Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

VIII. Constantinápoly panorámai képe, madárröptileg tekintve nappal és éjjel, megvilágítva a Ramazán-ünnep éjjelén

Június 1.

"Hiában forog a nap a világ körül, Sztambulhoz hasonló várost sehol nem lát… Nézd, mi egészen különös szépséggel tündököl, mi keccsel öleli őt a tenger körül… Egyebet nem is említvén, mi édes és mi kellemes szállani
a tenger színén, uralkodni egyszerre a légen és a habokon, mint trónján Salamon, pihenni kéjelmesen párnákon, legeltetve szemeinket a vizek ezüst tükörén. Itt feltalálsz minden gyönyört, dalt, zenét, művészetet, tudományt, pompát s minden kedvteléseket. Itt, repülve a szellő szárnyain, szemeid számos városokat látnak egyszerre. Dőlve a fuvalom lágy vállaira, nyugton az egész világot bejárhatod, fáradalom nélkül. Itt sugároznak vetélkedve vissza a legnagyszerűbb képek, melyek magokat egymásban mint tükörben szemlélvén, a partoknak varázs tekintetet kölcsönöznek.
A sajkák a víz hátán könnyedén sikamlanak, vitorláikat, a szél által fölfúva, egy madár szárnyainak vélnéd… Egy ily szép látványt miként leírni? S ennek mi szüksége van magasztalásra? Kinek sorsa biztosítva van, az lakot más helyen ne válasszon. Semmi más város, más tartomány nem mérkőzhetik vele, s nincs a világon lakhely, melyet hozzá hasonlítani lehetne…"

Nabi Efendi
(török költő, szül 1632-ben.)

Ha a gond s bú kimerít, a gyönyör s az élv még jobban. Így tökéletesen kifáradva foglalám el szobámat a vendéglőben (Hotel de Byzance, Péra városrészben). Az a sok új, csodálatos tárgy, mit negyvennyolc óra óta láték, még mindig szemeim előtt rajzott, mint a nap még mindig szemeink előtt szikrázik, ha egyszer belepillantánk, bár belenézni megszűntünk is. Álmom mély volt, de nem nyugodt, s egész éjjel mindenféle chínai épületek, indus paloták, arab pásztorok, szerecsen rabszolgák, turbános törökök, fátyolos nők, rácsozott háremek, idegen énekek, ázsiai alakok a legfantasztikusabb tarkaságban rajongtak körültem, úgy hogy fölébredvén, nem tudtam a való s álmaim között különbséget tenni, s csak midőn ablakomhoz rohanva, előttem látám nyúlni Sztambult, s állóhelyemből mintegy kilencven gyönyörű minaretet számlálék meg, akkor győződtem meg, hogy amit láttam, mindazt valóban láttam.
Két torony, a vén-szerail és a galatai torony az, melynek magas tetejéről a világ legnagyszerűbb panorámája nyílik emberi szemnek. Mindkettő egy-egy hegyélen emelkedik, s én mindkettőnek erkélyére fölmentem. Itt állva, mint egy repülő madár tekinték alá Constantinápolyra és a tengerekre. Egy pillantással áttekintém Európát, Ázsiát, a Boszphort és a Marmara-tengert. Az egész roppant város lábaimnál terült el. Ha csak egy pontról volna szabad a földet nézni, azt itt kellene választani.
Három oldalról: északról, nyugotról, délről, három tenger-ág öntözi kék hullámaival e világvárost. A föld, mely a vizek partján lapos, ettől távozva mindinkább emelkedik, s számos dombokra és hegygerincekre oszolva, ezeknek oldalaiban a házak, templomok, kertek, kioszkok, tornyok, ciprus-erdők egymás fölött lépcsőzetesen emelkednek, mint egy ragyogó amphiteatrum, melyet szemlélni a tengerről épp oly gyönyörű, mint szép onnan a hullámzó tengerre s a messze hegyekre letekinteni.
Azon tengernyelv, mely nyugot-északra nyúlva, az Édesvizekben végződik s Aranyszarv nevet visel, a várost két részre osztja. Északra van Galata, Péra, Tophána, Funduklü s ezután a legkisebb mezei lakok falvai egész a Fekete-tengerig terjednek; délre van a szorosb értelemben vett Constantinápoly vagy Sztambul4, mely mint Róma, hét halmon áll, háromszöget képezvén, alakja egy hárfáéhoz vagy egy bőség-szarvához hasonló, melynek szája a most említett tengernyelvre nyílik, honnan nevezetét is vette. E háromszögletnek egyik oldalát a Marmara-tenger, másikat az Aranyszarv-öböl vize mossa, a harmadikat és legrövidebbet, mely a szárazföld felé van, mély ároktúl megelőzött s most szomorú omladozásban lévő hármas kőfal veszi körül, melyről váltva hol négyszögű, hol gömbölyű bástyatornyok rovátkosan emelkednek, zöld borostyán s más folyó növények leveleitől itt-ott sűrűn behálózva; ezek közül a tenger felé a legszélső ama híres hét torony, melynek sötét termeiben hajdan honáért halált nem egy magyar hazafi is szenvedett. Az így, részint bástyától, részint tengertől bekerített Sztambulba, hol keresztyén állandóul nem lakhatik, harminc kapu vezet: hét a száraz oldalról, kilenc a Marmara-tengerről és tizennégy a mély öbölrül -, melynek hossza egy mértföldet jóval halad -, s melynek két partját egy hajóhíd köti össze.
Sztambulnak alsó részét, Ázsiával szemközt, a Marmara-tenger partján, képezi a szerai vagy szultáni lak, mely kőfallal körülkerítve, magában egy kis város, s nem egyéb, mint rendetlenül elszórt tömkelege palotáknak, háremeknek, kioszkoknak, pavilonoknak, tornyoknak, miket egymástól roppant platánok s ciprusok ligete választanak el, és virágos kertek és zöld pázsitágyak és márvány lépcsőzetek és oszlopzatok s árnyékos folyosók, honnan éjjel és nappal hallani a közel tenger hullámainak andalító mormolását. Innen, e Szeraitól kezdve a lejtősön le, folyvást emelkedő hegy-háton leírhatlan fénnyel ragyog maga a város s benne a számtalan pompás mosé: Szent Sophiaé, Ahmeté, Bajazeté, Szolimáné, Szultán-anyáé, melyeknek száz meg száz dombtetői (kúp) kékre festve s itt-ott megaranyozva, a tiszta légben mint megannyi kis földgömbök domborodnak ki, s körültök hol párosan, hol négyesen, mint óriás oltárgyertyaszálak karcsún nyúlnak fel a deli alakú minaretek, csipke-modorban faragott két, sőt három erkéllyel ellátva s magasságban vetélkedve a körültök csoportozó ciprus-szálfákkal, melyeknek sötétzöld lombjai a mosék fehérségét csak jobban kitűntetik. A hegyhát élén a város tömege fölött üvegharangokkint lebegő e dombtetők, égők és szikrázók a nap tüzes fényében és ama sugár s könnyű minaretek a városnak mintegy arany koronáját képezik, melynek fogaiba a magas fák kellemesen fonják be zöldes ágaikat. E képnek harmoniáját bár megtörik, de nem rontják meg a múltkor ó emlékei; itt egy avas obeliszk van az Atmeidan piacon, ott egy fekete kormos csonka oszlop, s fölebb a mosék tetőivel egy vonalon Valens császár nagyszerű vízcsatornája, melynek magas ívboltozatai sötéten s hosszú vonalban nyúlnak el a házak fölött. S mindezek alatt aztán képzeld véghetlen sokaságát a mozaik tarkaságú épületeknek kék, zöld, veres és sárga színre festve s mindenféle faragványokkal fölcifrázva; képzeld a szultán, a basák, a mutfi palotái -, a divánt, melynek kapujától vette a birodalom a fényes-kapu címét, a márványból épített türbéket, mikben a szultánok sállal borított koporsói állanak -, a chínai tetőzetű gyönyörű kutakat, a roppant bazárokat s nyílvános fürdőket, miknek némelyikét harminc-negyven réz dombtető födi s messziről nézve légben függő halmoknak látszanak -, képzelj e virító házak közül felfelé nyúló facsoportokat, melyek a városnak egy kert kies tekintetét adják, s melyek körül, mint tavaszi pillangók füvek körül, fehér galambok s gilik ezrei szállonganak -, és képzelj e kép fölött, melyben városi fény s mezei zöld bájosan egyesül, egy örökké tiszta, egy mélyen kék eget s egy sűrű, de átlátszó fényködöt, mely minden tárgynak panorámai csillámot kölcsönöz, és ekkor talán lesz, de csak halványka fogalmad, Sztambul tündéri szépségéről.
Az öböl átelleni felén terülnek Galata, Péra s a többi városok, három-négy hegy menedékes oldalán, melyek aszerint fogynak, amint a tengerekhez közelednek. A kép itt talán kevésbé fényes, de nem kevésbé festői és változatos. A házak itt is különféle színűek, a dombtetős mosék s oszlopszerű minaretek itt is számosak s körültök mindenütt mint hű társak, zöldellve emelkednek a ciprusok, platánok és fügefák a kertekből, mik nélkül alig van lak. A két temetőtéren kívül, mely nagy mint egy mező és árnyékos mint bármely sűrű erdő, a házak közt művelt földek és kertek elhintvék, hol a török nők gyermekeikkel vígan s gondtalanul játszadoznak, nem is sejtve, hogy a magasból egy szem őket meglesi. E városrészeket itt-ott éles hegyhátak választgatják ketté, melyeket kertek, kioszkok, chínai házikók, széplakok (pavilon) s virágágyak koronáznak meg, néhol viszont mély torkolatok nyílnak, melyekből az elsüllyedt házaknak csak tetői, a fáknak csak ágai s a minareteknek csak fénylő gombjai nyúladoznak ki meglepőleg.
A szűk utcák tekervényei, mint megannyi hegyi patak kiszáradt árkai, futnak a tetőkről le a tenger felé, s bennök a tarka és kiáltó színbe öltözött emberek hemzsegő alakjai a magasból tarka kavicsoknak tetszenek.
E gyönyörű, e festői, e pompás látvány előtt, mely a hegyoldalak lépcsőzetes emeletein egy roppant amphiteatrumot képez, s mely a szemlélővel minden redőit s részeit láttatja, úgy hogy egy keleti költő túlzás nélkül egy kiterjesztett pávafark pompájához hasonlíthatta, e ragyogó és ezer színű látvány előtt három felől három tenger sima lapja mint ezüst tükör terül el, mely a tárgyak szépségeit szemkápráztatóan sugározza vissza. E vizeken szemünk merengve bolyong és fáradság nélkül egy pilllantásunk a Fekete-tengeren jár, másik már délre a Hellesponton andalog. Előttünk az öbölben a kéklő habok közepén egy kis fehér toronyka áll (Leány- vagy Leander-torony), egy gyönyörű, egy valóban költői kép, alap nélkül látszván libegni a víz színén, mint egy úszó hattyúcska. Különben az öböl amilyen nagy, olyan nagy benne az élet és mozgás. Tíz-tizenkét ezer vickándozó, s ékes sajka, hol egyenkint, hol csoportban, hol követve hol metszve egymást nyílsebességgel szaladoz Ázsiából Európába, a Boszphorból a Marmara-tenger felé, vagy megfordítva, s oly nagy törekedéssel jön és megy, hogy az egész, ha nem egy kis tengeri harcnak, de mindenesetre egy igen mulattató hajóversenynek látszik. Roppant vitorláival néha egy-egy nagy hadi hajó méltóságosan halad egyik tengerből a másikba által s üdvözli a Szultán palotáját dörgő lövéseivel, miket a távol hegyek visszhangjai későcske, de annál többször hangoztatnak vissza.
Rendesen e páratlan öbölben foglal állomást a szultán egész hajóhada is, ötven-hatvan hadi hajó, s bár nagy testök s duzzadó vitorlájok sötét árnyékot vet a hullámokra, a többi kalmárhajók útjában nem állanak, oly tág az öböl, de annál inkább nevelik a tájkép festőiségét; kivált midőn ünnepnapokon ők is zászlókba öltöznek és ágyútorkaik búsan megszólalnak. Némelyik közülök oly közel áll a parthoz, hogy a révek kanyarulataiban az élő fák s árcobok tetői összeérintkezve s vegyülve nyúladoznak ki. Ezenkívül a tágas kikötő partjait sok ezer kereskedő-hajó, gőzös és vitorlás, s a világ mindenféle zászlóitól virító, lepi el, melynek árbocai ünnepnapokon fölékesítve lévén, az egész egy virágzásban lévő erdőhöz hasonlít. A Fekete-tenger felé mind az ázsiai, mind az európai parton kertek, falvak, paloták sora mint egy színes szalag nyúlik; középen, az ázsiai oldalon, fényes és számos moséival, minaretjeivel Szkutari, mint egy kisebb Sztambul tűnik fel, emelkedő tetőin elkülönözve álló gazdag palotákkal, a tengerparton, a körülte zúgó tenger színe felett oszlopokon épült kávéházakkal, s mögötte a híres temetőhely sötét ciprus-erdejével; - jobbra dél felé, a Marmara-tenger, kékellik a habjain nyugvó Herceg-szigetek békés csoportjával, melyeken túl a nicomediai ködfedte öböl nyílik, messze, messze, mint egy bizonytalan álomkép; ezen túl az ázsiai partok homályos láthatára, ennél is távolabb Olymp ködpára lepte hegyeinek magas csúcssora, melynek havai egész idáig kifehérlenek.
Íme, ezek teszik a roppant tájkép főbb vonásait, hogy úgy mondjam, anyagát, rajzkörét. De ha mindehhez hozzá adjuk a különféle színeket, s ezeknek száz árnyéklatait, amint a tárgyakat velük maga a pazar természet színezi, s amint e színeket az ég, a szél, a nap, és az órák különbsége szerint mind a szárazon, mind a vizeken ezerféleképp változtatja -, ha képzeljük, hogy a kelő és nyugvó nap sugárai a magas fák és minaretek csúcsait ragyogtatva érintik s a mosék érc dombtetőit s Sztambul és Szkutari veres és sárga házfalait mint egy lángözönnel tűzbe borítja; - hogy a támadó vagy csillapodó szél a tenger hullámait most zúgva fölveri, majd hasonlóvá teszi egy megaludt, csendes, de fénylő ónolvadékhoz -, hogy nappal e várost a hőség ezüst ködén keresztül szemléljük, melynek átlátszó páráján belől fehér galambok csoportosan keringenek, és éjjel a tiszta ég alapján a nagyszerű dombtetők, a sugár tornyok és ciprusok kecses árnyalakjait (silhouetjeit) látjuk lenyomódni -, hogy mindenütt, ahova tekintünk, a tengerparton, a hidakon, a piacokon, az utcákon a világ minden népeit szokatlan és a legváltozatosb köntösökbe öltözködve szemléljük tarkállani, milyeneket csak színpadokon és festményeken szoktunk látni -, hogy e nyolc városnak s a húszezer hajónak tompa moraja, szárazról és vízről a kapkodó szellő által fel-felhozatik hozzánk a toronyra, hol állunk -, hogy a hadi hajókon az imádságra hívó ágyú dörgése naponkint többször meg-megdördül s intő szavát a visszhangok partról partra küldözik -, ha meggondoljuk, hogy e szép kék ég csaknem mindig oly tiszta, e mély tenger csaknem mindig oly csendes, s e kies tájon csaknem mindig örökös tavasz virít -, ha emlékezünk rá, hogy Constantinápolyban vagyunk, határszélén három világrésznek, honnét Ázsiába látunk, s harminc-negyven óra alatt Afrikába juthatunk: csak az, ki mindezt együtt és egyszerre hallja, látja vagy képzeli -, ha ugyan ezt teheti emberi képzelet -, csak az fog magának Sztambul leírhatlan s valóban tündéri szépségéről némi bágyadt képet alkothatni.
Észreveszem, hogy ismételem magamat, s ugyanazon képet s tárgyat újra meg újra használom s nevezem. De mit tegyek? A szó s tárgy lapomon mindig ugyanaz, de a tárgy, a kép, a benyomás nekem mindig más, mindig változik aszerint, amint azt más-más helyről nézem. Érzem, Sztambult leírni akarván, lehetetlen munkába fogtam. Nyelv azt le nem írhatja, művész le nem festheti, a photographia sem adhatja vissza, mert Sztambul puszta hív rajzképe változó színei nélkül kevésb a holtnál, melyben élet már nincs.
De Constantinápoly nemcsak nappal szép, éjjel is az, sőt fölséges, midőn a galatai, szerai és szcutarii fénytornyok meggyúlnak -, midőn a számtalan hajók árbocerdejét mécsek világoló serege borítja el -, midőn a tiszta kéklő égen a csillagok sokasága szikrázva megjelen, s mindez a tengerek hullámaiból visszatükröződvén, egy kétes, de bájos fényt terjeszt el az egész nagy képen, láttatván ennek nagy tömegeit s alakmetszvényeit, s eltakarván vagy megszelidítvén az apró részleteket. Kivált nagyszerű, fölséges s csodálatos Constantinápoly most, a Ramazán-ünnep éjjelén. Ez ünnep egy egész hónapig tart, mely idő alatt napköltétől napszálltáig a muzulmánnak sem ennie, sem innia nem szabad, s a böjtölés oly szigorú, hogy még dohányozni, sőt virágot szagolni is tiltva van. Azonban e tartózkodás bármi terhes, kivált nyárban és kivált a köznépre, mely éhen s szomjan kénytelen napi dolgait végezni, nincs rá példa, hogy e tilalom, legalább nyilván, megszegetnék. Midőn a nap lenyugszik, ágyúdörgések adják a hívőnek tudtára a bőjt végét, s ekkor a holt város halottaiból mintegy fölelevenedni látszik, és mindenki, gazdag és szegény, úr és pór, férfi és nő és gyermek rohan az élv gyönyöreinek, kipótolni igyekezve éjjel, mit nappal elmulasztott, s az evés, ivás, vigalom, járás-kelés, szóval az ünnep és lakoma tart egész hajnalhasadásig, midőn új ágyúszók az új bőjt kezdetét hírül adván, a lakomának, mint egy bűbájos vesszőütésre, rögtön vége szakad. Lehetetlen oly szépet s pompásat képzelni, milyen Constantinápoly egy ilyen ünnep éjjelén; Aladin bűlámpája nem mutat ily gyönyörű látványt, sem az ezeregy éjszaka meséiben ehhez hasonló tündéri világot nem találni. Főképp varázs látvány a két tisztán muzulmán város tekintete túl a tengerparton, Szkutarié, mit a régiek aranyvárnak (Chrysopolis) neveztek, és a hét halmon fekvő Sztambulé, melyben a mosék gömbalakú dombtetői s száz meg száz minaretjei mindenféle színű s alakú lámpákkal, koszorúkkal, rajzokkal s tűzben égő egész korán-mondatokkal megvilágítva lévén, s mindezen kígyózó tüzek a légben magasan függvén, folyván s fűződvén össze, e roppant fényt még növelik az utcák, paloták, középületek, bazárok szinte tarka, szinte gazdag, szinte csodaszerű megvilágításai. Ha még ehhez hozzá vesszük a tekervényes utcák tömkelegét, melyekben Ázsia, Áfrika, Európa összegyűlt tarka népe gyalog, lóháton, kocsiban jöve-menve itt festőileg tolong, ott a nyílt ajtajú kávéházak s csemegeboltok kerevetein keresztbevetett lábakkal ül s dohányát kéjelmesen füstölgetve, kávét és serbetet szörpölget, amott a piaci étek- s gyümölcsárusok színes lámpákkal körülállított asztalait gyűlöngi körül, tovább kóbor táncosok és zenészek csörgő dobját, mandolinját, dudáját, fuvoláját s orrhangú énekét hallgatja -, ha hozzá vesszük, hogy a várost a tenger hajlásai szerint minden oldalról hajók sokasága szegélyzi körül, melyeknek rúdjain s kötelein mindenféle színű s alakú lámpák különbféleképp elhelyezve, a hűs szellőben hintázva függenek, miket néha egy-egy örömlövés fellege ködként borít el -, ha hozzá vesszük még, hogy e roppant fényt, e sokféle színt, e mindenféle alakot a nyugvó tenger híven visszatükrözi, s a vizek ekképp magok is szivárványos színt kapván, elolvadt drágakövek rezgő folyadékának látszanak; mindezt összevéve, e várost s e látványt így valóban egy nagyszerű színpadi mutatványnak véljük, és az is, de olyan, melyben semmi nem utánzott, minden való, mert itt a víz maga a hullámos tenger, a láthatár maga a szabad természet, mik fénylenek, magok az élő csillagok és kéklő mennyezete a képnek maga az örökös ég.
S hogy el ne feledjem, miképp e város muzulmán város, emlékeztetett rá a félhold, mely csendesen úszva haladt át a tiszta esti égen, mint a birodalom élő címere, melyet a mennyre, mint kiterjesztett zászlóra, maga a teremtő ujja hímzett oda.
Azonban, midőn e gyönyörteljes világ tekintetében néző szemem s képzeletem mintegy elrészegült, anélkül, hogy kifáradt volna, mivel magas álláspontomról nem a részleteken, hanem egész csoportozatain legeltetém, az uralkodó eszme lelkemben az volt, mi Sztambult különösebben jellemzi. Némely városoknak elég tekintenünk külsejét, hogy tudjuk s eltaláljuk, ami eszmét s életet azok épületeikben képviselnek. Emlékezem, hogy midőn a capitolium ormáról Rómát szemlélém, diadalkapuit, obeliszkjeit, emlékoszlopait, színköreit, vízboltozatait, fórumait, s többnyire mind romokban, érezém, hogy egy nagy birodalom sírhelyén járván, Róma az emlékek városa -, midőn Edinburgh várhegyéről letekinték az új város utcáira, melyek oly szépek és tiszták, zöld téreire, melyek oly szabályosak és műveltek, házaira, melyek oly csinosak s oly gondosan bezárvák, éreztem, hogy Edinburgh művelt, tehetős, okos, kéjelmet kedvelő, gondos s belsejében boldog családok városa -, midőn Szent Pál csúcsáról Londonnak utcáin a méhszorgalmú népet hemzsegni látám, és a sok tért, a tágas hajóállomásokat, és látám a számtalan gyárak füstölgő kéményeit a házak sokasága felett kinyúladozni, mindez tudatta velem érthetőleg, hogy ez a kereskedelem, munka és ipar városa. Sztambulnak épületei közül mik tűnnek ki legjobban? Az emberek házai mind színesek, mint a virágok, melyek őszszel elhervadnak, s csaknem mind fából alkotvák, tehát nem tartósak, mert, mint a keleti költő mondja, az élet utazás, az ember vándor, a lak egy vendéglő, mibe alig térünk be, azonnal elhagyjuk, tehát mire való volna kőlak embernek, ki utazó lévén, a földön soká úgysem maradhat? Kőből Sztambulban főképp a jótékony intézetek, mint az iskolák, fürdők, tápházak s bazárok vannak, és ezekkel néha hasonló alakban s mindig hasonló egész tetővel építve a mosék, Istennek e házai, magasan lebegő dombtetőikkel, sugáran felnyúló minaretektől körülvéve, s hogy annál jobban kitűnjenek, falaik mind fehér színben ragyognak. Mint a zöld síkon felhányt magas halmok, jegenyéktől körülnőve, az utazónak messziről szemébe ötlenek, úgy uralkodik mind éjjel a hold fényében, mind a napnak délibábszerű fényködében Sztambul házserege felett a sok magas mosék dombtetője, magas minaretektől s ciprustetők lombos ágaitól körülállva, s ezeket tündökölni látván az utazó, ha nem mondja is, érezi magában, hogy e város a jótékonyságnak s a hitnek városa. S valóban, ha van város, hol a jótékonyság erénye gyakoroltatik s Isten őszintén dicsőíttetik, az Sztambul, a török nép fővárosa.


