos emlékezetes síkjára, Mohácsról, a nemzet e nagy temetőjéről, és Belgrádról, melynek bástyáiról örökös fényben ragyog felénk Hunyadi János hős alakja. Kell, hogy szeresse a Duna Magyarországot, ennek áldott térein s regényes hegyei közt folyva éli ifjú- és férfikorát, annak határain túl egy gyermek, még emlékezet, határain innét egy agg, már remény nélkül. Ezért magyar folyamnak kíván ő neveztetni, s ám nézzük hazánk térképét, és látni fogjuk, folyása rajta mi nagy tekervényeket csinál, hogy mennél később váljék el kedves földétől.
Utunk Nikápoly, Sistov, Rusztsuk és Szilisztria várai alatt vitt el, melyek romlottan szinte egy szebb múltat gyászolnak, s három napig sem kellett volna, hogy utunk tartson, ha a szélvész több ízben meg nem gátol. Ilyenkor a veszély nemcsak abból állott, hogy a gyönge sajka elmerülhetett, hanem hogy a vihar az oláh partra vethetett ki, hol az egészségi őrök puskalövéssel fogadtak volna. Egy ilyen vihar elől egyszer egy szigetbe menekülvén, ott egy napot és egy éjet tölténk. Hajósim a csolnakot szárazra vonván, tüzet rakának, s mivel kávét, cukrot, dohányt bőven hoztam magammal, keresztbevetett lábakkal mellé telepedének, s hol a kávét szörpölgették, hol dohányozának, s ha mindezzel eltelének, ama török olvasót morzsolgaták ujjaik közt, mi nálok vallásos gyakorlat és időtöltés egyszersmind.
A töröknek kevés szüksége van, ha kevés az, mivel bír, de nálánál egy faj sem ért jobban sem az élvezéshez, sem a nélkülözéshez.
Én pedig e szigeten különösen boldog valék. Csüggedt s borult kedélyállapotomhoz épp e robinzoni helyzet illett. Egészen bús merengéseimre valék szorítva. Követém a felhők könnyű útait magas röptükben, hallgatám a hullámokban halászó sirályok panaszos hangjait, néha egy bokor zörrenése ijeszte fel, melynek ágain nem ismert vad tört keresztül, egyszer egy madár búgása voná magára figyelmemet, mely a fölöttem emelkedő terepély fa ágai közül szólalt le. Föltekinték, s ím egy erdei madarat láték fészkében gunnyasztani. Nemde e fa a te házad, gondolám magamban, és e szigetke a te hazád? Köröskörül vannak magasb hegyek, nagyobb erdők, kedvesb ligetek, lombosabb fák, s honnan van, hogy te híve maradsz e választott helynek? Mert e fészekben költe ki tojásból anyád, belőle nyújtád ki pelyhes fejecskédet, tátott szájjal várva a mindennapi eledelt; ama közel két ág vala az első út, melyen ifjú szárnyaid erejét megkísértéd, midőn felnőttél, innen távozál el a hajnallal s ide térél meg az esttel, itt ébrede föl parányi szíved első szerelme, innen üdvözléd daloddal reggel a napot, szóval e fa azon álláspont, honnan tekintve neked élet az élet, világ a világ, zöld a tavasz, szépek a csillagok, s e fészek azon hely, mit egykor te hagysz üresen, ha a kegyetlen vadász halálos golyója megtalált.
Bár szűk vagy kietlen legyen a hely, minden élőlénynek hona az, hol gyermek-, férfi- s aggkorát átélte, hol remélt, szeretett s a múltra később, életének estéjén, visszaemlékezett, hol munkált, hol küzdött, hol tervezett, hol örült, ha boldog, és szenvedett, ha szerencsétlen volt. Máshol mindenütt az ember egy utazó vendégnek érzi magát, hol, tessék vagy sem, nem fog állandóul maradhatni.
Íme, hazámtól alig választ el nehány napi utazás, máris kezd téli dermedtségéből lelkem fölengedni, s a gerjedező honvágy életre költendi a honszerelmet, mit szívemből kiholtnak lenni véltem. Valóban üldögélve hintázó csolnakomban, szemeim akaratlanul is mindig azon felhőket kísérik, melyek Magyarország felé sietnek, s füleim mintegy hallgatóznak, mit mond a hűs szellő, mely onnan északról jő. Amazok által üzenni volna kedvem barátaimnak, emezek által hírt várok ismerőseimtől.
Negyedik napon szállék ki Szilisztriában, mely, mint Viddin is, Bolgárországban van, hol egy hánban (csárda) mind azon kényelem várakozék rám, mit egy török vendéglő nyújtani szokott. Ha gyertyát kértem, a boltba, ha kávét, a kávéházba, ha húst, a mészárszékbe, ha gyümölcsöt, a piacra, ha kenyeret, a sütőhöz utasítának, szobám ablakán nem volt üveg, csak deszkapalánk, ajtómon nem volt zár, csak kilincs, s minden bútor egy lejtősen fekvő deszkázatból állott, min ültem, feküdtem s takaróztam - miután hoztam magammal takarót. Természetes, hogy másnap reggel sieték e keletileg puha fényűzésből odább utazni, egy fakószereken, mely annyiban remekmű vala, hogy az egészben egy vasszegecske sem találtaték, vastag kerekei pedig, küllők nélkül s egy-egy fatőkéből kivágva s kilyuggatva, hasonlítának a római diadalkocsik izmos kerekeihez.
Mint a hajós halad nyomtalan tengeren, úgy utazánk mi három napig ösvénytelen vidékeken, a sűrű erdők s ligetek tekervényein át. Víg kocsisomnak, ki, mint egy erdei madár, örökké fütyült vagy dalolt, nem volt homályos emlékezetén kívül más kalauza, mint nappal a nap, este és hajnalban a ragyogó csillagok. Nem kétlem, hogy bár hányszor tette ez utat, mindig más és más nyomon járt, aszerint, amint lovaink ösztöne történetesen vezette, s amint szundikálásából itt vagy ott fölébredvén, újra bele talált az el-eltévesztett irányba. Ha emlékezetem nem csal, e három nap folytában csak három rongyos falucskát látánk, melyek e vadonság közepette mint ugyanannyi magános remetelakok leptek meg. Körültünk szép és kies volt a természet, de vad, szilaj, sötét tekintetű, a levelek zöldje eleven, de haragos, a fák sudarak, de öregek, kérgesek, a tövisek hosszak, mint egy-egy tőr, a dús növények néhol összefonódtak, mint egy sűrű háló: bokor, csalán, rózsatő, gaz, s az élő fák minden fajai a legnagyobb rendetlenségben nőttek egymás mellett, szóval, itt minden azon ős állapotában volt, melyben a teremtés napján hagyatott. A műveletlen mezőség dús zöldje sok helyeken napégette kopár foltokkal tarkítva lévén, hasonlított egy zöld szőnyeghez, mely megkopva és szakadozva van; az itt-ott domborodó halmok a legjobb bort teremnék s a legszebb kilátású mezei lakoknak helyei volnának, de ők a világ kezdete óta folyvást várják a munkások s az építők kezét; a hegyek magas ormaiban, a regényes völgyek édes csendében, az erdők fáinak lombjaiban és lugasai hűsében ember nem, csak isten szelleme maga gyönyörködik, ő látta e tölgyeket nőni, s csak ő látja őket elrothadni. Midőn aztán néha a lovakat pihentetni a rengetegben megállapodánk -, mert az erdők árnyéka volt zöld sátorunk, hol enni vagy hálni megtelepedénk -, és feküdve a gyepen megtapintám a fekete termékeny földet, s az óriás fák vastag, számos ágaiból s derekának gyűrűzeteiből igyekvém kibetűzni a sok századokat, mik óta ezek vagy hevernek parlagon, vagy csak a madaraknak termik vad gyümölcseiket, kimondhatlanul bús gondolatokba merültem, hogy istennek ily roppant áldása ezer évek óta használatlanul hever. A jóságos isten ekképpen kitárt, de senkitől nem élvezett gazdagságaival olyan, mint a bőkezű és szíves házi gazda, ki terített asztallal nyugtalanul várja vendégeit, minden készen van -, igen, századok, ezredek óta készen -, de a vendégek nem érkeznek.
Ámbár, vetém magamnak ellen, élvezetlennek kell-e mondani a természet szépségeit azért, hogy azokat ember nem élvezi? Nem a természet gyermekei-e az élő állatok is? S nem boldogabbak-e azok távol az emberektől? Fölnézék a fák terepély ágaira, s megrakva láttám számtalan fészkekkel, mikben a madárfiak háborítlanul élnek. Köröskörül százféle madárhang zengedez, mint egy nagy harmónia. A vércse sivít, a harkály kopogtatja a fák oldalait, a szalonkák fütyölnek, a kakukk, az erdők ez orákuluma, beszél, a sas méltóságosan lebeg a légben, az apró madarak seregesen röpülgetnek, mint kilőtt nyilak, itt-ott egy ágbogas szarvas jelenik meg, büszkén tekintvén maga körül a szabadban, mely az ő birtoka, a bokrok homályain át néha egy róka arany szőre villog ki, a nyulak ijedve futkosnak, természetes, hogy félnek az emberektől, kiket nem ismernek, az apró, kedves mókuskák, mint e társaság komédiásai, utánozhatlan szökelléseket visznek végbe, fákról fákra szállani látszván, midőn a megszámlálhatlan sokaságú erdei tarka pillék a zöld fűre leseregelnek, virágágynak gondolnád őket, s midőn szárnyra kelnek, azt hinnéd, a virágok repülnek fel. De van a dolognak egy erkölcsi fontos oldala is. Lényeges különbség van azon erkölcsi benyomás közt, melyet elménkre egy pompásan vad, és egy szorgalom által művelt vidék tesz. Abban járva közelebb érezzük magunkat istenhez. Ennek bája s rende a halandó emberi erőre, annak vadon, de kies s nagyszerű tekintete egyenesen a teremtő hatalmára emlékeztet.
Utamban e vad tájon keresztül semmi baj nem ére, bár Szilisztriában ismételve figyelmeztetének: útonállók ellen pisztolyaimat töltve s mindig felvonva tartani. Hogy haramiáknak a vidék alkalmas, tagadni nem lehet, néhol oly homályos szorosokon s oly bokorsűrűkön menénk, vagy inkább törénk át, hogy a lovak elől s szekér mellől karjainkkal kelle az egymásra boruló bokrok vesszőit kétfelé hajtanunk, a kicsapástól behunyással óva szemeinket, s ilyenkor, megvallom, az útonállók eszembe jutának. Kinek se keze nem szabad, se szeme nem nyílt, hisz az kész áldozat. Azonban harmadnapon találkozánk minden haramiánál veszélyesb rémmel, melynek nincs karja és megragad, nincs szárnya és röpül, nincs fegyvere és megöl, nincs szeme és tekintete borzasztó, melynek hiában állsz ellent, csak úgy menekedel meg tőle, ha elfutsz. Már késő este volt, s kocsisom is, s én is szundikálánk ülőhelyeinkben, engedvén lovainkat magukban haladni. Utunk egy szűk torkolaton vitt, mely mellett jobbra és balra egy meredek s magas partoldal emelkedett, elborítva százados tölgyfáktól, melyeknek sűrű ágai egymásra áthajolván, előlünk az eget is elfödék. S midőn egy hirtelen görbülettel utunk egy sík térre kifordult, egy borzasztó világosság mindkettőnket fölriaszta, lovaink fúni, hortyogni, kapálni, ágaskodni kezdének, s alig volt annyi időnk a dűlő szekérből leugorni. Előttünk mint lángtenger hullámzott egy égő erdő, legalább ezer ölnyi szélességben, vastag oszlopokban eresztgetve fel kéklő füstgomolyokat, miken a pattogó szikrák mint villámok cikáztak keresztül. Fölséges látvány volt ez, de iszonyatos. Balra egy bokros tér már egészen tűzben volt, s égő ágai a szél által hajtogattatván, hasonló volt egy lángoló tóhoz; középen az izzó fák ropogással dőlvén alá, parázstűzzel boríták el a földet, mely szinte égni látszott; itt-ott a távolabb eső fák még zöldelltek, míg mások tetőtől talpig egyenesen állva égtek, mint megannyi óriási fáklyák. Ha valami, ez hasonlított az égő pokolhoz, s a kép annál tökéletesb volt, mivel a nyers fák sustorgó sírásai a kínlódó lelkek jajgatásait utánozták, mikhez járultak a fölijedt s ide-oda szállongó erdei madarak kiáltásai, rivalgásai, üvöltései, s a világtól undorodó baglyok keserves huhogásai, és még a négylábú állatok bőgése, melyek, a félelemtől kergetve, hol el, hol visszanyargalóztak, nem tudván sem azt, hol a veszély, sem azt, hol a szabadulás.
Nekünk is nagy munkánkba került a megfélemlett lovakkal a veszedelmet kikerülni, annyival inkább, mivel az úton, melyen jövénk, visszatérni nem lehetett, a szél a tüzet éppen arra kezdvén hajtani. S midőn végre biztos helyről szemlélhetők a roppant égést, a kocsisomtól kérdém, ki fog annak gátot vetni? Ő az égre mutatott. Eleinte az hivém, a borulatot érti, melyből esőcseppek már kezdtek hullongani, de midőn ismételve "Allah"-t nevezé, akkor értém, hogy e nép mindent istentől vár, s így e pusztításnak vége csak akkor lesz, midőn ő annak valamiképpen véget vet.
Másnap ismét békével folytatók utunkat, s ha én még mindig nem tudnám elmémből kivetni a szörnyű látványt, török fanatista kocsisom azt bizonyosan elfelejté.
Bár még nem volt alkalmam látni a valóságos török életet s világot, teljesen benne érzém magamat, s ennek főképpen három oka volt. Egyik török kocsisom folytonos szemlélete, ki törökül beszélt, török öltözetben volt, s törökül énekelt, ha ugyan éneknek lehet mondani egy nemét az ordításnak, melyben uralkodó a torokhang, de amely kezdetben bármi kellemetlen, később akaratlanul is megragadja a lelket. Nem csoda, mert hiszen mintegy látni, miképpen a keletieknél a hang a vesékből darabokban szakadoz ki. Ha a mi éles dalaink a torokból jönnek s a hallgató fülébe mennek, az ő erőteljes dalaik a szívből jönnek s egyenesen a szívbe is mennek. Másik ok a mienkkel ellenkező azon keleti szokás, miszerint ki itt fejével igent billent, az nemet, s ki fejét rázza, az igenlést jelent. Parányi dolog magában, de a napközben annyiszor előforduló s nekünk mindig felötlő szokás minduntalan arra emlékeztet, hogy nyugat embere vagyok, s most keleten járok, hol mindennek más, többnyire a mienkkel ellenkező jelentése van. Harmadik ok volt ama szép, fehér kő-kútfőkből csergedező források látása, melyek e vadonságban oly kellemesen leptek meg. Ez már egészen keleti szokás, hol a víz szent, az is, melyet a pap meg nem szentel, hol az nemcsak szomjat olt, de az áhítatnak is egy részét teszi. Rendesen e forrásoknál állapodánk meg; a lovak pihentek s legeltek, törököm mosdott és imádkozott, én pedig merengtem és elmélkedtem. Ki nem mondhatom, lakatlan vidékeken mi jól esik a vándornak egy ily kútfő megpillantása. Az utas nem ismeri a kegyest, ki a víztartót építé, mint aki építé, nem ismeri az utast, ki annak friss vizével égető szomját oltja; azonban ők egymással lelki viszonyba lépnek. A világ végéig mennyi hálát arat egy ily névtelen kút-alapító, porló hamvaira mennyi áldás száll, miket az égben egy angyal az örökkönyvbe bizonyosan feljegyez, és jótéteményeihez, miket életében az tőn vagy nem tőn, hozzáadja ezeket, miket holta után ő tenni meg nem szűnik. Mi egyszerű, mi kedélyes, mi hasznos, mi erkölcsileg becses eszme; éreztetni a vándorokkal, hogy volt, ki a vadonban róluk gondoskodott, italt nyújtani azoknak, kiket nem ismerünk, hálát ébreszteni az emberek szívében, s emlékezetünket áldatni az idők végéig.
Elvégre a negyedik napon egy hegyhátra feljutván, kocsisom felém fordult, ostornyelével kelet felé mutogatván. Oda pillanték, s eleinte csak a sötét s terhes fellegek tömegét láttam, úgy hogy néhány perc tölt bele, míg a fellegektől az alattuk hömpölygő komor hullámokat meg tudám különböztetni. Amit láttam, az a Fekete-tenger volt. Még magasbra jutva, egy tágas öböl nyílt meg előttem, melyet két hegysor mint két bástya fogott közbe. Utána feltűnt egy vár, azután egy kerített város, melyből nehány hegyes minaret nyúlt ki -, ez volt Várna.
Keblemet dagadni, s sebesben dobogni érzettem, s égő szemeim azonnal végig futták a vidéket, meglátni a magyarok árva sírhalmait. Nem tudván, hol vannak, természetesen nem ismertem fel, s fájdalmam egy sóhajban tört ki:

Ó Várna, Várna füveid
Lengessék hűs szelek,
Borítsa csendes nyugalom,
Király emlékedet.

Ó bujdosóknak sírja te
Pontus határain,
Itt leng egy sóhajtás feléd
Egy rokon ajkain!

 

III. Várna. Várnai magyar sírhalmok. A régi csatatér. Gondolatok

A száműzött keservesen
Jár halmidon ő bús Várna,
Keserv s bánat nélkül itten
Halmaidon hisz ki járna?
De keblét mi bú s gond nyomja?
Nem a múltnak fájdalomja,
Hiszen ő azt mért könnyezze,
Ami fáj a múltban, messze?

Azok, kik itt kűzdtek s hulltak
A hazáért, kiszenvedtek.
Rájok sírdombok borultak,
S lágy szél nyögve száll felettek:
Alkonyán a két hajnalnak
Őrcsillagok ragyoglanak.
Álmukat így alsszák békén
Zúgó tenger partvidékén.

Torlatlanul nem marad bűn!
A szent könyvre esküvétek,
S nem tartván meg az esket hűn,
Halni kell mint hitszegőknek,
Mert vívtatok midőn itten,
Akkor mennyben volt még isten
S azért győzött a hős török,
Szava, mert szent volt és örök.

