Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

XV. Az ulemák testülete: ennek szerkezete, szelleme. A derviseké, s ezek misztikus tanai. A próféta ivadékai. Az ordító (rufaji) és kerengő (mevlevisz) dervisek szertartása

Nagy mufti, ulema, imám, dervis oly nevezetek, melyek minduntalan ajkunkon forognak, anélkül, hogy határozott fogalmunk volna arról, a török társaságban mindenik mit jelent. Pedig mindezek a török társas életben fő tényezők, ők a muzulmán műveltség képviselői, s megkísértem leírni az állást, melyet ők a török államban elfoglalnak.
A Korán épp úgy mint a zsidóknál az Ószövetség, az ember vallási és polgári életének összegét magába foglalja. A muzulmán minden jogának s kötelességének kútfeje lévén, egyszersmind minden cselekedeteinek kalauza, melyhez egész életében, mondhatnám életének minden percében folyamodnia kell. De bármi egyszerű s világos a Korán dogmai része: amennyiben az egyszersmind a kultusz szabályozója s polgári és bűntető törvénykönyv, amennyiben az a klasszikus arab nyelven van írva, mely mint népnyelv divatozni megszűnt, amennyiben néhol rövid, máshol misztikus, sok helyt ellentmondásokkal tele, természetes, hogy a nép a magyarázatokat nem nélkülözhette.
Nem is múlék el Mohamed halála után egy század sem, és nevezetes írók seregestől támadtak, kik az úgynevezett szóbeli hagyományok segedelmével igyekeztek a Korán homályos vagy kétes helyeit felvilágosítani. Magában értetik, hogy e magyarázók egymástól eltértek, s így akaratlanul okai lőnek ama számos felekezeteknek, melyekkel az izlam épp úgy bővelkedik, mint a keresztyén vallás. Isten egységét mind elismerik, s ez a lényeg; az izlam vallásban csak a szertartás körül ágaznak el, de az emberi természetben fekszik: éppen a mellékes dolgokban nem engedi. Például a Korán mondja: "Mondd imádat naponkint ötször; akárhol imádkozzál, arcodat a szent hely (Mekka) felé fordítsd.
Ó hivő, midőn imádkozni készülsz, mosd meg ábrázatodat és kezeidet könyökig, töröld meg fődet és lábaidat sarkig." Más helyütt ez áll: "Azok, kik kegyességre akarnak szert tenni, óvakodjanak a mocsoktul hét tagjaikon, hogy azok rájuk nézve a pokol hét kapuivá ne váljanak." De melyek amaz öt imádkozás törvényes órái? Mely testállásban óhajtá a próféta azokat elmondatni? Mily rendsorban kell a mosakodást végezni? És melyek ama hét testtagok, miket tisztán kell tartani?
Száz meg száz ilyen kérdések adák elé magukat, mikre nézve a tudatlan nép kénytelen volt a hagyományok gyűjtőihez s a Korán magyarázóihoz folyamodni, kiket az írástudatlan sokaság ulemáknak (szórul szóra: írástudóknak) nevezett, megszokván őket apródonkint a vallásos törvény tolmácsainak s a lelki élet kalauzainak tekinteni. Az ulemák mihamar észrevették, e tekintély nekik mily hatalmat ád,
s mindent elkövettek, Mohamed céljainak ellenére, a külső szertartásnak, minek rendezése ekképp tőlök függe, oly fontosságot tulajdonítani, mint a vallás erkölcsi törvényeinek. Mert, hogy a próféta a kül szertartásra nem sokat adott, a Koránnak több versei bizonyítják, mondván: "A szívnek vallásos hangulatát és nem a test állását tekinti az, ki a szívekben olvas." "Legfontosb neme a mosakodásnak abban áll, szívedet minden szennytől megtisztítani."
Igaz, hogy minden muzulmán jogosítva volt s van most is, a házasságnál, s temetésnél megkívántató szertartást elvégezni; de minden szertartás némi gyakorlottságot s ismeretet föltételezvén, a nép rendesen kénytelen vala az ulemákhoz folyamodni. Beavatkozásuk lassankint a polgári élet viszonyaira is kiterjedt, annyival inkább, minthogy a muzulmánoknál a Korán nemcsak vallási, de polgári törvénykönyv is. Azonban míg a kalifok -, épp úgy, mint a zsidó theocratiában a főpapok -, papi, törvényhozói, bírói hatalmat kezeikben egyesítének, az ulemák pusztán egyszerű tudorok tekintélyével bírtak; de később a muzulmán birodalom három világrészre terjedvén ki, s a kalifok kizárólag a politika s hadakozás gondjaival foglalkozván, fölségi hatóságuk két részét: a vallás dolgait s a bíróságot az ulemákra ruházták át.
Ez időtül fogva, az ulemák státusilag elismert testületének hatalma nőttön nőtt, hisz a köznépen már azelőtt is uralkodott, s befolyást befolyásra, kincset kincsre, kiváltságot kiváltságra halmozván, mint pap a templomban, mint bíró a törvényszékekben ellenállhatatlan hatalmat szerze magának szükségképpen, s ha néha nagy fejedelem alatt meghunyászkodott is, gyöngét annál inkább zsarnokolt, s nem egy jeles szultán rettegve hódolt parancsa szavának.
És az egykor szörnyű hatalmú fetvá-nak (=bullának) eredete mi? Mohamed utódai, hogy alattvalóik vak engedelmességét biztosítsák, szokásba hozták minden cselekedeteiknek a vallás színét s szentségét adni meg; ezért volt náluk minden harc szent harc, s ebben ezért volt annyi hős mártír. Ilyesmi divatozott a középkor keresztyén fejedelmeinél is, kik közül nem egy, a pápától nyert bullával ment országokat s népeket hódítani. Utóbb, midőn a kalifok, fölségi jogaik egyrészéről az ulemák javára lemondtak, a Seik-ul-izlám (=Nagy-mufti) tiszte lőn a szent fetva kiadása, azaz kijelentése annak, miképp az uralkodó rendelete a Koránnal megegyezvén, az minden hívőt kötelez. A Seik-ul-izlám feje volt az ulemáknak, kik eleinte a kezökbe adott mennykővel a fejedelmek parancsai szerint bántak, de IV. Amurat halála után úgy éltek vele, mint egykor bulláikkal a pápák, s a fetva, mi a kalifok kezében puszta politikai eszköz vala, az ulemákéban egy rémítő fegyverré válék, állítván ők, hogy megegyezésök nélkül a fejedelem semmi fontos reformot nem tehet. Valóban, nehány századon keresztül az ulemák által a Seik-ul-izlám volt Sztambulban a legfőbb hatalom, ki a szultánoknak bátran ellenállt, s trónjokból őket nem egyszer letaszította.
Az ulemák testülete két ágra oszlik: bíróira és papira. Amaz magában foglalja a törvény magyarázóit (mufti) és a bírákat (kadi), emez az egyházak hivatalnokait (imám).
A bírói osztály a főbb, a gazdagabb, a tekintélyesb, s a papi osztály teljesen attól függ. Sőt a két osztály közös eredetének most is fenn vannak nyomai, amennyiben a Seik-ul-izlám nagy esetek alkalmával papi hivatalt valóban végez, s másrészről a szultán két főpapja a magasb bírák közt foglal helyet. Az ulemák mostani szerkezete II. Mohamed, a hódító alatt állapíttatott meg.
E szerkezet rangosztályát a következő tábla mutatja, melyet ide iktatni a mondandók megértése végett szükségesnek tartánk.

Legfőbb a: Seik-ul-izlam (nagymufti)