IX. Constantinápoly belsejének s különböző városrészeinek képe. Sztambul, Péra, Galata, Phanar, Balata. Házak, utcák, boltok, hal, zöldségpiac. Magyar emlékezetek. Egyiptomi fűszerbazár. Fegyver, selyem, drágakő, sarubazár. Kalmárok jellemzése

De ha Constantinápoly szép, nézve azt a magasból mint madár s messziről mint egy látcsövön, tekintve közelről sok van benne, mi kellemetlen és undorító. A színpadról vett hasonlatosság illik rá minden tekintetben; ez is elbájolja azt, ki szemközt s távolról nézi, de ki a díszítmények mögé pillant, annak ábrándjai nagyrészben elröppennek.
Constantinápoly utcái lejtősek, tekervényesek, kövezetök rossz, és átalában szűkek, annyira, hogy néhol a szemközt lévő házak ablakaiból jó barátok akár kezet foghatnak. Járni bennök óvatosan kell, különben kőbe, lovakba, szekerekbe, vagy teherhordókba botlunk untalan. S roppant teher az, mit ezek egyesülve odább szállítanak, kettő-kettő visz vállán egy izmos rudat, s mindenik szomszédja vállán nyugtatván karját, ekképp négy, sőt hat ilyen rúdon a legnagyobb terheket elviszik, egy-egy egész tár, mit itt vállaikon hordanak. Néha a tevéknek egész sora jön velünk szemközt, mindenféle kosarakkal s árukkal oly nagyon megterhelve, hogy ezek a két sor ház falait csaknem érintik. A gazda maga, ülve egy öszvéren, elől megy, s kötélen vezetve halad utána az első teve, melyet a többiek nyomába lépve követnek. Tizenöt-húsz teve van ekképp összefűzve, s olykor mindenik egy hangos kolompot hordván nyakán, csengésök valóban fülkábító zajt okoz. Az öszvérek hátaikon építésre szükséges téglákat, köveket, gerendákat cipelnek, mik tágan lévén kötelekkel összekötve, le-leomlanak, s az utcát elborítván, a járást lehetetlenné teszik. Ehhez járulnak a víz- és olajhordók széles bőrtömlőikkel, a gyertyamártók, kik a még friss, csaknem csepegő gyertyákat hosszú póznákon vállaikon lógatják, a süteményesek, kik sültjeiket egy kerek polcon fejökön, egy öblös kosarat, mint mozgó boltot, nyakukon, egy asztalt hónuk alatt vive kiáltoznak, és a mészárosok, halárusok, kik májat, tüdőt, belet, combot s mindenféle véres állattagokat rudakon hordva, ahányszor mozdulnak, mindannyiszor véresőt hintenek magok körül. Számtalan piaci konyhák füstölögnek a szabadban, s a nem mindig friss olajnak, zsírnak csömörletes gőze felejteti velünk a rózsákat, mik, fájdalom a távolban illatoznak. Az ízletes citrom, narancs, dinnye s egyéb óriás nagyságú gyümölcsök sikamlós héjai az utcákon elhányva hevernek, s ilyen szeméttel tele van a tengerpart is, hol a zöldségárusok a lefosztott lapokat gondatlanul bűzhődni hagyják, s hol a különféle színű halak roppant halmaza, ha csodálatos alakjaival a szemet gyönyörködtetik, de erős, sokszor büdös szaguk az orrnak kellemetlen. Koldusok sem hiányoznak, kik csonka tagjaikat s undorító sebjeiket mutogatva ülnek vagy járnak, várva az alamizsnát, mit a török pazarolva osztogat. De idegennek még felötlőbb az a sokezerre menő gazdátlan kutya, mely hol egyenkint, hol csoportban szaglálva sétál, fut vagy heverész az utcákon, nem félve senkitől, de nem is bántva senkit, kölykezve s hálva mindenütt szabadon, s élve abból, amit talál, amit lop, és amit a jószívű hívőktől kap. Idegen óvakodjék itt bántani ebet, például, ha ez neki nem térne ki, mit sok nem tesz, mert hisz ők is a város polgárának -, s joggal - tekintik magokat, bizonyosan bosszút állnának érte a törökök, kiknek vallási ágazatok parancsolja az állatokat kímélni, sőt táplálni. E gondolkodásmód egy sajátságos keresetnek adott itt lételt; ti. emberek, kiket dzsigerdzsinek hívnak, fel s alá járnak a városban, a vállunkon hordott póznát nyers tüdőkkel s májakkal tele aggatván, miknek szaga számtalan kutyát s macskát csődít körültök össze. Mindig találkoznak kegyes lelkek, kik tőlök egy pár darabot megvesznek, s az éhező állatok közt kiosztják. Azonban e részvevő szív nem gátolja őket, hogy midőn lovat bérlenek ki, melyen, itteni szokás szerint, az utas a meredekebb utcákon fölviteti magát, ők is a ló farkába kapaszkodva kínosan huzatják fel magokat. Világítva, a város ritka helyen lévén, este papírlámpával szoktak az emberek jönni és menni, ki éjjel anélkül találtatik, készen lehet rá, hogy az éjet az őrházban kemény padágyon töltendi.
Mindenesetre Constantinápoly belsejében rend, tisztaság és csin hiányzik, de mégis meg kell jegyeznem kettőt, egyik: hogyha e részben Bécshez, Londonhoz, Amsterdamhoz nem hasonlítható is, de lejjebb sem áll, mint Szicilia s Portugalia fő- és Európa tartományi városai; másik: hogy kivált az örmény görög, frank, általában a keresztyén s zsidó városrész piszkos s szemetes, s ehhez képest a törökök által lakott Sztambul valóban tisztának mondható. Ha nem tisztább a város, ez a török kormány hibája, de másrészről, hol csin s tisztaság van, az a török faj érdeme.
Constantinápoly, lakosait tekintve, több városrészből áll, mely mindenik más-más fajnak szolgál lakhelyül. Sztambul vagy a régi Byzánc és Tophana kizárólag muzulmánok lakhelye, Galata és Péra a frankoké; Phanar a görögöké; Balata a zsidóké; az örmények is külön laknak.
E városok összegében a fénypont Sztambul, melybe három oldalról harminc kapu vezet, mik esténkint mindig bezáratnak, minthogy ott keresztyén állandóul nem lakhatik. Utcái partoldalakban meredeken mennek föl és le, s oly tekervényesen, hogy ki nem vigyáz, azon veszi észre magát, hogy gondolván egyenesen haladni, azon pontra tért vissza, honnan elindult. Két oldalt állanak a török házak, többnyire faragványos fából építvék, változó alakban s festve különféle színre, mert keleten semmi nem egyforma, s a házfödelek, mik nálunk oly rútak, itten oly kecsesek, oly szeszélyesek, többnyire chínai metszetűek, vörös cserépzsindellyel befödve, melyek tetején aranyos sárkányok ragyognak, s kihajló szögletein rézbojtok vagy harangocskák függenek. A török ház rendesen földszintből áll, mely egyemeletes; ez emelet az utcára kikönyököl s e kihajló rész oszlopokon nyugvó erkélyt képez. Ez erkélyek sűrű rácsozattal befonva lévén, a nők mulatóhelyei, kik ott a hűs léget élvezik, nézve az utcán menőket, anélkül, hogy tőlök láttathatnának. A kétszárnyú kapu, melyen vas vagy rézkarika függ, a pitvarba vezet. Néhol a ház mögött árnyékos kert zöldell, melynek közepén van a hárem, mi törökül tiltottat, rejtettet jelent. Itt-ott a ház tetején széplát is (veranda) van, de csak ott, honnét a szomszéd udvarába
s hárem-kertébe nem láthatni, mivel ez tilos, s ha pörre kerül a dolog, azt vagy le kell rontani, vagy a szomszédnak joga van a maga udvarát s kertét kandi szemek elől magas deszkafallal biztosítani. Az utcára nyíló boltok két-három lábnyi magasságban emelkednek a föld felett, többnyire szűkek, és homlokukat egy tarkára festett párkányzat ékesíti. Nappal mindig nyitvák, sem rács, sem üveg nem választja el az utcától, este egy leereszthető palánkozattal záratnak be. A bolton sem neve, sem címere, sem kirakata nincs, mire való is volna ez, midőn az egész bolt a szem előtt fenékig tárva áll? A vevő künn az utcán állva, válogat az asztalul szolgáló polcra hányt mindenféle áruk közt. S ott ül a kalmár egy alacsony emelvényen, keresztbe vetett lábakkal, szájában hosszúszárú pipával, s hol dolgozva, hol henye ujjai közt török olvasóját számlálgatva, leírhatlan nyugalommal s egykedvűséggel várja a vevőt, mint a járókelőket nem hívogatja, úgy a távozót sem marasztalja, s ami tőle kívántatik, azt is oly késedelmesen mutatja elő, mintha eladni szándékában nem volna. A törökök azt mondogatják: "Ma itt vagyunk, holnap elmegyünk. De mikor? Ki tudja megmondani? Utódaink kezdjék, amint mi kezdettük." Nagyobb boltokban szokás a vevőt pipával és kávéval megkínálni. Midőn az imádság ideje elérkezik -, mely naponkint ötször fordul elő - a kalmár szó nélkül ott hagyja vevőjét, s csak miután imádságát a bolt hátuljában elvégezte, dolgát vele akkor folytatja.
Sztambulnak azon részét, melyet a Marmara-tenger mos, az új-szerai vagy szultán-palota foglalja el, körülkerítve magas kőfallal, min itt-ott a ciprusok s platánok sötét-zöld lombleple borul át. Ez az a híres lakhely, mely bölcsője volt az ozman birodalomnak, hol annyi véres politikai s titokteljes szerelmi dráma lefolyt, de mely a janicsárok kiírtása óta megszűnt a szultánok állandó laka lenni. Nem egy palota ez, de egy egész város, egy roppant kert-erdő, melyben elszórva számtalan palota, kioszk, pavillon van, itt nehány kies halmon egy-egy kis mosé emelkedik, odább Bajazid régi várának pompás omladékait futja be a borostyánok zöld fátyola, a veteményes kertek platánjai alatt nádkunyhókban, zúgó patak partján szerecsen rabszolgák laknak, kik a földet művelik; eleven pázsit és virágágyak váltják fel az árnyékos erdőket, miknek szabadon nővő fái néha nyolcvan lábnyi magasra nyúlnak föl, itt-ott fehér márványlépcsőzetek s faragott kőkarzatok kötik össze a völgyeket a zöld halmokkal, és mindenfelé látni a sok friss szökőkutat, melyek hangosan s habzva fecskendeznek, s a ligetek bokrai között a vad galambokat, melyek nyögdécselve búgnak, mindenütt, ahol egy domb, ahol egy fok van, mely a városra vagy a tengerekre gyönyörű kilátást nyújt, ott egy kisebb vagy nagyobb palota vagy nyílt csarnok is van, kioszk-alakban építve alacsony födéllel, mely a faltól hat-hét lábnyira előrehajlik, támaszkodva ékes faoszlopokra, miknek mór-ízlésű faragványai mozaik modorban kifestvék.
Mi tér ez elhintett sok épületek közt marad, az vagy zöld pázsit, vagy virágkert, vagy árnyékos berek, melynek virágos lombjai szelíden borulnak a pavilonok tetőire. Leghátul, közel a tengerparthoz, vannak a háremek, de azokhoz közelíteni sem szabad, csak messziről látni a sűrűn elrácsozott ablakokat s a magas erkélyeket, miknek aranyos vasfonadékait illatos virágok hálója futja be, s melyek mögül a nők -, mint megannyi fogoly fülmilék -, merengve gyönyörködnek a kertekben, a városban s a tenger zúgásában, talán irígyelve a menő habokat s repülő felhőket -, talán nem, ki tudja? Mi nagy helyet foglal el a császári lak, arról fogalmat adhat annak meggondolása, hogy a szultán mindent táplál, ki udvarához tartozik s így az ő udvarában naponkint tízezer személyre főznek; de e lakhelynek bájait egy európainak megmagyarázni már nehezebb.
A török nem roppant paloták rideg falain belől keresi az élvet és gyönyört, hanem a szabad és szép természet boldog nézelésében. Ezért építé urának lakát e páratlan kiességű fokra, honnan csak körültekinteni már valami felséges kéj, ezért a szultán e palotája nem egy roppant kőhalom, mint az európai fejedelmeké, hanem számtalan lakok, kioszkok, pavilonok, márványfürdők, mosék, fegyver- és kincstárak ügyesen elhintett sokasága, és udvara nem egy kikövezett négyszög tér, hanem egy egész vidék, tele mosolygó kertekkel, hol százados fák szabadon nőnek, mint az őserdőkben, tele apró dombokkal, miknek tetőjén ékes kioszkok tündéri távolba új meg új kilátást nyújtanak, tele csörgő patakokkal, tiszta szökőkutakkal, zengő madarakkal, virágágyakkal, miknek édes illatától terhes a lég; szóval, szerencsés ura e laknak akárhova fordul, szeme mindenütt szelíd gyönyörrel találkozik, körülte csend, árnyék, illat, madarak szállása, távolról hűs fuvalomtól kísérve a tengerek ábrándra hívó mormogása hallatszik, s a szem előtt jobbra és balra, elől és hátul a legbájosabb s legnagyszerűbb vidék nyílik, mit Isten keze alkotott. Különben kelljen-e rajta csodálkoznunk, ha e helynek lakói némileg rabok lévén, a szabad természetet kedvelik?
A szerai nagy kapuján nyugatra kilépvén, szakadatlan sorát találjuk a legpompásabb moséknak, a legmagasb minareteknek, a vezérek, a seik-ul-izlam vagy nagy-mufti s a szultánnék fényes palotáinak, a megholt fejedelmek márvány-síremlékeiknek, a chínai alakú kutaknak, melyeknél fogadott emberek vas-, réz- s aranyos kupában az elmenőknek a hűs vizet ingyen osztogatják, a tápházaknak, akadémiáknak, közfördőknek s vendéglőknek (hán), és bezesztánoknak (bazár) melyek mind dombtetőkre lévén építve, ezek a város polgárházai fölött hol kéklő színben, hol fénylve magasan kidomborodnak. Csak itt-ott bukkan az utazó emlékekre a régi görög birodalomból, melyek szomorúan tűnnek fel a viruló török épületek körül, mint a felszántott ó temető hullámzó vetései közül egy-egy megdőlt sírkő kinyúladoz. A hyppodromi (at-meidan) piacon van Theodoz sugár obeliszkja, s a kígyóoszlop bronzbul, mely egykor Delphosban állott; közel hozzá Marciáné gránitból, távolabb Constantiné porphyrból, mely bár csonka, de magas helyen állván, messziről meglátszik, s fekete színe miatt égett oszlopnak neveztetik; túl ezen van az Aszpár-cisterna (víztartó), melynek kúpos boltozata hatvannégy márványoszlopon nyugszik, és a tenger partján van a híres ezeregy oszlopú földalatti víztartó, mely most egy selyemfonónak szolgál műhelyül. De alig képzelhetni festőibb látványt Valens császár vízcsatornájánál (épült 336-ban Kr. sz. után), mely majd négyszáz öl hosszaságban egymásra épített kétsor ívezetével a város harmadik s negyedik halmát összekötvén, uralkodó magasságban vonul el nemcsak a házak, de a minaretek fölött is, s midőn a lenyugvó nap boltozatának nyílásain, miknek egét zöldellő bokrok s borostyánok lefüggő ágai törik meg, bíbor színben égő sugárait viszszaküldi; ez valóban oly nagyszerű látvány s oly varázskép, melyet semmi ecset vissza nem adhat.
Regényes sétát nyújt még a pompás kőfal, mely Sztambult a száraz oldalról védi, s kezdődvén a Marmara-tengerparton, a híres Héttoronynál, végződik az édesvizeknél az Aranyszarv-öböl végén. E hármas kőfal ötven-hatvan lábnyi magasságban emelkedik a föld színe felett, szürke s márványszerű fehér kőből művészileg építve, s minden háromszáz-négyszáz lépésre egy-egy izmos torony áll -, de most mindez romlott állapotban van, a széles árkot veteményes kertül használják, s a hasadékokban, a rovátkokon, a tornyokon virágok, bokrok és fák sűrűn lengenek, miknek ágain fészket sivító sasok rakosgatnak. Hiában, e hatalmas kőfalak nem bírták a régi birodalmat megvédeni; jelképei,
a híres sasok, emez omladékokon üvöltöznek, de azon, ami él, ami áll, ami ragyog a templomokon, középületeken, hajók árbocain, mint címer a félhold uralkodik.
Egyik kaput Egri kapunak hallván neveztetni, azt véltem, ez hason nevű városunktól vevé nevét, de csalatkoztam, egri törökül: görbét, félsziget jelent, és e kapu fekvése görbe. De a Top (ágyú) kapu egy magyartól vette nevezetét, amaz Orbántól, ki II. Mohamednek, Constantinápoly hódítójának egy oly óriás ágyút öntött, melyet ötven pár ökör nehezen vont odább, s tizenkét arasztnyi kerületű golyója tizenöt mázsát nyomott. 1453. április 6-án ez ágyúval kezdetett meg Byzanc ellen a roham, a Topkapu előtt állíttatván fel. Több más nyomai is vannak e vidéken a magyarok emlékezetének. A Herceg-szigetek legfőbbjén, azon, melyet Prinkipónak neveznek, s melytől az egész bájos szigetcsoport kapta nevét, a tengerparti azon szikla-piac, hol az úri társaság esték hűsében összegyűlni szokott, egy hajdani magyar követettől most is Magyar-térnek hívatik.
A szép Diván Jolli utca mellett pedig van egy kapu, melyet Parmak- (kéz-ujj) kapunak neveznek egy Magyar Ali Agától, ki hitét megtagadván, a török janicsár seregben szolgált, s egy csatában bal karját, s jobb kezének négy ujját elvesztvén, a szultántól nyugdíjat húzott. Boltocskája e kapu mellett állott, s mértékletes, tiszta erkölcsű, igazságszerető és vallásában buzgó levén, szomszédjai úgy nézték őt mint a jámborság példányát. De néha-néha becses dolgokat vevének nála észre, piszkos övéből drága kövekkel kirakott tőrnyél csillogott ki, ujján olykor gyémántos gyűrű ragyogott, s egyszer rongyos erszényéből, mit keblébe szokott dugni, egy jóféle gyöngyből fűzött olvasó csúszott ki. Ilyesmi aztán szóbeszédre ada alkalmat, de a török nép nem csodálkozik, ha rongyot és aranyat együtt lát, hisz
a szerencse vak; azonban egy éjjel Ali Aga zsákkal vállán a tenger felé menvén, az őrség által megvizsgáltatott, és ebben egy megöltnek teteme találtatván, kisült, hogy neki egy más városrészben szép laka van, hol nemcsak szerelemben és dőzsölve élt, hanem bordélyházat is tartott, s a gazdagok, kik buja hölgyeinek hálójába kerültek, áldozataivá lőnek; ekképp a bíróság által karóra elítéltetett, de ennek végrehajtása előtt egyetlen ujja, mivel gyilkosságait elkövette (egy ráillesztett hegyes árt az áldozat agyvelejébe döfvén), e Parmak-kapu szárnyai közt szétzúzaték.
Az örmények, kiknek száma 100 000-re megy, egy külön városrészt laknak, melyben sem rend, sem tisztaság nem hiányzik. Ők többire beszélik a török nyelvet, de örmény betűkkel írják. Ámbár keresztyének, a török szokás és divat szerint élnek, s nőik, kik feltűnőleg szépek, fátyolozva járnak az utcán, de házaikban fátyol nélkül láthatók, hol a férfiakat keleti modorban, azaz méltósággal, de az alázat minden jeleivel szolgálják, csaknem térdre borulva fogadván a ház vendégét, kinek ruhája széleit tisztelettel érintik, s társalgás közben minduntalan vagy homlokukhoz vagy szájukhoz viszik puha s hófehér kezeiket, mintha szerény szókkal csókokat is akarnának elhinteni. E faj becsületetes, értelmes, rendszerető, tevékeny; mindeniknek van foglalkozása, vagy művész, vagy mérnök, vagy orvos, vagy gyáros, vagy katona -, csak költőik nincsenek. Többnyire ők rendezik a birodalom pénzügyeit, s néha a fejedelem tanácsába is meghívatnak.
A görögöktül lakott városrészt Phanarnak nevezik, s innen származik a phanariose nevezet, mely a török szolgálatban lévő görököknek adatik. E városrész házai kőbül építve és kiülő erkélyekkel s karcsú oszlopokkal ellátva lévén, elég díszesek, bár barnára festve lévén, sötétek, minek oka az, hogy egykor a keresztyének, fajonkint, mind ruháikban, mind házaikban bizonyos színre valának a hódítók által szorítva; azonban e városrész csendes, hallgatag, mintegy félelemmel van tele, s benne a régi görög nagy családok ivadékai úgy szólván elbúva élnek, a fényes múlt emlékeivel s egy hasonló jövő reményeivel táplálva képzeletdús lelkeiket. Mindenesetre nem kis engedmény volt a hódítók részéről, hogy egyházaik s belső nemzeti dolgaik igazgatása nekik meghagyatik, s azt a patriárkával együtt máig is a nemzet főbbjei kezelik. Házaikban a földszinti szobák rendesen szerényen, sőt szegényen bútorozvák; e szokás még azon vad korból veszi eredetét, midőn rájok a gazdagság a kincsszomjas basák részéről veszélyt hozhatott, de az emeletek termei, hol az asszonyok fogadnak,
s hova török nem mehet, mivel vallásos erkölcsei tiltják, az arany, ezüst, bronz, selyem, bársony, drágakő pazar fénnyel ragyog. Nőik szépségben az örmény nőkkel vetélkednek, kiknél ha kevésbé vakítók, de azokat a kifejezés s a vonások nemességében haladják, mint a tetszelgésben s a fényűzésben is, mely selyem, bíbor, arany és drágakövek magára halmozásában ízlést ritkán, határt még ritkábban ismer.
E faj mindenütt, ahol van, ész-, szellem- és képzeletdús, ezenkívül élénk, vállalkozó, de hiú mint bármely nő, s itt ezen felül meg különösen önző, cselszövő, hitetlen, hízelgő, udvaronc, ki eréllyel szolgálja a törököt is -, bár gyűlöli -, midőn benne saját hasznát is föltalálja. E tulajdonoknak köszönheti e faj, hogy diplomáciai ügyekben magát a töröknél nélkülözhetlenné tevé, s hogy ez századokon át közülök választá Moldavia, Havasalföld, Szerbia és a nagyobb szigetek fejedelmeit, mint a tolmácsokat is, kik a diván és az európai követségek közt, szóbeli üzenet alakban az értekezéseket vezették. De mióta Görögország önálló országgá lőn, s mióta e faj Miklós cár merész terveibe bízva, a muszkák iránti rokonszenvét nagyon is elárulá, s kivált mióta egyrészről az itteni európai követek a tolmácsi hivatalt saját hazafiaikra kezdik bízni, másrészről a török miniszterek magok képesek francia nyelven értekezni, mindez megváltozott, s a görög faj hivatalos befolyása tetemesen csökkent, de annál nagyobb erélyt fejt ki a kereskedelmi téren, s nincs Európában nevezetesebb város, hol az itteni ravasz és ügyes bankároknak fiók-hivatalaik nem volnának.
Balatanak nevezik azon undok városrészt, melyet a zsidók laknak. Spanyolországból a keresztyének által kiűzetvén, a pogánynak nevezett törökök voltak azok, kik őket jószívvel befogadták, s talán ez okból ők magokat vendégeknek (musszafir) és nem rajáknak (mi csordát jelent) hívják, mi a nevök a török birodalomban lakó többi nem-muzulmánoknak. Az utcák itt szűkek, tele bűzhödt sárral és undorító szeméttel; a házak alacsonyak, sötétek, szellőtlenek, nedvesek, omladozók, melyekből mint megvetett páriák hunyászkodva jönnek ki sárga bőrű s fésületlen hajú s szakállú lakói, rongyolló mocskos ruhákban, alacsony kalpaggal fejükön, fekete papucsban, beszélvén egymással torokhangú nyelven s nyugtalan arccal tekintgetve magok körül, mint akik félnek, reszketnek mindig, hasonlóan a nyárfalombhoz, mely szélcsendben is remeg. Nőik hosszú, hegyes fejéket viselnek, mi körül fehér sált fonván, ennek két ága vállaikon hosszan lelóg, olajszínű bő köpenyeik közepén hátul egy világosb színű csík nyúlik végig, melyre mindenféle hyerogliphek hímezvék. De néha bámulásra ragad nőik közt egy-egy gyönyörű fej, hollófekete dús hajfürtökkel, bársony szemölddel, mely a szikrázó szemek fölött mint szivárványív hajol, finom metszetű sasorral s hozzá illő állal, mely a hős lelkű Judit elszánt s akaraterős vonásaira emlékeztet, és meglepő nálok a halovány-fehér arcbőr, mely a rongyok közül már messziről elődbe ragyog, mint egy csillag a szakadozott borulatok közül kitündököl. Mondják, hogy e nyomorult - valóban nem házak, de - romok közt nem egy rejtezik, ki milliókkal bír, hiszen kincseihez e pestises légen át még a rabló s tolvaj sem mer közelíteni; annyi igaz, hogy egykor a birodalom bankárjai ők voltak, most helyöket az örmények s görögök foglalták el, s a zsidók mindenben a söpredék s az ócskaságok kalmárai lőnek. Ők egész kelet zsibvárosai, s e veszélyes üzlet ama rettenetes döghalál fészke, mely Constantinápoly népességét annyiszor meghúszadolá. De köztük bármi sok a szegény, zsidó koldust nem látni.
Sztambult az Aranyszarv öböl választja el Pérától, mely Galatával együtt a frankok vagy keresztyének lakhelye, s görögül annyit jelent: szemközti, azaz hogy Sztambullal átellenben fekszik, s fekszik egy hegytetőn, s egy hegyoldalban, mely véget a tengerparton ér. E városrész már egészen európai város. A házak kőből építvék, három-négy emelettel. Átalában véve tömörek és nehézkesek, kivált ha a könnyű török házakkal összehasonlíttatnak. Itt az olasz, a francia, a német építészet egymást váltja fel, s egy gót ízlésű íves ablakú ház mellett van egy máltai, oszlopokon nyugvó erkélyével. Keleti szokás szerint a házakon két-három előugrás van, mely elől és két oldalt ablakot képezvén, s belől azt szögletes pamlag futván körül, a nők itt töltik az időt legörömestebb, mert innen három felé nézhetnek s a kerengő lég kellemes hűst tart. A kandi görög nőknek még ez sem elég; ablakaik vasrácsozata egy tágas függő kosarat képez, mely szőrpárnákkal s szönyegekkel kitömetvén, benne lomhán heverésznek, s csak fejök látszik ki, mint a sárga fejű madárfiaké fészkökből. Újabb rendelet szerint két házat fából egymás mellett nem szabad építeni a tűz miatt, mely Constantinápolyban még mindig borzasztó pusztításokat visz végbe. A boltok is európailag vannak elrendezve, címerekkel, pompás kirakatokkal, ajánló föliratokkal, s itten mindazon szokással, divattal, nyelvvel, zajjal találkozunk, mi Párisra, Londonra, Bécsre emlékeztet. E városrészben vannak az európai követségek palotái is, az osztráké, ki a hajdani velencei követ palotáját lakja, az angolé, kié itt is egy londoni lordi lakra emlékeztet, az angol olyan, mint a csiga, mely házát mindenütt magával hordja, a franciáé, mely egy kies kertnek fái között mintegy elrejtezve él. De annál kitűnöbb a muszkáé, mely a város legmagasb tetőjén büszkén emelkedik s uralkodva tekint le magasából a városra, a Boszphorra, az öbölre, a tengerre és az egész nagyszerű vidékre. Gránitból és márványból épített roppant alakja mintegy ránehezedik a városra. Jőjjünk akár a Fekete- akár a Marmara-tengerről, ennek alkalmatlan tekintetét a szem ki nem kerülheti. Ki nem tudja, hogy lakaikat a szultánok a zúgó tengerparton vagy zöld erdők árnyékában szeretik építgetni, azt fogná hinni, hogy az itt az úr, aki azon legmagasb várpalotában lakik. E kitűnő tetőt a muszka politika nem számítás nélkül s nem rosszul választá, így örökké a szem előtt van, a görögé előtt ott ragyog mint remény, a töröké előtt mint egy kísértet, mint egy fenyegetés emelkedik.