A száműzött keservesen
Jár halmidon ó bús Várna,
Bánat nélkül magyar itten
Halmaidon hisz hogy járna?
De keblét mi gond s bú nyomja
Az nem a múlt fájdalomja,
Ő most a jelent könnyezi,
Bár a múlt sírhalmit nézi.

Várnába érkezvén, fáradságos utam után első napon magam kipiheném, de másnap első gondom vala a magyarok sírhalmait meglátogatni. Kimenve az erősség északi kapuján, alig pár száz lépésnyire egy lejtős, szűk lapályka nyílik, melyet balra a devini tó, jobbra a Balkánról folyó hegyfok véd, míg szemközt és jobbra a szelíden, de folyvást emelkedő partoldalakat zöldellő bokrok és fák sűrűn borítják be. Ezen lapályos helyen domborodik a tizenöt magyar testhalom, mint megannyi sírdomb. Nem szükséges kalauz, hogy őket fölismerd, ha kebledben magyar szív él, dobogni fog hozzájok közelítvén, ha nem él, alakjuk is mutatja, hogy régi sírdombok. A hely, hol emelkednek, bokrok által nincs benőve, tisztás az, a Magyarország felől jövő szél gondosan megsöpörgeti, s azon tiszta kavicsról és számtalan csigaházról ítélve, mely valamennyit elborítja, azt kell hinnem, hogy a tenger hullámai által felnyomott tó vize néha-néha el szokta özönleni. Némelyiken itt-ott száraz kóró leng, jele, hogy itt az idegenben senki nem gondol velök, mert azon egy pár tövises vadrózsát, mit néhol láték rajtok, nem honleányi kéz, hanem a gondos természet, e közanya ültette, melynek mindnyájan gyermekei vagyunk. Emlékül róluk egy marok földet hozék el, és egy pár ércdarabkát, kétségkívül valamely magyar vitéz páncélának töredékét, mit keresni sem kell, oly bőven hever a föld színén.
Mint a keresztyénségnek Calvariája, az izlamnak Medinája, a családoknak temetője van, úgy vannak a nemzeteknek szent mezői, hova fiai búcsúban méltán járnak, mert ott őseik martyrságot szenvedtek. Érezni látszik a föld maga az emberek halálát, mert a sírdombok nemde testének megannyi seb-daganatai gyanánt kelnek-e? Meghalni fájdalmas dolog, s kétszer fájdalmas meghalni győzelem és dicsőség nélkül s eltemettetvén idegen országban, válni ekképp a halál örökös száműzötteivé. Ki ültetne itt sírjaikra virágot? Ki siratná itt meg az ellenséget? Kinek volna itt szent az idegen bajnokok pora? Ki bírna itt nagy lélekkel a szerencsétlenség e helyét emlékjellel megörökíteni? Sőt az itt eltemetettek századok óta érezni kénytelenek hamvaikat tapodtatni épp azok által, kiktől meggyőzettek, míg övéik a távol hazában róluk megfeledkezének, a történetírókat és a költőket kivéve, kik a feledékeny népek késő háláinak egyedüli tolmácsai.
S a várnai sírhalmokban nyugvók iránt a történet sem igazságos. Kik adott esküjöket megtörék, méltán lakolának, így szól az, és nem helytelenül, ha az eseményt pusztán erkölcsi szempontból tekintjük. Valóban, ha ok és következmény, erény és jutalom, bűn és lakolás közti kapcsolat a közéletben nem mindig szembeötlőleg nyilatkozik, meg kell vallani, hogy itt a bűn és büntetése kézzelfoghatólag jelent meg, s alig mutat föl a világtörténet hasonló példát, hol azon hibáért, mit egy nemzet elkövetett, érette az oly rögtön nemzetileg is lakolt. A keresztyén és muzulman becsület s szóhűség mérkőzött ez esetben a világ színe előtt, s a diadal és annak minden következménye a muzulmanoké lőn. Mert ne feledjük el, miképpen itt a magyar nép nem saját nevében, hanem mint a keresztyénség képviselője s megbízottja szerepelt, a római Szentszék adta elébe a szabályt, ő magát csak ahhoz alkalmazta.
Az 1444-ben augusztus 1-jén Szegeden a törökkel kötött béke jogszerűn illette a magyar nemzetet, mert az vitéz diadalainak gyümölcse vala, s rá nézve az mind hasznos, mind díszteljes volt. Miért bontá tehát azt fel mindjárt augusztus 4-én? Mert a nemzet vallásához hív volt, s az egyház feje, a pápa tudtára adá, miképpen a harc, mit Amurát ellen Magyarország folytatott, minden keresztyén népek közönséges harca a keresztyénség közellensége ellen; és főképp mert általa, s a byzanci császár, a velencei és genuai köztársaság, a burgundi s több olasz és más európai fejedelmek által folyvást arra emlékeztették, hogy az ügy nem csupán magyar, hanem európai ügy, melynek, ha a magyar nép előbajnoka megszűn lenni, ez egész világrész sorsa veszélyeztetni fog. E magasb politikai, ez egyetemi keresztyén, e tisztán európai álláspontra emelkedék a magyar, midőn az új hadjárat terheit s veszedelmeit elvállalta. Azon előnyökről, miket a magyar állodalom magának a béke által biztosíta, lemondott tüstént, mihelyt a többi népek által európai kötelességére utaltaték. És épp e szempontot látszik a történet s az utókor elfeledni, mint elfeledték az akkori fejedelmek és népek, a pápa, ki pénzt és katonát ígért és nem küldött, a híres, vitéz Skander bég, ki hadsereggel ígérkezett és meg nem jelent, a görög császár, s más fejedelmek, kik seregeiket kínálták és nem küldték el, a velencei s genuai köztársaságok, kik hajóhadaikkal nemcsak vissza nem tartóztatták Amurát táborát, hanem csengő díjért a Hellesponton átszállították. Egyedül a magyar nép teljesíté, mint nemzet, európai s keresztyéni kötelességét: harcra szállt, kűzdött és elvérzett. És mi lőn következménye? Constantinápolyba az út 1453-ban a várnai sírdombokon keresztül vitt, hol, ha (a magára hagyatott) magyar győz, az ozmán nem leendett volna a keresztyénség félelme századokon át, s annyi derék nép Kelet-Európában nem nélkülözné a szabadságot mind e napiglan.
Nem tagadom, egykor én is fonák szempontból ítélém meg e csatát, s midőn néha az emlékezet borongó szárnyain képzeletem e messze tengerparti sírokra szálla, belőlük mint egy rém emelkedett fel előmbe a hitszegésnek vádja, s egy belső szemrehányás megzavará hazafiúi bánatomat. De most itt lévén, e siratatlan sírhalmoknál, mélyebben átvizsgálám az eseményt, s úgy találám, hogy bár
a dráma egyes személyeit alárendelt indokok vezérelhették, a magyar nemzetet egy magasb kötelesség érzete lengé át, s ha harcra szállt, azt azért tevé, mivel hivatásának tekinté védeni a keresztet a félhold, Európát Ázsia s a nyugati civilisációt kelet pusztító hódítói ellen. Úgy, hogy ha a szószegés terhe nyomja is e sírokat, az olyan teher, mint a márványlapé, mely teher ugyan a sírdombon, de amelyre egyszersmind a megholtnak érdemei, s nagy, bár szerencsétlen vállalatai arany-betűkkel följegyezvék. Ne feledjük, s Európával se engedtessük feledtetni, hogy a magyar itt nem mint magyar, de mint európai polgár vérzett el, úgy is kevés szolgálat az, mit Európának azelőtt és azután nemzetileg teheténk.
Hét napig időzém Várnában, s nem mulaszték el egy napot sem ez árva sírhalmokat megtekinteni. Ez volt az én mindennapi búcsújárásom. Úgy tekintém magamat, mint akit a sors ide azért vetett, hogy a nemzet nevében teljesítsem a kegyelet e szomorú tisztét. Ki tudja, hol ér bujdosásimban engem is a halál? S hamvaimnak is jól fog esni, ha hazámfiai közül valaki egykor meglátogatja.
Egyszer este menék ki e virágtalan halmokhoz. Csendes, széltelen este volt, az ég szép tiszta, s a vidéket gyönyörűen világítá meg a bús hold. A völgyet mint egy fekete kőfal -, mint e temetőnek kőfala -, keríté körül a hegylánc, melynek két vége két bástyaoromként áll a zúgó tenger hullámai felett, melyek a távolban sötéten csillogdogáltak. Rajtok elszórva vitorlás hajók lebegtek, megannyi rémek, melyeknek árbocmécsei mint néző szemek ragyogtanak felém. Előttem az erősség fehérlő fala nyúlt el hosszan, mögüle a városbeli karcsú minaretek emelkedtek a légben magasan, míg balra a devini tó habzott, megvilágítva a halászok fáklyáitól, kik ezeknek fényével halakat fogdostak. Leülék egyik testhalomra, s a szerencsétlen csatának gyászos emlékeibe elmerülék. Látám a fölvirradott tiszta őszi reggelen mint öltözik fényes páncélába a fiatal király, s mint esik ki apródja kezéből az ezüst sisak, midőn azt átnyújtaná, mint vonakodik megbokrosodott paripája őt hátára venni, mert érzi, hogy rajta a halálba megy, mint szaggatja meg egy hirtelen kerekedett vihar a magyar zászlókat. A számra kis, de bátorságban nagy magyar sereg a völgyben lenn várja a csatát, s felülről a hegyoldalból mint egy felhőszakadás omlik rá, előbb tizenötezer lobogó fehér ruhájú ázsiai lovag, s midőn ez visszavereték, hatezer zöldkabátos lovag váltja fel, újabb erővel, de nem több sikerrel. Később, több órai harcolás után, a számosabb ozmanság megdönti előbb a magyar sereg jobb, majd bal szárnyát is, de a nagy Hunyadi János, középen állva, mint a mérleg súlypontja, most annak, utóbb ennek vivén hatalmas karja segedelmét, a törökök kénytelenek lőnek megfutamodni. Az ifjú király vitéz is, bátor is lévén, már addig türelmetlenül áll a helyen, mit neki a csataterv és rangja kijelelt, s ekkor harcvágyát éppen nem fékezhetvén, s lengyel testőreitől is a dicsőségben részvételre izgattatván, űzőbe veszi a futamlókat, s Amurát táborához érve, kis erővel a janicsárok még pihent tömegét támadja meg, s azokat kezdetben megrendíti, de ezek magokat újra rendbe szedvén, a csata csak dühösebb s vérengzőbb lőn, a király hívei rakásonkint hullanak a nyilak záporaitól, őt az ellenségtől már senki sem választja el, egy bárdütésre lova összeroggyan, s ő melléje halva terül. Néhány perc múlva levágott fejét egyik dzsidán, másikon a megszegett békekötvényt hordoztatá körül Amurát a harctéren - a török hadsereg örömkiáltásai az eget verdesték, mert e győzelemben ők nem csak saját győzelmöket látták, hanem Allahét a keresztyének istene fölött. Ifjú volt Ulászló, még 21 éves sem, termetére magas, szépsége férfias, tekintete bátor és nyílt, dolgaiban munkás, érzelmeiben vallásos, föltételeiben állhatatos, kegyes ellenei, bőkezű minden iránt. Halála a nemzetre nagy veszteség volt. Most itt nyugszik korona és trón, sőt emlékjel nélkül, együtt nyugoszik hív vitézeivel. De hol nyugszik? Ki tudja megmondani, melyik az ő sírhalma? S körülhordozám szemeimet, ha vajon nem találnék-e valami jelre, midőn az esti csend közepette egy zaj üté meg fülemet, s hátra tekintvén, a középső legmagasb halmon egy fehér alakot pillanték meg, mellette egy szürke lóval. Valóban megijedtem. A holtak képeivel társalkodván csaknem azt hittem, hogy a holt király alakja jelent meg nekem. De ez ijedség csak egy percig tartott, mert mihamar láttam az alakot fehér burnuszában lovára felülni s mellettem a város felé szótlanul elügetni. Egy török utazó volt.
Ha a csaták leírásait jól érteni akarjuk, elmúlhatlanul szükséges azok színhelyeit ismerni. Hű képet csak így fogunk nyerni az ütközetről, s egyszersmind a történetírók rajzaiban nem egy hibát fedezünk fel. Ily hibát követe el a derék Fessler, midőn a magyar sereg jobb szárnyát a tengerpart és devini tó-mocsár közé helyezi, mi lehetetlenséget foglal magában, miután a mocsár a völgy baloldalán van. Hasonlóképpen a helyismeret hihetlenné teszi azon hadi tanácsot, melyben előző nap azon kérdés felett tanakodtak volna: el kelljen-e a csatát fogadni vagy sem? Ha ugyan áll az, hogy az ozmánok nyomról nyomra követték a magyarokat, s este mindig ott tanyáztanak, hol a múlt éjjel a magyar sereg meghála. Várnához jutván a magyarok, itt nem tőlük függött a csatát el vagy nem fogadni, az kikerülhetetlen volt. Hátukban a tenger lévén, jobbukon a meredek Balkán hegysor, a völgyfenékből kivezető egyetlen északnyugati nyílást a török had tartá elfoglalva, s ha a magyar sereg puszta védelemre nem akart szorítkozni, utat vissza Magyarországra csak az ellenség táborán át törhetett magának. Okszerűleg tehát Hunyadit nem vádolhatni azzal, hogy véleménye volt a csataelfogadás; az kikerülhetlen szükség volt. Fontosabb kérdés az: a nemes lelkű Hunyadinak a kötött béke megszegésében mi része volt? Vannak vélemények, melyek őt ellenzőjének állítják, de bármint lett légyen, ha ő csakugyan megegyezzék, annak okát ismeretes vallásos buzgalmában s a vállalat európai fontosságának fölismerésében kell és szabad keresnünk, a legkevésbé azon ígéretben, miszerint a visszaszerzendő Bolgárország neki fogott adományoztatni. E gyanút meghazudtolja egész életpályája. Hány ízben volt alkalma a magyar koronát bírnia, és nyúlt-e hozzá? Soha. Címre ő nem vágyott, s midőn királyi hatalom volt kezében, annak nem jogaival élt, hanem csak kötelességeit teljesíté. Ki Hunyadiról úgy vélekedik, az aztán ne nevezze őt nagynak. Mindenesetre, ha a bolgár királyságot el fogta vállalni, azrét teendette, mivel a keresztyénségnek s Európának azon előőrön az ő hős karjára szüksége vala. Két neme van
a nagyravágyásnak, egyik, mely fölvágy, hogy magasan ragyogjon, másik, mely a nagy helyet azért fogadja el, hogy nagy kötelességeket teljesíthessen. A történet Hunyadi Jánosa minden joggal bír ez utóbbiak rendébe soroztatni.
Ezt a szavaiban szerény, viszontagságban nem csüggedő, meggyőződésében állhatatos, érzéseiben vallásos Hunyadi Jánost tökéletesen ábrázolja azon levél, melyet ő Pestről 1445-ben május 11-én, tehát a várnai csata után, hat hó múlva Eugén pápának írt vala:
"Segélyt ígértek, meghívatánk a harcra a keresztyénség ellensége ellen… Mi megjelenénk… A sok fejedelem közül senki sem külde segedelmet, senki nem pótolá szükségeinket… A fejedelmek barátsága a legnehezebb csapás lőn ránk, sőt ígért segedelmök helyett árulásaikat tapasztalók… Mind a mellett is, nevezetes dúlások, hódítások után az ellenség földén, s gazdag martalékkal megterhelve, bántatlanul térheténk vala vissza ellenségeink elől, de a keresztyénség összes javáért fogván vállalatunkhoz, nem akaránk felhagyni azon munkával, melyben akár győzni, akár győzetni nem tartók dicsőségtelennek. E szerint a biztos kilátás helyét szívünkben elfoglalá egy kegyes vakmerőség, s teljes készséggel kelénk fel a veszedelemmel szembeszállani. S mindkét részről megtörténik a támadás, számra nézve egyenetlen, de erős, s csatázánk késő alkonyig, a nap és csata együtt múlott el. Részünkre a harcot
sikertelenné tette a mindig új meg új sokaság folytonos előrohanása, mely által nem annyira meggyőzeténk, mint elboríttatánk s szétválasztatánk egymástól. Azt azonban mind min szemeinkkel látók, mind utóbb biztosan megértők, hogy nem kevesb vérontást okozánk, mint szenvedénk, s a győzelem épp oly szomorú, mint kárteljes az ellenségre nézve… De hiszen hadban veszély nélkül soha semmi nagyot nem kezdhetni, a szerencse amit elvesz, újra viszszaadja, maga a fájdalom csak neveli a bátorságot s ingert a jövendő vállalatokra… Ami most történt, az sem nem a mi puhaságunknak, sem nem a törökök edzetének következménye… Midőn fegyvertől s embertől üres táborunkat a barbárok elfoglalták, nem az ellenséges erőnek, hanem az isteni ítéletnek súlyát hordoztuk…"
Azonban e csapás bármi súlyos volt az országra nézve, hadserege elveszvén, a gondviselés kegyelmesnek mutatá magát a nemzet iránt, Hunyadit megszabadulni engedvén, ki a nemzetnek karja, sőt több, lelke volt.