Ezek teszik az ulemák rendének tagjait, ámbár ezeken kívül vannak mind a bírói, mind a papi osztálynak alsóbb személyzetei is, de melyek az ulema kiváltságos címével nem élhetnek, jelesen az imám sem élhet.
A mosé szolgái ötfélék. Legalsók a kajimok, ezek söprik a padozatot, tisztogatják a szőnyeget, gyújtogatják a mécseket; utánok eggyel főlebb jőnek a muezzinok, kik a minaretekről négy sark felé az öt ima óráját hirdetik, fennhangon kiáltván: "Nincs más Isten csak Isten és Mohamed az Isten prófétája. Jőjjetek imádkozni és jót cselekedni. Isten maga nagy"; ezek fölött állnak az imámok, kik a mosékban a rendes isteni tiszteletet végzik, s házasságnál és temetésnél a szokott szertartást; még felsőbbek a katibok, kik pénteken mintegy a szultán nevében az imát felmondják; végre következnek a seikek, kik szónokolnak, tanszékök a moséban lévén, mint a tanároké az iskolában.
A szó valódi értelmében a muzulmánnak nincs papja, mert nála nincs sem fölavatás, sem fölszentelés, e szerint az imám nem pap, tiszte sok részben hasonlítván a régi görög karokat vezető corypheuséhoz, mindössze abból áll, bizonyos tagmozdulatokkal kísért imát felmondani, mit a jelenlévők utána mondanak. De ez olyasmi cselekvény, mit a hívők közül helyette bárki teljesíthet. Különben őt a hívőktül semmi jel, semmi öltözet meg nem különbözteti. Ez vagy ama mosét szolgálván, vagy mivel az alapító által választatik, vagy mivel a közhatóság által oda neveztetik, vagy mivel egy kijelölt család tagja, a polgári hatóságul függ egészen, mely őt leteheti vagy elmozdíthatja, elvegyülve él a városrész többi lakóival, s mi tekintéllyel bír, az személyes jellemének s tulajdonainak, de nem címének érdeme.
A császári mosékban, melyeknek száma Sztambulban 19, rendesen van egy seik, egy katib, három-négy imám, tizenkét muezzin, húsz kajim. A kis mosékban csak imám, és muezzin van, sok helyt csak imám, ki az egyházfi kötelességeit is végzi. A mosék összes személyzete, mint minden ulema, ki nem visel bírói hivatalt, az egyházi javak jövedelméből fizettetik, mik vakufoknak neveztetnek, s a török birodalomban az összes fekvő birtok két harmadát teszik.
A papi s bírói osztály közt közép helyet foglal el a mutfi, azaz a törvény tudora és magyarázója. Ezek száma mintegy kétszáz, rangban egyenlők és elmozdíthatlanok, de épp azért előmenetelre nem számíthatnak, s egyetlen tisztök a pörlekedő felektől elejökbe adott kérdésekre fetva által felelni. Ti. szokás Törökországban, hogy a fél a jogesetet rövid kérdésbe fölteszi, s azt egy kilenc hüvelyknyi hosszú, és négy hüvelyknyi széles papírdarabra kis betűkkel felírván, a muftinak benyújtja, ki 3 ezüst krajcárért ráírja az épp oly rövid törvényes feleletet. Például: "Ibrahim, fia Alinak, meghalt, fiat hagyván maga után, Szolimánt; Bekir, testvére Alinak, örökölheti-e ez utóbbinak javait?" Felelet: "Teheti (olur); isten tudja, mi a legjobb." Aláírva, a szegény emír N…
Mint ebből látni, a fetva nem a tényről, de a jogrul mond véleményt, s lévén válasz az elébe terjesztett kérdésre, történik, hogy néha mind a két fél kedvező fetvát kap, ti. ha egyik fél a jogállapotot hamisan adta elő. Egymásnak ellenmondó fetvák miatt a mufti kérdőre vonatik, ha ti. a törvény szellemét hamisan magyarázá, s hivatalát veszti, sőt száműzetik. Jó lélekkel a mufti alig hibázhatik, tökéletes fetva-gyűjtemény létezvén, mely a próféta első tanítványaitól kezdve korunkig jön, s melynek száma oly nagy, magában a szent Zophia könyvtárában 55 nagy kötetnyi van.
Mi az ulemákat illeti, ezek növendékeiket többnyire a néposztályból kapják. E pálya nem annyira fáradságos, mint inkább unalmas és hosszú. Egy életre van annak szüksége, ki minden lépcsőn átmenve, a legmagasb rangra áhítozik. Miután 12 éves koráig a mektebben elemi oktatást ingyen nyert, átmegy a medreszbe vagy szeminariumba, mely minden nagyobb mosénak kiegészítő részét teszi. E mögött van a tetimne, egy tágas épület számos kamrákkal, melyeknek minden bútorzata egy gyékény-szőnyegből és egy szalma-divánbul áll. Itt tölt el a növendék, (szofta=tudomány szerelmétül égő) tizenkét hosszú évet, a grammaticát, syntaxist, logicát, erkölcstant, rhetoricát, theologiát, philosophiát, jogtant, Koránt és a hagyományokat tanulván. A mosé miként gondoskodik oktatásáról, úgy gondoskodik szűk ellátásáról is. A szomszéd imaret-ből (=szegények konyhája) kapja kenyerét s rizsét minden reggel. Egyéb, ámbár kevés szükségeit maga kénytelen beszerezni, s e végre egyik kéziratot másol, másik a kajimnak a moséban segít, szóval, mint református kollégiumainkban ez még most is divatozik, a szegény tanuló az iskolában tanul, kívül szolgál, hogy terhes pályáját folytathassa.
Sztambul 300 szemináriumában legalább 25 000 ilyen szofta tanul. A mosék körül egész nap láthatni őket ótörök öltözetekben, fehér vagy zöld turbánban, hol a zöld platánok, a magas ciprusok árnyékában, apró csoportokat képezve ülnek komolyan, csendesen, olvasásba vagy elmélkedésbe mélyen elmerülve. Közülök sok már túlhaladt élete felén, s hosszú szakállában a közelgő tél hószálai mutatkoznak, mert itt nehéz s kivált hosszú a tudományok útja. S mint mindenütt Európában, e tanulók itt is fontos politikai szerepet játszanak, de ellenkező értelemben; míg a párisi tanuló a reformokért torlaszokon küzd, ezek itt a reformok ellen zendülnek fel. Ők az ótörök világ, vallás, divat fanatikus bajnokai -, mint Angliában Oxford és Cambridge növendékei is a múltat védik.
Tizenkét, tizenöt év múlva végre a vizsgálatot kiállván, tanárjelölti (= mulazim) oklevelet kap a nagymuftitól, s kinek kedve van, naib vagy kadi hivatalra valamely tartományban már ekkor igényt tarthat; de ki nagyobb polcra vágy, annak még hét más évig kell tanulnia, s csak ekkor kapja meg
a tanári (=muderrisz) címet, de ekkor az egész pálya tág tere nyitva van előtte, lehet mufti, mi az ulemák második rende, avagy a tanárok tíz osztályát átfutván, molla rangot nyer, midőn képességgel bír a legnagyobb méltóságokra -, ha isten és a szultán úgy akarja.
A török államban nem lévén sem születési, sem birtok-arisztokrácia, csak egy van állandó és örök, és ez az ulemák testülete. Tagjaiban minduntalan változik, de szellemben soha; kiszámított és mesterséges szerkezete tartósságot ád neki; feje által, mely a Seik-ul-izlam, a szultánt igazgatja, tagjai, a bírák és az imámok által a népet bírja; ellensége minden vallási s politikai reformnak, mert a Koránt ő magyarázván, most ő a vezérlő, s minden olyan hatalom, mi a Koránon kívül fölállíttatnék, kezéből kicsúsznék; míg a Korán egyszersmind vallásos és polgári könyv, addig ő bíró is, pap is, a nép lelkén és birtokán úr, új törvénykönyv által helyét vesztené;míg ő kezeli a vakufot, mely a birodalom 2/3-dát teszi, nála van minden gazdagság és jövedelem, de ha az állodalmi finanz reformáltatik, a vakufnak szükségképpen meg kell szünni, s azzal az ő roppant hatalmának is. Ezért az ulema örökös ellene minden haladásnak, saját lételét elébe tévén a birodalom üdvének. Egy módhoz nyúlhatna még, ti. a haladásnak élére állni s azt vezérelni. De hol mutat példát a történet, hogy hatalom, mely jogtalanságon, visszaélésen, önzésen alapult, előítéleteiből kibontakozva, jó útra tért s a közjó és jogelv elismerésére emelkedett volna?!
S az ulemák hatalmas szövetségeseket bírtak a janicsárokban, emírekben és dervisekben.
A janicsárokra többé nem számíthatnak, II. Mahmud őket gyökerestől kiírtá.
De az emírek, azaz a próféta állítólagos maradékai még élnek. Számukat nehéz meghatározni, mint az álemíreket az igazaktól nehéz megkülönböztetni; minden esetre számuk nagyobb, semmint Nápolyban szent Januáré; sokan azt állítják, hogy az összes ozmán fajnak egyharmincad részét teszik. Ők mind Alitól s Fatimétől, Mohamed leányától származtatják magokat, emireknek címeztetnek, s csak ő nekik van családi joguk zöld turbánt viselniök. Különben a társaság minden osztályában el vannak szórva s terjedve; van pap, van bíró, van kalmár, van katona, de van cseléd s koldus is; azonban bármi mélyen süllyedt polgárilag, mint egy koronát, oly büszkén hordja fején a zöld turbánt, s a nép, éppen mivel vallásos, irántok nagy belső tisztelettel viseltetik. Fejök Nakib-ul-esráf (=emírek parancsnoka) címet visel, az udvar egyik legmagasb méltóságai közé tartozik, s midőn a próféta születésnapja ünnepeltetik, az Ahmed-moséban ő a Korán-oltár mellett, éppen a szultán oldalánál egy külön zöld sátorban foglal díszhelyet, s a koronázást is a Seik-ul-izlammal ő teljesíti.
Ez emírek különben sem tudományuk, sem gazdagságuk által nem fontosak, hanem tömegök által, aztán mint próféta-ivadék azon erkölcsi befolyás által, melyet a népre gyakorolnak, mely bár egyenkint megveti, de elvben tiszteli őket, és végre mint eszközök az ulemák kezében, kik által ezek a köznép fanatizmusát életben tartják. Rendesen a mosék körül s a piacokon látám őket állongani, zöld turbánnal, hosszú szakállal, bő kaftánban, olvasót görgetve le ujjaik közt, komolyan merengő képpel s mozgó ajkkal, mintha untalan egy imádságot mondanának.
Nagy része kuruzsló, ki a betegeket nyílt téren fogadja, s imával, dörzsöléssel, talizmánnal, kenőccsel gyógyítja, s csaknem ingyen, mert amit kapnak, az egy váltó garast, díjnak alig mondhatni. Igen hihető, hogy némely firól fira szálló gyógyszereket ismernek, annyi bizonyos, hogy a nép inkább hozzájok folyamodik, semmint az orvosokhoz. Hiába kérdezém őket titkaik iránt, egyszerűen azt felelék: "Egészség mint betegség Istentől függ, tehát Istenhez kell folyamodni, hogy amaz tartson, és emez meggyógyuljon."
A dervisek az ulemáknak vetélytársai és frigyesei egyszersmind, frigyesei a reformok ellen, vetélytársai a nép előtt. E szó dervis, koldust jelent. A dervisek az izlam szerzetesei. Mohamed ugyan határozottan mondá: "Nem kell szerzetes az izlamban", de halála után harminc év múlva, Ali veje s utóda, kiindulván egy másik mondatábul: "Dicsőségem az, hogy szegény vagyok" minden birtokról lemond, s példáját követék számos arabok, a magasztos szemlélődő életnek adván át magokat.
Így támadt, a próféta akaratának dacára az izlámban a szerzetesség, tagjai magokat tisztáknak (szafaszhabi, szafi) nevezvén. Megjegyzem, miképp átalában Keleten, s különösen Egyiptomban és Indiában remeték és szerzetesek mindig voltak, Kelet a szemlélődők, magasztultak, ihletesek eredeti hazája, s azon szellemi dühtől, mi a keresztyén vallást mindjárt kezdetben megszállta, menten az izlám sem maradhatott. Alig telék el Mohamed halála után egy század, végtelenül megsokasodott a dervisek száma is, a Közép-tengertől a Veres-tengerig, Gangesztől a Boszphorig. Arábiában, Perzsiában, Törökországban 72 rend volt, magában az ozmán birodalomban 36, melyből 12 régibb volt a birodalomnál, a többi 24 a XIII. és XVIII. század közt alapíttaték. Évenkint pusztán Cogniban, Anatoliában nyolcezer szerzetes gyűlt össze. Szokásaik s szertartásaik épp oly különfélék, mint rendkívüliek, bizarrok s néha kegyetlenek voltak; ez minden fogait kihuzatta, minthogy Mohamed egy csatában két fogat veszte, amaz égő zsarátnokot nyeldesett el, emez hegyes szögekkel kivert ágyon hált, ez órákig kerengett, míg szélüdésből égő ihlettségbe nem süllyedt, természettudósok is váltak belőlök, egyik hozta Indiából át a mákonyt és hasist, más ama tésztát, minek rágása őrjöngő extázt idéz elő, harmadik fedezte fel a kávébab tulajdonait, s egy dervis, Hadzsi Begtas volt az, ki a janicsároknak nevet s lételt adott, kik míg léteztek, a dervisek leghűbb védői is valának.
Eredetében minden tiszta, mint a forrás, mely a sziklából fakad, s így a dervisek is kezdetben szentül élének s a legtisztább erkölcstant taníták. Békét, egyezséget, jóakaratot, egyetemi humanitást hirdettek s annak példáit is adák. Ők az izlámban a spirituális tannak s iránynak teremtői, víve azt azon túlságra, miszerint az embernek testéből annyira ki kell vetkőznie, hogy lelki ihlettség s extaticus magasztultság által istenben felolvadjon. "Azt mondod - így írja egy - a tenger, meg a hullámok? De azt mondván csak nem hiszed, hogy két különböző dolgot nevezsz? Mert hiszen midőn a tenger felduzzad, hullámokat szül, és midőn a hullámok lesüllyednek, tengerré válnak. Épp így az emberek az istenség hullámai, s meghalván, keblébe visszatérnek."
Közülök nagy gondolkodók s nagy költők támadtak főképp Perzsiában, mint Szádi és Hafiz, kiket bár nevezzünk ábrándozóknak, ihletett énekeseknek, misztikusoknak, magasztos őrjöngőknek, de másrészről lehetlen nem csodálnunk bennök azon forró, a dühhel határos szerelmet Isten iránt, melyben mintegy elenyészni vágytak, s mi mindazt haladja, mit Szent Teréz látnoki ömlengéseiben bámulunk. De sok ideig, századokon át a dervisek a tiszta szemlélődés, az elvont bölcselkedés, az egyéni ábrándozás körére szorítkoztak; csak később lőn abból, mi tan volt, egy institutio, mi egyéni nézet s meggyőződés volt, társasági irányzatú rendszer.
Ekkor kezdtek a dervisek üldöztetni. Pantheizmussal, materializmussal, hitetlenséggel, babonákkal, titkos bűnökkel vádoltattak; azzal vádoltattak, hogy a Koránt kötelezőnek csak annyiban tartják, mennyiben az egyéni ész vizsgálatát kiállja, tehát rationalizmussal; úgy látszik valóban, hogy kétféle tanaik voltak: egyik nyilvános, az újoncok számára, kiktől a vallás- s erkölcstan pontos megtartását követelték, másik titkos, azok számára, kik a lelki tökély magasb fokára jutván, képesek lőnek az igazságot fátyol nélkül szemlélni, tanítván nekik, miképp minden, úgy vallási, mint politikai tekintély szükségtelen, mert a földön két osztálya van az embereknek, egyik, melynek írott törvényre van szüksége, másik, mely Istent lélekben imádván, közvetlen istentől függ és senki mástól nem. Ez utóbbi osztálynak a Koránra nincs szüksége, mely csak a vakoknak kalauza; kik ihletett életet élnek, azoknak nem kell Mekka felé fordulni, midőn imádkoznak, mert ők Istenben benn vannak, mely délt s északot, keletet s nyugatot magában foglalja, ezek mellőzhetvén minden külső formát és szertartást, mert mindezt egy spiritualis áhítatban teljesítik. Szóval ők szívben, és nem szóban közlekedvén Istennel, minden vallási tekintélyt, minden társasági hatalmat magokra nézve tagadtak, csak főnöküknek engedelmeskedvén, ki közülök egy s időileg első.
Magány, bőjt, feszített gondolkodás, a lélek azon ihletett állapota, melybe az természeti hajlam s mesterséges eszközök által helyezteték, nálok sok különös, jó és rossz, de néha humanus és nagy eszméket szült.
Ki nem ismeri a régibb perzsa történetben a mágok lázadását, kik lelki származás útján a dervisek ősei? Miért ontaték vére 40 000 mágnak? Mivel ők, Masdek vezérlete alatt, a zsarnokság ellen léptek fel, az általános emberi és polgári szabadságot és egyenlőséget, és még ezenfölül a javak közösségét hirdetvén. Oltáraik mellett ők az emberiség mártirjai lőnek. Buzdító, felvilágosító, magyarázó szavaiktól zengtek a templomok, s a fölébresztett nemzet csak a 40 000 sírdomb felett hallgatott el újra, a szenvedés palástját fejére borítván. Ki nem ismeri a török dervis-forradalmat a XV. századból, melynek feje, Bőreklüdzse-Mustafa, mint hajdan Jézus, keresztfára feszíttetett? Tanítványai a szabadság s egyenlőség híveinek nevezék magokat; sok ezeren valának; a nép nagy sokaságban tódult hozzájok a tartományokbul; több nagy csatát nyertek maga a szultán hada ellen. Egyik alaptanjok volt: minden, ki Istent nem hívőnek állítja a keresztyént, istentagadó. Ezenkívül a főtan volt: a szegénység, a szabadság, az egyenlőség az emberek közt, és minden javak közössége (a háremen kívül), e mondat szerint: "Én használom hajlékodat, mint enyémet te, és te használod ruháimat, fegyvereimet, szekereimet, mint én a tieidet -, a nőket kivéve." A hedzsira 2. századában Mokannán alapítá a sendikeket, vagy a szabadon gondolkodókat. Ugyanekkor keletkeztek az úgynevezett vidorak (kurremije), fejök Babek volt, ki hirdette a szabadságot, egyenlőséget és minden javak, még a nők közösségét is. Voltak, kik az állandó hadsereg jogszerűségét tagadták, s midőn véleményök messze elágazott, merészségökért vérökkel adóztak.
Természetes, hogy a fejedelmek, őrei a létezőnek, mindenütt üldözék a dervisi új eszmét, hol az tettben kezdett nyilatkozni. A nép bár gúnyolta, nevetségessé tette, kicsúfolta őket, de egyszersmind hódolt is nekik, épp mint Olasz-, Spanyol-, Franciaországban a középkorban a szerzetesek akkor voltak leghatalmasbak, midőn gúnyjaival a nép őket leginkább elhalmozta. Azon hiedelem, hogy ők természetfölötti hatalommal bírnak, csodákat tehetnek, Isten titkaiba avatvák, a népre mindig nagy hatással volt. De legállhatatosb elleneik az ulemák voltak, köztök s a dervisek közt lényeges ellentét volt, nem csak érdekeikre, de tanaikra nézve is. Önérdek, gőg, fanatizmus, önszeretet, dicsvágy, szóval itt minden emberi szenvedély összeütközésbe jött; ez több volt egy harcnál, ez egy vita volt dühös tudósok között. Az ulemák betű szerint ragaszkodtak a Koránhoz, mivel lévén hivatalos magyarázói e kettős, ti. vallás- és törvénykönyvnek, tekintélyök, hatalmok, szerencséjök attól függ, vele áll fenn, vele enyész el -, általa ők papok, általa bírák, általa kezelői a roppant vakufoknak, mik maga a birodalom. Mit ők a dervisektől féltenek, az nem a muzulmán igaz hit, hanem az, hogy a dervisek kezökbe ragadják a spiritualis felsőséget a népben. De a felsőség a derviseké, s könnyű megmagyarázni; ti. mert az ulemák a Korán holt betűit szolgailag magyarázgatván, megkövesültek, örökké egy szűk körben forognak, nem teremtenek semmi újat, ők a dogmák rabszolgái: ellenben a dervisek az izlam bátor bölcsei, ők okoskodnak, elmélkednek, búvárkodnak, szemlélődnek, gyakorolják a határtalan gondolkodási szabadságot, elméleteik szerint a Korán egy állomáska, a végcél, hova törekesznek: erény és isten ismerete. Kétségkívül szemlélődéseikben tévedhetnek és tévednek is, de míg az ulemák a Korán körül fognak ítéletnapig vesztegleni, a dervisek rajta rég túlszárnyaltak, s nem kétlem, hogy ha titkos tanaikat a nyilvános életbe átültethették volna, a keleti emberiség most már fokán állana a fejlődésnek.
Mahmud, ki a janicsárokat kiirtá, el akará törleni a derviseket is, s három seiket kivégeztete, zárdáikat bezáratá, s még egy lépés, és örökre eltűnnek, legalább Európából. De a népvélemény ellenében képtelen vala nagy művét végrehajtani. Néplázadástul félt. 1837-ben, midőn a Galata-hídon átmene, egy seik, Satslu (=a hajas), kit a nép, mint szentet tisztelt, megragadván lova zabláját, így szólt hozzá: "Hitetlen padisah, még sem teltél be istentelen tetteiddel? Allahnak számolni fogsz. Te rontod le az izlamot, de jaj neked, a próféta bosszúját magadra és ránk vonod." Igaz, ez is kivégezteték -, de ilyesmi jelenet Sztambulban most is gyakori, a dervis most is betör a nagyvezérhez s szemtől-szembe a leggyalázatosb szavakkal illeti. Befolyásuk, tekintélyök, szemtelen bátorságuk Ázsiában még nagyobb. Minden kicsapongásaik s túlságaik dacára, védi s tiszteli a nép, mint olyan testületet, mely magában foglalván bölcseket s bolondokat, jókat és csalókat, hasonló a magas hegyhez, melynek alja büdös mocsárban áll, de bércormán tiszta a lég s itt a nap eredeti fényében világol.
Érdekessége s jellemzetes volta miatt ide írok egy helyet Dzseladeddin munkájából, ki 1207-ben születék, a Mevlevisz-rendet alapítá, s Kelet legnagyobb misztikus költőjéül el van ismerve:
"Mózes egy pásztorral találkozott, ki lelke hevében így szóla Istenhez imádkozva: Ó Uram! Ó Istenem! Hol vagy te, hogy szolgád lehessek, hogy sarudat varrjam, hogy hajfürteidet fésüljem, hogy ruházatodat mossam, hogy kecskéim tejével tápláljalak téged, kit tisztellek. Hol vagy te, hogy szép kezeidet csókoljam, hogy kecses lábaidat dörzsöljem, hogy szobádat kisöpörjem lefekvésed előtt?
Így szóla a pásztor. Mózes, haragra lobbanva, buzgalmában azon vallás iránt, melyet hirdetni küldeték, a pásztornak szemére veté káromlásait, mondván, hogy Istennek nincs teste, hogy öltözetre nincs szüksége, sem tápra, sem lakra, szóval hogy ő egy hitetlen. A pásztor, kinek elméje nem bírt fölemelkedni felfogására egy lénynek, kinek mint neki, nem volna teste, s az nem volna hasonló szükségeknek alávetve, s egyszersmind Isten küldöttének szemrehányásain megijedvén, kétségbeesék, és minden áhítatról végképp lemondott. Isten ekkor Mózeshez így szóla: "Te szolgámat tőlem elidegenítéd. Én téged azért küldélek, hogy egyesítenéd, nem hogy meghasonlítanád az embereket. Minden teremtménynek saját léte van s saját módja magát kifejezni. Mi neked megrovandó, másnak ez dicséretes. Mi neked méreg, az másnak méz. Tisztaság, tisztátlanság, lassúság, szívtelenség, én mind e különböztetések felett állok. Az indus nyelv az indusnak legszebb, a zend legszebb a zendnek. Kifejezéseik engem nem fertőztethetnek meg, sőt ellenkezőleg ők tisztulnak meg, ha őszinte
a hódolat, mellyel engem imádnak. Nekem a szavak semmik, én a szívet tekintem: ha az engedelmes, mindegy, bár a nyelv ellenkezőt mondjon. A szív a szeretenek lényege, magva, a szavak mellékes dolgok. Ó hív szolgám, öleld a szíveket át az én szeretetemmel, ne tekintsd sem a gondolatot, sem a beszédet. A parancsolat a könyörgésben csak útmutató azoknak, kik a kábán13 kívül vannak, ki abban benn van, annak reá ott nincs szüksége."