Ha Péra a bolt, Galata a tár. E városrészt valaha a velenceiek és genuaiak alapíták, s még most is a szárazföld felől bástya és árok veszi körül, s bizonyos órában este kapui gondosan bezáratnak. Itt nyúl fel magas sugárképpen a galatai torony, honnan ama fölséges kilátás nyílik a szemnek, s melynek erkélyén éjjel-nappal őrök járdalnak körül, a tüzek kiütését lesve. Párja e toronynak a Szeraszkier-torony, mely Sztambulban még magasabban emelkedik és ama fénytorony (phanar), mely az ázsiai oldalon egy hegyfokrul szórja éjjel tündöklő fényét a tenger vizére. Kőbül vagy téglából épült házai Galatának a középkor jellemét viselik magukon, egyik rovátkos mint egy lovagvár, másik hegyes ablakzatú, mint egy kolostor, soknak kapuja vasrudakkal van bevonva, mint egy tömlöcé, s emeleteivel mindenik kidül az anélkül is szűk utcára, mely ponyva-ernyőkkel vonatván be a nap heve ellen, ekképp minden utca egy-egy hosszú sátorhoz hasonlít. Egyrészről itt vannak a leggazdagabb örmény és görög bankárházak, melyek a birodalom finánc-ügyeit intézik, de másrészről ez gyűlhelye tolvajnak, rablónak, csavargónak, szökevénynek, kalandornak, szóval mindazon lazzaroniknak, kiket ide Ázsia és Európa és Afrika, három világrész kivet. Péra inkább csak a polgári állású frankok lakhelye, de Galatában keletiek és frankok, arab és olasz, szerecsen és dalmát, perzsa és olasz, egyiptomi és görög, horvát és orosz, albán, arnót, bolgár, oláh, török, kurd, cserkesz, cigány, mongol, tatár, chaldeus, drúz, a legkülönbfélébb, legfestőibb, legtarkább öltözetben tolong, beszélve tíz-húsz nyelvet, képviselve annyi népfajt, saját szokását mindenik megtartva, s közlekedve egymással ravasz tolmácsok által, kik a vevőt is, az adót is megcsalják, ők bírván legjobban a kereskedelmi nyelvet, mely egész keleten egy neme az olasz nyelvnek, mi mindenféle olasz, francia, latin, oláh, görög, arab, spanyol szójárásnak csodálatos keveréke. Megjegyzésre méltó, hogy itt minden mesterség különös utcára van szorítva, e szerint a szabók, csizmadiák, szűcsök, asztalosok, szíjgyártók, pipagyúrók, csutorakészítők, esztergályosok, hajó- és sajkaácsok stb. mind együtt feltalálhatók, kik rendesen vagy utcán, vagy az apró nyílt boltokban dolgoznak. Leírhatlan azon mozgalom, mely e városrésznek rút és szép árukkal elhalmozott szűk és szemetes utcáiban uralkodik; ez egy örökös jövés-menés, tolakodás nyugalom nélkül, egy folytonos zaj, mely megsüketít, egy fénylő ragyogás, mely elkápráztat, egy undokság, mely csömört ád; s néhol egy-egy boltban mindent összevegyítve találsz, ruhát és sózott halat, karaváni finom teát és fénymázos csizmát, illatos dohányt és bűzhödt tengeri rákot, muszkatály diót és görögdinnyét, s urak mellett, kik a legutolsó párisi divat szerint öltözvék, itt egy kaftános persa hegyes asztakánsüvegben jár, ott egy póklábú fekete herélt, vagy egy barna arcú ázsiai matróz, kinek csupasz karjába mindenféle csodarajzok vannak beedzve, s a kalapos keresztyén nők mellett elfátyolozott török asszonyok alkalmatlan papucsaikban mint kacsák dűlöngve őgyelegnek, vezetve kezeiken kedves fiúkat, kik pillangóval s aranypaszománttal kivarott selyemdolmánykában s bugyogóban követik anyjokat, körültekintve kedves bogárszemeikkel.
Európai utazóra különösen meglepő azon sajátságos különbség, hogy míg városainkban az élet és munka elzárt, keleten - a háremen és kincses ládán kívül - élet, munka, imádság és élv egy nyitott könyv, mely a szemlélő előtt tárva-nyitva áll. Ez meglepőleg mutatkozik kivált Galata azon részében, mely a tengerpartra dől, hol áll a vámház, mely előtt ezer meg ezer hajó és sajka mint egy sűrű szálerdő állong. E piac nem egy birodalom, de a világ piaca, hol minden, mit tenger és föld terem, pazar gazdagsággal felhalmozva áll. Leírhatatlan mind mennyisége, mind szépsége, mind csoda alakja azon tengeri halaknak, rákoknak, csigáknak, pókoknak, kígyóknak, skorpióknak, mikkel a teremtő a Bosphort minden más vizek fölött megáldotta. Nagy része nálunk ismeretlen, s így neveiket sem bírjuk. Mint rendkívüli nagyságuk, úgy pikkelyeiknek élénk színvegyülete csodálatra méltó, s midőn a sok aranyos, ezüstös, égkék, vörös, zöld, sárga, opál- s rubin-színű halak tarka halmaza a napfényben ragyog, szép az, mint a mindenféle színű drágakövek halmaza. S épp ily nagy halmazokban látjuk a legszebb s legdrágább gyümölcsöket is; narancs, citrom, fige, brusszai görög-, szmyrnai sárga dinnye, szkutari roppant nagyszermű szőlő (két font belőle nyolc váltó garas), veres bélű granát- és rodosztói birsalma, szentjánoskenyér, perzsiai barackok, damaszkuszi szilvák, óriás nagyságú tökök, kék és lilaszínű ugorkafajok, veres paprikák, s mindenféle színű és alakú, nekünk ismeretlen zöldségek, gyümölcsök és gyökerek össze-vissza hányva, a tengerparton egész dombokat képeznek. Csak burgonyát nem látni, és ananászt keveset. Bizonyos napokon kalitokban számtalan madarakat is árulnak, s azt hivém kezdetben, látva, hogy százankint vevegetik meg, miképp szegények csak rabságot cserélnek; később tudám meg, hogy azok a vevők által az erdőkbe szabadon eresztetnek -, jót tenni az állatokkal is, az izlam parancsai közé tartozik, mit a gazdag muzulmánok lelkiismeretesen teljesítenek is. - S valóban, ezt az állatok tudni látszanak. A tengeri disznók éjjel és nappal félelem nélkül vickándoznak az öböl színén, s a vizek felett seregesen röpkedő vad sirályok (Möwen) oly bátrak, hogy a sajkázók lapátai elől alig szállnak föl, s
a közel házak tetőin félelem nélkül leülnek.
S amint e piac egy nyílt tár, úgy az egész város egy nagy nyílt vendéglő. Ahol eszedbe jut, mindenütt ihatol és ehetel. Itt aludttejet, ott forralt tejfelt árulnak, odább járó-kelő görög vizárusok érc- vagy üvegharangjaikat verdesve, friss vizet és jeget kínálnak, kiabálva untalan: "Crionero! Crionero!" Az étházakban látod a szeletekre vagdalt ürühúst függőleges vonalban forgó nyárson a szikrázó láng előtt mint sül: a pogácsasütők előtted gyúrják az ízletes tésztákat, s mindenki láthatja a fűtött kemencébe mint teszik be s onnan párologva mint veszik ki; a pipagyáros szemeid előtt készíti a földet s alakítja belőle a veres pipát, s fúrja az esztergályos a jázminszárat s az aranyszínű ambra-csutorát; a komoly aga, ki lóháton méltósággal halad, előtte menve egy szolga s utána a pipahordó; ez jobb kezét az arab ló tomporára fektetve, az első kávéháznál leszáll, betér s a legszurmosabb matróz vagy teherhordó mellé a szőnyegre letelepedik, s egymásról tudást nem véve, mint két ember, kinél a társasági rang mellékes dolog s az emberi méltóság egyenlő, dohányozva s kávét szörpölve gyönyörködnek a jövők-menők tarka s mulatságos tolongásában; apró asztaloknál a vándor cukrász az utca közepén épp oly ízletes hűsítő italokat készít, mint az, ki mellette egy csinos boltban fogadja vendégeit. Meg kell jegyeznem, hogy mézből, cukorból s mindenféle gyümölcsök nedvkeverékéből hűsítő italokat s édes tésztákat készíteni, ebben a török mester, s minden más európai népet felülhalad. Ez oly művészet, mellyel nemcsak a szultán női, de az udvar legnagyobb hivatalnokai is foglalkodnak, s egy jól sikerült serbet vagy kosáb nem egy odalikból csinált már szultánnét s nem egy udvaroncból három lófarkú basát.
A cukrászok boltjai amint a leglátogatottabbak, úgy a legdíszesebbek is. Külseje szép faragványokkal van fölékesítve s eleven kék és sárga színre rovátkosan megfestve, a rózsaszínű és fehér édescsek (bonbon) kristály edényekben ízletesen fölrakvák, s a mindenféle befőzöttek tiszta üvegben emeletes sort képeznek. A terem közepén egy csörgő szökőkút hűsíti meg a léget, mindenféle keleti virágok szédítő illatától megtelve. Némelyik bolt mellett van egy kertecske is, tele rózsákkal és jázminokkal, mik felett kedves árnyékot egy vén lombos platánnak zöld sátora tart.
A fehér turbánt viselő fekete szakállos, égett bőrű gazda szótlanul igazgatja szolgáit, kik majd a vendégeket szolgálják, szinte némán, de a keleti udvariasság minden jeleivel, majd dolgaik után látnak, s ott a teremben az evők előtt gyúrnak, törik a cukrot, kenik a mézet, cukorba öltöztetik a mandolát, pörkölik a kávét, s tekergetik mindenféle porokba és illatos keverékbe a sokféle gyümölcsöket, s rakják, ami készen van, az égő kemence torkába, s ekképpen munkálataikból semmi titkot nem csinálnak. Azonban a nézőben mindez undort nem okoz, mert tiszta minden: öltözet, kötény, lapát, tál, edény, csak karjuk barna, de szép, mintha a nap melege által bronzírozva volna.
Itt a helye, hogy szóljak a bazárokról is (törökül: bezesztán), mik mind Sztambulban vannak. Constantinápoly, már helyzeténél fogva, állva három földrész határán, valóban a világ raktára. Aki nem hinné, tekintse meg roppant bazárjait, mikben nem a művészi elrendezés, nem a külfény, de a termékek csodálatos különbfélesége s az árucikkek belső értéke bámulatra ragad.
A Jeni-dzsami lépcsőn Sztambulba menvén, Bajazet moséja mellett áll az egyiptomi bazár, mely nevét onnak veszi, hogy itt árultatnak az Egyiptomból vagy Egyiptomon által Indiából és Arábiából érkezett áruk. Az egész épületet egyetlen utca, tizenhárom lábnyi széles, metszi végig, melynek két oldalán vannak a boltok, de nem elválasztva egymástól közfalak által, úgy hogy az egészen áttekinthetni. Mindenik ilyen boltban az árúasztal mögött egy üres emelt térke van, melyre föl néhány lépcső vezet. Ott ül a kalmár és lábainál boltos szolgái. Hátul kis kamara van, hova a gazda visszavonul, hogy ott imádságait végezze, s legbecsesb áruit is ott szokta tartani. Mint minden bazár, ez is saját felügyelők által igazgattatik, tűz és gyertya tiltva van, sőt itt dohányozni sem szabad, mi töröknél nagy dolog, az éjet benne senki sem töltheti, s a harmadik imádság, tehát dél után bezáratván, a belől nyíltan maradt boltok s csak ponyvával betakart áruk a belső őrök gondjaira bízatnak. A törökben sok tulajdon hiányozhatik, de megvan a becsületesség; náluk nemcsak az a vagyon biztos, mit lakat őriz.
E bazárban mindaz található, mire gyógyszerésznek, illatárúsnak s a festőknek szüksége van. Kapujához közeledvén, orrunkat a legáthatóbb illatgőz üti meg, úgy hogy csaknem elszédít. Ez a szaglás kellemes és kínos részegsége. Valóban, látva a turbános törököket keresztbe vetett lábakkal komolyan, merengve, sőt álmosan üldögélni, hajlandók vagyunk hinni, hogy az illattól megterhesült lég az, mi érzékeikre zsibbasztólag hat. Mindazon ritka és drága fűszer, mit a kalmárok nálunk gondosan elzárt üvegcsékben féltve tartogatnak, itt az nyílt hordókban s zsákokban épp úgy fekszik előttünk, mint szüretelő házakban fekszik kádakkal a szőlő, csűrökben zsákokkal a búza: az aloësz, rhababar, muszk, ámbra, ópium, fahéj, gyömbér, rózsavíz, masztik, kéneső, kénkő, antimonium, borax, tamarind, szappanfa, henna (hajat és körmöt festeni), jóféle sáfrány, szentjánoskenyér, paprika, szerecsendió, bors, különbféle mákfejek, illatos vizek, kenőcsök, esszencek, szóval itt pazar bőségben fölhalmozva találni minden képzelhető fűszert, magot, gyökeret, hagymát, festőfát és ércet, s mindez annál érdekesb és festőibb, mivel csak úgy oda látszik hányva lenni, mint midőn az útkaparó porból s kavicsból az útszélen dombokat hány. E sajátságos bazár kalmárai mind muzulmánok, s becsületességök miatt nagy tiszteletben állanak. Riza basa, a szultánnak egykori főudvarmestere s kegyence, mint boltoslegény szolgált valaha e bazárban. Történt, hogy Mahmud szultán egy bolt előtt megállítván lovát, s a gazda nem lévén jelen, legényével, ki alig volt 14 éves, ereszkedék szóba. Csinos külseje is megtetszvén, de méginkább talpraesett feleletei, udvarába vette s ott kitanítatta, és alig tíz év alatt az udvari ifjúból (page) kamarás, belső titkár és főudvarmester lőn, és a birodalom egyik legtekintélyesb embere. A szerencse az emberek sorsával szabadabb játékot sehol nem űz, mint a török birodalomban, de éppen mivel itt az élet egy folytonos gallóka, melynek hol egy, hol más vége emelkedik és süllyed, a kicsinyt a nagy nem nézi le, ki tudja, holnap talán ő leend felül, sem a nagy előtt a kicsiny meg nem hunyászkodik; ha különbség van most köztök, nem volt mindig s talán nem lesz örökké.
A bazárok közt legnagyobb a drágakő- vagy fegyverbazár. Ez egy hosszúdad négyszög izmos épület (tizenöt réz-dombtetővel), melybe négy magas kapu vezet. Belsején egy széles folyosó fut végig, négy sor bolttal két oldalán, mely széles folyosót ismét négy kisebb folyosó metsz keresztül, s mindez mint megannyi szétágazó sugár egy középpontban egyesül, hol egy szökőkút vize mormogva csörgedez.
A dombtetőkön vasrácsos ablakok eresztik be a homályos világot. A falak fehérek, a boltozatok barna és szürke arabeszkekkel és kockázatokkal kicifrázvák. De a folyosók nem mennek sem egyenes vonalban, sem nivellirozva nincsenek, úgy hogy itt lejtősen mint egy völgyben ereszkedel, ott egy meredekre kapaszkodol föl, s a folyosók majd görbék, majd egyenesek, most összeérnek, majd eltérnek egymástól, hogy ismét találkozzanak, szóval ez egy tömkeleg, melyben az idegen maga nem képes eligazodni. De épp azért minduntalan új meg új festői kilátás kedvesen lep meg. Itt a boltozat elsötétedik s alacsony lesz, ott az világos, magas, szellős -, itt a nap fénye vidáman csillog a kiterített ragyogó selymeken, vagy szikrázva verődik az acélfegyverekről s drága kövekről s ötvös művekről vissza, ott, kivált ha az idő borult, a kétes világban alig birod kivenni a barna színű gyapot- és teveszőr-szöveteket.
A bazárnak minden utcájában csak egy bizonyos cikket árulnak, egyikben papucsot, cipőt, csizmát, másikban szöveteket, kendőt, sált, övet, fezt, sinóros dolmányt, selyemkaftánt, harmadikban illatszereket, negyedikben arany- s ezüst-műveket, ötödikben fegyvert, hatodikban a páratlan ügyességű gombkötők hányják a legszebb sujtásokat, s vonják az arany és ezüst szálakat, mikből takácsaik ama gyönyörű virágokat, pálmaleveleket s arabeszkeket szövik és hímzik, hetedikben a brusszai selyemkelmék tündöklenek, miknek színgyöngédségét s testök puhaságát Európa máig se bírja utánozni, és így tovább. Lehetetlen leírni, sőt megnevezni is mindazon sokféle árút, mi e bazárban csiklandja a kandi néző szemeit. A legfőbbek a következők: damaszk fegyverek, pikkelyes páncélok, habos acélú tőrök, aranyos sisakok, drágán kirakott hosszúpuskák, mik kincsek s fegyverek egyszersmind, korállbul vagy sárga ámbrakőbül metszett csutorák, füstölő- és mosdóedények megaranyozva, gazdagon hímzett kantárok, nyeregtakarók, ezüstkengyelek, leopard- és tigrisbőrök, gyöngyházzal kirakott puskák, drágalátos talizmánok, miket ezüstkapoccsal a gyermekek nyakába s a paripák fejére függesztenek, órák, indus sálok, tunisi szőnyegek, ősi nyilak, mongol tegzek, cserkesz buzogányok, ázsiai köntösök, korállbul, aloëszből vagy gyöngybül sinórra fűzött olvasók, chínai és japani findzsák, ékes tükrök, mázos tálcák, női apró öltözőládák kirakva gyöngyházzal, ezüsttel és kövekkel, támasz, melyre a koránt helyzik, midőn olvassák, elefántcsontbul faragott kezek, velök hátaikat dörzsölni, páva- s paradicsommadártollakból készült legyezők, szebbnél szebb üvegcsék, bársony s hímzett tokokban, mikben mindenféle illatos vizek, olajok és tészták (pastille) tartatnak a hiú nők számára, kik az öltözködés és kenekedés efféle titkaiban az európai nőket messze felülhaladják. Vegyük hozzá, hogy itt minden tárgy, mint bíborral bevont doboz, rózsaolajt tartó kristály, kókusdióból faragott tojás, elefántcsontból metszett ibrik, avagy yatagán-markolat, s a legbecsesb fákból készített bármi tárgy, vagy hímezve, vagy emaillirozva, vagy virágos föliratokkal s cifrázatokkal ékesítve, s gyöngyökkel, pillangókkal, ezüst beeresztésekkel s mindenféle drágakövekkel ki van rakva, s ekképp a dolgok belső értékét az alak változatossága, a színek különfélesége s a keleti ízlés sajátszerűsége még százszorosan neveli.
A drágakőárusok egy tágas udvarban tartózkodnak. Itt nincs kirakat. A szebbnél szebb kövek silány festett ládikókban keverve feküsznek, s a vevő markolva kaparászhat bennök tetszése szerint. Képzelhetlen kincs van e hitvány boltokban, miknél egy pesti cipészé a Párisi utcában sokkal ékesebb. Golcondi gyémánt, dzsamszidi rubint, ormuszi szaphir, ophyri gyöngy, braziliai topáz, macedoniai türkiz, indus szmaragd, s mindenféle agát, lapislazuli, granát, koráll, mint kavics hever itt együtt. Hanem a drágakövek ügyes köszörüléséhez a törökök nem értenek. Ellenben becsöket ismerik, s szeretik vagyonukat ily könnyen elrejthető s elvihető kövekbe fordítani. Szerintök ez a legbiztosb birtok, bár hasznot nem ád. De nem elég ez nekik, kik az uzsorát elvből gyűlölik, ha kincsöket öveikben vagy egy cserép csuporban mindenhova magokkal vihetik? Némelyiknek boltja alatt egy kis üreg van, tele vízzel, hova éjjel vasládában rejti kincsét a tűzveszély ellen, de az üreget be nem zárja kulccsal, hiszen tolvaj ellen őrzik az őrök és - Isten, a hatalmas.
Egyik legérdekesb a papucsárusok folyosója. A keleti lábbelinek itt minden nemét találni, kezdve a maroquin-bőrbül készült nagy csizmától, melybe belefér a láb, a papucs, a bugyogó, mit a keletiek a házon kívül egymáson viselnek, egész a kis bársony cipellőig, mely az arany- s ezüst-hímzésben, selyembojtban, s ráfűzött gyöngyökben teljesen elvész. Mi rút s dísztelen dolog nálunk nyugoton a csizma s minden, mit lábainkon hordunk, s íme a keleti játszó fantázia mi kecses, gazdag, s legváltozatosb cikket tudott belőlök teremteni! Egyik hegyes, mint a csolnakorr, másik a chínai tetőhöz hasonló, s van bőrbül, bársonybul, selyemből; van sárga, piros, kék, zöld, s a gazdag arany- s ezüsttűzést, hímzést, pillangósoros paszomántozást fehér hattyúprém mint hópehely borítja be. És aztán azt mondjuk, a török barbár és ügyetlen nép. Pedig mennyit kölcsönöztünk tőle, s mennyiben mesterünk! Ő is művész s iparos, de ízlése más mint a miénk, s valóban nem mindig a mienk jobb.
Minden bazárban van egy elzárt hely, hova csekély díjért az árvák vagyonai, s azokéi, kik nagy útra mennek, le szoktak tétetni; ilyen rakhelyek vannak a mosékban is, s nincs rá eset, hogy valaha e szent letevények megkárosíttattak vagy elvesztek volna.
Ha a török nő a terngerpartra s a temetők ciprusai alá nem mehet sétálni, legörömestebb megy a bazárba, gondosan elfátyolozva; csak szemeik ragyognak a kifestett íves szemöldek alatt. Rendesen gyermekei is kísérik, s ha előkelő hölgy, egy rövid derekáról, hosszú lábáról, szőrtelen arcárul s idétlen elhízásáról könnyen fölismerhető fekete herélt argusz-szemekkel őrködik körülte, forgatva a tolakodók ellen hippopotam-szíjból font kemény korbácsát, mely egyszersmind hivatalának megismertető jele. De csaknem soha sem hiányzik török nő mellől egy szerecsen rabnő, kinek fehér és kék kockás kairói kendő van csavargatva feje körül, és ki hűségesen asszonyának háta mögött állong, tartja a zsákot, mibe az a vásárolt árukat rakásra hányja, ha ugyan vásárol valamit. Mert a török asszonyok nem azért mennek ki mindig, hogy vegyenek, hanem hogy házukból eltávozhassanak, hogy új embereket s új dolgokat lássanak, s pergő nyelvvel ezer hasztalan kérdést tesznek a komoly kalmárnak, ki könyökére támaszkodva, kimondhatlan béketűréssel nézi, mint hányják össze-vissza becses árúit, s hasonló nyugalommal hallja, ha a kimondott árra nevetnek, s veszekedve föl-fölsikoltanak, mint az a pajzán nőknek mindenütt szokása.
A fegyverbazár még egészen az igaz muzulmánok kezében van. Ez egyik fészke az ó török pártnak, mely minden reformot gyűlöl, mely az új európaizált köntöst (nizam) s a fezt, mibe, fájdalom! a hadsereget öltözteték, a világért sem öltené magára, s mint bárhol a mély Ázsiában, még itt sállal körültekergetett domború turbánt hord minden kalmár, hosszú selyem kaftánt prémmel szegélyezve, széles övet, mellette tőrkéssel, és ezer redőjü bő bugyogót, mint azt a mamelukok viselik. Ez még a tiszta,
a klasszikus, az ó török világ. Itt látni még ama valóban sajátságos és érdekes képeket, mik indulatlanok, mint a fátum, azon derült, de merev szemeket, azon sasorrokat, melyek hószakállra hajlanak alá, azon bronzbarna arcokat, melyeket a gyakori meleg fürdők használata mintegy meglágyított, azon izmos alkatú termeteket, mik a háremi buja élet s az ópium erőtlenítő kéjeinek folytában velőtlenül állanak, mint a beletlen fa. Szóval, ezek a török fénykor élő szép alakjai, de azon kornak vad ereje s erélye nélkül. E bazár már délben bezáratik, s a kalmárok, kik közt sok bír millióval, sietnek kioszkjaikba a Boszphor partjára, élvezni ott a csendet, a családi életet s az édesen mormogó hullámok hűsét. Ama pár órában is oly közömbösen ülnek boltjaikban, szíva a kacskaringós száron át a kábító nargilt, mintha ellenökre volna valamit eladni. Ha egy cikknek árát kérdik tőlök, úgy látszik, mintha a kérdést nem értenék vagy nem akarnák érteni; egykedvűleg tekintenek az ég felé, s alig méltatva szájokat kinyitni, valami számot oda ejtenek, s hidegen várják, hogy ha tetszik fizesd le, vagy isten hírével menj odább. Vannak tárgyak, miket jó török nem adna keresztyénnek semmi áron, például: a koránnak egy teljes példányát, vagy egy gyönyörű követ, mire a koránbul szent vers van vésve. Ellenben kit illedelmes és komoly viseletűnek találnak, azt kávéval és pipával is megkínálják, és szótlanul nézik, mint motozod át egész boltjokat, anélkül, hogy valamit vásárolj.
Mi különbség a török és görög s örmény kalmárok közt! Bármi kiváncsi szemekkel vizsgáljon valaki egy drága éket, a török kalmár bizonyosan nem fogja megszólítani, ellenben a görög s örmény kalmárok mihelyt idegent pillantanak meg, helyeikből felugrándozva kiabálják: Signor, Signor Capitano! Brusza (t.i. selyem) Brusza, bella - fina! s a papírfödeleket kapdosva hányják le, hogy áruikat mutogathassák. S ez még nem minden. Igaz értékénél 30-40-nel drágábban fogják tartani, s ha megalkuvál velök, a mértéken csalnak meg, ha tehetik. Bármi keresztyéntelen legyen e megjegyzés, nem lehet tagadni, hogy görög s örmény kereskedőknél ily csalások oly gyakoriak, mint a muzulmánoknál ritkák. De ezzel távolrul sem akarom állítani, hogy a keresztyén kalmár mind csaló, a muzulmán mind becsületes, cikkeikért ezek is igyekeznek a lehető legjobb árt megkapni, de nagyon ritka eset, hogy muzulmán mértéken s fonton csalni akarjon. Eszélyességből vagy vallásosságbul-e becsületesek? Nem fejtegetem, annyi igaz, profétájok egyik tana: "ki e világban hamis mértékkel él, azért a másikon keserűen fog meglakolni", mint az is igaz, nincs nép a földön, mely vallásos könyvének parancsait, akár jók, akár hibásak legyenek azok, a muzulmánnál szorosabban megtartsa. Egy nemzetnél kétségkívül nagy érdem.