IV. Hunyadi János emlékezete

Várna

A kis Erdély egyike a föld legregényesb tartományainak. Csak a távol Skóciának felvidéke haladja felül, hol a borongó ormokon s a magános tavak szélein Ossian ködalakai egy-egy csillag kíséretében lengenek, és még az isteni Helvetia múlja felül, hol a bércekből magas erősséget alkotott magának az Úr, melybe alulról az embernek csak szemei, felülről az égből a napnak csak sugárai jutnak el.
Erdélynek nyugati részében foly a Sztrigy, zúgó, sebes hegyi patak. Köröskörül sötét magasságban állanak lombos erdők, benne mindenik darab fa több századnak emléke. Töveiknél fű és virág nő, tetőikkel a nyarga szél játszadozik.
S e kiesen vad vidékben lakik a szép Eliza, s ölében mulat egy eleven gyermek, glória nélkül feje körül, de lángoló szemekkel hosszú pillái alatt. És e gyermek napról napra nő, hív gonddal neveli őt jó anyja ott a szabad természetben, zöld erdő zúgásán, vad galamb szólásán.
Nincs e gyermeknek semmije egy aranygyűrűn kívül.
Nincs más mulató társa, mint egy fekete holló az erdőből.
S ez egyetlen barát is egykor elcsípte tőle aranygyűrűjét, ez egyetlen vagyonát, s vele a legvénebb tölgy legmagasb ágára szálla föl.
De a gyűrűnek nem szabad elvesznie. Ez egy kalauz, mely Budára, a fejedelmi várba vezet. Ez egy varázs jegy, melynek előmutatására megnyílik a király aranysátorának valamennyi szárnya, s utána a király emlékező szíve.
E gyűrű ez egész vidéket, ameddig lát a szem, amennyire elhallatszik a vadászkürt harsogása, egykoron e gyermekévé teszi, hogy legyen úr ott, hol árva volt.
És elröppent a hangzó húrról érctollain a biztos nyíl, s a tolvajmadár piros vérében ott hevert a tölgy alatt.
De a megholt barátnak száraz gallyakból máglyát emelt a gyermek, azon azt megégette, s hamvaiból az feltámadt, később mint jelkép a gyermekből lett hős címerén, utóbb pedig egy szent korona alá helyezte őt Corvin királyi hatalma.
Némely történetírók Oláhországba mennek, s ott keresik a fejedelmet, kitől e gyermek származott. Mások azon király ágyékában lelik eredetét, aki Budán Zsigmond név alatt fényes palotában lakott. Vannak, kik Paleolog, a görög császár leányát mondják azon boldog nőnek, ki őt szülte. A nagy emberek s átalában a nagyság származását minden korban némi titok borítja be. Miképp találták Mózest az iszapos Nil nádjai közt? Homér melyik éghajlat csillagai közül nyerte érzékeinek ihletét? Jézus miképpen támadt az ártatlan liliom szédítő illatából? Honnan gyűl össze s mi titkos utakon a tenger roppant birodalma? És az óriás sziklák tartományait ki állította össze, szülte őket a föld magából, avagy isten karja építette föl? Én előttem bíbornál s mindennél becsesb: a por és föld; ezért én a porban, s mi ehhez legközelebb van, a népben keresem a nagy emberek eredetét.
Igen, nem a liliom illatából született e gyermek, mint a Megváltó, hanem a szerelem rózsájából, melynek piros színe a hadat jelelte ki életösvényéül, tövisei a fegyvert rendeltetéseképpen.
Felnőtt egy jó anya gondos ölében, zöld erdő zúgásán, vad galamb szólásán.
Felnőtt egy vidékben, hol a hegy s mező kebele tele van a legjobb vassal, mit választhatni egy bajnok kardjának.
Bölcsője volt a szabad föld, hajléka a menny boltozata, vezérfény fölötte a világoló nap, kebelében csak egy érzelem foglalt helyet: a hazaszeretet, lelkében csak egy hit fogamzott meg: istennek hite s imádása, a fennálló vallás útmutatása szerint.
E gyermekből lőn Hunyadi János.
Eredete, mint gyökerei a pompás tölgynek, a földben, a történet sötétségében, vész el.
Százada csodálván őt, s halála után fiát, a nagy királyt, eközben feledé nyomozgatni ama nemes, szerény és igénytelen ifjú származását, ki a XVI. század végén, egy zivataros reggelen, hat huszárkával állott egy zászlósúr szolgálatába.

*

Némely életpálya oly könnyű és szép mint a tisztuló csillag rövid futása, fénnyel kezdődik, és végződik tündökölve.
Némely pedig olyan, mint a napé tavasz kezdetén. Midőn pompás ábrázatában fölkél, zivatarral, széllel, sötétséggel elborítva találja a föld színét, s nagy munkájába kerül világot terjesztenie mindenfelé, úgy intéznie a szél járását, hogy az hozza és vigye a termékenyítő illatporokat, úgy összenyomni a fellegeket, hogy azok esőt hintsenek a szomjas mezőkre, s diadala pillanataiban leküldeni sugarainak melegét, hogy ami elvettetett, megöntöztetett, az ki is keljen és fel is virágozzék. Az ilyen pálya sok dicsőséggel, de sok küzdéssel is jár, és az ilyen munkateljes napnak kedves és óhajtott a nyugodalom, mely este reá vár a tenger lágy hullámaiban.
Hunyadi Jánosnak ilyen pályát mére ki a végzet.
Egész életét a csaták zajában tölté el.
Zsigmond királlyal Csehországban harcolt trónjáért és a husziták ellen, Filep, a májlandi herceg seregével Olaszország különböző tartományiban vívott. Midőn Ulászló magyar királlyá választaték, a pártütőket győzé le, sok várakkal egyetemben visszaszerezvén Horvátországot is. Később diadalmeneteket Styriában, Carinthiában, Carnioliában, Ausztriában tartott, midőn hadat vive Fridrik római császár ellen, ki a magyar ifjú királyt s a szent koronát a nemzetnek kiadni vonakodék.
De mióta a török nép a félholdat a Fekete- s Marmara tenger innenső partjára is áthozta, mióta itt két világrész, Kelet és Nyugot, két vallás, a keresztyénség és izlamizmus szállt iszonyú harcba egymással, azóta Hunyadit mindenek felett azon egy magasztos eszme lelkesíté: Európából a törököt végképp kiszorítani. Nemzetét s honát megoltalmazni, ez volt örökös gondolata; biztosítani Európa nyugalmát az ázsiai hódítók ellen, ez volt a feladat, mit megoldani vágyott; a Biblia és Korán közé válaszvonalul egy tengert állítani, ezt tűzte ki élete végcéljául -, mert mind e három, a haza, Európa s a hit nagy veszedelemben forgott.
1448-ban ezt írta Alfonz arragoniai s sziciliai királynak: "Én már felöveztem magamat a rég óhajtott ösvényre lépni. E nagy munkába fogni az én kötelességem volt, bevégezni és végrehajtani magasb erőknek és a Mindenhatónak van fenntartva." Miklós pápának pedig, ugyanazon évben, így írt: "Most már hozzá fogok szent fogadásom teljesítéséhez, s elvégeztem magamban, inkább kimúlni a csatában, semmint hitem s nemzetem veszedelmeit tovább szemlélni, azon meggyőződésben lévén, hogy nem fog szégyenemre válni, akár az mondassék rólam: "jól győzött", akár az: "becsületesen halt meg".
Ki nem ismeri Hunyadit, e világító s őrtoronyt kelet felé a XV. században? Ki nem ismeri őt mind a keresztyén, mind az izlam világban, ott mint várat, mely véd, itt mint tábort, mely megtámad? Kinek zászlói lobogtak annyiszor győzelmesen a Haemus havas ormain, a Fekete-tenger zúgó partján, s ott hol Adrianopol fekszik, és egykor a ragyogó Sophia virágzott? Nem ő volt-e ama hős és vezér, ki negyvenszer ütközött meg a török táborral, tizenhárom nagy harcot vívott vele, és ebből csak kettőt veszte el, és a kettő is, egyik Várnánál, másik a Rigómezőn, oly véres vala, hogy a török a csata mezejénél idébb soha nem jött, s a diadal után soká tehetetlen maradt? Nem ő volt-e ama vezér, ki mindig csak 12-32 000 emberrel 80-200 000 töröknek ada csatát? Kétszázezeret messze túlhaladt azok száma, kiket leölt avagy elfogott. Ott, hol zászlóját lobogni szemlélte a török, sokszor visszavonult s eltávozott ütközet nélkül. Az ő neve maga egy hadsereg volt. Mint az ozman történetírók mondják, az ő nevének félelmét használták a török anyák is gyermekeiknél. Az akkor élt nagy szultánok nem abban láttak gátot Európa meghódításában, hogy tenger választja el a két világrészt egymástól, hogy
a kevély Byzanc még áll, hogy a pápa Rómából küldözi mennyköveit és parancsait, a legfőbb gátot abban látták, hogy él - Hunyadi.
S míg élt Hunyadi, a mind számára, mind fanatismusára nézve rettenetes török-tatár-mongol tábor győzött mindenütt, csak ellenében nem.
Szerbiában fekszik a Rigómező, melyet átmetsz a sebes folyású Raska patak. Köröskörül hegyek és erdők emelkednek vad kietlenségben. S ki az, aki ott egy szűk és árnyékos völgyben menekedve siet? Termetére középnagyságú, tagjai izmosak és igen arányos, sőt kellemes idomzatúak, s homloka boltozatos és ragyogó, haja aranyvilágos, de kitűnőleg szép ajka, és szépek nagy tündöklő szemei, melyek egy bizonyos nemes, szerény, de egyszersmind okos és határozott akarat kifejezésével bírnak. Arca hasonló a nap arany-ábrázatához, melybe a művész a szem, orr, száj s az egész emberi kép vonalait belerajzolja… A menekvő vitéz fegyver nélkül van. S egy szoros útnál két janicsár fogja körül, s mindkettő a mellén fénylő drága kereszthez kap. De alig tusakodnak egymással a kincs felett néhány pillanatig, az üldözött bajnok, megtartván lélekjelenlétét teljesen, kirántja egyiknek hüvelyéből a kardot, s miután vele ugyanazt leszúrta, a másik ordítva megfutamodik, és hangzó kiáltással vész el a rengeteg sűrűjében. A szent keresztet Hunyadi már sokszor megmenté -, íme most őt viszont a kereszt mentette meg.
De őt, ki még napokig bujdosék a vadonban, egy áruló szerb kalauz a szerb despotához vezette, és ez álnok ember nemcsak foglyul tartóztatta le, sőt ki akarta adni a töröknek. Azonban a nemes lelkű szultánnak nem kelle a szerb gyalázatos ajánlata. Így jutott vissza Hunyadi nemzetéhez, mely őt pompával és ünnepi örömmel, nem mint megvert vezért fogadta, hanem mint a hadak istenét, ki nem hoz ugyan tábort magával, de azt teremt mindenütt, ahol van.
Végig forgatom hazám, sőt a világ történetének számos lapjait, s nem ismerek embert, ki oly nehéz korban, oly kevés eszközzel oly nagy dolgokat és azokat oly nemes és igénytelen lélekkel vitt volna véghez. Csak a tiszta menny kék boltozatához tudom őt hasonlítani, mely oly szelíd, oly egyszerű s oly pompátlan és mégis oly fölséges.
Drakula oláhországi vajda, a várnai csata után őt hitetlenül letartóztatta. Hunyadi ezt megbocsátá neki. De később fellázadt a magyar korona ellen, ezért életével lakolt.
A szerb despotától, ki a rigómezei ütközet után tette foglyává, utóbb elvette tartományait a török. Segedelmet, bár szégyenpirulva, Hunyaditól kért, és ő, nem emlékezvén meg a múltról, fejedelmi székébe visszahelyezte.
Cillei Ulrik, az ausztriai helytartó, kétszer törekedett élete után, becsületét és jó hírét pedig folyvást sértegette. Később rá nehézkedvén a sors karjai, szövetségre hívta fel Hunyadit, és ő megengedett a kígyónak, mely időt tőle csak azért kére, hogy az alatt ellene több mérget gyűjthessen.
A vallásnak ő tökéletes híve volt, s Jenő pápának megírta, miképp az ország belső dolgainak intézését örömest másokra bízá, hogy minden erejét és idejét nemzete s a szent kereszt ellenségeinek legyőzésére fordíthassa; de midőn a pápa túllépe a határon, nyíltan megírta azt is:
"a pápa tekintélyből nem akarok levonni semmit, de az ország jogait sem engedem bántatni semmiben."
Javaiból ami jövedelmet kapott, azt tábora fenntartására költötte mind. Az országnak mindig volt ellensége, és a királynak serege sokszor nem volt, de Hunyadinak volt mindig -, ő a hazában a gondviselést képviselte, mely nem késik el soha, mely nem szunnyad el soha.
Midőn a király nagybátyja fegyverrel akart magának igazságot szolgáltatni, azt ítélte: az erő nem előzheti meg a jogot s Magyarországban a fegyverek csörgése között sem szabad a törvényeket meg nem tartani. Midőn pedig ugyanazon királyi nagybátyja régi nemességeit és ősei hosszú sorát emlegetné, azt válaszolta neki intőleg: hogy nyomorult és nemtelen éppen az, ki magát nemesnek nem saját erényei, hanem elődeinek érdemei által véli.
Győzedelmeiről tudósítván a nemzetet, a királyt, a pápát, magáról azokban nem is emlékezik, a sereg bátor küzdelmeit alig érinti, az ellenséget nem kisebbíti és nem nagyobbítja, előttünk úgy állt ő mint vezér, ki puszta jelentést tesz azon diadalról, melyet az Úr, az Isten végzett el.
Ó, ő nemcsak dicső, ő valósággal nagy ember. A tettet szereti, nem a dicsőséget, mely belőle származik. A szolgálatot kedveli magát, nem az érdemet, mi általa szereztetik. Végre akarja hajtani, amit jónak, szükségesnek hisz, de nem azért, mivel az hírt és nevet ád. Sőt elbámul, midőn lenn mélyen alatta egy egész világot lát csodálkozva tekinteni feléje föl, mint a sas, mely sziklafészkébe röppent
föl -, nem a magast, csak honát kereste.
Jó bajnok volt, így belőle bátor parancsnok s ebből bölcs hadvezér vált. Ismerte a hadnépet, mert közötte élt, vele tanult, vele szenvedett, így azzal bánni is tudott. Félelmet soha nem mutatott, így azt katonái sem ösmerték, keveset beszélt, de nyájasan, a harc előtt többet, de nem sokat -, mint midőn a szellő az eolhárfának húrjain átfutva lelket hat, úgy szólt szívhez és lélekhez az ő beszéde. Csata előtt katonái összeölelkeztek és csókolódtak, mintha örökre elbúcsúznának, ez volt a tábori szokás; a harci jelszó mindig ez volt: Jézus. Egész jellemét azon komoly és szíves nemesség bélyegezte, miről az ó világban Róma nagyjaira ismerünk. Egyszerűen, kérkedés nélkül végezte a legnagyobb dolgokat, nem azt hirdette, amit tenni fog, hanem azt jelentette be, amit elvégzett. Hadban bátorságának s óvatosságának köszönte a diadalt, tanácsban azon fölséges józan észnek, mely semmi dicsvágy, sem önzés által nem tévesztvén meg, mindig tisztán látta a valót, a legjobbat, a leghelyesebbet. Mivel bőkezű volt, mindig volt tábora, mivel hazafi volt, mindig pártja volt maga az ország, mivel hős, eszélyes, cseles volt, nem hiányozhatott harcban a győzelem, mivel igaz, nemes, bölcs volt, akarata mindig a többségé is volt.
Az ő derült, higgadt, bizalmában és nyugalmában egyképpen fönséges lelkülete gyönyörűen tükrözik vissza ama levélből, melyet a várnai csatáról Jenő pápának írt. "Segélyt ígértek, (írá május 15. 1445.)… meghivattunk a harcra a keresztyénség ellensége ellen… Mi meg is jelentünk… A sok fejedelem közül senki nem küldött segedelmet s senki nem pótolta szükségeinket… A fejedelmek barátsága a legnehezebb csapás lőn ránk, sőt az ígért segedelmek helyett árulásaikban részesülénk… Mindamellett is, nevezetes dúlások, hódítások után az ellenség földén, s gazdag martalékkal megterhelve, bántatlanul térhettünk volna viszsza annak hadai elől, de a keresztyénség összes javáért fogván vállalatunkhoz, nem akartunk felhagyni azon munkával, melyben akár győzni, akár győzetni nem tartottuk dicsőségtelennek. E szerint a biztos kilátás helyét szívünkben elfoglalá egy kegyes vakmerőség, s teljes készséggel keltünk fel a veszedelemmel szembeszállani. S mindkét részről megtörténik a támadás, szám szerint egyenetlen, de erős, s csatázunk késő alkonyig, a nappal és csata együtt múlik el. Részünkről a harcot sükerütlenné tevé a mindig új és új ellensokaság folytonos előrohanása, mely által nem annyira meggyőzettünk, mint elboríttattunk és szétválasztattunk egymástól. Azt azonban mind saját szemeinkkel láttuk, mind utóbb bizonyosan megértettük, hogy nem kevesb vérontást okoztunk, mint nyertünk, s a győzedelem épp oly szomorú mint veszteségteljes az ellenségre nézve… De hiszen hadban veszély nélkül soha semmi nagyot nem kezdhetni, a szerencse újra vissza fogja adni, amit elvett, s a veszteség fájdalma maga csak öregbíti a bátorságot a jövendő vállalatokra… Ami most történt, annak sem nem a mi puhaságunk, sem nem a törökök erénye az oka… Midőn táborunkat fegyvertől s embertől kiürítvén, azt a barbárok elfoglalták, nem az ellenséges erőnek, hanem az isteni ítéletnek1 súlyát hordozzuk."
Ő nem számát nézte seregének, hanem lelkesedését, s ha kelle, kevéssel sokat s rögtön megtámadt, mint tette Vaskapunál; ha kelle, visszavonult álszégyen nélkül, mint tette Erdélyben, hol aztán másnap fényesen győzött; ha kelle, a nagyszerű célért mindent merészelt, mivel a had szerencsejáték is, mint tette Várnánál. De ő a győzelemben is szerény maradt és mérsékelt, egyik legszebb diadala után köté a tízévi békét, mint a veszteségben is csüggedetlen maradt és bízó a jövendőben, amint ezt ő maga mondá: a vesztett csata lelkemet nem töri meg, hanem ingerli, bátorságomat nem gyöngíti, hanem növeli, és vágyamat is a harc iránt. Egy név volt ő, és ez egy név volt ekkor Magyarország legnagyobb hatalma. Mint a földet biztosítja a szivárvány, hogy nem borítja el özönvíz többé, a nemzet, sőt az összes keresztyénség a török tábor árja ellenében, csak az ő kiterjesztett karja által érezte magát biztosítva, általa, aki semmivel nem bírt, mit nem áldozott volna fel honának, aki vallásos ember volt, utolsó betegségében sem engedte, hogy a szent áldozat hozzá hozattassék, kínja közt is őt kelle vinni a kápolnába, aki híve volt a királynak, a gyöngének, sőt az árulónak is. A címer, mit ez a holló mellé adott, fejezi ki Hunyadi valódi nagyságát leghívebben: egy oroszlán hatalmas körmei közt tartja a magyar koronát, bírja - de nem tartja meg.
És midőn látná, hogy az európai fejedelmek üres biztatgatásokon kívül semmit nem tesznek a félhold rohanó veszedelme ellen, hogy a pápa hatalma sem képes kellő segedelmet teremteni, és főképpen, midőn látná, hogy a haza sorsa az övével igenis összefonódnék, s neki ellenségei, irigyei támadnak az udvarban: óhajtván e kettőt elválasztani egymástól, s hogy egyenesen csak ellene irányoztassék a nyíl, mely nem a hazának, hanem csak neki van szánva: sürgette az ifjú királyt széke elfoglalására, ő pedig a helytartó királyi hatalmát lesvén, sietett - nyugodni? Nem, hanem mint hadvezér, ősz hajfürtjeivel, s több mint 70 évekkel érdemes vállain a török határszélre ment, s Erdélytől egészen Horvátországig, a bükkfával borított sziklás hegyvonalon csak egy név hangzott, az ő őrneve, remény innen, félelem túl; csak egy zászló lobogott, a háromszínű - Hunyadi kezében.
Így végezte ő nehéz munkáit, mint Hercules egykor.
A dicsőség nem előzte meg, hanem követte, nem kereste ő azt, de találta útjában. Hasonlók voltak az ő tettei azon ágyúkhoz, melyeket vitt a törökök ellen, akkor hangoztak, midőn már lövegjök a célhoz jutott. Nem ismerte őt senki mint ifjút; de tetteivel gyarapodott híre, s midőn érdemei végtelenek lőnek, akkor ragyogott dicsősége is végtelenül.
Nézd ott Erdélyben, Gyulafehérváron túl mint győzi ő meg a török sereget, mint hull az, miként érett vetés az erős arató előtt, s íme előlép a megszabadított hetvenezer magyar, oláh, német népség, kiket Mezet bég rabul viendett Asia földére -, reng a mező lábaik alatt, térdre borulnak a hős lábai előtt, imádkozván, és sírva, és örömben, és jó kedvben, és bánatban fölkiáltanak hálaadó s harsogva visszahangzó szózattal -, ha szív volna a föld, megrepedne, ha oly messze nem volna, e hangvihartól megnyílnék az ég.
Nézd a templomokat és kápolnákat az országban, bennök a nép mindenütt oltárral, pappal, énekkel találkozik, és - az ő képével, mely az oltár mellett, és az ellentől elfoglalt zászlókkal, melyek az oltárok fölött lengenek. Természetes volt eszerint, hogy a nép Istenben, és utána ő benne bízott.
Nézd ott Szeged városát, az Alföld csalóka délibábjai között, hova vesztett csata után s fogságból érkezik meg ő; diadalmi ünneppel fogadják a nép s az ország nagyjai -, mit érne a világ a megváltó, mit használna az országnak a tábor e vezér nélkül!?
Nézd Rákos szent mezejét, Pest mellett; ott, hol a magyar nemzet választotta királyait, ott választja őt, egy szívvel s lélekkel, az ország kormányzójává fejedelmi hatalommal, amaz ifjút, a hat szegény huszár egykori vezérét, és az egész hazában van öröm, vigalom, ünnep, megnyugvás a nehéz múlt után, bizalom a közel és távol jövőben-, ez nemzeti közünnep, de családonkint ületik meg, mert minden hű polgár valódi örömünnepet érez keblében.
Nézd a külföldi fejedelmek követeit, a genuaiakét, a velenceiekét, burgundi hercegét, Skander bégét, az albánok Nagy Sándoráét, a sziciliai királyét, a görög császárét, a római császárét, a pápáét, mind üdvözletet hoz neki és ajándékot; ez harci paripákat, amaz éles kardot, emez bokros nehéz buzogányt, a pápai követ hercegi kalapot hoz -, elfogadja ő, amit harcban használhat, a hercegi kalapot félre teszi.
Nézd Bécsben ama nagy piacot, mit most Hofnak neveznek, tömérdek ezer ember, vasárnapi köntösébe öltözve borítja el azt, ott van az összes népen kívül a fővárosi elöljáróság, ott vannak az osztrák, cseh, magyar bárók, grófok, hercegek, zászlósok, ott a püspökök, érsekek, kardinálok, ott vannak a szomszéd országok nagyjai, és az ifjú király fejedelmi díszöltönyében ülve arany trónjára, a nagy hírnök által adja tudtul a világnak háláját a Hunyadi nagy tetteit. Hirdetteti ifjúságát és később viselt dolgait, mint lőn mindig nagyobb amint pályáján eléhaladt, hirdetteti kürtszó mellett, hogy Hunyadi hódítá vissza Havasalföldet és Oláhországot, Bulgáriát és Szerbiát, melyek a birodalomnak részei -, ő eszközölte, hogy a királyt az ország fejedelméül közös akarattal elfogadta, ő győzte le a belső villongásokat, ő állott ellen diadalmasan a töröknek, ő s egyedül csak ő, a vezér az, aki nem csak megtartotta az országot, hanem azt ki is egészítette, sőt megnagyobbítva, semmint azt a király elődei bírták, és teljes békében adta azt vissza a király kezébe. Mi ritka tünemény a királyi nyilvános hála; de mi fölséges látvány! E pillanatban az ifjú fejedelem oly nagy volt szavaiban, mint tetteiben Hunyadi.
S III. Calixt pápa őt a hit védének nevezte, s már készen volt az irat, melyben őt királyi címmel ékesítendi fel, s a korona, melyet babér helyett homlokára tűzend. De a halál megóvta őt e kísértettől - a történetre bízta, hogy nagyságát beszélje el a maradéknak; a költőkre bízta, hogy tiszta dicsőségét zengedezzék isteni himnuszokban. Őt a halhatlanság, nem földi korona illeti.
Ő nem lett király, fia lett azzá.
Mint illik, hogy a gyermek kisebb maradjon apjánál.