Szádi, híres perzsa költő, Gulisztán című munkájában a derviseknek oly szép mint tiszta erkölcsi utasításokat ád, melyek bármely keresztyén nagy bölcsnek ajkába illenék. Semmi kevesbet nem kíván, mint tiszta szívet, lelki tökélyt, s teljes átszellemülését az embernek, mint a lét végcélját s természetünk legmagasb iparkodását. És éppen mind ennek ellenkezőjével találkozunk egy dervisnél; öltözetében piszkos, viseletében szemtelen, szavaiban zabolátlan, véleményében türelmetlen, szertartásaiban bizarr, sőt rettenetes, hamis csodákkal kérkedő, megújítva mindazon őrjöngő jeleneteket s testtorzításokat, miket az ókorban Delphosz jósainál s a középkorban Szent Medard ihletteinél borzadva és csodálva szemléltünk.
Ki menne Sztambulon keresztül anélkül, hogy az ordító s táncoló derviseket megnézné? Mert tudni kell, hogy míg a keresztyénnek a mosékba lépni tiltva van, a dervisek zárdái mindenkinek nyitvák; pedig az, mit ezekben lát az idegen, alig képes benne a muzulmán vallásról kedvező fogalmat gerjeszteni. Mindössze is az ajtóőrnek kell pár garassal adózni.
Nem tagadhatom, én sem valék egy-egy látványra kiváncsibb mint erre, melyről bármennyit olvasék, híven soha sem tudtam azt magamnak képzelni. Az isteni tiszteletnek e csodálatos módja teljességgel nem ment fejembe; úgy valék vele, mint mesével a gyermek, hiszi, míg mulattatja, de midőn nem új neki, hajlandó nem hinni.
Az ordító (= rufaji) dervisek Szkutariban laknak, s hogy őket meglássuk, egy szép nyári délután könnyű két lapátú csolnakon az ázsiai partra áthajózánk. Midőn a tekkébe (= kolostor) lépénk, szokás szerint papucsainkat a küszöbön előbb levetettük (hol legalább kétszáz más papucs volt). Megérkezésünkkor az ének s könyörgés már elvégződött.
A terem hosszú négyszög s igen egyszerű; falain Korán-versek kalligrafái fénylenek és néhány nagy csörgődob függ. De a mirab (Korán-polc) mellett, s azon oldalon, hol a seik s dervisek guggolva ülnek, a kínzás sokféle kegyetlen eszközei hosszú sorban függenek: fogók, csippentyűk, fűrészek, balták, kalapácsok, éles nyársak, szíjostorok, végeiken óngolyóval, hegyes szöggel kirakott kötelek, szóval az önkínzás mindenféle misztikus eszközei. Nem templomban, de egy hóhér, vagy önkvizitor kínműhelyében véltem lenni magamat.
A seik egy aggastyán, csontos, száraz, halvány, olajszínű ember volt, bizonyosan a sivatag Arábiának szülötte; zöld turbánja mutatta, hogy vagy emír, az az próféta-ivadék volt, vagy hadzsi, az az, ki Mekkába már zarándokolt; különben szabályos arcélén annyi szelídség, egyszersmind annyi mélaság ömlött el, hogy lehetetlen volt hozzá vonzalmat nem érezni.
Vele szemközt, keresztbe vetett lábakkal ülének a dervisek, egyező hanggal ismételvén egy bizonyos éneket, melyet közülök időnkint egy hatalmas ércmellű férfiú kezde meg, s egyszersmind fejeiket előlről hátra és hátulról előre minduntalan lógatták, mint ama chinai alakok, miket mindnyájan ismerünk. Azonban az ének mindinkább hangosb lőn, a fejlógatás sűrűbb, gyorsabb, erősebb, arcaik mind jobban elhalványultak, lihegésök zúgóbb lett.
Ekkor mindnyájan egyszerre felrohantak, s karjaikat egymás vállára fűzvén, a csörgő dobok fülkábító lármája mellett hol előre, hol hátra veték magokat, bizonyos titkos szabály szerint, tele tüdővel ordítván folyvást: Allah-hú, oly dühvel, oly bőgve, mint azt a vasrekeszbe zárt oroszlánok, tigrisek, farkasok teszik, midőn étköket várják. S percről percre növekedvén ihlettségök, képök elsárgul, szemeik szikráznak, mint odúban vadállatokéi, az izzadság arcaikról fut, ajkaikon nehéz nyavalyás tajték habzik, s a lábaikkal vert sűrű poron mint egy veres ködön át villog keresztül az őrült vonaglású ábrázat -, és ez így megy, mindig növekedve, egy óránál tovább, míg a lárma, zaj, ordítás, őrjöngés, vad ihlettség tetőpontját éri el. De néha valami különös, keserves, kínteljes s valóban szívrepesztő ordítás és düh üti meg a hallgató fülét, mit egy megsebesített vad vagy kölykét vesztett nőstény sivításához tudnék hasonlítani. Íme tehát, bármi borzasztó e szörnyű állati harmónia, van benne egy titkos hang, mi a keblet ellenállhatlanul megrázza.
Azon közben a seik a mirab előtt áll, s kézzel és szóval únszolja az anélkül is növekedő dühöt.
De ekkor következék be a próba pillanata. És most egy, majd más dervis válék ki a csoportból, s elébe lépett az öreg seiknek, ki egy ifjúnak archúsát éles tőrrel át meg átdöfé, anélkül, hogy ez a fájdalomnak legkisebb jelét adta volna, egy idősb dervisnek meztelen vállaiba több mély vágásokat tőn, egy harmadiknak markán egy hegyes nyársat szúra keresztül, egy negyedik övezetig meztelenül jelene meg, s két kezébe hegyes szögekkel tele vert két szíjostort kapván, táncközben azokkal folyvást csapkodta magát, mint egy eszeveszett, míg vérezve, nem a fájdalom, de a fáradság miatt össze nem omlott. Ellenben a többi három a kapott szúrások után a sorba visszalépett s mint azelőtt, elő s hátra rohanásait s ordításait tovább folytatta.
Később szőnyeget s juhbőrt terítének a seik elébe, s gyermekek, ifjak, férfiak fekvén rá, az imám, támogatva két dervis által, rájok lépett, s nehány másodpercig rajtok állva maradt, mely tiprásnak a nép bűvös gyógyító erőt tulajdonít. Sok szép gyönge gyermek keservesen sikoltott az imám kegyes tapodása alatt, de mind hiában volt, annál boldogabb vala a szerető anya, ki e szertartás által kedves gyermekét minden baj s betegség ellen megóvottnak erősen hitte.
Öreg dervis barátommal valék e látványnak tanúja, ki észrevévén, hogy az rám komolyabb hatást csinált, mint vártam volna, mosolygva mondá nekem: "Nemde borzasztó, de ugye koránt sem oly borzasztó, mint az ember leírás után véli? Hol nincs fájdalom, ott nincs mitől írtózni, s itt az nincs. Nem emlékeztet-e ez önök martíraira, kik az ihlettség, magasztultság, áhítat roppant befolyása alatt a legnagyobb kínzásokat valóban érzéketlenül tűrték? Aztán a borzasztót benne elfeledteti az, hogy csodálatos, s az emberre, de kivált a népre, minden hat, mi csodálatos, mi természet fölötti, mi megfoghatatlan, mi a lélek hatalmára mutat az anyag fölött -, e misztikus vágy a teremtés titkai felé a népben az, mi őt ide vonja, s hiszi azt, mit nem ért. Önök, nyugatiak, ezt magnetizmusi tüneménynek fogják mondani, mi a név fölött nem vitázunk, de ezzel a dolgot megmagyarázták-e?"
Még másnap is a magnetizmus volt beszélgetésünk tárgya, melyet ő oly jól látszik ismerni, mint a delphoszi papok s az indus bölcsek, kik azt Mezmer előtt a természetből ismerték; s e nap délutánján Perában, a kerengő (= mevlevis) dervisek kolostorába menénk.
E tekké (= kolostor) Pera legmagasb pontján egy temetőben, turbános sírkövek és százados ciprusok közt emelkedik. Itt van a híres francia hittagadónak, gróf Bonnevalnak sírja, ki egykor mint török admiral nagy szerepet játszott. Homlokzata az épületnek igen egyszerű, török kalligrafikus írással berajzolva, ablakai rácsozattal befonvák, melyeken keresztül az udvarból márvány-síremlékek fehérlenek ki, mellette egy körded szökőkút van láncon függő vaskanállal, hogy a szegények s fáradtak epesztő szomjaikat olthassák. Belseje nem rideg, nem sötét, nem szomorú, mint kolostorainké, hol a hosszú és elavult sikátorokra a szűk cellák egy-egy sírlyuk gyanánt nyílnak; a szobák itt szellősek, a fal mindenütt vidám színekkel kifestve, a nap mindenüve melegen besugárzik, s ablakaiból kinézve, a legkiesb panorámának sora nyílik a szemnek: a fölséges Boszphor csillogó hullámaival, a festői fekvésű Szkutari és Kadi-kői az ázsiai oldalon, a bythinai Olymp-hegy fehérlő havakkal ormain, a Marmara-tenger mint egy nyugvó tó, a rajta úszó Herceg-szigetek csoportozatával, Szeraj-Burnu csodaalakú palotáival, tarka kioszkjaival, lombfödte kertjeivel, jobbra Sztambul, a tündéri város, száz meg száz domborodó kúppal és sugár minaretek ezreivel, melyek közül főleg kitűnik a hat minaretű Ahmet-, a rózsaszínű szent Szophia-, a hatalmas Szolimán-mosé, mely körül a sok kúpok sora mint összetolt sok dombok emelkednek, és végre a fénylő öbölben ott látszik a vitorlás hajók árbócerdeje, jövén - menvén száz meg ezer hajó; folytonos a változatosság, de örökké tiszta s felhőtlen fölötte az ég.
A terem, hol a dervisek kerengenek, az udvar mögletében van; minden ékessége a Korán arabeszkalakú versiratiból áll; padozata jól kicsiszolt és teljesen sima, mely körül földszint három és fél láb magasságban egy köralakú karzat foly; vékony oszlopkák egy második karzatot tartanak, ahol van a szultán páholya, hova az előkelőbb vendégek vezettetnek, és a nők, de épp azért eleje sűrű rácsozattal fonatott be. A zenekar átellenben van a mirabbal; az egész terem fehérre és kékre kifestve lévén, igen vidám, és oly tiszta, mint egy terem csak lehet. Papucsomat itt is a küszöbön künn hagyván, az alsó karzat első sorában foglalék helyet, kiváncsi szemekkel várva, ami történni fog.
Végre a seik (előljáró) megérkezék, s egy őzbőrrel beborított szőnyegen, a mirab alatt két tanítvány közt guggolva leüle. Neve Kudret-Ullá effendi; a keleti nyelvekben s régiségekben nagy tudományú embernek lenni mondatik, s türelme, műveltsége, élettisztasága miatt mint szent tiszteltetik. Atyja szinte seik volt, s ő a Kudret nevet, mi csodát jelent, azért kapta, mivel, midőn születék, anyja 39. évét (mi itt nőknél vénkor), és atyja 80. évét tölté be. Kudret egy kis szikár emberke, mondhatni egy fonnyadt gyümölcs; ritka bajsza és vékony szakálla őszbe vegyült, száraz s fehér kezén alig vala hús, az csupa kék erek hálózatábul állt, magas homloka tele volt a tartós gondolkodás számos redőivel, de mely alól két kéklő szem, mint két nagy csillag szelíden, de szikrázva ragyogott elő, és valami bűbájos világítással, mintha az egy földöntúli magasb fénynek volt volna visszasugárzása.
Utána párosával jövének be a dervisek, s előtte, bizonyos testtartással, egyenkint elvonulván, keleti modorban, a legmélyebb hódolattal hajták meg magokat, mit halkan, kimért ünnepi, lejtő lépésekkel elvégezvén, vele szemközt a padozatra ülének le.
E dervisek öltözete áll egy barnás vastag posztó süvegből, mely hasonló egy szájára állított virágcseréphez; egy fehér mellényből, egy hasonló színű s számtalan redőkbe szedett szoknyából, egy ugyan olyan színű nadrágból, mely bokáig ér, szóval az egész könnyű, deli s kellemes öltözet, nem oly ügyetlen és rideg, mint szerzeteseinké. Minderre öltenek egy gallértalan, de ujjas bő köpenyt, zöldet, kéket, barnát, kinek mint tetszik, mert e részben egyenlőség nem kívántatik.
Majd kezdődék az imádkozás, kísérve mindenféle muzulmán hajlongásokkal, arcra borulásokkal, tagjártatásokkal, melynek vége levén, bő köpenyeiket a dervisek leveték, és sorban egymásután a fennálló seik előtt bizonyos lejtő léptekkel elvonulának, s tőle egy magnetikusjelű áldást kapván mindenik, sarkán ügyesen s kellemmel megfordula; ugyanakkor az utána következőt a seiknek egy bókkal mintegy bemutatván. Körülbelül huszonegy dervis volt, ifjú és öreg, némelyik ősz, többnyire mind ép, egészséges, deli termetű, de egy sem volt ügyetlen, valamennyi tökéletes keccsel s illedelemmel tevé lejtő lépéseit.
S már ekkor észre lehete venni rajtok, kik a terembe egyéni jellemök különbféle kifejezésével jövének, hogy arcuk derülni, szemök fényleni, magoktartása erősödni, ihlettségök növekedni kezde, s midőn a csörgő dob és egy lágy fuvola kíséretében a zenekar orr- s torokhangon énekelni indult, íme a dervisek közül egy kinyitá karjait, hasonlóan a keresztre feszített Megváltóhoz, s kezde maga körül kerengeni, eleinte halkan, úgy hogy mezítlába a fényes padozaton semmi zörejt nem csinált, majd sebesebben, bő redős szoknyája mint egy szárny lebegett körüle a légben, hasonlítva egy óriás fehér virág harangalakú szirmához, mely szára körül kinyílt széles kört képez. Az első dervist egy második, ezt egy harmadik követé, míg végre valamennyi kerengeni indult, a forgás szédítő örvényébe mintegy besodortatván.
És így, keresztileg kitárt karokkal kerengtek folyvást, feltartóztathatatlanul, fejöket vállaikra eresztve, félig hunyt szemekkel, nem egészen bezárt ajkkal, mintha a könnyű lég egy vízhullám volt volna, mely őket magával ragadja; lejtéseik szabályosak, könnyűek, habzók valának, bennök semmi erőködés, semmi látszó fáradság; forogtak, szelíden, mint egy víztől hajtott malomka, s ami különös, bár sokan valának s a hely nem éppen tágas, kerengésökben sem össze nem ütköztek, sem köreikből ki nem estek, sem a zene mérsékét egy percig el nem vesztették, mintha e bezárt szeműeket isten láthatlan ujja titkosan vezérelte volna. Közéjök néha a seik vegyüle, de ő csak járt és nem kergetett, tapssal adva vagy a zenekarnak jelt a ritmust gyorsítani, vagy a kerengők fanatizmusát buzdítani.
Mintegy fél óra múlva a zenekar elhallgatván, a dervisek megállapodtak, s mint előbb, ismét lassan, lejtő sétálással s kimért léptekkel járták egy párszor a teremet körül.
De néhány perc múltával a kar még dühösben énekelt, a fuvola még keservesebben sírt, a csörgő dob még jobban pergett s lármázott, és sebesb mértékben semmint előbb, s a dervisek újra kerengeni kezdtek kettőztetett, sőt négyszerezett gyorsasággal. A forgás sebesb lőn, ugyannyi idő alatt a táncoló hatszor annyi ízben fordula meg maga körül, de ez nem valami lázas és rendetlen mozgás volt, a zenemérték által mindig korlátoztatván, e mozgás bármi rohanóvá, szédítővé lesz, folyvást csendes nesztelen, nyugalmas, kedélyes marad -, csak annyi változást vehetni észre, hogy a dervis kissé lejebb ereszti karjait, aszerint, mint fáradsága vagy ihlettsége nőtt, vagy fejét veti hátrább, szemének úszó fehérét, vonásainak magasztultságát, s ajkának égi kifejezésű mosolygását láttatván, mert bár kergeng, mindig kereng, de álmodni látszik láthatlan képekkel társalogni, nem ismert hangokat hallani, s mellére vagy karjára csüggedt feje itt üdvezülve nyugszik, mintha paradicsomi kéjpárnán pihenne.
Valóban egy festő, ki szentek s mártirok képeihez tökéletes ideált keres, itt találja fel azt, csak a liliomszálat fesse kezébe, vagy a glóriakoronát fejére, a többi, főleg a magasztos arc, készen van. Nekem egy vastag bőrű s rút vonású öreg tűnt fel, kinek megvilágosodott arca, a lélek lámpájától belülről megvilágosodván, egy mártir legfölségesebb fejét ábrázolta előmbe; és egy szőke selyemhajú, női termetű, olvadó kék szemű ifjú ég felé fordított arccal, ki az apostol Szent Jánosra emlékeztetett, midőn az munkáját a mennyei jelenésekről írta; egy fekete hajú, bőrű s tűzszemű férfiú pedig ama extatikus látnokhoz hasonlított, ki feledve földet, időt, tért, lelki tekintetével a legmesszebb csillagokon túl jár, s mulatni, örvendeni látszik közlésében az istenségnek, kiben felolvadni óhajt.
Midőn végre a kerengés, szédelgés, szent őrjöngés, mert mi egyébnek nevezzem? - tetőpontját érte el, s a felénk, nézők felé hűs szellőt verő fehér szoknyák hihetetlen sebes lebegése oly fokra hágott, hogy a nézőnek káprázó szeme és gondolata azt vélte, miképp előtte ködalakok szárnyas csoportozata zavarong; hol egy, hol más dervis, s apródonkint csaknem valamennyi megállapodék, térdre esett, arcra borult, s egy kolostori szolga köpenyt terítvén reá, jöve a seik s mindenik fölött bizonyos misztikus szavakat áldásképp mormolt el. Ezután újra fölkelvén, köpenyeiket magokra ölték, s ismételvén körsétájokat a seik előtt, azon rendben, mint jöttek, párosával a teremből eltávoztak.
Mi a zenét s a dallamot illeti, az egy európai fülnek szokatlan, durva, lármás, vad, eleinte tehát kellemetlen, de egyszersmind erőteljes, szilaj, csodálatos; és mivel ezenkívül mély panaszt lehellő, keservet kiáltozó, nehéz fájdalommal teljes; mivel folytonos, szakadatlan; mivel kevés változattal az alap-motívum ismét és újra visszakerül, mint egy erős tábor, mely ostromait állhatatosan megújítja: végre e zene a hallgató lelkét ellenállhatlanul megragadja, mint martalékát éles körmeivel a kegyetlen oroszlán. E szörnyen szép s kegyetlenül érzékeny zenének hosszú hallgatásához hozzá járulván ama szédítő kerengés tartós nézelése, fejem is el kezdett bódulni, minden táncolt bennem, velem, körülem, még az épület is, láttam képeket, alakokat, álmokat, miket azelőtt soha nem ismertem, egy fényes köd homálya borult szemeimre -, de melyen keresztül én nem láthattam, ki tudja mit láttam volna mögötte, ha szemeim hozzá szokva lettek volna? A dervisek érzéseiről tehát én nem merek ítélni, sok élv van az életben, mi kezdetben kín, sőt mik eleinte a legundorítóbbak, azokban leljük utóbb a legtartósb s legkívánatosb kéjeket.
Égető nyári nap lévén, öreg dervis barátommal hűs alkonyi léget szívni az európai Édesvizekhez menénk, hol a szultánnak egy gyönyörű mezei laka s egy szép nagy kerte van. Egész este a dervisek szertartása volt beszélgetésünknek tárgya. "Ne hidd, mondá ő, hogy e kerengés jelentés nélkül van, szimbóluma az a felekezet két nagy misztériumának. A körszerű forgás jelenti, hogy e felekezet Isten mindenütt jelenlétét elismeri s keresi a hozzájuthatást, míg a kerengésbeni eléhaladás képe az ember menetelének az életen keresztül, mely ti. az ember járása, kezdetben gyönge és lassú, később feltartózhatlan sebességgel tovább siet, míg a halál által rögtön félbeszakasztatik. Egyszersmind képes kifejezése azok nemes lemondásának, kik nem gondolván a világi dolgokkal, magokat kizárólag Isten szolgálatára szentelik. A jobb kar kiterjesztése felfordított tenyérrel jelenti a mennyei jók kérését, a bal kar kinyújtása lefordított tenyérrel azt akarja mondani, hogy a földieket másoknak engedik, ezért nevezik magokat koldusoknak, szegényeknek… Minek ez igazságot ekképp elfátyolozni? De melyik vallásban van ez másképp? Én szinte nem értém a katolikusok miséiben előforduló számos mozdulatok s jelenetek érdekes jelentéseit, míg azokat nekem utazásim közben egy tiszteletreméltó pap részletesen meg nem magyarázta. Az embereknek két rende van, egyik áll azokból, kiket ilyen külső szertartás és az írott törvény vezet, másik áll azokból, kiket pusztán Isten belső szeretete vezérel; ez utóbbi egyenesen Isten népe, s ez azon tökély, mire az igaz dervis lelkében törekszik. Alkalmasint legjobb lenne nem burkolni be az igazságokat, miket az emberiségnek ismernie kell, mint a jótevő napot nem, s mint evangeliumtok bölcsen megjegyzi: "mit használ a világosság, mely véka alá van rejtve?"
Azon észrevételt tevém én, miképp kerengéssel, tánccal stb. istent imádni különös és szokatlan. Válaszolá: "Meglehet, hogy különös és szokatlan, de bizony nem természetellenes. Indiában ez divatozik ősidők óta. Vad népeknél, kik a természet ölén élnek, mindenütt nyoma van. A művelt görögök ekképp imádák isteneiket. És jelenleg is Észak-Amerikában a shakerek keresztyén felekezete nem tért-e vissza e szokáshoz? Melyik tagját az embernek nem teremté Isten? Melyik nem volna egyképpen méltó az ő imádását kifejezni? Melyiknek tiltá meg, hogy vele az ő tisztelete ki ne fejeztessék? Szem, száj, fej, kéz, láb, szó és hang, s ezeknek illendő használata sokkal természetesb s méltóbb tolmácsai az ő dícséretének, mint egy faragott kép, egy öntött pohár, egy réz- vagy fa-hangszer, mely érzéketlen vak eszköz, és a gondolkodó s érző emberi testenek nem tagja. Minden botrányos, mihez nem szoktunk, de egy szokás sem az, mi a természettel nem ellenkezvén, az ész vizsgálatát kiállja."
Megvallom - felelém a dervisnek a kerengést illedelmesnek találtam, hasonló az a villik szellemi táncához, ezzel a szokás végre megbarátkoztathat; de az ordítók kegyetlen szertartása botrányos marad, Isten úgy nem kívánhat tiszteltetni. "Tökéletes igaza van önnek - mondá az öreg. - Ez nem más, mint a corybantok dühös tánca a régi görögöknél, melyet a phrygek "cubeboi"-nak neveztek; még a zene is megegyezik azon leírással, melyet róla a régéi íróknál találunk. Ábrázolni akarván a phrygek azon fájdalmat, melyet Cybéle érzett Átysz halálán, addig s oly indulattal táncoltak amaz istennő szobra körül, míg egy szent düh meglepvén őket, ez ihlett állapotban képesek lőnek magokon mindenféle sebeket ejteni, anélkül, hogy fájdalmat éreztek volna. Akarja ön tudni, mi ez valóban? Egy magnetikus állapot, melyet a keletiek az Isten imádására felhasználnak; a népnek csodálatos, de a bölcsnek nem. Ön bizonyosan sokszor tanúja volt Nyugaton, hogy álomjárókat a magnetizáló oly cataleptikus állapotba helyez, melyben az nemcsak orgánumait elveszti, nemcsak az orgánumok helyet cserélnek, a szem hall, a fül s has lát, nemcsak szúrást állnak ki, vért nem vesztve s fájdalmat nem érezve, de vérütésök megáll s testöknek súlya hol nő, hol fogy, szóval, rá nézve a természet törvényei megszűnnek vagy elváltoznak. Mi önöknél új s kezd egy tudományképp műveltetni, az Keleten ősrégi titokteljes hagyomány, mely egyes családoknál, szerzetes felekezeteknél firól fira száll, tartatván e teljesen nem értett, de tüneményeiben ismert bűerő Isten kiváló kegyelmének, melyet közülök némely alkalmaz betegek gyógyítására, más ez extatikus állapotban istenneli közlekedést vél rejleni; mindenesetre Kelet lángképzeletű népét, mely a miszticizmusra oly hajlandó, elbájolja a lélek azon csodateljes hatalma, minél fogva az magát a test földi kéjeitől, kínjaitól, gyarlóságaitól függetlenné bírja tenni. Az ordító dervisek a mi magnetikusaink, tanítványai indus fakíroknak s egyiptomi puszták keresztyén remetéinek; ha utazni fog ön, mint szándéka van, Ázsiában, s vizsgálódni fog gondosan, nemcsak indus borbélyokban fog a magnetizálás tudatlan, de nagy mestereire találni, hanem nagy részére azon csodálatos tüneményeknek, mikez az ó-világnak az amerikai asztalkopogtató s lélekidőző, úgynevezett spiritualisták újabban fölfedeztek. Ez egyébiránt csak azt bizonyítja, hogy az emberi természet mindenütt ugyanaz, s hogy a keleti emberiség a teremtés mély titkainak ellesésében Nyugatot mindig megelőzte. Mi találjuk meg a magvat, de ti vetitek el, s nektek virágzik és gyümölcsözik."