 


X. A török jelleme. Vallásos, jótékony, illedelmes természet, s állatkedvelő. Családélet. Házának külső s belső elrendezése. Házi élet s szokás. Nők állapota. Pipákban s fegyverekbeni fényűzés. Születés, körülmetélkedés, házasság szertartásai. Temetés.

Aug.6.

Ki egy népet valóban ismerni akar, nem elég ennek politikai történetét tudnia, kell hogy ennek életmódját a ház belsejében, a tűzhelynél lesse meg. A történet az uralkodók s a kormányok képét nagy vonásokban adja vissza, a nemzetére a családi élet apró részleteiben ismerünk.
Nincs nép, melynél a családéleti kapocs szorosabbra fűzné össze az embereket, mint a török népnél; szülék és szülöttek, testvérek és rokonok sehol nem szeretik egymást több bensőséggel. Bármi sok más hiány s folt találtassék a törökök jellemében, alig van rá eset, hogy nálok a testvéri s atyafiúi szeretet kötelékei megszakadnának. Oly boldog, oly kedélyes, oly gyöngéd érzelmek közt folynak le a ház körén belől a gyermekség évei, hogy arra a törökök örökké édesen emlékeznek vissza. De épp azért e kölcsönös szeretet érett korukban sem enyészik el, csak átváltozik mint gyümölccsé a virág, s mi gyermekkorban bizalmas, odaadó szerelem vala, később az szíves tiszteletté válik. A külső illedelem a házi életben fontos szerepet játszik, de nem teszi feszessé a viszonyokat a család tagjai közt, csak mindeniknek kijelöli a helyet, mely megilleti. A gyermekből lett ifjú épp úgy szereti szüléit, de természetes, hogy az ifjú érzelmeinek különböző nyelve van, mint viszont a szülék a felnőtt gyermekkel, már bizonyos udvariassággal bánnak, mely a szeretetet ki nem zárja, sőt, ahhoz a megbecsülést toldván, értékét neveli. Nem szólítják őt többé egyszerűen "Ibrahim" vagy "Fatime", hanem hozzá teszik címét, mi megilleti, "bei, effendi," "khanum" (asszony), avagy megtoldják efféle édes kifejezésekkel: lelkem, báránykám, szívem. Ha valahol, itt még a család az, mi egykor a patriarchák idejében volt. Az apának hatalma nagy, de ez oly hatalom, melyet a nők kedvkereső engedelmessége, a gyermekek tisztelete s ragaszkodása szükségtelenné tevén, az senkire nem nehézkedik. A török családélet két főjellemvonása az illedelem és kegyelet. Ez utóbbi érzemény a háznép minden rendű tagjaiból úgy a gazdákból, mint a cselédekből s a rabszolgákból egy nagy családot képez, s a szerecsen rabnő (dada), ki a gyermekeket neveli, kötelességeinek szentsége miatt, csaknem oly nagy tekintélyben részesül, mint maga a házi asszony, s hallatlan botrány lenne, ha a dadát, ki gyermekeire gondot viselt, egy török elbocsátaná, vagy bántalmakkal illetné, s a gyermekek sírjokig nem szünnek meg iránta valóságos gyermeki kegyeletet tanusítani. E részben a muzulmánok illemérzése a vizsgálódó előtt a legszebb fényben mutatkozik. Nemcsak a család szent, de mindaz, ami a családi életbe akár mint cseléd, akár mint rab fölvétetik, sőt mindaz, mi vele érintkezésbe jön. A török nemcsak a dadát tekinti mint másod anyját, de ha dajka szoptatta - mi ritka eset -, annak gyermekeit mint valóságos testvéreit tekinti, mit maga a Korán is helyesel, mert ilyenek közt a házasságot tilosnak mondja.
Hogy a töröknek minden szerelme, gyönyöre, kedélye a családi életben központosul, az a poligamiának is következménye. Mindenki saját háremére lévén szorítva, s mások házi életéből s tágasb társasági, kivált idegen asszonyi s más családi körbül kizárva lévén, lelke minden hevének s szíve összes érzelmének egyetlen egy tárgya természetesen a tűzhely, hol saját nejének s gyermekeinek körében élhet. Nem tudom, a poligamia ellenségeinek figyelmét e tekintet nem kerülte-e el?
A török társaséletben nincs polgári rang, de sok illedelmi finom apró korlát, mit meg kell tartani, s mit mindenki megtart, és mégis sem feszt, sem zavart az emberek viseletében nem venni észre. Bármely osztályhoz tartozzék a török, mindeniknek viseletében oly biztosság és könynyűség van, mely a méltósággal és kellemmel határos. Kiskorától kezdve úgy hozzászokik a gyermek, hogy midőn felnőtt, második természetévé vált. Adhatja elő magát a török társaságban olyas, mi nálunk, a divat szempontjábul ítélve, némi botrány lenne, de bizonyosan nem olyan, mi vagy udvariatlannak, vagy illedelmetlennek mondathatnék.
Hogy a török mindenkivel becsülettudólag bánik, felsőbbjeivel úgy mint hasonlóival, ezt kivált észrevenni szüleik és idősb rokonaik irányában, és egész életökön keresztül.
A fiúk sem pipára nem gyújtanak, sem pamlagra nem ülnek, sem beszélgetést nem kezdenek, míg atyjok vagy nagybátyjok arra fel nem hívja őket. Épp ily tiszteletet mutatnak ifjabb nők az éltesbek iránt. Ezek a szobába belépvén, azok mindig fölkelnek, kezet csókolnak nekiek, s mindenféleképp igyekeznek kedvöket keresni. Mint egykor az olympi játékoknál a spartai ifjúság egyszerre fölkele, hogy egy aggnak helyet adjon -, és nem mint korunk ifjai, kik a letelepedő vén alól a széket kirántják, hogy buktán kacaghassanak.
Mi a törököt, úgy a gazdagot mint a szegényt, főképp jellemzi, az a vallásosság. A vallás a török életében roppant helyet foglal el; ez szabályozza életének minden tetteit, sőt ebből áll egész élete; hitében semmi nem ingatja meg, Istenét őszintén imádja, s parancsait, miket neki a koránban kijelentett, szolgailag teljesíti. Nincs rá példa, hogy muzulmán más vallásra áttért volna. Azonban nála
a vallásos buzgalom sem üldözést, sem türelmetlenséget nem szül. Hiszen csak Törökországban talál szabad menhelyet minden keresztyén felekezet, sőt a török megveti a keresztyént, ki saját vallásának törvénye szerint nem él. Vallásos buzgalmában viszont az egy Isten hitén kívül, főjellem a határtalan vendégszeretet és jótékonyság. A gazdag ez erényt pazaron gyakorolja, a szegény szívélyesen, az idegent és szegényt nemcsak ápolják és táplálják, de azokat magok felkeresik. Nemcsak Sztambulban vannak szabad iskolák, ingyentápházak, közfürdők, hol élveiért a muzulmán pénz helyett egy áldásszóval fizet, hanem minden faluban van egy vendég- vagy utaslak, melyet a község közköltségen tart fel, hol a szegény, ki éhezik, naponkint többször kap enni. E részvét, mely embertársainkon alkalmazva, egy erény, mint irgalom jelen meg, midőn annál tovább megy, s a házi és szabad állatok rendére száll le, s bár néha rosszul alkalmaztassék, de azért nem szűn meg igen megható vonás lenni a török nép életében. Ha heverő s kóborló ebek seregét városban táplálni csaknem nevetséges, de a madarak csörgő énekeivel kedvesen meghálálják a kíméletet s gondot, mit kegyes muzulmánok részéről tapasztalnak. Az a családi bizalom, melyben az emberekkel itt a tollasok élnek, Constantinápolynak valami idilli kecset s természeti varázst kölcsönöz, mi Európa más fővárosainak szívtelen tolongásában ismeretlen.
E város egy darabka Éden kertjéből, melyben emberek s állatok még békében élnek együtt. Vad gerlicék seregesen lepik el a ciprusok lombos ágait; a paloták s mosék dombtetőit szent galambok röpkedik körül -, a Bajazet-mosé mellett egy ősz ember kölest árul, s ki tőle egy mértékkel vesz s azt elhinti, ezer meg ezer fehér galamb mint szélvész rohan alá, s az osztogatónak, ha vállaira esék néhány szem, azt onnan is felkapkodják -, a házak körüli kertekben mindenféle fülemilék, csízek, pintyőkék kedves dalokat hangoztatnak, míg a verébneműek nagy bátran berepülnek a szobák ablakain a hulladékokat fölszedni, sőt egy kávéház boltozatán egy fecskefészket láttam, s az anya a nyílt ajtón félelem nélkül röpült ki és be, a török vendégek pipafüstjén át bogarakat hordva fiainak, melyek a kis lyukon csipegve nyújták ki sárga orrú fejecskéiket. De a pénzvágy a törökök e kegyességét is megszentségteleníti. Keresztyének és zsidók madarakat fognak s azokat kalitba zárva, velök a piacra állnak ki; a jó lelkű török megszánja a szegény foglyok sírását, erszényét kiveszi s árukat lefizetvén, a rabokat szabadon ereszti -, érdemlett mérges, s megvető tekintetet vetve a keresztyén és zsidó kutyára, amint ők néha szokták mondani.
S mint érzelme egyszerű, jótékonysága is igénytelen. Amit tesz, kérkedés nélkül teszi, hiszen nem érdem az, csak kötelesség. Szépen fejezi ki ezt egyik költőjök: "kezedből folyjon ki a bőkezűség rohanó folyama, anélkül, hogy zaját füled meghallaná."
A török naponta ötször mosódik és imádkozik. Napközben imáját ki-ki maga mondja el vagy otthon vagy a mosében, de este a ház feje a háremben végzi azt a nők, gyermekei, szolgái és rabszolgái körében.
A boldogság ideálja neki a nyugalom és csend, mely az indolenciával határos. Ő nem kedveli azon örökös lázat, mely nyugot népeit folytonos mozgalom örvényében forgatja. Mit mindenek felett szeret: az a háziasság. Színházat, bált, hangversenyt nem ismer, sőt csudálkozik, ha valaki gazdag lévén táncol, midőn pénzeért másokat táncoltathat. S a házi ünnepekbe szokás is fogadott táncosokat meghívni, kik a családot s vendégeket sajátságos táncaikkal mulattatják. Ez év legnagyobb részét falun szereti tölteni, hol az őskor régi egyszerűségében él, hol hajléka, mint a patriarchák sátora, utasnak, idegennek, szegénynek éjjel-nappal nyitva áll, hol a vendégszeretetet az ókor pásztorkirályainak módjára tettleg gyakorolja, s az égető pusztákban a karavánok számára csárdákat (hán), az utak szélein terepélyes fák alatt forrásokat épített, mik az elfáradtaknak árnyékot s hűs italt nyújtanak. Oly szép, mint egy bibliai kép egy ily kút a vadonban. Fehér kőbül van építve, mely a fák sötét árnyékából messze kiragyog. A tartó szélén, melybe a víz folyvást csurog, egy fakapu vagy tökkulacs áll, melylyel az ital meríttetik. S jön a szomjazó vándor, fölveszi, merít vele, égre tekintve iszik, aztán kiöblíti és megcsókolván helyére visszateszi, hol azt szentül mind azon vándor megtalálja, ki utána jön -, mert az az isten pohara.
A vadászatnak sem kedvelője a török, kegyetlen s tiltott mulatságnak tartván azt, mi vérontással jár.
Mi nyugotiak nem vagyunk többé alkalmasak érezni a természetes élveket, nekünk mesterséges gyönyör kell, olyan, mi érzékeinket csiklandván, azokat el is használja; a nap és hold fénye helyett este a gázvilágításban gyönyörködünk, a színházaknak festett virágaiban, felhőiben, tengereiben és láthatáraiban, s a madarak ártatlan énekénél fülünk jobban kedveli zajos zenekarok zűrzavarát, mely nem hagyja a lelket gondolkodni. A török nép jobban érti a természetet mint mi. Bokornak, forrásnak és mezőnek nála sehol nincs őszintébb imádója. Az ő lelke különös tulajdonnal bír az égnek, a földnek, a tengernek szépségeit érezni. Úr és pór, dús és szegény egyiránt érzi szükségét legelni szemeivel, bírni egy kies kilátással, s maga körül látni legalább egy lombos fát, egy csurgó forrást s egy pár szelíd állatot. Nincs is Sztambul körül egy kiesb fekvésű orom, völgy, öböl, domb sem, melyen egy gazdagnak palotája vagy egy szegénynek vityillója nem állana. És ott ül fája árnyékában a török, előtte nyílik a pompás kilátás, nézi a virágok lengését a szélben, hallja a tenger zúgását a távolban, figyelve kíséri a madarak csacsogását az erdőben, nappal a felhők magas járását követi, este a szelíd holdét és a fényes csillagokét, éjjel a hallgatag csendet s a friss léget élvezi, és így üldögél ő órákig a természet szépségeinek boldog szemlélésében, andalogva csendben, mintegy álmodva, s élvezete hasonló tiszta és könnyű a léghez, mellyel az ember mindig táplálkozik, és vele soha sem telik el.
A természet anyai ölén nevekedvén fel a török, ahhoz holtáig hív marad. Minden törökről elmondhatni a költővel:

Tenger mormolásán,
Zöld erdő zúgásán,
Vad galamb szólásán,
Isten imádásán,
Nevelt jó anyám.

Ki az egyszerű örömekről az összetett élvekre megy át, kinek nem az élő virágszál tetszik, melyen még a friss harmat csillog, hanem a sokféle virágból kötött bokréta, melynek erősebb ugyan illata, de az már a közel enyészeté, kinek jobban tetszik a madár egyhangú, de mégis mindig változó csacsogásánál a betanított kalitmadár éneke, mely ennek kebléből nem önkényt forr, ki nem a szabadon nőtt ágbogas fák szellős lombjaiban gyönyörködik, hanem a francia kertben, hol az olló a bokrokból boglyákat metsz, s a vonalba állított és megnyesett fák mint sorkatonák szomorúan állanak, melyek közt mint kísértetek közt este csaknem félelmes járni: az olyan ember és nép a természetre nézve elveszett, s ehhez vissza csak akkor vágy térni, midőn már késő, mert az egyszerű ártatlan örömek élvezésére többé nem képes, a mesterségesektől pedig megundorodott.
A török nem fecsegő, mint a persa és az arab, sőt gondolkodó, komoly, méltóságos; modorában sok illedelem van; beszédében lassú, szabatos, nyájas; lelke derült nyugalmát bármi véletlen esemény sem zavarja meg könnyen; minden helyzetben, hova a sors szeszélye fölemeli vagy hova letaszítja, magát föltalálja, s a mai basában a tegnapi rabszolgára nehéz volna ismerni -, az ember nem változott, csak a polc, mely mindenkinek nyitva áll, azért a törököknél nincs értelme a "parvenu" szónak. Még a koldus is megtartja nyugodt méltóságát. Az alamizsnát hálával fogadja el, de ritkán sürgeti, s elvévén, mit nyújtasz, magát náladnál alábbvalónak azért nem tekinti. Jó és balszerencse, szerintök különbséget idéz elő, de az egyenlőséget nem semmisíti meg az emberek közt. Gazdagnak és szegénynek kötelessége ugyanazon törvényt teljesíteni; ez megnyugszik sorsában, Isten akarta így, az igyekszik felebarátainak sorsán könnyíteni, teszi miként megvárná, hogy hasonló esetben vele cselekedjenek. De a török nem is akar soha többnek, nagyobbnak, másnak látszani mint ami, követvén e részben Szádi költő tanácsát:

Méltán megvetik a szamárt.
Ha a szép ménnel versenyzik,
Méltán becsülik a szamárt,
Ha zab helyett avart eszik.

Méltán megvetik a szamárt,
Ha ő fel-felrúg kényesen,
Méltán becsülik a szamárt,
Ha malomba zsákot viszen.