*

Miután előbb kerestük Hunyadi eredetét lenn a földnek silány porában, melyben virág és arany s minden terem, ami jó és szép, miután büszke kebellel követtük fölséges pályáját, mely mint a szivárvány vigasztaló ívezete fejünk felett, szelíden s hatalmasan nyúlik végig hazánk történetében, következik, hogy tanúi legyünk a halál kikerülhetetlen pillanatának. S látni fogjuk, hogy az ő élete mindenben hasonló volt a napéhoz, mely a sötétségből lép elő és megfutván magas körútját, előbb megállapodik a láthatár szélén, arca még egyszer kigyúl, mintha fölelevenednék újra, és még egyszer visszanézvén, úgy nyugoszik el.
És este megszólalnak a tetőkön és völgyekben az egyházak és kápolnák méla és gyászoló harangjai, a népnek örege imádkozik, ifja énekel, melybe a madársereg egy része is belevegyül, a növények pedig füstölgő illataikkal áldoznak -, a jótékony nagyság ekképpen áldva távozik el a föld színéről.
Odébb fonom emlékezetem sötétülő szálait.
Az idő 1453-at számlált. II Mohamed lépe a szultánok trónjára. Ifjú, de érett s bátor volt, dicsőségre vágyott s a nagy hódító hírére. Ázsiának nyugoti része hatalmában volt. Perzsia szövetsége. Arábia felé is kezde terjeszkedni. Bírta Afrikának egy részét, minden oroszlánaival a sivatagokon, minden krododiljaival a vizekben. A tatárok és mongolok pusztító serege, ha parancsolta, segítették. A muszka adóval tisztelkedett udvarában. Az al-dunai tartományok néha föllázadtak ellene, de többször hódoltak; Lengyelország ellenállt, azonban nem is ez északi vidék vonzotta a törököt. Európának kapuja Magyarország, ez ingerelte őt, ez kellett neki, és ezt nem tudta birtokába keríteni.
Mint midőn a vizek pusztító árja zúgva terjed ameddig tért talál, s miután útjában meggátoltatik, feltartoztatik, megállapodik, örvényt képez, mélységre törekszik s állandó ágyat készít magának: úgy II. Mohamed is néptáborának özönével Magyarországon keresztül nem boríthatván el Európát, a kevély Byzanc előtt megáll, s azt székhelyéül választja azon hatalomnak, mely innen keletre és nyugotra egyiránt messze ki fogott terjeszkedni.
És Byzanc, a híres, a ragyogó, a büszke, hatalmába került. Harci ménjéről Mohamed egyenesen Sophia templomában szálla le. Bal kezével jelt adván, kúpjáról a kereszt lebukott, s helyén a félhold tűnt föl, mintha az égből bocsátkozott volna oda le -, jobb kezével pedig az oltárt dönté halomba, s a legrégibb keresztyén birodalom helyén támadt török birodalmat e szavakkal mutatá be Európának az új császár: "Egy nap van az égen, illő, hogy egy fejedelem legyen a földön is."
És e hírre egész Európa megrendült, mint egy általános földindulásra. A leírhatatlan rémület a legtávolabb országokba elhatott, mintha egy napfogyatkozás szállta volna meg a földet. A nép a rabságtól iszonyodott, a nemesség birtokát féltette, trónjaikat a fejedelmek, a szent kereszt uralkodását. És gyűléseket tartottak országok és királyok. És szövetségeket kötöttek. És ígértek pénzt, nagy összegeket, és ígértek katonát sokat. És a pápa közbocsánatot hirdetett mindennek, aki a török elleni hadjáratban személyesen vagy ajándék által részt veend. És a főpapok és ékesszóló szerzetesek országrul országra jártak hirdetni a közbocsánatot és a keresztes háborút. És Károly, a franciák királya, személyesen készült jönni a hadba. A dán, svéd, norvég király segedelmet ígért. Alfonz is, a sziciliai nagy király. Filep is, a burgundiai. Velence és Genua hajós erejét ajánlotta. Ezen kívül vártak vitézeket Spanyolországból. S ott voltak, kikre számítának, a csehek, a lengyelek, ott voltak az ázsiai keresztyének nagy számmal, Ciliciában, Bithyniában, Kappadóciában, Pontusban, Syriában, ott voltak az iberek, trapezuntiak, arménok és a görögök, kiknek nagy része még akkor szabad volt. És mindenfelé, a cellákban, az egyházi beszédekben, az országgyűlési szónoklatokban, mindenütt hangzott az ijesztő és rettenetes szó: "Eddigelé Magyarország volt Európának paizsa s a hitnek védfala. Lehetetlen, hogy ez maga egyedül a 300 000 emberből álló vad tábornak soká ellenállhasson. S ha az erős magyar nemzet elvész, nem lesz többé biztos Italia, sem Germania, és ha ez nem lesz szabad, a Rajna nem fogja Galliát megvédeni, és ha ide jut a török, a spanyol segedelem már nem fog többé használhatni. Fegyverre, fegyverre ti európaiak mind, és ti hív keresztyének! Ha most nem segítjük a magyar nemzetet, benne mi is elvesztünk. Ott közös harc foly, az európai műveltségé Ázsia vadsága, a keresztyénségé az izlamizmus ellen."
Buzdító és vésztjósló próféták támadtak nagy számmal a népben mindenfelé, s a sors úgy akarta, hogy üstökös csillagok ez időtájban gyakrabban jelentek meg, a nemzetek rettentésére.
Az ó világrész, mit Európának nevezünk, lángban állt és ingadozott.
De - nem küldött segedelmül egy katonát sem.
Magyarország egyedül állt a szörnyű tusában.
És Magyarországban ismét Hunyadi állt egyedül.
Azonban 1454-ben ő maga elébe ment a kevély II. Mohamednek Szerbiában, s a várakat tőle visszafoglalván mind itt, mind Bulgáriában, s két hadtestét irtózatosan megvervén, vezéreit elfogta, s miután Mohamed maga kétszer kerülte ki a neki ajánlott csatát, miután a Haemus magas hegyein sietve visszavonult: Hunyadi diadalmasan tért vissza a hadjáratból, melyet Byzanc hódítója ellen kezdett meg.
És ekkor utolszor, s bár koszorús halántékkal, de nemesen és egyszerűen íra Hunyadi mind a császárnak, mind a pápának, felhíván és intvén őket, hogy itt az idő, most vagy soha.
A törököt Bulgáriából és Romániából most kiszoríthatni túl a tengereken. Kevesb erő kívántatik hozzá mint vélik, de az kell rögtön s haladéktalanul. Százezer emberrel, melynek csak három hóra adjanak díjt, kész e munkát végbevinni, később ő fogja őket ellátni abból, amit martalékul szerzend. Ha ez nem történik most, a jövő tavaszkor a török újra meginduland hadával az összes keresztyénség ellen.
És az európai fejedelmek és nemzetek felindultak az ozmán ellen, szörnyű haraggal és lelkesedéssel, de elvonulván e rettenetes tűz és vihar, a tenger maradt régi nyugvó, tétlen állapotában. A római papi hatalom oroszláni ordítással rázta fel a keresztyén világot -, de a rémítő hang üresen hangzott el a négy szelek felé.
Sőt ez ordítás és lármás készület csak az ellent ébresztette s ingerelte föl a szomszéd rengetegben.
S 1456-ban tavaszkor II. Mohamed csakugyan síkra szállt, s 160 000 emberrel és 200 hajóval jelent meg Belgrád falai alatt.
A király ezt meghallván, Budáról rögtön elfutott a távolabb Bécsbe. A bíbornok-követ egy osztály keresztes csapattal sietett ugyan a harcmező felé, de Hunyadi útközben visszaküldte e sereget, hogy nyomorú kinézésével saját táborában csüggedést, az ellenségben bátorságot ne támaszszon. Egyéb segély pedig nem érkezett. Tehát csak az ő hadserege volt ott, alig 20 000 ember és néhány ezer keresztes vitéz, kiket Capistrán János magasztos lelkesedése papokból, szerzetesekből, tanulókból, bűnbánókból, remetékből, mesteremberekből, és földmívesekből gyűjte össze. Ezeket Hunyadi a Duna partján gyakorolgatta fegyverben -, az ozmán a túlpartról átkacagott. Hajók helyett pedig sajkákat, ladikokat, réveket szerzett össze - a török vezérek e hitvány készületet csaknem játéknak vélték. Kis sereg volt ez s tetemes része gyakorlatlan s fegyvertelen is, úgy szólván csak a puszták vándorló népe; de előtte járdalt éjjel a tűz oszlopának, nappal a köd oszlopának képében az Úr, s az Úr itt Hunyadi volt.
És a török hajóhadat a magyar hitvány csolnakcsoport semmivé tette. És miután a török sereg sáska sokaságával előbb bevette a bástyákat, az árkokat s a külvárost elfoglalta, s a tornyokra feltűzte a félholdat, és egy egész napig már benn a város utcáin harcolt az ostromlottakkal: Capistrán tartván a szent keresztet s a templomi lobogót a magasban s Hunyadi intézvén a csatát, az ellenség diadalmasan visszaveretett, s megfutamodván, gyalázatosan ott hagyta csaknem mindenét, háromszáz ágyút s negyvenezer halottat; Mohamed pedig ismét visszavonult Byzancba, Európa végormára, Ázsia felé…
Isten pedig a magasban látván, hogy nemes öreg vitéze végrehajtá a munkát, mit reá bíza a földön, néhány nap múlva a végdiadal után nyugalomra szólítá magához, elküldvén érette a halál szelíd angyalát.
Halálának hirdetője volt ama csoda üstökös, mely ez évben az összes emberi nemzetet reszketésbe hozta. Nagyságával a menny látható részének egy harmadát foglalta el. Világa fényesb volt a napénál, mely mellette elhomályosodott. Farka a földet látszott érinteni, és ez még a láthatáron nyúlt el, midőn már feje négy óra óta eltűnt2. A pápa imádságokat rendelt e veszély és a mahomedánok ellen. De a nemzet és Hunyadi benne, mint mondá, közel halálának hírmondóját szemlélte.
Midőn Európa meghallá a hihetetlen győzelem hírét és utána rögtön a hős haláláét, akkor, mintha megnyílt, akkor mintha bezárkózott volna szemeinek a menny.
Mohamed meghallván hatalmas ellensége kimúlását, könnyeket hullatott.
A nemzet sötétségben érezte magát, mintha napja szállt volna le.
A nép háláját bebizonyítá, kisebbik fiát Mátyást királlyá választotta.
A pápa, valamennyi bíbornokaitól körülvéve, zokogás közt mutatta be az engesztelő áldozatot Istennek a hitvédőért.
A vallás (egyház) pedig e diadala emlékére hozta be az Úr napjának nagy ünnepét.


V. Keleti öltözet, török mosé és temető, sírok a házi kertekben. Vonzalmam mindenhez, mi keleti, egy neme a titkos ős honvágynak

Márc 26.