 


XVI. Egy sír a szkutarii temetőben. Beszélgetésem Ali dervissel az izlámról. Ellenvetéseim. Ő felel s koránbeli idézetekkel magyarázza annak főbb ágazatait

Ha utazónak valahol nehéz magát a várost, a népet s ennek szellemét kiismerni, ez főleg Sztambulban s a török népnél nehéz. A nyelvbeli járatlansághoz járul, hogy akár a göröghöz s örményhez, akár a zsidóhoz fordulsz felvilágosításokért, mindezek költött és igaz adatok és események vegyítékével halmoznak el, mit egészen elhinni lehetetlen, s egészen elvetni is. Ezért én igen örültem a véletlennek, mely ama művelt emír-dervissel megismerkedtetett, abból, mit tőle s amazoktól hallék, meglehetősen képes voltam a valót kitudni.
Egész napokat tölték én kellemes társaságában. Magyarul, franciául, olaszul váltva beszélénk, aszerint, amint melyikben akadt nyelvünkre az alkalmas szó és kifejezés. Gyakran ő vala a kérdező, mivel ő Nyugatot inkább könyvekből, semmint életből ismervén, sokat tudott, mit nem értett, sok dolog volt, mi iránt felvilágosítást kívánt; mindenre készséggel felelék neki, hogy ez által viszont igényt szerezzek, a sor rám jövén, tartalék nélkül kérdezősködhetni tőle a keleti világ oly érdekes oldalairól. Mi sem szakítá félbe társalgásunkat, mint az imádság órája: de midőn ez elérkezett, mindig elhallgatott, s lelkiismeretesen végezé könyörgését, megmosakodván, s egy hajlongást sem mulasztván el; sőt, ő hosszasabban imádkozék, semmint szokás, úgy vettem észre, őnála az imádság ideje egyszersmind az elmélkedésé is volt; - még most is látom a komoly s méltóságos ábrázatot, hosszú szakállával, halvány arccal, ábrándos szemekkel ülni mellettem a szőnyegeken, néha mozdulatlanul mint egy képszobor, s tudást nem véve rólam s mi körülte történt, mintha ily pillanatokban lelkileg nem a földön volt volna.
Egy bizodalmasb órában megjegyzést találék tenni az iránt, hogy ő is oly szigorúan megtartja a könyörgés külső és így nem lényeges szertartásait. Azonban alig mondtam ki, már megbántam, de már késő volt. Arcában egy vonáska sem változott meg, s a bölcs hideg nyugalmával ezeket mondá: "Mint gyermek így szokám meg a könyörgést, és mint férfiú így folytatom. A szokás végre természetünkké válik. És miért változtatnám meg? Valami modorban csak kell elvégezni, s melyik a legjobb, ki tudja? És egyik miért jobb a másiknál, szinte ki tudja? Azt mondják, az égi csillagok könyörgése valami bájos szimfóniából áll, melyet forgásuk idéz elő s emberi fül nem hallhat, az erdőé zúgásból, a tengeré ragyogásból, a rózsáé illatból, a csalogányé énekből, a sasé fölpillantásból a nap felé… szóval minden teremtmény: fű, fa, állat, kő, víz saját módja szerint dicsőíti Istent; csak a népek s nemzetek, csak a szabad ember bír e részben is tehetséggel különbféleképp dicsőíteni az urat -, ti térdelve, mi arcra borulva,mások másképp imádkoznak, azt hiszem, istennek mindegy, mindenesetre csak ő tudja, melyik mód neki a legkedvesb."
E napon történt, hogy a szkutarii temetőbe újra együtt menénk. E ciprus-rengetegben már sokáig mendegélénk, midőn ő hirtelen megállapodék, egy nagy sírra leült, és inte, ülnék le én is. Ez itt atyám sírja, mondá ő nyugalmas, de komoly arccal. Ő a maga idejében hatalmas basa és gazdag úr volt, élt jót téve, áldva halt meg. Ő itt az ázsiai oldalon kívánt eltemettetni, sokszor mondogatván nekünk gyermekeinek - hatan valánk -, ez a mi földünk marad örökre, nekünk ezt Isten maga mérte ki. Ő a basák újabb szokása szerint nem akart magának fényes mauzóleumot építtetni. Akárhova teszed a testet, mi vízből, földből, légből áll, az a vízzel, földdel léggel egyesülni fog, mert ez a természet örök törvénye. Tehát nekem, kedves fiam - monda - ne csináltass ezüst koporsót, ha te nem, más kivetné belőle poromat, ezt nem érezzük ugyan, de képzelni fáj, se márvány boltban ne őriztess, meggátolna a galambok kedves szólását hallanom, s aztán a márványhoz is hozzá nyúlnak; ha mégis kúthoz használnák, mely pusztákon szomjas vándornak enyhítő vizet ád; rézkoporsóba se tétess - ah, mert sejtem, nem sokára minden ércre szükségetek lesz ágyúitokhoz, hogy Sztambult, a gyönyör e városát, mely mint a paradicsombul egy hely virít a földön, megoltalmazhassátok. Tétess közönséges sírba, a nép közé, zöld ciprus alá, zúgó szökőkút mellé, úgyis porrá kell lennem, mi voltam az élet előtt. Amit óhajtok, egyedül abból áll, hogy te, szeretett fiam néha-néha, talán halálom napján, jönnél el ide s ülnél le síromra - meglehet, hogy semmit nem fogok róla tudni, de most édes e gondolat nekem. Az ember a földön halála után csupán addig él, míg azok élnek, kik ismerték és szerették."
E szavak után a dervis imádkozva borult le a sírhalomra s e megható helyzetben mintegy fél óráig maradván, derült tekintettel kele föl, mintha megszenvedett, de egyszersmind ki is pihent volna.
Azonközben én csendesen s némán ülék mellette, mint némán álltak körültem a magas ciprusok, a sírok e szomorú árbocai, melyek itt keleten messze felnyúlva hirdetik a helyet, hol az emberi élet hajói törést szenvedve romokban hevernek.
Fölkelvén, egy pár fejezetet mormolva olvasott el a Koránból, mely zöld bőrbe ezüst kapoccsal volt kötve, s gyönyörű kalligrafiával volt írva. Ára legalább 5000 frank lehetett. A törökök a szépírásban épp oly nagy mesterek, mint mi a nyomtatásban vagyunk; a kalligrafia nálok oly dicsőséges művészet, melyre egynél több szultán törekedett. Annál nehezebb művészet ez, mivel a töröknél többféle írásmód van, egy a nesszik, ezt csupán a Koránra, szuluz, ezt a feliratokra, diváni, ezt a hivatalos, tálik, ezt a bírói, sziakát, ezt a finánc, - végre reka, ezt a magány-iratoknál használják.
Megvallom, én a Koránt akkor még nem olvasván, az izlamról igen hiányos ismeretem vala; mások ítéleteiből képezék magamnak róla némi fogalmat; azonban bizodalmas beszélgetés közben nem tartózkodám némi észrevételeket tenni: hogy a Korán a török nemzet előhaladásának akadálya, hogy tudományban, iparban, műveltségben minden tökéletesedést lehetetlenné tesz, hogy nemzet, melynek vallási és polgári törvénykönyve egy örök tespedésre van kárhoztatva, hogy vallásnak, mely türelmetlenséget s taliót hirdet, nincs jövője, hogy vallás, mely paradicsomát érzéki kéjekkel festi, vastag materializmusra mutat, emlékezem, hogy szóltam a poligamiáról, fatalizmusról és sok olyanról, mit okkal vagy ok nélkül az izlam ellen felhozni szoktak.
Vádoló észrevételeimet a tisztes öreg nyugottan hallgatá, s némi gondolkodás után hosszú szakállát végig simogatván, mondá: "Ön éppen úgy beszél az izlamról, mint a legtöbb török szokott a keresztyén vallásról szólni. Igen egyszerű az oka: ki a tárgyat nem ismeri, az mások ítéletét mondogatja vissza. Hogyan állíthatja ön, hogy a Koránnál nincs haladás? Elfeledé, mit a minap mondtam, ti. azt, hogyan nyilatkozik a Korán a tudományokról? Mi nagy becsben voltak a tudósok Keleten kezdet óta? És mi sok tudományban, különösen természetiekben valának úttörők a muzulmánok? Az észt, mi minden ismeret s tudomány kútfeje, Mohamed fő polcra helyezi, Mózes teremtési rendétől eltérőleg mondván: "első volt, mit isten teremtett, az ész." Ha éppen kívánja ön, nem kerülöm a vitát, de mindenesetre megjegyzem, hogy amit mondani fogok, nem vád a keresztyénség ellen, hanem igazolás az izlam mellett.
Azt állítá ön, miképp a Korán türelmetlenséget hirdet? A vád súlyos volna, ha állna, mert a türelem minden vallás isteni eredetének próbaköve. A katholika, sőt a görög egyház is azt tanítja: az egyház kebelén kívül nincs üdvösség. E tan kárhozatra küldi a többi keresztyén felekezeteket mind, azt nem is említem, hogy a muzulmán embernek is alig, a Korán még csak tisztességes könyvnek sem tartatik.
A Korán sokkal türelmesb. Mit tanít Mózesről, mit Jézusról, mit Máriáról és a Bibliáról? Elolvastam a főbb helyeket. - És nagy ügyességgel lapozta végig a Koránt, pontosan ráfordítván a helyre, mit keresett, de én azt hiszem, könyv nélkül tudta, mi derviseknél nem ritka eset. Kérem, hallja ön:
"Az angyalok mondák Máriának: isten téged magának kiválasztott, ő téged mentté tőn minden szennytől, ő a mindenség asszonyai közül téged választott ki (Korán, III. Fejezet 37. vers)."
"Ó Mária, légy Urad, Istened iránt kegyes, borulj arcra és hajtsd meg térdeidet azokkal, kik térdet hajtanak (III. F. 38.v.)."
"Az angyalok mondák Máriának: Isten üzeni neked az ő igéjét. Ő Messiásnak, Jézusnak, Mária fiának nevezendi magát, dicső e világban és a másikban, és egy az Isten közelében lévők közül (III. F. 39.v.)."
"Mert ő szólni fog az emberekhez, mint gyermek a bölcsőben, s mint meglett ember, és ő egy lesz az igazak közül (III. F. 41.v.)."
"Uram - felelé Mária - miképp lenne nekem fiam? Én hozzám egy ember sem közelített. Ez így van, válaszolta az angyal, Isten teremt, amit akar. Ő mondja: legyen és megvan (III. F. 42.v.)."
"Ő tudtára adja neki az írást és bölcsességet, Mózes öt könyvét és az evangeliumot. Jézus lesz ő követe Izrael népénél. Mondandja nekiek: jövök hozzátok, kísértetve az Úrnak jelei által. A sárból madarat képezek, ráfuvallok és Isten segedelméből a madár élni fog; a vakon szülöttet meggyógyítom és a bélpoklost; Isten engedelmével a holtat feltámasztom, megmondom, amit enni fogtok, és ami rejtve van hajlékaitokban. Mind ez megannyi jelül szolgáljon tinektek, ha van hitetek (III. F. 43.v.)."
"Jézus mihamar észrevette a zsidók hitetlenségét. Fölkiálta: ki lesz nekem segedelmem Isten ösvényén? Mi - felelének az apostolok -, mi leszünk segítőid Isten ösvényén. Mi hiszünk Istenben és te bizonyságot teszesz mellettünk, hogy mi egészen benne bizakodunk (III. F. 45.v.)."
"A zsidók ármánykodni kezdtek Jézus ellen, Isten pedig ellenök, és isten a leghatalmasb (III. F.47.v.)."
"Valóban én (Isten) szenvedtettem veled a halált, én vagyok az, ki magamhoz fölemellek, ki azokat, akik téged követnek, fölébe helyzem a hitetleneknek a föltámadás napján. Ti mind keblembe tértek vissza, és én megítélem azt, amiben egymástól eltértek (III. F. 48.v.)."
"Jézus az Isten szemei előtt az, ami Ádám. Isten őt porbul alkotá, és azután mondá: légy és megvolt (III. F. 52.v.)."
"Mondják (a zsidók) mi megöltük Messiást, Jézust, fiát Máriának, Istennek apostolát. Nem, ők nem ölték meg őt, ők őt nem feszítették fel; egy hozzá hasonló ember téteték helyére, és akik vitatkozának e fölött, azok magok is kétségeskedtek. Bizonyos tudásuk róla nem volt, csak véleményök. Ők nem ölték meg őt valósággal. Isten magához emelte őt, Isten hatalmas és bölcs (IV. F. 156.v.)."
"Mondjátok: mi hiszünk Istenben és mindabban, ki hozzánk felülről küldetett, Ábrahámban és Izmáelben, Izsákban, Jákóbban és a tizenkét nemzetségben; mi hiszünk az írásokban, melyeket a prófétáknak az Úr felfedezett, mi nem teszünk köztünk különbséget, mi Istenre bízzuk magunkat (II. F. 130.v.)."
"Te (Mohamed) meg fogod látni, hogy a legdühösb gyűlölséggel a hívők ellen a zsidók viseltetnek és a bálványimádók, és hogy őket szeretni leghajlandóbbak azok, kik magokat keresztyéneknek nevezik (V. F. 85.v.)."
"Ő megállapított egy vallást, melyet ajánlott Noénak, ugyanazt, melyet neked is felfedezett ó Mohamed, ugyanazt, melyet ajánlának Ábrahámnak, Mózesnek, Jézusnak, mondván nekiek: kövessétek e vallást és felekezetekre ne szakadjatok. E vallás a bálványimádóknak türhetetlen (XLII. F. 11.v.)."
"Valóban, azok, akik hisznek és azok, kik követik a zsidó és a keresztyén és a szabén vallást, szóval minden, ki hisz Istenben, feltámadásban, és ki jócselekedetekben gyakorolja magát, mindezek jutalmát veszik az Úrtól, a félelem őket nem szállja meg, és nekiek nem lesz bántalmok (II. F.59.v.),"
Íme ily méltányolva szól a Korán Mózesről és a Bibliáról, Jézusról és a keresztyén vallásról; Mohamed elismeri szent könyveitek égi eredetét, a magáét nem ellenébe, de mellé állítja, mint mely legkésőbbi levén, azokat kiegészíti. Bölcs türelmetlenségének azonban legfényesb tanúságai a következő helyek:
"Semmi kényszerítés a hit dolgában. Az igaz utat a tévelytől eléggé meg lehet különböztetni. (II. F. 257.v.)."
"Ne bántsd azon istenségeket, melyeket mások az igaz Isten kirekesztésével hívnak segedelmül, ne bántsd, hogy tudatlanságukban ők viszont Istent ne sértsék. Minden népnek mi ekképp mértük ki cselekedeteit. Később visszatérnek Urokhoz, ki emlékezetökben idézi, amit cselekedtek (IV. F. 108.v.)."
"Istennek ösvényére az embereket hívd bölcsesség és szíves intések által: ha velök vitába ereszkedel, azt a legtisztességesb módon tedd, mivel urad azokat legjobban ismeri, kik ösvényéről eltérnek, és kik az igaz úton járnak (XVI. F. 136.v.)."
Ez mind igen szép -, jegyzém meg -, de megtartjátok-e?
És ti - kérdé a dervis -, vagytok oly türelmesek, mint Jézus hirdeté? Felekezeteitek nem vívtak-e egymás közt kegyetlen harcokat? A kérdés nem az, milyenek a keresztyének és milyenek a muzulmánok, hanem: mit tanít az Evangelium és mit a Korán? Ha e két isteni követ tanítványai vallásharcot századokon át küzdtek egymással, valóban ne az Evangeliumot s ne a Koránt okozzuk; mindkettőnek parancsa, követői által egyképpen megtöretett.
Megvallom, erre nem tudván válaszolni, hallgaték, hanem más téren keresém ellenvetésimet, ti. hogy Mohamed magát prófétának nevezé, hogy csodákat beszélnek róla, hogy ketté metszé a holdat s mind a hét eget beutazá annyi idő alatt míg a szem egyet pillant, s hozzátevém végre, miképpen nem hihetem, hogy Mohamed erkölcsi tanai a Jézuséinak tiszta magasságára emelkedtek volna.
Mohamed csodatételei? Melyik egyház bővelkedik annyi csodákkal, mint a keresztyén? És ha csoda történhetik Palesztinában és Európában, miért nem Arábiában? S ha a zsidóknál, miért nem nálunk? Nem mindnyájan isten teremtményei vagyunk-e? Nem együtt valánk-e önnel Balüklüben a minap, megnézni ama görög egyházat, hol a pópák egy forrásban úszkáló sült halakat mutogatnak mindennap? Sőt éppen ellenkezőleg, Mohamed hirdeté, hogy Mózes és Jézus csodákat tőnek, de magáról ezt soha nem állítá, mondván: "Nekem nincs más hatalmam, mint tanítani titeket arra, mi istentől jő, és meghozni nektek az ő küldeményeit." - (LXXII. F. 24.v.) - Tovább: "Én ember vagyok, hozzátok hasonló, csakhogy nekem téteték a fölfedezés, miképpen nincs csak egy Isten (XVII. F. 110.v.)."
Olvastam Bibliátokat én is. Előttünk az becses, igen becses könyv, hiszen maga Mohamed azt mondá, hogy: a Korán csak megerősíti az írásokat, mik azt megelőzték, ti. Mózes öt könyvét és az Evangeliumot, miket Isten azért külde le, hogy az embereknek irányul szolgálnának (III. F. 2.v.). De a Korán erkölcsparancsai nem is állnak mögöttök; íme, néhány helyet belőle felolvasok:
"Ó halandók, mi titeket egy férfiból és egy asszonyból származtattunk, mi titeket családokra és nemzetségekre osztottunk le, avégre, hogy egymást ismernétek. Isten előtt közületek az a legméltóbb, ki őt leginkább féli (XLXIX. F. 10.v)."
"Isten rendeli az igazságot és jótékonyságot, a bőkezűséget a szülék iránt; ő tiltja a paráznaságot és méltatlanságot és igaztalanságot; ő int titeket, hogy gondolkodjatok (XVI. F.92.v.)."
"Isten rendelte, ő kívüle mást nem imádni, szépen viselni magatokat atyátok és anyátok iránt, akár egyik érte el a vénséget, akár mindkettő, és veletek egy födél alatt lakik. Őrizkedjetek irántok mutatni megvetést és őket szemrehányással illetni.Tisztelettel szóljatok hozzájok (XVII. F. 24.v.)."
"Légy alázatos és gyöngéd irántok, ekképpen fohászkodván Istenhez: Uram, könyörülj rajtok, ők neveltek engem gyermekségemben (XVII. F. 25.v.)."
"Atyádfiainak add meg, mivel nekik tartozol, mint a szegénynek is, mint az utasnak is, és ne légy tékozló (XVII. F. 28.v.)."
"Ha eltávozol azoktól, kik szükségben vannak, anélkül, hogy segítenéd, legalább szólj velök nyájasan (XVII. F. 30.v.)."
"Ó hívők, hiábanvalókká alamizsnátokat ne tegyétek dorgálás, vagy más rossz cselekedet által, mint cselekszik az, ki puszta mutogatásból ajándékoz, ki nem hisz Istenben és feltámadásban. Az ilyen hasonlít egy szirtes parthoz, mely porral elboríttatott, rá ömöl a rohanó zápor s marad egy sor szirt. Az ilyen emberek cselekedete haszon nélküli (II. F. 266.v)"
"Az alamizsna a könyörületes Isten kezét előbb érinti, mint a szegénynek markába jutna (II. F. 265.v)."
"Az erény nem abban áll, hogy ábrázattal keletnek vagy nyugotnak fordultok; erényesek azok, kik hisznek Istenben, a feltámadásban, az angyalokban, az írásban és a prófétákban, kik Isten szerelmeért segélyt nyújtnak véreiknek, az árváknak, az utasoknak és azoknak, kik azt kérik; akik a foglyokat kiváltják, az imádságot könyörgik, alamizsnát adnak, mire magokat kötelezték, azt teljesítik, türelmesek viszontagságban, a nehéz napokban és az üldöztetés idejében. Ezek az igazak és intenfélők (II. F. 171.v.)."
"Midőn mi (Isten) Izrael népével szövetségre létünk, mondók nekiek: imádjatok csak egy Istent, jól bánjatok apáitokkal, anyáitokkal, rokonaitokkal és a szegényekkel; ne szóljatok másképpen, mint jóságosan az emberekkel; pontosan végezzétek imátokat, osztogassatok alamizsnát (II. F. 77.v.)."
"Mondd nekiek: Járuljatok ide, és én elfogom olvasni, amit az Úr néktek megtiltott: semmi lényt ne helyezzetek melléje, atyáitokkal és anyáitokkal nemeslelküleg bánjatok, gyermekeiteket az inségnek miatta meg ne öljétek, mi adunk nektek enni, mint nekiek is; úgy külsőleg, mint belsőleg tartózkodjatok minden tisztátlanságtól (VI. F. 152.v.)."
"Ne illessétek az árva vagyonát, kivéve ha általa hasznát öregbíthetnétek, és ezt csak addig, míg érett korra jutott. A mértéket töltsétek meg, és igaz súllyal mérjetek. Midőn ítéltek, igazságos legyen az, habár atyafia irányában is. Legyetek hívei az Úrral való szövetségnek (VI. F. 153.v.)."
"Azok, kik az uzsora gyümölcséből élnek, a föltámadás napján úgy kelnek föl, mint kik a sátán érintése által megfertőztettek (II. F. 276.v.)."
"Isten az uzsorát megsemmisíti, az alamizsnáért pedig jutalmat ád (II. F. 277.v.)."
"Ó hívők, féljétek Istent, s ami még az uzsorából nálatok van, osszátok ki, ha hívők vagytok (II. F. 278.v.)."
"Ha adóstok nem bír fizetni, várjatok, míg állapota javuland. Ha tartozását elengeditek, rátok nézve annál nagyobb érdem lesz, ha ugyan gondolkodtok (II. F. 280.v.)."
"Egy tisztességes szó, a sértés elfeledése többet ér azon alamizsnánál, mely után egy rossz cselekedet következik (II. F. 265.v.)."
"Ne öljetek embert, mert Isten eltiltá, kivéve ha az igazságszolgáltatás követeli (VI. F. 52.v.)."
"Törvényül írtuk Izrael népének: aki egy embert megöl anélkül, hogy az gyilkolt vagy rabolt volna, úgy tekintessék, mint az emberi nemzet gyilkosa, és aki egy embernek életét visszaadta, úgy tekintessék, mint az, aki az emberi nemzetnek adta vissza életét (V. F. 35.v.)."
Mi a taliot illeti - folytatá a dervis - a Koránban a
gyilkosságról részletes intézkedés van. Azt mondja a próféta: "Isten a zsidóknak egykor azt hagyta meg, lélekért lélek, szemért szem, orrért orr, fülért fül, fogért fog; most általam azt rendeli: aki a bűntetésnek bírságát megkapván, alamizsnára fordítja, az jót cselekszik (V. F. 49.v.). Aki szándékosan öl, arra a pokol várakozik, ki szándéktalanul, az egy rabszolga felszabadításával s a megölt családjának javára esendő díj lefizetésével fog lakolni (IV. F.94-95.v.)."
Azt hiszem, ily enyhe szellemben írt bűntető törvénykönyvvel kevés európai nemzet dicsekszik jelenleg is.
A keresztyén vallás erkölcsi parancsai között mint páratlan említtetik az, melyben Jézus mondja: "Szeresd felebarátodat, mint tennen magadat", és az: a rosszat is jóval fizesd; és egy harmadik: (Máté V. 44) "Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok, kik titeket átkoznak, tegyetek jót azokkal, kik titeket gyűlölnek, imádkozzatok azokért, kik titeket sértenek és üldöznek; én pedig mondom nektek, hogy a rossznak ne próbáljatok ellentállani, hanem midőn valaki téged jobb arcodon megcsap, tartsd oda neki a balt is."
- Ilyen tökélyt, türelmet, önmegtagadást húsból s vérből alkotott embertől várni vajon lehet-e? - Az más kérdés - mondá a dervis -, de mindenesetre találni hasonló mondatokra a Koránban is, például:
"Midőn a vett bántalmakért bosszút állsz, cselekedd, hogy az arányban legyen azokkal, miket szenvedtél. De ha jobbnak ítéled azokat békével tűrnöd, az hasznosb lesz azoknak, akik békével tűrnek (XVI. F. 127.v.)."
"A rosszért jóval fizess (XXIII. F. 98.v.)."
"A rossz és jó egyenlő lépést nem tarthatnak. A rosszért fizess jóval, s látni fogod elleneidet oltalmazóiddá válni (XLI. F. 34.v.)"
"De e tökélyre csak az állhatatos vergődhetik, erre csak a boldog fog vergődhetni (XLI. F. 35.v.)"
És miképp állíthatá ön (folytatá az öreg, ki beszédében mindinkább szónokibb hangot vőn fel, s tüzesülő szemei szokatlan fénnyel ragyogtak), hogy a Korán mint vallás, merő képzelődés, s a muzulmán paradicsom érzéki gyönyörök összege? A keresztyén vallás lehet végcéljában sanyarúbb, de eszközeiben nem. Elfelejté ön az öt könyörgést naponkint és az öt mosakodást, a ramazán nagy böjtöt harminc napon át, és a tartózkodás számos több napjait? Elfelejté, hogy nálunk alig vannak ünnepek, mi önöknél sok helyt a hivalkodás ideje; hogy a tápla nálunk szűk, mértékletes, sok apró szabályok által korlátoltatván? Elfelejté, hogy a borital, a játékok, színpadok nálunk tiltottak?
Mi a jövendő életet illeti, róla ama balítélet önöknél onnan eredt, mivel nálunk keletieknél szokás képekben, hasonlatokban, parabolákban beszélni, s ti ezt szó szerinti értelemben veszítek. De ilyen képekkel s parabolákkal nincs-e tele a Biblia? Azonban ti - monda - bennök nem a kült, hanem jelentését, tartalmát nézitek; de hát miért magyarázzátok másképpen a Korán allegóriai nyelvét? Higyjétek nekem, így véve, mind a két könyv, sőt minden keleti elmemű, melyben gyümölcs és virág, bölcsesség és poézis belsőleg egybefonódik, telve értetlenségekkel, ellenmondásokkal nevetségekkel, sőt botrányokkal. De legjobb lesz önnek szórul szóra elolvasnom a Koránbul azt, mi a jövendő életre vonatkozik, figyeljen rá és ítéljen önmaga:
"Midőn végeztétek az isteni szolgálatot, őrizzétek meg Isten emlékezetét, mint őriztétek atyáitokét, sőt még inkább. Vannak emberek, kik mondják: Uram a javakból részünket add ki e világon. Ezeknek nem lesz osztályrészök a jövő életben (II. F. 96.v.)."
"A javak, miket itt lenn osztályul kaptál, nem egyéb mint egy ideiglenes élv e világon és ennek mintegy ékessége; de az, mi Istennél van tartalékban, többet ér és ez tartósabb (XXVIII. F. 60.v.)."
"A gyönyör kedvelése, mint a nőkéé, mint a gyermekekéé, az arany és ezüst kincshalmaz, a büszke lovak, a nyájak, a mezők, mind szépeknek tetszenek az emberek előtt, de mindezek merő ideiglenes élvei a világnak; a boldog menedék Isten körül van (III. F.2. v.)."
"Jőni fog a nap, mikor minden lélek magáért fog szólani, és mikor jutalmaztatni fog aszerint amint cselekedett, amidőn senkivel sem fog igazságtalanság történni (XVI. F. 112.v.)"
"A jövő életbeli hajlékot azoknak adjuk, kik nem igyekeznek mások fölébe emelkedni, sem rosszat nem cselekszenek. E boldog vég a kegyes emberek számára van fenntartva (XXVIII. F. 83.v.)."
"Mondd: hirdethetnék-e azoknak, kik engem félnek, valami jobbat? Teremtőjöknél ők kertekre fognak találni, melyeket folyamok öntöznek végig, hol lakni fognak mindenha; és találni fognak nőkre minden szennytől mentekre, és megelégedésre Istennél (III. F. 2.v.)."
"Bevezettetnek Éden kertébe, mint atyáik, mint hitveseik, mint gyermekeik, akik igazak voltak. Ott látogatásaikra angyalok jőnek, kik betódulnak valamennyi kapukon (XIII. F. 23.v.)."
"Ekképp köszöntve őket: béke legyen veletek, mivel állhatatosak valátok; mi édes lakni az örök palotában! (XIII. F. 24.v.)."
"Körben fog járni a kehely, mely nem szülend sem illetlen szót, sem bűnre nem szolgáltat alkalmat (LII. F. 23.v.)."
"Körültök járnak ifjú szolgák, hasonlók a gyöngyökhöz, melyek csigáikból kipillantanak (LII. F. 24.v.)."
De hallgassa meg ön a LXXVIII. fejezetet, ez rövid, és az egész a feltámadásrul szól:
"Ők kérdezik egymást
A nagy napról,
Mely fölött tusakodnak egymással.
Ők meg fogják azt tudni minden bizonnyal.
Igen, meg fogják tudni.
Nem terjesztettük-e ki a földet egy ágy gyanánt?
És a hegyeket, mint annak oszlopait?
Mi titeket teremtettünk,
Mi rendeltük álmaitokban a nyugalmat.
Mi adtuk nektek az éjt, takaró gyanánt.
Mi küldtük a nappalt az életnek eszközéül.
Mi alkottuk fejetök felett a hét erős eget.
Mi függesztettünk oda egy világoló szövétneket.
Mi bocsátunk a felhőkbül vizet nagy bőségben,
Hogy csírázni induljon a mag és növény,
És a fákkal beültetett kert.
Az ítélet napja egy előre megállapított határidő.
Egy napon szólani fog a harsona, és ti tódulni fogtok nagy sokaságban.
Az ég megnyílik és számos kapuk fognak látszani.
A hegyek mozgásnak indulnak és délibábnak fognak tetszeni.
A gyehenna egészen cselvetésekből lesz alkotva;
Lakhelye a gonoszoknak
Hogy ott századokig maradjanak.
Ők ott nem ízlelnek sem húst, sem italt,
Kivéve a forró vizet és a gennyt,
Mint oly jutalmat, milyet tetteik érdemelnek,
Mivel ők soha nem gondoltak arra, hogy számadásaikat végezni kellene,
És tagadták jeleinket, azokat hazugságoknak állítván.
De mi számadásba vettünk és beírtunk mindent.
Tehát ízleljétek most a jutalmat, mi csak öregbíteni fogjuk kínszenvedéseiteket.
Az igazaknak a boldogság lakhelye van feltartva, kertek és szőlőlugasok,
Pártás szűzek kerek kebellel, a boldogokkal egyenlő korúak,
Tölt kelyhek.
Ők ott nem hallanak sem hívságos beszédet, sem hazudságot.
Ezzel jutalmaz meg téged a te Urad,
Az egeknek és a földnek, és ami ezek között van, mind azoknak Ura, a kegyelmes; de ők nem fognak hozzá szót intézni.
Az napon, midőn a szellem (Gábor angyal) és az angyalok sorban fognak állani, senki nem szóland, ha csak az nem, akinek az Irgalmas megengedi, és aki csak azt mondja, ami igazságos.
E nap csalhatatlan nap; aki akarja, az választhatja az utat, mely az Úrhoz vezet.
Mi téged figyelmessé teszünk e lakolás közeledéséről.
Azon napon, midőn az ember látja kezének műveit,
s amidőn a hitetlen fölkiált: bár tetszenék Istennek, hogy volnék por!"
Nem tagadom - felelém - én nem ezt, hanem egy háremi kéj rajzolatát vártam; e tiszta ecset engem meglepett. A jövendő életnek itt egy tündéri ideálképe van adva, hol az élv áll hűsből és árnyból. Ez nem egyéb, mint a földi élet ideálizálása, s a költő-próféta, minden korban s minden népnél, kénytelen a földi élet eszközeivel írni, a nyelv nem adván más szót, mert nem ismer más dolgot -, így jelen meg a kehelyben az ital, de amely nem részegít, így a zöld kert s a zöld kertben az árnyék és
a víz, mely hűst szerez, mi keleti népeknek legfőbb jó, és így a pártás szűz, ki tiszta mint a felpattant csigában a gyöngy, melyet kéz nem illetett.
Ezekhez add hozzá - folytatá az öreg -, hogy Mohamed a hajadonokat, szűzeket, szennyteleneknek nevezi, éppen mint Máriát, Jézus anyját, s ez bizonyítja, mi tökéletes tisztaság eszméjét kapcsolja hozzájok. Természetes, hogy a férfiakat a paradicsomba áttévén, át kelle vinnie a nőket is, annyival inkább, mivel ő előtte a népvélemény őket a férfiakkal egyenlő rangba nem sorozta. De vallásos költőink is a hurikat úgy írják le, mint akik "tiszta fényből" vannak alkotva. Ha van Mohamednek érdeme, egyik legnagyobb, hogy mint a nők erkölcsi becsének helyreállítója, az emberi nemzet e felének mint megváltója lépett föl. A polgári társaságban ő adott nekik illő helyet, s ő volt az, ki nekik régi balítéletek dacára a paradicsomhoz is jogot adott.
De a Korán legfőbb s lényeges tana az egy isten hite. Ezért Mohamed csaknem szenvedélyesen kikel azok ellen, kik mellé társat adnak. Távol legyen tőlem vallásos érzésedet ezzel sérteni, de talán érdekelni fog tudni, e részben ő miként nyilatkozott.
"Isten nem rendeli imádni az angyalokat és a prófétákat. Rendelhette-e ő a hitetlenséget, miután elhatározta: legyetek istenfélők (III. F. 74.v.)."
"Ó ti, kik az iratokat megkaptátok, vallásaitokban ne menjetek túl a mértéken, ne mondjátok Istennek csak azt, ki igaz. A Messiás, a Jézus, Máriának fia, Isten apostola volt és az ige, mit ő Máriába leküldött; ő szellem, mely Istentől jő. Tehát higyjetek istenben és apostolaiban, s ne mondjátok: Szentháromság. Szűnjetek meg ettől. Ez inkább válik üdvességtekre. Mert Isten egyedül való. Távol legyen tőle, hogy neki fia volna. Övé minden, mi mennyekben és földön van. Az ő oltalma elég, és ő nála ügyvivőkre, közbenjárókra nincs szükség (IV. F. 169.v.)."
"A Messiás, Máriának fia, csak apostol (=követ), őt már más apostolok előzték meg. Anyja tiszta volt. Étekkel táplálkoztak ők is (V. F. 79.v.)."
"Hitetlen az, ki mondja: az a Messiás, Máriának fia, Isten. A Messiás nem mondta-e maga: ó Izrael népe, imádjátok Istent, ki az én uram és a tietek (V. F. 76.v.)"14
"Hitetlen az, ki mondja: Isten egy harmadika a háromságnak. Nincs Isten, ha az nem egyedül való (V. F. 77.v.)"
"Ők azt mondják: az irgalmas Istennek nemzett gyermekei vannak. Ti ezzel bűnt szóltok (XIX. F. 91.v.)"
"Kevésbe múlik, hogy e szavakra az egek meg nem nyílnak, a föld meg nem reped és a hegyek össze nem omolnak (XIX. F. 92.v.)"
"Istennek nincs fia, és nincsen más Isten ő mellette; különben mindenik Isten a maga teremtményét pártolná, és egyik magasb lenne a másiknál (XXIII. F. 93.v)"
"Ó emberek, íme parabolában szólok hozzátok, hallgassatok meg. Azok, kiket isten mellett segedelmül hívtok, nem tudnának egy legyet teremteni, ha mindnyájan egyesülnének is, és ha tőlök valamit elvinne egy légy, nem bírnák azt tőle visszaragadni. Az imádó s imádott egyképp tehetetlen. (XXII. F. 72.v)"
Valóban - mondá a dervis - az izlám igen egyszerű s igen gyakorlati vallás, egyszerűbb és gyakorlatibb minden másnál, ezért terjedt el az oly villámsebességgel három világrészben. Parancsait a következő néhány szóba össze lehet foglalni; ki azokon jár, mint Jákob égnek támasztott létráján, minden új fokon egy lépéssel fölebb jut Istenhez. Íme ezek azok: körülmetélés (mi nem kötelező), - mosakodás - tartózkodás - böjt - imádkozás - jótékonyság (mi nálunk kötelező) - zarándoklás Mekkába Ábrahám oltárához - a jövendő élet s ott a megjutalmazás (de úgy, hogy aki jót cselekvék, tízszeres jutalmát veszi, ki rosszat, ennek egyenlő büntetését veendi. IV. F. 161.v. Mi kegyelmes a mi Istenünk!), és végre jön, mi a rendszer, az épület koronája: az egy Isten hite. E hit az, mi Mohamed ajkába az ihletés legmelegebb s legköltőibb szavait adta s fel fogok olvasni néhány verset, nemcsak azért, hogy lássa ön, mi lelkesedve szól ő Istenről, hanem hogy a Korán ékes nyelvéről is bővebb fogalma legyen.

