Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

XII. A török nők állapota a társaságban. A soknejűség. A szultán háremének belső szerkezete. A rabszolgák és a rabszolgaságot rendező törvények és szokások

Ha a török nép szokásait, erkölcseit s társas életét tekintjük, ekkor egészen ráillik, mi róla mondatott: hogy e nép Európában csak táborozik. Keletről hozta magával ama két társasági szerkezetet: a soknejűséget és a rabszolgaságot is, mit ha elvben nem kárhoztatni lehetetlen, de gyakorlatban kevésbé rettenetes, mintsem képzelnők.
A soknejűség keleten örök idő óta létezett, mint kifolyása azon hibás eszmének, miszerint a nő erkölcsileg a férfinál alacsonyabb, következőleg ettől szükségképpen függenie kell; oly eszme, mely minden ős törvényhozásban uralkodott, a persátul kezdve, mi zsarnokságon alapult, a görög állodalmakig, mik respublicát képeztek.
Midőn a keresztyén vallás világra jött, az emberiségnek fele, ti. a nők, szolgálói, rabjai valának az emberiség erősebb felének, ti. a férfiaknak. A férfi és nő erkölcsi s érzelmi egyenlőségét, mint elvet, először a keresztyénség mondá ki, de másfél ezred múlék el, mielőtt a vallás által felállított ez elv a polgári törvényekben is elismerteték, sőt még ma is csak a szorosb értelemben vett társas élet körében állnak a nők a férfiakkal egyenlő fokon, de a hivatalokból mindenütt ki vannak zárva, jogaikat csak a férjek ellenőrsége alatt gyakorolhatják, s az egész világon nincs alkotmány, mely a nőknek annyi jogot biztosított volna, mint a magyar -, nincs most sem. - Ah, hazánk valóban megérdemli, hogy leányaitól kétszeresen szerettessék!10 Kétséget nem szenved, miképp még a középkorban is a nők sorsa Európában nem sokkal vala jobb, mint vala az hajdan keleten. Hisz a 6. században egy konzilium afölött tanácskozott: a nőknek van-e lelkök, és üdvözülhetnek-e? A 16. században egy könyv e cím alatt: A nők nem emberek hasonló vitát idézett elő. Mint egykor a görögök a gyneceába dugva őrzék asszonyaikat, oly magánosan folytak a lovagvárban a keresztyén nők napjai is, velök a férj nem bánt jobban, mint ő, az úr, jobbágyaival bánt; egy francia törvény megengedte, hogy üttessenek, "csak ne éles vassal, s hogy a seb egy tisztességes büntetés korlátait ne haladja", különben az asztalnál férjöknek mint cseléd szolgálának, midőn lovaikról leszálltak, a kengyelt tarták, azoknak szavuk nekik parancs volt, szóval, mint régen, mint keleten, a férjnek a nő inkább szolgálója, mint társa volt. Bármi tiszteletet s hódolatot mutattak dalaikban nők iránt a trubadúrok, az mitsem bizonyít; megénekelték, mint a virágot, mit, ha elhervada, lovaikkal eltiportak; így zengték meg a nőket az arab vándorköltők is azon korban, midőn a nő nem vala jobb egy szép állatnál; alig három százada, hogy Európában is a nő magának kivívta a helyet közel ahhoz, mihez joga van, s melyet előbb-utóbb el fog foglalni.
Mi óriás reformot csinált a keresztyénség a nők sorsában, épp oly nagy vala a változás, mit Mohamed új tana, keleten, sorsukban előidézett. Megjelenése előtt a család mint szerencsétlenséget tekinté, ha leánya született, s nagy részét azonnal elevenen eltemették; ő, Mohamed volt az, ki a nőt joggal ruházta fel, ki neki a családban rangját kijelölte, s ha férjével egyenlőnek nem mondta, utána az elsőnek. Mohamed igen sokat tőn a nők erkölcsi becsének s értékének elismerésére, nem az ő hibája, ha a roppant lépésnél, mit ő tőn, követői mozdulatlanul megállva maradtak. Ő a koránban mindent, mi a nő állására vonatkozik, gondos részletességgel meghatározott. Bár a férfit felsőbbnek állítja, mondván: "A férfiak felsőbbek a nőknél, azon tulajdonoknál fogva, mik által Isten azokat ezek fölébe emelte, és mivel vagyonaikat a férfiak a nők adományozására fordítják. Az erényes nők engedelmesek és szófogadók; férjöknek távollétében gondosan megőrzik, mit Isten érintetlenül megőrizni rendelt; meg fogod pirongatni, kik engedetlenségök miatt pirongatást érdemelnek; külön ágyba fekteted; meg fogod bűntetni, de mihelyt engedelmeskedni fognak, hagyd nyugton őket." Isten magas és nagy (Korán IV. 1.); de nem szűn meg a nőnem becsülését hévvel ajánlani, ismételve: "Ó emberek! Tiszteljétek az ágyékot, mely titeket hordott. Isten látja cselekedeteiket" (Korán IV. 38). "A nők a ti ruháitok és ti az övékéi vagytok, (K. II. 183)," azaz egymásnak egyenlően s kölcsönösen szükségesek.
Kik azt állítják, hogy az izlam tana szerint a nőknek nem volna lelkök, vagy ha van, betudás alá nem esnének, azok a koránt nem olvasták, mely a nőket cselekedetökért erkölcsileg felelősöknek jelenti ki, s világosan mondja, hogy a jövő életben bűneikért ők is lakolni, jótetteikért ők is jutalmaztatni fognak: "A férfiak és a nők, kik Istennek átengedik magokat, a férfiak és nők, kik hisznek, mindkét nemen lévő személyek, kik kegyesek, mindkét nemen lévő személyek, kik igazságosak, mindkét nemen lévő személyek, kik mindent türelmesen viselnek, az alázatosak, mindkét nemen lévők, a férfiak és nők, kik alamizsnát adnak, mindkét nemen lévő személyek, kik a bőjtöt megtartják, a tiszták, mindkét nemen lévők, a férfiak és nők, kik Istenre minden pillanatban gondolnak, mind bocsánatot nyernek Istentől, és nagylelkű jutalmat (K. XXXIII. 35). Más helyen mondja: "Férfiak vagy nők, kik jócselekedetekben gyakorolják magokat, és egyszersmind hívők, a paradicsomba be fognak menni, és jutalmokbul annyi sem vesz el; mennyi egy egyiptomi szilva magvának gödrébe elférne (K. IV. 123)."
Sőt, a keleti emberiség történetében Mohamednek egyik legnagyobb érdeme, hogy erkölcsi és vallásos tekintetben az emberi nemzet felét, a nőket ő emancipálta. Midőn ő e két szempontból szól a nőkrül, a Korán több verseiben egyenesen kimondja az egyenlőség elvét; csak mint a polgári társaság tagjait rendeli a férfiak alá. Többet tenni egyszerre alig lehetett azon világrészben, hol az Isten választottának mondott Dávid, s a bölcsnek nevezett Salamon százankint számlálta ágyasait, kik e részben a kegyes Ábrahám patriarcha példáját követték és azon korban, midőn Arábiában épp oly ismeretlen volt a törvényes feleség fogalma, mint nálunk borzasztó a soknejűség. Mit ő tehetett, az abból állt, a házasságot polgári intézménnyé tenni s a nők számát megszorítani. Ha tehát ő négy törvényes feleség bírását és ezenkívül rabnők tartását megengedi is, ez engedélyt annyi kötelességekkel, annyi föltételekkel korlátolja, s azt annyira azonosítja vallásos színnel, hogy a fajtalanság kötelékeit tágítani látszván, azokat tulajdonképp megszorítja. Ő maga mondja a koránban: ki nem elég gazdag hívő nőkkel rendes házasságra lépni, ám vegyen magának hívő rabnőket, ez a nőtleneknek azért engedtetik meg, hogy nagyobb bűnre ne vetemedjenek, de érdemesb dolog ezt nem tenni, mint érdemesb csak egy nőt tartani.
Mindenesetre a korán a soknejűséget megengedi, de nem ajánlja, s a törökök ritkán veszik hasznát ez engedélynek. Ezért a soknejűséggel itt nem mint szabállyal, de mint kivétellel találkozunk. Constantinápolyban az ulemák, a kormány tagjai, a hivatalnokok, a katonatisztek, a kereskedők, mesteremberek, szóval a muzulman népességnek 99%-a csak egy nővel bír, s a tartományokban a soknejűség még ritkább eset. Egyik oka a korán, mely dícséretes dolognak mondja egy nőt tartani, másik oka a törvény rendelete, mely a férjet kötelezi nemcsak mindennel ellátni a nőket, de még jövendőjöket is biztosítani, mi a soknejűség ellen ugyanannyi korlát; mi a minisztereket, basákat s több tisztviselőket illeti, akik vagyonaiknál fogva képesek volnának háremet tartani, ezeknek legnagyobb része csaknem kérkedik abban, hogy egy nőnél többet nem vesz, bár indokaik különböznek, egy követi szívét, más a korán parancsát, harmadik az európai műveltség befolyásának hódol, sok mint hazafi a nép előtt jó példával akar előljárni, s az önmegtagadást annyira viszik, hogy első nejök meghalván, második házasságtól vonakodnak.
Tekintve a nőt a ház belsejében, ő itt nemcsak személyére nézve szabad, hanem korlátlanul intézkedik gyermekei és cselédei fölött is, azokat neveli, ezeknek parancsol, barátnéitól látogatásokat fogad, sőt azon férfirokonoktul is, kikkel házasságra lépni törvény szerint tiltva van, szóval amilyen szűk a kör, melyre van szorítva, ezen belől szabadsága épp oly nagy, s küszöbét férje maga sem lépheti át, mikor nejénél más nők vannak látogatóban. Ezenkívül, midőn tetszik, mindig kimehet vagy sétálni, vagy látogatni, vagy vásárolni, de elfátyolozva, s kísérve cselédektől. Mint anyának kizárólagos joga van gyermekeit, mind a fiúkat, mind a leányokat őrizni, táplálni és fölnevelni, ezeket míg férjhez nem mennek, azokat míg a nyílvános tanodába nem járnak, sőt még ekkor is, s a háremben töltik szabad óráikat. Ha tehát török nőnek a szép, a nagy világ zárt könyv, a családi élet gyönyöreit teljesen élvezi, s az anyának és gyermekeknek a gyakori tartós együttléte kútfeje azon családi boldogságnak, mely sehol sem édesebb, sehol sem bensőbb, sehol sem gyöngédebb; minden török anya érzi azt, mit a korán mond, hogy: "a csók, mit gyermek ád anyjának, oly édes, mint az, melyet a paradicsom küszöbére fogunk nyomni."
Nem is olyan tudatlanok a török nők, mint azt európai utazókkal a bosszús és irígy constantinápolyi görögök elhitetni szeretnék. Sőt, több művelt török nő van, mint görög, bár lehet, hogy ezek közül több tud olvasni. De mi haszontalan könyveket olvasnak! Annyi igaz, hogy nincs sem görög, sem örmény nő, ki irodalom terén foglalkoznék, ellenben, mint régibb időben, több török nőköltő volt, úgy most is több nő van, ki híres lőn művei által. Legnépszerűbb az élők közt Leila Khánum, ki három kötetnyi költeményt írt, többnyire szatyrák, ghazellek, szonettek, epigrammok és dalok, mikhez a zenét is ő írta. Utána következik Hasszéna Khánum, ki tiszta prózája s leveleinek kecsteljes nyelve által lőn híres, s emiatt török Sevigne-nek neveztetik. A leánygyermekek, kiket Georgiából hoznak, öt-hat évig zenére, táncra, dalolni, írni, olvasni, sőt komolyabb ismeretekre is taníttatnak, mielőtt eladatnának, mert a rabnőnek becse nemcsak szépségétől, de efféle képességeitől is függ. Így megmagyarázható, miként vala képes némely szultánanya, ki egykor rabnő volt, oly nagy befolyást gyakorolni a birodalom ügyeire. Világszerte tudva van, miképp Törökországban sok politikai kérdés a háremekben oldatik meg, mi arról tesz tanúbizonyságot, hogy a török nőknek mind módjuk, mind képességök van uralkodni férjeik fölött még a ház körén túl eső dolgokban is. Bár a nő közvetlen nem vesz részt oly dolgokban, mik a házon kívül történnek, de mindent tud, férje semmit nem titkol előtte, keblébe önti ki örömét, bánatát, bajait, terveit, s így történik, hogy igen gyakran a nő az ész, mely intéz, határoz, s a férfi pusztán a végrehajtó, s ez áll nemcsak házi ügyekre, de olyanokra nézve is, mik a férj hivatalos állására vonatkoznak.
Egy angol orvos, kinek kilenc év folytában hivatalánál fogva is sok alkalma volt a török családi élettel, s a nők állapotával belsőképp megismerkedni, ezekről így nyilatkozik: A muzulmán magát a nőnél felsőbbnek hiszi, mert a korán így állítja, s a természet némileg igazolja. Jó indulattal van hozzá, de e jóság komoly, pártfogó, mint felsőbbé egy gyöngébb lény iránt, de ki az ő boldogságához szükséges. A férfi a nőt minden más földi jónak elébe teszi, úgy tekintvén azt, mint a legfőbb jót, mit istenség neki adhat. Nem ő kíván tőle hozományt, hanem azt ő ád neki; nője rokonainak ő küld ajándékokat, tőlök, nején kívül, semmit nem vár. Kötelességét irányában maga a természet jelöli ki; a ház külső ügyeit ő vezeti, háznépét ő tartozik táplálni, ruházni s mindennel ellátni, rangjához és vagyonához képest. Ha ezt nem teheti, neje válást sürget és megnyeri; ha teheti, de tenni nem akarja, neje törvényesen kényszeríti rá; ha nejével rosszul bán, szigorúan lakol.
A házon belől a nő viszi az igazgatást; férjének ugyan tartozik engedelmeskedni, de ezen túl minden tőle függ, ő parancsol a cselédeknek, ő ügyel föl mindenre, ő gondoskodik az asztalrul, fürdőrül, italokrul, ő foglalkozik a gyermekekkel. Ha férj nem vagyonos, sző, fon, varr, hímez, mos, szóval végzi mindazon munkát, mire a családnak szüksége van, s mit a házon belől elvégezhetni.
Mindezt összevonva, világos, miképpen Törökországban a nő a törvény előtt egy erkölcsi és felelős lény, kinek mind jogai, mind kötelességei vannak, s a vallás előtt is mint olyan ismertetik el, mert nők gyülekezetében akármely nő végezheti a szertartásos imádkozást, mint bármely imán, s a muzulmánoknál a papi foglalkozás csak ebből áll; sőt joga van fegyvert is fogni, ha a hit veszélyben forog, mint ennek a török történetben több példáját olvashatni, de épp azért, az ilyen szent hadban ami fegyvernyugvást vagy békét egy vagy több ellennel nő köt, az épp oly érvényes, mintha azt az álladalom feje kötötte volna.
Azon gondolat, hogy egy férfi, a szultán 350 nővel korlátlanul rendelkezhetik, kiknek legalább fele ingerlő kecsekkel bír, megzavarja képzeletünket, és elménkben csodálatos képeket idéz elő. Azonban a valóság különbözik attól, mit a képzelet előnkbe rajzol. A fejdelmi háremben oly szigorú szabály s illedelem uralkodik, mely képes a szultán szenvedélyeit is korlátolni. Nem kell felednünk, hogy mint mindenütt a világon, a vallás és erkölcs itt is bizonyos határokat jelöl ki, melyen túl a szultán sem léphet, ehhez járul az udvari szokás, mi sehol pontosabban meg nem tartatik; s ha e kettős korlát elég nem volna, a nők szerelemféltése is egy-egy gát, úgy hogyha a szultán a házi békét kedveli, ha örökös sírással, szeszéllyel, nehezteléssel, ájulással s az asszonyok ezer efféle fogásaival nem akar küzdeni, kénytelen változékony vágyairól lemondani, s úgy cselekedni, mint a hárem házi törvénye megkívánja. Szóval, mi kötelességnek más férj alá van vetve, azokat a szultán is megtartja, ha háznépe számosb; de a Korán neki is törvénye, s az emberi szív úgy van alkotva, hogy annak természete keveset szeretni. Mit használ neki, hogy százakat szerethet, ha csak egy szíve van? Helyzete hasonló azon utazóéhoz, ki egy gazdag virágkertbe vezettetik, s szabad egy pár virágszálat leszakasztani, de ha választott, a többiek neki nem virítanak.
A szultán helyzete mint minden tekintetben, e részben is kivételes. A szó szoros értelmében neki neje nincs, mert közte s nő közt házasság muzulmán szertartás szerint sem köttetik, neki csak rabnői vannak, kik közül több vagy kevesebb -, de hétnél több soha - bujuk kadin effendinek (nagy asszonynak) neveztetik, s törvényes nő méltóságával bír. A mostani szultánnak öt ily neje van. Midőn egy rabnő kadinná lesz, nevét elveszti, és szám szerint, első, második stb. kadinnak mondatik. Ritkán történik, hogy kadinná legyen nő, kinek előbb gyermeke nem született. Rendesen első kadin az, ki fiat legelőbb szült. De mindnyájan egyenlő jogokkal bírnak, mindeniknek egyenlő és külön háztartása van. Külön lakosztályaik, fürdőik, hivatalaik, agáik és rabnőik vannak, melyek mint udvari hölgyek, felolvasók, szobaleányok és cselédek kizárólag őket szolgálják. Az udvari főkamarás visz minden költséget, de apró kiadásokra havonkint mindenik 3000 pengőforintot kap, mit papucspénznek hívnak. A szultánnő nevezet tehát őket nem illeti, e címhez joga csak a szultán anyjának (szultana-validé), testvéreinek és leányainak van, kik a fejedelem jelenlétében dívánra egyedül ülhetnek, míg a kadinok helyet csak a földre rakott párnákon foglalnak. Ezek a külvilágtól teljesen el vannak zárva, atyafiaikkal levelezniök sem szabad, sőt még a szultánnők is csak olyan hölgyek látogatását fogadhatják el, kik velök igen közel vérségi összeköttetésben állanak. Nem egy nagykövet neje kérte már az engedelmet a fejedelmi hárembe mehetni, de mindig siker nélkül. A heréltek is, bár künn szigorúan őrködnek, csak parancsra jelennek meg egy kadin szobájában, ki őket mindig elfátyolozva fogadja.
A fejedelmi háremben lévő nők száma mintegy 400-ra mehet, melyből körülbelül 150 szerecsen, kik a szolgálat alsóbb nemét végezik. Az egészet ekképpen lehet osztályozni: elsők a szultán anyja után a szultán testvérei és leányai, kik szultánnőknek címeztetnek: utánok jőnek a kadinok, ezek után annyi fő udvarhölgy, ahány szultánné és kadin van, a többi összesen négy osztályt képez, ti. első a választottak (gedeklik), második a főbb nők (uszta), harmadik az ujoncok (sahzirda), negyedik a cselédek (dzsária) osztálya.
Az első s a legszebb osztály csak tizenkét nőből áll. Ebbe a legbájosabbakat s legműveltebbeket válogatják ki, s feladásuk a szultánt legbelsőbb körében szolgálniok. Közülök választatnak a fő udvarhölgyek, s némelyikből, kinek a szerencse kedvez, kadin lesz. Természetes tehát, ha a nők ez osztályba jutni mindenképp vágyakodnak. Ezeknek külön lakuk, fürdőjük és asztaluk van, és a harmadik vagy negyedik osztálybeli nők által szolgáltatnak. Öltözetök pompás, testöket drága ékek födik, s köztük és a kadinok közt fényűzésben nincs különbség, csak rangban van.
A második osztály annyi kis seregre (törökül: odára, mi szobát jelent) van felosztva, ahány hajadon szultánné és kadin van, s mindeniket kizárólag és különösen egy-egy ily sereg szolgálja, és épp ezért nevét vagy számát azon nőnek viseli, melyet szolgál.
A harmadik osztály ifjú növendékekből áll. Ezeket táncra, zenére, felolvasásra, hímzésre, serbet-készítésre, szóval mindenre, mi a házi életben vagy mint mulatság vagy mint munka szükséges, gondosan nevelik, képezik, oktatják, s az elsőbb két osztály időnkint ezekből pótoltatik. Ez osztályba a szultán gyönge leányokat vétet, még gyakrabban anyjától, férjhez ment nőtestvéreitől s basáitól ajándékban kapja.
A negyedik osztályt nagy részben szerecsen nők képezik, kik a gyermekekre ügyelnek, mosnak, varrnak, fonnak, főznek, a fürdőt készítik, szóval ezek a szoros értelemben vett szolgálók. Nemcsak mindenik osztályt már öltözetéről meg lehet ismerni, sőt a második osztályban minden kis sereg egyenlő kelmét hordván, asszonyának választott színét viseli.
A konyhaépület, hol a nők számára főznek, a háremen kívül, de mellette van. A szakácsok, kik az ételeket hozzák, ezeket egy, a falba alkalmazott forgó szekrénybe teszik, milyent nálunk az apáca-kolostorokban látni, s a sarkán egyet fordulván a szekrény, a belől álló rabnők a tálakat átveszik, anélkül, hogy láttak, vagy láttattak volna. Minden odának külön tálalnak, s külön asztlanál hét-nyolc nő eszik egyszerre, az ebéd áll öt-hat ételből, s azon kívül többféle cukorsüteményből, befőzöttből, serbetből, kávéból, mert Törökországban mindenki nyalánk, a szakállos férfiak épp úgy, mint a nők s gyermekek.
A háremet hét magas nőhivatalnok kormányozza, ti. a ket koda (fő-udvarmesternő), a kaznadár uszta (kincstárnoknő), a csamasir uszta (a ruhákra s a fejérneműekre ügyel), a csasmidzsir uszta (az ételszolgálatot kezeli), a kijatib uszta (főtitkárnő), a hammamdzsi uszta (a fürdőket rendező), és a kilárdzsi uszta (házmesternő). Mindeniknek több helyettese és külön cselédszemélyzete van, mellyel azon munkákat végezteti, mik hivatalkörébe tartoznak. A nevezett hét nő rendesen éltes fehér rabnő, kik hosszú szolgálat által bizalomra érdemeseknek találtattak, s bár a főudvarmesternő hatósága alatt állanak, de valamennyi, mint egy-egy magasb udvari méltóság, saját háztartással bír.
Midőn a szultán este, az ötödik imádság után, a hárembe megy, minden szolgák visszavonulnak, csak a fekete aga marad mellette, ki egy gyertyát visz előtte a belső folyóson, hol mély csend uralkodik és senkinek sem szabad magát mutatni. A fő-udvarmesternő eleve értesítve szokott lenni, melyik kadin az, kit a szultán látogatásával megtisztelend. A szultánnak a háremben saját lakosztálya van, s
a kijelölt nőt vagy ott fogadja vagy annak termébe megy, mely esetben ettől s szolganőitől az ajtóban a hódolat minden jeleivel fogadtatik. A szultán néha nőket is szokott fogadni háremében belől, s ez esetben palota-hölgyeitől körülvéve, a gedeklikektől s a kadinok és szultánnők legszebb hölgyeitől szolgáltatik. Néha az egész hárem ünnepi estélyre összegyűl, s a társaság énekkel, zenével, tánccal mulattatik. Ez mindig nagy öröm a szegény foglyoknak, s azon két keresztyén högy, kiknek eddigelé a szerencse jutott ezt láthatni, minden képzeletet felülhaladónak mondja e varázslátványt, hol ifjúság és szépség teljessége, öltözetek s drágakövek pompája, bútorzat gazdagsága, megvilágítás vakító fénye s illattal megtestesült lég elszédítvén az érzékeket, a néző valóban álmodni vél.
Ha a szultán a háremben fürdik, a gedeklikek joga őt szolgálni. Bár e női szolgálat a mi európai fogalmunk szerint az illedelemmel ellenkezni látszik, minden a legteljesb illedelem szabályai szerint megy végbe. Míg a szultán a meleg termekben van, éltesb nők foglalkoznak körülte, csak midőn felöltözve tér a nyugterembe, akkor jelennek meg az ifjú szép nők, kik frissítővel kínálják meg, s zenével, tánccal s felolvasásokkal múlattatják. Csalódnak, kik azt hiszik, hogy a szultán mindent tehet, mi neki tetszik. A hárem-életnek szinte megvannak a maga szabályai, miket a fejedelem is kénytelen szigorúan megtartani. Ezek részint vallásos, részint erkölcsi, részint udvari szabályok, s hol ez nem elég, pótolja a kadinok szerelemféltése s a fő-udvarmesternő ügyessége, kinek ezer módja van a szultán vágyait illő korlátok közt tartani. Nőkkel, kik őt szolgálják, ritkán lehet egyedül, s ha egy alárendelt nővel elfelejtené magát, az a háremben éppen oly botrányt okozna, mintha keresztyén fejedelem nejének egyik hölgyét, vagy cselédjét tűntetné ki. S ha másképpen a botránynak elejét nem lehet venni, a kegyencből kadint csinálnak, mielőtt a többiek a dologról valamit tudhattak volna. A szultán háreme egy ügyesen rendezett selyemháló, melyen sok bájos martalék függ, de oly mesterséges készületű, hogy rajta csak ahhoz vezet neki út, melyhez a női kormány utat csinál. Korunkban az illedelem törvényeit a fejedelem éppen nem léphetné át, de azt a szultánok a múltban sem tehették bosszúlatlanul. 1648-ban Ibrahim erőszakos halálának egyik főoka volt a háremtörvények szilaj megsértése, s az, hogy női s rabnői közt különbséget nem tőn.