A társalgás szellemi örömeire sem sokat ád, neki elegek a természetéi: mereng, gondolkodik és imádkozik. Egy vallásos és bölcselő nép, melynek untalan ajkában s gondolatában van Isten neve, de nem mint egy üres eszme, hanem mint egy élő s valóságos ige, melyre szellemileg s erkölcsileg támaszkodik. Ez az istenbeni élő hit az ő legfőbb kincse, az ő legnagyobb erénye, mindent abból származtat és mindent abba vezet vissza, zavarhatlan nyugalmát pedig meríti az örök s változhatlan akaratba vetett gyermeki bizalomból, mely szomszéd a fatalitás tanához, de még sem az; és e kettős hit az, mi a törököt, mint embert s mint nemzetet, az élet minden viszontagságaiban oly hősileg s bölcsileg nyugodttá teszi; ily nemzetnek aztán épp oly könnyen esik a világot meghódítani, mint könnyen esik azt elveszteni.
Ne azok után ítéljünk a török népről, miket basáiról s nagyjairól hallunk és olvasunk. A nagyok bűnei s erényei nem a népéi is. Azok ridegek, hidegek, durvák, mint a bércnek ormai kopárok, míg aljaikat lombos fák és virágos mezők borítják, és ez itt a nép képe. Nagyjainál együtt látni a legnemesb erényeket s a legundokabb szenvedélyeket -, a legszűkkeblűbb előítéleteket s a legnagyszerűbb felfogásokat -, nálok a legnagyobb türelem s humanitás párosul a legotrombább kegyetlenséggel s a legdühösb fanatismussal. Fejedelmi nagylelkűség s patriarchalis jótékonyság mellett áll a legtelhetlenebb önzés és fösvénység, s a legtisztább házi erényeket a legszentebb emberi s isteni törvények lábbal tapodása kíséri. Stoicus hősiség s az emberi személyes méltóság leggyöngédebb érzete mellett látni embereket, kik rabként csúsznak, s nem gondolnak sem saját becsületükkel, sem a közjóval. Tekintve a török nemzet nagyjait, nehéz volna eldönteni: a török jellemben vajon a jó-e avagy a rossz a túlnyomó, de tagadhatlan, miképp a középosztálynál s a népnél a jó van nagy előnyben. Nincs nép, melynél a társas s erkölcsi kötelékek tisztábbak volnának. Nincs város, hol a jogérzetnek, jószívűségnek s családi erényeknek több példáit láthatnók. Nem ismerek népet, mely a szó valódi értelmében humanusabb volna. Egy európai városban sem kevésb a vagyon és személyek ellen elkövetett vétség, mi még fontosabb tekintet, ha meggondoljuk, hogy a rendőri intézkedések hiányosak lévén, ez főleg a nép jellemjóságának érdemeül betudandó. Mit 1771-ben írt az angol követ, sir James Poker, az ma is áll, ki azt állítá: "Lehetetlen nem ismételnem, hogy a török népben bármi hibák legyenek, e birodalomban e faj mindenesetre a legjobb."
Városi házát a török konáknak, a falusit jalinak nevezi. Nincs Sztambulban két egyenlő ház, és mégis, egészben véve, mindenik hasonlít a másikhoz. Fő föladat mennél több kiugró ablakot nyerni, hogy így mindenikből háromfelé nyíljék a kilátás, anélkül, hogy a szomszéd kertébe vagy udvarába látna.
S mint különböző és hasonló a török házak külseje, épp úgy különböző és hasonló azoknak belső elrendezése is. Megkísértjük egy tehetős török aga (úr, birtokos) lakának belsejét röviden leírni.
A házkapu rendesen két szárnyra nyílik, melyen réz kopogtató van, őrizve egy turbános szolga által, s elég tágas, hogy rajta ló vagy kocsi bemehessen. A kapun belől van egy forgó tábla, mely nem engedi, hogy a bemenő az udvarba s kertbe pillanthasson, hol netalán a hárem női játszadoznak. Egyik oldalon van szinte egy forgó ajtó, mely a nők szobáiba vezet; a háznak e részét háremnek5 nevezik, másikon van egy lépcsőzet, mely az úr lakába visz, és ezt szelamliknak (e szótól szelam, mely köszöntést jelent) hívják, ebbe mindenki beléphet, amazt egy némileg szent misztérium veszi körül. Künn a kapu előtt mindig van márványból vagy kőből egy csonka oszlop, mint ez van a mosék és fürdők előtt is, ami a kocsiba s lóra ülés könynyítésére szolgál. A lépcsőn fölmenve van egy tág előszoba, többnyire minden bútor nélkül, hol vagy a szolgák, vagy ha az úr hivatalnok, írnokai várakoznak, ebből jutni a szelamlik belső szobáiba, melyek lehető sok s nagy ablakokkal ellátva lévén, egy üvegházhoz hasonlítanak. Ezeknek padozata fából van, kockákra vagy csíkokra osztva, boltozatukat s párkányzatukat tarka színű vagy aranyos arabeszkek borítják, s a fal sima fatáblákkal van kirakva, melyeken festett virágok, gyümölcsök s tájképek gyönyörködtetik a szemet. Falpapírt és szőnyeget ritkán látni, élő állatok képét soha, mert a török minden festett kép nézését a bálványimádás egy nemének tartja. Egy ilyen török férfiszoba a legegyszerűbb, mit képzelni lehet.Köröskörül a szoba és ablakok hajlásai szerint fut egy alacsony szófa vagy divan6, melyen gyapjúval vagy szőrrel kitömött egy vagy két matrác fekszik bevonva festett gyolccsal vagy selyem kelmével, mire tisztaság kedveért, fehér lepedőt terítenek. A fal mellé hasonló párnák vannak rakva. Keresztbe vetett lábakkal sarkán guggolva, itt tölti el a török a nap nagy részét, dohányozva, kávézva, írva, olvasva. A padozatot nyárban indus híves gyékény, télben puha meleg smyrnai szőnyeg födi; midez tiszta, mivel a papucsot, melyben a szobán kívűl járnak, a küszöbnél levetni szokás lévén, sár és por nem hozatik be. Midőn az úr nem a háremben hál, ágyát földre vetik, mit nappal a falba alkalmazott almáriomba (minek török neve: "lyuk") zárnak. Adj ehhez néhány chínai porcelán vedret, mik vakablakokban állnak, s néhol egy órát, és fogod magadnak egy török szoba összes bútorzatát képzelhetni.
De ne feledjünk el kettőt, mire a török férfi sokat tart, s mi teremeiben a fényűzésnek jele, mint nálunk az a képek, szobrok s arany s ezüst műtárgyak gazdagsága. Egyik a fegyvergyűjtemény, a legválogatottabb darabokból összeállítva, miknek acéla épp oly finom, mint foglalója becses; másik a pipafogas, melyen tehetősb háznál 20-30 drága pipaszer hosszú sorban tündököl. Erre a törökök nagy összegeket adnak ki; van basa, kinek pipafogasa 150 000 váltó forintot megér. A ritka ámbracsutora az, mire a törökök büszkék; egyért, mely szép citromsárga s eretlen, 1000 forintot megadnak; nyárban jázmin, télben meggyszárat kedvelnek, minek darabját, ha hosszú, hibátlan és illatos, 40-50 forintjával fizetik. Adjuk hozzá, hogy az egész ki van rakva korállal, porfirral, agáttal, tarkán emaillírozva, sőt néha gyönygyökkel és drága kövekkel kicsillagozva, s ekkor az összeget nem fogjuk túlzottnak találni. A nők pipaszerei kevésbé drágák, de sokkal cicomásbak.
De az európai bútorok a török házakba is kezdenek már bejutni. Kivált a hárembe, a nők e lakába, mely a háznak fénypontja, úgy hogy az úr osztálya csak a ház pitvarának mondathatik. Amilyen egyszerű s puszta ez, oly fényes s gazdag amaz. Mi fényűzést a keleti s európai ipar nyújt, itt mindazt föltalálni. A pamlag selyemből, vagy bíborból van, pillangókkal kihímezve, szélein arany- és ezüstbojtok függenek; a padozatot szebbnél szebb ispaháni szőnyegek borítják; ritka virágok gyöngyházas faedényekben illatoznak; velencei tükrök függnek a falakon; ezüst és arany filigrán tálakból füstölög az égő ámbra és tömjén; a terem közepén a hangzó szökőkút vize fehér márványkútba hull vissza; drága indus sálakba burkolva ülnek puha pamlagaikon a nők, itt már európai kéjelmekre is találunk, órákra, asztalokra, kargyertyatartókra, csillárokra, öltöző- és ruhaszekrényekre, szóval csaknem mindarra, mi egy divatos párisi nő csábító hálóteremkéjében szemeinket elbájolja. Ha a török nő élete fogság, de meg kell vallani, édes fogság, legalább szép; aranyos kalitjában mindene van, mi életét kellemessé teheti - a szabadságon kívül. És húsz esetben tizenkétszer az úr a valóságos rab, s asszonyaik közt, úgy mondják a titokba avatottak, a férj nem teheti azt, mit akar, hanem mit azok együtt akarnak. Mindenesetre szabadságukban áll kimenni a tengerpartra, látogatásokat tenni a városban, a bazárokban vásárolni s barátnéikat fogadni, s midőn egy látogató nő sárga papucsa a hárem küszöbén áll jelül -, jaj a férjnek, ki saját háremébe merészelne lépni.
Gazdag ember minden nejének külön lakosztálya van a háremben; egy ugyan a ház asszonya, ki az egészet kormányozza s valamennyi osztályt mindennel ellátja, de mindenik nőnek van egy belsőbb köre is, hol ő független, hol ő hon van, hol egy pár meghitt cseléd csak neki szolgál, s hol ő a nagy házban egy kis házat tart.
A szobákban sehol nincs sem kályha, sem kandalló, hanem: mangal, azaz egy csiszolt rézből készült hamvveder vagy négyszegű edény, mely szinte rézlapra állíttatik a padozaton. Középen űr van, melyben cserép- vagy ércfazékban faszén ég, s miután előbb ezt a szabad légben kigőzölögni hagyták, a szobát ártalmatlan párolgás nélkül melegíti. Néha e mangal egy vagy két nagyobb szőnyeggel takartatik be, mi a meleget megőrzi s egyenlővé teszi, s az a török nők egyik fő gyönyöre körülülve, a szőnyegek végeivel térdeiket befödni s mint kandalló körül csevegéssel tölteni az időt7.
Ki sok nővel bír, az őrt is tart, ki egy fekete herélt. Ha a hárem egy kéj-éden, ez nem egy angyal, inkább egy ördög, s kezében nem fényes kard villog, hanem abban egy görcsös bikacsököt forgat.
Alig van ház, melynek udvara kies kertté alakítva nem volna, terepélyes platán s ciprusfáktól beárnyékozva, melyben kisebb vagy nagyobb szökőkútból hűs víz sugára gyöngyözve hull alá.
Török házakban nagy tisztaság uralkodik. Még azon bizonyos helyek is, miket közelebb megnevezni nem akarok, tágasak, tiszták, világosak, gyakran márványból építvék, s egy gömbölyű kútból tiszta víz csörgedez rajtok keresztül, és mindenik lakosztálynak külön ilyen helye van. S alig van előkelő török ház, melyben egy boltozatos gyönyörű fürdő nem volna a hárem mellett. Szóval, mi az egészséget s testi tisztaságot illeti, a török polgárházak belső elrendezésével Európa városaiban csak a legdúsabb urak lakai vetélkedhetnek.
A család télben és nyárban korán, a nappal együtt kél föl, s megmosakodván, imádságát végzi. Az urak s nők ezután, de csak nyárban, két órára ismét ágyba mennek, ellenben a cselédség talpon marad. Midőn végképp fölkelnek, az úr elhagyván háremét, pipára gyújt és kávét iszik. A nők szintén kávét isznak, s reggelire felöltözvén, házi dolgaik után mennek. Mintegy két óra múlva reggeliznek, mi áll: kenyérből, édes tésztából, aludt tejből, gyümölcsből, kaviárból s vízből -, miután ismét kávét isznak. Ekkor a férfiak is napi dolgaikhoz látnak, a nők pedig felöltöznek s a ház dolgaival és kedvelt gyermekeik körül foglalkoznak.
A déli ima után ismét esznek húst, süteményt, zöldséget, négy-öt tálat és kávét isznak. Ezután a nők kimennek látogatni, vagy a piacra, vagy szabadba, vagy a fürdőbe, avagy hon mulatják magokat. Napszállta előtt kevéssel az egész család haza tér ebédelni, melynek ideje minden évszakban közvetlenül az estima után esik. Az apa s fiai is néha a háremben ebédelnek, de többször a szelamlikban, miután egy igaz török asztala ritkán van két-három vendég nélkül.
Az ebéd leírásába nem ereszkedem, miután némi változtatással mindenikre illik az, mit a viddini basa ebédjéről elmondtam. Csak azt jegyzem meg, hogy az asztalra abrosz nem teríttetik, hanem táblaképpen egy cin- vagy rézlapot tesznek, mely egy kerek s közepén paisként kiülő fakerevetre van szögezve s az asztal szélénél kűljebb nyúl. Ilyen tábla többféle nagyságú van, s a vendégek száma szerint majd nagyobbat, majd kisebbet használnak. Fényesek és tiszták, s bár a törökök ujjaikkal, de ügyesen esznek, és semmit el nem ejtenek, a tábla az ebéd végével épp oly mocsoktalan, mint kezdetén az volt. Általában a török rendkívül mértékletes nép, s mit legjobban szeret, az: gyümölcs, zöldség, tej és adjuk hozzá: az édességek, s naponkint legalább ötször fekete kávé, mit egy arab költő áloműzőnek helyesen nevez. Egy teherhordó, ki izzadva fárad és dolgozik, pár szőlőfürttel beéri egy napra -, természetesen, ha hozzá néhány csöpp kávét ihatik és egy nargilt kiszívhat. Hasonló e részben az arabhoz, ki, mint hű társa, a teve, ha alkalma van, egy forrást kiiszik egyszerre, s ha víz nincs, sok napokon át könnyen nélkülöz.
Török családban sok nő van, de azért nincs benne sem zavar, sem viszálkodás, mivel benne hagyományon alapuló határozott rangrend uralkodik. Fő családokban a ház feje a férjnek anyja bujuk (= nagy) kanum, ti. ha ez él, aztán jön az első nő: a kanum effendi, utána a kutsuk (= kis) effendi. Kanum cím illeti a férj azon nőit, kik szabad szüléktől származtak, kadin azokat, kik egykor rabnők valának. Polgárrendűeknél az első nőt bujuk, a többit kutsuk kánumnak; a népnél a férj anyját dudunak, a nőt kadinnak, a leányokat molláknak nevezik. Férje címét, bármely legyen az, a nő soha sem alkalmazza magára. Nincs nép, melynél a házi életben a kor s családi rang nagyobb tiszteletben tartatnék, s egymást a ház tagjai kölcsönösen jobban megbecsülnék. A bujuk áll a család élén: de kormánya szelíd, s patriarchalis jóakarattal bán az ifjabbakkal, kik iránta valódi gyermeki engedelmességgel s figyelemmel viseltetnek, szóval, e viszony hasonló azon viszonyhoz, mely nálunk Magyarországban egy század előtt a családokban uralkodott, midőn a fiúk nőikkel, s a leányok férjeikkel és gyermekeikkel, mind az apai házban, apai királyság alatt békében laktak.
A testvérek közt a kor szinte elsőséget ád, az ifjabb engedelmeskedik az idősbnek. Az apa meghalván, helyébe családfő a legöregebb lesz. Szóval, egy török háznép a leghűvebb képét nyújtja a családi szerkezetnek, mint azt a bibliában leírva olvassuk. Csalatkoznak tehát, kik azt állítják, a töröknél nincs családi élet, mivel poligamia van. Nincs, ha európai új értelemben vesszük a szót, de az ókor értelme szerint a család valóban csak itt létez. S mikor vala erősebben szerkesztve a család mint az ókorban, midőn az nem csak a társaság alapja, de maga a társaság volt?
Nagy házakban a háziasszony után főszemély a házmesterné (kihaja kadin), rendesen egy éltesb szabad hölgy vagy szabaddá lett rabnő, ki a hárem belső dolgait kormányozza, a kiadásokat vezeti, s kinek a cselédség föltétlenül engedelmeskedik. Utána jön a gazdasszony, kinek felügyelése alatt az éléstár áll, s ki többnyire szerecsen, mint a dada is az, ki vele hasonló rangot foglal el, s ki a gyermekekre ügyel fel. Ezeken kívül vannak több rabszolganők, részint fehérek, részint szerecsenek, kik közt a házi munka szakonkint van fölosztva, egyik főz, másik a bútorokra s szőnyegekre ügyel, harmadik a kávét, negyedik a fürdőt készíti. A cselédek, rabnők és az úrhölgyek közt a viszony itt bizodalmasb mint a keresztyén országokban; a cseléd az asszonynak egyszersmind meghittje, társalkodónéja, barátnéja; a ház minden ünnepeiben részt vesz, s a kedvencek öltözete néha szebb s gazdagabb a ház asszonyáénál.
A török nők gyakran öltözködnek, de cseléd segedelmére ritkán szorulnak, kivéve a fürdőben, hol hajukat korállokkal s gyöngyökkel befonatják, és mindenféle festéknek, kenőcsnek, olajnak s babonának ezer hasznát veszik; csaknem több időt vesz el a férfiak öltözködése, kik bajszaikat, szakállaikat, hajaikat órákon át rendeztetik, fésültetik, a ferdén álló szálakat kitépetik, oly gondollal műveltetvén azokat, mint egy drága virágos kertet. Bozontos szakállú ifjaink leckét vehetnének tőlök - a barbároktul.
Férfiak belső szolgálatában három a lényeges személy, mely egyik sem hiányozhatik. Egyik a kávés (=karadzsi), ki nem csinál egyebet, mint kávét vékony lisztté őröl, abból italt főz, és azt felhordja; másik a dohányos, (=tudundzsi basi), ki a dohányt bevásárolja, megvágja és fölméri; ez rendesen udvarmester is, kinél áll az úr pénztára, ki az örmény uzsorásokkal végez, kiknek minden török adós, mint nálunk minden nemes ember a zsidónak tartozik; harmadik a pipás (= tsibuksi, tsibuk sztárt jelent), ki az úrnak egyszersmind meghittje. Kötelessége urát mindenhova követni, egy kihímzett posztózsákban utána hordván a pipákat, és egy sálzacskóban a jó dohányt. Midőn ura sajkában vizen megy, helyet háta mögött foglal; midőn paripán lassan halad az utcán, olvasóját bamba ábrázattal morzsolgatva, ez nyomában menve, vagy a ló farkába fogódzik, vagy jobb kezét a ló bal tomporára teszi; hon a pitvarban ásítozva vár, fülelve, ura mikor tapsint, hogy vigye neki a pipát egy égő üszökkel. Urától messze ez soha sem távozhatik, miután a keleti vendégfogadás első és utolsó betűje a pipa, s miután dohányozni a török soha sem szűnik meg, reggeltől estig; midőn a háremben a pipatöltő szerepét egy nőcseléd veszi át.
Az ember családi életében három nevezetes esemény van: születés, házasság és halál, s érdekes ismerni, mindeniket miképpen ünnepelik meg a különféle népek. Efféle házi szertartások legjobban jellemzik a nemzeteket.
A születést a törököknél semmi különös ünnep nem követi. Csak néhány év óta szokás a született gyermekekről nyilvános jegyzéket is vinni, de azokat bejelenteni az apa most sem köteles. Megszületvén a gyermek, az apa vagy az imán (= pap) fölötte egy imádságot mond, s mindjárt nevet ád neki, de ez személyes név, mert a töröknél családnév nincs. Neveiket, melyek nem sokfélék, a törökök a bibliából, koránból vagy a hagyományokból veszik, p. o. Mohamed (= dicsért), Musztafa (= választott), Kalil (= barát), Ibrahim (= Ábrahám), Szulimán (= Salamon), és hogy más hasonnevűektől megkülönböztessék, később valamely esemény vagy körülmény mellékszókat ád hozzá, mik eredetök helyére vonatkoznak, p. o. Kutahiai Resid; vagy valamely kitűnő erkölcsi vagy testi tulajdonaikra s hibáikra, p. o. sánta, vastag, kegyes; vagy múltjokra, p. o. Mehmet a volt varga, avagy rokonaikra Juszuf oglu Hasszán (= József, fia Hasszánnak). E mellékszavak miatt a törökök, ha igaz tényen alapulnak, soha nem neheztelnek. Valaki sánta? Igaz, Isten így akarta, Varga? Igaz, mielőtt basa lett, egy papucsvarrónál dolgozott. Úgy van nálok mint Rómában volt, hol hasonló okból kapták az emberek a Lentulus, Cicero, Crassus, Cunctator neveket.
Azon első imádsággal a gyermek az izlamnak mintegy eljegyeztetik, de keblébe végképp csak a körülmetélés által vétetik föl. Muzulmánnál ez a legnagyobb házi ünnep, melyet minden család lehető legnagyobb pompával ül meg. A gyermekek rendesen 8-9 éves korukban metéltetnek körül. Előbb azonban egy jós vagy asztrológ, de csak szokásból, megkérdeztetik, s ez határozza meg az alkalmas időt, napot és órát, midőn a munkálatot végre kell hajtani; többnyire a tavasz és nyár közti évszak szokott általok kijelöltetni. Ekkor a szülék nem késnek róla értesíteni valamennyi jó ismerőseiket, kivált azokat, kiknek hasonkorú gyermekeik vannak, sőt a szegényeket sem, mivel az ünnep annál fényesbnek tartatik, mennél több gyermeken vitetik egy alkalommal végbe a vallásos műtétel. Fölösleges mondanom, hogy az ünnep költségeit a meghívó viseli.
Nyolc nappal a körülmetélés előtt a gyermek minden kívánságát teljesítik; atyja rangja szerint szabott s hímzett új köntöst kap, kardot, aranyövvel, először kötnek oldalára, felöltönye nyitva marad, hogy a belső bíbor- és selyemruhát aranysujtással kihányva mindenki láthassa, tíz-húsz ágba font haja gyöngyökkel van átszőve, s turbánján vagy fezén drágakövekkel kirakott toll leng a szélben. Ekképp pompásan felöltöztetve vezetik ki a háremből a szelámlikba, honnan, miután a férfirokonoknak és barátoknak bemutattatott volna, a lépcsőn lemegy, hol egy ragyogva felkantározott lóra ül s egy vagy több szolga kíséretében indul látogatásokat tenni, a boltokban vásárol - kivált cukros süteményeket -, a kávéházakban s fürdőkben mutatja magát -, de sem apja, sem tanítója nem kísérheti, minthogy ez az új polgárnak méltóságát csökkenthetné.