Lelkemből megutáltam Nyugot-Európa városait szemlélgetni. Ki egyet közülök látott, az valamennyit látta. Csak a részletekben különböznek egymástól, de mint egész, ugyanazon jelleggel bírnak. Egyik nagyobb, másik kisebb, egyik tisztább, másik piszkosb, egyik ódonabb, másik újabb, egyik csendesb, másik zajosb, de valamennyi azon egy színnek, hangnak, alaknak alig észrevehető változata. Hasonlítanak ezek ama leánytestvérekhez, kik különbféle kelmékből varrott köntösökben jelennek meg, de arcaikon a családi rokonságot azonnal fölismerhetni. S akárhova fordulsz, mindenütt ugyanazon förtelmes európai divattal találkozol; a ruhákban mindenhol azon feszteljes szabás, azon fekete és sötét szín uralkodik. Ha a férfiak feketébe burkolt holló s varjú seregét kellemes nőink lebegő, ragyogó és színes öltönyei nem tarkítnák s elevenítenék meg, városaink kolostorokhoz hasonlítnának, melyeket komor szerzetesek laknak.
Én azt hiszem, Isten azért teremté a különböző színeket, hogy azokat ruháikra alkalmazván az emberek, bennök ékeskedjenek. Nemde követendő mintákul alkotá a természet a különböző színű tollakkal fölékesített madarakat; és minden szál virág, nem egy-egy felhívás-e, mely utánzásra inti az embereket? Ha azon teremtményeket, melyek szabad akarattól megfosztvák, a teremtő a változatosság törvénye szerint ruházta fel, e példa az utat nemde az embereknek jelöli-e ki? Mint sok másban, úgy e részben is kelet népei hívebbek a természethez. Míg a nyugot-európai ember fekete és szűk öltözetében egy-egy szomorú sírfa gyanánt áll előttünk, kelet lakosai lobogó és tarka ruháikban mint lengő zászló tűnnek föl. S ha az öltözködésbeli színvegyület nem mindig művészi, de mindig érdekes, ha sokszor különc, de egyszersmind eredeti, ha néha kiáltó, de mindig életteljes, ha gyakran tarka, de soha nem harmoniátlan, kivált, ha nem az egyeseket, de a sokaságot tekintjük. S mi legérdekesb s legfontosb, az öltözet itt keleten, éppen mivel szabad s egyénileg változik, igen jellemzi azt, ki mi színt visel. Ízlés s jellem között van bizonyos titkos rokonság, s ez utóbbi ott, hol a divat, legalább a színekre nézve, korlátlan szabadságot enged, először is ezek megválasztásában nyilatkozik. Azon esetek csak kivételek, midőn valaki a jellemnek ellenmondó színeket választja, rendesen mindenki azon színeket ölti magára, melyek lelkének s érzeményeinek néma tolmácsai. Itt keleten minden ember lelki tulajdonainak kitűzött zászlója azon szín, melyet öltözetén visel. A durva szívűn a vörös, a jámboron a fehér, a békeszeretőn a kék, az önzőn a sárga, a hiún a tarka szín a túlnyomó, ki-ki öntudatlanul azon színbe öltözik, mely lelkületének színe. Európában csak a nemzeteknek, itt minden embernek van választott színe.
Valóban itt, csak itt keleten szép tünemények a férfiak, méltóságteljes turbánjaikkal, lengő köpenyeikkel, hímzett ujjasaikkal, ragyogó fegyvereikkel, körülszúrt öveikkel, bő bugyogóikkal; midőn a ragyogó nap fényében a piacon s tengerparton gyűlöngve tolong a nép, egy tarka virágsereget képzelek szemeim előtt hullámzani. Európai embernek fényes ez mint egy ünnep, de ez ünnep itt mindennapos. S a jelenet különösségét az elfátyolozott nők serege csak öregbíti, bennök nem egy-egy rabnőt, de egy-egy elfedezett papnét, egy szentséget szemlélünk, kit látunk, de nem ismerünk, kinek hajléka egy templom, hol a fátyol róla, mint a bálványról, csak az avatottnak hull le.
Engem a török nép, e keleti faj, mely phantastice öltözik mint a mezők virágai s az égnek madarai, egészen elbájolt, s elhányván kürtő-kalapomat s a nevetséges frakkot, harmad napra szerintök öltözködtem, választván azon színeket, miket jellememmel összehangzóknak véltem. Égszínkék bugyogóhoz violaszín dolmányt választék, zöld övvel kerítém körül ágyékomat, fezemből, hófehér musselinnel göngyölítve körül, turbánt alakíték, vállaimra fekete köpenyt ölték, hoszszan lelógó selyem bojtokkal -, ez nekem a bánat színe, s az én szívem most búval s bánattal van tele, tehát abba burkolom testemet is.
Így nemcsak átöltözve, de átváltozva járék én Várnában s eljuték oly helyekre is, hova európai alakomban el nem juthattam volna.
Elmenék a bazárokba, melyekben minden bolt a mi vásári deszka-sátorunkhoz hasonlít, ajtaja felvonható s leereszthető palánkokbul áll, s a fél embermagasságú padozaton keresztbevetett lábakkal s hosszú szárú pipát szíva, azonban dolgozva kéjelmesen üldögél a kalmár vagy mesterember, s türelmesen várja a vevőt, kinek nem örül ha jön, s kit nem sajnál s nem maraszt, ha távozik.
Elmenék a kávéházakba, s lábaimrul a papucsot, mint illik, sőt mint kell, leöltvén, a gyékény-szőnyegre keresztbe vetett lábakkal letelepedém, s a cukortalan, de a világon legillatosb s legízesb kávét halkan s csöppenként szörpölgetve, az idegennek nem könnyű nargile-dohányzást tanulgatám. Mint a muzulmanok, három négy óráig üldögéltem mozdulatlanul én is, némán, szótlan, merengve mint ők, élvezve a puha tétlenség gyönyörét, néha-néha egy pillantást vetve a mellettem sakkozókra, vagy hallgatva a mandolint pengető vándor énekes sikoltó dalait, ki egyszersmind a kávéházak mesélője, és akit a törökök mindig nagy kíváncsisággal hallgatnak.
Elmenék az erősségbe is, mely éppen a tenger felől igen gyönge, úgy hogy azt 1829-ben a muszkák Jussuf basa árulása nélkül is könnyen bevehették. Bejuték egy gyermek-iskolába is, s örökre fogom sajnálni, hogy nem vagyok festő, s ama tarkabarka öltözetű, halvány arcú, de ragyogó bogárszemű kedves török gyermekeket s közöttök a szakállas, turbános és kaftános ősz iskolamester, ki mérgében köpködve forgatta két ágú korbácsát, vászonra nem vihetem. Sőt egy mesében is valék. Kúpos épület levén, a világ felülről jő bele, boltozatáról néhány mécs függ le; különben egészen üres, sem székek, sem képek, sem szobrok. Minden, amit benne láték, egy bársonyba kötött Korán volt, mely egy katedraszerű emelvényen fekvék. Egy ilyen mosé a reformátusok meztelen egyházaira emlékeztet. De éppen e minden földi dolgok s műtárgyak hiánya az, mi Istent juttatja eszünkbe; hol semmi sincs, épp ott van, s ott is ott van Isten, a láthatatlan, a mindenütt jelenlévő.
Szóval, én e török világban jól érzem magamat. Amit látok minden új, mely ahhoz, mit eddig láttam, semmiben nem hasonlít. Lak és bútor, viselet és szokás, modor és élet, öltözet és nyelv, ember és vallás, itt mind más. Néha órákig el-elnéztem ama nyúlánk minareteket, melyek a házak közül mint megannyi jegenyék emelkednek föl, tetejök felé egy karzattal vétetvén körül. Hiszen szép látványok a mi tornyaink is, s harangaink zengése nem báj nélküli, kivált midőn azoknak hangjait az alkony bús szellője hozza füleinkbe; de azoknak nyelve érc, s nem minden ember érti, mit az mond. Ellenben itt a muezzinok naponkint ötször kiáltják le csengő s érthető szavaikkal az embereknek: "Nincs más Isten az Istenen kívül s Mohamed az ő prófétája. Jöjjetek imádkozni. Imádkozni jöjjetek!"
S mi szépen s tisztán tartják a törökök temetőiket! - Az emlékek mind kőből s márványból vannak. Többnyire vörös s kék színnel ékesen kifestvék, s a megholt neve, kora, s a koránbul egy vers arany betűvel rájok írva. Illatozó virágok sem hiányoznak, melyeket az élők kegyelete nem felejt el naponkint megöntözni. A férfiak síroszlopát turbánok, a nőkét egyszerű lombozatok jelölik, avagy virágok, szőlőlevelek, szőlőfürtök, - a kellem, szelídség és termékenység e jelképei. A temetők nem a városon kívül vannak, mint nálunk, sőt sok család a háza melletti kertben temeti el halottait. Az ilyen sírokon esténkint egy-egy mécs ég; minden este láttam azt égni, mely gazdám kertében volt, mely kert a családnak egyszersmind mulatóhelyül szolgált; midőn a hűs alkony leszállt, ők ott ebédeltek, ott kávéztak, ott dohányoztak. Keresztyén s európai ember ezt alig tudja megfogni; nálunk a vallás a halált oly komor s gyász képekkel veszi körül, s a temető ez által oly undorító s borzalmas hellyé lőn, hogy ahhoz ritkán s épp azért mindig félve s rettegve közeledünk, míg a régiek hamvvedreiket vidám nemtők domborműképeikkel s szőlőlombokkal ékesíték fel, s a muzulmánok derült színekkel kifestett
s megaranyozott síroszlopai fák s kerti bokrok hűs árnyékában mint megannyi kioszkok tündöklenek, hol a holtak háborítlan nyugalmat élveznek. Holtainkat mi a városbul számkivetjük, ellenben a keletiek a családi körben megtartják, s velök folyvást együtt levén, tőlök nem borzadnak. Honnan van e különbség? Mi jobban félünk a haláltól mint ők, avagy ők inkább bíznak a jövő életben mint mi? Minden esetre mi szánjuk a holtakat, mint szerencsétlen áldozatokat, ők ellenben a földieknél boldogabbaknak hívén, sorsuk rájok nem hat rettentőleg. Innen van, hogy ők kedélyesen múlatnak, vendégeskednek, táncolnak a sírok közt, és ez nálok nem szentségtelenség, de mi elborulunk s keresztet vetünk magunkra, ha a temetőt csak messziről megpillantjuk, és ez bennünk bizony nem vallásosság, sem nem kegyelet.
De mi engem itt vonz, nemcsak az új, a szokatlan, a nem ismert, én itt mintegy hon érzem magamat: a török keleti nép, és mi is az vagyunk; egész Európában a török az egyetlen faj az, melyhez minket némi rokonság csatol. Én éppen nem csodálkoznám, ha bármely török kitárná karjait, melegen átölelne és testvérének szólítana. Ah miért is valánk századokon át egymásnak ellenei! Ők is, mi is szilárdabbul állnánk a földön, mely a két nép hazája. De azon korban a népek csupán a vallásban éltek; melyeket a hit egymástól elválasztott, azokat azon időben semmi más kapocs nem tarthatta össze. Talán itt volna az ideje, hogy vallásainkhoz hívek maradván, türelmesek is legyünk. Ismerjük meg őket és ismerjenek ők meg minket, ez az egyetlen út feledni a múltat, s kölcsönösen becsülnünk egymást. Ne nézzük mi magyarok, a hun-avarok ivadékai, a törökben csak a muzulmánt, hanem a szomszédot, a rokont és az embert.
Ó Ázsia, Ázsia, mikor látom meg óhajtott partjaid? - kiálték fel néha, midőn a Várnától balra eső Balkán hegyfokán, mely a zúgó tengerre kikönyöklik, merengve álldogálék s szemeimet meresztém a tengeren túli ormokat megpillantani. Én gyermekkoromtul egy ellenállhatlan vággyal vagyok viselős, s az: a kelet utáni vágy. Kelet a napnak, az emberiségnek, a magyarnak s nemzetségemnek bölcsője, bizonyítja vérem minden mozzanása, hogy én onnan származom, s mi oda vonz, az nem más mint egy titkos honvágy. Minden, minden akaratlanul felé von, a szép mint a rút, a törpe mint a nagyszerű, a borzasztó mint a csodálatra méltó; a tengerek, a hegyek, az erkölcsök, a költészetek, a vallások, a hagyományok, a mítoszok, a nyelvek, a történetek. Ha csak nevét hallom említtetni, ábrándos képzeletemben azonnal megjelennek az arany narancsbokrok, az édes figefák, a terepélyes platánok, a búslakodó ciprusok, ezen annyi elporlott világbirodalmak halotti koszorúi; - a kék papagájok, a zöld, a piros paradicsom-madarak, melyek ide-oda szállongva az égi szivárvány hullongó foszlányainak látszanak; - az idomtalan, de engedelmes tevék púpos hátukkal, a roppant ormányos elefántok, a sárga oroszlánok lobogó serényeikkel; az égig nyúló Himalaya-szirtek egyrészről, másrészről a végetlen homoksivatagok, melyeken festőileg redőzött bő öltönyben lovagok, karavánok s pásztorok nyomtalan utakon tévelyegnek, kik ez ős világnak harcosai, költői, bölcsei és csillagászai egyszersmind; képzeletemben megjelennek ama mesés hírű városok, Babylon, Théba, Palmyra, Memphis, melyek mint némely virágok, úgyszólván egy nap kinyíltak, s a rá következő éjjel már elhervadtak, és most omladékaik a világtörténet kiszáradt folyamának medrében egy-egy homokszemkint hevernek; és végre eszembe jönnek ama sok vallások, melyek egymás után következve, egymást fokozatosan felülhaladták; s ugyanazon Istennek, de más-más kultuszt alapítának; mást Calcuttában s Pekingben, mást a balbeki bálványos s a hyerogliphokkal beírt thébei templomban, mást a jerusálemi zsidó zsinagógában s az athenei görög Pantheonban, és mást a sztambuli keresztyén szent Sophiában s a mekkai mahomedán moséban. Ázsia az anyaország, Európa annak csak egy telepe; ott virrad fel a nap; ott állt a tudásnak titokteljes fája; ott virult Éden bájkerte, s csupán kelet lakosainak jelenté ki magát Isten mindenha. Nyugot bírt felekezeteket szülni, új vallást teremteni soha nem volt képes. Jól tudom én, hogy Kelet a babona, a zsarnokság, a szolgaság, a bálványok, a kegyetlenség, a vadság, a tespedés, a sötétség hazája is, de azt is tudom, hogy az ellenkező végek egymást érik, s hogy miként a növényvilágban
a tenyészet ott legdúsabb és legszebb, hol azt legnagyobb rothadás előzte meg, úgy az erkölcsi világban századok homályából rögtön egy-egy világeszme gyúl ki, mely az emberi nemnek, napkint, ezredeken keresztül világít. Így támadt a Zendavesta, így Confucius, így Homér, így Jézus és végül így Mohamed.

 


VI. Hajózom a Fekete-tengeren. Keleti alakok s nő-öltözet leírása. Török ebéd a viddini basánál a hajón. Női éjjel énekelnek. Elszórt gondolatok. Tengeri zivatar.

Hajóm vízen úszik,
A felhő az égen,
Keletre az, hazám
Felé emez mégyen.

Vissza-vissza nézek,
De tovább haladok,
Sorsomnak képei
E hömpölygő habok.