Valóban, inkább szomorú, mint kellemes látvány Sztambulban ama számtalan, névtelen, ismeretlen és elfátyolozott11 nő, mely titokteljes alakok gyanánt lézengve jön és megy, mint járnak dominók álarcos bálban, hol az álarcot soha sem tehetik le. Miért így elfödni a teremtés legbájosb szépségeit? Ki nem bosszankodik a felhőkre, melyek a napot, holdat s a csillagokat eltakarják? Ha az élet egy kert, és mint ez, hol kies, hol puszta, annak legszebb ékességei, annak virágai a nők, s nem kell-e őrültnek tartanunk a háznépet, mely elfödvén a virágos ágyakat, magát a legfőbb élvezettől fosztaná meg? A férfiak épp oly sokat vesztenek, nem látván a teremtés szebbik felét, mint boldogtalanok a nők, kellemeiket rejteniök kellvén. Elhiszem, ők kevésbé boldogtalanok, mint mi európaiak véljük; a szokás egy második természet, s minden állapotot tűrhetőnek talál az ember, ha arra kezdettől óta neveltetik. Fogalmuk sincs más sorsról, mint ami rájok várakozik. Hat éves korukban mátkák, tizenkét éves korukban nők, s ha nem lőnek is szabadok egészen, de igen az új kis körben, hova léptek.
A török nő létele egészen belső és házi. Csak messziről látja a világot; átmehet rajta, de nem vegyülhet el benne, neki a mindenség családja.
Nem a Korán az, mi a törökök művelődésének útjában áll, hanem a soknejűség és a nők elzáratása a társaságtól.
Lehet, egyénileg a török nő, ki már rendeltetéséhez mért nevelést kapott, keveset szenved ez állapotában, de a kérdés ennél magasb szempontból tekintendő: ez a humanitás kérdése. Hol a soknejűség és az elzáratás elve uralkodik, ott a nő le van taszítva a férfi oldala mellől, azon magas polcról, hova azt a teremtő helyezé, ott ő a piacon egy árú, a háremben kevesb mint egy kéjhölgy, a házasság egy alkú két ismeretlen közt, s egy egyoldalú szerződés, mely csak a nő személyét kötelezi, ott a férfi egy több fejű és több szívű szörny, ki egy házban több családnak feje, a nő egy tulajdon a birtokos úr kezében, mindenesetre hellyel a társasági rendben nem bír. Asszonynál, ki férje szerelmét többekkel békén megosztja, hiányzik erkölcsi becsének érzete; mint annál, ki örökké egy szűk körben teng, elszigetelve a társaságtól, lehetetlen, hogy az értelmiség kifejlhessék, az ilyen él ösztönileg, érzékileg, napról napra, mint a növény, a lég, a világosság. A soknejűség és elzáratás megsemmisíti a nőt, mint erkölcsi s értelmi lényt, megsemmisíti annak jótékony befolyását a társaságra, szóval, e rendszerben az emberi nem fele része értelmileg nem létez. Pedig az emberiség teljes civilizációja a két nem összemunkálása nélkül épp oly lehetetlen, mint lehetetlen, hogy gyümölcsöt teremjen a fa, melynek csak hímvirágjai vannak. Nők és férfi-ak oly különböző erkölcsi és szellemi tulajdonokkal bírnak, melyek a művelődés s haladás ösvényén egymásnak szükséges kiegészítői; az emberiség s a polgári társaság épp úgy nem fejlődhetik ki természethűen ott, hol a nő mint tényező hiányzik, mint nem fogna kifejlődhetni ott, hol a szabad férfi hiányzanék; a két nem külön véve csak fél, együtt véve egy egész. Minden termékenység, mind az anyagi, mind az erkölcsi világban, az egyesülésből származik, s mint a növényvilágban van nő és hím, úgy az erkölcsiben van gondolat, képesség, erő, mi főleg a nőké, és van, mi főleg a férfiaké. Isten az asszonynak adá a szépséget, mely szüli a szerelmet, ez az ő királyi pálcája, ez az ő hatalma. Nyájas, kecses, gyöngéd, fogékony mindenre, mi nemes és fönséges; ő kényszeríti a férfit szelídségre, hogy neki tessék, humanitásra, hogy őt megérdemelje, haladásra, műveltségre, hogy szerelmét megtartsa. A világ története az asszony értékének igazolása; ő az, ki által azzá levénk, ami vagyunk. Hol a nő nem szabad, álladalom ott is lehet, de társaság s társaságos élet nem; amaz fenáll
a törvények által, miket a férfiak hoznak, de ez csak az erkölcsök által létez, mik a nők művei.
A török mindaddig nem fog európailag művelődni, míg nála a soknejűség mint polgári intézmény fennálland. S ezt fölforgatni annál könnyebb, mert amint láttuk, ez oly szabadság, mellyel száz közül egy nem él, s nemcsak nem volt soha elv, de csaknem megszűnt lenni tény is. De ha erkölcsi elvont szempontból nem volna is fontos, társaságiból még fontosabb az elzáratás szokása. Ez merőben szokáson alapulván, nem törvény, hanem szokás által fog megdöntethetni. És e reformnak a birodalombeli keresztyénektől kell kiindulni, az eddigivel ellenkező utat követvén, ti. eddigelé nők irányában némileg ők is a török szokásokat követték; éljenek csak nőik Sztambulban oly szabadon, mint keresztyénekhez illik, s e példa ellenállhatlan erőt fog kölcsönözni a török nők felszabadulási mozgalmának, melynek jelei újabb időben sűrűn mutatkoznak. Lehetetlen, hogy Európában két jog s kétféle erkölcs legyen; hol a kétnejűség mint bűn lakol, a soknejűség mint intézvény fenn nem állhat -, hol a nők a társas életnek szebb és jobb felét képezik, nem lehet tűrni, hogy annak egy része bölcsőjétől a sírig elzárva hervadjon. Ez elásott kincsről az emberiség számolni tartozik Istenének.
Nem annyira a soknejűségnek, mint a nők elzáratásának többféle szomorú következményei vannak a társas életre, mik a török fajnak mind erkölcsiségére, mind fizikai létére ártalmasan folynak be. Ha e rendszer a török bordélyházakat lehetetlenné teszi, aminthogy Sztambulban ez alacsony keresetre magukat csak keresztyén nők adják, másrészről az így elkülönzött török nőtlenek erőszakos dühének éppen a keresztyén hölgyek szoktak lenni áldozatai. Egyszersmind a két nem e szigorú elszigetelése titkos bűnöknek anyja, mikről nekünk nyugaton fogalmunk sincs. Azon természetellenes viszonynak, melyben a két nem egymáshoz minden tekintetben áll, kell némileg tulajdonítani a török fajnak mind testi elfajulását, mind számának növekedő fogyását, hozzá adván, hogy eddigelé a hadsereg pusztán muzulmánokból állván, a háborúk csak a török fajt fogyaszták. E rendszerrel van szükséges kapcsolatban a heréltek12 osztálya is, kik a háremek biztos őrei s e barbár szokást korán sem akarjuk menteni, midőn megemlítjük, hogy a keresztyénség metropolisában, Rómában, e nemtelen emberekkel szinte találkozunk. Sőt az alkalmazásban mind a logika, mind az erkölcsi illedelem a törökök részén van; ők e szörnyet a szerelmi ház őreivé teszik, ebben van mind következetesség, mind cél; de Rómában azt vélik, hogy ily lények énekeinek hangja a templomban Istennek kedves lehet -, mi lehetetlen.
A nők ez állapotának egyik keserű gyümölcse a rabszolgaság. A törökök így okoskodnak: "vallásos törvényeink s szokásaink tiltják a nőt fátyolozatlanul látni háremen belől is, ha az nem oly közel rokon, hogy hitvestársul el nem vehetnők. Ha tehát rabnőink nem volnának, feleségeink szobáiban meg sem jelenhetnénk, vagy le kellene mondnunk arról, hogy cselédek által szolgáltassunk. E szerint két mód közt marad a választás, vagy keresztyént fogadni cselédül, mi ellen sok tekintet harcol, vagy muzulmán rabnőt tartani. A mentség török szempontból áll, de az ügy, minek védelmére a mentség felhozatik, nem áll, mivel az az asszonyok emberi jogának tagadása.
A rabszolga-bazár (jezir bazari), mely közel volt az At-majdani piachoz, 1847 óta be van csukva, de Szkutariban és Sztambulban több rabszolga kereskedő van jelenleg is; a Top-hanai kizárólag cserkesz nőkkel kereskedik, tehát a különbség az, hogy az adás-vevés nem nyilvános. 1854-ben egy firmán a rabszolgakereskedést a Fekete-tenger partjain megtiltá ugyan, de nem szűnteté meg, s következése csupán annyi, hogy a rabszolgák ritkábbak, e szerint áruk is magasb, egy újonc rabszolgáé 200-250, egy kitanulté 300-500, fehér rableányé, ha ifjú, ép és szép 1200-1500, de ritka szépségűért 5-6000 ezüst forint is fizettetik. Ámbár tehát az 1854-i firmánnak bevezető szavai fennen hangzanak, ti. "Az ember a legnemesb teremtmény, mely Isten kezéből kikerült, adván neki ama legnagyobb szerencsét, szabadnak születni", e szép elv, mint annyi sok más, maradt puszta szó, s annak dacára a Sztambulba évenkint behozott rabszolgák száma 2500-3000-re mehet, kik közül 500 cserkesz leány.
Törökországban a rabszolgák sorába tartozik: minden, akár muzulmán, akár nem muzulmán hadifogoly, ez azonban most az európai hadifoglyokra nem áll. Továbbá, minden szerecsen, bármi módon hurcoltatott el honából; a törvény ugyan kivételt tesz a muzulmánra nézve, de mely a gyakorlatban nem tartatik meg. Ezekhez adandók a rabszolgák gyermekei s a rabnőkéi, ha ezek szabad apa által el nem ismertettek. Végre mindazon idegen országbeli fiú- és leánygyermekek, kik szüleik által rabszolgákul, szabad alku útján, eladatnak; ez osztályba sorozandók a kellemeikről híres georgiai és cserkesz leányok, kik önkényt, aggodalom nélkül, sőt némi vággyal lépnek a hazai partokrul ama hajóra, mely őket azon tündér országba viszi, hol annyi hozzá hasonló pórleány lett szultánné -, azon nagyobb számra, mely nyomorban s becstelenségben veszett el, ilyenkor nem emlékeznek.
A rabszolgaságnak, törvény és szokás szerint, különböző fokozatai vannak.
Első a teljes és föltétlen rabszolga (Kul), kivel birtokosa minden tekintetben szabadon rendelkezhetik.
Második a mudabár, kinek fölszabadítása bizonyos eseménytől föltételeztetik, például: ha a birtokos Mekkából szerencsésen visszajön, ha Ezma leánya férjhez megy, stb. Ez mindig írásba foglaltatik, s a felek kölcsönös megegyezése által sem bontathatik fel. Ha időközben a szolga eladatott volna is, mi lehető, ez nem áll ellen, hogy a kitűzött pillanatban szabad ne legyen.
Harmadik a mezun, ki szabadságot kap bármi mesterséget saját javára kezdeni. Az ilyen vehet, eladhat, szerződést csinálhat, rabszolgát tarthat, saját tetteiért ő felelős, és nem ura, csak vagyonáról nem intézkedhetik, a végrendeletet kivéve, urának beleegyezése nélkül. Ilyen rabszolga, a birtokos tudta nélkül, lakát nem változtathatja, sőt ha fölszabadulása előtt éri halál, gyermekei rabszolgák lesznek. A vállalatához szükséges pénzt igen gyakran éppen urától kapja, s ha azt visszafizette, rendesen szabadságát is megnyeri.
Negyedik a mukiatib, ki szabad leend, mihelyt bizonyos föltételnek, határozott vagy határozatlan idő alatt, eleget tesz, például, ha bizonyos összeget fizet, ha bizonyos munkát végrehajt, stb., de a föltétel sem törvény-, sem erkölcsellenes nem lehet. A kijelölt idő alatt az ilyen rabszolgával a birtokos semmiképpen nem rendelkezhetik, ellenben ő tettleg személyes szabadsággal bír, s nemcsak dolgozhatik, kereskedhetik saját hasznára, hanem utazhatik is. A rabszolgaságból kiemelkedni, ez a legdíszesebb út, midőn valaki szabadságát saját szorgalmának, takarékosságának, iparának és becsületességének köszönheti.
Ötödik osztályba tartoznak azon rabnők, kiknek gyermekeiket a birtokosok elismerték, s kik um-ul-velidek-nek (a gyermek anyja) neveztetnek. Következménye ez elismerésnek, az esetek különbsége szerint, kétféle, ti. az ilyen rabnő vagy azonnal s jogilag szabad lesz, vagy ha nem, sem eladni, sem elküldeni nem szabad, s általa neki, habár későbbre, családtagi állás okvetlenül biztosíttatik. Az anyaság az, mi a nőknek itt a legfőbb jogot adja, s nincs rá példa, hogy a török e szent jog elismerése alól magát kivonni igyekeznék.
A mód, miként rabszolga szabaddá tétetik, igen egyszerű és szabatos. Néhány szóbul áll, akár írva, akár két tanú jelenlétében mondva legyen, például: "Ibrahimot ezennel szabadnak nyilvánítom", vagy: "Te, Ali, az én gyermekem vagy." Ilyen fölszabadító nyilatkozvány ellen nincs semmi kifogásnak helye, s az érvényes még akkor is, ha azt a birtokos ittas állapotában tette volna.
Minden rabnő, kit ura nőül vesz, azonnal s jog szerint szabad. Gyakran történik, hogy a birtokos a rabnőnek férjet keres, adományt ád vele, s ezáltal azt tettleg szabaddá teszi. A szultán és szultánnők háremeinek rabnői rendesen udvari hivatalnokokhoz s basákhoz adatnak férjhez, mindig gazdag hozománnyal, mi néha egy óhajtott, néha egy rettegett kegy; mindenesetre ez hasonlít azon házasságokhoz, mik a francia régi királyok udvarainál udvari hölgyek és udvari ifjak közt félig kényszerítve köttettek.
Férfiak hét-kilenc éven túl tovább ritkán maradnak rabszolgák. Másképpen, mint így cselekedni, ellenkezik a vallásos érzéssel s a megszentelt szokásokkal. Kik ezt akképpen játszák ki, hogy a mondott idő lefolyása előtt adják el rabjaikat, s árán újat vesznek, igaz hitű polgártársaiktól mint uzsorások és lelkiismeretlenek tekintetnek. Kilenc év elteltével a rabszolgák rendesen szabadoknak nyilváníttatnak, s ha jó viseletűek, vagy mint cselédek ajánltatnak, vagy ha a birtokosnak mestersége van, s a rab hozzá ért, mint legény alkalmaztatik nála vagy másoknál. Némelyik a hadseregbe lép, hol rájok néha fényes pálya vár, s jelenleg is több három lófarkú basa van, ki egykor rabszolga volt.
A törvény betűértelme szerint a török rabszolgára is áll ama római törvényes elv: servi, in potestate domini, sunt ut pecora, jumenta et caeterae res. A birtokos a rabnak mind személye, mind vagyona felett föltétlenül rendelkezik. Ez sem nem bírhat, sem nem örökölhet. Ura eladhatja, elajándékozhatja, dologra kibérelheti, szóval tehet vele, mit akar, csak vallás s törvény által tiltott ne legyen az, mire fordítja. Mit szerez, minden az uráé, mint kárpótlás azon gondért s kiadásért, mit ez reáfordíta. Rabszolgáját az úr megfenyítheti, de bizonyos határokat túl nem léphet, s tiltva van szemeit s egyéb tagjait megsérteni. Ez esetben a rabnak joga van a hatósághoz folyamodni, mely, habár el nem veheti, de bírsággal kárpótolja a szenvedőt, sőt rendelheti, hogy eladassék, s így talán jobb urat kapjon. Urát nemcsak bevádolhatja, de a törvényszék előtt mint tanú bizonyságot tehet ellene. Másrészről az úr, rabszolgájának minden tetteiért felelős, mi alól magát azon esetben, ha a bűntetés pénzbeli, csak úgy vonhatja ki, ha rabszolgájáról lemond, s azt a bíróságnak, illetőleg az ellenfélnek átengedi. A török törvénykönyvben, mely a rabszolgák mindenféle viszonyait rendszeresen határozza meg, néhol bámulatos következetesség mutatkozik, néhol kiáltó ellenmondás; amannak bizonysága, hogy bizonyos esetekben a rabszolga felével sújtatik a szabad emberre mért bűntetésnek, mert hiszen a polgári jogokkal sem bír teljesen, ellenben vannak más esetek, midőn ugyanazon bűntettért, ha rabszolga követi el, kétszeresen, ha szabad polgár, egyszeresen lakol, mit nehéz volna indokolni. Szökött rabszolgát mindenki köteles visszaadni; ki ezt eltitkolja, ha szabad, a rab árában marasztatik el, ha rabszolga, ő maga eladathatik s árából fizettetik ki a bírság.
A rabnők, mind a feketék, mind a fehérek, épp oly gazdag öltözetben járnak, mint úrnőik, ezenkívül nem sajnáltatik semmi fáradság őket tanítani, művelni, kiképezni nemcsak dolgokban, mik a háznál szükségesek, de olyanokban is, mik az élet kellemeihez tartoznak, mint zene, felolvasás, tánc, hímzés s a keleti tetszelgés mindenféle nemei. Úgy hogy azt lehet mondani, a rabnők gyakran teljesb kiképeztetéssel bírnak a szabad nőknél. Innen van, hogy a szülék, midőn fiaiknak nőt keresnek, saját fehér rabnőiket a szabad születésű leányoknak elébe teszik, így okoskodván: lehet, hogy egy szabad leány több vagyont hoz a házhoz, s vele fényes összeköttetésre teszünk szert, de ismerhetjük-e jellemét, s rokonai nem fognak-e visszavonást hozni házunkba? Ellenben a rableányt évek óta ismerjük, mi magunk neveltük fel, minket szüleiként tekint, szokásainkat ismeri, életmódunk az övé is, a különbség annyiból fog állni, hogy fogadott gyermekünkből menyünk s fiúnknak neje lesz, ki eddig féltestvére volt. Sok gondos anya 8-10 éves leánykát vesz, s ebből nevel fiának hitvestársat. Mindez azonban nem áll ellen, hogy a szabad leányokból lett nők az ilyeneket némi lenézéssel ne tekintsék.
Rabszolgák fizetést nem kapnak, de jól, sőt ékesen öltöztetik őket; élelmök is ugyanaz, mi az úré, midőn ezek evésöket végezik, ők azon ételekből laknak jól. Betegség esetében gondosan ápoltatnak, mint a család tagjai, miben a humanitásnak éppen annyi része van, mint az érdeknek, mert a rabszolga tőkét képvisel. Ha díjt nem, annál több ajándékot kapnak, pénzt, köntösöket, drága ékeket, s nemcsak az úrtól házi ünnepek, születés, házasság, körülmetélés, a Beiram stb. alkalmával, hanem a vendégektől is, kik látogatóba jönnek; világszerte tudva van, hogy Törökország az ajándékok (=baksis) hona, ott minden ember ezért nyújtja tenyerét, nem sok, mit adni kell, de adni kell percenkint, folyvást, örökké.
Szóval, itt a rabszolga a családnak egy tagjául tekintetik. Mint ura maga, hajlik a heverésre, őt sem dolgoztatják erősen. E részben sorsa a szabad cselédénél jobb, innen van, hogy sok nem él a megnyert szabadsággal, hanem marad a házban, hol élni megszokott, s hol ő tettleg oly szabad mint az úr maga. Hiszen ő is a háznép tagja, a gazda fiának, a gyermekek apjoknak nevezik. Ha még gyerkőce, iskolába küldik, ha ifjú, hasznos dolgokra taníttatják, néhány év múlva szabadnak jelentik ki, s ha nősülni vagy férjhez menni akar, még pénzt is kap.
Szabaddá lévén, nyitva előtte a pálya minden méltóságokra, Kutsuk Husszain II. Mahmud sógora s tengerügyminiszter hajdan, Kosrew, az egykori híres nagyvezér, Riza a szultán mostani főudvarmestere, Khalil és Mehemet Ali miniszterek és a szultán élő sógorai mind rabszolgák voltak. A rabnőkre, kiknek a szerencse kedvez, még fényesb jövő vár, s miről nem egy álmodott, ti. hogy szultán neje lőn, az sokra nézve be is teljesedett. Kevés szultánnak volt neje fejedelmi házból való, avagy szabad nő, mint I. Ozmáné, Orkáné, I. Amuraté, I. Bajazidé, I. Mohamedé, II. Amuraté, II. Mohamedé, II. Ozmáné, I. Ibrahimé; eszerint világos, hogy a legtöbb szultánok rabnők magzatai.
Törökországban tehát még vannak rabszolgák. De meg ne tévesszen a szó, a dolog nem mindig oly borzasztó, mint a név. Elősorolván a törvényeket s a szokásokat, mik a rabszolgaságra vonatkoznak, látni ezekből, hogy a rabszolgák állapota itt sokkal jobb, mint azon keresztyén országokban és telepekben, hol az elv kárhozatos volta a birtokosok kegyetlen bánásmódja által még öregbíttetik. Törökországban a kormányalak és a családélet még a patriarchalis élet jellemét hordja magán; ott, hol a jog hiányzik, azt a humanitás szelíd érzelme pótolja ki, s a törvénynek szigorát a szokás és hagyomány, mely itt számos esetben a törvénynél erősb, lényegesen enyhíti. A törökök többsége így okoskodik: igaz, mi rabszolgáinknak teljes hatalmú birtokosai vagyunk, de ők is emberek, mi is azok vagyunk,
s van szívünk és lelkiismeretünk. Ha hatalmunkkal visszaélünk, megháborítnók a házi egyetértést, gyermekeinknek rossz példát adnánk, s nemcsak szomszédaink szólnának meg, de saját rabszolgáink is. Ha ők rabszolgák, mi pedig uraik vagyunk, ez így van, mivel Isten akarta így, de az ellenkező is történhetett volna, s ezen esetben mi mód az, miképp kívántuk volna, hogy ők velünk bánjanak? Nálok
a minden szívbe beleoltott emberiség szózata a jogénál erősebb, s mint megvásárolja a török a fogoly madarakat, hogy szabadon eressze, úgy megveszi a beteg s öreg rabszolgákat is, hogy őket táplálván, Istennek ez által tessék.
Szóval, a török törvényhozás, és kivált a török szokás a rabszolgákkali bánásmódra nézve sokkal emberiebb, mint egykor a római, és százszor keresztyénebb, mint hajdani a byzantini keresztyéneké volt, s hozzá távolról sem hasonlíthani az amerikai rabszolgaságot, hol a rabszolga megszűnt ember lenni, s azt mint egy vas gépet munkára addig szorítják, míg össze nem törik, Amerikában a szkláv szolga és rab egyszersmind, Törökországban csak cseléd; ott az mind anyagilag, mind szellemileg szenved, itt mindennel bír a szabadságon kívül; ott az soha nem lehet szabaddá, itt többnyire az lesz; ott a szkláv embernek sem tekintetik, itt mindig megőrzi emberi méltóságát, s ha a nő anya lesz, urának feleségévé válik; ha a férfi értelmes, a legmagasb hivatalokra emelkedhetik, s az, hogy rabszolga volt, rajta nem hágy mocskot. Isten mentsen, hogy a rabszolgaságot Törökországban menteni akarnók, bűn az az emberiség ellen, s borzasztó csak reá gondolni is, hogy az ember, az élet, a test, a lélek, a szabadság árultatik, mint piacon a marha; de ezt menti némileg a birodalom helyzete, mely ázsiai és afrikai is levén, népekkel határos, melyeknél a rabszolgaság emlékezetet haladó idők óta létezvén, az még most is divatkozik; s ha megfontoljuk, hogy az európai török birtokban a rabszolgák száma alig megy 60-90 000-re, mit mondjunk a keresztyén muszka birodalomra, hol negyven-ötven millió paraszt él, kik a röggel, a mezők termékeivel, az erdők fáival együtt adatnak el? Mit mondjunk a katolikus Spanyolországra, melynek telepeiben a rabszolgakereskedés hallatlan kegyetlenséggel űzetik? És mit a szabad Észak-Amerikára, honnét majd négy millió rabszolga méltán irigyelve nézi a török rabszolgák hasonlíthatlanul boldogabb sorsát?
Nem illik tehát ajkunkba a szó, a törököket föltétlenül kárhoztatni. A keresztyén civilizációnak is megvannak a maga foltjai. A különbség köztünk csak az, hogy a korán megengedi a rabszolgaság elvét, de azt a török nép mérséklettel s emberileg alkalmazza, míglen mi embertelenül szegjük meg Bibliánk azon fölséges elvét, hogy: minden emberek testvérek és felebarátok.