"Mondd: Isten egy van.
Ő az örökkévaló Isten,
Ő nem szült és nem született.
Hozzá hasonló nincs (CXII. F. 1, 2, 3, 4.v)."

"Istentek az egyetlen Isten, nincs kívüle más, ő kegyelmes és irgalmas (II. F. 78.v),"
"Amit én nektek hirdetek, az az igaz. Nincs más Isten Istenen kívül ő a hatalmas, a bölcs (III. F. 55.v.)."
"Isten az, ki magvától a gyümölcsöt elválasztja, ő hozza ki az életet abból, mi holt, és a halált abból, ami él (VI. F. 95.v.)."
"Ő hozza elő a hajnalt, ő rendelte az éjt a nyugalomra, és a Napot és a Holdat az időszámításra (VI. F. 96.v.)."
"Ő az, ki értetek csillagokkal rakta meg az eget, hogy sötétben is mind földön, mind tengereken vezéreltessetek. Mi mindenütt kiterjesztők a jeleket azoknak, kik megértenek (VI. F. 97.v.)."
"Isten adta nektek nyoszolyául a földet, s az egek boltozatait mint egy épület emelte fejetek fölébe; ő az, ki cselekszi, hogy mennyből a vizek alászálljanak, ezek által csiráztatván ki a növényeket, melyek tápláltatástokra rendelvék (II. F. 20.v.)."
"Ezek által hajtatjuk mi ki a növények csiráit, ezek által termesztjük a zöldet, honnan támadnak a magvak, rendezve sorozatban - és a szőlővel beültetett kerteket - és az olajt, és a granátot, melyek egymástól különböznek, és egymáshoz hasonlítanak. Vessetek egy tekintetet gyümölcseikre, nézzétek támadását és érését. Valóban mindebben jel van azoknak, kik megértenek (VI. F. 99.v.)."
"Az egek és a föld teremtésében, a nappalok és az éjszakák változó rendében, a hajók menetelében, melyek a tengeren át inogva járnak hasznos dolgok elhozatala végett az emberek számára, azon vízben, melyet Isten lehoz a mennyből, hogy életét visszaadja az alélt földnek, hol az élő állatok minden fajait elterjesztette, a szelek változatosságában, és a felhőkben, melyek ég és föld között teljesítik a szolgálatot; mind ezekben intés és tanítás foglaltatik azoknak, akik értelemmel bírnak (II. F. 159.v.)."
"Ő az, ki szétterjeszté a földet, ki fölemelte a hegyeket, és képezte a folyamokat, ki a föld minden termékeiben párokat állított elő, ki rendelte, hogy az éjjel födné be a napot. Valóban mind ezekben jel van azoknak, kik elmélkednek (XIII. F. 3.v.)."
"Ő az, ki a villámokat szemetekbe tündökölteti, hogy félelem és remény szálljon meg. Ő az, ki fölviszi az esővel terhelt fellegeket (XIII. F. 13.v.)."
"Dicséreteit hirdeti a mennydörgés, az angyalok remegve magasztalják. Ő szórja a villámokat, és azonközben, míglen vitatkozunk Isten felett, megüti vele azokat, akiket akar -, mert ő végtelen a maga hatalmában (XIII. F. 14.v.)."
"Isten az, ki a mennyeket fölemelte láthatlan oszlopokon, és trónjára felüle. Parancsai alá hajtá a Napot és Holdat, és a csillagok közül mindenik követi ösvényét a kijelölt határig; ő ád mozgást és rendet mindennek; ő megkülönböztethetőleg láttatja csudáit. Talán elvégre állhatatosan fogjátok hinni, hogy egykoron látjátok az urat (XIII. F. 2.v.)."
"Ő küldi az éjszaka után a nappalt, nappal után az éjszakát, ő tudja amit szíveitek rejtenek (LVII. F. 6.v.)."
"Minden, mi mennyekben és földön van, önkényt vagy kényszerülve hódol az Örökkévalónak. Minden lényeknek még árnyékaik is, reggel és este meghajolnak előtte (XIII. F.16.v.)."
"Mondd: ha a tenger írófestékké válnék, vele leírni Isten minden beszédeit, a tenger előbb kiszáradna, mintsem Isten beszéde elfogyna, ha még egy más óceánt arra fordítanának is (XVIII. F. 109,v,)"
"És ő az, ki titeket egyetlenegy személytől származtatott; van hajlékotok atyáitok ágyékában, és széketek anyáitok méhében. Mi kiterjesztettük a jeleket azoknak, kik megértenek (VI. F. 98.v.)."
"Mi teremtettük az embert, és mi tudjuk azt is, amit lelke saját fülébe sugall. Mi közelebb vagyunk hozzá mint saját gégéjének ere (l. F. 15.v.)."
"Midőn a két angyal, kik az emberek beszédeinek összegyűjtésével meg vannak bízva, azokat összeszedi, egyik az embernek jobbára, másik baljára ül (L. F. 16.v.)."
"Nem ejt ki egy szócskát sem, hogy ott nem volna a figyelő, ki mindent feljegyez (L.F.17.v.)."
"Isten az, ki nektek a földet adta alapul és az eget épületképpen; ő az, ki titeket alakított (mely csodálatra méltó alakot adott!), ki kedves étkekkel táplál, Isten a ti uratok. Áldott legyen Isten, ura a mindenségnek (XL. F. 66.v.)."
"Ő az élő Isten, kívüle nincs más Isten. Fohászkodjunk hozzá, imádván őt tiszta istentisztelettel. Dicsőség istennek a mindenség urának (XL. F. 67.v.),"
"Nála vannak a rejtett dolgok kulcsai, ő maga ismeri azokat. Ő tudja, mi van a földön és a tengerek fenekén. Egy lomb nem hull le, melyről tudomása nem volna. Nincs egy magocska a föld sötétségében, egy zöld vagy hervadt levelke, mely nem volt nála az égi nyílt könyvben beírva (VI. F. 59.v.)."
"Minden, mi mennyekben és földön van, Istené, cselekedjetek napvilágon vagy titokban, ő számon kéri tőletek; megbocsát akinek akar, megfenyít akit akar, Isten mindenható (II. F. 284.v.)."
"Isten az egyedüli Isten, nincs más Isten mint ő, ő az élő, a változhatlan; ő rajta nincs ereje sem fáradságnak sem álomnak. Minden, mi mennyekben és földön van, övé. Ki járulhat közbe nála az ő engedelme nélkül? Ő tudja azt is, mi elmúlt, s azt is, mi jönni fog, és az emberek tudománya nem terjed tovább annál, amit ő tudni megengedi. Királyi széke kiterjed égre és földre s ezeknek megőrzése semmi gondjába sem kerül. Ő az igen magas, a nagy (II. F. 256.v.)."
"Miként lehettek hálátlanok Isten iránt, ti, kik már holtak valátok, s kiknek ő az életet visszaadá, Isten iránt, ki cselekszik, hogy meghaltok; ki később újból életre hív, és kihez ismét visszamentek ama nagy napon? (II. F. 16.v.),"
"Egyetlen ő égen és földön; mihelyt valamit elhatározott, mondja: legyen, és megvan (II. F. 111.v.)."
"Istené kelet és nyugot, akármerre fordulsz, az ő ábrázatával találkozol. Isten végtelen, és tud mindent (II. F. 109.v.)."
"Ő tudja, mi rejtve van és mi nyilvános. Ő a nagy, az igen magas (XIII. F. 10.v.)."
"Rá nézve minden egyenlő; az, aki elrejti beszédét és aki éjben elbúv és aki fényes napra kilép (XIII. F. 11.v.)."
"Ő az, ki a mennyeket és a földet hat napokon teremtette, aztán megpihent a fölség trónján; ő tudja, mi a földbe megy és mi abból kijön, mi az égből leszáll és oda fölemelkedik; ő veletek van, akárhol legyetek, ő látja a ti cselekedeteiteket (LVII. F. 4.v.)."
"Övé a mennyek és a föld birodalma, ő hív életre, ő küld halára, ő mindent tehet (V. F. 20.v.)."
"A látás nem érné utól, ő a fenséges, a mindentudó, utóléri a látást (VI. F. 102.v.)."
"A mennyek és föld birodalma övé, minden dolgok hozzá térnek vissza (LVII. F. 5.v. )."
"Ő az első és az utolsó, a látható és láthatlan, ismer mindent (LVIII. F. 3.v. )."
"Ő a határ, hol egykoron minden végződik (V. F. 21.v.)."
Az a költői melegség, mely a felolvasott versekben lobogott, engem egészen elbájolt. Így csak egy vallásos, egy kegyes szellem szólhat, így csak az dicsőítheti Istent, ki hatalmáról s jóságáról tökéletesen meg van győződve. Mi más, mi új, mi nagyszerű alakban kezde nekem most mutatkozni a Korán és Mohamed! És mint örvendék okosságomnak, mely visszatartóztatott némely olyan észrevételeket tenni a dervisnek, miket iskolában tanáraimtól hallék, s mik őt méltán megsértették volna. Azonban még sem állhatám meg, szóba nem hozni a fatalizmust, mely az izlam egyik alaptanának lenni mondatik efféle Korán-versek után: "Az emberek közül egyik kárhozni, másik üdvözülni fog. Ember csak isten akarata által hal meg, azon könyv szerint, mely az életnek határát megszabja (XI. F. 107.V.)."
E tan oly régi, mint az emberiség -, felele a dervis. - Már Arisztotelesz mondá, hogy természetünk istentől függ; erényes némely ember természet, némely szokás, némely nevelés által, és van eset rá, hogy egy elme olyan, mint a rossz föld, melyet jó eleve kell a mag számára elkészíteni, és ez benne mégis sokszor elvész. Kérdem, hol van nép s hol van vallás, melyben a predestinatio eszméjére nem találni? Aquinói Szent Tamás azt tanítá, miképp a lelkek közt oly roppant eredeti különbség van, mint az, mely az embert a baromtól elválasztja, s belőle a földiekre nézve a rabszolgaság, mint alárendelt állapot jogszerűségét, a lelkiekre nézve a kárhozat és üdvözület elkerülhetlenségét következtette. Szent Ágoston élete végnapjaiban ekképp fejezé ki magát: "Isten, még a világ teremtése előtt némelyt üdvre, némelyt kárhozatra rendelt; Isten valamenynyit elveszthette volna, mert valamennyi bűnös Ádámban; irgalmában némelyeket meg akart őrizni; megőrzi azokat, kiket szeret, másokat haragjában megfenyít; a választottak számához nem lehet egy embert sem adni. Judás örök idő óta ki vala jelelve a szörnyű tettre, mit végrehajtott." Ez a keresztyén egyházban oly tan, melyet egy párt nem csak régen, de újabban Kálvin is védett.
Mi az izlamot illeti, Mohamed iratából és hagyományaiból a fatalizmus mellett is, ellen is lehet okoskodni. Hittudósaink kívánván az isteni örök s az emberi egyénileg szabad akaratot összeegyeztetni, e tárgyról tömérdek köteteket írtak. Mint önöknél, nálunk is elmésbnél elmésb magyarázatok jelentek meg, egyik a fatalistát bálványimádók közé sorozta, másik azt állítá, hogy a predestinatio csupán a lelki, az égi dolgokra áll, különben itt a földön tetteinek ura mindenki s tettéért polgárilag is, erkölcsileg is felelős. Annyi bizonyos, hogy e tan, mint dogma, nálunk soha sem volt elfogadva, sőt a legnagyobb tekintélyektől hevesen tagadtatott, minek bizonyságául íme elmondom azon fetvát, mit 1729-ben a nagymufti, Bekia Abdulah effendi kiadott:
"Fetva az ember szabad akaratjáról.
Kérdés: Ha Ahmed, egy muzulmán, az ember szabad akaratát tagadja, s a teremtő Istent mondja mindazon cselekedetek okozójának, miket teremtményei tesznek, vallásunk törvénye szerint ő mi büntetést érdemel?
Felelet: Hitvallomását, s ha nős, házassági szertartását megújítani tartozik; ha pedig tévelye mellett marad, halált érdemel."
Más részről, megvallom, a nép e hithez erősen ragaszkodik. De ez oly hit, mely a köznépnél, mely vallásos, mindenütt megvan, és a művelt osztálynál, mely ritkán vallásos, sehol sincs, sem nálunk, sem nálatok. A népnél ez nem egyéb, mint bizalom Istenben, megnyugvás akaratában, remény irgalmas igazságában. Ha ezt mi a néppel elemeztetni megkisértenők, kisülne, hogy alatta előrelátást, előretudást, és nem predestinatiót ért. Ki mindent teremtett a semmiből, és mindent tud, hogyne tudná egy ember sorsát? Mint a folyam habja nem ismeri az utat, melyet befutand s a helyet, hol a tengerbe ömlend, de jól ismeri az, ki egy magas hegyormon állván, a folyam tekervényes és hosszú pályáját egy pillantással végig belátja. E hit népünket nem gátolja meg sem munkás, sem igyekvő, sem előrelátó lenni, de a változhatlan sors ellen soha nem zúgolódik. Midőn egy muzulmánt veszteség ér, háza leég, meglopatik, nyugalmasan mondja: így volt elvégezve, s a gazdagból békétlenül lesz szegény. Halálos ágyán derülten szenved; megmosakodik, imáját elmondja, bízik Istenben, s félelem mint szorongás nélkül mondja fiának: fordítsd fejemet Mekka felé - és meghal. Ez a valódi megnyugvás Istenben az, mi stoicusi erőt ád a töröknek anélkül, hogy érzéketlenné vált volna, s épp ez mutatja, hogy nálunk
a vallásnak ereje van az ember felett.
Még egy észrevételt tevék neki. Azt mondám ti. hogy az izlam inkább egy eklektizmusz, egy eretnekség, amennyiben semmi új elvet s igazságot nem állíta föl, hanem elveit, dogmáit, szertartásait több akkor fennállott vallásokból kölcsönözte. A zsidóktól átvette az egy Isten, a hagyományok, az ihlett imádság, a talio s több polgári intézkedések eszméjét; a keresztyénektől az utolsó ítélet, a feltámadás, a jutalom és bűntetés dogmáját; az arabok vallásából megtartá a körülmetélkedést, a bőjtöt, a mekkai búcsújárást s némely állat-áldozatokat. Mohamed ismételve hirdeti, hogy az Ó- és Újszövetség égi eredetű, hogy Mózes és Jézus próféták voltak, s ő csak bevégezni küldetett azt, mit azok megkezdettek. A IV. F. 130. versében írja: "Mondjátok: hiszünk Istenben és mind abban, mit ő elküldött Ábrahámnak és Izmáelnek, Izsáknak és Jákobnak, hiszünk Mózes és Jézus írásainak; mi köztük különbséget nem teszünk." Most az emberiségben, ha az izlam nem támad vala, nagyobb vallásbeli egység lenne s a világ csendesb, a népek boldogabbak volnának.
Melyik vallás új a földön? - kérdé a dervis. - Mit mondhatni újnak a nap alatt? Mi támadt, mi más alakban egykor nem létezett volna? Nincs vallás, mely régiebbekből valamit nem kölcsönzött; mindenik egy tó, mely szomszéd vizek összefolyásából támadt. A keresztyén vallás sem eredeti, mindenféle keleti vallások hagyományainak s mitoszainak összege. Azon nagy igazsággal, mit a zsidóktól vevétek át: egy az Isten, seregét vevétek át számtalan dogmáknak.
A Dalai Láma ideálképe a pápaságnak, az a tibeti havasok ormairól igazgatja magas Ázsiát, mint a pápa Vatikánról a várost s világot. Az indusoktól vettétek át ama nagy kígyó emblemáját, mely hatalmas testével, mint a rossznak abroncsa, a földet körülfonja, s melynek fejét az asszonyi állat törendi meg. Az úrvacsora (eucharistia) eszméjét az ó perzsa vallásból kölcsönöztétek, hol Dzsemzsid az életfájának nedvéből iván, s az Isten testéből evén, a világgal ekképpen communiót tart. Ugyanonnan a megtestesült ige eszméjét is. Ugyanott neveztetik az istenség harmadik személye Mithrának, az az közbenjárónak, megváltónak, a szó fiának, megtestesült igének. És Keleten kezdet óta mindenütt, a chinaiaknál, a mongoloknál, az ó perzsáknál, az indusoknál közönségesen elterjedt néphit, hogy az isten emberi testet ölt magára, midőn az emberek közt meg akar jelenni, és fogamzik szűznek méhében azáltal, hogy ez a fő istennek nyomaiban lépdelt. A szentháromság eszméjét mind a brahmanok, mint a buddhisták, mind az ó perzsák hittanaiban föltalálni.
Bizonyos, hogy kell lenni egy isteni vallásnak, melynek a földi vallások csak tökéletlen kinyomásai. Innen van, hogy ez utóbbiakban a metafizikai lényegre nézve némi identitást lelünk, csak a formákban van a nagy különbség; a religio, eszmében, csaknem ugyanaz a világ kezdete óta, de a kultusz nem a religio. Az egyisten hite mint egy végtelen fonál, fölvezet minket a chinaiak, egyiptomiak, indusok azon őskorába, hol a történet elhallgat; de e hit, mint vallás, minden korban s minden népnél saját külső szertartásban jelent meg; véleményem szerint a keresztyén vallás nem egyéb mint egy ilyen új szertartás, miként az izlam még egy újabb. Avagy azt gondolja ön, hogy a vallás, mint formája annak, mibe a lényeg öltözködik, nem fog többé tökéletesedni? Azt gondolja, hogy az az emberiség, mely e részben is eléhaladt, most már meg fog állapodni? Csalatkoznék valóban. A keresztyénség is, az izlam is, mint előttök annyi más, sok századokon át formája volt s lesz az emberiség bizonyos része vallásbeli nyilatkozatának, de örökké egyik sem lehet az jelen alakjában. Ezért mint vallást újnak, úgy bevégzettnek soha sem mondhatni. Mindenik, mint forma, csak bizonyos időben igaz, míg az emberiség fejlődési állapotával összhangzásban van, de új kornak, új emberiségnek, formailag új vallás is kell. Tartok tőle, hogy a keresztyén vallás is, az izlamé is, ha nem halad, úgy jár mint a görög mitosz - a népvélemény fölébe nő isteneinek. De másrészről az is igaz, hogy születésekor mind a keresztyén, mind az izlam vallás az illető népek lelki szükségeinek felelvén meg, az emberiség fejlődésében mindkettő roppant haladás volt előre, s így önök méltán magasztalván Jézust, engedjék, hogy Mohamedet mi is dícsérhessük.

 


XVII. Mohamed életrajza és a Korán

1.