A tenger szép, csendes mint egy tó, tiszta mint egy kristály-tükör; soha szebb zöld színt nem láttam. Kelet-délről lágy fuvalom lengedez, mely a hullámokon apró fodrokat ver, miket a kelő nap hol megaranyoz, hol piros színben mutat föl. A födözeten minden csöndes, egyedül a gőzgép mérsékes hintázásait hallani. Ez méri a tért, mit haladunk, mint az óra rendes ütése szokta mérni az időt, mi eltelik. Hallván a gőz nyerítő fúvását s a két kerék hortyogását a fehéren tajtékzó habokban, azt vélnők, Neptun merült föl s utazik rohanó tengeri lovaival, melyek tajtékot fúnak magok körül. Csak az ifjú matrózok serénykednek, csöbrökkel merítgetvén a tenger vizét, mit végig öntöznek a födözeten, s ezt hosszú kender-foszlányokkal szárítgatnák fel, deszkázata fénylik mintha csiszolva volna.
Később az utasok, mint egy hangyaboly, hemzsegve jőnek ki a födözetre sütközni a napfényben. Soha nem láttam oly szűk téren annyi különbféle fajt s oly sokféle öltözetet. Az angol, német, francia, belga, hollandi, s általában a nyugot-európai utazók, kevés különbséggel mind hasonlítának egymáshoz, s barna ruházatukkal a képnek mögletét (fond) tevék, de annál inkább föltűnt s csillogott a bolgár virágos szűrujjasában s prémes sipkájával; az arnót hímzett dolmányában, ujj nélkül; a karcsú termetű cirkassz, kinek domború mellét puskatöltényekkel tele tölcsérek boríták; a zsidó két oldalt kimetszett hosszú kaftánjával s kék kendővel körülfont turbánjával; az örmény hosszú barna öltönyével, piros csizmával s valóban rút fövegével, mely egy üsthöz hasonlít; a georgiai, feszült mellényét réz övvel szorítva testéhez, s fején fényes muszka sisakot viselvén; a perzsa, kinek fekete asztragán bőr kalpagja másfél lábnyi magas; a görög, ki redőkbe szedett bő patyolat gatyáját vörös övvel szorítja át s veres fezéről a kék selyem bojt gazdagon s negédesen hull hátra mint egy serény; volt néhány török katona is, félig európaizált ruhában; volt két dervis (török szerzetes), fahéjszín bő köpenyben s magas fehér süveggel; volt néhány vén török, ős divatú magas és domború turbánnal, rózsaszín kaftánban, kék bugyogóban és sárga csizmában, kik köntösükről ítélve, bizonyosan azok közé tartoznak, kik most is sóhajtva emlékeznek a janicsárok fénykorára. Ezekhez járultak még néhány elfátyolozott nők, kik a födelen felállított két sátorbul ki-kijővén, mint egy-egy fehér ködoszlop hirtelen ismét eltűntek, s ekképp az egész jelenetnek a titokszerűség ingerlő báját kölcsönözték.
Mindez oly tarka, oly ábrándos, oly új, álomszerű volt nekem, hogy ha őket idegen nyelven beszélni nem hallottam, s magamat a tenger közepette és egy hajón nem szemléltem volna, azt fogtam hinni, hogy egy színpad átöltözött személyeit látom előttem mozogni.
De hajónk fővendége volt a viddini basa, Halil, ki egész háznépével utazván Sztambulba, a hajó legnagyobb részét elfoglalá. A hajó orrában lerakott smyrnai szőnyegek, párnák, pamlagok, takarók, hámok, nyergek, pisztolyok, puskák, tőrök, kardok s mindennemű házi készületek, mind könynyen szállítható bútorok, egy kis dombot képezének. Mindezek fölhalmozva s elrendezve levén, jött két fekete herélt, s utánok tíz rabszolga hajadon gondosan elfátyolozva, kik kezeikben tálakat, ibrikeket, kosarakat, sálokat s egyéb aprólékot hozának, alkalmasint úrnőik számára. Közülök némelyik ékesb öltözet s kevélyebb magatartás által tűnt ki, ezek alkalmasint a basa kedvencei valának.
Utánok, mintegy tíz perc múlva, a basa két neje jött, kiket a heréltek mély hajlongással fogadtak s kísértek. Szépek valának-e? Nem tudom, mert ábrázatukat a fehér fátyol habja úgy eltakará, mint az őszi köd a virágos kertet eltakarja. A magasbiknak büszke, hullámzó méltóságos járása mindenesetre sok kecset engedett gyaníttatni. Kisded lábain könnyű sárga bőr csizma volt; fehér atlasz bugyogója (törökül: salvár), mely térde alatt megköttetvén, ettől kezdve bő redőkben hull le bokáig, tiszta volt mint a hópehely; hasonló színű s kelméjű öltönye volt (entarisz), mely semmi európai köntöshöz nem hasonlít, hátul gombolódik, elől pedig nyitva marad, ujjai a könyökig testhez tapadnak, ettől kezdve lecsüngenek, úgy hogy a selyemmel szegett ing lobogó ujjai kilátszának, s alsó része pedig három részre osztott uszályt képez, melyek járásközben az övbe húzatnak; öve egy keskeny sálból állt, mely kétszer keríté a csípőt körül, s mely mellé a hímzett zsebkendő és egy arany szálakból font erszény vala szúrva; kezében se legyező, se napernyő nem volt, hanem egy árnyaló (jelpazi) pávatollakbul; mind e sok szépséget egy viola színű galléros bő köpeny (feridzsi) elfödte volna, ha egy pajzán szellő annak szárnyait föl nem kapdossa, s míg a nő azokkal bajlódott, ábrázatárul a fátyol leessék, s így akaratlanul is alkalmunk volt látni fehér arcát, mely halavány volt mint a hold, mi kelet odaliskjainál a háremi elvonult életnek s gyakori meleg fürdőknek következménye, mint vérpiros ajkait, szivárvány alakú szemöldeit és fekete nagy szemeit is, miket az alá festékkel írt barna kör még ragyogóbbakká tőn.
Ábrázataikat a török nők két fátyollal borítják be, egyikkel az arc alsó részét, mely keblet, állat, ajkat s az orr felső részét födi el, másikkal homlokot, szemöldet s az egész főt, mely fátyol hátul a fülek mögött köttetvén meg, ottan szabadon aláfügg. A fejék pedig egy kék, selyem bojtos, vörös fezből áll, mely a fő búbjára tétetvén, színes musszelin kendővel kétszer keríttetik körül, melynek végei egyik oldalon szinte lefüggenek. Ezen kendőbe szokták gyémánt s másféle ékeiket a török nők illeszteni. A hajnak azon része, melyet a fez el nem takart, be volt fonva, s corall gyöngyökkel behintve.
Midőn a bájteljes asszony eltűnt a kapitány szobájában, ki azt udvari készséggel a basa háremének átengedte, íme jött maga a basa. Ez egy alacsony, zömök ember volt, léptei illedelmesek, tekintete nemes és nyugott, magatartása méltóságteljes, nem kevély, sem nem hideg, inkább egykedvű; kifáradt, méla, tetőtül talpig egy nagyúri alak, nem termete, de arcának fönséges kifejezése által. Hófehér és sok mindenféle élvre mutató arcát hollószeg bajusz és szakáll, mely kenőcsöktül illatozott, árnyékozta be, mik közé itt-ott szórt egyes ősz szálak mint megannyi ezüst fonalak vegyültek. Leberetvált fejbúbján gondolatlanul lógott a veres fez nehéz selyem bojtjával, katonai kabátján vakítólag ragyogott a gyémántokba foglalt nizám-rend csillaga, vállain egy arab divatú fehér burnusz lengett, göndör, durva selyemből szőve. Keze fehér, kövér és puha volt, mint a legszebb asszonyé, s alig lépett a számára kiterített drága szőnyegre, alig telepedék le keresztbe vetett lábakkal, azonnal övébe nyúlt, s levévén aloe fából csinált olvasóját (teszbih), azt kéjelmesen és halkan kezdé morzsolgatni, szép, de mintegy kihalt szemeit rajtunk utasokon körül hordozván, oly érdektelenül, mintha mi nem néznők őt, hanem csak ő nézne minket.
Ez így tartott egy negyed óráig, midőn a basa a napra föltekintvén, látá, hogy az imádkozás ideje megérkezett. Inte fejével, s egy szolga rézmedencében vizet hozván, miután szertartásosan megmosakodott volna, köpenyét maga elébe leterítvén, arccal délkeletre fordula, a földre leborult, aztán majd térdére, majd egészen fölemelkedett, ismét leborult, s mellén keresztbe tett kezekkel végzé imáját.
Tolmácsán kívül két cseléd, mint árnyéka, folyvást közelében állt, egyik volt a dohányos (tútundzsi basi), ki a dohányt veszi, vágja, kezeli, másik a pipatöltő (csibukdzsi), ki a pipát tisztán tartja és töltögeti. A pipatöltő soha sem távozhaték el úgy, hogy urának vagy intését ne láthassa, vagy szavát ne hallhassa; a török, ha elkerülheti, nem szokott szóval hangosan parancsolni, ő, ha a szolga jelen van, int, ha künn áll, egyet tapsol. Kávé és pipa keleten nagy szerepet játszik; adni vagy nem adni, mind ennek erkölcsi s illedelmi értelme van. Kisebb rendű embert pipával megkínálni leereszkedés, hasonlók közt tartozó udvariasság, felsőbbek iránt tisztelet jele. Első esetben néha csak kávé kínáltatik pipa nélkül, másodikban egyik sem maradhat el, harmadikban serbet (cukros gyümölcsital), befőtt is jön hozzá, sőt régebben az illatos tömjénezés is divatozott. E szabályok alkalmazását mindjárt alkalmunk is vala szemlélni. A hajókapitány, egy ifjú olasz (becsületes férfi, Isten áldja meg) látogatni jövén a basát, ez ülve maradt, de azonnal intett, s ez elég volt, hogy a pipatöltő két égő pipával azonnal ott termett, s mindenik pipa alá réztányért helyezvén, hogy a szőnyeg a lehulló tűztől megóvassék, egyiket a basának, másikat a kapitánynak nyújtá, ki csak akkor kezdé a magáét szívni, midőn a basa már egyet szippantott, ez az illedemi szabály.
Utána tüstént jöve a kávés (kávadzsi), két findzsával, mindenik egy ezüst filigrán hüvelybe vala téve, s mindenik egy hímzett posztófödéllel betakarva. Belépvén velők, a födeleket róluk lekapá s bal vállán keresztül veté. Ekkor más két szolga közeledék a behozóhoz, mindenik egy findzsát vevén át tőle. A findzsa épp oly szertartással nyújtatik át, mint vétetik vissza üresen, t.i. a szolga jobb kezének hüvelyk- s mutatóujjával fogja meg a findzsát, s bal kezét szívére tévén, így adja azt át, s mikor visszaveszi, bal tenyerét mint egy tányért terjeszti ki, s a findzsa rajta lévén, jobb tenyerét födélképpen teszi rá, s így nyújtá át a kávésnak, ki azonnal eltávozik. A vendég az illedelmet nagyon megsértené, ha a kávét előbb vinné ajkaihoz semmint a gazda a magáét ízlelni kezdte volna…
Napközben megismerkedvén a tolmáccsal, ki születésére görög volt, de franciául s olaszul jól beszélt, ez alkalmasint szóla rólam a basának, mert a tolmács egyszer csak hozzám jön, mondván, hogy a basa kívánna velem, mint magyarral, megismerkedni. Alig hogy a kikerülhetlen pipából egyet szívék s az illatos kávét ajkaimmal érintém, a basa tüstént előhozata két fegyvert, egy yatagánt s egy görbe kardot, mondatván tolmácsa által, miként amaz ama híres Küprili nagyvezére volt, ki Szolimán alatt Magyarországon annyi csatát nyert, és emez Zrínyié, Sziget hőseé. Igaz, ezen rajta láttam a Zrínyiek jól ismert címerét, de egy titkos kétely mégis visszatartóztatott ajkaim szent csókjával illetni. Később oly politikai s hadi kérdéseket intéztette hozzám, mik nagy ítélőtehetségre s érett, tiszta, messze ható gondolatokra mutattak. Megvallom, midőn véleményt kívánt, örömest kikerültem a választ, nem lévén képes célzásait belátni; ellenben, midőn kérdései tényekre vonatkozának, igyekeztem neki kielégítő feleleteket adni.
Meglehet, a török statusférfiak kicsinyek, ha őket európai mértékkel mérjük, mert ismereteik szűkebbek, szókban nem oly bővek, véleményeik indokolásában gyöngébbek, a szerkesztői toll s a szónoki előadás sincs annyira hatalmukban, de statusférfiainknál talán nagyobb mértékben bírnak józan ésszel, mely a szók halmazából a lényeget keresi ki, s attól, mit egyszer valónak, üdvösnek, célszerűnek talált, semmi sophismák által nem engedi magát eltántoríttatni. Ők bölcsek és nem szónokok, a gyakorlat és nem teória emberei, hívek ahhoz, mit egy korban jónak ismertek, bár a kor változott, így megmagyarázható, hogy mind politikában, mind hadviselésben ami jó utat egyes nagy emberei felfedeztek, azokon egész századok, ha nem egyenlő sikerrel, de mégis biztosan járhattak. A tapasztalás oktatá őket ama nagy igazságra, miszerint jobb az ismert, bár veszélytől nem ment ösvényen haladni, semmint újakon indulni el, melyeket végéig senki nem ismer. Európai politikai rendszerekhez nem ragaszkodnak, sőt azokat legtöbbször csak eltanulják, gazdagok hamis igazságok s elvek kincseiben, s az égnek valamennyi változó csillagait választván vezérül, nem csoda, ha a sok közt eltévednek; kelet egyszerűbb emberei, mind a köz-, mind a magánéletben négy-öt politikai s erkölcsi szabályokhoz ragaszkodnak, s ahhoz makacsul ragaszkodva élnek és halnak. Egy pár ilyen igazság az, miáltal Európában a török s a muzulman századokon át uralkodott. Ez észrevétel helyességéről győzött meg e basával beszélgetésem is. Elmélkedésre alkalmas háremi életében az őt illető dolgokról nehány határozott fogalmat képezett lelkében, s attól el nem tér, mindent abból ítél meg, annak hőse s ha kell, martyra lesz. A törökök általában, a diplomaták különösen, keveset szólnak, inkább szeretnek kérdezni, mint felelni, basám is e szabályt látszik tartani, néha egy óranegyedig ülénk szemközt hallgatva, füstölve, szörpölve; ha tolmács nélkül társaloghattunk vala, bizonyosan nem volt volna más dolgom, mint rövid, de talpraesett tudakozódásaira hosszan válaszolni. Úgy látszik, minden török ismeri amaz arany szabály becsét: "szólni ezüst, hallgatni arany", és úgy látszik, hogy ama tanácsot, mit Nabi Efendi csak fiának adott, az egész török nemzet követi, t.i. "Midőn társaságban vagy, ne élj vissza se a szóval, se a hallgatással; váltva használd nyelvedet és füleidet. Beszédeid a gyöngyökhöz hasonlatosan, lehető rövidek legyenek. Szavaidban e szabályt tartsd: rövidség és világosság. Az embernek csak egy nyelve van, de két füle; tehát szólj keveset, figyelj sokat".
A nap lenyugodván, a törökök ebédelni ekkor szoktak, a basa szíves volt a hajóskapitányt s engem ebédre meghívni. Két szolga egy alacsony asztalt hozott a sátorba, melyre egy érclap van helyezve, minek közepe kissé magasabb. Ennek tetején van egy lapos kör, melyre a tál föltétetik. Abrosz nem használtatik. Nekünk tányért, kést, villát, kanalat is adtak, de a basa azok nélkül evett, ujjaival nyúlván a tálba, csak a levest s a pilafot ette elefántcsontból ékesen faragott kanállal. Mielőtt leülénk, egy szolga cinedényben vizet s csészéket hozott, s meghajolt állásban előbb a mi kezünkre, aztán a basáéra vizet öntött, míg egy más szolga a kivarrott s rojtos keskeny törlőt nyújtotta át. Helyeinket elfoglalván, mi egy-egy gazdagon s ízletesen hímzett asztalkendőt kapánk, mit térdeinkre kiterjeszténk.
A kapitány, mint főbb vendég, a basa balján ült. Midőn a leves felhozaték, a basa imádkozott, mondván: "Istennek, a jóságosnak s a kegyelmesnek nevében!" Levesen kívül ebédünk volt: sült bárány, - vagdalt hús zöldséggel s fűszerrel vegyítve és zöld szőlőlevélben ízletesen takarva (neve: dolmász) - túrós lepény, - olajban főtt hal, és kaviár -, gyomorerősítő s ingerlő szalszifik -, sütemény lisztből, vajból és mézből készítve -, egy más sütemény, mely föl van cifrázva és mindenféle fűszeres lével körülöntve -, rózsa-tejfel, mely sűrű volt s rózsaolajtól illatozott -, végre jött az aranypiláf, (vajba lassan főtt s sáfránylével megfestett rizs) ez koronája minden török ebédnek, mind a palotákban, mind a kunyhókban, mely oly nemzeti étel itt mint az angolnak a plumpudding, a németnek a káposzta, az olasznak a maccaroni, a magyarnak a galuska. A török ebéd közben éppen nem iszik, hanem ebéd végével merít egy pár kanállal ama becses kosábból (szórúl szóra kedves víz) mellyel minden tisztességes ebéd végződik, mely nem egyéb, mint cukorból s gránátalmából, őszi barackból, vagy más válogatott gyümölcsből készített nemes ital, a mohamedi paradicsom nektárja. Az ételeket igen gyorsan hozták és vitték, a basa puha s kövér ujjai sebesen s ügyesen mozogtak, s mihelyt ő végezte, intett s a tál eltűnt. Szóval, egy igen rövid félóra alatt az ebéd végződött; mindent újnak s ízletesnek, csakhogy nagyon is illatosnak és fűszeresnek találtam. De ez úri ebéd is meggyőzött arról, hogy a török konyhának is vannak becses találmányai, kivált a csemegeételekben és italokban tőlük sokat tanulhatnának azok, kik botorul megvetik mindazt, amihez nem szoktak.
A piláf és kosáb után a basa ismét imádkozott, mondván: "Hálát mondok Istennek, a világ urának!" Erre a szolgák bejövén, kezeinket megmosni vizet nyújtván, az asztalt kivivék, s szokott szertartással égő pipát és fekete kávét hoztanak. Mi pedig mihamar búcsút vevénk a basától, ki lement a hárembe, nőit meglátogatni.
Bor az asztalon nem jelent meg; vendégeinek ugyan a török azt szokott adatni, de attól saját házánál, legalább idegenek jelenlétében, ő maga tartózkodik. A Korán világosan nem tiltja a boritalt; hanem történt, hogy Mohamed értesíttetvén, miképp több követői tobzódásnak adták volna magukat, így nyilatkozzék a boritalról: "Ki bort iszik, az bálványimádó. Bor minden förtelmek atyja. Mely percben valaki pohárt visz ajkaihoz, Isten valamennyi angyalinak átkai fejére hullanak." Vidor hajókapitányunk ezzel nem gondolván, és szomjas lévén, a tolmácsot s engemet a kormányos szobájába hívott, (a magáét, mint említém, a háremnek engedvén át) s érdekes beszélgetés közt egy pár tűzteljes ciprusi palack bort jókedvvel kiüríténk.
Midőn újra a hajófödözeten valánk, hova éjjeli hűs léget szívni menénk, lassú suttogást hallva oldalt pillanték, s látám miként egyik fekete herélt a két legdelibb rabnőt a hárembe vezeti. Egyiknek kezében egy tamburin (csörgő dob) volt, másikéban egy nyolc húrozatú lant, fekete ébenfából, melyen csigahéjjal kirakott fehér arabeszkek fénylettek. A török nagyurak az élet minden gyönyöreit háremeikben találják föl. Ott imádkoznak, ott elmélkednek, ott kávéznak s dohányoznak, ott nyújtják nekik kecses kezek gyöngyház-poharakban az isteni serbeteket és kosábokat, ott gyűl össze mintegy illatos borkétába a házi élet minden virágszála, mi a háremen kívül van, az házaiknak csupán előpitvara -, ott ölelik hévvel szép nőiket s kedves gyermekeiket, hízelgő s kedvkereső asszonyaik ott rendeznek nekik családi új meg új ünnepeket, s az ingerrel és gazdagon öltözködött nők és odaliskok őket esténkint hol mesékkel, hol tánccal, hol zenével s énekkel váltva mulattatják. Nem zsarnok ott az úr, mint sokan képzelik, ő ott egy boldog rabszolga, kit ölelő karok a szerelem s élvezet puha selyemszálaival tartanak fogva. Ezért nevezik a nők lakát háremnek, mi szentséget s rejteket jelent.
Ámbár észak felé egy fekete fellegfolt kezde mutatkozni, a tenger még mindig csendes vala, a hullámok simák, az ég tiszta, a csillagok ragyogók, melyek közt a fehér hold, a szerelmesek, költők és törökök e kedves csillaga, mint egy szemérmes királyné lebegett. A vitorlák mind be valának húzva, a sugár árboc végéről a hosszú zászló nem tartván föl lengő fuvalom által, mint egy szalag hulla alá, és a tolmács és én a hajópárkányzatra dőlve a habok szép csillogásain némán merengénk, nézdelve a hajó ingó árnyékképét, midőn alattunk egyszerre a csöngettyűs dob megperdül, mit lant pengése követett egy édesen olvadó ének kíséretében. "Hallgassuk, - mond a tolmács - a persa lány énekel, ki a basa kegyence." És hallgattuk. Játéka a lanton mesteri kézre mutatott, hangja is csengő, érces, mély, olvadó, szóval egy volt azon kedves hangok közül, mely művészet nélkül is szívhez szól. Azonban kezdetben nekem szokatlan s így kellemetlen volt a hosszan húzott gégehang, s amaz orrhang, mely a keleti dalnokok modorához tartozik, s mely az európai szelídebb zenéhez szokott érzékeny fülnek durva, röges, darabos. Hozzájárult, hogy bár a vers bizonyosan több szakból állott, a dallam (melodia) ha nem alapszínében, de részleteiben, kivitelében folyvást változzék, de nem mint midőn nálunk a zenész azon egy gondolatot (motívumot) különféleképp változtatja, hanem mint midőn egy rögtönző költő, vagy ha úgy tetszik egy látnok, a választott, bár víg, bár bús témát vagy eszmét híven, következetesen, de mindig előbb vive s haladásban felmutatva fejtegeti. És megvallom, nekem e modor tetszik. Nemcsak ez a természetes, de ez a logikai, minek kell lenni a művészetben is. A zenészet csak akkor valóban művészeti, ha a dallam, mint maga a szöveg, melyet az kísér, folyvást változik, nő, fejlik, anélkül, hogy jellemét vesztené, szóval, ha költemény és melódia mint ikertestvér egyszerre születik. Mit mondanánk azon költőről, ki valamely versének mindig ugyanazon egy szakát mondaná föl? S mit mondjunk dalnokainkról, kik egy versnek valamennyi szakait, bár azok gyakran egészen ellenkező érzeményt s gondolatot fejeznek ki, ugyanazon egy melódián zengik el?
Én, midőn hallám e persa lány dalát, szavait nem értettem, de világosan felfogtam, hogy amilyen hosszú volt a költemény, olyan hosszú volt a dallam, s ez annak minden gondolatát híven követte, mint a csörgő patak követi a völgy minden hajlásait. S apródonkint fülem hozzászokván a bizarr hangokhoz s idegen ritmushoz, nem kéj nélkül hallgatám a dalt, mely hosszadalmas volt s mit az éj sötét csendében s a mormogva zúgó tenger közepette semmi nem háboríta meg, sőt végre ez a fölsikoltó, ez a jajgató, ez a szerelmet s kéjt lebegő gerjedelmes ének, mely a veséből s szívből darabokban látszott kiszakadozni, annyira s oly ellenállhatlanul megragadt, hogy kénytelen valék hódolni annak, mit szépnek különben nem találtam. Így képzelem én magamnak Sapphót, midőn lírájával karjai közt a szirtfokon áll s panaszait a habzó tenger hullámainak elénekli; így azon ó-testamentomi költő-prófétákat, kiknek elbúsult keblökből amint rögtönözve jönnek a gondolatok, ezekkel együtt teremnek a hozzájok illő hangok és melódiák is. Ha a dallam hív tolmácsa akar lenni a dalnak, kell, hogy később annyiféle hangfordulat s lejtés, majd olvadó, majd epedő, majd panaszos, majd indulatos, majd lázas, majd sötét, majd víg legyen benne, mennyi szó, mennyi érzés, mennyi kép, mennyi gondolat van a költeményben.
Később, a zörgő tamburin kísérete nélkül, egy más hangszer zendült meg, mit a tolmács egy nyolc húros lantnak lenni állított. E dal sokkal rövidebb volt, és sokkal egyszerűbb. Az éneklő hangja éles, magas s tiszta volt, csaknem gyermeki, azonban oly epedő, oly bánatos, oly búsongó a dallam, hogy nem kétlém, miképp az éneklő valóban boldogtalan volt. Tolmácsom a basa ifjabbik neje hangjának ismeré. A hárem szobájának ablaka alattunk s a tengerre nyitva lévén, én csak néhány gyakrabban előforduló szót különböztettem meg, mint: gözel (szép), gül (rózsa), bulbul (fülmile), de tolmácsom mindent értett, különben is ismeré a költeményeket, s utána írom le ide, alkalmasint hiányos fordításban.
Elsőbbik dal:

"Jöszte fülmile, íme megérkeztek a rózsák napjai, hát ne hallgass édes panaszaiddal.
A lég muszk- és ámbra-illattal van átfűszerezve, minden ágról édes szó hangozik.
Röpül az áldástele felleg, Mózes csodáit hirdetve, s a szellő, mint megváltó, életre híva leng köröskörül.
A rétek füvein harmat ragyog, mint smaragd lapon fénylik a halpikkely.
A rózsák rubint színben sugároznak, s a hyaczint hajfodrai illatot lehelnek.
És eljőve a fülmile. Ah! De midőn a mező rózsáit megpillantá, oly néma lőn, mint a bimbó.
És csak sokára jőve meg édes szava. És midőn kérlelte őket: a rózsák a ligetben rezegni kezdenek.
Ah, de te még se szeretsz minket igazán, kedves hangú fülmile. Midőn te keservesen panaszkodol, midőn te a szerelem gyötrelmeit ezerféle hanggal nyögöd, te szerelmeddel csak kérkedel.
Szeretni a pillangótul tanulj, ó fülmile. Ő megég a lángokban, panasz és szó nélkül…"

Másik dal:

"Kísérem őt mindig, mindig kísérem mint napot az árnyék.
S előlem ő mindig fut, mint a nappal az árnyék elől.
Nélküle soha, soha nem gyógyul meg fájdalmam.
És tőle a fájdalmat elviselni nem bírom.
Szép kebleden hosszan, ah, nem pihenheték, róla a rózsát csak mentemben szakasztván, mint vándor, ki az útszéli kertbe bekap.
Jött annyi tavasz, múlt annyi ősz, és én a bájligetbe mindig csak áttekingeték, s reggel és estve, mint az övék, szemem harmattól volt nedves.
Pedig én életem hosszát csak ifjúkorom napjai szerint számlálom. Nem adom hozzá sem gyermekségemét, sem vénségemét az őszült hajak alatt. Mert hisz az élet olyan mint a tűz, melynek kezdete füst, vége hamu.
Mit csináljak? Kinek panaszkodjam?!
Ah! Sóhajtásaimnak nem találok érzékenyebb társat: könynyeimnél.
Titkomnak nem találok hűbb meghittet: árnyékomnál…"

Apródonkint mindenki alunni ment: utasok, matrózok, maga a kapitány is. Szemeimre álom nem jött. Még éjfélkor is a födözeten sétálék. Annyit éltem, annyi újat, különöst, ismeretlent láttam s hallottam e napon, hogy képzeletem egészen fel volt izgatva, és a sötét éjjel lelkemnek egy camera obscurául szolgált, melyen mint egy tündéri színpadon vonultak át felhevült fantáziám tarka alakjai. S akármerre fordítám szemeimet, mindenütt egy új világ személyeivel találkozám. Itt a basa szolgái hevertek turbánnal fejeiken s fényes fegyverekkel öveik körül; amott a függönyök mögül suttogó odalikok3 (ágyasok) elfojtott nevetkérezései üték meg csiklandós füleimet; ott a hárem-sátor ajtajában egy fekete herélt álla őrt, fehéren forgatva felém szemeit, s kezében kivont kard villogott, mint azon angyalééban, ki a paradicsom kapujánál tiltólag vigyázott; s kívüle és kívülem ébren még csak a kormányos volt, kinek alakját a mágnestű mécsének világa mint egy kísértetét vörösen világítá meg. Végre én is kifáradtam virrasztani, s magyar fehér szűrömbe takaródzva, a hajó kéménye mellett egy üres helyen leheveredtem.
Mintegy két óráig szendergék, midőn a hajómester sivító füttyentései, a szaladozó matrózok topogásai, s a harang kongása fölriasztának. Talpra ugrám, a menny borult volt, terhes felhők zúgva rohantak fejünk fölött, a vihar üvöltött, s a kapitány föl s alá járva a hídon, mely a gőzgép fölött van, hol a gépésznek, hol a kormányzónak osztá rövid parancsait, miket az alatta álló hajófickó, mint egy bérci visszhang, éles hanggal kiáltozott vissza. A hajó oldalai, szorongatva a haragos hullámoktul, nyögve recsegtek, mintha meg akartak volna nyílni. A szegény hajó, mintha szenvedne a gép, a kőszén, a teher, a süstörgő gőz és a lobogó tűz súlya alatt, sírni s kínlódni látszott. Valóban, mintha az egész hajó egy kész koporsó volna, rívás, nyögés, ropogás közt a kiásott sír űre felett lebeg, s már érezi közeledni a pillanatot, melyben velünk együtt a tenger feneketlen mélyébe elmerül. Hajónk hol elbukék a hegy-nagyságú hullámok megnyílt völgyeiben, hol diadalmasan a habok dombjaira fölszökék, prüszkölve rázva le magárul a forrongó tajtékokat, hasonlatosan a bátor lovaghoz, ki nyerítő, dühöngő, ágaskodó, tajtékzó ménén, ez őt bár mint hányja s veti, folyvást erősen ülve marad.
Ily vészben magába száll a legerősebb lélek is; elménk megdöbben, szívünk összeszorul, s az átalános csend jelenti, hogy ki-ki saját sorsára gondol. Fölöttünk a haragos ég, alattunk a feneketlen tenger, körültünk a zúgó vihar, előttünk az ismeretlen sötétség; kinek lelkében Isten képe nincs, az ilyenkor valóban teljesen egyedül van. Én is kérdém magamtól: de mit is keresek én itt és hova szándékozom menni? Miért vagyok itt és nem máshol? Ősi lakomat, mely egy domb élén, virágzó hársak illatos árnyékában elég biztosan állt, miért cserélém föl ez ingadozó lakkal, mely örökös örvény felett lebeg? Mit keresek az idegenben? Hazát? Az enyimet elhagytam. Hajlékot? Azt, mit elődim századokon által laktak, eladtam. Földet? Egyetlen sajátom: a sírhalmok, mikben kedveseim nyugosznak, s másra nem vágyok. Barátokat? Ha vannak, azok otthon vannak -, hova megyek, ott mindenütt mint vendéget és vándort fognak tekinteni. Szabadságot? Ezt ember egyedül honában élvezheti… Azonban megyek, haladok, mint mennek s haladnak alattam a tenger siető habjai, kedvelve hazámat, melyet elhagytam, vágyva országokat s népeket látni, miket nem ismerek, szállok mint egy fészektelen madár, megyek cél és vég nélkül mint a szél, mely hol megállapodik, hol útra kél, míg végre elhal. Miért ne tekinteném a világot hazámnak, s az emberiséget nemzetemnek? Ki minden népet s minden országot szeretni képes, ki mindenütt örül a jónak s szépnek, hol azt találja, az jól teszi, ha kezeibe vándorbotot vesz. S akárhol hal el, ez oly sors, mit úgy sem kerülhetett volna ki, s ha idegen földön nem sirattatik is meg, mit tesz az? Honában az ember szinte hamar elfelejtetik.


VII. Bemenet a Boszphorba. A Boszphor európai és ázsiai partjainak, várainak, falvainak s csodás szépségeinek leírása. E kies szorosnak végén, mint tündéri korona, Constantinápoly tűnik elő

Amott, amott a szép Sztambul,
Tündér rózsák bájvilága,
Minaretje estenkint nyúl
Ciprus erdők zöld árnyába.

Mint egy tükör, lábainál
Három fényes tenger merül,
A vándor jön, néz és csodál,
Feje szédelg száz gyönyörtűl. -
Paradicsomod ne égben túl
Keresd török, az itt: Sztambul.