 

XIII. Török kocsik, sajkák. Vizi kirándulásaim a tengeren Sztambul körül. Egy arab költemény énekelve. A perai, ejubi, scutari temetők. Síriratok. Mirza látása. Türbék vagy szultánok mauzoleumjai.

Sztambult minden részeiben megismerni fáradságos feladat, részint mivel a város terjedelme roppant, részint mivel az utcák meredekek, részint mivel a hőség nagy s tikkasztó. Ki hosszabb kirándulásokat akar tenni, vagy lovat, vagy kocsit, vagy sajkát (=kaik) használ.
A kocsi kétféle. Egyiknek neve törökül is kocsi, mely nem egyéb, mint egy alól és hátul gömbölyded szekér, melynek teteje is köralakú, úgy hogy az egész egy dióhoz hasonlít. Két oldalán tojásdad nyílás van, melyen át egy tarka létra segedelmével belsejébe hágnak. Elől hasonló, de kisebb nyílás van a kilátás végett; mind a hármon színes fügönyök vannak, s a nyílások szélei aranyos faragványokkal fölékesítvék. A kocsi feneke puha párnákkal s drága szönyegekkel van kibélelve, hol nyújtózva kell ülni, mivel hátul nincs tám, ellenben mind a négy oldalon tojásdad tükrök ragyognak.
Az arabanak oldalai egyenesek, bele létrán hátulról másznak fel, s a párnák, mikre ülnek, két oldalt hosszában nyúlnak el. A négy szögleten négy nád- vagy más vékony fapálca egy veres baldachint tart, mi a nőket a nap sugárai ellen védi. A kocsiban négy, az arabában tíz személy fér el, s ezt főleg nők használják. Nem függvén ruganyokon, s a kövezet rossz lévén, eléggé rázósak, többnyire egy villa-rúdba fogott ló, vagy két ökör avagy bivaly húzza, s a hátra kanyaruló járom bogairól cifrábbnál cifrább veres bojtok lógnak le. A barom homlokán s orrán végig, a bűbáj ellen egy talizmán van, közepén egy tükördarabbal, s beszegve pillangós posztószeletekkel. E kocsik emlékeztetnek azon nehéz s ódon kocsikra, melyek nálunk az udvaroknál ezelőtt két századdal divatoztak. A barmot nem ostorral, de hegyes rúddal egy veres sapkás s bő bugyogójú török igazgatja, ki néha a szelíd állatok ártatlan szarvait hón alatt tartva ballag lépve, sőt mászva, mint a csiga -, mert a török semmiben nem siet, sem dolgában, sem mulatságában.
De ha a kocsi menetele lassú, mint a csúszó féregé, a sajka gyorsan, sebesen halad, mint légben a fecske, mint vízben a hal. Már alakja e két állatra emlékeztet; s sugár evezőlapát fecskefarkban végződik, s a sajka oly siklós, gömbölyű, érzékeny, mint a vickándozó hal. Szebb, tisztább sajkát a kaiknál képzelhetni sem lehet; ékesebb a velencei gondolánál, s a deli hajtólegények mellett a velencei barcarolok idomtalan pimaszok.
A török kaik mintegy 15-20 lábnyi hosszú, 3 lábnyi széles sajka, alakja mint egy korcsolyáé, mindkét vége hegyes, úgy hogy vele mind előre, mind hátra haladhatni. Oldala két hosszú deszkából áll, mely kívülről festett vagy mázolt, belőlrül lomb, virág, gyümölcs és másféle faragványokkal ékes; lyukacsosan faragott két három ívezet választja el belől és köti össze oldalait a hullámok nyomása ellen. Orrából egy vasrúd hegyesen nyúlik ki.
Az utas a sajka fenekére terített párnára ül, vagy, ha tetszik, a sajka hátuljában lévő emelvényre, ez azt okozza, hogy a sajka eleje kissé fölágaskodik, mi a haladást igen könnyíti, sőt megszokták a sajka külsejét zsírozni, hogy oldalához a víz annál kevésbé ragadjon. A sajka keskeny, hosszú, gömbölyű és könnyű lévén, benne nem szabad mozdulni sem, mert az oly érzékeny, mint a legfinomabb mérleg, s az egyensúly minden legkisebb megrontása feldőlést vonhat maga után. A törökök ezt már megszokták, s benne oly mereven ülnek, mint egy faragott bálványkép, de az európai embernek e mozdulatlansághoz szokni kell. E föltétel nélkül az utazásnak e neme veszélyes, de különben biztos, és, ami fő, páratlanul gyors, túlhaladja a parton haladó legjobb ló sebes ügetését.
Idegennek már az sem könnyű feladat, úgy lépni be e könnyű héjba, hogy félre vagy föl ne forduljon. De
rendesen ott szokott állni egy hosszú, fehér szakállos vén török, s egy horgas rúddal szívesen megtartja a sajkát, s ha két parát (egy negyed krajcár) vetsz neki segedelméért, igen megelégszik vele.
Két lapátos sajkában négy személy elfér. Ámbár a nap heve forró, sátort nem szoktak vonni, nemcsak azért, mivel ez a haladást késleltetné, hanem mivel török illedelem szerint, sátor csak a szultán kaikját illeti; de pávafark legyezővel vagy napernyővel védheti magát az utas, csak ne feledje azt lebocsátani, midőn valamely császári lak mellett halad el.
Mindenik sajkán van egy számozott rézlap, melyre rá van vésve a hely, hol állomásoznia szabad, mint: Tophana, Galata, Zöld-kioszk, Jeni-dzsámi s Becsik-tass stb. E részben a kormány nagy rendet tart -, mint sok másban is, mert itt minden mesterség, még a vízhordók is szervezett céhet képeznek -, a különbség a török s némely európai kormányok közt csak az, hogy a rendről s az egyéni szabadságról más fogalmuk van, s ők amabból egyet-mást nélkülöznek, csak ennek gyakorlásában ne háborgattassanak.
A sajkások, kik többnyire törökök, görögök és arnótok, mind szép, deli s herculesi erejű férfiak. A lég, a nap bőrüket megbarnítván, ez nekik bizonyos bronzszínt ád, úgy hogy mindenik egy-egy szép bronzszoborhoz hasonlít. Köntösük vakító fehérségű bő gatya és bodorselyem ümög lobogó ujjakkal; süvegjök veres fez, melyről egy hosszú fekete vagy kék selyembojt hosszan lóg le; hajok rövidre van nyírva, vagy egészen leborotválva; derékjokat sárga és veres csíkos széles öv szorítja össze. Szakállt nem viselnek, de bajuszt mindenik hord, lábfejök és lábszáruk meztelen, s nyílt ümegjökből mellök mint egy rézpaizs domborodik ki. Midőn eveznek, atleti karjaikon az inak feldagadoznak, mint egy kötél. A naponkinti többszöri mosakodás minden szennytől tisztán tartja szép testöket, mit egészségessé tesz a folytonos munka, gyakorlat, a szabad levegő, s azon nélkülözéssel határos mértékletesség, mi az északi népeknél ismeretlen, mert ők alig esznek egyebet, mint kenyeret, uborkát, kukoricát, gyümölcsöt, s vizen és kávén kívül semmi mást nem isznak.
A sajkák számát Sztambulban s legközelebbi környékén a Boszphor partján Bujukdérig 19 000-re, a sajkásokét 24 000-re teszik. A legkisebb sajka két lapáttal hajtatik, s minden sajkás juhbőrön ülve egyszerre két kézzel és két evezővel dolgozik. A sajkázás díja a lapátok számától függ, melyeket mindig párosával számítanak. Négy lapátosnál nagyobb sajkát magános ritkán fogad, hatot csak az, ki némi rangot foglal el, mert e részben a régi rangtörvényt, amint azt a kormány egykor megszabta, most sem szabad áthágni. Tábornok s vele egyrangú polgári hivatalnok hat, altábornagy s teljhatalmú követ nyolc, a nagymufti s a nagyvezér s rendkívüli követ tíz lapáttal evezhet. Csak a szultán kaikját hajtja 24 ember.
Nincs Törökországban a népnek oly alacsony osztálya, melyből valaki a legmagasb polcra nem emelkedett volna. Mint rabszolgákbul lőn basa, úgy a sajkások sorábul is került ki több nevezetes ember, például hajdan Urus és annak híresb testvére, a nagy Kairuddin (Barbarossza) admirál, és újabb időben Ahmed Fezi, tengerügyminiszter, ki II. Mahmud jótevőjének határtalan bizalmával visszaélvén, 1839-ben az összes hajóhaddal Mehemed Alihoz gyalázatosan átszökött.
Bár a gőzösök száma itt is naprul napra szaporodik, a sajkák száma sem fogy, a város fekvése olyan lévén, hogy a vízi utazást nélkülözni lehetetlen. Ki Tophanábul Szeraj-Burnuba, Besik-Tassbul Szkutariba, Pszammathiábul Kadi-Kőbe, Kaszim-basából a Phanarhoz akar menni, sajkát használni kénytelen, mint az is, ki az Aranyszarv-öböl egyik partján, s a hídtól távolra lévén, egyik városrészből a másikba szándékozik. Ez öböl, a Boszphor s a Marmara-tenger hullámozván a város különböző részei közt, ki fáradni s kerülni nem akar, kénytelen magát sajkával átszállíttatni.
Én részemről a könnyű sajkát választám akkor is, ha gőzöst használhattam volna. Könnyű lévén az, mint egy dióhéj, sebesen röpül a habok fölületén, mint sirály, mely sírva érinti szárnyaival a tükör tisztaságú tenger vizét. Mint egy lágyan rengő bölcsőben fekvém benne, s míg tekintetem a páratlan szépségű panoráma kellemein legelt, Sztambul ezer meg ezer kúpjain s minaretjein, a Boszphor zuhogó hullámain, Szkutari tarka házainak festői csoportozatán, Olymp havas csúcsain Ázsiában, a Herceg-szigeteken a Marmara-tengerben, mely a híres Dardanellákhoz s Trója omladékihoz vezet, ezalatt képzeletem borus vagy vidám ábrándképekbe merült, s akár életem szebb napjaira, akár elhagyott kedves hazámra emlékeztem, boldog valék e pillanatban -, végig nyúlva csendes sajkám fenekén, arcom a szép kék eget látta folyvást, mely ha tiszta, mindig oly bíztató s vígasztaló, mint az anya képe, ki mosolygva hajlik bölcsőben lévő gyermeke fölé.
Sokszor egész napot tölték így sajkámban a tengeren, engedvén magamat hullámaitól szabadon hányatni. A sajka a férfiak bölcsője, s benne gondolkodni oly édes, akár lágy fuvalom mozgassa, akár vész üvöltsön körülte. Néha, aszerint, amint kedvem tartá s amint a szél fútt, apró kirándulásokat tevék; hol az öbölbe eveztem, föl egész odáig, hol az Cydaris és Barbyzesz név alatt két patakcsát képez, hol a Szeraj tengerparti kőfala mellett menék egész a Héttornyokig, néha a Boszphor két partján fekvő szép helyeket tekintém meg, legtöbbször Therapiát és az ázsiai Édesvizeket, vagy Szkutariba hajózék át, hol az ázsiai népélet teljes tisztaságában jelen meg, hol a Bugurla hegyről a legfölségesb kilátás bájolja el a szemet, e magas pontról nézve északra, a Fekete-tengerig látni, a Boszphort egész hosszában, de a parti hegyek hajlásai miatt vize hol elbúván, hol kitűnvén, úgy látszik az, mint több egyes tavak hosszú sora; keletre egy végtelen rónaság terül, hátán tekergő ösvénnyel, melyen karavánok haladnak Ázsia titokteljes pusztáiban elveszve -, délre Olympot látni, Bithyniát, Trója vidékét, s gondolatunkban a közel Görögországra s híres szigeteire emlékezünk -, nyugatra maga Constantinápoly, mint egy fürdőből kikelő királyné, emelkedik ki a tengerekből, s főleg ezért hajózék Szkutariba gyakran, mert Szkutariba menjen, ki Sztambult teljes fölségében akarja szemlélni.
Csak egyszer nézém meg ama kicsiny toronykát a tenger közepén, mit a görögök helytelenül Leander -, a törökök leány-toronynak neveznek, ezek a következő regét mondván róla: Egy szultánnak volt egy csodaszép leánya, kinek egy csillagász azt jóslá, hogy kígyóharapástól fogna meghalni. Az apa megrémülvén, legjobbnak vélé e kicsi szirtfokra e lakot építeni, lehetetlennek tartván, hogy ide csúszó állat eljuthasson. Történt azonban, hogy egy perzsa herceg bírni vágyván az így féltett szépet, hozzá azonban nem juthatván, virágnyelven óhajtá szerelmét neki bevallani, s e célból egy illatos bokrétát küldött. De meg van írva, senki nem kerülheti el sorsát, s így történt, hogy egy kígyócska, mely a bokrétába bútt, a leány ujját megcsípvén, halálát okozta.
Ez a rege. De úgy látszik, más a valóság, s ezen torony egykor nem szolgált egyébre, mint egyik támaszpontjául amaz óriás láncnak, mellyel az öblöt az ellenséges hajóhad ellen el szokták zárni. E szirtfokon hajdan találtak egy sírt is, melynek oszlopán egy borjúcska faragott képe alatt e fölírás találtatott: "Én nem vagyok képe ama tehénnek, Inachus leányának, s én nem adtam nevét a Boszphornak, mely előttem nyílik. Ezt egykor Junó kegyetlen haragja űzte a tengereken túl; én, ki e sírban fekszem, egy holt vagyok, Cecrops leánya, Charesnek valék neje, vele hajóztam ide, midőn e hős jöve (macedoniai) Filep hajóit megtámadni. Azelőtt Bojidionnak (borjúcska) neveztek, most, mint Cares nejének, két világrész nyílik itt előttem." Nem tudom, hölgyeink ily melléknevet, borjúcska, szívesen fogadnának-e, de az igaz, hogy a tehén és borjú a klasszikus költőknél hízelgő hasonlításokra ada képet; Homér a királyi Junónak borjúszemeket ád, mint a türelmes Ajaxot a szamárhoz hasonlítja, melyet a gyermekek hasztalan ütlegeznek, s még most is a keleti írók az állatok országából veszik legtöbb, s leghűbb hasonlításaikat; a szerelmes költő hasonlítja kedvesét, kecses mozdulataira nézve, az antilophoz, szemeinek együttérző kifejezésére nézve az őzikéhez, és így tovább. Honnan van ez? Először onnan, hogy a keleti ember inkább szemlélő, mint okoskodó lévén, s a teremtésben találván fel a legnagyobb szépségeket, ezekhez hasonlítja, ami szépet s jót lát abban, kit szeret; másodszor onnan, hogy a keleti nem isteníti mindenek felett csak az embert, ő nem veti meg, mint mi megvetjük, a természetben mindazt, ami nem ember, ő az állatot nem puszta eszköznek, de a teremtett világ egyik fontos rendének tekinti, melyhez némelyben hasonlítani nem szégyen; ő szereti az állatokat, mint egy idősb testvér gyöngébb testvéreit; ő magát úgy nézi, mint egy áldottabb ágát ugyanazon fának, következőleg nem botránykozik meg benne, akármilyen állatban talál hasonlatosságot azon személlyel, legyen az hős vagy kedvese, akit leírni akar. Mi nyugatiak még a jóban s szépben sem akarunk állatokhoz hasonlíttatni, s egy ügyes szövő hajadon épp úgy sértésnek venné, ha pókhoz hasonlíttatnék, mint a munkás férfi annak venné, ha hangyának neveznők.
Néha az öbölben evezgeték, sorba látogatva a hajókat, mert nincs a világon rév, hol annyi, s oly különféle alakú hajókat lehessen látni, mint itt. Az európai, mint a francia, az angol, a spanyol, muszka, még az amerikai hajók is, mind hasonlítanak egymáshoz, de a görög, az ázsiai, az afrikai, s főleg azon hajók, melyek Trébizondból, Mudaniából, Izmikből, Lampszakiból érkeznek, egészen más alakúak, hátuljok emelkedett, mint egy kastély, elejök domború, mint egy hattyúmell, vitorláikon idomtalanul hosszú keresztrudak függenek, úgy hogy ki rajzokból ismeri a hajókat, miken a görögök egykor Trójánál kikötének, egészen ama őskorba átvarázsolva érzi magát, s mintegy keresi rajta Péleüs fiát, a szőke Achilleszt, karján paizzsal s a széles rövid karddal oldalán.
Gyakran átsajkáztam az ázsiai Édesvizekhez és Szkutariba, a nagy temető mögött elnyúló mezőre, mely
a török és örmény családoknak legkedveltebb sétahelye. Itt látni száz meg száz csodásnál csodásb kocsit és arabát, guggolva ülő s elfátyolozott nőkkel tele, fölpiperézve gazdagon; a sok smaragd, gyöngysor, rubin és gyémánt, mint csillag a könnyű felhőkön, vakítva ragyog át a finom musszlinon, mely ábrázataikat s karjaikat elfödi, anélkül hogy eltakarná. Mindenütt, hol egy platán vagy ciprus lombja árnyat vet, hol egy forrás buzog, hol egy domb emelkedik, egy-egy nőcsoport üldögél, dohányozva, serbetet, kávét vagy más édes hűsítő italt szörpölve, s az ezüstbe, aranyba, selyembe öltözött kedves gyermekek játékaiban gyönyörködve. Ha az eunuk vagy rabszolga kandi férfiakat vesz észre, a nőcsoport körül egy mozdítható magas rácsozatot állít fel, s így a nők a szabadban is elzárva vannak, mint a háremben. Látni e nőket állva, járva, s oda dőlve a legkülönfélébb s kecsesnél kecsesb helyzetben, látni ama mindenféle színű, zöld, piros, kék, viola, sárga öltözetek tarkaságát, mely a pázsitot megékesíti, mint a virágok a rétet, látni azt a sok fehér és fekete rabszolgát tarka-barka ruhákban, ama számtalan selyemfüggönyös kocsit, melyek körül álmos bivalyok a fűben heverve kérődznek, ama sok szép paripát gazdagon felszerszámozva, s ama járó-kelő kalmárokat hordható konyháikkal, kik kávét, serbetet, vizet, cukros süteményeket kiáltozva árulgatnak; - mindez a szabad ég alatt, zöld mezőn, erdők árnyékában, zúgó tenger partján gyönyörű egy látvány. Néha oldalt egy vén ciprus árnyékában egy-egy cigánycsapat zenéje is megzendül, mit a török nők igen örömest hallanak, de ők magok nem táncolnak, ellenben a görög és örmény nők kezet fogva körben forognak sebesen, s hosszú fátyolaik a szélben lebegvén, messziről nézve táncoló nimfáknak vélnéd.
Néhányszor, derűlt nyári éjszakán éji vizi utazást tevék az öbölben. Soha nem feledem el e gyönyörű éjszakát. Nem hiszem, hogy volna a föld hátán hely, hol fölségesb volna az éj csendes pompája. A Ramazan- és Beiram-ünnepeken meg van világítva nemcsak a két város, Sztambul és Szkutari, de a két part Ázsia és Európa is. Az ezer meg ezer hajók árbócain, vitorláin, kötelein zöld, veres, kék, sárga lámpák függvén, hasonlítanak drágakövekkel kirakott hajókhoz, melyek egy lángtengeren látszanak úszni, annyira fényes a tenger a mindenféle tüzek ragyogó visszaverődésétől. Néha egy távolabb eső, s a homályban észre nem vett hajó egyszerre piros, s kéklő lánggal gyúl ki, s viszont, kialudván a tűz, egyszerre eltűnik, mint álom. A partok kanyargó szélei lángabroncstul vannak beszegélyezve, a hegyoldalban emelkedő házak égni látszanak, s közülök száz meg száz dombtetők, száz lábnyinál magasb minaretek, mint megannyi lángoszlopok nyúlnak ég felé. De páratlanul fölséges az éj ez öbölben az ünnepen kívül is, sőt még fölségesb akkor, midőn a világos égen a csillagok miriádjai tündökölnek, melyek a csendes tenger sima hullámaiból felragyogván, derültebbé teszik a félhomályt, mely a vidéket ellepi; midőn Ázsia partján a csendes hold föllép és ezüst sugáraitól három tenger fénylik; midőn ama számtalan templomok, tornyok, bazárok, emlékek, vízboltozatok árnyalakai a láthatár egén sötétben lenyomódva egy roppant város omladékainak tetszenek, miket az eltévedt vándor éjjel holdvilágnál szemlél. A lágy szellő, mely arcomat hizelegve csókolja, a zajtalan tenger mormogása, a lapát egyhangú habuckolása, melyről a víz foszforcsillogással hull vissza, a halak fickándozása körültem, a néma csend, mely a nagy természeten uralkodik, amit időnkint egy ágyúszó, egy ének, s a minaretek tetején imádságra hívó muezzinok hangja szakít meg, mindez édes-kedves ábrándozásba meríté gondolkodó lelkemet, s akármilyen terhes volt a nap, semmi mást nem kívánok, mint életemnek végén ily szép estét.
Hogy szemléléseimet annál biztosabban tehessem, mikor a muzulmán városrészben járék, mindig török ruhát ölték magamra. Egy este egy ismerős dervissel (kiről később szólok) sajkázék, közel a part mellett evezgeténk, gyönyörködve a megvilágított paloták, kioszkok, kertek szemlélésében, s midőn Emir-Ghiánhoz érénk, messziről lantot hallánk veretni, mit egy csengő, erős és mély nőhang énekkel kisére. "E hang Kosrew egykori híres nagyvezér özvegyének hangja -, mondá a dervis -, ő arab születésű, művelt bátor, nagylelkű személy, ügyes lóháton, s nyilazásban, mint egy amazon, s ha trónon születék vala, benne a világ egy második hódító Szemiramiszt csodált volna." Távolra lévén a helytől, honnét a hang jött, kiszállánk, s egy kert kőfala mellett egy szűk ösvényt követve, egy platán- s fügeligetben megállapodánk, honnan könnyű vala kivennünk egy magas kioszkot, melyből a sűrű ablakrácsozaton s piros vékony függönyzeten keresztül eleven vörös fény sugárzott ki. Leskődő helyzetünk, mint némi szerelmi kaland, gyanút ébreszthetvén, a dervis így nyugtatott meg: "Ne aggódjál, itt nem jár idegen, s ha valaki kérdést tenne, azt fognám felelni: esti imádságunkat végezzük és a mosakodást e kútnál, mely tőlünk két lépésnyire csordogál, ha pedig a palota őre fedezne fel, az ismer engem, mint ki hivatalomnál fogva a házba bejáró vagyok."
A zene és ének majd egy óráig tartott. Hajlandó vagyok hinni, hogy nem is a költeménynek lőn vége, de a dalos ereje merült ki. Anélkül, hogy a szavakat értettem volna, érzém, hogy az egy neme a harci dalnak, hogy az, egy elbúsult lélek keservét, sőt kétségbeesését zengi; sírt e dal, mint Arábia sivatagán ordít a szél, mint sír a fiát vesztett oroszlán; a lant egyhangú pengését néha egy csörgődob szilaj zörögése, néha egy piccolo éles üvöltése szakítá félbe, mely velőig hatott. Már lady Montague állítá, s ő értett hozzá, hogy ki egyszer a keleti zenéhez szokott, minden mást erőtlennek s halványnak talál; én, mint e művészetben nem eléggé jártas, nem merek ítélni, de kiindulva a benyomásból, mit keblemre tőn, kénytelen vagyok megvallani, hogy csak keleten lőn fogalmam arról, miként lehet nagy fájdalmat, s vérző keservet énekben kifejezni. Csak most tudom magamnak képzelni a vén Dávidot, ki hárfája mellett a fölséges zsoltárokat éneklé, s a zsidó prófétákat, kik Jerusálem omladékán s egy nemzet sírján szívrepedve és szívrepesztve dalolák jajgató verseiket.
Később e költeményt nekem a dervis megszerezte; egy arab költemény az, Sanfaritól való, ki költő, s egyszersmind híres íjász és páratlan futó volt, gyorsaságával megelőzvén a nyargaló paripát. Sorsa is különös volt. Egy tribustól megsértetvén, esküt teve, hogy közüle száz embert ölend meg. Kilencvenkilencet már ki is végze nyilával, melyet áldozatának pontosan mindig szemébe lőtt, azonban egykor a pusztában egy forrástorokba inni menvén, ivás közben ott elleneitől megszoríttatott és agyonveretett. De midőn a győzők egyike fejét rugdosná, koponyacsontjából egy szálka ennek lábába menvén, a seb következtében ez is meghalt. Ekképpen fogadása a száz számra nézve csakugyan beteljesedett.
A törököknek legkedvesebb sétányai a temetők, melyek itt rendesen a városon belül vannak. Sztambul épp úgy a holtak, mint az élők városa, házak, piacok és temetők benne egymást váltják fel. Kelet népe nem irtózik a haláltól és holttól, mint mi; mindenütt, az egyházakat kivéve, találunk sírhalmot, az udvarban, a kertben; a halott nem szűn meg lenni a család tagja. E városban a temetőhely, melyet itt soha nem szabad kisajátítani, épp oly nagy tért foglal el, mint az élők lakhelye.
A keresztyének vagy egyházaik körében, vagy az úgynevezett nagy temetőben feküsznek, mely Pera alatt, egy partoldalban a Boszphor és az öböl között, magas ciprusok hűs árnyékában nyúlik el. De e temető, mint egy nyilvános kert, nyárban a perai lakosságnak mulató helyéül szolgál. Itt sétálnak, csevegnek, dohányoznak, társalognak esténkint; apró kávéházakban s kioszkokban kávét, jeges vizet, serbetet isznak, míg itt-ott zene hangzik, s a sétálókat cifra alakosok buja táncokkal mulattatják. Szóval, itt a nép sírokon mulat. Meglehet, a sírdomb, melyen a család letelepedik, éppen egyik rokonáé; nem tesz semmit, békésen folytatja vidám lakomáját, s eszébe sem jut, hogy azzal, hogy életének örvend, a halott kedves emlékét megszentségtelenítené. Ők így fogják fel az életet: nem egyéb ez, mint egy vándorlás a földön, kik meghaltak, azok már célt értek, s mi megyünk az úton, melyen előttünk ők jártanak. A következő történetke híven festi a törökök filozófi felfogását a földi életről: Egyszer egy dervis utazék Tatárországban. Balk városába érkezvén, beszállandó volt a királyi palotába, mit ő egy karavánszerájnak vőn, ti. vendégháznak, mi az utazók számára közköltségen szokott építtetni. Bemegy, s körülnézvén magát benne, egy szép folyosóban helyet választ, poggyászát földre teszi, kis szőnyegét kiteríti és rá ülepedik. De az őrök ezt meglátván, parancsolják, kelne föl, haragosan kérdvén, mit keresne ott? Kiknek ő felelé, hogy e karavánszerájban az éjt akarná eltölteni. Az őrök még inkább sürgették kitakarodni, mondván, hogy ez nem vendégház, hanem a király palotája. E közben a király, kinek neve volt Ibrahim, megjelent, s hallván a dervis tévedését, rajta jóízűen nevetett. Előhívatá, s kérdé tőle, hogyan bírna oly kevés belátással, hogy egy palotát nem tudna egy vendégháztól megkülönböztetni?
- Uram király -, mondá a dervis -, szabad volna hozzád egy kérdést intéznem?
- Igen.
- E palotában fölépülte után ki lakott először?
- Elődeim - válaszolt a király.
- És ő utánok?
- Atyám.
- És ő utána ki bírta?
- Én bírom -, felele a király.
- Még egy kérdést -, folytatá a dervis. - Utánad ki fogja bírni?
- Fiam. - Ah uram -, mondá az utazó dervis -, hát mégse csalatkoztam; egy épület, mely lakóit oly gyakran változtatja, vendéglő és nem palota.
De a perai temetőnek a hívő muzulmán elébe teszi a Jób (= Ejub) temetőjét, mely a hasonnevű városrészben az öböl déli oldalán fekszik. Constantinápoly harmadik ostromakor 672-ben itt esett el Jób Ben Szaid Anszari, a próféta egyik helyettese, s tiszteletére II. Mohamed, a hódító, 1460 körül mosét építtetett. E városrész az igazhívők választott lakhelye. Még most is az itteni moséban övezik az új szultánra a próféta kardját, mi a törököknél koronázásképpen tekintetik. E városban lak és sír lépésről lépésre váltja fel egymást, ez egy valóságos Nekropolisz. Az utcák szélein két sorban jobbra és balra sírhalmok emelkednek. Ki egy ház küszöbére akar lépni, arra csak egy síron át léphet. Itt már pompásabb síremlékeket is látni, rendesen fehér márványból, bokroktul s virágoktul körülvéve, s rövidebb vagy hosszabb aranyos fölírással tudatva a holtnak nevét, s múltját. Bár sokkal halkabban, mint nálunk, de a divat a töröknél is, s a temetőkben is érezteti hatalmát; az egykor egyszerű márványoszlopokat, mik férfiak sírján turbánban, nőkén lomb vagy virágban végződnek, most nagyszerű emlékek váltják fel, s a rövid föliratra, mi hajdan a Korán egy versecskéjéből, s a holt nevéből állt, most elegiai vagy magasztaló mondatok következnek. Ide írok néhányat.