Folytonos vigalmak közt a kitűzött nap elérkezvén, s a meghívott gyermekek szüléikkel a szelámlikban összegyűlvén, a fiú a háremből előhozatik, s lárma, biztatás s zeneszó közben pár másodperc alatt a borbély a műtétet bevégezte. Imánnak jelenléte nem elkerülhetetlenül szükséges, minthogy a szertartást a korán egyenesen nem parancsolja; azonban nélküle mégis ritkán történik, mint házasság nem történik keresztyéneknél papi áldás nélkül, még oly országokban sem melyekben ezt csak polgári szerződésnek tekintik. Ekkor a gyermeket egy puha pamlagra fektetik, melyre mindenféle ajándékok, játékok, édességek, talizmánok és amulettek vannak halmozva, mint az egész szoba is virágokkal, zászlókkal, szalagokkal s ezüstös és aranyos papírokkal ünnepileg fel van cifrázva. Az idegen és szinte körülmetélt gyermekeket más szobákban és a kerti házakban helyezik el.
És ekkor kezdődik el a nagy lakoma. De előbb a házi úr saját kezével öl meg egy bárányt vagy gedét, a többit a szolgák ölik meg; tehetős háznál százat és többet is, melyek, mint áldozatra szánt állatok, mindenféle színű, s aranyos és ezüstös csüllengőkkel fölékesítvék. Az egész házban esznek, isznak, kávéznak, dohányoznak és múlatoznak, mert vannak cigányok, kik zenélnek, zsidók, kik szemfényvesztő mesterségeket, pajkos elmésségekkel fűszerezve mutatnak, és alakosok, kik kétértelmű mozdulataikat hasonló magyarázatokkal tréfás modorban kísérik; este kert, ház, udvar kivilágíttatván, mozsarakat sütögetnek, s mielőtt a gyermekek aludni mennének, röppentyűket eregetnek a légbe. E vendégség így tart hat napig, a három első napon a férfiak, a három utolsón a nők ülik az ünnepet. A házat körülzsibongja a városrész szegénysége, melynek ital és étel bőven osztatik -, mert a töröknél a dús soha nem tobzódik anélkül, hogy vendége ne volna a szegény is.
Nincs a földön szebb látvány, mint ilyenkor együtt látni a sok török gyermeket. Oly szép e csoport, mint egy angyalsereg. A cserkesz és georgiai nemes vér a török fajnak egy új s egy szebb ábrázatjelleget adott. Tekintetök, viseletök oly félénk, bőrök oly gyengéd, finom, átlátszó, és öltözetök oly tarka, fényes, változatos, mint a sokszínű tulipánoké vagy szegfüveké, melyek levelein a legellenkezőbb színek a legszebb harmóniában vegyülnek össze, s bár kiáltók, még sem sértik a szemet. Midőn vígan szaladoznak, tarka erdei pillangóknak vélnéd, melyek a föld színén szállonganak.
Műtétel után a fiú mint férfiú tekintetik, s a hárembe ugyan bemehet s anyját s leánytestvéreit ott láthatja, de más nőket csak elfátyolozottan láthat. A szerető anya pedig éjjel-nappal azon töri fejét, fiának illő nőt hol találhasson. A törökök korán házasodnak, a fiú 16 éves korában már férj, a leány 13. évében már asszony. Gyakran történik, hogy két család gyermekeit egymásnak már gyönge korukban elígéri; hol nem ez az eset, ott az anya föladása egy alkalmas hajadont kiszemelni, s e végből nemcsak barátnéit s ügyes rabnőit küldi ki tudakozódni, hanem maga is gyakran eljár a fürdőkbe, ott a leányokat jól kiismerni s egyszersmind vagyoni állapotukról magának tudomást szerezni. S mindenféle apró cselekhez folyamodnak az anyák, hogy egy vagy más házba bejuthassanak; néha séta közben rosszullételt színlelnek, s a kapun zörgetvén, engedelmet kérnek ott kipihenhetni; néha kérik nem ellenzeni, hogy ott imájokat végezhessék, miután lakjok is, s a mosé is távol van. Az ilyen alkalmat aztán fölhasználják a leányt színről színre látni, míg más oldalról kíséretök igyekszik a házi cselédektől megtudni, amit tudni kívánnak.
Ha végre talált leányt, ki neki tetszik, ünnepileg felöltözködvén, látogatóba megy, s annak rendje szerint a leányt anyjától megkéri, nem mulasztván el fiának úgy személyes, mint vagyoni előnyeit kiemelni. A leány anyja erre rögtön nem válaszol, hanem engedelmet kér, a dologrul úgy férjével, mint rokonaival értekezhetni. Csak nyolc-tíz nap múlva jön egy közbenjáróné a válaszért, míg hon örömtüzet gyújtanak, hogy ez által az irígy szomszédok ármányait meghiúsítsák. Ha a két család megegyezett, mindkét részről néhány férfirokon választatik, a nászadományt, a kiházasítást s minden egyebet meghatározni, mint szinte az eljegyzés és az összekelés napját is.
Az eljegyzés napján a vőlegény apja házában megjelennek a rokonok, barátok és az illető imán egy rövid reggelire; ezt elköltvén, egy főbb tagja a társaságnak két társat magához vesz, s a vőlegényt egy szomszéd szobába hívja, hol tőle kérdi: "Akarsz engem a közelgő eljegyzésnél násznagyodul?" Mire az ifjú feleli: "Istenemre mondom, akarlak." Erre a násznagy két társához fordulván, mondja: "Te Ibrahim és te Ali, tanúbizonyságim vagytok." Ekkor az egész társaság, a vőlegényt kivéve, lehető pompával indul a leány apai házába, hol rája hasonló társaság várakozik, melyben fő a leány násznagya két vőfénnyel, és az imán, ki kezében egy iratot tart, mely már előbb a közhatóság jegyzőkönyvében beigtaték. Először is a vendégeket kávéval és pipával kínálják meg, aztán illatos tömjényt füstölnek, mire az ajtók bezáratván, az eljegyzés ünnepe elkezdődik. Először is az imán, Mekka felé fordulva, egy imát mond, aztán a vőlegény násznagyához szólván, kérdi: "Elismered te, ki két tanúval vagy jelen, A-t, B-nek fiát, C-nek, D leányának férjeül?" Mire a násznagy felel: "Elismerem." Hasonló kérdést intéz az imán a menyasszony násznagyához, s mind a kérdés, mind a válasz háromszor ismételtetik (mint nálunk három a hirdetés), miután emelt szóval nyilvánítja az imán: "Tehát adjátok, Ali helyettes által, Mahmudnak, Szolimán fiának, nőül Fatimét, Ibrahimnak leányát; és adjátok Fatimének, Ibrahim leányának, Mahmudot, Szolimánnak fiát, férjül ?" A násznagyok egyesített hanggal felelvén: "Mi adjuk őket", az imán fölvesz egy tollat, kezét a házassági szerződésre teszi, és ekképp szól: "Én ezennel egyesítem őket a házasságban, s kérem a mindenható Istent, hogy szövetségök gyarapodjék, mint az gyarapodott Ádám és Éva, Ábrahám és Sára, Jósef és Zulejka, szent profétánk és Kadidzsa, Ali és Fatime között. Az irgalmas és hatalmas Istennek áldása nyugodjék rajtok, ámen." Az ámen szót a jelenlévők ismétlik, s ezzel az eljegyzés végbement. A házasság a törököknél tisztán polgári szerződés, s az imán mint polgári tisztviselő jelen meg benne; ami megkívántatik, az a felek kölcsönös megegyezése, s nő és férj jogait a korán és ezen kívül a kötés szabja meg. Ezért az egész cselekvényben az eljegyzés a lényeges, az összekelés annak puszta következménye8.
Míg a férfiak teremében az eljegyzés történik, a vőlegény anyja, barátnéitól kísértetve, a menyasszony anyjához jön, s a kocsiból leszállván, a hárembe drága szöveteken hágdos, miket kísérői mint ajándékot azonnal felszednek. Helyét a pamlagon elfoglalván, ettől kezdve az ajtóig új szöveteket teríttet a padozatra, melyen lépve közelít hozzá kézcsókolásra a menyasszony -, kinek dajkája kapja e szöveteket ajándokul.
Az eljegyzés megtörténvén, lóháton nyargalva követek futnak a vőlegényhez, ki a szerencse hírhozóit néhány erszénynyel megajándékozza. Másrészről mihelyt a szerződés aláíratott, a menyasszony apja egyet tapsol, mire szolgák jelennek meg, kik a jelenlévők közt, kinek-kinek rangja szerint, különbféle emléket s ajándékot osztogatnak ki. De mind ezek, mind az, mi a menyasszony nevében később a vőlegénynek küldetik, a vőlegény apjának pénzén vásároltatott, úgy hogy a kiházasítás terhét nem a leány, de a férfi családja viseli.
Ekkor a menyasszony és vőlegény kölcsönös ajándékokkal tisztelik meg egymást. A vőlegény küld ajándékot, mely áll öt tálból, melyet fején egy-egy szolga visz, s melyben azon ajándékok vannak: sálok, drága papucsok, tükrök, édecsszekrények, gyümölcsök, illatos olajok, kenőcsök, kávé, viaszgyertyák, tömjének, virágok, selyem és bársonykelmék, elefántcsontfésük, ezüstkancsók, szóval, mik a menyasszony nagyanyja, anyja, rokonai, barátnéi s a nőcselédek közt kiosztandók; mindenik tál hímzett kendőbe van takarva, s az ünnepi menet a hárem ajtajánál a nőrabok által szertartásosan vétetik át. A menyasszony pedig kocsikon küldi el ajándékképp mindazt, mi jövendő lakába szükséges, s amivel nászszobája föl fog ékesíttetni; küld szőnyegeket, pamlagot, párnákat, matrácokat, ágytakarókat, ruhákat, asztali készletet, findsákat, ibrikeket, gyertyatartókat, koppantót, fogót, lámpát, szép hímzett kendőket, kötényeket, szóval vasból, rézből, ezüstből, porcelánból, selyemből, bíborból mindent, mire egy vagyonos háznál szükség van. Kik hozzák, mindenütt szép jutalomban részesülnek.
Ha ez hétfőn történt, mint leginkább szokás, kedden a menyasszony a fürdőbe megy, utolsószor mint leány felöltöztetve. Miután a fürdő hő termében két óra hosszan a török fürdés minden édes-kedves kínain átesett, gazdag fehér lepedőkbe burkolva a hűtő terembe vezettetik, hol mindenféle nyalánkságok tétetnek elébe. Félóra múlva, mely idő alatt haját gondosan befonták, s gyöngysorral, arany- és ezüstpénzekkel befűzték, melegebb ruhát adnak rá, s az öltöző szobába megy, hol egy nemére a trónnak ültetik, s miután őt és számos kísérőit egy zenekar üdvözölte, tiszteletére egy drámai mutatvány adatik. Ennek végével még egyszer átnézi egész öltözetét a fürdősné, s fölhasználván mindenféle illatszert, kenőcsöt, festéket, az ünnep királynéjának körmeit s ujjait hennával befesti, miért ez est henna-estnek neveztetik, s a fürdő személyzete közt ajándékot osztván ki a menyasszony, egész kíséretével hazatér.
Szerda a nyugalom napja, kivéve a vőlegény házát, kinek apja egész napon át számos meghívottakat vendégel asztalánál.
De csütörtök alig virrad meg, már egy sereg asszony foglalkozik a menyasszony öltöztetésével. Mi szép, drága, ritka, csillogó, mindent ráaggatnak. Munkájokat bevégezvén, a menyasszonynak sorban jó szerencsét kívánnak -, ki már remeg, mert egy zajos zene, dob, síp, trombitaharsogás a lakadalmi nép közeledését jelenti. S valóban a vőlegény anyja, több előlovagok s kocsikázó nők kíséretében megjelen, s miután röviden ettek s ittak volna, előáll egy üres kocsi, s apjától karonfogva vezetve, a menyasszony bele ültettetik egy nyoszolyólyánnyal; a két nászanya más kocsiban együtt foglal helyet. Midőn a lépcsőn lemegy, nőrokonai, a bőség jelképe gyanánt, ezüst pénzdarabokat hintenek fejére, mit a szomszédból összegyűlt szegényasszonyok vetélkedve kapdosnak föl. Ekkor köti föl derekára apja
a menyasszonyi övet is; de a szokott köpenyt s arcfátyolt nem adják rá, hanem egy arany- vagy ezüst-pillangóval kicsillagozott nagy fátyolt vetnek reá, mely egész alakját elfödi. A kocsik eleje tarka posztóval s selyemmel van fölcifrázva, mi a kocsisoké lesz, a lovagok pedig vállaikon keresztül bokorba kötött hímzett kendőket lobogtatnak.
Ekképpen halad lassan a kocsik és lovagok pompás menete, s a menyasszony kocsija az udvarba behajtván, őt a lépcsőzet aljára várja vőlegénye, ki jobb kezével pénzt szórván az összegyűlt asszonyok közé, baljával mátkáját karon fogja, s az ismeretlen fátyolozottat, ki talán szép mint a paradicsom, vagy rút mint a pokol, háremi szobájába vezeti. Míg ezt ez alkalomra készített trónján berohanó nők üdvözlik, s egyszersmind meg is szólják, a vőlegény kénytelen a szelamlikba visszamenni, hol az estima után
a vendégek lakomához ülnek. Ez végződik akkor, midőn az ötödik imádság ideje eljött, mely elmondatván, de nem szükségképpen, a helybeli imán által, a vőlegény apjának, tanítójának, a véneknek kezet csókol s háremébe siet. De még ekkor sincs minden gáton túl.
Mielőtt a szobába lépne, az ajtó előtt tartozik mezítláb elmondani egy hosszú imádságot, és azt lassan s mindenféle szokásos tagjártatások szoros megtartásával tartozik elmondani. A szobába belépvén, a nyoszolyóleány, ki a mátkával ott már egyedül van, helyéből fölkél, s ezt kezén fogva a férjnek néhány lépésnyire elébe vezeti, s kezeiket egymásba tévén, megáldja őket és eltávozik, de nem mindjárt. Meg kell vele alkudni, hogy elmenjen. "Kétszáz piaszter" - mondja a férfi. "Nem" - feleli a misteriozus alak. "Négyszáz… Hatszáz… Nyolcszáz… Ezer" -, mondja végre a türelmetlen ifjú. Végre megtörtént az alkú, a tanú elment. A vőlegény azonnal ülőszékébe visszavezeti mátkáját, s reszkető kézzel nyúl a titokteljes fátyol után…, de mátkája egyet tapsol, mire nőcselédjei kávét, pipát s csemegéket hoznak. Csak ha ezek is eltávoznak, akkor lebbenti fel a sorsteljes fátyolt, akkor látja meg, kihez kötötte sorsát, akkor tudja, vajon igaz volt-e a bájos leírás, mit egyébiránt a törökök száz meg száz úton igyekeznek magoknak megszerezni. A házasság mindenütt sorsjáték, de itt kétszer az, hanem itt enyhíti a bajt az elválás könnyűsége, lévén egy polgári szerződés, mit felbontani a felektől függ.
A török egész életében követendő mintául a természet tüneményeit tekinti. Midőn gyermek születik, szertartástalan fogadja azt, mint zaj nélkül búvik ki a földből a kis növényke: a házasságot pompásan ünnepli meg, mint a növény előre küldött virágokkal tudatja a gyümölcsözés korának közeledését; halottait gyorsan, lakmározás nélkül, fénytelenül temeti el, mint az ősszel elszáradt növénynek leveleit az első szél elhordja, nyomtalanul - mintha soha nem létezett volna. Papjainak nincs dolga sem a születésnél, hiszen ki születik, Istentől jön, keresztszülék nem választatnak, s akár az imán, akár más muzulmán a gyermek jobb és bal fülébe egy imádságot súgva mond el, s ezzel mindennek vége van; sem a házasságban, ez merően földi dolog, de a sírnál a pap megjelen, ez a mennynek ajtaja, hol ő veszi át a lelket Isten számára!
Midőn valaki haldoklik, a jelenlévők elkezdik imádkozni a korán XXXVI. fejezetét, melyet a szabályos hitvallomással végeznek be, mi, a próféta szerint, a léleknek paradicsomban felvételét biztosítja. Egyszersmind a halottas szobában illatszereket égetnek, s ez a legszegényebbnél sem maradhat el. Ekkor a legközelebb rokon a halottnak szemeit befogja, kezeit oldalai mellé helyezi, álla és szemei körül kendőt köt, s ez ekképp a terítőre tétetik. Azalatt a helybeli imánnak az esetet följelentik, nem feledvén el a holt nevén kívül anyjának s legközelebbi örökösének nevét is bemondani. Az imán a hatóságnak tesz jelentést, egyszersmind a muezzinnak és egyházfinak rendeletet ád, kik egy rézedényt s tiszta vizet vivén a mosébul magokkal, a halottat megmosni mennek. Ha a halott nőszemély, a mosást nők végzik, mert férfi nem nyúlhat idegen nőhöz, még halála után sem. Gondosan megmosatván a halott, az imán kámforporral dörzsöli be a tetem azon részeit, mik imádság közben a földdel leginkább érintkeztek, ti. a térdet, kezeket, lábakat, orrt és homlokot. Ezután utolsó öltönyét adják a halottra, mi áll egy ingből, mely térdig ér, egy takaróbul, mely főt és mellt beföd, és egy varratlan lepedőbül, mely elég hosszú, hogy két végén csomó köttethessék. Férfiaknál mind köröm, mind szakáll, mind haj lenyíratik, mert ezt cselekedték egykor a prófétával tanítványai, de nőknél ez nem szabad, hanem a haj kétfelé választatván, vállán keresztül vive, keblén szétteríttetik.
Gazdagok koporsóban temettetnek el, a nők is csaknem mindig, a szegények abban csak kivitetnek. Minden mosénak van több ily közkoporsója. Négy végére négy rúd van alkalmazva, melyen a terhet jó barátok felváltva viszik, és nagy készséggel, miután a próféta azt mondá: "ki egy holtat 40 lépésnyire visz a sírhoz, egy halálos bűnét teszi jóvá vele." Moséban soha nem viszik, mert szinte a próféta mondá: "mosé az élőknek és nem a holtaknak való."
Ha a halott már a koporsóban fekszik, előáll az imán és a következő imát mondja: "Ó Mindenható, Istene az élőknek és holtaknak, a jelen és távollévőknek s mindkét nemen lévő embereknek. Ó Istenem, hagyd az izlamban élni azokat, kiket élni engedsz, és hagyd az igaz hitben meghalni azokat, kiknek halált küldesz. Ez elholt felebarátunkat áldd meg szent nyugalmad kegyelmével, és Isteni tökélyed kegyelmével szenteld meg. Ó Mindenható Isten! Szaporítsd érdemeit, ha a jók közé tartozik, és bocsásd meg bűneit, ha a tévedők közül való. Adj neki békelmet, üdvöt, s örök székedhez s nyugalmadhoz juthatást. Szabadítsd meg őt a kiolthatlan tűz kínaitól, és fogadd be a boldogok seregébe. Ó Istenem! Változtasd sírját örömnek ágyává, hasonlóvá a paradicsomhoz, és ne a gyötrelem mélységévé, mint azt a pokolban szenvedni kell. Légy irgalmas hozzá, ó te minden irgalmas lények legirgalmasbikja!"
Azalatt a családbeliek, néha fogadott nők is, nem szűnnek meg sírni, kiabálni, jajgatni, de asszonyoknak holtat temetőbe kísérni nem szabad.
Végződvén az imádkozás, az imán előlép s a jelenlévőkhöz kérdést intéz, vajon a holt jó muzulmán volt
s szabályos temetést érdemel-e? Ha tagadó volna a válasz az imán a polgári hatóságra bízná a temetést, ellenkező esetben az atyafiak azonnal fölveszik a koporsót s viszik, mindig fejjel tartva a sír felé. Bármi dús a holtnak családja, koporsója igen egyszerű, néhány összeszegezett deszkábul áll, a különbség a drágább vagy olcsóbb, több vagy kevesb persa sálbul áll, mellyel az beboríttatik.
A sírkertbe kiérvén a halotti nép, ha koporsó nélkül történik a temetés, abból a testet kiveszik, s vagy szalmaszövetre, vagy egyenesen a puha földre fektetik, jobb oldalával Mekka felé fordítva. De a földet a koporsórul is leveszik a sírban, hanem mindenik esetben a halottra néhány rövid deszkadarabot tesznek keresztben, hogy a föld a testre ne hulljon egyenesen.
A nők arcai a koporsóban elfátyolozvák. Ezután az, ki a holthoz legközelebb rokon, reá egy marok földet hint, mire a sír gyorsan megtöltetik. Ennek végével a jelenlévők mind leülnek, s az imán, miután a sírra hajolt, s a holtnak és anyjának nevét háromszor kiáltotta volna, a végső imádságot mondja el, majd a korán első fejezetét olvassa föl s ezután a halottas nép eloszlik.
Szokás a sír tetején egy üreget vájni, hova a rokonok időnkint virágot és gyümölcsöket raknak le.
Nagy családoknál azonban ezzel nincs mindennek vége. Szokás tíz-tizenkét ifjú vallástanulót meghívni, kik éjjel az egész koránt átolvassák, fejezetenkint osztván föl azt maguk közt, miért ebédet és ajándékokat kapnak. Harmadnapon a szegényeket a kalács egy nemével vendéglik meg, és oly jótéteményekkel foglalkoznak, mik a holt végrendeletén túl esnek; koránt vesznek s azt az árvák és ingyen iskolák közt kiosztják -, szegények gyermekeit fölruházzák -, kutat ásatnak vagy a romladozót kiigazíttatják, embereket bérelnek, kik az utcákon föl-alá járnak s a szomjazó szegényeknek italt cincsészében ingyen nyújtanak, szóval a holtnak emlékezetére jót tesznek.
Mindenesetre meglepő azon sietség, mellyel a törökök halottaikat eltemetik, ők, kik minden egyebet oly kimérve, oly lassan, oly szertartásosan cselekesznek. Ki reggel, sőt délben meghal, azt még az napon eltemetik, minden esetre másnap korán. Okául adatik a pestistőli félelem, de valódibb oka azon válasz, melyet Mohamed egy e tárgyra vonatkozó kérdésre adott: "Ha a holt egy kiválaszott -, monda ő -, annál jobb, mennél előbb fog rendeltetése helyére eljutni. Ha pedig az elkárhozottak közül egy, érdem van benne tőle mielőbb megmenekednünk"9.