Kelet nemcsak az emberi nemzetnek, de az emberi műveltségnek is bölcsője. A vallás mindenüttt de kivált Keleten, a theocratia e választott földjén, a népek élete. Ezeknek nemzetisége dogmájokban, történetök hitökben áll.
Azon kis területe a földnek, mely a Közép-tenger keleti része s a Veres-tenger partjai közt elnyúlik, s melyet csaknem egészen Liban hegyláncolata, Judea halmai, Arábia bércei és sivatagai foglalnak el, a világ legnagyobb három vallásának: a zsidó, a keresztény és izlam15 vallásnak volt hona. Egyik a másik után jelent meg, egy a más vállain emelkedett s az egy Isten elvont tiszta hitének mindenik tágasb tért nyitott; mert Jehovát csupán a zsidó nép ismerte, a keresztyén Isten néphez és országhoz nem köttetvén, terjedt ugyan, de kezdetben igen lassan, úgy hogy a IX. században Allah imádóinak száma jóval nagyobb volt.
Kelet népeinek szellemi tehetségei közt uralkodó azon tehetség, mely láttatja a láthatlant is, ti. a képzelődés. Míg az ész következtetve vonja le Isten lételét, a képzelődés azt látja, hallja, szól vele, beszélteti, leírja, felfedezi, imádja, s élő hitét másokkal elfogadtatván, ég és föld közt teremti ama láthatlan lényeket s világokat, mik az emberek elméjében több helyet elfoglalnak mint az anyagi világ.
A képzelődés szellemesíti az emberiséget; a szellemiség az, mi Isten felfedezésére vezérel, s Isten hite az, mi erkölcsösíti az embert.
Ehhez adjuk hozzá az éghajlatot, időt és elmélkedést, s ezekben összesen a vallások eredetének legfőbb tényezőit fogjuk e földrészben feltalálni.
Az örökké tiszta és langy ég, mely Kelet népei fölött emelkedik, megóvja őket azon sok szükségtől, mi ellen mi nyugotiak munka által folyvást küzdünk. Minálunk az anyag uralkodik a szellem felett. Mi szenvedünk vagy élvezünk, időnk elmélkedni ritkán van. Ellenben nekik alig van valami szükségök, mit a természet magától ki nem elégítene. Körültök legelő nyájaik készen nyújtják tápláikat; a tiszta kútvíz oltja szomjukat; a művelést nem kívánó szilva- és pálmafán kenyerök naponkint megérik; tevéjök tejet nyújt, s hátán mezőrül mezőre mennek; három dárdára szúrt pár ponyva alatt sátorfödelet találnak; így élnek hosszú, örökös magányban s csendben, mely édesanyja az elmélkedésnek. Az elmélkedésnek határa a véghetetlen, s a véghetetlené az Isten. Mi természetesb, mint hogy az ily kedvező körülmények közt lakó nép hatalmasabb, lángolóbb képzelődéssel bír a metafizikai igazságok vizsgálatára, mint e nép; ő volt az első, mely egének örök tisztasága s éjjeinek mély átlátszósága által a csillagászat első ismeretére vezéreltetett.
A végtelen sivatagok lakói jutottak legelőbb a végtelen Isten eszméjére, mert a kettő közt belső rokonság létez; de ha az embernek eleme az óceán volna, ennek határtalan síkján ama nagy eszmére bizonyosan még előbb jutott volna.
Mi Arábia lakóit illeti, arab hagyományok szerint, mik egyébiránt az Ótestamentom adataival összehangzanak, azok Noé fiától Semtől, származnak. Ábrahám házát Hágár és fia Izmael elhagyni kényteleníttetvén, ők is Arabiába menekedének, hol az őslakóktól szívesen fogadtatván, Izmael maradéka köztök tizenkét hatalmas nemzetségre ágazott.
Arábia lakóit kezdet óta két osztályra lehet sorozni; egyiket képezték azok, kik városokban, várakban s tengerparton lakván, földet műveltek, szőlőtőket s kerteket ültettek, nyájakat szaporítottak, és részint hajók által a tengereken, részint tevekaravánok által a pusztákon, különbféle országok termékeivel csere és átviteli kereskedést űztek. A teve volt a sivatag hajója, a karaván annak hajóserege s az arabok a puszták hajósai.
De a népnek valódi tipusát a nomád nemzetségek képviselték, melyek idegenekkel nem érintkezvén, ősjellemöket tisztán megtartották. Ezek számosabbak is voltak. Untalan költözködtek, foglalkozásuk pásztori volt, a puszták minden titkos előnyeit ismerték, örökké kúttól kúthoz vándoroltak, miket még a patriarchák korából ismertek; hol sátoraiknak árnyékos fát s nyájaiknak zöld mezőt találtak, ott megállapodtak, s odább mentek, ha a víz s legelő elfogyott.
Kisebb nagyobb nemzetségekre valának oszolva, egy seik vagy emír vezérlete alatt, ki nagy hatalommal bírt, de függött a vénektől s a közvéleménytől, s hatalma örökös nem volt; tartott, míg a nemzetség bizalmát bírta. És bár a nemzetségek a családi frigyet egymás közt fenntartották, soha nem ismertek el egy középponti hatalmat, kivéve, ha idegenek megtámadását kellett a széleken visszaverni; de egymás ellen annál gyakrabban háborúskodtak, sőt mondhatni, örökké. Ha ma egy tribus felsőbbséget víva ki magának más felett, holnap azt viszont elveszté, naponkint változtak frigyek, barátok, ellenek. Álladalom nálok nem volt, csak családok, mik most elválva, majd szövetkezve új meg új tribust képeztek. Nem ismertek sem törvénykönyvet, sem alkotmányt, sem rendezett kormányt, azonban a patriarchális rendszer alatt szabadok voltak, mert az ősi szent hagyományoknak és régi szokásoknak mind a fők, mind a tagok vakon tartoztak engedelmeskedni. Az állam a család, a törvény, a szokás volt.
Természetes, hogy ily viszonyok közt mindenik jó lovag s gyakorlott bajnok volt. Mindig készen kellett lenni vagy védni magát, vagy támadni mást. A nyugalom kivétel, a tusa szabály volt. Egy nap mint felfogadott kísérő védte a karavánt, másnap megtámadta azt, mely gondjaira nem vala bízva. Mi csoda, ha a bosszú (a talio) náluk vallásos kötelességgé vált? Tagját a család, családot a nemzetség tartozván védni s megbosszulni, személyes megsértések nagy háborúkat idéztek elő, melyek sokszor nemzedékről nemzedékre szálltak át. Ezért volt nálok a nő, mint fegyverre alkalmatlan megvetve, ki mint fogoly, kiváltással még csak pénzbe kerülendett, s innen megmagyarázható ama szokás, hogy
a született leánygyermekek nagy része náluk megöletett vagy bálványuknak áldozatul hozatott.
Századokon át így éltek az arabok, fizikailag és erkölcsileg változatlanul. Míg elszigetelt helyzetök a pusztában megóvta idegen járom ellen; belső szakadozottságuk, villongásaik, s úgy a politikai mint vallási egységnek hiánya lehetetlenné tevé, hogy mint hódítók félelmesek legyenek. Egy nagy test voltak apró tagokra metélve; mindenik nemzetség magában erő- s életteljes volt egyénileg, de mint egészben az egyakarat hiányzott. Vándor élet s naponkinti harcok bármi jeles vitézekké edzették gyermokkoruktul kezdve; míg Közép-Ázsiának más, talán kevésbé hadra termett népei
a művelt világot meghódíták, ők nem ismerve erejök nagyságát, pusztáikban hír nélkül tespedtek, ontva egymásnak vérét hasztalan.
Az arab testére nézve szikár és könnyű, de tevékeny és idegzetes, veszélyt és nagy fáradságot kiálló. Mértékletes, sőt nélkülöző, kevés és igen egyszerű táplával beéri. Szellemi tulajdonait tekintve éles eszű, elmés, gyors felfogású, gazdag képzeletű. Érez élénken, bár nem tartósan, a fekete s villámló szemekből büszke és szabadságot kedvelő lélek sugárzik ki. Szokáson alapult törvényhozása, ha némely tekintetben embertelen volt, de másban erényt, bölcsességet, humanitást lehelt. Lovag volt mind, a szó teljes értelmében; nemes lelkű, vendégtisztelő a túlságig, az utast nemcsak étellel s itallal bőven ellátta, de védte is halálig; ki sátora kötelét megérinté vagy női öltönyének szélét, az szent vala előtte, volt legyen bár halálos ellene. Rendkívül fogékony lévén énekre, költészetre, néha a tribusok az olympi játék egy nemét ünneplék, hol a diadalmasnak ítélt költemény leíratván, ez a templomban mint szent emlék függeszteték fel. Nyelve bő s már akkor kiművelt lévén, nagy kedvvel hallgatta a szónokokat, de a hosszú beszédeknek elébe tette a mondatos előadást, a példabeszédeket, a képes mese-alakot, s eszméit s tanait örömest költői parábolákba öltöztette. Mint Keleten mindenütt, Arábiában is új meg új álpróféták támadtak, egy bizonytalan néphagyomány azt tartván, hogy Arábiát egy jövendő Messiás újra fogja alakítani. Ím ez azon titkos gyökér, mely által Keleten a próféták a népek lelkeibe behatottak.
Mi a vallásokat illeti, melyek Arábia népeinél e korban Mohamed előtt uralkodtak, azok többfélék voltak, de mind megromlott állapotban. Vagy elfajultak az idővel, vagy így jutának ide; de annyi igaz, hogy Arábia ekkor minden eretnekség gyűlhelyévé lőn.
Legszámosabban a szabin vallást követték, mely eredetében tiszta volt, az egy Isten hitén alapulván, de később az isteni elv helyét a szimbólumok foglalták el, s helyette a csillagokat s égi testeket imádták, mi utóbb valóságos bálványimádássá aljasult. Arab hagyomány szerint ez volt az a vallás, mit Ábrahám, a patriarcha előbbi tisztaságába visszaállíta, kinek megtérését a Korán így adja elő:
"Ábrahám mondá atyjának, Azarnak: te a bálványokat Istennek tekinted? Te és a te néped nyilván tévedésben vagytok."
"Nézd, mint láttatók mi Ábrahámmal a mennyeknek és földnek országát, és mint tanítók mi őt hinni erősen."
"Midőn az éjszaka körülvette őt árnyékával, láta egy csillagot és fölkiálta: imhol az én Istenem! De a csillag ekkor eltűnt. Mondá ekkoron: én nem szeretem azokat, mik elenyésznek."
"Látá majd fölkelni a holdat és mondá: imhol az én Istenem. És midőn az is lenyugovék, fölkiálta: ha az Úr nem vezérel, eltévedtem volna."
"Látá fölkelni a napot, és mondá: ez itt az én Istenem, ez bizonyára még nagyobb. De midőn a nap lenyugovék, fölkiálta: ó én népem, én ártatlan vagyok a bálványimádásban, melyet ti vallotok."
"Fordulok homlokommal a felé, ki alkotá az egeket és a földet, igazhívő vagyok, és nem azok közül való, kik melléje társat adnak (VI. F.v. 74-79.)."
Kevésbé számosan, de szinte sokan voltak, kivált a perzsa határszélek felé, a magusz vallás hívei, mely Zoroaszter után szellemi tisztaságát s egyszerűségét szinte elvesztvén, Isten helyett annak jelképét, a napot s tüzet imádta, s végre mindenféle botrányos szertartásokba hanyatlott, feledve bölcs Salamon tanítását: "Valóban oktalanok mindazok, kik Isten ismeretével nem bírnak, és a művet nézve, nem képesek látni a mestert, hanem a tüzet, szelet, a könnyű levegőt, vagy a csillagok körét, vagy a rohanó vizet, vagy az ég villámait vélik Istennek, ki a világot igazgatja."
Zsidók is költöztek kezdet óta Arábiába, hova még többen menekültek akkor, midőn Palesztina a római sereg által pusztíttatván, végre Jeruzsálem lerontatott. Községeket képezvén, termékeny földeken telepedtek le, városokat építettek, nagy befolyásra tőnek szert, s ha kevés volt, ki vallásukra tért, ők magok annál inkább szaporodtak, s vallásos szokásaikbul, szertartásaikbul az arabok sokat elsajátítottak.
Végre voltak keresztyének is. Szent Pál apostol maga jára ott valaha, mint térítő. De főképp sokan mentek oda a III. században, midőn a keleti egyház új meg új felekezetekre oszolván, a bukott s üldözött fél menedéket idegen földön volt kénytelen keresni. Tudjuk, hogy e korban az egyház még alakulóban s belső küzdésben lévén, minden évtized új eretnekséget szült, s Arábia volt egyik ország, hová egyik eretnekség a másik után seregestől vonult. Hosszú volna előszámlálni azon felekezeteket, mik ez időben a legfontosb dogmák iránt ellenkeztek egymással, mert ezek száma legio, csak például megemlítjuk, hogy a nesztorianusok Jézusban két különböző természetet állítván, taníták, miképp Mária csak anya, Jézus csak ember volt; az eutychianuszok ellenkezőleg: hogy Jézus a megtestesülés előtt egészen Isten, utána egészen ember volt; az ariánusok a szentlélek istenségét tagadták; a carpocratianuszok Jézust választott embernek mondák lenni, ki isteni természetet csak a keresztségkor nyert; a doketisták őt Istennek hirdeték, de egyszersmind állíták, miképp a megcsalatott zsidók nem őt, hanem egy üres alakot feszítének fel -, s íme e mese-hírt Mohamed is elfogadá a Korán IV. F. 156. versében. Ezért ne csodálkozzunk, ha a Koránban a keresztyénségről sok ferde fogalmat találunk; a kútforrás, miből ő meríthetett, lévén az egyház számos eretnekségei.
Az elmondottak, ha nem tökéletes, de némi képet nyújthatnak Arábia akkori állapotáról. Vallási tekintetben a bálványimádók s eretnekségek fészke volt; társasági tekintetben megrögzött hagyományok s szokások majd embertelenül kegyetlen, majd nagylelkűleg humanus vegyülete; politikai tekintetben családi, nemzetségi szerkezettel bírt, nemzetivel s álladalmival nem. Nemde óriás feladása volt neki, e végtelen kaoszba rendet hozni? És ő nemzetté fűzé össze az elvált egyes tagokat, közös hit által egyesíté a felekezeteket, saját szabad lelkesedését önté az ellenséges nemzetségek táboraiba, s az alig 2-3 millió nép fölkelvén, ment mint a puszták óriása, s alig egy század alatt a legnagyobb birodalmakat megrázván, három világrészben lobogtatta győzelmes zászlóját.

2.