Néha maga a holt beszél, mint e föliratban egy gyermek szól:

Itt alant én valék egy kis rózsabimbó,
A sors dühös szele bokromra fuvallott,
E világ kertébe nem lévén én való,
Égbe ültettek át, kivirulok majd ott.

Néha egy megért férfiú:

Isten maga az örökkévaló.
Mit tőled, ó vándor kérek, az egy imádság.
Ha erre nekem van szükségem ma,
holnap talán neked lesz reá szükséged.
Mondd el a Korán első versét Ali Szabó lelkeért.

Néha a megszomorodott anya panaszkodik, mint e föliratban egy ifjú leányzó sírján:

Isten maga az örökkévaló.
Szívem madara elszállt lelkemből, hogy ékesítse a paradicsom kertét.
Úgy végezte a sors, hogy leányom tizenhárom évnél tovább ne éljen,
s anyját az mindentől megfosztá, tőle őt elragadván.
Ég! Igazságos az, hogy most fészke hideg kőbül legyen?

Midőn nevezetes emberről van szó, a fölirat is magasb röpülést vesz, s a keleti hasonlítások, célzó allegoriák, túlzott képek nem hiányoznak. Husszán nagy admirálnak, ki 1803-ban halt meg, síremlékén aranybetűkkel e fölirat ragyog:

Lelke csolnakának kormánya, közös kalauzunknak, Istennek karja által, a más világ tengere felé irányoztatott. E tündöklő érdemű személy testének hajója Terzanéban (admirali lak neve) oly nevezetes volt, mint a lencse egy ember ábrázatán. Végre a sors vihara széttépvén a vitorlákat, s összerombolván a hajót, az isteni jóság óceánjába elmerült. Ekkor halla ily parancsot: "Térj hozzám", parancs, mit a mindenható azokhoz szokott intézni, kiknek életök ide lenn feddhetlen, és ő kimondhatlan örömmel mene a menynyei lakok felé. Vándor, mondd el a Korán első versét Husszánért; tudd meg azt is, hogy ez epitaph szerzője Vasszif, és hogy ő is óhajtja, miképp neki is a paradicsom legyen örökös lakóhelye.

Egy ifjú tanuló sírján, a perai temetőben:

Óh, óh! Az ősznek dere létem tavaszát elhervasztotta. Szóla a végzet, s idő előtt hívá el lelkemet. Éjjel és nappal szorgalmasan dolgozám a tudomány szőlőhegyén, de előbb elszólíttatam onnan, mielőtt az érett gyümölcsöt ízlelhettem volna, s lelkem fölfelé törekve, fölszálla az örökélet kerteibe. Az istenben és irgalmában kimúlt Mohamed Szejid Effendi, fia Hadzsi Izmael Zadehnek, a szabócéh előljárójának. Egy imát lelkeért.

Egy gyermekszülésben megholt anya sírján ez áll:

Ő (isten) maga örökkévaló.
E múlandó világból egy jobba ment át az ifjú, a remek Laila asszony, midőn terhétől megszabadult. Fa és gyümölcse egyszerre lettek átültetve a paradicsom kerteibe. Semmi könnyár nem törülheti ki szeretett képét férjének, Ozman agának, Izmael Rajsz fiának emlékezetéből. Egy imát lelkeért.

A múlt század első felében élt híres nagyvezér Ragib leányának márványlapra vésett sírirata ez:

Ő örökkévaló.

A mindenséggel dacoló sors e világ egyik csodáját, a dicsőséges nagyvezérnek Ragibnak kegyes leányát, Lelibet asszonyt ragadá el. E dicső lény elhivatott az örökkévalóságba. Süllyedjen gyászba a nagy mindenség! Minden, ki e sírt meglátogatja, mely isteni fénytől ragyog, örvendeztesse meg lelkét egy fatihával (a Korán első fejezete). A gyász e sorait könnyel írja a toll. Legyen a dicső Lelibet asszonynak lakhelye a szentek országa.

Néha különös föliratokra is bukkanunk. A Jób városrészben, közel a rózsapiachoz, a következőt olvasám:

Ő az örökkévaló.
Egy kegyetlen feleségnek kezei okozták az Istenben kimúlt néhai Hadzsi Mohamednek, a vésnöknek, halálát. Imádkozzatok érette. 1120.