XI. Török kávéház belseje. Regélők. Naszredin Hodzsa vagy a török Aezop. Keleti fürdők leírása. Ópiumevők. Karagőz nemzeti bábúalak bohóságai

Miből áll a török mulatsága a házi életen kívül? A nők fogadják barátnéikat a háremben, ez egy mód kizárni férjeiket, kiknek ilyenkor oda belépni nem szabad, viszont látogatásokat tesznek, az úgynevezett édesvizek mezőire, vagy a tenger partjára kisétálnak, vagy mennek a piacra, bár nem vásárolnak semmit, de legalább nincsenek hon, s ezt nevezik ők boltozni, boltot járni, végre fürdőbe mennek, s ott ismerőseikkel találkozva, négy-öt órát valóban vígan s boldogan töltenek el. Színház nincs, sem hangverseny, de ha volna is, oda a nők nem mehetnének.
A fürdő a férfiaknak is egyik fő élvezetök, és még a kávéház, melynek száma Constantinápolyban több ezerre megy. Minden ötven lépésre találsz egyet; a piacokon, a bazárok, mint a mosék mellett s a tengerparton egymást érik; künn a vidéken nincs egy szép hely, nincs kioszk-csoport építve egy domb tetején, nincs pázsit egy csörgő patak partján, nincs fok, mit gesztenyék s platánok árnyékoznak be, mint nincs oly szegény falu, melynek a maga kávéháza meg ne volna. Török neve azt jelenti: "az ismeretek iskolája." És valóban, a középosztálynak s a népnek e hely az, mi nálunk a kör és casino; mert ha keveset olvas, annál kiváncsibban hallgatja mindazt, mi ajakról ajakra hagyományképpen száll. Napi munkájok után az emberek itt gyülekeznek össze, s közlik egymással a legújabb híreket, nemcsak ismerőseikről, nemcsak magándolgaikról, de itt veszik bírálat alá a kormány tetteit s a birodalom közügyeit. Hajdan e gyülekezetekből eredtek a mindenható janicsárok lázadásai, azon összeesküvés is, mely II. Ozmánt trónjától megfosztá, egy kávéházban alakult. Testvére IV. Amurat, 1623-ban bosszúból valamennyi kávéházat bezáratott, mint 1828-ban Mahmud is, ki a janicsárok kiírtása után jól tudta, hogy a régi rendszer titkos hívei s a dervisek a kávéházakból izgatnak. De a nép föltalálta magát; mihamar valamennyi kávéház megnyílt mint borbélyműhely (egy titkos kávéteremmel hátul), s azóta minden kávéház egyszersmind borbélyműhely is.
A török kávéházak bútorzata, még a gazdagabbaké is, igen egyszerű. Előtte alacsony padok vannak, szalma- vagy nádszövetből készült üléssel; belől boltozatos, kimeszelt fala tele bárdolatlan képekkel, de annál szebb korán-iratokkal. A fal mellett köröskörül alacsony diván fut, min párnák vannak, vagy szönyegek finom gyékényből. Fölöttük fogasok és polcok tele rakva pipákkal és cifra üvegharang alakú edényekkel, a nárgilt szívni, melyeknek fénylő testét a kacskaringósan font selyemszárak mint megannyi holt kígyók tekergőzik körül. Középen egy háromemeletes szökőkút van, melynek friss víz-szála bugyogva csurog a márványkádba. A boltozatról le rézkígyókon olajmécsek függenek, melyeket a házigazda meg-megütvén, minduntalan rezegnek, néha a mécs egy fából faragott hajó-mintát ábrázol, melynek ágyúnyílásain s ablakain világ sugárzik ki. Szögeken beretvák s ollók függenek, és egy-egy domború réztál, mely ragyog, mint egy harci paizs. A terem hátulján a tiszta tűzhely van, körülrakva kisebb-nagyobb rézedényekkel, mikben a kávét szem előtt főzik. Ez igen gyorsan s egyszerűen történik.
A finom lisztté tört kávé egy rézbögrébe tétetik, mire forró vizet öntenek, s ki kívánja, annak cukrot is, s így lassan főzetvén néhány másodpercig, anélkül hogy leszüretnék, vagy megülepedni hagyatnék, apró findzsákban szolgáltatik. A findzsa egy réz vagy ezüst filigrán tojástartóba téve nyújtatik át, hogy a kezet meg ne égesse. Ennél kellemesb italt képzelni sem lehet. Ehhez az európai mód szerint főzöttet nem hasonlíthatni. Minden illat benne marad, s ki hozzá szokott, annak minden másképpen készített kávé ízeltlennek fog tetszeni. A findzsák oly kicsinyek, hogy tíz alig tesz egy teacsészényit, bár tehát a törökök igen gyakran, de még sem sokat isznak.
Midőn egy török bejön, a divánon azonnal leül, s dohányát magával hozva, az átnyújtott csibukot kéjelmesen megtölti, s csendesen mondja "bir ates" (tüzet), mire a szolga fogóban zsarátnakot hoz s pipájára illeszti, alá egy réztányért rakván. Ekkor a vendég körültekint s ha ismerőst talál, kezét szívére s homlokára téve köszönti, s dohányát szíva és kávéját csöppönkint szörpölve, merengve, hallgatva élvezi azon jólétet, mit ők "Kif"-nek neveznek, s mi valóban érzéki boldogság -, kivált ha a lélek csendes, és ez többnyire az, miután lelkiismeretével a török rendesen tisztában van.
Ámbár Törökországban a legrongyosabb napszámos a kávéházban oda ülhet a legdúsabb aga mellé, anélkül, hogy ez átallaná, ha aranyzott selyem öltönye annak piszkaihoz ér, sok osztálynak, céhnek megvan a maga szokott kávéháza. Mindemellett is egy kávéház itt a legfestőibb látvány, mit emberi szem láthat. Itt egy dervis olvas, ott egy turbános vastag török füstölget, amott egy szikár persa szív nargilt, odább egy nyalka ifjú görög gömbölyű tükört tart kezében, s a szolgával szemöldeit festeti és bajszát pödörteti hegyesre, néha egy zsidó sompolyog be alázatos képpel, vagy egy angol, ki hallgat, bámul és szemlél, vagy egy olasz és francia, ki több lármát csinál mint száz muzulmán. Olykor viharedzette matrózok s csavargók lépnek be. Ha soká nézzük őket, a torzonborz bajuszt, a hajlott csontos orrt, a seprőszerű szemöldöket, a nagy szemeket, mikben a fekete és fehér karika vadul forog, a leberetvált kopasz főt, melyen egy üszök lobog, a barna napfogta arcot, mely sötétvörös, mint érett dohánylevél, vagy a tégla színe, s hozzá vesszük rájok illő öltözetöket, a kopott vérszín vásznat, mely feje körül van csavarva, a rövid durva pokróc ujjast, izmos derekán a bő bugyogót, mely szurokcseppekkel van tele, s a tenger sós vizében mosva, kérges mint a bőr, a széles övet, mely hónaljig ér, s itt-ott a lyukakon keresztül testének bőre kilátszik, mely épp oly barna, épp oly bronzszínű, mint meztelen izmos lábszárai, s mint különbféle színű alakokkal kitetovírozott inas karjai azok, ha e csodálatos alakokat soká nézzük, csaknem azt hisszük, hogy valamely sziklabarlangban haramiák közé jutánk. Pedig e rongy nem nyomort jelent, s nem undorító az, de festői, amilyen viszontagságos a matrózok élete, olyan megviselt ruhája is, ha ina kemény mint acél, s húsa durva és barna mint érc, oka, mert ő nem emberekkel, de az elemekkel kűzd. Íme ő is, mint a többi vendég, látszólag szilaj külsejével oly békésen, oly szelíden, oly csendesen adja át magát a pipafüst és kávéillat boldogító élvezetének.
Nem mulaszthatom el megjegyezni ez alkalommal, hogy a török bárkit hol lát, azon legkevésbé sem fog csodálkozni. Nemcsak azon nem, ha egy hatalmas basa a legaljasb kávéházba betér, de az európaiakat sem gyötri kíváncsi bámészkodásával, és én mondhatom, hogy Sztambulban keresztyén köntösömben békésebben járék az utcákon, semmint Londonban - hol bajszomért, mint Párisban - hol széles kalapomért, mint Berlinben - hol szakállamért egykor kicsúfoltak. Alig van nép, melynek ennyire átment volna élő erkölcseibe két elv: az egyenlőség elve emberek közt, és a türelemé mindenféle különbféleségek iránt.
A kávéház vendégeit mulattatni szokták táncosok, zenészek és regélők. A táncosok többnyire szép leányarcú görög ifjak, fejökön bársony fezben csüggő arany bojtokkal, hajfürteik vállaikra dúsan leomolva, mindenféle illatos kenőcsöktül fénylenek, szemöldeik s szempilláik feketére festvék, s így táncolják néha erkölcstelen táncaikat, midőn még erkölcstelenebb dolgot nem cselekesznek, mint ezt sokan állítják. A zenészek egyszersmind éneklők is, hat-nyolc képez egy csapatot, s majd muzulmánok, majd keresztyének, majd zsidók. De a regélők (meddah) mindig muzulmánok; ezek kelet trubadúrjai. Magokat tanároknak (hodzsa) nevezik. Előadásaikat rendesen napszállta után kezdik. Ők egy asztalka mögött, egy alacsony emelvényre ülnek, közel az utcához, hogy a künnlévők is hallhassák, jobb kezökben tartván egy kis botot. Többnyire szép ábrázatú férfiak, kifejezésteli szemekkel, csengő hanggal s kecsteljes mozdulatokkal. Regéiket a szultán üdvözletével kezdik meg, s aztán váltva mondják el történeteiket: most egy szerelmes kalandot az ezeregy éjszaka modorában, majd egy eseményt, teleszőve erkölcsi s életbölcsességi tanulságokkal, néha humorisztikus modorban egy kadit, egy dervist, egy basát gúnyolnak ki, vagy valamely érdekes hőstettet adnak elő a hódítások fénykorábul, szóval, egy ilyen regélő minden: történész, költő, mesemondó, Aezop szerint hagyományok elbeszélője. Egy ilyen regélő egyszersmind igen ügyes s tanult mimelő, tudja a hangokat utánozni, mint személyeknek szójárását, menését, mozdulatait is, akár persa, akár arab, akár görög vagy zsidó legyen az. De ő is meg lehet közönségével elégedve, mert az mindig mohón hallgatja; különben is a török épp úgy mint az arab, jól tud hallgatni, mi néha nehezebb mint jól szólani.