Mohamed született Mekkában, aprilban, Kr. sz. u. 569-ben a Koreis főnemzetségből, mely Hasem s Abd Semz testvér után két ágra oszolt. Amaz volt az idősb ág, s mint a jerusálemi templom őrzése a levitákra volt bízva, úgy a mekkainak őrsége a Hasem maradékának jogaihoz tartozék, mi e nemzetségnek a többiek felett elsőséget adott. Hasem fia volt Abd al Mosalleb, ezé a többek közt Abu Taleb és Abdallah, ki a szép Aminával nemzette Mohamedet, mi arab nyelven dicsőitettet jelent.
Alig volt két hónapos, midőn atyja meghalván, anyjának tejét bú és házi gondok elfogyaszták, úgy hogy kénytelen vala fiát szoptatás végett egy beduin nőnek, Halémának átadni, ki a gyermeket magával elvivé. Ennek hajlékában Mohamed három évet tölte, hat éves koráig anyjánál lakék, ki medinai útjában meghalván, nagyatyja vevé magához; de ennél csak két évig maradhatott, mivel ez is jobb életre szenderült, nem felejtvén el árva unokáját legidősb fiának Abu Talebnek különös pártfogásába ajánlani.
Miután ez időben Abu Taleb volt a templom s a Kába őre, Mohamed több éveken át nála mint egy főpapi házban élt, s napjait a templomi szertartások és szolgálatok körüli állandó foglalkozásban tölté el.
Kába volt neve a mekkai templomnak, mely Ábrahám által építteték, és szent volt az, ama fekete kő miatt, mely annak külső szögletébe van helyezve. E kő csodálatos eredetéről a hagyomány a következő: Ádám élvén a paradicsomban, oltárul, melynél imádkozék, egy szekrénnyel bírt s kiűzetése után attól megfosztatván, kérte Istent, adna neki egy hozzá hasonlót. Isten meghallgatván kérését, egy felhőbül csináltat ada neki, mely halálakor eltűnvén, fia Set kőbül párját faragott, de ez az özönvízben elsüllyedt. Utóbb Ábrahám és Izmael újra fölépíték a Kábát, s ekkor Gábor angyal visszahozá nekik ama fekete követ, mely a monda szerint hófehér vala, de később a bűnös halandók csókjaitól egészen megfeketedett. E szent kőhez jártak búcsúképpen Arábia lakosai, mint járnak a muzulmánok ma is, hétszer kerülvén s csókolván meg azt, és aztán elmenvén a Zem-Zem forráshoz, melyet Izmáelnek s anyjának egy angyal fedeze fel, midőn bújdosva a pusztában, szomjan csaknem elvesztek. De bár e kő vala e templomban a legszentebb tárgy, idővel Ábrahám tiszta hite, jelleméből egészen kivetkezett, úgy, hogy Mohamed korában benne 360 kő- és fakép álla, melyeket az arabok istenekként imádtak.
Tizenkét éves volt Mohamed, midőn nagybátyjával Abu Talebbel, ki nemcsak Kába-főőr, de gazdag kereskedő is vala, Szíriába első karaván-útját tevé. Keresztül menvén a moabiták s ammoniták régi lakföldén, Bozránál állapodtak meg, sátort ütve egy keresztyén kolostor mellett. Úgy látszik, hogy az élénk elméjű gyermek itt egy Szergiusz vagy másképp Bahira nevű baráttal gyakran társalkodott, hogy ez adta neki az első ismereteket a keresztyén vallás dogmáiról, s különösen lelkébe csöpögtette a bálványok elleni undort, tartozván a nesztoriánokhoz, kik annyira a képek ellenzői voltak, hogy ez okbul még a keresztnek mint szimbólumnak kitételét is eltilták.
Később, évek folytában, Mohamed Szíriába, Damaszkusba, Alleppóba, Antióchiába, Jémenbe és Arábia különböző részeibe több kereskedői utazásokat tőn, s útjában nemcsak mindenféle vallásfelekezetekkel érintkezésbe jöve, hanem megismerkedett mindazon sokféle mesékkel, regékkel, csudálatos s babonás hagyományokkal, mik a puszták különbféle vidékein, az ókorbul eredve, ez ős népeknél firól-fira, szájról szájra szállottak. A karaván-kereskedés nem csak azáltal vala fontos, hogy messze országok különbféle termékeit hordta cserébe, hanem, hogy csatornája volt eszméknek s ismereteknek is, az egymástól távol eső nemzetek közt. Ezen korban a legtudósabb s tapasztaltabb ember a karaván-kereskedő volt, mivel ő utazott, ő látott, ő hallott legtöbbet. Ekkor kevés ember tudott írni s olvasni, Mohamed maga is írástudatlan volt; a tudós legbővebb kútfeje a szóbeli előadás volt; midőn vándorlásaikban a karavánok este egy forrás mellett magas pálmák árnyékában pihenve letelepedtek, épp oly gyönyörteljes mint tanúlságos volt a föld különböző részeiből összetalálkozott utasok elbeszéléseit hallgatni. Járta ő a híres vásárokat is, hol az üzleten kívül számos tribusok költői a legjobb költemény díjáért versenyeztek, hol regélők beszélték el a múlt kor titok- s bájteljes hagyományait, s új meg új térítők és próféták, vallásaiknak híveket igyekeztek szerezni. Mohamed rendkívül hív emlékező tehetséggel bírván, így lőn elméje mindazon sok töredékes ismeretek s tanok nagy, bár rendetlen tárházává, melyeknek nyomaira a Koránban minden lapon találunk.
Mekkában lakott ekkor egy özvegyasszony, szinte a Koreis nemzetségből, kinek neve volt Kadisa. Férje után gazdag örökség maradván reá, szüksége volt egy értelmes s becsületes ügynökre, ki karavánüzleteit vezérelje. Öccsének ajánlatára a már ekkor 25 éves Mohamedet fogadta fel, ígérvén neki kettős díjt; ez feladását oly szerencsésen és hűségesen végezé el, hogy útjából visszatérve, Kadisa kétszer annyit adott neki, mint mennyit ígért. Miután Mahommed déli Arábiába több karaván utazásokat hasonló sikerrel végze, Kadisa, ki szép volt, bár már negyven éves - mi Keleten öregkor - kezét ajánltatá neki, és noha rokonai ellenzék azon okbul, mivel Mohamed szegény volt, a házasság köztük csakugyan megtörtént. Vígan ületett meg a pompás lakodalom, Mohamed háza ajtaját vendégszeretőleg mindenkinek kinyittatá, egy tevét öletett le, melynek húsát a szegények között osztatá ki, helyette jó nagybátyja Abu Talek, saját erszényéből 12 és fé okk aranyat adományozott nejének, mi húsz ifjú tevének értékét képviselte.
Házassága után Mohamed kereskedő utait még éveken át folytatá, bár kisebb szerencsével semmint azelőtt, s nagy tekintélyben álla polgártársai előtt részint mint egyike a legvagyonosbaknak, részint mint értelmileg s erkölcsileg kitűnő férfiú. Józan ítélete s jámbor lelke miatt ismerősei, pöreikben, gyakran bíróúl választák. Egyszer történt, hogy a Kába tűz által megrongáltatván, igazításra vala szüksége, mely okbul a fekete követ helyéből kimozdítani kellett. Midőn régi helyére vissza akarták tenni, e szent munka végrehajtása felett verseny támadván a tribusok közt, végre azt határozák: bíró ez ügyben az legyen, ki az Al-Haram kapun először fog belépni. Mohamed volt e személy. Ki is meghallgatván a feleket, azt határozta, teríttetnék a szent kő alá egy posztó lepedő, melynek széleit valamennyi tribusok képviselői tartsák, és ekképp emelteték a kő fel helyére, hol azt ő saját kezével erősíté meg.
Bár vagyonában Mohamed nem gyarapodék, volt annyija, hogy az élet mindennapi gondjaitul ment lévén, szellemének elmélkedő hajlamát követhesse. Gyakran magányba vonult, kivált a Ramazan szent hónapban, hol a Száfa halmára, hol egy barlangban a Hara hegyén, hol lelki merengésben, álmodozásokban, látásokban tölté idejét. Egyszer csaknem hat hónapig volt folytonos ihlettségben, extazisban, néha semmit nem tudva a körülte lévő dolgokrul, a földön érzéketlenül fekvék. Sokan azt vélik, hogy ez nem egy magasztalt lélek paroxizmusa volt, hanem valóságos epileptikus állapot, miben sok nagy ember, mint Caesar is szenvedett. Hű neje, Kadisa aggodalommal látta mind ezt és kérdéseket tőn neki, mikre ő kitérőleg vagy homályos szavakkal felelt. Azonközben ő az új vallás szülésében kínlódott. Utálta a bálványimádást, az egy elvont Isten hitéről meg vala győzödve, de nem tudta mint fogjon a roppant munkához. Tudni vélte, hogy Ádám egy istent hitt, hogy időjártával ez egyszerű, e fölséges vallás megromlott, ezért látta a Teremtő szükségesnek koronkint prófétákat küldeni le, kik az emberiséget ismét igaz útba vezéreljék. Szerinte ilyen vala Noé, Ábrahám, Mózes, Jézus, de akiknek követői ismét tévelybe estenek. Ő különösen Ábrahámot választá ideálul, mint egyszersmind ős atyját a népnek, melyhez ős is tartozott. Látván maga körül ostoba bálványozást, azt vélte, eljöve az idő, hogy Isten új követet küldjön, különben ez volt a néphit is, és lelkében oly nagy uralomra kapott e meggyőződés, hogy körültekintvén magát a bálványimádók közt, önmagát hitte a választott isteni követnek. Ez nem egyéb volt, mint a keleti hagyományok következetes folytatása.
Úgy látszik az óriás eszme lelkében csak nehezen, lassan, hosszú kűzdés után nyert alakot. Már negyvenedik évében járt, midőn neki az első, úgynevezett mennyei felfedezés téteték. Hara hegyén bőjtölve, imádkozva, szent elmélkedésbe elmerülve tölté idejét, az éj csendes, a csillagos ég tiszta volt, midőn ő teveszőr köpenyébe burkolva feküvék a földön s halla egy hívó szót; fejérül a köpenyt levonván, fölnéz, s oly szemvakító fény önté el, hogy elájul. Felüdülvén láta egy angyalt emberi alakban, ki bizonyos távolságban egy selyembetűkkel beírt lepelt terítvén elébe, mondá: olvasd. Én nem tudok olvasni, felelé Mohamed. Olvasd -, ismétlé az angyal -, az Úr nevében, ki mindent teremte. Olvasd a Mindenható nevében, ki a toll használatára tanítá az embert, ki lelkére a tudomány világát kibocsátá, s megtanítja arra, mit azelőtt nem tudott.
És ekkor Mohamed lelke megvilágosodván, a lepelről leolvasta Isten parancsait, mint ő azt később a Koránban kihirdette. Midőn az olvasást elvégezé, a mennyei külött mondá: "Ó Mohamed, valóban te Isten prófétája vagy és én Gábor vagyok, az ő angyala."
Mohamedet a virradó reggel remegve és a kétkedésnek szörnyű kínjában találta, nem tudván, való volt-e, avagy álom amit látott s Isten akaratának kijelentése-e, vagy gonosz lelkek játéka? De mindent elmondván hű nejének, Kadisának, e szerető kedély föltétlenül hitt neki azonnal, e fölfedezésben az ő extázisainak s ábrándjainak szerencsés megoldását látván, s fölkiálta: "Örvendetes hírt hozasz nekem. Igen, te a nép prófétája vagy. Hiszen nem kedvelléd-e nemzetséged, nem valál-e szomszédidhoz nyájas, a szegényekhez jótevő, az idegenekhez vendégszerető, ígéretidhez hű és védője az igaznak?" Kadisa sietett ezt rokonával, Varakával közölni, ki előbb zsidó volt, aztán keresztyén lett, s az Ó- és Újtestamentom némely részeit arab nyelvre fordítván, mint írástudó Mohamed házában a vallási kérdésekben oraculumul tekintetett. Ő, a hív barát, épp oly kész vala hinni, mint Kadisa a nő, mondván: "Ez angyal ugyanaz, mely hajdan Mózesnek megjelent; üzenete, mit égből hozott, igaz; férjed valóban próféta."
E két személy: Kadisa és Varaka, lőnek Mohamed első hívői, amaz szívben hitt neki, ez mint bölcs, Mohamed belső kételyeit okoskodással oszlatta el.
Eleinte hitágazatait Mohamed csak háznépével titokban közlé. Saját szolgája, Zeid volt az első követője, de a térítés munkája oly lassan haladt, hogy három év múlva alig számlála negyven hívőt, s azok is ifjakból, nőkből, idegenekből, szolgákból állottak. Titokban hol itt, hol ott, néha egy barlangban gyűlének össze imádkozni, de utóbb nemcsak felfedezték őket, hanem meg is támadták, s vér folyt. Egyik legdühösebb ellene saját nagybátyja, Abu Lahab volt, ki fiját Othát kényszeríté nejétől, Rokajátul, ki Mohamed leánya volt, elválni. A talán nem várt ellenségeskedés Mohamed lelkére csüggesztőleg hatott; sovány, zavart és kétkedő lőn, s még inkább a magányt keresé, hol szellemi elragadtatásai rajta még nagyobb erőt vettek. Ekkor kapta amaz égi parancsot, hogy keljen föl, menjen és hangos szóval hirdesse az új hitet. Ez történt hivatásának negyedik évében.
Összehívá tehát Száfa halmára a Hasem nemzetség tagjait, s kezde hozzájok szólni; de a dühös Abu Lahab őt imposztornak nevezvén, követ hajított reá. Majd ismét saját házához hívta őket, s megvendégelvén őket bárányhússal és tejjel, hosszan kezdte fejtegetni az új tant, mit ő, mint mondá, égből kapott. Lelkesedéssel szólott, s végül kérdé: ki az közületek, ki e terhet velem megosztani akarja? Ki akar lenni testvérem, helyettesem, vezérem? De a gyülekezet mélyen hallgatott, némely csodálkozott szemtelenségén, sok gúnyosan mosolyogva csóválta fejét. Míg végre az alig 12 éves Ali, Abu Taleb fia, lépe elé s ajánlá föl neki magát. "Íme, nézzétek benne testvéremet, helyettesemet, képviselőmet - kiálta fel Mohamed - figyeljetek szavaira, és engedelmeskedjetek neki mindnyájan." De a gyülekezet indulatos kacajra fakadt s gúnyosan mondák az öreg Abu Talebnek, hogy most boruljon le saját gyermeke előtt, és ígérjen neki engedelmességet.
De mindez Mohamedet nem ijeszté vissza többé; sőt ihlettsége nőttön nőtt, s úton-útfélen, künn a mezőn, benn a városban nem szűnt meg vallását hirdetni s a bálványok ellen szólani. Azonban a veszedelem is öregbedett. Míg ő egy Istenről, imádságról, erkölcsi elvekről elvontan szólt, a nép fanatizmus és harag nélkül hallgatá, ez eszmék átalánosak s nem épp ismeretlenek lévén, oly magasak valának, hogy felhő s csillagként az emberek feje fölött könnyen elvonultak; de midőn a szellemi istentanból következéseket húzott a megszokott bálványokra, s ezeknek, melyek a templomokat betölték, lerontását hirdeté, egyetemes volt ellene a nép gerjedelme. Hozzájárultak mindenféle polgári érdekek tekintetei. A Hásem-ág, mely a Kábának őre volt, védte a bálványokat, mikhez volt kötve nemzetségi kiváltságainak birtoka; az ifjabb s versenyző Abd Semz ág, örömest nagyítá az eretnekséget, mi egy hasembeli egyéntől származott, hogy végre kezére keríthesse a Kába-őrséget, mire oly régóta áhítozott. Ez ágnak feje Abu Szófián volt.
Mohamed mindent megkísérte, hogy tanait terjessze, de ellenei is mindent elkövettek, hogy szándékát meghiúsítsák.
Először is nevetség tárgyává akarták tenni, és ez mindenütt rettenetes fegyver. Midőn az utcán áhítatosan mendegélt, felé majd egy, majd más fölnevetve kiálta: nézd Abd al Motálleb unokáját, ki azt állítja, hogy ő tudja, mi történik fenn az égben! Természetes, miként soknak nem ment fejébe, hogy ez ember, kit ő mint gyermeket ismert, ki mint fickó szaladozott Mekka utcáin, ki evett, ivott, ki kereskedett mint más, most apostolnak, Isten követének adja ki magát. Sok, ki tanúja volt lelki elragadtatásinak, különc szórakozásinak, testi rángatódzásainak, őt betegnek vagy éppen nehézkórosnak mondá, némely végre azt állítá, hogy bűbájos, boszorkány, vagy éppen gonosz lélek hatalmában van. Midőn szónokolni akart, zajjal s fajtalan dalokkal zúgták le szavát: midőn az utcán ment, senki nem köszönté s ha ő köszönt, azt senki nem viszonzá; férfi s nő, idegen s rokon, mint bélpoklost kerülte; a gyermekek az utcán csalónak szitkozva kiálták; a Kábába imádkozni sokszor nem ereszték; ha háza udvarában könyörgött, sarat hajigáltak rá; küszöbére éjjel töviseket hintettek el, hogy kilépve, lábait megvérezné; a költők, a többek közt egy Amru nevű, szatírákat, epigrammokat, dalokat írtak ellene, mi e verskedvelő népnél villámgyorsan elterjedvén, az izlam terjedését minden üldözésnél inkább késleltette.
Egykor, midőn hétszeres körútját a Kábában járván, a szitok, csúfolodás, a zaj ellene még hangosabb volna, mint egyébkor, imáját végezvén, ellenei felé ment, s fejét lehajtván, komoly nyugalommal mondá nekik: íme, itt az áldozat, bánjatok vele tetszéstek szerint. E szelíd megadás többekre mélyen hatván, mondák neki: menj békével Kaszimnak atyja, mi tudunk téged becsülni és tisztelni. De másszor viszont a neki dühödt sokaság kezéből bátor híve, Abu-beker, alig bírta megszabadítani.
Az értelmesbek, a gondolkodók, úgy ellenei, mint némely tanítványai azt kívánták tőle, isteni küldetését csodatételekkel igazolná, mint tette Ábrahám, Mózes és Jézus; hogy Mekka szűk és terméketlen völgyét tágítaná és termékenyítené meg, hogy Kossait, az ó idők bölcsét halottaiból támasztaná fel, hogy idézne elő egy angyalt, ki ő benne hinni parancsolna, vagy ki őt mentené föl a szükségtől vásárra járnia s ott rizst és szilvát vennie, mi táplájára naponkint szükséges. De ő erre válaszolá: miképp Isten neki csodákra tehetséget nem adott. Mi kell nagyobb csoda - mondá - mint a Korán maga? Egy könyv felfedezve egy írástudatlan ember által, nyelvében oly fölséges, okoskodásában oly megcáfolhatlan, hogy emberek s angyalok nem képesek hozzá hasonlót előállítani. Hol kell vilásgosb jel, hogy ez Istentől származott? A Korán maga egy csoda.
Legtöbb hajlamot tanusítának az új vallás iránt azon idegenek, kik a szent hónapban Mekkába búcsút járni mindenfelől jöttek. A városbeli fők egyik gondja volt tehát ezeket tőle óvni, elidegeníteni, s komolyan tanakodtak, miképp teljesítsék ezt akképp, hogy beszédeikben s indokolásaikban egymásnak ellen ne mondjanak.
Azt mondjuk, hogy ő jós? Nem, mert ő nem beszél rángatózva, mint az, kit a rossz bánt, sem a nyelve nincs tele mássalhangzókkal, mint jósainkéi.
Azt mondjuk, hogy bolond? Nem, mert egész lényén gondolkodás és méltóság ömlik el.
Azt mondjuk, hogy csak költő? De hiszen ő nem beszél versekben.
Azt mondjuk talán, hogy bűbájos? Nem, mert ő nem művel csodákat, ő nem foglalkozik az igézés titkaival, ő csak ajkának szavaival s ékes nyelvével bájol el.
Tehát mondjuk, hogy ő egy közbéke-háborító, ki a családok közt visszavonást idéz elő, ki megédesíti a tévelyek mérgét, ki eszközli, hogy testvér testvérrel, a fiú atyjával, a nő férjével meghasonlik.
Igaz, hogy ez ármánynak néha nem várt következménye lett, igen sok idegen épp ezért vágyott látni s hallani a férfiút, ki Mekkában annyi botrányt okozott; de más oldalrul a térítő Mohamedet sokan közülök ez ellenvetéssel fogadák: mit akarsz velünk? Polgártársaid, rokonaid jobban ismernek, ők inkább vannak azon helyzetben, téged megítélni, ha minket meg akarsz győzni, kezdd rajtok, s előbb őket győzd meg, kik véreid s polgártársaid.
Majd a nép vénei alkuba ereszkednek vele. Ha kincset kívánsz, mondának neki, szólj, és összehordunk annyit, mennyivel soha egy Koreis sem bírt. Ha uralomra vágysz, Saidnak nevezünk, s mindenben azt teendjük, mit te fogsz kívánni. Ha valami rossz szellem hatalmában szenvedsz, elhozatjuk Szíria leghíresb orvosait, s számlálatlanul vetjük nekik oda aranyainkat, míg meggyógyíttatol. De Mohamed mind erre hitvallomásával felelt: én ember vagyok, mint ti, de ember, kinek kijelentetett, hogy Isten, a ti uratok, egyetlen Isten. Jaj azoknak, kik bálványokat adnak melléje. Jaj azoknak, kik az alamizsna parancsát visszautasítják, és akik a jövő életet tagadják. Ő hívá elő az eget és a tengert, és ezek felelék: íme, itt vagyunk, hogy neked engedelmeskedjünk. Isten elleneinek jutalma a tűz. Angyalok vígasztaló ígéretet hoznak az egy Isten imádójának, a hívő haldoklónak s hirdetik neki a gyönyörök kertét.
Ez sem sikerülvén, ellenei egyik legsikeresb módnak gondolák szavát hatástalanná tenni, űrt csinálván körüle. Meghagyák tehát, hogy midőn szónokolni kezd, minden távozzék el tőle, s így tettleg elszigetelve, kizárva érezze magát polgártársai köréből. Ilyenkor aztán nem tehetett egyebet, mint hogy a Kábába menvén, halk szóval imádkozott, de úgy, hogy szavait a körülte lévő ifjak megérthessék -, így lopva s találomra hintegette el tanának szellemi magvait.
Azonban amint Mohamed követőinek száma szaporodott, aszerint nőtt a Koreisek ingerültsége is. És Abu Talebet közösen felhívák, vagy hallgatásra bírni vagy elküldeni öcscsét, különben ez s hívei eretnekségökért életökkel fognak lakolni. Abu Taleb ezt neki azonnal hírül vitte, intvén, hogy makacssága által magára s egész nemzetségére végveszélyt fog vonni. Mire Mohamed lelkesülve felelé: "Ó bátyám, ha ellenem küldenék jobbról a Napot, balról a Holdat, még sem térnék le utamról, hacsak Isten nem parancsolná vagy nem hívna el innen."
E szilárd elszántság az öreg Abu Talebet bámulásra ragadván (ámbár ő vallását nem változtatá soha), fogadást tőn neki, hogy bármit tegyen, ő soha nem hagyja el, sőt kivitte, hogy összes nemzetsége, Abu Lahub kivételével, pártfogását ígérte meg neki -, oly erős volt az araboknál a családi kötelék.
Így Mohamed háznépének élete némileg biztosítva volt ugyan, de nem azon híveié, kik hasonló hatalmas nemzetséghez nem tartozván, ily tekintélyes pártfogással nem bírtak, s ő aggodván miattok, maga rábeszélte őket, hogy Abyssziniába menekednének. Ez történt hivatásának ötödik évében, s ez neveztetik az első hedzsirának (= futásnak), megkülönböztetésül ama másik futástól, midőn Medinába a próféta maga menekült. Az ekképp apródonkint kiköltözködtek száma 83-ra ment, köztük volt Mohamed veje és leánya is.
Abyssziniában ekkor nesztorián keresztyének laktak. Fejedelmöknek, türelme és igazságszeretete miatt, nagy és jó híre volt. A muzulmánokat ő annál szívesebben fogadta, mivel azok sok ideig mint fél keresztyének tekintettek, oly sok hasonlatosság volt kezdetben a Korán s az Evangélium között. E fejedelem egyszer kérdezvén őket, miből állna azon új vallás, mely miatt honukból kivándorolni kényszeríttettek, egyik közülök így felelt: közöttünk egy jeles férfiú támadt, ki tanítá nekünk az egy Isten hitét, a bálványok megvetését, apáink babonáinak iszonyúságát, parancsolá a vétket kerülni, őszintéknek lenni beszédeinkben, igéreteinkhez híveknek, felebarátink iránt jótevőknek, eltiltá a nők megszeplősítését, özvegyek s árvák megkárosítását, előnkbe szabá az imát, a tartózkodást, a böjtöt, a külső és belső tisztaságot és az alamizsnát. - Hisz ez éppen az, mit mi is hiszünk, válaszolá a fejedelem. És mit hisztek Jézusról? Mire Dzsafár, a kérdezett, Abu Taleb fia, testvére Alinak, a Korán következő versét mondá föl: "A Messiás, Jézus, Máriának fia, isteni apostol volt és az ige, mit Isten Máriába leküldött." Ó csoda, csoda, kiáltá fel a fejedelem; aközt, mit te mondasz Jézusról s mit róla vallásunk mond, nem nagyobb a távolság, mint szélessége e fűszálnak, melyet ujjaim közt látsz.
Azonban Mohamed követőinek száma mindinkább nővén, ellenei egy határozatot vívtak ki, mely szerint a városból mindazok száműzettessenek; úgy hogy Mohamed maga is a vész elől kénytelen vala Orkhám tanítványához Száfa halmára vonulni. De itt sem maradhata békében, itt is mindenképp üldözteték. Hamza és Omár ugyan (ez a későbbi híres kalif), óriás erejű ifjú hősök, csodálatos véletlennél fogva hitére térvén át, ügyének nagy segedelmére lőnek, de az mégsem gátolá meg, hogy őket Abu Taleb ne volt legyen kénytelen egy távol eső birtokába küldeni, hol neki egy erősített várféle laka volt. De a pártfogás csak végképp kimérgesíté a szakadást a Hasem s Abd Semz két ág közt, s ez utóbbi Abu Szófián vezérlete alatt kivitte, hogy a két ág közt mindenféle mind házassági, mind kereskedési összeköttetés mindaddig megtiltassék, míg Mohamed, az eretnek, kézre nem szolgáltatik. E határozat bőrre írva a Kábában ünnepélyesen felfüggesztetett. Mohamed három egész évig rejtezett a nevezett váracskában, gyakran szenvedve éhséget és nem egyszer ostromoltatva dühös elleneiből. De
a szent hónapok a búcsújárókat minden bántalom ellen biztosítván, Mohamed ekkor sem mulasztá el soha megjelenni Mekkában, s hirdetvén tanait s újabb égi nyilvánításait, nem kevés hívőket szerze, ezek közt több tribusok fejeit, kik haza térve, távol népek közé magokkal vivék a próféta elszórt igéit.
Csak három hosszú év után térhetett ő Mekkába vissza; egyik oka volt, mivel a bőr, mire a száműzetési határozat fölírva s mi a Kábában kifüggesztve volt, annyira elrothadott, hogy a határozatnak csupán első e szavai: "A mindenható Isten nevében" maradtak épen - mit a muzulmánok isteni csodának tulajdonítottak.
De alig tére vissza, reá a sors új csapásai várakoztak. Előbb nagybátyja, gondnoka, pártfogója, véde, a nagy tiszteletben álló Abu Taleb múlt ki, majd tisztelve szeretett hitvese, Kadisa, ki nála jóval idősebb volt. Amabban világi oszlopát, ebben hitének legbelsőbb részesét veszté el, s így földi és erkölcsi támaszától egyszerre megfosztván, mélyen elkeseredék. S nem ok, nem elősejtés nélkül, mert Abu Taleb halála által neki bátorodott üldözői annyira feldühültek ellene, hogy szülőföldjén nem maradhatván, Zeid hű szolgájával a 15 mértföldnyi távolságban eső Tajef városába vonult. E várost a Thakif nemzetség lakta; kies vidékben feküdt, szőlők és kertek közt, melyekben barack és szilva, dinnye és granátalma, kék és zöld füge, lótusz-virág bőven termett, mint pálmafa is, zöld és aranysárga gyümölcsök gazdag fürteivel. Mohamed rosszul választott. E város népe, fészke volt a legtudatlanabb bálványozóknak. Egy asszonyi kőképet imádtak, azt hivén felőle, hogy élettel bír s Istennek leánya. Alig időzék köztök egy rövid hóig, s nemcsak nem hallgatták beszédeit, hanem üldözték, kicsúfolták, követ dobáltak reá, s később oly dühösek lőnek ellene, hogy a szolgák s gyermekek még a város falain túl is szidva s hajigálva kergették.
Ekképp onnan csúfosan kiűzetvén, darab ideig a pusztában bolyonga, mindaddig, míg hű szolgájának, Zeidnek, sikerült őt titokban Mekkába visszavezetni, hol egy tanítványának hajlékában gondosan elrejtezék.
Ily szomorú s bitang helyzetben találta magát Mohamed, hivatásának tizedik évében.

3.

Mennyei hivatását Mohamed belsőképpen hitte-e? - ki tudná megmondani, de hogy vallásának igazságáról, minek terjesztésében fáradozék, mélyen meg volt győződve, az nem szenved kétséget. Ő, korában óriási jelenet volt, kifejezése egy tisztább vallás utáni vágynak, mely, talán öntudatlanul, homályosan, de a népben valóban élt. Ezért sikerült nagy műve. Ember mind célt ér, ki egy nép s egykor szellemi szükségének s hajlamának élő képviselője. Kissé megelőzi a kort, ezért üldözik, de azt kifejezi, képviseli is, s ezért követik, s így egy ilyen férfiú dicsősége nemcsak az övé, de a koré is, melyben él. S nem lehet tagadni, hogy az arab néppel ekkor egy titkos ösztön, a létezőnél ésszerűbb, szellemibb vallást kerestetett.
Kadisa, Mohamed magányainak s misztikus ihleteinek hű társa, és Abu Taleb, a jó rokon s nagy befolyású pártfogó, sírban feküdvén, Mohamed helyzete Mekkában napról napra borultabb lőn. Szülőföldén ő törvényen kívül állt, kénytelen lévén elbúvni, mint egy gonosztevő, és még azon híveire is, kik elrejtegették, veszedelmet hozhatott. Ha világi jókra törekedett, ez volt-e az út hozzájok? Hivatásának már tizedik éve volt betelendő, üldözéssel, szenvedéssel, viszontagsággal teljes tíz év. És még most is, hajlott korában, midőn mások élvet s pihenést keresnek, ő szándékában állhatatos maradt, s bár mindenét feláldozta, vagyonát, nyugalmát, hitelét, barátait, rokonait, - kész volt honát s nemzetségét is elhagyni, semhogy hitéről lemondjon.
Mihelyt a búcsújárási szent hónap megérkezék, búvhelyét azonnal elhagyá, s a mindenfelől összegyülekezett sokaság közé vegyülvén, igyekezék valami hatalmas tribust vagy várost megnyerni, mely őt vendégeképp befogadja
s hitterjesztési vállalatában védje. Sok ideig nem boldogult céljában. Kik búzgóságból jöttek Mekkába, undorral fordultak el a hittagadótul; kik világi hasznokra néztek, óvakodtak szövetkezni olyan emberrel, kit Mekka leghatalmasbjai üldöztek.
Azonban midőn egyszer Akuba halmán szónokolna, tetszését némely zarándokoknak különösen megnyerte, kik Játreb (a későbbi Medina) városából jöttek, s Mekkának zsidó lakosaival baráti viszonyban állottak. Ezektől ők már sokat hallottak a zsidó vallás hitágazatiról s egy Messiásról, ki eljövendő. Elbájoltatván Mohamed ékesszólása által, s tanai és a zsidó valláséi közt több pontban összehangzást lelvén, mondák egymásnak: hátha ez azon Messiás, kiről a zsidók beszélnek? S e meggyőzdődés mindinkább erősödvén lelkökben, végre Mohamed hitére tértek.
De városukban belső villongás dúlván, ekkor hozzájok még nem ment el Mohamed, hanem velök egyik legtanultabb tanítványát küldé el, ki ott mint térítő szép sükerrel munkálkodott. Csak három év múlva, midőn a medinai muzulmánok száma már hetvenre ment, jövének ők ismét vissza, s a prófétával ünnepélyes szövetségre lépének.
Ő azt kívánta tőlök, hogy a bálványimádásról lemondvaná, az egy Isten hitére térjenek; maga iránt jóban s rosszban engedelmességet követelt; követőinek, kik vele oda mennek, pártfogást biztosított -, csak ily föltételek alatt kötelezte le magát hozzájok menni s nálok maradni, barátaiknak barátja, elleneiknek ellene leendvén. "De ha ügyünk mellett elfognánk veszni, mi leend jutalmunk?" - kérdék ők. "A paradicsom" - felelé Mohamed röviden.
Azon pillanatban, midőn szövetségét köté Mohamed, ellenei, Abu Szófián elnöksége alatt, ki időközben a Kába őre s városi kormányzó lőn, gyűlést tartának, tanácskozva arról, miképp lehetne az új hit terjedését meggátolni? Némely azt vélte, legjobb lesz Mohamedet a városbúl száműzni; de ellenveték mások, hogy más nemzetségeket fogván majd megnyerni, élökön bosszút állana a városon. Némely javaslá őt tömlöcbe vetni, s ott tartani, míg meg nem hal; de ez sem fogadtatott el, attól tartván, hogy barátai ki fognák szabadítani. Végre abban egyeztek meg, legjobb lesz megölni, s hogy magokat Mohamed nemzetségének bosszúja ellen biztosítsák, elvégezék, hogy minden nemzetségből egy mártsa kardját a próféta testébe.
Este az összeesküdtek valóban meg is jelentek Mohamed lakánál. Az ajtónyíláson benéztek, látának egy embert köpenyébe burkolva a földön fekünni. Kissé tanakodván, végre beléptek, a zörejre az alak fölkél, és előttök álla nem Mohamed, de Ali, a hű tanítvány, ki érte életét így veszélyezte. Mert az összeesküvésről eleve értesült próféta Abu Bekerrel a Thor hegyére, egy barlangba menkült, hova ennek leánya három napon át titokban horda ételt és italt, s honnan ők ketten két teveháton menekülének Medinába, üldöztetve folyvást, de utól nem érve sehol. Csak Kobánál, Medina előtt, állapodának meg, hol négy napig időztek, s hallván az örvendetes hírt, hogy hívei a városban egyre szaporodnak, Mohamed a legelső pénteken tartá ünnepélyes bemenetelét.
Korán reggel könyörgésre híván össze tanítványait, miután az új hit főbb ágazatait egy beszédben nekik melegen előadta volna. Al Kaszva nevű tevéjére ült, s így ment be Jatreb városába, mely ez idő óta Medina-al-nebinek (azaz próféta városának) neveztetik.
Hetven lovag mint testőrség kísérte be. Oldala mellett Abu Beker ment. Néhány tanítványai pálmalevelekből tűzött árnyalót tartottak feje felett. S Boreida, a testőrség vezére, felkiáltván: "Ó Isten apostola, ne mondják, hogy zászló nélkül mégysz be", turbánjáról kendőjét leoldván, ezt mint zászló lándzsájára tűzé, s vitte a próféta előtt. Városbeli követői tolongva jöttek elébe őt üdvezelni, és zajos örömkiáltásokkal kísérték. Mohamed, a honábul kikergetett, a bujdosó, kinek fejéért szülőfölde száz tevét ígért, így vonult be Medinába, nem mint hontalan, ki menedéket keres, inkább mint hódító, ki diadalünnepét tartja.
Kedvenc Alija is nemsokára szerencsésen, de pusztákbani bújdosása miatt fáradtan s vérző lábbal érkezett meg, mint háznépe is, köztök szeretett neje, a szép s ifjú Ajesa.
Ez eseményt nevezik a történetben hedzsirának vagy a próféta futásának, mely történt Kr. sz. u. 622. esztendőben, s honnan kezdve szokták a muzulmán írók az időt számítani.

4.