A perai kisebb temetőben van sírja Mait Zadehnek, mi annyit tesz: a holtnak fia, kit így a következő eset miatt neveztek. Mait Zadehnek apja Kréta ellen kénytelen lévén indulni a hajósereggel, mielőtt neje lebetegedett volna, elbúcsúzásakor ekképp szólt: "Azt, mi nőm méhében van, isten kezébe ajánlom". Azonban neje betegségbe esvén, szülés előtt meghalt és eltemettetett. A szülés a sírban történt meg. De a férj a hadbul éppen azon napon érkezvén vissza, s hallván mi történt, nem akará hinni, s azon hitében ingatlan lévén, hogy ő nejének terhét istenre bízá, elmene a sírhoz, azt fölásta, s élve találta gyermekét a holt anyán. Hálát adván istennek, gondosan fölnevelte azt, kiből utóbb tudós ulema lett, s késő vénséget érvén, Ahkmet uralkodása alatt múlt ki, midőn újra anyja mellé temeték, s fölébe emlékezet okáért egy boltozatos sírt építenek.
Egyébiránt nem csoda, ha a perai szép világ sétahelyéül e kerítetlen sírkertet választá, mert innen a szemnek a legbájosb kilátások egyike nyílik. Balra a Dolma-bagtsi völgy zöldellő halmok körében, jobbra a szeraj tengerbe könyöklő foka, háta mögött Szent Zsófia és Ahkmet mosék fénylő dombtetőikkel; szemközt a hajók és sajkák sokasága által szeldelt Boszphor és az Aranyszarv-öböl hullámtükre, túl rajta az ázsiai oldalon a csalogányok hegye, s völgye, és a szép fekvésű Szkutari és régi Kalcedonia (mit most Kadi-Kőinek hívnak), festett házainak, magas moszkéinek, minaretjeinek s zöld ciprusfáinak koszorú sorával, végre a messze mögletben (Hintergrund), a nikodemiai öböl alsó részén
a bithyniai Olymp hegye, örökös havaktól megkoronázva.
De ha a Jób-városi temető a kegyes muzulmánnak szentebb, ennek a szkutariit az ázsiai parton, a török mégis elébe teszi. Úgy látszik, hódításaik dacára sem számítnak a törökök állandó maradásra a keresztyén Európában, eszerint magok igazolják, mit róluk Maistre monda, hogy ők Európa földén csak táboroznak. E temető roppant tért, majd egy négyszög mérföldet foglal el. Nem egy kert ez, de egy cipruserdő, egy rengeteg, mely hegyes, partos helyen nyúl el, keresztülmetszve széles utaktól s tele turbános sírkövekkel. Minekünk nyugatiaknak fogalmunk sincs azon szépségéről, izmosságáról, magasságáról a ciprusoknak, mit e fa, e hű barátja a sírhalmoknak, itt keleten elér, s melynek itt nincs is ama gyászos tekintete, és épp azért egyképpen majd a szomorú temetőt, majd a vidám kertet ékesíti lombjaival. E fa a kelet fenyüje; lombja sűrű, mint egy összekötött bokréta, dereka egyenes, mint oszlop, alakja hegyesen végződő piramiséhoz hasonlít. Nincs fa, mely nála komolyabb, nemesebb és méltóságosb volna, s tömött, sötét, tartós zöldje, melyet a nyár nagy hevében sem veszt el, kellemes ellentétet képez az ég mely kékjével, mint illik a fehérlő sugár minaretekhez, melyekkel magasságban vetélkedni látszik.
Valamennyi sírdomb mellett egy ciprus emelkedik, minden fennálló fa egy halottat képvisel, így ez erdő, századok óta folyvást szaporodik. Ha sírkő idővel kidől vagy félre hajlik, senki nem állítja helyre: isten így akarta, de ott áll a fa örökké, s a sír jel nélkül is nem kevésbé kegyeletes tiszteletben tartatik. A törököknél a holtnak nem kell földet vásárolni, a szegénynek porát öt év múlva nem hányják el a szélben, mint ez történik városainkban; a barbár törökök emberiebbek, mint a művelt, de pénzsóvár keresztyének; itt a halott, gazdag úgy mint szegény, örökké bírja utolsó nyughelyét, emberi kéz nem háborítja álmában, mindaddig, míg a végső ítélet trombitájának harsogása fel nem költi.
Megdöbbentő látvány, midőn az ember e sűrű cipruserdő sötét árnyékában végig néz, s a fennálló fehér marmarai márványsírköveken, melyek némi emberi főt ábrázolván, hol fehér, hol színezett turbánt viselnek, áttekint; azt vélné, hogy körülte a holtak megjelent alakjai lebegnek.
A sűrű lombokon átsiklott nap szökdellő sugárai mint megannyi csillagok, s égő lidércek szállongnak, az ágak között vad gerlék s galambok panaszosan nyögnek. A márványlapon, mi a sírdombot födi, egy kis nyílás van hagyva, hol egy népmonda szerint, két angyal, Monkir és Nakir járnak ki és be, ők lévén istentől megbízva, hogy a megholttul életéről számot vegyenek, a felelet szerint fogván helye
a jövő életben kijelöltetni; a sír négyszögletén pedig négy kis teknő van vésve, melyekbe barátok, s rokonok virág, tej és illat-áldozataikat lerakják; midőn esik, e gödrök a vizet fogják fel, hol a levegő szabad madarai hűs italt találnak; így gondoskodik a török még halva is barátainak,
a szeretett madaraknak táplálásáról, melyeknek nyögése a rokonok sírását pótolja, midőn ezek nincsenek jelen. Valami kellemesbet és költőibbet képzelni sem lehet e röpkedő szárnyasoknál, melyek a sírok e csendes világát ártatlan szólásaikkal végig-végig hangozzák.
Jellemző, hogy a sírok némelyikén egy zsinór vagy egy pallos van kifaragva, s alatta a holt neve és a nap, melyen megfojtatott vagy lefejeztetett. S a család jön és megáll nem fájdalom, de szégyen nélkül az emlék mellett, mely nálunk a nemzetség becstelenségét látszanék megörökíteni. Keleten a bűntetés egy puszta esemény, mellyel nem jár együtt a gyalázat fogalma, az a tettel jár szerintök, s e részben is a muzulmánok felfogása a mienknél mind helyesebb, mind emberibb.
Újabb részében e szent erdőnek -, mert szent hely, hol a holtak laknak, mint szentek voltak a görög istenek berkei -, mondom, annak újabb részében a síremlékek még épek, frissek, fehérek, az aranyozás rajtok még ragyog, az ügyesen kifaragott lótusz, szőlőgerézd, borág s mindenféle gyümölcs és virág, a holt nőknek e jelképei, még eleven kék, zöld, viola, sárga színben mosolygnak; még áll az egyszerű vasrács, mely némely sírhalmot bekerít, sok mellett könnyes szemmel ül a földön néhány nő, halkan beszélve egymással a holtrul, vagy imádkozva lelkeért, míg gyermekeik, kiket a fájdalom még nem mert illetni, oldalt gondatlanul játszadoznak; de ha e temetőnek elhagyottabb, s kevésbé látogatott részébe megyünk, a feledés mintegy jéglehelet rohan meg. Itt a sírdombok lesüllyedtek, az oszlopok jobbra és balra dűlöngve feküsznek, fölöslegesnek tartván jelölni a sírt, melyre többé senki nem emlékezik,
a virágok rég elhervadtak, senki nem újítja meg, mert nincs örökös bánat, s az élet kínos volna feledés nélkül. S mivel a török nem temet mélyen, a behorpadt földből itt-ott egy koponya gömbölyűen fehérlett ki lábam előtt, mint egy repedt strucctojás. E részében a temetőnek a ciprusok még izmosabbak, hiszen századok naggyá nevelhették, s vastag gyökereik hellyel-hellyel a föld színén felül tekergőzvén, hasonlítanak a kígyó derekához, mely lyukába csak félig bútt be.
A törököt nem szomorítja el a temetők látása, mint minket. Lelkében a halál nem idéz elő borzasztó képeket. Hozzá szokott e világot úgy tekinteni, mint útjában egy nagy vendéglőt, melybe egy beszáll, más belőle kimegy. Írva van a Koránban: "Ne vonj e földön sátort erős rudakra, mert a föld nem állandó helyed." Kit a halál utólér, meghal békével, s rokonai s kedvesei szánják, de csak úgy, mint egy atyafit, ki látogatóba jövén, ismét elutazott. Ez ingathatlan bizalom istenben, e békés megnyugvás a sorsban, e derűlt magamegadás abban, mi jőni fog, épp úgy vallásában, mint filozófiájában alapszik. Miért félne a haláltól? A Korán szerint örök kárhozat még a hitetlenre sem várakozik, annál kevésbé reá, hívőre; s a jövő életben a pokol, habár kínok helye, a lakolás ott ideiglenes, melyet előbb-utóbb a paradicsom végetlen boldogsága fog követni. Így tanítja őt vallása. Mi bölcseit illeti és költőit, azok mondataikban, erkölcsi beszélyeikben és költeményeikben nem szűnnek meg az emberek lelkébe ama nagy meggyőződést oltani, hogy a természet amaz istenileg bölcs törvénye, miszerint életre halál, halálra élet következik, változhatatlan, tehát dacolni vele lehetetlen, félni tőle hiábavaló, legjobb benne egyszer s mindenkorra megnyugodni. Ez eszmét ezer meg ezer kellemes alakba öltöztetve találjuk kelet íróinál, s így megtestesítve, az a nép képzeletére jobban hat minden tudós s elvont értekezéseknél. E szempontbul érdemesnek találjuk Mirza látását ide igtatni:
"A hónak ötödik napján - így szól az - melyet elődeim szokása szerint mint szent napot ülék meg, megmosakodván és reggeli imámat elmondván, Bagdád magas halmainak egyikére fölmászék, a nap hátralévő részét ottan elmélkedésben és könyörgésben eltöltendő. Szellőzvén magamat a hegyek tetőin, gondolatokba merülék az emberi élet hiábavalósága felett, s egy gondolatbul a másba esvén, mondám, valóban az ember árnyék, az élet álom, Ekképp andalogván, szemeimet egy bércre vetém, mely tőlem nem messze emelkedett, hol egy embert pásztor-öltözetben láték, kezében egy kis hangszerrel. Midőn őt megpillantám, sípját éppen ajkaihoz vivé, és kezde azon játszani. Hangja a sípnak rendívül édes vala, s a dal, mely belőle jött, kimondhatlanul változatos és melodiateljes, s egészen különböző attól, mit életemben valaha hallottam; ilyenek lehetnek azon dalok, mikkel az elköltözött lélek fogadtatik, midőn a pradicsom küszöbére először lép, feledtetni akarván vele a haldoklás utolsó kínait, s előkészíteni e boldog hely gyönyöreire. Lelkem mintegy elolvadt titkos üdv érzetében.
Sokszor hallám mondatni, hogy e bérc egy nemtő lakhelye volna, s többen hallák bájzenéjét, kik mellette elmenének, de azt soha nem hallám, hogy a zenélő láttatott volna. Midőn elragadó dallamai által vágyat támaszta bennem, vele társalgásba ereszkedni, észrevévén ő bámulásomat, inte nekem, s kezének jártatásával tudatá velem, hogy közeledém a helyhez, hol ült. Azon tisztelettel közeledém hozzá, mely egy magasabb természetet megillet, s szívem teljesen elbájolva levén igéző zenéje által, lábaihoz borulék és sírtam. A nemtő részvéttel és nyájasan mosolygván reám, kezdém őt mint régi ismerőst tekinteni, s egyszerre mindazon félelem eltűnt, melyet kezdetben érezék. Fölkapa a földrül s kezemnél fogva, mondá: Mirza, hallám magánybeszélgetésedet, kövess engemet.
Ekkor elvezete a bérc egyik legmagasb csúcsára, s annak legkiülőbb pontján letévén, szóla: nézz kelet felé, és mondd, mit látsz? Látok, felelém, egy roppant völgyet és egy mérhetlen víztengert, mely azon végig hömpölyög. A völgy, mit látsz, mondá ő, a siralom völgye, és a mérhetlen tenger, mit látsz, egy része az örökkévalóságnak. Mi az oka annak, kérdém, hogy a tenger, mit látok, egyik végén egy vastag ködbül jő ki, és szinte egy vastag ködben vész el a másik végén? Amit látsz, mondá ő, az örökkévalóságnak azon része, mit időnek neveznek, minek mértéke a nap, s mi nyúlik a világ kezdetétől annak romlásáig. Most nézd, mondá ő, e tengert, melynek mindkét végén sötétség a határa, és mondd nekem, mit fedezesz fel ott? Látok, felelém, egy hidat, mely a víz közepén áll. A híd, mit látsz, mondá, az emberi élet, csak nézd azt jól meg. Figyelmesebb szemlélés után úgy találám, hogy a híd állt hetven ívből, s több omlott ívekből, miket hozzá adván azokhoz, melyek épek valának, valamennyinek összes száma mintegy százra mehetett. Számlálgatván az íveket, a nemtő mondá, hogy kezdetben a híd ezer ívből állt, hanem egy nagy hullámroham a többit mind elsöpré, hagyván a hidat ilyen romlott állapotban, milyenben azt szemlélem; de mondd nekem -, folytatá ő -, mit fedezesz még föl rajta? - Látok azon tömérdek népet átmenni -, mondám -, és két végén látok fekete felhőket. S nézvén még figyelmesben, láték több utasokat a hídon keresztül hullani a vízbe, mely alatta folyt, s még jobban vizsgálódván, észrevevém, miképp számtalan süllyedő ajtók valának a hídon elrejtve, mikre alig léptek az utasok, azonnal a vízbe estek és rögtön eltűntek. Ez elrejtett csal-ajtók a híd elején igen sűrűen valának, úgy hogy a felhőből alig bukkant ki a sok ember, közülök sok rögtön lehullt. Közepe felé ez ajtók száma ritkult, de szaporodott azon ívek vége felé, melyek még sértetlenül állottanak.
Volt ugyan még néhány ember, de bizony kevés, ki útját botorkálva folytatta a törött íveken is, de ha nem egyen, a máson lebukott, a hosszú útban kifáradva lévén.
Darab időt töltöttem szemlélésében e csodálatos műnek, s a tárgyak azon nagy változatosságának, melynek az színpada volt. Szívem búval telt el, látván: némelyek mi váratlanul, örömeik és vigalmaik közepett hullnak alá, kapkodván mindenhez magok körül, hogy megmenekülhessenek. Némelyek gondolkodó állásban ég felé tekintének, s elmélkedéseik közben megbotlának és eltűnének. Sokan csillogó, s előttük táncolva szállingó buborékok után szaladoztak, de éppen midőn már azt hitték, hogy elérik őket, lábaik megbotolván, a mélybe süllyedtek. A tárgyak e zavarában, némelyek karddal, mások orvosüveggel kezökben futkostak a hídon, sok embert ekképp taszítva a csal-ajtókra, mik ezeknek útjokban nem látszottak esni, s miket ők e szerint kikerültek volna, ha rájok lépni nem kényszeríttetnek.
A nemtő észrevévén, e szomorú jelenetek nézelésébe mi mélyen elmerültem, mondá, hogy már azokból eleget láttam; fordítsd el szemeidet a hídról, s mondd, ha vajon nem látsz-e valami olyant, mit nem értesz. Föltekintvén, kérdém, mit jelentenek ama nagy madarak, melyek örökké a híd körül repkednek, s néha-néha rája leülnek. Ölyveket, harpiákat, hollókat, sasokat látok, és több más tollas állatok közt néhány szárnyas gyermeket, melyek mind nagy számmal hintálódznak a középíveken. Ezek - mondá a nemtő -, az irígység, fösvénység, babona, kétségbeesés, szerelem, s más gondok és szenvedélyek, mik az emberi életet gyötrik.
Itt mélyen fölsóhajték, mondván, hjah, az ember hiában teremtetett! Íme, nyomor és halál várakozik reá, életében kínlódik, s halál nyeli el. A nemtő megsajnálván elszomorodásomat, parancsolá, e sötét látványtól arcomat fordítanám el. Ne nézz tovább -, mondá ő -, az emberi lét első állomására, sem arra, mint költözik az örökkévalóságba, hanem nézz ama vastag ködfelhőre, melybe viszi a hullám a halandók annyi nemzedékeit, mik beléje esnek. Én fordítám szemeimet parancsa szerint, és nem tudom mi volt oka, az-e, hogy a jótevő nemtő szemeimet természetfölötti erővel ajándékozá meg, vagy pedig megritkítá a vastag felhőt, mit előbb a szemsugár át nem járhatott, elég az hozzá, hogy én a völgyet a túlsó végén megnyílni, s egy végtelen óceánba kiterjedni láttam, melynek közepén egy magas gyémántbérc vonult keresztül, az óceánt két részre osztván. Egyik részén a felhők még mindig feküdtek, úgy hogy abból semmit nem vehettem ki, de a másik feltűnt, mint egy roppant óceán, behintve számíthatlan szigetekkel, melyek fáktól, s virágoktól voltak elborítva, s közöttök ezer meg ezer apró fényes tavak folydogáltak. Képes voltam kivenni az embereket pompás öltözetben, fejökön koszorúval, sétálva fák közt, pihenve források mellett vagy virágos ágyakon, és hallhaték egy harmóniát, melybe madarak éneke, vizek hullása, emberek szava és hangszerek pengése vegyült szépen össze. E gyönyörteljes látvány megpillantására vidámság szállta meg lelkemet. Sasnak szárnyait óhajtám magamnak, hogy e boldog lakhelyekbe röpülhettem volna; de nemtőm mondá, hogy oda nem vezet út, csak a halál kapuján keresztül, melyet a hídon minduntalan megnyílni láttam. Azon szigeteknek, mondá ő, melyek oly friss és zöld színben terülnek előtted, s melyekkel az óceánnak egész felülete be van hintve oly messze, meddig látsz, azon szigeteknek száma haladja a tengerpart homokszemeinek sokaságát; és azonkívül még miriád száma azon szigeteknek, melyek ezek mögött vannak, s melyeket te nem láthatsz, sőt annyira képzeleted sem terjed ki. Ezek a jóknak lakhelyei a halál után, kik neméhez és mértékéhez képest azon erényeknek, mikkel tündöklének, ezen szigetekre szétosztatnak, miken a gyönyör és üdv neme és mértéke szinte különbféle, s megfelelő azok tökélyeinek s jó tulajdonainak, kik ezekben megtelepíttetnek; mindenik sziget egy paradicsom, alkalmazva lakóinak érdemei szerint. Ó Mirza, vajon nem méltók e lakhelyek, hogy utánok törekedjünk? Nyomorultnak tartod az életet, mely alkalmat ád ily jutalmat arathatni? Ne hidd, s ne mondd, hogy hiába teremtetett az ember, kinek osztályrészeül ily örökkévalóság van feltartva. És én kifejezhetlen gyönyörrel sóvárogva tekinték a boldog szigetekbe…"
Az ilyen szép képek a nép elméjében megmaradnak, s ha azt betű szerinti értelemben nem veszi is, mert a török okos nép, nagyszerű története bizonyítja, miképp annyit elvon belőle, hogy a haláltól nincs oka félni, s túl a síron az irgalmas istentől csak jót reménylhet.
Sztambul középületei közt csaknem a legérdekesebbek a szultánok, szultánnők és más nagy hivatalnokok síremlékei, mik turbáknak neveztetnek, s a város minden részeiben elszórva találtatnak. Számuk a kétszázat haladja. E pompás mauzóleumok rendesen a mosék mellett, annak mekkai oldalán állanak. Többnyire szép fehér márványból kör- vagy nyolcszögleges alakban építvék, magasak, szellősek, néha színes üvegekkel kirakott ablakok által megvilágítvák. A falakat mindenféle arabeszkek, Korán-mondatok, s kék vagy zöld alapra festett aranyos föliratok ékesítik. A boltozatról csillárok, lámpák és selyembojtokkal fölcifrázott strucctojások függenek, a márványpadozatot smyrnai szőnyegek borítják. Némely türbét oszlopokon nyugvó csarnok fut körül. Valamennyinek van egy fedett csarnoka, melynek ajtaján kronografok az alapító nevét, s az alapítás korát tudatják. A teremek a földben vannak, s fölöttük 8 ujjnyi magas márványlap fekszik közepén a szokott nyílással, s e lapra tétetik az üres koporsószerű ravatal, mely óriásilag nagy a szultánok türbéiben, és mindenik hét drága sállal van befödve. Cédrusfából művészileg faragott, s gyöngyházzal kirakott rács veszi körül a ravatalt, melyen a megholt turbánja gyémántos kócsagtollal fekszik, lábánál ezüst gyertyatartókban roppant viaszgyertya-szálak állanak, míg fejénél s oldalt X alakú székeken becses Koránok várják az imádkozót.
E türbék közül legnagyszerűbb a nagy Szolimáné, szaracén ízlésben építve; legújabb s legpompásabb a görög s olasz stílben alkotott II. Mahmudé, a csonka vagy égett oszlop mellett, sőt ez halotti háznak igen is pompás, derűlt, ékes, inkább egy kéjlaknak illenék. Ellenben az, mely az Aja-Sophia mellett van, szívrázó kegyetlenségnek szomorú emléke. III. Amurat 18 fiat hagyott maga után, s az idősb III. Mohamed alig lépe trónra, 17 testvérét azonnal megfojtatta, sőt saját anyját, s fiát, Mahmudot is. Lehetetlen e meggyilkolt 19 rokon felékesített ravatalait nézni belső borzalom és csodálkozás nélkül, azon, hogy e különben irgalmas s humanus nép, mely az állatokat sem bántja, hidegvérrel eltűrte e hallatlan gyilkolást. De ez kivétel, mert a legtöbb türbe nemcsak pusztán pompás mauzóleum, hanem egy-egy jótékony intézet, mellyel nevét a fejedelem a maradéknál megörökíti. Ilyen az, melyet anyjának tiszteletére III. Szelim építtetett. Ez egy nyolcszögletű épület, melyben a Szultán-Valide s két leánya nyugszik. Északra terül egy szép kert, mely a bemenetelt keríti körül, s híres emberek sírhalmaival van tele. E kertre dől egy más épület, mely magában foglal egy kollegiumot 40 tanuló, két elemi iskolát szinte 40 gyermek és egy tápkonyhát 40 szegény számára, s az örökké csurgó forrásnál szolgák állnak egész napon, kik az elmenőknek italt fényes rézkupában nyújtanak. Előlről magas kőfal emelkedik, itt-ott berácsozott nyiladékokkal s márványlapokkal, melyeknek zöld alapján aranyos föliratok tündöklenek. Mindenütt a legnagyobb rend, s leggondosb tisztaság uralkodik, s az egész a török kegyességnek s közjótevőségnek legkellemesb képét nyújtja.
Sok kegyetlen uralkodót számít a török nemzet története, de nem volt szultán, ki Sztambult egy moszkéval, egy tanodával, egy könyvtárral, egy fürdővel, egy kór- vagy tápházzal nem gazdagította volna. Ha mást nem tőn, saját sírján egy türbét építtetett, hozzá csatolva egy vagy több jótékony intézetet. Minden ilyen középület homlokán viseli az alapító nevét. S a késő maradék, mely zsarnokságának szenvedő tanúja nem volt, századokon át részesülvén jótetteiben, egyházában imádkozva, tanodájában ismereteket szerezve, fürdőiben mosakodva, s szomját oltva a vízből, mi fölött neve tündöklik, nem szűnik meg rá emlékezni, s emlékét áldani. Valljuk meg, hogy e cselekedés a fejedelmek részéről, ha számításból ered, politikailag okos, ha szívből jő, erkölcsileg nemes.

 

XIV. Ahkmet-mosé. Ismerkedés egy dervissel, ki magyarul beszél. Magyar és török nemzet. Tudományok tisztelése és művelése Keleten. Iskolák és tanárok. Irodalom, írók s költők. Könyvtárak. Az első kőnyomda alapítója egy magyar 1726. Mutatványok. Emeli politikájából és Nabi élettani költeményéből