Erről mondá Szádi, perzsa költő:

Szólj, ha léphetsz föl egy jó mondattal.
Hallgass, ha mit mondnál, nem jó,
Mert inkább légy néma miként egy hal,
Semhogy csacska mint az echo;
S ha szóltál azt újra ne ismételd,
Elég egyszer föladni egy ételt.

Viseletében a török csendes, méltóságos ugyan, de egyszersmind dévaj, tréfás, pajkos, kedveli az ártatlan, éltelen humort; hasonló e részben a magyar néphez, mely oly méltóságosan tréfál, oly komolyan vigad, s nem nevet, bár pajzánkodik. Melyik népnek nincs egy népszerű jellemalaka, mely a nép közt forgó adomáknak, tréfáknak, élceknek mintegy bölcs apja? Ilyennel bír a török is, mely regében szereti a furfangos fordulatokat, és annak neve Naszreddin hodzsa. Élt-e vagy sem valaha, úgy nem tudni, mint Aezoprul nem, de most minden elmés történetet neve alatt kereng a nép ajkán.
Egy párt ide írok azon könyvből, mely épp úgy el van a népnél terjedve, mint a korán.
"Egy napon Naszreddin tanár katedrába lépett, hogy tanítást tartson, és mondá: Ó hívek, tudjátok mit kell nektek mondanom? Nem, tanár effendi, mondják a hallgatók, nem tudjuk. Ha hát nem tudjátok, minek is mondjam? Másnap ismét föllépett, s mondá: Muzulmánok, nem tudjátok mit kell nektek mondanom? Igen, tudjuk, felelének a hallgatók. Ha hát tudjátok, válaszola a tanár, minek mondanám. Ezzel elmene. A meglepett hallgatók ekkor elhatározák, hogy ha ismét meg fog jelenni, egy rész felelje: tudjuk, más rész: nem tudjuk. Csakugyan újra föllépvén, fölkiálta: Ó barátim, tudjátok, mit kell nektek mondanom? Egy rész válaszolá: igen, más rész: nem. Ez igen szép, felele ő; ha így van, hát azok, kik tudják, mondják meg azoknak, kik nem tudják."
Másik:
"Egyszer a tanár egy üstöt kölcsönöz szomszédjátul, és jól kigondolván az egészet, bele tesz egy kicsinyt, s a tulajdonosnak visszaviszi. Ez látván a kicsinyt, a tanártól kérdi: Mit jelent az? A tanár pedig feleli: Nem látod-e, hogy az üst fiat szült? E magyarázat bár csodálatos, de mivel a kölcsönzőnek kedvező volt, elfogadtatott. A tanárnak újból szüksége lévén az üstre, érte megy, elkéri és elhozza. Öt nap múlik el, s az üst csak nem küldetik vissza. Megy a tanárhoz, kopogtat, ez előszalad s kérdi, mit akar? Üstömet -, felelé az. Téged isten éltessen -, válaszol a tanár -, de üstöd meghalt. Hát lehet az, hogy egy üst meghaljon? Ha oly könnyen elhitted, hogy szült, hát azt mért nem akarod elhinni, hogy meghalt?"
Harmadik:
"Egykor a vidékről a tanárhoz egy ember jön, s neki ajándékul egy nyulat hoz. Szívesen fogadja s mindenféle tisztelettel elhalmozván, házánál őt jól megvendégeli. Egy hét múlva ismét eljön, a tanár rá nem ismervén kérdi, ki legyen? Én vagyok azon ember, ki minap neked egy nyulat hozék. Újra illendő fogadtatásban részesült. Napok múlva érkezének több utasok, s szállást kérvén nála, kérdi: kik vagytok? Kik is felelék: mi szomszédai vagyunk, annak ki neked a nyulat hozta. Később ismét mások jövének; kik vagytok? - kérdé a tanár. Mi vagyunk -, mondák -, szomszédai azon ember szomszédainak, ki neked a nyulat hozta. Ah, igen jól van, felelé a tanár, isten hozott, és egy pohár vízzel megkínálá. S midőn ezek csodálkozva hetvenkedének, mondá: ez a nyúl levének a leve." Tanuság belőle kettős; először, hogy a hálának is van határa, másodszor, hogy ne tartson az ember ott jutalomra számot, hol nem tőn jót.
Ha a kávéházba a valódi muzulmán minden nap elmegy, legalább egyszer hetenkint a fördőt is meglátogatja, ti. pénteken, midőn azt elmulasztani nem szabad. Mikor Mohamed a gyakori mosakodást rendelte, nemcsak a Móses példáját követé, kit ő sokban utánzott, hanem a keleti bölcsek sok ezeréves tapasztalásán indula el, kik, főleg keleten, hol már a meleg éghajlat maga röstté teszi az embereket, a testi tisztaságot az egészség nélkülözhetlen föltételének ismerték el. Az ő érdeme abban áll, miképp a pusztán hygiéni szabályból, hogy lelkiismeretesben megtartassék, vallási ágazatot csinált, s ennek elmulasztását Isten elleni bűnnek nyilvánítá, kinek kedves a külső tisztaság, mint a belső tisztaságnak kellemes jelképe. A korán szerint három a személyes szenny, s így, rendelete szerint, háromképpen kell attól megtisztulni. Az elsőtől megtisztulni a kezek, a száj, a szakáll s más részek megmosása által; a másik már vallási természetű, melynek minden imádságot meg kell előzni, s mely abból áll, hogy a kar a könyöktől az ujjhegyig, a homlok, az arc, a fej a fül mögött, a száj és a szakáll, bajsz, és mindez egymásután háromszor megmosatik. A harmadik egész fürdőt kíván, melyet minden pénteken kell venni, a test ha még oly tiszta is. Pusztában, hol nincs víz, homokkal kell magát megdörsölni, mi inkább szimbolikus cselekvény, mit az őspatriarchák az állatoktól látszottak eltanulni. Minden mosakodást egy pár sorbul álló imának kellene megelőzni.
Természetes e szerint, hogy nincs török kis falu, melyben egy fürdő nem volna. Constantinápolyban nyilvános van legalább 450, közüle igen sok ingyen fürdő, némely kizárólag a nőké, legtöbb közös a két nemmel, de úgy, hogy mind a férfiak, mind a nők számára bizonyos napok vagy bizonyos órák vannak kijelőlve. Vegyük hozzá, hogy minden vagyonos család házi fürdővel bír, mikben a felosztás ugyanaz, mi a közfürdőkben, csakhogy bennök mindazon buja fényűzést föltalálni, mit kelet regéiben olvasunk. Vannak fürdők, melyeknek falai, padlói, boltozatai, szökőkutai, mármarai márványból, alabastromból vagy drága porcelánból építvék, s melyek művészi faragványaikkal s aranyozásaikkal a szemet elbájolják; magas dombtetőik színes ablakain át szelíden tündöklő félvilág lopózik be; ezeken felül szép párkányzat, faragott koszorúk, festett arabeszkek, selyem kárpitok, puha bársony pamlagok aranyos bojtokkal, réz vagy ezüst serpenyők aloe-fát égetni, fapapucsok ezüst gombokkal kiverve, karmasin színű atlasz öltönyök arannyal átszőve, finom törülközők selyem virágokkal kihímezve; mindezek elvakítják a szemet, s akik a szultán fürdőjét az új palotában (Tsiragán) láthatták, mely mór ízlésben egyetlen egy darab habos fehér alabastromból látszik kifaragva vagy inkább felfúva lenni, s pillangós boltozata úgy fénylik mintha tele volna csillagokkal, azt állítják, hogy az felülhaladja mindazt, mit tündérek lakáról emberi elme képzelhet.
Ki egy szatambuli török fürdőt magának képzelni akar, feledje el a mi városi nyomorult intézeteinket; az rendesen egy nagyszerű épület, rézzel födött dombtetőkkel és folyosószerű szép oszlopsorral. Kívülről egy nagy kapuról ismerni rá, melynek ajtaja lengő vörös kárpitból áll. Belépvén, az első egy hosszúdad négyszeg terem, magas, gömbölyű boltozattal, mely felülről adja a kétes világot. Padlója fehér márvány, melynek közepén egy szép szökőkút hullatja vizét, körülrakva mentával, basilikommal s más illatos virágokkal. A fal körül alacsony ágyak helyezvék, s fölöttök egy oszlopokon nyugvó karzat, szinte ágyakkal ellátva, mikből minden vendég egyet kap, hol levetkőzik, s hol a fürdés után magát ki fogja nyugodni. A mindenféle színű csíkos és kockás fürdőruhák sinegeken, mint zászlók, száradva lógnak. Ez előteremben van az étasztal is, kávéssal, cukrásszal, pipással, kik a vendégeknek kávéval, nargillal, gyümölccsel, serbettel s mindenféle édes italokkal és süteményekkel szolgálnak. Az igazgató egy emelt helyen ül, s az érkezők óráit, pénzét és drágaságait gondjai alá veszi, s egyszersmind a szolgákkal, kik munkaszakjok szerint vannak osztályozva, rendelkezik.
Levetkőzvén a vendég, mellé egy szolga adatik, ki neki két színes pamutlepedőt nyújt át, mellyel magát betakarja, s lábára fapapucsot öltvén, így megy be az első terembe, mely hűsnek neveztetik, ámbár hévmérséklete legalább 35 Reaumur foknyi. Itt mintegy tíz percig marad, mely elég arra, hogy izzadásba jőjjön. Ekkor a hévterembe vezettetik, mely szinte felülről, a boltozatról kapja a világot, s márvány padlója a közepe felé lejtős, hogy a víz ottan kiszivároghasson. A falban félkörded források vannak, két rézcsappal, mely közül egyik hűs, másik hév vizet ád. E teremben több alacsony márványpad van, melyre a vendéget fektetik, s itt esik át azon mindenféle kenésen, gyúráson, markolgatáson, dörzsölésen, taglaláson, mely ujoncnak nem kellemes, néha fájdalmas, de mindig egészéges. A hőség azonban bár nagyobb, nem oly kellemetlen mint az orosz fürdőkben, mert itt nem a katlanból jön be ropogva a fojtó gőz, mint ezekben, hanem a márványpadló alulról fűttetik, ezért szükséges a fapapucs, s a kövön folydogáló víz az, mi könnyű meleg gőzzé válik, mi oly átlátszó, hogy sem látni nem gátol meg, sem a mellet nem nyomja.
Az elég durva taglalás után a vendég fölkél, s egyik forrás mellé egy fazsámolyra leül, s egy réztállal kívánata szerint melegebb vagy mérsékeltebb vegyítékű vízzel tetőtül talpig többször végigöntetik. Kipihenvén magát, mert bizony szüksége van rá, a szolga szőrkefével erősen s ügyesen megkeféli, s az európai, ki magát tisztának hitte, csodálkozva szemléli, mi sok és mi vastag tésztaszerű anyag vonatik le bőréről. Ezután még illatos szappanhabbal mosatik le, ki óhajtja, annak haját és szakállát is nagy ügyességgel megtisztítják s rendbehozzák, mondhatni szálankint, mint a kéz- és lábujjakat is, használva kést, fogót, porokat s szagos kenőcsöket, mik nálunk ismeretlenek.
Ekkor a vendég a hűs terembe vitetik, hol három száraz lepedőt adnak rá, fejét, mellét, ágyékát gondosan beburkolván, s midőn az izzadás szűnni kezd, a szolga az öltöző szobába kíséri, hol jól betakarva, tiszta ágyba fekvén le, még egyszer jön izzadásba, de ez már kellemes és nem tartós. E pihenő lomhálkodás, e bágyadozó fekvés, e fáradság s megújulás együtt, a röstségnek e gyönyöre, ez érzése a lankadásnak, mely múlik, és közelgése az erőnek, mely visszatér, ez valami kimondhatlanul kellemes érzés, s a török ha valahol, itt adja át magát, kávészörpölés, dohányillat és serbet-iddogálás közt, amaz érzéki boldogságnak, mi nem egyéb, mint boldog merengés a puha nyugalom álom-ölében.
Az egész eltart két óráig, vagy tovább, ti. kinek benne kedve telik. Ki másokkal nem akar együtt fürödni, az néhol külön osztályt is kaphat, mely szinte három szobábul áll, de természetesen ez többe kerül; különben nincs ok a közfürdőtől idegenkedni, mivel bár több személy van egy teremben, de mindenki magával lévén elfoglalva, szomszédjára nem ügyel, nem is illenék ezt tenni, s mint mindenütt a legnagyobb tisztaság, rend, úgy a legfinomabb illedelem uralkodik.
Midőn nők jönnek fürödni, a fürdői szolgaszemélyzet egészen megváltozik, s a férfiakat nőcselédek váltják föl.
A háremek itt szoktak legörömestebb találkozni, s mivel ők hajékeiket egész hétre itt készíttetik el, s mivel a török nők testeik ápolásában száz meg száz titkos mesterséget használnak, s a fürdés nekik egy-egy ünnep, hol esznek és isznak, s zenével és tánccal mulattatnak - ők a fürdőben mindig fél napig maradnak. Nem is olyan csendes ilyenkor a fürdő, mint akkor, midőn férfiak vannak benne; a csevegő nők mindazt, mit egy hét óta éltek, hallottak, lármásan beszélik el egymásnak. Gyönyörű látvány lehet egy ily fürdő, midőn benne, paradicsomi egyszerűségben, két-háromszáz ingerlő kecsű Éva jár-kel, de halandó férfinak nem adatott ezt láthatni. Drága szőnyegeket visznek magokkal, melyeken angyali alakú gyermekek játszadoznak, kendőik, lepedőik finom musszelinből selyem virágokkal kivarrvák, fapapucsaik ezüstgombokkal vannak kiverve; egyik már ágyban nyugszik sál-turbánnal fején, másiknak hollószínű haját ifjú és bájszépségű rableányok ágakba fonják, gyöngyökkel vagy veres korallokkal vegyítve, s mindenfelé, a szökőkút körül, a karzaton, a pamlagokon csoportozatokat látni művészi s leírhatlan helyzetekben, ki messziről nézné e termet, egy múzeumnak vélné, hol fehér márványból faragott meztelen szobrok gyűjteménye van.
Ezekből látni, hogy a fürdők ama fényes, elmés és kéjelmes elrendezése, mely a régi Babylon, Egyiptom, Persia népeitől a görögökre és rómaiakra mene által, a török fürdőkben fennmaradt. A Pompéji romjaiban talált csaknem ép fürdők bizonyítják, hogy az anyagi gyönyör mind e finomságait a rómaiak már ismerték. Meglehet, a törökök néha nem tartanak mértéket ez élvben, azonban ez kivétel, de az igaz, hogy mi nyugatiak hygeniai tekintetben nem eléggé ápoljuk a testet, talán mivel romlandó, s városi fürdőink e nevet alig érdemlik. Török szempontból a testi tisztaság egy neme az erénynek, ellenkezőleg a (legalább középkori) katolicizmus fogalmával, mi szerint a szenny vala szent, annyira, hogy Spanyolországban egykor mindazok, kik gyakran fürödtek, megtartva a mórok szokását, eretnekség gyanújában tartattak.
Az ópimevők száma újabb időben igen megfogyott. Még most is mutogatják a Szolimán mosé déli oldalán az utcát, melynek kávéházaiban az ópium-evők serege egykor össze szokott gyülekezni, merev tekintettel, vérbe forgó szemekkel s nyáladzó ajkkal várva a magasztos láz pillanatát, mely lelköket álomszerű s csodálatos viziókba ragadja; mint mutogatják a fákat is, melyeknek árnyékában rángatózó tagjártatások közt kábult, de azt mondják, leírhatlan, kibeszélhetlen gyönyörteljes részegségökben föl s alá jártak. Ha e faj egészen nem halt is ki, legalább az öldöklő élvnek titokban áldozik.
Kávéházon és fürdőn kívül egyetlen mulatsága a törököknek Karagőz (=fekete szem) elmésen bohó mutatványai. Ez egy neme az olasz marionetteknek, csakhogy a személyeket benne bábuk helyett chinai árnyékképek adják. Képzeljünk egy sötét kárpitot, melynek közepén egy hátulról megvilágított átlátszó kockatér van, s melyen a játszó személyek árnyalakjai megjelennek, köztök fő maga Kara-gőz és furfangos inasa, kik egymást kölcsönösen, s ketten együtt a többi szereplőket minden úton s módon rászedni törekednek. A játék tárgya, közbeszőve fülkínzó dalokkal, miket egy csörgő dob zörgése kísér, vagy szerelmi kaland, vagy a persák kicsúfolása, kik ellen a törökök minden gúnyjaikat irányozzák, vagy valami napi esemény; s a határtalan s kíméletlen szabadság, mellyel Kara-gőz a szultánt kivéve mindent megbírál és kicsúfol, basát, muftit, dervist, kadit, bankárt, az oka, miért előadásait a nép annyira kedveli.
A török nyelv kétértelmű, s kétélű szókban, mint szójátékban is igen gazdag, elmésségei találnak, anélkül, hogy sértenének, s e bábut a közvélemény úgy tekinti, mint ki a nép nevében böki és szúrja, és valóban talpraesett elmésséggel, azokat, mik és kik a sújtást érdemlik. Igaz, a nézőket oda vonják holmi botrányos jelenetek is, meg vastag tréfák, szemtelen elmésségek, nyers kifejezések s dolgok, mikért ha a bábuk nem pirulnak, a nézők pirulhatnának; de hiszen Athénben egykor Arisztophánesz meztelen jeleneteket hozott színpadra, aztán egy rendőr mindig jelen van, ki hosszú botjával rendre utasítja a hahotás kacagókat, de Kara-gőznek nem szól. Kara-gőz néha a háremekbe is meghivatik, a nőket múlattatni, kik elválasztó rácsaik mögül gyönyörködnek pajkos latorságaiban. Viseletében a török bármi méltóságos, szavaiban bármi komoly, erkölcseiben bármi szigorú, ez mutatja, hogy ember ő is, szívében szinte van gonoszság, romlottság és dévajság, melynek valami résen utat kell találni, és e rés Kara-gőz mosdatlan ajka és éles nyelve.
Néha népdalokban a nemzeteket is jellemzi a gonosz Karagőz, midőn egyszer előadásán jelen valék, 1535-ből Meali híres költő e dalát énekelte:

Rossz ellen az albán, rossz mint a bolhafaj.
Hát még a hitlen szerb? Az veszélyes és rossz,
S még veszélyesb ellen, mint tetű, az orosz,
De legveszélyesb a magyar poloskafaj.


Folytatás