Ha mindenütt s mindig szép és lélekemelő a nap költe, különösen fönséges és vigasztaló az a tengeren, sötét éj és zúgó szélvész után. Isten, ki maga láthatlan marad, mintegy óriás szövétneket emeli azt föl a hegyek s partok barna kárpitai mögül. A hajósnak mintegy mondani látszik: ne essél kétségbe, hanem reménylj, íme őrködöm fölötted, bizonytalan utadat a hullámokon megvilágítom; lásd, a haragos habok lecsillapodtak, békés szél duzzasztja vitorláidat, kiismerheted a kikötőt, hová evezsz, menj, menj vígan, bátran, nyugodtan, a nap az én szemem, mely egyképpen vigyáz a szelekre, a habokra és tereád.
És vígan haladánk a Boszphor felé, melynek torkolatátul alig három órányi távolságra valánk. Mindenki a hajó elejére tolakodott, látni a bűbájos panorámát, mely előttünk megnyílandó volt. A matrózok ünnepi ruhájokba öltözködtek; az árbocok sokszínű zászlókkal mint szárnyakkal fölékesítve röpkedni látszottak; a megszelídült zöld habok hízelegve játszadoztak az éjjel megkínzott hajó körül, s oldalba csapkodván, tajtékozva s locsogva hömpölyögtek előre, előre, mint a kis ugató eb szokott előre szaladozni a száguldó lovak előtt; a szorgalmas gőzgép is, mintegy kifáradva az éjjeli küzdésben, halkabban működött, s szerepét átengedve a felfútt vitorláknak, melyekbe egy kedvező szél egészen belefeküdt.
De hova nézzek s merre forduljak? Két szemem van, de csak egy látásom. Előttem a pompás tengerfolyam, jövő-menő s egyik parttól a másikhoz evező, vitorlázó, gőzölgő hajókkal és sajkákkal, balra mint egyik partja Ázsia, jobbra mint másik, Európa emelkedik. Soha sem hittem volna, hogy föld és ég, tenger és ember ily gyönyörű vidékeket alakíthassanak. Híven ezeket csak a kék ég s a zöld tenger tükre sugározhatja vissza, képzeletemben is elevenen benyomódnak, de sem emberi nyelv, sem művészi ecset nem írhatja le. Annál kevésbé, mivel mindaz minden lépten változik, s minden változás új szépséget hoz elő. Utunk a Boszphorban két óráig tartott, s álmodni véltem, midőn a láthatár, a táj, a hegyek, a révek, a völgyek, az erdők, a falvak a paloták, a források színben, alakban, jellemben percenkint változván, e csodálatos kaleidoszkóp szemeim előtt elvonult.
A szorosnak elején jobbra és balra magas, kopasz sziklahátak emelkednek, miket itt-ott, sötét foltokkint, erdők borítnak el; darabig az egésznek tekintete komoly, rideg, meztelen, vad, de néhol búsan fölséges. E vidékben, szellős és tar hegyfokon, rovátkos tornyaival s bástyáival két vár tűnik föl, mint az útnak két őre, az európai vár már csaknem egészen rom, de az ázsiai még áll, s életének jelét adja azon ágyúlövésekkel, mikkel az érkező hajókat üdvözli. Tovább a tengerpartján egyes fehér házacskák kezdenek mutatkozni, dombokon álló kicsiny mezei mosék terepély platán árnyékában, mindig egy hűvös szökőkúttal mellette. Majd Bujukdére következik, egy kikanyarodó tág öböl közepén, ékes palotái s mezőlakai a két meredek hegy oldalát emeletesen hintik be, melyek közül, ős fáktól környezve, büszkén emelkednek ki az osztrák s muszka követségek palotái. A parton lévő kávéházak előtt a nyarat itt töltő örmény, görög, zsidó és frank gazdag kereskedők selyembe s aranyba öltözött cifra nejei és gyermekei hemzsegve sétálnak. Ezen túl, de mindig az európai parton, van Therápia, kies falu, az angol és francia követek rendes nyári mulatóhelye, nyugodva vén erdők hűs árnyékában s itt-ott átmetszve völgyektől, melyeken át tiszta patak csörgedezve fut a hömpölygő tengerbe. Innét kezdve a vidék szelíden kiessé s kecsesen nyájassá változik, mi jellemét nem zavarja meg; ama vár sem, (neve Ruméli-Hisszár, minek ellentársa az ázsiai parton Anadoli-Hisszár nevet visel), mely zöld fák és sűrű bokrok közül egy hegy lejtőjén fehéren kél, s magas s egyenetlen tornyaival, rovátkos falaival, felvonó hídjaival, körded ablakaival, s borostyántól betakart omladékival a középkor idejére emlékeztet. E bájos vidék egy kerthez hasonlítván, e vár benne mint egy olyan ódon emlék veszi ki magát, milyent a gazdagok mulatságul szoktak kerteikben építtetni. Ez azon két vár, honnét járogata ki II. Mohamed Constantinápoly ostromára, mielőtt bevehette volna, s alattuk a síkon a tengerpartig egy nagy temető terül, tündöklő fehér márványból faragott turbános sírkövekkel, melyek alatt elhullt vitézek nyugosznak, platánok hűsében, galambok búgásánál, s azon kedves tengerhullámok zúgásához közel, melyek életökben annyiszor édes merengésbe ringatták. Néhol a roham, ahol sebesb, magas árbocoszlopokon tarkára festett kalitkaszerű ülőhelyek vannak, melyekből pipázó emberek a halak költözését hallgatva lesik, hogy róla a halászokat annak idejében értesíthessék. Itt legszűkebb a Boszphor, alig négyszáz öl széles, s itt jött át a scyták ellen Darius hétszázezer emberével, és még Herodot korában állott a híd végeinél a két oszlop, melybe valának az őt követő népek nevei vésve; ez volt útja a persáknak, gótoknak, rómaiaknak, törököknek is; a népek, midőn rajzani indulának Ázsiából Európába és viszont, mindig mint hódítók, soha mint békítők, minduntalan e helyet választák átmeneti hídul.
Eszembe jut Virgil szép verse: "Manus tendunt ripae ulterioris amore"; e tengernyelv elég széles volt arra, hogy a keleti s nyugati emberiséget egymástól elválassza, de keskeny arra, hogy egymást időnkint ne pusztítgassák. E partokon az ókor egyéb neveivel s emlékezeteivel is találkozunk; a Fekete-tenger torkolatánál a hullámokból ijesztőleg nyúlnak ki a cryanési szirtek, Pompéjus márvány oszlopával ormukon; ahhoz nem messze van a hegy, mi Herkules hátának hivatik; odább Phineos király lakának helye, kit, a mitológia szerint, Jupiter a hárpiák által kínoztatott; itt utaztak Cholchisbe Jazonnal a mesés hírű argonauták, s Therápia a pont, hol a visszatért szörnyeteg Medéa bűbájos szereivel partra szállott; egy tornyot Ovid tornyának hívnak; itt van a keresztes had vezére Bouillon Gottfriednek óriás platánja is, törzse vastag mint egy torony, terepély ágai fél ezrednek szolgálhatnak sátorul, leveleinek száma haladja az órákét, melyek fölötte fennállása óta elillantak.
De ki foglalkoznék bizonytalan hagyományokkal s mesés mítoszokkal itt, hol utamra két partrul két világrész különbféle virágai hintenek illatot, hol majd három mértföld hosszán minden öt percben új város, új falú, új kikötő gyönyörködtet, hol folyvást paloták, kioszkok, kertek, virágágyak s mulatóházak kettős sora közt haladok egy gyors hajón, ragyogó ég alatt, kedvező széllel, és egy folyó tengeren, melynek vize tiszta mint smaragd és saphir szép olvadéka, min a hajó mély barázdákat szánt, mikben millió gyöngyök támadnak utánam?
A Boszphor mindenütt mély lévén, oly közel hajózhatni partjai mellett, hogy a kertek illatainak fuvallatát éreztem arcom körül, s kik sajkákban eveznek, a partról kihajló fák árnyékai hűsében haladhatnak. A paloták, kioszkok, házak itt mind faépületek, de oszlopokkal s faragványokkal gazdagon fölékesítvék, s ha egykor a görög, az örmény, a zsidó mind öltözetben, mind házának kidíszítésében bizonyos színre volt szorítva, most e szokás vagy törvény elavult, s így a házak különbféle, mindig tarka, néha kiáltó, de azért soha nem harmoniátlan s évenkint felfrissített színeikben kellemesen lepik meg a szemlélőt. E házak többnyire egy emeletűek, az emelet kihajolván, mennyezetet (veranda) képez, az ablakok váltva előre dőlnek oldalkilátásokat nyitni, előttök és a háztetőn erkélyek vannak, s az egész a nagy fák árnyékában, a folyó borostyánok levelei, s piros rózsa és illatos jázmin sűrű bokrai között mintegy elbúvik. Legtöbb a tenger partjára van építve, oly közel a habokhoz, hogy midőn nagy szél van, tajtékaik az ablakokon befecskendeznek, mindenesetre a nyílt s magas ablakokon hűs fuvalom leng be, azon kívül, hogy a belső udvarba benyúló tengervíz állandó fürdőül szolgál, hol egyszersmind a sajkák tengeri sétára mindig készen állanak. A házakat egymástól rendesen facsoportok választják el, vagy egy fűtől, mohtól és folyónövénytől befedett szirtgerinc, mely a tengerbe benyúlván, ekképpen köztök biztos határfalat von. Belső része a háznak kertre nyílik, mely egymás fölött lépcsőzetesen emelkedő ágylatokból áll, mik aranyozott vagy kifestett rácsozatokkal vannak egymástól elkülönözve; ott, hol kőkerítés van, azt tarka kővedrekbe ültetett virágok ékesítik, melyek mellett a kihajló citrom- és narancsfák arany almái a hesperidák kertére emlékeztetnek. Ezután sötét olajfák, zöld borostyánok s szökőkutak között száz meg száz színű s alakú kioszkok s chínai tetőzetű lakok emelkednek, mik mögött a homályos háttért a hegyoldalban tölgyek, gesztenyék, figék és platánok sötét alkonya képezi. Végre a hárem az épület többi részétől vagy kert, vagy udvar által van elválasztva, s megismerhető azon sűrű cédrusfa-rácsozatról, mellyel ablakai féltékenyen behálózvák. Mit a kíváncsi utas láthat, az nem egyéb, mint azon gömbölyű lyuk, mely itt-ott a rácsozaton van, s a bennlakó szépeknek kilátást enged a tengerre, s néha-néha egy kinyúló fehér kar, mely a felfutó rózsát selyemfonallal kötözi, avagy abból egyet leszakaszt, hogy mint ő, árnyékban hervadjon el.
Keleti értelemben, mi az angolétól különbözik, de mögötte nem áll, a török valóban ért a kéjelvhez (comfort). Bizonyítja az, amint épít és amint lakik. Árnyékos házának ablakai alatt a tenger habja mormol és friss szellője lengedez, fogadó termében szökőkút csörög, kúpos fürdőszobája mindig készen várja, kertében a legszíndúsabb s legillatosb virágok díszlenek, rózsa, jázmin, tulipán, orgona, oleander, szegfű, kaktusz; kioszkjait azon tetőkre építi, honnan legbájosbak a kilátások, s ha rejteket keres a nap heve ellen, azt is talál csigahéjjal és tarka kaviccsal behintett ösvényű kertje végén, egy sötét s lombos erdőcskében, melyben gerlék nyögnek és fülemilék csattognak, és soha el nem távoznak, mivel naponkint a gazdától kapják eledeleiket, mert ők a család állandó tagjai. Mi, nyugotiak, a természet szépségével kérkedünk, avagy azt csodáljuk, de élvezni a török jobban érti. Ő egészen azzal táplálja lelkét. Midőn az oszlopokra épített csarnokszerű nyitott kávéházban üldögél a tengerparton és lassan dohányoz és halkan szörpölgeti kevés, de jó kávéját, nézve a kék partok felé s a messze távolba: nem a dohány s nem a kávé a főélv, ezzel testi szükségeit, valljuk be, elég mérsékletesen csillapítja le; a főélv az előtte nyíló természet gyönyöreinek nézelése s azon édes, kedves s puha andalgás, melybe általa üdvezülve elmerül.
Therápiától kezdve egész Sztambulig egymást szakadatlanul váltják fel a szebbnél szebb, tarkábbnál tarkább nyári paloták, házak, mulatóhelyek, a szultán anyjáé, a szultán nő-testvéreié, a nagyvezéreké, a minisztereké, a basáké s másoké, kik vagy hatalmasok, vagy gazdagok, és ahol tágasb az öböl, és a Boszphorba annyi szép s tágas öböl van, egy-egy falu áll tele oly kellemes, mint meglepő külsejű lakókkal. A házak a hegyoldalban amphitheatrum gyanánt emelkednek, mintegy kiterjeszkedve legyezőkint, hogy a hajósok annál jobban láthassák, s tekintetök annál érdekesb, mivel homlokaik, chínai tetőik, oszlopzataik, karzataik különbféle színre lévén festve, a távolból valóban tündériesen veszik ki magokat. Itt-ott a tetőkön egyes pompásabb kastélyok csillognak, függő kertektől övezve, mögöttök a láthatárt magas fenyvesek kárpitja zárja be. E faluk egyikében sem hiányzik a mór ízlésben épült szökőkút, sem az aranyozott vagy égszínkék kúpos mosé, s mellette hív társa a sugár minaret, mely a magas platánok lombjai között mint egy kilőtt nyíl hegyesen emelkedik. Hol a házak a tengerig kiépítve nincsenek, ott a part-út gránittal van kirakva, mit jázmin, szőlő és figefák lugosai árnyékoznak be, s körülte száz meg száz sajka és hajó áll és mozog, ki- és berakodik, selyembe s pillangóba öltözött gyermekek csoportosan játszadoznak, s házaló kalmárok árulják három világrész zöldségeit és gyümölcseit, ázsiai szőlőt, egyiptomi szilvát, görög figét, s ezen kívül sok olyan csodálatos színű és alakú gyümölcsöt és halat, milyent mi nyugotiak soha sem látunk. És míg a mindenféle nyelvű és öltözetű tengerészek lármázva, tehervive, rakosgatva, dalolva, fütyörészve jönnek és mennek, lótnak és futnak, egy-egy vén muzulmán, zöld turbánnal fején (mi annak jele, hogy a próféta ivadéka), csendesen ül az aláterített szőnyegen, mellette gőzölög findzsája, szájában tartja a nargil kacskaringós csőjének aranysárga ámbra csutoráját, s így órákig ül, órákig hallgat, órákig nézeli a siető habokat, s a túlparton Ázsia ködellő hegyeinek lebegő sorát, úgy, hogy egy szobornak vélné az ember, ha néha-néha ajka meg nem nyílnék, s nem lökne ki egy-egy füstgomolyt, mely elpárolog nyomtalan, mint élete.
Az európai parton legnevezetesb helyek, faluk, völgyek, fokok, öblök, várak, romok s városok: Fanaraki, Karibdzse, Bujukdére, Therápia, Jeni-kői, Ruméli-Hisszári, Ruméli Kavak, Orta-kői, Balta-limán, Arnót-kői, Bebek, Bessik-Tass, Dolma-bagtse; az ázsiain: Fül Burnu, Riva, Óriás-hegy, Hunkiar Skeleszi, Édes-vizek, Sibukli, Csengel-kői, Beglerbeg, Sztavrosz, Anadoli-Hisszár.
Az ázsiai oldal -, mert kell erről is szólanunk -, népetlenebb, lakatlanabb, de annál kiesebb és zöldebb. A két világrész, Európa és Ázsia, itt szemközt állván egymással, e darabka földben is híven láttatja különböző jellegét; az európai part szép az embernek, szorgalma s művei azon kertek, lakok s paloták által, az ázsiai pedig bájos a kedvezőbb természet idilli kellemei által. Itt már nincsenek ama vulkánszerű, csupasz, meztelen szirtek, az anyaföld testének e kiülő csontjai, minden hegyet és tetőt lombos erdő borít; völgyeinek hajlása, lejtése szelídebb, miknek ligetes sűrűiben mindenütt hűs források és patakok csörgedeznek; síkjait, mezőit, halmait bujább tenyészetű pázsit bársonya födi, s olyan ritka virágok és fák is, milyeneket az európai oldalon nem találni, mintha a honi földtől, mely Ázsia, nem válhatnának meg; szóval alak, szín, zöld lombozat itt oly változatos, milyet festő teremteni nem volna képes, sőt utánozni sem. Csak néha-néha tűnik fel egy magányos lak -, egy kertész laka, ki virágokat ültet s hetenkint viszi azokat Sztambulba, megrakott lebegő csolnaka ilyenkor egy úszó virágágyhoz hasonlítván -, vagy egy méhészé, kinek hosszú köpűsora nagy fügefák alatt áll, miknek édes gyümölcsei körül a méhek dongva rajongnak -, vagy egy pásztoremberé terepély platán árnyékában, mellette kőoszloppal, melyből víz csorog, s előtte márványvályúval, mely körül juhok, kecskék és tehenek déli álmaikat békésen alusszák -, vagy halászé, a part egyik kiülő ormán, kiterített hálóinak száradását várván, sajkájában hosszú szárú pipáját szívogatja, míg a hullámzó tenger által benne, mint egy bölcsőben, lágyan ringattatik -, néhol ékesebb mulató házak látszanak, pavilon alakban, chínai tetőzettel, melyeknek fölkanyarodott végein apró harangok függnek, és szögletein végig fehér galambok oly békén s mozdulatlanul ülnek, mintha csak faragva volnának. Előtte a kertben hűs kioszk mennyezete alatt egy-egy tisztes ősz törököt látunk, játszó gyermekei s unokái körében, a mirtuszbokroktól körülövezett zöld gyepen női, leányai s rab hajadonai fátyolatlan képpel heverésznek, semmit nem téve, mint legfölebb édes serbetet vagy jeges vizet iva, nem is sejtve, hogy mi, keresztyén latrok, a hajón látcsöveinkkel a hárem szentélyébe hatunk, s halvány puha arcaiknak, lankadt szemeiknek, ívesen kifestett szemöldökeiknek minden mozzanatát követhetjük. Egy nagyobb sajka éppen lakadalmi népet vitt a túlpartra, lárma s víg ujjongatás nélkül; miről őket megismerhetni, a póznákra szúrt színes kendőkből s virágbokrétákból áll, s a hajó orrában csoportozó görög zenészekből, kiknek zenéje nem éppen kellemesen csiklandja a jobbhoz szokott füleket.
Ilyen az ázsiai part egészen Anadol-Hisszár váráig, hol a Boszphor összeszorul, mint egy sveitzi nagy tó. Innen kezdve a vidék még szelídebb, még nyájasb, még regényesb, még zöldebb és még lombosabb, s a lakok, falvak, városok és paloták még sűrűbben következnek egymásután. Itt vannak az ázsiai édes vizek, (nevök: Gökk-szu) a szultánné tündérvölgyében; e hely legkedveltebb sétahelye a muzulman családoknak. Egy gyönyörű térecske ez, bevonva a legfrissebb zöldnek pásitával, mely fölött kőrös- s figefák és platánok hűs lombozata von enyhe sátort. Belőle messze kitündöklik a fehér márvány-szökőkút cifra arabeszkeivel, arany-fölirataival, kihajló színes födezetével s apró kúpjaival, miken a félhold jelképei messze kifénylenek. Oldalt állnak kékre, vörösre festett s megaranyozott idomtalan számtalan kocsik (talika = toliga), cafrangos függönyökkel beaggatva, miket két-két sallangos ökör von, melyek kérődzve hevertek a magas fűben, míg másfelől a gazdagon szerszámzott arab paripák meleg szélnek nyitott orral türelmetlenül vihogtak. A part körül ékesbnél ékesb sajkák tolongnak, egyik érkezik, másik indul, más várakozik. A férfiak távol a nőktől külön csoportokat képeznek, s isszák kávéikat és dohányoznak. A nők s gyermekek, kik között néha egy-egy fekete herélt őrködve vigyáz, hol egy fa árnyában lomhán telepednek le, hol a tenger partján csevegve sétálnak, hol a forrásnál mosódni gyülekeznek össze, vagy két fa ágaira kötött hálóban kisdedeiket rengetik, s ha a társalgásban kifáradtak, serbetet, rózsabefőzöttet, gyümölcsöt és jégbe hűtött vizet isznak, némelyik pedig nárgilt vagy éppen szivarkát szívogat. E százféle színű s arannyal s ezüsttel s selyemmel szépen kihímzett öltözet egyetlen szép látvány a szemnek, s a mozgó alakok a zöld alapon a pázsit tarka virágainak látszanak azon pillanatban, midőn a szél a virágokat ingatja. A nők itt is fátyolozva jelennek meg, mert bár a sztambuli keresztyének az európai édes vizeket választák sétájokul, de férfiak ide is jönnek nemcsak mint nézők s élvezők, de mint mulattatók; a bolgár parasztok nemzeti táncukat mutogatják, a nyílt kaftánu zsidók apróságokat árulgatnak, sőt egyszer egy magyar cigánycsapat zenéjét is volt alkalmam itt hallani. Az ázsiai partoknak fénypontja a Beglerbeg-palota, melyet II. Mohamed épített olasz ízlésben, de tele indus s mór emlékezetekkel. Több kisugárzó szárnyai vannak; tetőzete erkélyekkel van ellátva, s belől és kívül az egész el van borítva gazdag aranyozással és művészi festéssel. Pompás kertében épp oly sok a kioszk, mint a szökőkút. A szultánnak mind az európai, mind az ázsiai oldalon számtalan palotái, pavilonjai, kioszkjai és kertei vannak, s be kell vallani, hogy egy európai fejedelem sem bír oly pompás, oly tündéri lakokkal, melyek a bámuló szemlélőt az Ezeregyéjszaka varázs képeire emlékeztetik. Éppen péntek, azaz török vasárnap volt, s a szultán a Szoliman-moséba imádkozni hajózott. A szultán hajóútja hat sajkából áll; belőle kettő egymás mellett mintegy ötven lépésnyire elől megy, utat csinálni, kettő hasonló távolságban kíséri -, a két középső egyenlő nagyságú, melynek egyikében a szultán ül. Egy ilyen császári sajka nyolcvan láb hosszú, sebesen mint a kilőtt nyilat, párosával ülő huszonnégy matróz hajtja, kik veres fezt viselnek s egészen hószínű selyembe vannak öltözködve. Maga a sajka, művészi faragványokkal ékesítve, fehér és aranyozott, hátulja és orra emelvényes, mi felfelé hajtott igen hosszú rúdban végződik, melyen egy aranyhattyú vagy sólyom kiterjesztett szárnyakkal ül s a sajkával mintegy röpülni látszik a habokon. A hajó hátulsó emelvényén aranyos oszlopoknak veres selyemmel s aranybojtokkal és rojtokkal beaggatott pavilonja alatt, drága indus sálokkal beterített divánon ül a szultán, kezében madártollakból kötött és drága kövekkel kirakott legyezőt tartván. A fejedelem körül s a másik nagy sajkában az udvar nagyjai pompás köntöseikben csillognak. Midőn a szultán ily hajóutat tesz, az öböl valamennyi hajói felvonják zászlóikat,
s mindezek, mind a Boszphor számos ágyútelepei örömlövésekkel üdvözlik őt. Ez aztán egyetlen látvány a maga nemében. Az ágyúdörgések, melyek a két part hosszában bömbölve végig ropognak s a távol Herceg-szigetek visszhangja által százszorosan visszaütődnek -, tiszta mélysége a víznek, melyen ezer meg ezer különbféle hajó hemzseg -, a nap omló sugárai, melyek egy átlátszó kék égből a számtalan kúpokra, minaretekre, palotákra s a mosolygó s változatos vidékekre aranyfényt hintenek: mindezek az egész látványnak pompát s varázst kölcsönöznek, mihez hasonlót a földön sehol nem találni. Hiszen más országokban is látni ragyogó fejedelmi meneteket, de mindazok a nép és a kor jellemével összhangzásban többé nincsenek, azok leggyakrabban elmúlt idők és szokások és viszonyok avult ünnepei, vagy inkább anachronismusok, karikaturák, álarcos menetek, de itt mindez a hellyel, a néppel, az éghajlattal, a szokásokkal belső összhangzásban van, mindenesetre az egyetlen fejedelmi ünnep Európában, hol a szereplők a nézők és a vidék, mint színpad, egymáshoz tökéletesen illenek.
Szóval, képzeljünk magunknak két tengert, mely egy szorosban óriás folyammá válik, amelynek egyik partja Ázsia, másik Európa -, képzeljük, hogy nehány mértföld hosszában előttünk vad, kies, nyájas, erdős, lombos vidékek változatos panorámája vonul el -, képzeljük az ázsiai oldalon a pásztori élet s idilli alakok s egy édeni természet kellemeit, az európain a mulató, üzérkedő, tolongó emberek zajló sokaságát -, képzeljük körültünk az evező sajkák, a füstölgő gőzösök, a vitorlás hajók nagy számát költöző madarak siető seregeként ide-oda szállongani -, képzeljük a fickándozó delfineket a hullámokból felbukni, a sikoltó sirályokat a tajtékzó habok felett röpkedni, s a tiszta kék égben a szirti sasokat kiterjesztett szárnyaikon függeni -, aztán képzeljük, hogy egy pár mértföld folytában csupa kertek, mulató-házak, paloták, fejedelmi lakok aranyozott kapui előtt haladunk el, sőt egy szakadatlan és olyan város mellett, mely nem házakból, de csupa színes, aranyos, mázos pavilonokból, kioszkokból, villákból áll, és ekkor, midőn minden meglepőt, minden újat, minden ábrándszerűt, minden pompást kimerítettnek vélénk: e fönséges és nagyszerű csatornaút végén mint fénypontot képzeljük balról egy hegyfokon a rózsák s szőlőlugasok ama kedves városát, Szkutarit, melynek háta megett a búsongó cipruserdők homálya mint egy kárpit emelkedik, s azokon is túl a távolban az ázsiai Olymp magas hegysor örökös havai fehérlenek, középen képzeljük a Marmara-tenger nyílását, melynek csendes hullámain a Herceg-szigetek kéklő csoportozata mintegy lebegni látszik, jobbra pedig képzeljük az öbölre hajló hét halmon magát a tarka pávafark gyanánt ragyogva kiterjeszkedő Konstantinápolyt számlálhatlan hajóinak árbócaival, ezer minaretjével, csillogó dómjaival, ciprus-erdőivel, és mindezt képzeljük egy ragyogó fényköd tündéri fátyolán keresztül, melyben az egész tünemény mint egy fata morgana rezegő képe úszni s libegni látszik, és ekkor bár hiányos, de némi fogalmunk lesz azon leírhatlan s lefesthetlen varázshatásról, melyet az utazónak éreznie kell, midőn Konstantinápolyt először megpillantja. Ily hely, ily város, ily ég nincs több a földön, s kivált nincs e három együtt sehol. Bájos királynéja a világ valamennyi városainak, hogy a muszka birodalom ezer év óta imád
s mátka kezeid után eped, bizony nem csodálom.

Folytatás