Sztambulba érkezvén, történt, hogy mindjárt az első napokban szokásom szerint kalauz nélkül bolyongék a város utcáin, s juték egy térre, mi hajdan a görög császárok alatt hippodromnak, most Atmejdánnak neveztetik. E piacon áll egy régi obeliszk, s az érc kígyó emlék, de én csak az Ahkmet moséját bámultam, melynél Sztambulban van pompásabb és szabályosabb, de nincs, mely a szemnek kellemesb volna.
E mosét a piactól egy alacsony kőfal választja el hetvenkét ablakkal s három kapuval, mely utóbbiból egy elől, kettő oldalt nyílik. Belől e kerítésen a mosét tágas udvar előzi meg, mely magas platánokkal van beültetve, s maga a kőfal belseje egy kolostorszerű csarnokot képez, huszonhat ívvel, mely körül mindenik egy-egy rézzel fedett dombtető által boríttatik; viszont minden dombtetőt egyiptomi gránitból faragott 26 oszlop tart fenn, mit mór ízlésben készült gyönyörű párkányzatok ékesítnek. Az udvar kövezete finom márványkockákkal van kirakva, s közepén egy hatszögű szőkőkút emelkedik, szinte márványból, magas alapzaton építve, úgy hogy hozzá tizenhárom lépcső vezet. Ezenkívül a kőfal külső két oldalán, a hívők mosakodása végett, több források csörögnek, melyeknek mormoló hangjába a platánok körül röpkedő fehér galambok turbékolása kedvesen vegyül.
Maga a mosé egy nagy négyszöget képez, melyet középen egy magas dombtető föd, mi körül még négy más fél-kúp áll, s mindezeket finom kőbül faragott gömbölyű s izmos oszlopok támogatják. De ami kívülről főképp gyönyörű tekintetet ád az egésznek, az a födélbül kinyúló több kerek tornyokon kívül ama sugár hat minaret, mely mint ugyananynyi óriás fehér gyertyaszál emelkedik körülte, mindenik átlátszó faragvánnyal ékes három-három erkélyt hordván magán, honnét a muezzinok a hívőknek az imádság idejét kiáltva hirdetik. Az egész mosé sima tükörmárványból van építve kívül és belől, melyet a hosszú idő e kedvező éghajlatban nem barnít meg, hanem itt-ott megsárgítván, azt ekképp mintegy megaranyozza.
A mosé éppen nyitva volt. Saruimat levetvén, küszöbére lépék. Körülnéztem, és senkit nem látván két szegényen kívül, kik két szögletben, színes szép gyékényszőnyegen arcra borulva imádkoztak, beljebb menék és egy fél-oszlop mellett csendesen megvonulék.
Ó, mi fölséges épület! Mi gyönyörű mű! Mi szellős, mi magas, mi könnyű és mi nagyszerű. Kivéve a gazdag csillárokat, lámpákat, s tarkán fölcifrázott strucc-tojásokat, mik selyemköteleken függenek, semmi bútorzat nincs benne, sem kép, sem szobor, sem oltár, sem orgona; a miráb vagy cathedra, melyen a Korán s a szent-zászló fekszik, lazulival, agáttal s jászpisszal van kirakva, közel hozzá van a nimbár, honnan a cseik a Koránt magyarázza, átellenben a kutbé, karszék, hol az imán a könyörgést hangosan felmondja. A mosé minden ékessége belől, áll a nagyságban, a magasságban, a művészi arány harmoniájában, a színes márvány- s porcelándarabokban, mikkel a falak itt-ott ízletesen ki vannak rakva, és az ablakokat beszegélyző cifra arabeszkekben. Oly nagyszerű volt ez egyszerűség, oly ünnepi ez üresség, oly vonzó e tisztaság! Mintha e pillanatban épült volna föl e templom, s várná az imádkozókat. Egyik ablakán a kúpnak éppen a nap szeme nézett be, mintha Isten szeme volt volna, ki házába tekint. A legmélyebb csend uralkodott körültem. A csend szüli a magányt, a magány szüli az elmélkedést, az elmélkedésben szentelődik meg a szív és emelődik fel a lélek. Mi más ez, mint az imádkozás állapota? S ily értelemben én imádkoztam.
De ez imaházban, mint minden moséban, leginkább feltűnnek a koránbeli szent mondatokat jelentő óriás aranybetűk mesterséges s valóban ízletes fonadékai. Ide jegyzek föl néhányt:
"Az emberek legjobbja az, aki felebarátainak használ."
"Ki jóra vezérel, olyan mint az, aki jót cselekszik."
"A világ csak rövid ideig tart, a cselekedetnek becse a szándékban van."
"E világ a hívőknek tömlöc, a hitetleneknek paradicsom."
"E világ egy dög, s kik azt éhezve kívánják, ebek."
"Isten földnek és égnek fénye. E fény olyan, mint a falon az ablak, melyben mécs ég kristály-üveg alatt; az üveg tündököl, mint csillag, a mécsben egy áldott fának olaja gyújtatik meg, sem keleti, sem nyugati olaj az, világít annak, akinek akar."
Mintegy negyedóráig bámulva szemlélém a gyönyörű épületet, mely anyagi dolgoktul üres lévén, a teremtő szellemi jelenlétével volt tele, midőn egy dervis belép, s engem megpillantván, felém tart, aztán megállapodik, köntösömet, mi egy zöld attila volt, gondosan vizsgálja, ismét közelebb jő éles szemekkel nézve rám, mit én haragra s megbotránkozásra magyaráztam. Tudván, hogy engedelem nélkül keresztyénnek mosébe lépni nem szabad, legalább nem tanácsos, meghajtám előtte magamat, s indulék az ajtó felé.
De a dervis egy nagyobbat lépvén, utamat állja. Szeme közé tekinték, mintegy kérdezve, mit akarna velem? "Semmit - felelé ő magyarul, - csak mint magyart üdvezelni akarom." Le nem írhatom, mint meglepett e helyen a magyar szó. Egy percig azt hivém, ő egy átöltözött utazó, de csak egy percig hivém ezt; keleti arca, a sötét szem, a sasorr, a rendkívül halvány bőr, a déli barna szín, a beretvált fő, a lengő hosszú fehér szakáll, a szerzetes öltözet ósága, s úgy testének egész tartása, mint arcának keletileg sajátságos kifejezése az ellenkezőről győztek meg. Ömlengve felelék neki, s köztünk beszélgetés kezdődött, és talán hangosabb, mint illett e helyen, mert mihamar mondá: "Kérem, hagyjuk el a mosét, ily hangos beszéd nálunk az imaházban szokatlan, de ím a muezzinek a minaretekben megszólaltak, a könyörgés ideje közelg, a nép gyülekezni fog."
E szerencsés ismeretségnek köszönhetem, hogy a török nemzet állodalmi s házi életébe mélyebben bepillanthattam. Ő adta az eszmét török ruhába öltözködnöm, s ekképp vele fennakadás nélkül megnézhettem mindent, a temetőket, türbéket, fürdőket, iskolákat, mosékat, szultáni palotákat, kivéve a háremeket, midőn a nők bennök valának, ide ő sem nem vihetett, sem vinni nem akart. Úgy látszik, ő néha a kormánytól tudományos utazásokkal bízaték meg Ázsia és Európa több országaiban, bírván a török, arab, perzsa, görög, francia, magyar, szerb, örmény nyelvet, melyek közül az első öt nyelven jól mind írt, mind beszélt. A mekkai szent zarándoklást ötször végezte, Magyarországban nyolcszor volt, meglátogatni Budán a szent Babának azon sírját, mely a Császárfürdő felett, a szőlők közepett egy kis fejér kápolnaképp emelkedik. Nemcsak tudós, de okos és felvilágosodott török volt, csodálta Nyugat haladását a művészet, ipar és tudományok terén, de anélkül, hogy Kelet nagy szellemeit kevésbé becsülte volna, s bár a keresztyén világot alaposan ismerte, nem szűnt meg lenni kegyes muzulmán. Ali emír név alatt kívánta, hogy emlékezetemben éljen.
Miért ne vallanám be tudatlanságomat? Bár ismertem fordításban Kelet több íróit, s kivált páratlan költőit szenvedélyesen kedveltem, de a török nép története, s főleg annak indulata, szokása, erkölcse, életmódja előttem ismeretlen világ volt. Nem hiszem, hogy volna a földön két szomszéd ország s két rokon nép, mely egymást oly kevéssé ismerné, mint a török s magyar nép. Mi csak a harc terén érintkeztünk, a béke napjaiban nem vevénk egymás dolgairól semmi tudomást. Majd két századig lakták az ozmánok földünket, de ez együttlétnek semmi nyoma nem maradt sem nemzeti, sem népi életünkben. Róluk minden emlék egy török torony némely várban, egy török út itt-ott az erdőben, egy török kút a mezőn, egy török testdomb a síkon, nehány költemény s monda a csaták ama napjaiból; ritka család visel török nevet, kevés arc emlékeztet vérvegyülésre; s mindazon emlék, mi tőlük megmaradt, pár fürdő, s ama két minaret Pécsett és Egerben. A vallási különbségben alapuló kölcsönös düh nem engedé e két népben a nemzeti rokonság nagy eszméjét felcsírázni, s csodálkozva hallám nem régiben, hogy III. Napóleonnak egyik minisztere formulázta e fontos gondolatot, kérdvén egy magyartól: ha a panszlavizmus Kelet-Európában oly vészteljes eszme, ennek ellenében nem lehetne a török-magyarság fajeszméjét életre hívni?… Szóval, mióta többé nem tusázunk egymással, ő tengereinek partján méláz, mi a Kárpátokhoz dőlve szomorkodunk, nem gondolva egymással; s úgy tapasztaltam a két országban, hogyha a kölcsönös ismeretlenségben egymás dolgaira nézve a két nemzet hasonlít is, de a magyar megvető lenézéssel gondol a törökre, egészen barbárnak hívén azt, míg a törökben a magyar iránt nagy jóakaratnak, s becsülő vonzalomnak számos jelét vettem észre.
Mindezt őszintén elmondám az ősz dervisnek, ki ezt tudni látszott, mondván, hogy utazván Magyarországban, e körülmény sem kerülte el figyelmét, mert eltitkolván nyelvünk ismeretét, midőn a közhelyeken, s kávéházakban megjelent, jól értette, mit körülte beszélni hallott, de könyveinkből is sokat bírt és olvasott. "Nem gyűlőltök, jól tudom, de lenéztek, s ti csupán arra emlékezvén, hogy hódító foglalásunk által nemzeti fejlődéstöket meggátoltuk; elfeledétek, hogy egy újjal sem illettük, mi álladalomnak, népfajnak, s embernek legbecsesb, ti. a lelkiismeret szabadságát -, templomaitok szentek voltak; - nem, nemzetiségtök fejlődésének szabad menetelét - mi, mint hódítók, nyelvötökön beszéltünk és azon írtunk tinektek; s nemde, drága autonómiátokat, miknek engedelmeskedétek, a törvényeket tinmagatok alkottátok… Valóban sajnálatos, hogy általában Kelet és Nyugat, s különösen a török és magyar jobban nem ismerik egymást. Hiszen ha két okos ember összetalálkozik, igyekszik egymást megismerni, s gyakran az ilyen ismeretség mindkét félre nézve hasznos, ellenben kik egymást nem ismerik, ok nélkül is ellenségekké válnak. Ez magyarázza meg, hogy a török és magyar bár szomszéd, de mivel nem ismeri, nem is szereti egymást. Ti észt is alig hisztek emberben, ha az turbánt visel, tudományt, műveltséget éppen nem, sőt csodálkoztok, ha olvasni és írni látjátok. Pedig mi keletiek állánk a tudományok bölcsője körül, ti nyugatiak azokat több szerencsével és sikerrel művelhetitek, de több szeretettel nem, s nagyobb becsben azok nálatok bizonyosan nincsenek, mint nálunk Keleten vannak többezer év óta.
Halld, mit mond a próféta hagyományos szózata a tudományról:
"Tanítsátok a tudományt, mert ki azt tanítja, istent féli; aki azt kívánja, imádja őt; ki arról beszél, az urat dícséri; ki a felett vitatkozik, szent harcot vív, ki abból oktatást ad, alamizsnát osztogat a tudatlannak, és aki azt bírja, az magának barátságot és jóakaratot szerez."
"A tudomány mutatója annak, mi jogos s mi jogtalan, világ az ösvényen a paradicsomba. A pusztában meghitt kalauz, kísér minket a vándorlásban, a magányban, velünk társalog, örömön és szenvedésen keresztül vezérünk, ékességünk barátink előtt, páncél ellenségünk ellen. Általa emeli föl a mindenható azon férfiakat, kiket a jónak és igaznak országában uralkodókul választott. Ezen férfiaknak emlékeik aztán utánoztatnak és példányképpen állíttatnak fel. Angyalok vágynak barátságukra és szárnyaikkal őket beárnyékozzák. Minden, ami van szárazon és vizen, a tenger állatai, a bogarak, ragadozó állatai a földnek, és ami ezen jó és jeles, mind törekszik nekik hódolni. Mert a tudomány a szívnek élete a tudatlanságnak halála ellen, a szemnek világa a jogtalanság zavarában."
"Általa jutnak a szolgák a földi és mennyei legnagyobb boldogság bírtokába. A tudomány tanulás fölér a böjttel, és annak terjesztése fölér az imádkozással; az embernek mindenkit barátjává tesz, a jónak és rossznak ismeretére vezérel. A nemesbe még magasb érzelmeket lehell, a gonosz szívébe pedig részvétet csöpögtet…"
Közönséges hiedelem a keresztyéneknél - folytatá a tudós dervis némi lelkesedéssel -, hogy általában az izlamizmus a felvilágosodás terjedésének gátja, különösebben pedig a török faj, tudatlanságra van kárhoztatva.
Mindkét állítás oly hamis, mint hibás; a történet kézzelfoghatólag meghazudtolja mindkettőt.
Bizonyítja ez, miképp azon sötétséget, melybe a népvándorlások után két század óta Európa elmerülve volt, róla az arabok megjelenése deríté föl. Arábia szerencsés fekvésénél, s népeinek kalmár hajlamánál fogva, az indusokkal, chinaiakkal, perzsákkal, syrusokkal, egyiptomiakkal, görögökkel, szóval az ó-világ valamennyi magasb műveltségű népeivel érintkezésbe jövén, s mint népfaj a természettől szemlélő tehetséggel bőven megáldva lévén: így történt, hogy az arabok lőnek az úgynevezett természeti tudományok valóságos megalapítóivá. Míg a görögök, s rómaiak Arisztoteles nyomán járva, csak az organicus tárgyak vizsgálásával foglalkodtak, az arabok egy magasb fokra emelték a természet tanulmányát, ti. megismerni, s kimagyarázni a természeti erőket, amint azok feloszolván, elválván, s rokonulván, új testeket képeznek. Ez lőn alapja mind a gyógyszerészetnek, mit tudományilag először az arabok műveltek ki, mind a chemiának, mely ha kezdetben, mint később a középkorban is, nem volt ment az alchimia s bűbáj vegyítékétől, de annyi bizonyos, hogy a természet ismeretét ők új eszmékkel gazdagították. Ők alkották az első botanicus kertet Cordovában; ők fordíták szanszkritből arabra a híres Csuraka és Szuszruta orvosi könyvet, és ők századokon át a gyógytudományban is vitatlan tekintéllyel bírtak. Mély és sok oldalú vizsgálataikban tetemesen elősegíték őket azon nagy utazások, miket mint kereskedők karavánokkal, s hajókkal szárazon és vizen nemcsak nyereség, de ismereteik gazdagítása végett tőnek, úgy hogy nincs népfaj, mely egészen az újabb időkig oly nagy utazókat, s oly messze utazásokat mutathatna fel; kik mellett Marco Polo későbbi utazása egészen elhomályosul. Tehát ők voltak azon kor legbiztosabb és legtanultabb geographusai is, mindaddig, míg a sor a spanyol s portugál felfedezőkre nem került. S habár ők mindezen tudományokban sok oly kincset nyújtának, mit az indusoktól, chinaiaktól, egyiptomiaktól, phoeniciaiaktól stb. készen vettek át, mi áll az asztronomiára nézve is, mint akik az indusok csillagtábláját magoknak megszerezték; de az örökké derült mennyboltozaton a csillagok miriádja nyílt könyv gyanánt áll a vizsgáló ember szeme előtt, folytonos szemlélés, észlelés, csillagvizsgáló tornyok építése, s új mérő eszközök föltalálása és alkalmazása által oly meglepő fölfedezésekre jutottak, miket az emberek csak századok múlva fogtak fel, s miknél fogva ők az asztronómia tulajdonképpi megalapítóinak is neveztethetnek. De az elvont, a tiszta mathezis számításainak terét is új fölfedezésekkel tágíták, ők adván hozzá az eszközt is, az úgynevezett arab számjegyekben, s így nem szenved kétséget, hogy a chemia, optica, asztronómia, mathezis, botanica s általában a természettudomány jelen tökélyére azon első magvakból nőtt ki, miket azon arab, azaz, keleti és muzulmán tudósok elhintének, kik Al-manzur Harun-al-rasid, Mamun, Motazem híres kalifok udvarát ékesíték, s Euphrattól a Guadalquivirig, Chorazantul Közép-Afrikáig, tehát három világrészben apostolkodva hirdették új tanaikat.
Ne hidd azt, mit Amruról mondanak a régi krónikák, hogy az alexandriai nagy könyvtárt megégette volna, hat hétig fűtvén vele négyezer fürdőszobát; a monda két fanatikus író állításán épül, kik 580 évvel később éltek, mint mikor mondatik, hogy az eset történt volna. Hogy lehet ilyesmit föltenni az arab, a muzulmán népről, mely Bagdadban hatezer tanárt és tanulót táplált, mely Kairóban húsz akademiát alapított, s könyvtárában 100 000 kötet kéziratot őrzött, mely Cordovában 180 000 kötettel bírt, s Andaluzia városaiban 70 könyvtárt állított?
Kelet költőiről nem is szólok, ti őket még nem értétek utól, és soha nem fogjátok felülhaladni. És elfeledtétek-e hogy mióta a szép Spanyolország áll, egy kies paradicsomkerthez csak azon része hasonlított, melyet a muzulmán arabok műveltek? S ez országnak nem egyetlen emlékkincsei-e azon műpaloták és templomok, mik itt-ott világszerte csodált omladékokban hevernek?
Mi a török faj elleni vádat illeti, ez megbocsátható azoknak szájában, kik birodalmunkat nem ismerik. Kétségkívűl süllyedénk újabb korban, mélyen süllyedénk, de tagadom, hogy volna ország, hol a tudomány nagyobb becsben tartatnék, mint a férfiak is, kik annak terjesztésével foglalkoznak. Sőt, szabály volt egykor, hogy tanulókul csak a jó erkölcsűek vétessenek fel. Ki a tudományokhoz akart járulni, annak előbb belsőképpen meg kellett tisztulnia; mert mint az angyalok tisztátlan házba nem lépnek, a tudomány sem megy be tisztátlan szívbe. A rossz erkölcsű ifjak viszszautasíttatnak, hogy bűnös kézben a tudomány romlás eszközévé ne váljék. A tanár cím nálunk oly cím, mely soha el nem évül, bármi eredetű s állású legyen a tanító, és növendéke bármi magas polcra emelkedjék, idővel lett legyen bár nagyvezérré, ez soha nem szűnik meg öreg vagy szegény tanítója iránt a legmélyebb tisztelettel viseltetni. Tudod, hogy van Nagy Sándor mondása Arisztoteleszről törökre fordítva? "Atyám égből földre hozott, tanítóm földrül égbe emelt."
Kedvelt gyülhelye volt a tudósoknak Olymp fölséges hegysora, melynek gyönyörű völgyeit és tetőit ellepték a dervisek, sántonok, seikek, remeték (szahidák), kik jámbor életet élve, napjaikat itten, a kies természet, saját lelkök és Isten boldog szemlélésében tölték el. S a kolostorok és remetelakok száma napról napra szaporodott, melyek az erdős hegyet, aljától kezdve annak ormáig elboríták. Mint midőn a szorgalmas méhraj elröpül és megszáll egy virágos kertben ott, hol legtöbb illatot talál, úgy éltenek ők ott.
A kegyes élet szent tétlensége egy vidám természet s enyhe éghajlat ölében leírhatlan varázssal bírt a szemlélődő emberekre. És a vallás híveit csakhamar követték ide a tudósok és költők, Khiali és Kozrev itt dolgozták ki klasszikus becsű vallás- és jogtanmunkáikat, mint a nagy seik, Albestámi, s a nagybíró Alfenári, és a mindezeknél nagyobb Mohamed is, a vallás- és törvénytudomány e legrégibb óriásai. Itt énekelték Mola-Kozrev, az első török nagy költő illatos dalait; Vazi Ali itt kötötte díszes bokrétába a poezis és rhetorika legbecsesb virágszálait, és Khiali magas röptű lantja szintén itt zendült meg. E sok kegyes, tudós, lángeszű, szent életű ember csaknem mind ott nyugszik most Olymp tövében, s midőn a vándor az erdőkbe belép, egy kedves szag üti meg orrát; szellemi üdvözlés az, mellyel a lelkek az áhítattal közeledőt köszöntik és fogadják.
Én tudnék sok százat, talán ezreket nevezni, kik felejtve földi létöket, a tudomány és elmélkedés határtalan tengerébe teljesen elmerültek; ennyi önmegtagadással a tudományt Nyugat emberei aligha művelték, ha több sikerrel is.
Így okoskodának ők. Mi a testi gyönyör? Semmi más, mint egy kellemetlen érzésnek puszta eltávolítása, tehát negatív. Az evésben nincs más gyönyör, mint hogy éhemet lecsillapítom; a szerelemben nincs más kéj, mint hogy eltávolítom azon kellemetlen s nyugtalankodó érzést, mi a nedvek túláradása által előidéztetik.
Ellenben a szellemi gyönyör valódi kéjt, tiszta, tartós élvet, örökös boldogságot nyújt. Hol van oly nemes, tiszta, magas gyönyör, milyet lelkem az elvont igazságok és az isteni titkok körüli felfedezésében talál? Leljek meg csak oly kisded igazságot, mint egy harmatszem, s a tudomány egész tengere ömlik ki belőle. Találjak föl csak egy vonalkát a csillagok útjában, s egész világrendszerek törvénye nyílik meg elmémnek, mintha azt nem föltaláltam, de én teremtettem volna. Ah, ez a határtalan élvezet!
Azt tudod -, folytatá a kimeríthetlen dervis -, hogy az ozmán birodalom a szeldzsukok birodalma után jött létre. Ezek utolsó fejedelmeinek egyike volt Alaeddin, a bölcs, ki béke idején napját három részre osztá, egyet az uralkodásnak, egyet a tudósokkali társalkodásnak, egyet a történettudománynak szentelt; éjjeléből pedig csak egy rész volt az alvásé, kettőt az áhítatra s az erkölcsi munkák olvasására fordított. Midőn Dzsingisz-Kán elől Naszireddin Lillah nagy tudós őhozzá menekedett, ennek elébe ötezer tudós mene tiszteletképpen, oly nagy vala ezek száma. Jele, hogy nála igaz honukat találták fel. Maga Melek sah, egy más uralkodó, kilenc városban építtetett mosékat, akademiákat, kolostorokat. És minden városban egymást érte a sok új mosé, a sok új iskola, alapításaikban a magánosok a fejedelmekkel versenyeztek.
Ilyen példákat láttak szultánaink magok előtt ragyogni. Már Urkán, a második szultán, egy egész hadjárat martalékát tanodák építésére ajándékozta. S e részben egy fejedelmünk sem maradt hátra. II. Mohamed magában Sztambulban tizenkét mosét, s ugyanannyi iskolát s tápházat épített, mert nálunk e három eszme: vallás, tudomány és jótevőség együtt jár, mint a görög mitológiában a három grácia válhatlan összeölelkezésben ábrázoltatott. Minden teljes mosé körül szokott lenni egy főtanoda (medresze); egy tetimme, több szobákból álló lak, a tanulók számára; egy imaret, hol a szegény tanulók s más szűkölködők hetenkint kétszer vagy többször ételt kapnak; egy daredzsifa (kórház); egy timarhán (őrültek háza); egy hán, idegenek és utazók szállóhelye; egy mekteb (kisgyermek-iskola); egy kitabhán (könyvtár); egy szebilhán (kút-épület); egy hamam (fürdő) és egy iskolája a prófétai szent hagyományoknak, mint szokták mondani - a lélek tisztán tartására.
És a tanárokat az ilyen iskolákban az álladalom fizeti, néhol gazdagon; de ha jutalmuk nagy, becsületök még nagyobb. Egykor nálunk tanárul léphetett föl mindenki, ki valamely tudományban magát erősnek érezte. Nem ritkaság öreg embereket is tanítványképp látni, mert senki nem szégyenli tanulni azt, mit nem tud. Történt, hogy ki egy szakban mint híres tudós s tanár foglalkozék, székéből lekelvén, mene annak leckéit hallgatni, ki őt előbb mint tanítvány hallgatta, mert mindenki tanítvány abban, mit nem tud, mester abban, mit bír. Az ezüsthajú tudóst tisztelték már éveiért is, de ha a lángész ifjú alakban jelent meg, az foglalta el a tanári széket, és az ősz mint tanítvány foglalt helyet. Ez az egyenlőség a tudományok világában.
Igaz, bátor és méltóságos viseletökkel a tudósok magok vívták ki hogy ekképp tiszteltessenek. Nálatok még a múlt században is a tudós és költő az udvari koldusnak egy neme volt, ki az isteni észt a hízelgésnek hitvány citerájaképp pengette, ezek nálunk sem hiányoztak néha, de a testület maga mindig magasan állott. Így említem meg Molla Koránit II. Mohamed oktatóját; ez egy szilárd és tekintélyes férfiú volt, ki tisztelte, de nem félte a szultánok hatalmát. A még ifjú Mohamedhez azon utasítással küldeték, hogy ha kell, a pálcának is vegye hasznát. Ezt ő a koronaörökösnek elmondta, ki szemébe nevett -, ő pedig azonnal rávágott… Haláláig II. Mohamed oldala mellett marada e bátor és tudós ember. A szultán vezérséggel kínálta meg, de ő nem fogadta el. De a földet sem csókolta meg előtte, hanem mint vele egyenlő muzulmánnal kezet fogott, mondván: üdvezellek. Egy más, Ebul-Vefa híres zenész és költő, magányba elvonulván, midőn a szultán őt többször meglátogatta volna, végre eltiltá ettől, mondván, hogy boldog elmélkedéseiben senki által nem akar háboríttatni. Nálunk a nagy írók és lángelmék a szellemi birodalom fejedelmeiül tekintetnek. E rangra a világi nagyokat, sőt a szultánokat is törekedni látod, mint amely egy más, egy szellemvilági rang és méltóság. Az éppen nem ritkaság, hogy a szultán leányait pap, tudós, költő vette el nőül, mindkét fél egyenlően megtiszteltetve érzi magát, s a nép ezt úgy tekinti, mint a földi és szellemi nagyság illő szövetségét.
Szultánaink közül tíz költő volt, ti. II. Amurát, II. Mohamed, II. Bajazid, II. Szelim, III. Amurát, III. Mohamed, IV. Amurát, III. Szelim, a legkitűnőbb költő-szultán I. Szelim volt. Ezenkívül több hercegfi a fejedelmi házból, mint a híres és szerencsétlen Dzsem, a bor és kehely édes dalosa.
Igaz, a török irodalom nem oly gazdag, mint kelet némely népeié, de nincs tudomány, melyben jeles elméink erejöket meg nem kísértették volna. Azt nem is említem, hogy vallás- és törvénytudósaink mi számosak, mi jelesek, hanem arra figyelmeztetlek, hogy az erkölcstant, geometriát, chemiát, orvostant, asztronómiát épp úgy műveltük, mint a geographiát, philológiát, logicát, metaphysicát. Fordításokbul ismerjük Arisztoteleszt s Hellás több bölcseit. Kemál maga 12 tudomány, Sururi pedig 307 tudomány és művészet enciklopediáját írta meg, hozzáadván a főbb írók életrajzát és munkáik címét, és e két tudós már 1500 körül élt. Birodalmunk történetét íróink kézről-kézre adták, mint egy fonalt, akképpen, hogy minden kitűnőbb uralkodó, minden jelesb tett különös dicsőítővel is bír. Kétségkívül sok hitványság is van közöttök, de például, Ibn Kaldum, a történeti prolegomenák - és Kocsibej, az ozman birodalom süllyedése okainak írója, mély belátással taglalták az eseményeket, mint Európában a híres Montesquieu, kit mi itt leginkább ismerünk. Valóban kár, hogy közületek a török nyelvet senki nem érti, évkönyveink ismerete a magyar történetre sok világot vetne: ha magas eszméknek azok nem kútfejei, de a tényeket, miket itt talán nem ismertek, bennök híven elbeszélve találjátok.
Csupán 1590-től 1630-ig, e rövid időszakban, ötszáz tudósnál és írónál több élt.
Költőink száma pedig összesen kétezeret meghalad. Ez egy oly dicső tér, hova mindenki törekszik, ki hírt szomjaz, a szultán, ki új fényt óhajt homlokára, a pap, a varga, a kovács, a kapunálló, ki szerencsét és hírt itt reményl és néha talál is. S az egyenlőség jeleül a szellemi verseny e terén a nagyok letevén rangjaikat, új név alatt lépnek elő, a polgári rendűek pedig melléknevet vesznek föl, mintha ez más élet volna, mint a földi, s itt mindennek új név alatt kellene megjelennie. És költőink a költészet minden nemét művelték - a drámát kivéve, a színház ellenkezvén vallásunk elvével - írtak epigrammokat, gúnyverseket, rímes leveleket, bor- és szerelemdalokat, versbe foglalták a törvényeket, a történetet, alig van szultán, s nincs emlékezetes tett, melynek saját éposza nem volna, sőt még idegen hősök tetteit is megénekelték, mint Nagy Sándorét; végre, s ebben költőink legjelesbek, megénekelték az erkölcstan parancsain kívül a bőjtöt, Koránt, profétát, a világot, a teremtést, és fölemelkedtek a magas isten lelkesült dicsőítéséig. E bőségről fogalmad leend, ha elmondom, hogy Firdusi, a perzsa költő, 60 000 páros versből álló nagy époszt írván, egy ugyanilyen nevű török költő őt haladni akarta, és bölcs Salamonrul 360 folio kötetben írt hős költeményt. II. Bajazet azonban, kinek ajánlá művét, 80-at kiválasztván belőle, a többit tűzbe vettette. Költőink voltak s vannak a nők közül is. Fetnah, Nedem, Leila, legjelesb Zeineb és Mihr, kik török Szapphónak neveztetnek, ez utóbbi Amáziábul való, ki egy Iskender (Sándor) iránti gyöngéd vonzalmát énekelte meg, platói szerelmet lehellő levelezését a tudós Mnejedsadéval holtáig folytatta.
Mint mondám, a mi fénykorunk, irodalmunké is, nagy Szolimánnal együtt leszállt. Mi a jelent illeti, mindenütt, hol mosé van, a legkisebb török faluban is van ingyen iskola a gyermekek számára. Az elemi oktatás nálunk igen el van terjedve, 100 gyermek közül fegfölebb öt nem tud olvasni, ez oly kedvező arány, milyet sok keresztyén ország nem tud felmutatni. Nagyobb városokban a mosék mellett akademiák vannak, Kairóban, Adrianápolyban, Bagdadban, Brusszában, külön véve, 40-50 létez. Sztambulban 1763-ban 275 mosé volt, tehát csaknem annyi akademia is; most a mosék száma a 300-at haladja, velök az akademiák száma is szaporodott; főbb iskolákban taníttatnak: grammatica, syntaxis, logica, metaphysica, philológia, a trópusok tana, stylus rhetorica, geometria, asztronómia és calligraphia, mi nálunk nem könnyű tanulmány, mert az egy valóságos művészet, az írás némileg más alakú lévén, aszerint amint az iratnak tárgya a Korán, vagy ítélet, vagy igazgatás, vagy kereskedés. Távol legyen tőlem, a tanítást, mit főbb iskoláink nyújtanak, a német s francia akademiákban nyerhetőhöz hasonlítani; én fontosságot az általános népműveltségben helyezek, s állítom bátran, hogy a török nép abban, mit minden jó muzulmánnak tudni szükséges, ti. vallás, a próféta hagyományai, könyörgés és mosakodás szabályai, alamizsna, mekkai zarándoklás, alaposabb oktatást kap, mint milyennel a legtöbb országokban a keresztyén alsó néposztály dicsekedhetik. Jól érts meg, nem a keresztyén s muzulmán műveltséget hasonlítom össze, nagy felsőbbségét annak elismerjük, hanem csak azt mondom, hogy a török népben a muzulmán műveltség jobban el van terjedve, mint nálatok a népben a keresztyén kultúra."
A jó dervis egyen siklék át, tanodáik főhiányainak előadásán. Ezeket kettőbe lehet összevonni: ti. hiányzik olyan középiskola, mely az ifjakat a polgári hivatalpályára készítené el, ilyen különös előkészítésben csak azok részesülnek, kik ulemák kívánnak lenni, mely föltételezi, hogy a tanítvány a törvényt (Koránt) négy szempontból tanulmányozza: mint vallást, mint jogtant, hozzáadva az írott törvény magyarázatának s az élő szóbeli hagyományoknak teljes ismeretét. De ez hosszú s fáradságos pálya, 15-20 évig tart, türelme kevésnek van hozzá, mindenesetre ez kizárólag tisztán papi s bírói pálya, mely Törökországban összeolvadva van; az akademiák viszont csak literaturai nevelést adván, eszerint éppen a legfontosabb, ti. a polgári, s politikai ág van elhanyagolva. A második, és valamennyi magasb oktatással közös hiány a tanítás modorában fekszik. Ez teljesen alaptalan, oktalan, s pusztán arra alkalmas, hogy a tanuló elméjét nevekkel, számokkal, idézetekkel, definitiók s fölösleges megkülönböztetések tömegével végképpen megzavarja. Olyan ez oktatás, milyen a középkorban a mienk volt, midőn minden tudomány a scholastica szőrszálhasogató vitáiból s egy finom dialectica mesterséges fogásaiból állt. Sokat tanul a szegény tanuló, de igen sok hiábavalót, hypothesist tények helyett; mi bőségnek látszik, az meddőség, mi rendnek, az zavar, eszmék helyett kitételeket s képeket tanul, forog egy körben, elő nem haladva, tévedés lévén, miből kiindult, s abból igaz, való soha nem származhatik. Ezért vannak a legtöbb pozitív tudományokban hátra a törökök, tíz esztendőt a szegény szorgalmas szofta (jogtanuló) abban töltvén el, száz meg száz könyvbeli idézettel bebizonyítani, hogy Ebu-Bekir, Ali vagy Omer igaz utóda volt-e a prófétának, vagy hogy a mosakodásnak melyik modora valóban törvényes?
Azonban 1845 óta a kormány igyekszik mind e hiányokon segíteni. Tanárait Európának különböző országaiban képezteti, egyetemet s több szakiskolákat alapított, nemcsak katonai, mérnöki, orvosi, de tanítóképző, gazdászati s polgári hivatalnokokat nevelő tanodákat is. Így reménylhető, hogy a török nemzet apródonkint a keresztyén népekkel egy színvonalra emelkedvén, szomorú elszigeteltségéből kilép, s ha eddig inkább emberek sokasága volt, nép lesz belőle; ha eddig inkább mint vallásfelekezet élt, nemzetté válik, s elvesztvén az erőt, mit neki hajdan a fanatismus adott, ennek helyét egy új eszme fogja pótolni, a felvilágosodott hazafiságé.
Mi a könyvtárakat illeti, azokon kívül, melyek a mosék részeit teszik -, mint azoknak részei az akademiák is, az ifjak oktatására, s a tápházak a szegények tartására -, a mintegy ezer könyvtárbul 40 tár nyilvános (török neve: kitab-kán), miket vezérek, muftik s más gazdag polgárok alapítottak. Az épületek, mikben a tárak állanak, többnyire szépek s ízletesek, a teremek tágasak s szellősek, a kéziratok velinre írvák, s veres, zöld vagy barna marokin bőrbe kötvék, hasonló színű tokban tartván, melynek oldalán s
a lapmetszetén a munka címe nagy betűkben olvasható.
A könyvek oldalaikon feküsznek, tartalmok rendje szerint, üveges vagy rácsozott szekrényekben. Mindenik könyvtárban van könyvlajstrom is, s azonkívül van egy három nyelven írt általános lajstrom, melyből egy példánnyal mindenik könyvtár bír. A nyilvános könyvtárak hetenkint öt napon nyitvák, s a tárnokok az olvasókat nagy készséggel szolgálják. Minden könyvből szabad kivonatokat tenni, azokat egészen is lemásolni, de a könyvet kivinni nem szabad. Az olvasó teremben a legmélyebb csend s a legnagyobb tisztaság uralkodik, s ami hallatlan, itt dohányozni sem szabad, pedig a török mindenütt pipázik, még a miniszteriumokban is a hivatalnokok dohányozva dolgoznak és fogadnak.
Leggazdagabb könyvtárak: a szeraji 4440, a Mohamed-moséi 1625, a Szent Szófia-mosébeli 1527, a Szolimán-mosébeli 2000, a Nuri-Ozman-mosébeli 8000, Abdul Hamidé 1604 munkával (nem kötettel) stb., szóval, a nyilvános könyvtárakban lévő könyvek számát 75 000 kötetre lehet tenni, mi ha nem sok, szám szerint, de becsre nézve nagy kincs, ha meggondoljuk, hogy csaknem mindez finom velinre írt, művészi ékítményekkel gazdag, és szépírók által gondosan másolt könyv, s minden kötet annyiba került, mennyit Európában az úgynevezett ritka, pompás kiadások köteteiért szoktunk fizetni.
A nyilvános könyvtárak legszebbikének egyike az, melyet Ragib Mohamed, egykori nagyvezér, s egyszersmind bölcs és költő, 1762-ben alapított. Belső kapuján e fölirat olvasható: "Istennek magának dicséret! Isten jóvoltából, és azon célbul, hogy neki tessék, Mohamed vezér, Ragib (a tanuló) melléknévvel, alapítá ez intézetet 1179-ben." Az épület hosszúdad négyszegletű, nyílt csarnokkal körülvéve; a terem magas és szinte négyszegletű, három oldalán tíz-tíz ablak két sorban világítja meg. Födözete, középen egy ékes dombtetőből áll, oldalt négy fél-kúppal, mik márványoszlopokon nyugosznak, ez utóbbiak mindenikében egy csillár lóg le, bronzbul úgy öntve, hogy ágai erkölcsi mondatokat képeznek. A közép dombtető alatt van a terem közepén a négyszögletű könyvszekrény, aranyozott sodronyráccsal körülfonva. A falak hat lábnyi magasságban kék és fehér perzsa fényes téglával vannak ékesen kirakva, s rajtok kiterjesztve a híres Burda költeménynek fordítása, 14 hüvelyknyi aranybetűkkel írva, zöld alapra. A padozat körös-körül kissé emelt, finom gyékényszőnyeggel befödve, melyen a török tudósok és tanulók keresztbe vetett lábakkal ülnek, s itteni szokás szerint térdeiken írnak. A legnagyobb csend és rend uralkodik a teremben, csak midőn az imádság órája közeledik, kelnek föl helyeikből a jelenlevők s közösen végzik könyörgéseiket; más nesz nem hallatszik, mint az udvari márvány-kút vizének egyhangú csurgása, mely mint egy török író mondja, arra való, hogy a tudomány égő vágyában megszomjazott emberek szomjaikat csillapítsa -, és a galambok és gerlicék szerelmes nyögése, melyek azon mirtusz, rózsa, fige, granát, ciprus és szőlőfákon fészkelnek, mik az alapító sírja felett a kertben hűs árnyékot tartanak.
Legfontosabb ágai a török irodalomnak a teológia, jogtudomány, bölcselet, költészet és történet.
A teológiában említést érdemel Szisztan Kalif magyarázata, mely 100 folio kötetből áll - Mufti Kasztalani műve, ki 60 kötetben a prófétának s tanítványainak 600 000 mondatát magyarázta; a jogtudományban legfontosb Ibrahim Halebié, Multeka cím alatt, mely 27 000 jogkérdésre feleletet s véleményt foglal magában - Mollah Kozrevé, Dörrer (Gyöngyök) cím alatt 1450-ből - Mutfi Ali Dzsemmali fetva-gyűjteménye 1510-ből, kinek szokása volt ablakából egy kosarat lebocsátani, melybe mindenki beletehette a kérdést, mire feleletet óhajtott s mit másnap a kosárban megtalált. E szó: fetva, feleletet, végzést, ítéletet jelent, s Törökországban szokás, mielőtt pör kezdetnék, a muftitól véleményt kérni, mi sok pörnek elejét veszi. A kérdés név nélkül tétetik, röviden, s a felelet épp oly rövid, de nevét a mufti mindig aláírja. Ím egy példa: kérdés : "Ha Zeid a maga rabszolgáját Alit, 10 évi szolgálat után eladni akarja, jogosítva van Ali, felelni urának, hogy 9 éven túl rabszolgaságra senki sem kényszeríttethetik?" Felelet (=fetva): "Nem, hanem vallásos szempontból dícséretes dolog az úr részéről rabszolgáját 9 év után szabadnak nyilvánítani, de ha nem gondolkodik ily emberileg, legalább adja el oly személynek, ki nemesebben érez." A jogtudományt a muzulmán népek közül a törökök leginkább művelték, s ha az arabok az izlamismus apostolai, ha a perzsák annak költői, a törökök méltán annak politikusai s jogtudósai. A bölcsészet s azzal rokon tudományágakban, mint logica, metaphysica, rhetorica, asztronómia, a törökök sok arab s görög munkát fordításban bírnak, de eredeti íróik sem hiányoznak; ezek közül egy Fanari, I. Mohamed idejéből, kinek családjából majd négy századon át a birodalomnak legjelesb statusférfiai származtak.
Költőikről már szólék, mint arról is, hogy a szultánok közül tíz költő volt. A költők versei divánokba összegyűjtve adatnak ki, az utolsó diván majd 3000 költő műveit adja. A török költészet különbözik a perzsa s arab költészettől; a perzsa kizárólag lírai s elégiai, az arab inkább epikus, a török kiválólag didactikus. Míg a perzsa hangzatos nyelvén, lelkének keservét nyögve panaszolja el, vagy szerelmet, bort, kéjt énekel meg, olyan modorban, mely Salamon szabados énekeiben uralkodik; míg az arab csatákat regényes kalandokat, csodával határos tetteket zeng meg, mint egykor a trubadurok, kik bizonyosan az arabokat utánozták: a török költők legnagyobb része a dogmatikus, bölcselkedő, tanító mondatokat szereti, inkább a jót, hasznost, erkölcsöst keresi, semmint a szépet; hol a tudományok szellemi gyönyöreit dícséri, hol a világi dolgok mulandóságáról szól, hol a teremtő végtelen tulajdonait taglalva magasztalja, és lelkesült érzéssel búvárkodik vallásának titkos miszteriumaiban, melyek költői ábrándokra tágas tért nyitnak.
Egy keleti szójárás így jellemzi a három népet: az arab ékesszóló, a perzsa méz, a török tudomány.
"Akarod tudni, mi lett Salamon pompás trónjából - mondja Füzuli - kérdezd meg a szeleket és a vihart!"
"Rohanjon ki kezedből a bőkezűség folyama, anélkül, hogy zúgását füleid hallanák" - mondja egy más.
Íme néhány vers fordításban, azokon kívül, miket már közöltem:

Két életszabály

Égben, földön az lesz boldog,
E tan után ki él s forog:
Jó szívvel várd barátodat,
Ellened' jó képpel fogadd.

Másnak ne okozz gyötrelmet,
Különben mi tetszik azt tedd,
Megróva más nincs Koránban
Csak a törvény ellen mi van.

Hős

Mint diadalmas hőst, ne azt magasztald te,
Ki hatalmas karral másokat letipor.
Magasztald, ki saját kebelét legyőzte,
Midőn abban lelke, mint vész, haragra forr.

Bölcs

Megbosszulni rossz tettet rossz tettel,
Bölcsesség csak annak, ki külsőt néz,
Ki a dolgok lényegére figyel,
A bölcs, rosszért is mindig csak jót tész.

Szabály

Akarod tudni, jó hogy vagy és hogy szelíd?
Adj mézt annak, ki neked mérget ád,
Ne űzd el fád alól, melynek árnya hűsít,
S gyümölcsöt adj, követ ki sújt reád,
Ki szívedet durván ütve bántja,
Fizesd vissza arannyal - mint bánya.

Aasik basa, ki 1332 körül élt, az embert, műveltséget s istent e misztikus, de mély jelentésű sorokkal dícsérte:

Minden ember egy világ,
A nép a birodalmak lelke,
A műveltség a világ lelke,
A tudomány a lelkek lelke,
Isten minden lelkek lelke.

A török nép az értelmi fegyverek csapásaira igen érzékeny, nem egyszer történt, hogy egy találó epigramm vagy egy gúnyvers egy nagyvezért buktatott meg. Szellemi tusákban minden keleti fajnak nagy kedve telik, s kétséget nem szenved, hogy ha az időszaki irodalom itt gyökeret ver,
a töröké egy lesz a legélcesb s legérdekesbek közül. Nefi, IV. Amurat alatt, bökversei s pajkos humora által volt híres költő. A közönség kedvence lett. De elbízván magát, s a nagyvezért gúnyolván, rágalmazván, halálra ítéltetett. Sikerült a Kizlár-Agasszihoz (= fekete herélt főhivatalnok) menekülni, ki őt pártolván, tüstént papírt s tintát hozatott, a nagyvezérnek lévén irandó mellette. Írás közben azonban egy tintafoltot csöppentett a papírra. Haragosan kér más papírt. De a szerencsétlen Nefi, nem bírván szatírikus erén uralkodni, mondá: "Kegyelmes uram, nem szükséges, hisz ez csak egy méltó csöpp arcodnak izzadságából." A pártolóbul új üldözőt csinált, s bátor gúnyáért életével lakolt.
De a török irodalomnak legnagyobb kincsei a történeti dolgozatok. E nép három világrészben oly nagy dolgokat vitt végbe, hogy természetesnek kell találnunk, ha sok elme, ösztönt érze magában azokat az emlékezetnek följegyezni. Az írókat e szakban két osztályra lehet sorolni: élet- és történet-írókra. Amazok a birodalom nevezetesb embereinek, fejedelmeknek, vezéreknek, muftiknak, seikeknek, tudósoknak, költőknek, szépíróknak, festészeknek, derviseknek, ulemáknak, építészeknek stb. életét írták meg; egyetlen ilyen nagyobb, 1560 előtt megindult, s többek által folytatva szerkesztett munka 4000 híres ember életrajzát adja. De e biografiáknál még becsesbek az évkönyvek, melyek a birodalom történetét, kezdetétől a jelen korig, 1380-tól 1850-ig, szakadatlan folyamatban adják. Nekünk magyaroknak bizonyosan nincs ilyen kimerítő, részletes, s főleg ily folytonos történeti irodalmunk, s kétlem, hogy Európában sok ország volna, melynek története egykorú írók által ekképp híven följegyezve volna. Szádedin, Najma, Rasid, Tselebi Zadé, Sakir, Izzi, Vaszif, Pertev stb. a jelesebb szerzők.
Méltányos ítéletet keleti írókrul hozni bajos nekünk nyugatiaknak. Mind felfogásuk, mind szellemök, mind előadásuk különbözik a mienktől. S habár a török író előadása a perzsáénál s arabénál kevésbé túlzó, kevésbé virágos, de még sem tárgyilagos, tele különös hasonlításokkal, elhalmozva költői képekkel, áradozó körülírásokkal, túlzó trópusokkal, bizarr figurákkal, miknek özönéből az egyszerű tényt mintegy ki kell halászni. Ritkán mondja a török krónikaíró, hogy valaki meghalt, hanem majd: "lelkének madara kiszökvén kalitkájából, az ég felé röpült," majd: "az élet kaftánjából kivetkőztetett;" a nyert diadalt így fejezi ki: "és ekkor a győzelem tulipánja a földbül kivirult."
Mi e munkák belső tartalmát illeti, a tények elősorolásában az időrendet a szerzők megtartják ugyan híven, de az események belső összefüggését nem fürkészik, nem határozzák meg, s kritikai vizsgálódás nélkül írván, munkáik filozófiai beccsel kis mértékben bírnak.
De mind e hiányok mellett csalatkoznánk, ha azt hinnők, hogy valódi értékök nincs. Sőt éppen főhiányuk, a túlbőség és részletesség egyik nagy érdemök; a jeles embereknek, kiknek tetteiket rajzolják, gyakran szó szerint idézik mondataikat, mik a hőst, annak jellemét, a hely színét, a kor szokásait meglepőleg festik; néha gyönyörű adomákat közölnek, adják a vezérek katonai szónoklataikat, melyek némelyike azon darabok mellett méltán megállhat, melyeket Titus Liviusban és Thukydideszben olvasunk; néha a szultánok beszédei s rendeleteit írják le, mik olykor ezeknek irodalmi nagy készültségökről tesznek tanúbizonyságot. Szóval, bővek ugyan, de őszinték; virágosak ugyan, de igazmondók; ha keveset okoskodnak, de meg sem hamisítják a tényeket pártcélok szerint, s az ekként századok folytában naprul-napra, évről-évre gyűjtött adatok készen várják azon magasb elmét, mely belőlök oly biztosan alkothatja a birodalom pragmatikai s ésszerű történetét, mint az építész könnyen építhet palotát az anyagokbul, miket számára mások összehordottak.
Az időszaki irodalom Törökországban kevésbé van még kifejlődve. 1825-ben jelent meg az első hírlap francia nyelven; jelenleg Sztambulban 13 időszaki lap lát világot, ti. 2 török, 4 francia, 4 olasz, 1 görög, 1 örmény, 1 bolgár nyelven; valamennyi időszaki lap számát az egész birodalomban 35-re lehet tenni.
Beszélgetvén a tudós dervissel a török irodalomrul, mondá egyszer: "Ti magyarok, nem is tudjátok, hogy történetünkben nem egy magyar él jó emlékezetben. Nemcsak régenten Orbán, a tanult ágyús, kinek segedelmével vette be II. Mohamed előbb Rumili-Hiszárit a Boszphor európai oldalán, s aztán Sztambult magát, nemcsak újabb időben Omer basa, ki nekünk újabb időben kitűnő szolgálatokat tőn; több híres nagyvezéreknek tulajdonít évkönyvünk magyar eredetet, s Ibrahim effendi, ki 1726-ban az első török nyomdát alapítá, szinte magyar renegát volt. A nagyvezéri levéltárban most is megvan azon emlékirat, melyet ő, ki a Portánál tolmács s segéd volt, a kormánynak e tárgyban benyújtott, megjegyeztetvén róla, hogy: "Ibrahim, magas portai segéd, a tudományokban s nyelvekben rendkívül jártas, s a művészetekre nagy természeti képességekkel bíró férfiú." Később, ez érdemeiért, a nyomó (=Bakmadzsi) melléknevet kapta. Míg élt, 17 igen jól választott közhasznú munkát adott ki, s halálával, mely 1743-ban következett be, a nyomdaintézet is megszűnt, s új nyomda csak 1784-ben állíttatott. Sztambulban jelenleg több fejedelmi s magányos nyomdák dolgoznak, s mind itt, mind Egyiptomban naponkint szaporodik a nyomtatott munkák száma, a közértelmiség nagy hasznára s bosszúságára a pár ezer szépíróknak, kik félnek, hogy könyvmásolási dús keresetökben fogyatkozást szenvednek, de a céh érdekén itt is győzni fog a haladás szelleme, s nincs irodalommal foglalkozó török, ki ne tudná, hogy a könyvnyomtatás behozatalát Ibrahim Bakmadzsiban egy magyarnak köszönheti.
"Te említéd - mondám a dervisnek - Sururit, ki 307 tudomány enciklopédiáját írta meg? Hogy értsem azt? Mi nem ismerünk annyit. Aztán mi az a válperectan, lábnyom-tan, pusztábani útmutatás-tan, forrás felfedezési, időjárási, testtag-származási, madárrepülési, árnyékórai, imádságidő, a szerelemre gerjesztő italok, a Korán-olvasásnál a nyughelyek tana?"
"Mi első kérdésedet illeti - felelé a dervis - szorosan véve nincs annyi tudomány; hanem tudósaink, elismerem, helytelenül, minden nagyobb fejezetet, a tudományok minden nagyobb ágát, egy tudománynak neveznek. Mi a többit illeti, azok részint furcsaságok, mik újabb időben kezdenek elenyészni, mint a köd, mely sok ideig födte a völgyet; de részint van ezekben sok, mi babonasággal határos, anélkül, hogy babonaság volna mindaz, mi nektek annak látszik.
A forrásfölfedezés Ázsia sivatagain egy hasznos tan, s illető avatottaink, kik kevesen vannak, kútfők feltalálásában ritkán hibáznak - Mózes, a maga korában alkalmasint az avatottak közé tartozott. A pusztábani útmutatás tanát a nép az állatoktul tanulta el, mert a csillagok fekvésén kívül egyik fődolog, mire ügyelni kell, a föld különböző szaga. A lábnyomtant kelet puszta sivatagjaiban alig lehet nélkülözni,
s pásztoraink a nyombul az állatnak még nemét is megismerik. Mint a test alkatából bárkinek mely nemzetségbőli származását, sőt a szerelmi titkokat is képesek néha fölfedezni, kivált ott, hol a fajok nem vegyültek mással össze, mint egykor az arab sokáig elkülönülve élt másoktul. A magnetismus, mit nálunk igézésnek nevez a nép, örökidő óta ismeretes, mit jó emberek orvoslásra, rosszak különbféle bűnök végbevitelére használnak; ti e legszellemibb titok- és csodateljes erőt csak Meszmer óta ismeritek. Hidd el, Kelet nemcsak az emberi nem bölcsője, az a gondolatok s eszmék kútfeje is; nincs nagy gondolat, a világnak új alakot adó, mely nem Keleten fogamzott volna, de a végzet, úgy látszik, akként rendelte, hogy nálunk a jó, mint kis mag hull el, fája Európában nő fel, drága gyümölcseit Amerika fogja szedni.
De téged alkalmasint inkább érdekelnek a politikai tudományok. Emeli írta meg a fejedelmek etikáját. Talán érdekelni fog tudni, mint gondolkodtak íróink már igen-igen sok századok előtt:
"A királyok kormánya - mond Emeli - vagy jó, mi a népek jóllétét akarja, sőt azt, mi nekik legjobb; vagy rossz, mely a népek boldogságának árán önző céljait ártékony és bűnös módok által törekszik elérni. Az elsőnek alapja az igazság; az barátai gyanánt tekinti alattvalóit, az igyekszik a népnek a legszükségesb és legkívánatosb javakat megszerezni, ilyen a nyugalom, biztosság, igazság, szabadság stb., az megzabolázza mindazon szenvedélyeket, mik ezekre nézve veszélyesek lehetnének.
A második a jogtalanságra támaszkodik, népeit rabszolgáknak nézi, a rossznak minden nemeit terjeszti, az igazságtalanságot, az erőszakot, a szolgai érzést, a haszonvágyat; és ekképp igyekszik magát a hatalom birtokában fenntartani.
És mivel a népeknek hiedelme rendesen az, mi királyaiké, mind a kétféle kormány erkölcse és viselete utánoztatik maga a nép által is. Ezért helyesen mondák némely fejedelmek: mi az idők szellemei vagyunk…
Ki uralkodni akar, ékesítse főleg: 1. anyai szív, 2. szilárd jellem, 3. nemes dicsvágy, 4. kitartó és szelíd türelem, 5. hajlam nagy és közhasznú vállalatokra, 6. bősége szellemi és testi szép tulajdonoknak, 7. olyan jeles férfiak nagy száma, kik őt a kormányzásban segíteni képesek…
A polgárok következő négy osztályának kellő arányban és egyensúlyban kell minden államban találtatni, mint találtatik az emberi testben a négy véralkat, mint a természetben a négy elem.
Elsők a toll urai, azaz: a tudósok, hivatalnokok, a bírák, a politikusok, orvosok, költők… Ezek tartják fenn a nyugalmat, rendet és a tudományokat. Mint az ember testében a flegmatikus véralkat, mint a teremtett világban a víz-elem.
Másodikul jönnek a kard urai, azaz: a bel- és külbiztosságnak minden védei, kik a csendet a határokon és ezeken belől fenntartják. Mint az ember testében cholericus véralkat, mint a teremtett világban a tűz-elem.
Harmadikul következnek a kereskedés urai, művészek, mesteremberek, kalmárok, kik a termékek és áruk adásvevése által a népeket egymással szövetségbe hozzák. Mint az ember testében a sangvinicus véralkat, mint a teremtett világban a lég-elem.
Negyedikül jönnek a föld urai, a földmívelők, a munkások, kik a három más osztály táplálásáról gondoskodnak. Mint az ember testében a melancholicus véralkat, mint a teremtett világban a föld…
És hallgasd - folytatá a dervis, mit tanácsol az udvari embereknek:
Ki hivatalánál fogva nem kénytelen a fejedelmek udvarába lépni, kerülje azt, mert régóta hasonlíttatik az udvar a tűzhöz, és az udvaroncok tolakodása az ostoba állatokéhoz.
Kinek tiszte a királyokat tanácsolni, az közeledjék hozzájok alázattal, tisztelettel, kíméléssel és gyöngédséggel, mert ők hasonlítanak a hegyi patakhoz. Ki a lerohanót hirtelen akarja vezetni, elsodortatik, de aki elejébe lassankint, bokrokból - mely nő s terjed - állít gátat, az tetszése szerint fogja vezethetni.
Ha a fejedelem barátjának szólít, te azért ne feledd el, hogy ő a te urad. Mennél bizalmasb irántad, annál nagyobb tiszteletet mutass iránta.
Soha se emlegesd régi szolgálatidat, hanem új tanácsok és tettek által újítsd meg igényedet elismerésre, mert a fejedelmek könnyen elfelejtik a szolgálatokat, melyeknek sora félbeszakasztatott.
Nincs nehezebb hivatal a miniszternél, mellyel folytonos vesződés és irígység jár. Ezért neveztetik vezírnek mi teherhordót jelent.
Nincs nehezebb mesterség a kormányzásnál, alapja legyen: jog és méltány, intézője: a jog s a viszonyok kívánata; eredménye: a társaság életének békés és szabad fejlődése…
És nálunk - tevé hozzá a tudós öreg - különös tudományt képez a királyok mulattatása is, melynek egyik ágát teszi azon mulatságos történetek és tanúságos apológok ismerete, melyek által kellemes alakban, színben és modorban szoktak a fejedelmeknek a szükséges, bár néha keserű ízű igazságok és dolgok előadatni."
Amily nagy gyönyörrel olvasom keleti írók munkáit, oly nagy vágyat érzek magamban, belőlük egyet-mást közölni. Roppant hiba, hogy mi magyarok keleti eredeti kútfőkből nem merítünk, főleg hogy költőink a keletieket nem tanulmányozták. Ázsiai faj lévén, lehetetlen, hogy az ázsiaiakkal szellemi rokonságunk ne legyen, de hiszen ennek bő nyomait láthatjuk is a népmesékben, dalokban és jellemben; hátramaradásunk talán épp az átültetés következménye, a keleti emberi ösztön, büszke lélek, forró képzelet kűzdik bennünk a nyugati műveltséggel s befolyással; hasonlítunk ama narancs- s pálmafához, mely nyugat hűs és zordonka ege alá hozatván át, itt illatos narancs helyett savanyú almát, gyümölcs helyett puszta levelet terem.
Én még mindig várom amaz ismeretlen magyar költőt, kinek romlatlan elméje keleti költők ihletében szentelődvén meg, a nemzet ázsiai származásának kijelentője, képviselője lesz, annak éneke az eddigiekéhez nem fog hasonlítani, de rá fog a nemzet ismerni, mint a száműzött a hazai édes dalokra, miket oly rég nem hallott, hogy feledve gondolta őket, de hallván újra, rájok azonnal emlékezik…
Mit közöljek a keleti írókbul? Legfölségesb költeményeik mind hosszak, a rövidek bármi szépek, hasonlítanak egy nagyszerű szép vidéknek az egésztől elválasztva tekintett részecskéjéhez. Ki az egészet nem ismeri, arra bizonyosan nem fog hatni egy kis töredék. Ismerni kell, habár könyvbül, Kelet szép egét, ragyogó napját, csodálatos virágait, sajátságos szokásait, nemzeti vallásos hagyományait, hogy költőit érthessük. Nem nevetséges-e nekünk, midőn kedvesének deli termetét Hafiz a cserőkéhez (puszpang) hasonlítja? Igen, mert ez nálunk egy alacsony, hitvány bokor, de Keleten a leggyöngédebb és legkecsesb sugár csemeteszál. Példabeszédeik s bölcs mondataik méltán híresek; mint a derült ég, oly végtelenül tiszta, könnyű és mély mindaz, mindenik a költészet s bölcsesség legtökéletesb összeolvadása egy-egy kis szép gyöngyszemben, de ezek csak egyes drága kövek, műegészet nem képeznek. - Vallási szemlélődések körül forgó metaphysicai értekezéseik prózában s versben annyira az arab, perzsa s török nyelv, sőt szók és betűalakok alapján mozognak, hogy bár fellengző misztikus képhalmazaikból néha meglepő mély értelem szól hozzánk, mint sötét felhők mögül éjjel felénk egy-egy kedves csillag sugárzik ki, nem tudnék egy rövidebb darabot kiválasztani, mely egy keleti vallásos költőről vagy tudósrul kellő képet nyújtson. Végre legcélszerűbbnek találtam Nabi effendi iratából pár cikket lefordítani. Ő 1632-ben született, főhivatalokat viselt, korának egyik legjelesebb bölcse és költője volt, s 1694-ben írt fiához Abul Khairhoz egy erkölcsi verskölteményt ily cím alatt; Khairije, melyben 35 szakaszban különböző tárgyakrul, p.o. "az alamizsna jelességéről, isten ismeretéről, a türelemről, az árulkodásról, a pipere hiúságáról" stb. fiának atyai tanácsokat ékes nyelven ád. E munka szeretett Kölcseynk gyönyörű Parainesisét juttatja eszembe. Célja ugyanaz, bár két századdal előbb írva, mi ezé, nyelve mindkettőnek páratlanul csinos és zengzetes, az erkölcstan mindenikben egyenlően tiszta és feddhetetlen, a magyarban több a tudományos adat, ismeret, alap, magasb az elvont szemlélődés, egyetemiesb a bölcselkedés, de ha a török műben a költői alak nehézségeit, a belső eszmerendet, a gondolatok tiszta kifejezését, a tanácsok gyakorlatiságát, kor- s helyszerűségét, a polgári egész életpályára kiterjedését, végre ha az előadás könnyűségét, ragyogását, az egész műn átlengő szellemi erő teljes elevenségét, s a bölcsességnek és költőiségnek szerencsés párosulását tekintem, kénytelen vagyok a koszorút a török írónak oda ítélni.
Belőle két szakaszt ím lefordítok.

Az alamizsna jelességéről

Ó drága gyöngy, egy nemes családnak legméltóbb örököse, a legutolsó fillérig oszd ki a törvény (Korán) által rendelt alamizsnát; ez üdvnek és áldásnak tőkéje leend rád nézve. Az alamizsna Isten tartozása, óvakodjál lefizetésében hanyagnak mutatkozni. Te, kit az Úr mindennel oly bőven elláta, nem sietnél gazdagságodat megtisztultatni? Az alamizsna a szegény vagyona, ha te azt visszatartóztatnád, igazságtalanul beszennyeznéd a különben jogosan szerzett birtokot. Mit te Isten törvényének engedelmeskedvén adni fogsz, tízszeresen fogja ő neked visszafizetni. Ha vonakodol, áldását visszavonja és gyarapodásodat romlás váltja fel. Gazdagság, mely alamizsna által nem tisztul meg, mihamar elenyész; ellene intézi rohamait a balsors. Ellenben az, melyet jótétemény megszentel, olyan mint a vetemény, melyet Isten megáld. A magvak, miket ide-oda elhintesz, felnőnek és megsokasodnak, és azoknak hasznát veszed mind e, mind a más világban. Az, ki az inséget s gazdagságot teremté, az alamizsnát a szegények osztályául jelölte ki. Mindenhatóságának átvizsgálhatlan titkánál fogva, téged vagyonossá, mást szegénnyé tőn. Ne tartóztasd vissza igazságtalanul, mi a szegényt illeti, add meg mihelyt ideje eljött. A törvényes alamizsnát pótold önkénytessel. Ez olyan, mint a gally, mely a másiknak törzsén nő. A Szent Könyvnek hány mondatai nem bizonyítják érdemeinek jelességét? Szegénység nélkül a gazdagságnak nem volna becse; így rendezte ezt az, ki mindent rendezett. A szegények tükörei a dúsaknak: minden dolognak természete ekképp jelenti ki magát az ellentétekben. Mit tehetnél te a sors ellen, ha a helyett, hogy gazdag vagy, szegénnyé tett volna? Az ínségnek szemlélete a gazdagokat jó tettekre ösztönzi; alkalmat ád nekik vagyonosságukkal becsületet szerezni. Ha e mulandó világ utcáin szegények nem volnának, javaidat az alamizsna által miképp tisztultatnád meg? Ha a szűkölködő elfogadni vonakodik, nem neki, neked van okod búslakodni; ha elfogadja, te válsz az ő lekötelezettjévé. Avagy nem ő-e eszköze a te boldogságodnak és szerencsédnek? Mit mondjak! Ő egy új jótét azok közt, miket Istentől kaptál. Tudd meg, az Úrnak egy kegyelme az, hogy koldust küld a hívőhöz, mivel az alamizsnának haszna azé, ki azt adja.
Köszönd meg az Úrnak a jókat, miket adott, általok ekképpen dicsőséged még jobban fog tündökölni. Tekints a szegényekre szíves részvéttel, óvakodjál hozzájok durván szólani. Légy irántok nyájas és szeretetreméltó. Terjeszd ki a szűkölködőkre kincseidet: ezekhez mindennek joga van, ki éhet szenved. Házadnak kapuja legyen a szegények gyűlhelye, jótéteményid méltók legyenek hatalmadhoz. Nem dicséretesb dolog-e táplálni a szerencsétlent, ki éhezik, semmint egy nappal többször böjtölni - és segíteni a szűkölködőkön, semmint költségünkön több mosét kiigazíttatni? Érdemesb a szomjazónak vizet adni, mint évenkint búcsút járni Mekkába. Dicsőség és tisztelet annak, aki körül hemzseg a szenvedők sokasága. Áldott a gazdagság, mely a szegények nyomorának enyhítésére szolgál. Ó mi irigylésre méltó sorsa a gazdagnak, ki jótéteményeit ezer meg ezer szűkölködőre árasztja ki! Nem az áldásnak folyama-e az, kinek bőkezűsége felebarátaira kiárad? Ne tekints a szegényekre lenézéssel, ne hányd szemökre az adományt, miben őket részesíted. Nagylelkűséged örvendeztesse meg a gyermekeket, és szomorodott szíveiket nyájasságod vigasztalja meg. Áldottak legyenek a kincsek, miket isten ily dicső célra rendelt, mik, gyógyító balzsamok a gyámtalan árvák sebhedt szívén! Szelíd kézzel törüld le könnyeiket, édelgésed bárcsak felejthetné el velök szüléiket, kik már nincsenek. Ha dolgaidban gyarapodol, ha kegyeivel a gondviselés elhalmoz, ne lépj a hálátlanság útjára; fuss el arról lelkednek minden erejével. A hála gyakran egy üres szó, inkább tetteidben legyen az, semmint szavaidban. Midőn isten szolgáit kenyér, ruha nélkül látod, előttök ne zárd be a bőkezűség ajtaját; ne lökd vissza azokat, kik feléd kérő kezeket nyújtanak. Bárki legyen hajlékodban, ne kímélj semmit, helyezd elébe a vendégszeretet asztalát. Bánj vele érdeme szerint, tiszteld méltóságához képest. Ha alkalmatlanná vált, légy türelmes, talán egy szócskával szívét meg fogod nyerhetni. Vajha csalódás ne töltse be szemét könynyekkel; ne tagadj meg tőle semmit, ha csak lehetséges. Avagy nem akarnád-e őt minden gondtul megóvni és valamennyi kívánatában elésegélni? Ha nincs hatalmadban őt kielégíteni, csak legalább megtagadásod szelíd módja ne keserítse el. Elméjét nyugtasd meg szíves szavakkal, szívét kötelezd le jó akarattal. Hogy tört szívvel ne hagyjon el, gondolj arra, mit fognál te az ő helyében cselekedni? Hányféle módod nincs háládat bebizonyítani! Nem, a hálának nem lehetne szabni határokat. Az emberi elme nem ké-pes annak érdemét felfogni, mint nem képes azt méltólag teljesíteni. Jótéteményidet oszd menten minden kérdezéstől, ne legyen az isteni fölségen kívül más tanujok. Óvd magad, azokat gőgöt lehelő szavakkal emlegetni: az Úr fogja tudni leemelni róluk a lepelt, amivel azokat szerénységed befödte. Menthetőbbek a részegség bohóságai a jó tetteknél, miket szemrehányás kísér. Sokan vannak, kik szemérem miatt nem kérnek; te magad menj azoknak elébe, kik részvétedet megérdemlik. Hányan nem buktak le a jólét öléből, s a szerencsétlenség hányat nem tiport össze lábaival! Ki ekképp kínlódik nyomorban, ha szinte nem folyamodnék is nagylelkűségedhez, menj te hozzá, nyújts neki segédkezet, ez jobb lesz, mint pompás palotákat építeni. Győződjél meg ez igazságról: hogy jó cselekedeteid hasznát tenmagad veszed. Ha jó tetteidet kétszínűség szennyezi be, azok sem neked, sem azoknak, kik kapták, nem fognak használni. Egy szűkölködőnek segélyt vinni sokkal jobb, mint a gazdagokat költséges lakomákhoz meghívni. Asztalnál ülve, rovásodra nevetnének s bírálgatnák legkisebb fogyatkozásaidat. Vendégszeretet, adatva a dúsgazdagoknak mi más mint tékozlás? Ez mind ezen, mind a más világon, mit hoz rád a pokol örök kínjain kívül? Kivéve, ha az nagy bajok megelőzése végett kikerülhetetlenül szükséges volna -, de mindig, mikor bőség uralkodik nálad, a szegényeket s árvákat is hívd meg, hogy abban ők is részesüljenek."

A jó természet dicsérete

Ó te drága gyöngye az élet tengerének, választott példánya a tulajdonok szépségének! Légy szerény és bírj egy dervisnek szívével. Elégedjél meg kevéssel, gyakorold az alázatosságot, a szerencse rózsás kertében verj gyökeret.
A szelídség, nyájasság, a jó bánásmód által szükségképpen meg fogod hódítani a szabad embereket. Illik az, hogy a jó természetű ember szemöldét hunyorítsa s homlokát redőkbe vonja? A készség, a jó lelkület ragyogtatják a szív tükörét. Miként a mosolygó arc isten irgalmának jele, úgy a zsémbes arc ok kárhoztatni.
Rossz erkölcsök, romlott szokások, gonosz természet szükségképpen kárhozatba visznek. Lehet-e szenvedni modorát a gőgösnek? Az elbizakodás egy ördögi hiba, ismeretlen a mennyei udvarban. Ne társalkodjál a gőgössel, kerüld őt. Ha mellé ülni kénytelen vagy, mutass iránta alázatosságot. A bölcsek, ámbár szinlett mérséklettel, mondák: légy kevély azzal, ki kevély; hol az egyenetlenségre ok van, igyekezzél alázatod által annak elejét venni. Gőg és elbizakodás az emberi természetnek megrögzött nyavalyái s gyógyíthatlan sebei… Ne engedd magad hivatalok és méltóságok által elragadtatni; ne állj homlokegyenest az Úr haragjának elébe. Nagyság és fenség Istent illetik, hogy találnának ezek helyet egy rabszolgában? Minden cselekedeteidben légy készséges, soha ne nyújtsd ki kezedet, vele másokat bántani. Ha gőg és fennhéjázás mutatkozik benned, a boszszuló isten még rokonaid közt is elleneket támasztand. Tegyük föl, hogy rangod égig emeljen, még sem vagy egyéb, mint az Úr rabszolgáinak utolsója. Ajtódbul durván senkit ne utasíts vissza; se ruhád szélét, se kezedet ne csókoltasd másokkal. Bármi magas polcon ülj, szolgai hódolatot ne kívánj. Neked arcoddal földre kell borulnod, hát miként illenék, hogy egy szolga, mint te, ruháját és kezét csókoltassa? Saját érdemedről ne csinálj hamis véleményt, amennyire lehet, ne követeld az elsőbb helyet… Ne kérkedjél rangoddal s híreddel más előtt, hogy terhére ne essél. Köszönts másokat nyájasan és szerényen, s ne kívánd senkitől, hogy jelenlétedben állva maradjon. Ha becsülettel bánnak veled, annál jobb; ha másképpen, miatta ne civakodjál… Az erkölcsiség tökélyesítse jó természetedet; az az ember ékessége, ki nélküle a sátánnak rabja… Pedig Isten ítélete mindenütt jelenvaló, tekintete kiterjed mindarra, mi létez. Rá nézve, ki mindenható, nincs e világ s a más közt különbség. A Teremtő a szerencse viszontagságainak körén kívül áll, őt semmi változás nem érheti. Tudván, hogy ő mindenütt jelen van s mindent lát, merészelnél az erkölcs törvényei ellen véteni? Az ostobáknak ne fedezd fel szíved fenekét, hallgasd a prófétákat, s kövesd tanításaikat… Ne forogj mint a szél mindenfelé, s mint a nap teszi, ne forogj minden kapu körül. Titkaidat idegeneknek ne tárd fel, a bolondnak utat belsődbe ne mutass. Ne ajándékozz meg bizalmaddal mindent, kit utadban találsz, ne hirdesd ki, mi csak téged illet. Ne hidd, hogy minden ember őszinte, de azt se hidd, hogy képmutató valamennyi. Ne vakítson meg a nyert magasztalás, törekedjél szenvedélyeiden uralkodni. Hogyne viselnék magukon szennyét a hízelgésnek, a dicséretek, miket szemedbe mondanak? Mi engem illet, én nem teszek különbséget a rüh és azon szavak közt, miket hozzád a balgák intéznek hízelgésképpen. Ha majd nem lesz tőled mit reményleniök, házadban soha sem fognak mutatkozni. Bár ünnepi nap legyen, hívatlanul ne menj senkihez és soha máshoz tisztességes embereken kívül. A gyülekezet, hol megjelensz, álljon kegyes emberekből, ne legyen az romlottak s gonoszak gyülekezete… Midőn társaságban vagy, ne élj vissza se a beszéddel, se a hallgatással: váltva vedd hasznát nyelvednek és füleidnek. Beszédeid a gyöngyökhöz hasonlítsanak, rövid légy, amennyire lehet. Szavaidban tartsd meg e szabályt: rövidség és világosság. Az embernek csak egy nyelve, de két füle van; tehát szólj keveset és hallgass sokat. Azonban, ha a fecsegő kevés észt árul el, a hallgatag ember végre teherré válik. Ne beszélj se sokat, se keveset, tarts középutat. Ne légy se szeles, se alkalmatlan… Ne hirdesd isten dicséretét nyilvános helyen, a könyörgés úgy szent, ha magányba rejti magát, mások előtt ez nem más mint képmutatás és tolakodás, ilyesmit borzasztó büntetés sújt. Ne felelj gorombán, midőn máshoz beszélsz, tedd azt udvariassággal, teljes nyájason. Szembe senkinek se emlegesd titkos fogyatkozásait, beszédére jó akarattal figyelj. Tudatlanságát senkiét se emeld ki, minek isten teremtményét megszégyeníteni? Óvakodjál a megszólás fegyverével bárkit sújtani, lakolnál érte örökös büntetéssel. Az, ki neked a tudomány kincsét adá, úgy látá jónak, hogy felebarátodra nézve jobb a tudatlanság. Így végezte azt a bölcs Teremtő. E szavak legyenek ékei ajkadnak; jaj neked, ha ellenkezőképpen cselekszel. Végképp mondj le az igazságtalanságról és erőszakról, ne ejts ki durva szót, mi a szívet megtöri. Bármi történjék, légy nagylelkű; óh te, lelkemnek lelke, nyelved soha senkit ne becstelenítsen meg. Felebarátjának szívét sérteni, minden bűnök legnagyobbika, a gonoszság legrosszabbja. Iparkodjál erélyesen a csüggedt elméjűeket fölemelni, avagy az Úr trónját felforgatni akarnád?
A bosszúálló Isten megengedhetné, hogy fényes temploma halomra döntessék? Szemeimnek világa! Légy meggyőződve erősen, hogy ily hiba soha meg nem bocsáttathatik."
E kivonatot, bár hosszúcska, adni nem tartám fölöslegesnek, részint mivel megismerteti a török írásmódot, részint mivel a török életbölcseletről és morálról fényes tanúbizonyságot tesz. Bármi vallást valljon s nyelvet beszéljen az ember, benne, amint látjuk, mindenütt Isten lakozik.

Folytatás