Mohamed, kortársainak előadása szerint, középtermetű volt, izmos és ideges, keze és lába nagy, ez mindig sarutlan. Ifjú éveiben rendkívül erős s élénk volt, később vastag s nehéz lőn. Feje nagy volt, minden részeiben jól kiképzett, s izmos nyakán erősen állt. Homloka magas, halántékai kiülők, átfutva szemöldökéig nyúló kék erekkel, melyek, midőn indulatba jött, meg-megdagadtak. Ábrázata gömbölyded, fehér s kissé piros bőrrel, kifejezésteljes vonásokkal, sasorral, fekete átható szemekkel, csaknem összeérő szemöldekkel, nyílt s mozgékony szájjal, miből ékesen folyt a beszéd; kissé rendetlen fogai fehérek, fekete haja fondorítás nélkül ömlött vállaira, szakálla hosszú és dús volt.
Viselete rendesen nyugott s egyenlő vala; ritkán tréfált, arcán többnyire komolyság s méltóság ült, de mosolygásában sok megnyerő kellem rejlett. Testalkata izmosb volt, mint ez az arab faj tulajdona, és ihlett s gerjedt állapotaiban volt benne valami lángoló és sugárzó, hívei a prófétai fény kiragyogásának mondottak.
Nem szenved kétséget, hogy rendkívüli elmebeli tehetségekkel bírt. Gyors felfogással, nagy emlékezettel, lobogó képzelődéssel és leleményes ésszel. Neveltetésének mitsem köszönhetvén, ennek hiányát éles vizsgálódással pótolta, s puszta hallásbul és társalkodásbul képes volt elméjébe összehalmozni mind ama vallások ismereteit, melyeket vagy az ős idők hagyománya megőrzött, vagy melyet itt-ott, bár azon korban sűrűn kelve s enyészve, még életben voltak. Előadása komoly és mondatos volt, ihlett pillanataiban elragadó, mit nevelt szavának érces és zengzetes hangja, mely öblös melléből szerte csengett, mint boltozat alatt a visszhang visszaverődik. Nyelve oly szabatos, szabályszerű, s tiszta volt, milyen tökélyre az arab nyelv sem előtte, sem utána nem emelkedett. Modora a keleti költőké, szónokoké s bölcseké volt, tele virágokkal, képekkel, aforizmákkal
s példálódó mesékkel, szóval, a nép geniuszához a nép nyelvén szólott.
Ezért nem alap nélkül mondogatá ő Koránját csodának, mit többnyire Mekkában versenkint mondott tollba, abban sok különös, zavaros, homályos, de sok szép fölséges, magas eszme s gondolat is van; s ha meggondoljuk, hogy azt egy ember, s írástudatlan ember, emlékezetébül rakta össze, a művet bámulatosnak, rendkívülinek lehetetlen el nem ismernünk.
Íme néhány hagyományos mondása:
Midőn Isten a földet teremté, ez renge és reszkete, mígnem hegyeket tőn rá, hogy velök megszilárdítaná. Ekkor az angyalok kérdék: Ó Isten, van teremtésedben erősebb a hegyeknél? És Isten felelé: a vas erősb a hegyeknél, mert ezeket az széttöri. És van teremtésedben erősb a vasnál? Igen, a tűz erősb, mert ez azt elolvasztja. És van teremtésedben erősb a tűznél? Igen, a víz, mert ez a tüzet kioltja. Ó Uram, van teremtésedben erősb a víznél? Igen, a szél, mert ez a vizet megrohanja és mozgásba hozza.
Ó Teremtőm, és van teremtésedben, mi a szélnél is erősb volna? Igen, a jó ember, ki alamizsnát ad; ha jobbja adván azt, balja elől eltitkolja, az ilyen ember mindennél hatalmasabb.
Szerinte minden jó tett szeretet. Szeretet, ha felebarátodra mosolyogva nézsz; szeretet, ha őt jó tettekre inted; szeretet, ha a vándornak ösvényét megmutatod; szeretet, ha a világtalant vezérled; szeretet, ha az útból a követ és tüskét elhárítod; szeretet, ha az éhesnek ételt, a szomjasnak italt nyújtasz. Embernek valódi gazdagsága azon jókbul áll, miket felebarátaival tesz. Igen, meghalván te, a világ azt kérdi, mi vagyont hagytál hátra? De az angyalok, kik a sírban tőled számot vesznek, az kérdik tőled: mi jó tetteket bocsátál magad előtt az égbe?…
Mértékletes és tartózkodó volt, szigorú megtartója a böjtöknek, legtöbb idejét imának, elmélkedésnek, templomi szolgálatnak, vallási szónoklásnak, buzgalomnak szentelé; még mikor fejedelmi hatalma volt is, nem mint hódító, de mint próféta és apostol élt. Nem kedvelte a fényt s pompát sem házában, sem öltözetében, ő valóban nagyobb dolgokban akart kitűnni. Ruhái gyapjúszövetből készültek, néha yémeni gyapotbul, miket olykor ki kelle foltozni. Turbánt hordott akképp, hogy a rá kötött kendő egyik vége, vállai közt lefüggött. A selyemkelmét eltiltotta, ha csak másféle fonallal nem volt vegyítve, mint az aranygyűrűket is -, ő egyet ezüstből viselt, tenyere felé fordított fejére ezt metszetvén: "Mohamed, Isten követe." Tisztaságra igen sokat adott, a naponkinti mosakodásokat pontosan megtartotta. Két dologban mondhatni kéjűzőnek; először a nőkben, összesen, de nem egyszerre, tizenöt neje volt, e részben az ősi szokást követte s célja volt örököst kapni, de nem kapott -, másodszor az illatos kenőcsökben, mikkel szemöldét, haját, szakállát kenegette, s miről túlbuzgó tanítványai azt hírlelék, hogy e jó szag testének vele született s csodálatos illatozása. Szokása volt mondani: Isten az örömet s gyönyört három dologba helyezte e világon: imádságba, illatba, nőbe, s mint ama kettő égbe emelkedik magától, a férfit égbe nők társasága emeli, kik ima és illat közt töltik csendes életöket.
Míg Kadisa élt, nem vett több nőt. Sok ideig aztán kettő volt, később több, azért is, mivel araboknál sok nő sok tribussal hozta rokonságba, s e rokonság legbiztosabb alap volt hatalmas szövetségekre szert tenni. Ott most is a családi összeköttetés a legszentebb s legsérthetetlenebb frigy. Kadisának becses emlékezete a szép Ajesát csaknem féltékennyé tévén, ez egyszer mondá: "Nemde, Isten adott neked helyébe szebb és jobb nőt?"
"Soha - mondá Mahommed melegen -, soha nem adhat jobbat. Midőn szegény valék, dússá tőn; mindőn mások hazugnak mondának, ő hitt bennem; midőn egész világ üldöze, ő hű maradt hozzám."
Házi élete, patriarchák módjára, egyszerű volt. Ő, a később hatalmas próféta, pásztorilag élt, mint a legszegényebb arab. Ajesa, neje maga beszélte, hogy néha egy hónap folytában sem raktak tüzet; élelmök szilva és víz volt, hacsak főtt ételt valamely jó barát nem küldött. Szolgái két nap egymásután búzakenyeret soha sem kaptak. Őmaga rendesen szilvával és árpakenyérrel, téjjel és mézzel táplálkozék; szobáját maga söpré, maga raká meg tüzét, fejé juhait, hozá kútról vizét, maga foltozá ruháit, szóval maga szolgálta ki magát.
Az öregeket segítette, a betegeket gyógyította, a házatlannak hajlékot szerzett, a mosé körül az árvák, özvegyek, aggok számára színt építtetett, hol azok padokon ültek, s ezért a pad vendégeinek neveztettek, ajtaja a szűkölködőnek és szerencsétlennek mindig tárva állt, a szegénnyel vagyonát készséggel megosztotta, a keveset mikor kevés volt, a sokat mikor gazdag lőn, azaz, ő soha sem lőn gazdag, mert a háborúkban nyert zsákmányból őt illető részt vagy kiosztá a szegények és harcosai közt, vagy vallásos célokra fordítá, mondván: mit a szegényeknek adunk, szent letétemény, mit égben kapunk vissza.
A nőket jogokkal ruházta föl, kik addig semmi joggal nem bírtak: jogot kaptak elválni, örökölni, szerezni, s irántok a gyermekeket nagy tiszteletre kötelezte, mondván: egy gyermek csak anyja lábainál tarthat igényt a paradicsomra. Hívei közt, tizenkét emberből alakított kis csoportokban, behozta a kölcsönös barátság frigyét, miszerint azok egymással jóban s rosszban osztozni tartoztak. Meghatározta, hogy minden muzulmán vagyonának egy tizedét, mint alamizsnát, a szegényeknek adja, váltságául annak, mi birtokában marad. E törvény azóta az izlamban pontosan megtartatik, s célja meggátolni a roppant gazdagság s a kiáltó szegénység közti ellentét botrányát. Így veté ő meg követői közt alapját a családi szellemnek, a felebaráti szeretetnek és a jogbeli, vagyonbeli, kötelességbeli egyenlőségnek.
Kadisától egy fia volt, Kaszim, kit gyermekkorában elvesztett, és négy leánya: Rokaja, Othmán neje; a szép Fatima, a híres Ali khalif neje; Zeinab, Abul Assz neje: Omm Kolthum, ki sógorához, a fölebb említett s özvegyült Othmánhoz ment nőül. Mohamednek még Máriátul, ki keresztyén származású volt, lőn egy fia, Ibrahim, ki szinte korán elhalt. Eszerint, az úgy nevezett zöld turbános emírek neki csak leányágoni maradékai.
Magány viszonyaiban másokkal mindig igazságos volt. Barátival úgy, mint idegenekkel, gazdagokkal úgy, mint szegényekkel, hatalmasokkal úgy, mint gyöngékkel egyképp méltányosan bánt, s a nép szerette őt általában, mivel nyájasan fogadta őket s panaszaikat békésen, részvéttel meghallgatta, nem mint bíró s fejedelem, de mint apa és társ. Habár indulatosságra volt is hajlama, bírt magán uralkodni, úgy hogy még házi körében is türelmesen és elnézőleg kormányzott, mint bizonyítá Anasz nevű szolgája, mondván: nyolc éves korom óta haláláig szolgálám őt, s bár érdemeltem volna gyakran, soha sem szidott meg.

5.

Ilyen volt s maradt Mohamed hivatásának elsőbb korszakában, életében egyszerű, vagyonában szegény, elveiben türelmes, szenvedéseiben alázatos és kitartó; térítéseiben fegyver mély hite s nyelvének ékesszólása volt. Csaknem a Megváltó jellemének magasságára emelkedett, kinek hatalma s ereje tisztán a szelídségben, tűrésben, alázatosságban állott.
Medinába érkezvén, egy számos párt élén látta magát, állva részint azokbul, kik vele Mekkából menekedtek ide, részint kik itt szövetkeztek hozzá, részint kik a pusztaság különböző részeiből naponkint csatlakoztak hitéhez. De bár tizenhárom évig folytonosan üldöztetett, csúfoltatott, sértegettetett, bár családja s nemzetsége miatta szegény, megvetett, bujdosó, ő maga száműzött lőn, s az ellenséges Abd Semz ág kapta magához Abdu Szofián vezérlete alatt Mekkában a hatalmat, talán tovább is, mint a szó prófétája s a hit mártíra folytatta volna békés szerepét: ha rögtön eszközök birtokába nem jut, mik az uralkodás s némileg a bosszú terére ragadják. Hozzájárul, hogy a puszták lakói, kik hozzá csatlakoztak, bátor, veszélyhez s harchoz szokott emberek lévén s a háborúkban alkalmat látván gazdag martalékokra, Mohamednek csaknem lehetlen volt őket bírni, igazgatni
s megtartani másképp, mintha csatavágyaiknak néha enged. Azonban, ha nem lehet is tagadni, hogy a térítő helyét ekkor a hódító foglalta el, s a prófétát a vezér váltá fel, úgy látszik mégis, hogy állandó s végcélja vallásának nyomatékos terjesztése volt, s ő meg vala győződve lelkében, miképp Isten azért adá kezébe a hatalmat, hogy vele éljen.
Alig pihente ki magát Mediában, tüstént egy mosét építtetett, fala földből s téglából volt, s a lombokkal takart födelet frissen kivágott pálmák törzsei tartották fel. Mintegy 100 négyszög rőf tért foglalt el, három kapuval, melyből egy rész Szoffat név alatt, a hajléktalan szegények lakául szolgált. Sok ideig nem bírták elhatározni, isteni tiszteletre a hívők miképp hivassanak meg; harsonával e zsidók szokásaként? Vagy magas helyen rakott tűzfénnyel? avagy dobveréssel? Végre Abdallah, Zeidnek fia mondá, miképp ő égi kijelentést vőn, hogy élőszóval kellene a hívőket összegyülekeztetni. Ez idő óta egész keleten naponkint ötször, a négy világsark felé, ekképp kiáltoznak a magas minaretekről alá a muezzinok: "Nagy az Isten! Nagy az Isten! Nincs más Isten az Istenen kívül! Mohamed Isten követe! Jőjjetek imádkozni, jőjjetek imádkozni!" Melyhez este még ezt adják: "Édesebb az imádság az álomnál, édesebb az imádság az álomnál!" Ez igénytelen, sőt szegény moséban eleinte minden egyszerűen ment végbe. Este szilvafa-forgáccsal világíttatott meg, csak később olajjal. Mohamed a földön állva szónokolt, egyik oszlophoz vetvén hátát, később egy alacsony szószéket csináltak neki, melyre három lépcső vezetett. Innen ő hol ülve, hol állva beszélt, támaszkodva egy korláthoz. Úgy mondják, beszéde mindig egyszerű és mindig megható volt, szavai felebaráti szeretetet, békét, jóakaratot, türelmet, s igaz meggyőződést leheltek, s az ihlettség pillanataiban tökéletesen elragadta hallgatóit.
De a mosé volt tanúja a második korszakbeli változásnak is. Itt kezdte a hódosítást s a karduralmat hirdetni ama híres nyilatkozványában, mely röviden így hangzik:
"Több prófétákat külde Isten az ő különböző képességeiről tanuságot tenni: Mózes tanuságot tőn irgalmáról és gondviseléséről; Salamon bölcsességéről, fölségéről, dicsőségéről; Jézus igazságáról tiszta viselete, mindentudóságáról az emberi szívek titkainak ismerete, hatalmáról csodatételei által. De mind e képességek nem valának elegendők meggyőzni az embereket, még Mózesnek és Jézusnak csodatételei is hitetlenséggel találkoztak. Én tehát, az utolsó próféta karddal küldettem. Kik hitemet hirdetik, ne ereszkedjenek vitába s okoskodásba, de irtsák ki mindazokat, kik a törvénynek engedelmeskedni vonakodnak. Minden, ki harcol a hitért, essék bár vagy győzzön, bizonyos dicső jutalmát veendi… A kard kulcsa mennynek és pokolnak. Ki a hitért szenved, tűr, vagy hal, mindez ott fenn, imádságnál és alamizsnánál magasb érdemnek vétetik…" S hogy bátorságot öntsön kebleikbe, ismételve mondogatá, miképp: mi örök idő óta el van végezve, azt el nem lehet kerülni - senki nem élhet tovább, és nem halhat előbb, mint órája ki van jelölve, bár ágyában pihenjen, bár csatában vívjon - és e tan az, miből a nép a praedestinatio hitét szívta.
És bár Mohamed nem engedé bántatni a hitetleneket sem, ha adót fizettek s világi felsőbbségét elismerték; bár ő az így nyert kincset leginkább a hit terjesztésére fordítá: mindez nem gátolá meg a felállított új elv következményeinek kifejlését, mert minden elvnek megvan a maga élete, logikája, mely szükségképpen kifejti magát, mint az elvetett magnak csirája, és így lőn belőle, a szelid philantropbul, vérontó harcos, a békés apostolbul türelmetlen parancsoló, a meggyőző szónokbul törvényhozó fejedelem. S ez idő óta hívőinek száma még inkább szaporodott; rablás, martalékos harc mindig különös vonzalommal bírt az arab népre, mely gyermeksége óta majd védve magáét, majd támadva másét, majd ismét nemzetsége sérelmeért bosszút állva, vándor s némi haramia-életet élt. Ily szellemű népet még ő is csak úgy vezethetett, ha annak hajlamát egyben-másban követte.
Mohamed valóban csakhamar három ízben kísérté meg az ellenséges mekkaiak utazó karavánjait elfogatni, mikből csak a harmadikat koronázta siker. A hedzsira második évében meghallván, hogy Abu Szófián vezérlete alatt Szíriából ezer megterhelt tevéből álló karaván térne vissza Mekkába, ő 314 emberrel, de melyben csak két lovag s hetven tevés volt, elébe ment. Mit Abu Szófián megértvén, segedelemért Mekkába üzent, honnan 100 lovag és hétszáz tevés küldetett ki. Így történt köztük a csata Bedernél, mely Mohamednek első nagy csatája volt, s mely az ő diadalmával végződött. Elleneiből hetven hullt el, és ugyanannyi esett fogságba.
Ezután a Beni Kajnoka zsidók ellen mutatkozott szigorúnak, kiket Medinából ki is űzött, számra mintegy hétszáz férfiút, javaikat elkobozván.
Míg ez Medinában történt, a mekkaiak bosszút lihegtek, ingereltetve főképp Abu Szófiánnak erélyes neje, Henda által, kinek atyja s bátyja Bedernél elestek. A hedzsira harmadik évében Abu Szófián 3000 emberrel, kik közt 700 páncélos vitéz és 200 lovag vala, indula ki Mohamed ellen, ki csak hétszáz embert bírt összegyűjteni, s ezek közt lovag kettő volt, vértet csak száz viselt. A csatát sok ideig vonakodott is elfogadni, de valóban bízván istenében, s ki sem kerülhetvén az összeütközést, Ohodnál a csata megtörtént, s nemcsak serege megveretett, de maga is megsebesíttetett egy parittya által, mely ajkát hasítá ketté, s egy nyílvessző által, melynek feje arcában bennmaradt. Ellenei őt halottnak hívén, egy napon visszavonultak, később újra Medina elébe mentek, a várost megrohanni; de Abu Szófián megtudván, miként Mohamed még él, jobbnak látá, egy évre békét kötvén, diadalmasan Mekkába visszatérni.
E csata után Mohamed több apró harcmeneteket tett Tabuk vidékén és a sziriai határszélen némely fajok ellen, melyek a medinai karavánokat kifosztották; a Beni Nadher zsidók ellen, kik őt megölni akarták, s kiket lakhelyökből is kiűzött; továbbá a Beni Mosztalek nemzetség ellen, mely Ohodnál a mekkaiakkal ellene harcolt. Mindenütt dús martalékot nyert, ez utóbbiaktól 200 fogolyt, ötezer juhot, ezer tevét.
De a mekkaiakkal kötött egy évi fegyverszünet eltelvén, Abu Szófián ismét síkra szállt, s több tribusokkal szövetkezvén, Medina előtt tízezer fegyveressel jelent meg. Mohamed helyzete rendkívül nehéz volt; szemközt álla vele egy roppant számú tábor, benn a városban pedig a zsidók, különösen a Beni Koraidák, s egy más hatalmas arab nemzetség, (melyet ő ingatag hite miatt csak képmutatónak nevezett) valának titkos ellenei. Ezért egy perzsa eredetű tanítványának bölcs tanácsára a várost vízárokkal vétette körül, s habár arab szokás szerint egyes vitézek közt véres bajvívások történtek, úgy látszik Mohamed inkább titkos utakon igyekezett ellenének táborában a szövetkezett tribusokat meghasonltatni. Ekképp Abu Szófián nem tudván az arab harcvitelben egészen új és szokatlan vízgáton áthatni, s gyanú támasztatván elméjében szövetségeseinek hűsége iránt, türelmét veszté, s gúnyolván Mohamed félénkségét, ki bástya mögé búvik, Mekkába visszatért azon örök gondolattal, hogy később veend rajta bosszút.
Ekkor Mohamed haragjának egész súlya a szerencsétlen, bár hibás Beni Koraidákra szállott. Kegyelmet remélvén - mivel azzal kecsegteték - magukat nemsokára megadák, de a próféta által választott bíró, Szád Ibn Moad, őket egy lábig kegyetlenül kivégeztette. Igaz, hogy mint kezdetben a zsidók, leginkább hajlottak az új valláshoz, s kétkedve kérdezék: vajon nem Mohamed-e a hírül adott Messiás, úgy később mellékes szertartásbeli kérdések miatt végképp elidegenedtek tőle: igaz, hogy vele s követőivel hűtlenül bántak, s élete ellen nem egyszer vetettek hálót; igaz, hogy látszólag frigyet kötvén vele, titokban ellene áskálódtak; de az is igaz, hogy semmi tribus irányában nem vetkőzött ki Mohamed annyira prófátai nagy jelleméből. Őt ez ügyben nem annyira a kegyetlenség bélyegzi letörűlhetlenül, mint azon kislelkű, alattomos, mindenesetre őszintétlen modor, miként azt végrehajtatni engedte; mert bár nem ő tette, de tőle függött, hogy meg ne történjék. Mohamed ily kislelkűnek, ily embertelennek, ily bosszúállónak sem azelőtt, sem azután soha nem mutatkozott, élettörténetében ez a legfeketébb lap. S mondhatni, ez eredete azon kölcsönös gyűlölségnek, mely a muzulmánok és zsidók közt azóta folyvást firól fira száll.
Hat éve múlt el, hogy Mohamed Medinába menekült, s társai égő honvágyat éreztek meglátni szülőföldüket, Mekkát, annyival inkább, mivel e város még mindig minden arabnak szent volt. E vágyat Mohamed annál kevésbé akarta gyöngíteni, mivel ő az ősi vallást nem eltörölni, de megtisztítva helyreállítani óhajtá, melynek gyökere nemzeti hagyományoknál fogva Mekkában volt. Közeledvén tehát a szent hónap, midőn a búcsújárók bánthatlanok voltak, s ő kijelentést nyervén az égből: 1400 ember élén Mekkába indult. Ennek híre futamodván, a megfélemlett Koreisek lovagsereget küldtek ellene, de ezt Mohamed ügyesen kikerülte, s a hegyek járatlan szorosain sebesen és ügyesen áttörvén, Mekka előtt Hodeiba mellett tábort ütött s innen békés szándékáról a mekkaiakat értesítette. Célját ugyan nem érte el, mivel a Kábába be nem eresztetett, de a mekkaiak ez alkalmat jónak találván békét kötni egy oly férfival, kinek hatalma, tekintélye, befolyása egész Arábiában szakadatlanul növekedett, vele tíz évre szövetségre léptek, jogot adván neki és követőinek évenkint egyszer Mekkába jönni, ott három napig időzni, és kegyes búcsújárásaikat elvégezni.
A hedzsira hetedik évében Kaibar városa ellen ment, melyet környékével együtt zsidók laktak. Már ekkor zászlóval járt, kék zászlója volt, egyiken a nap, másikon egy fekete sas képe állt. Miután több apróbb erősített helyeket bevett volna, Kaibart szállotta meg, hol veje, Ali vitézségének csodajeleit adta. Sok idő múlva s csak tetemes veszteséggel vétetheték be az erős hely, s majdnem Mohamed maga is áldozatul esett, a zsidók neki mérgezett bárányhúst adván enni. Ekkor egyszersmind különbféle fejedelmekhez, mint II. Kozru perzsa királyhoz, Heraclius római császárhoz s az egyiptomi kormányzóhoz is követeket küldött, s felhívta őket vallását fogadni el, de süker nélkül.
Ezután, míglen ő Mekkába búcsút járni ment, 3000 emberből álló sereget külde a Mutai római kormányzó ellen, kinek alattvalója által Mohamed Sziriába küldött követe meggyilkoltatott. A később rettenetes hírű Khaled "Isten kardja" melléknévvel itt tüntette ki magát először, nehéz, de fényes győzelmet víván ki a római seregen.
De mit leginkább óhajta, az volt: bírni Mekkát, szülővárosát, nemzetségének ősi bőlcsőjét emlékezethaladó idők óta, a helyet, hol legszebb korát élte le, bírni a Kábát, Izmáel maradékai kegyességének legfőbb tárgyát, a szent szekrényt, melyet gyermeksége óta imádott -, és íme e várost még ellenei bírták, még a Kábát bálványok jelenléte fertőzteté meg. Itt tűzni ki az egy, Isten szellemi vallásnak zászlóját, e szent várost tenni az izlám székévé, a központtá, hol Arábia valamennyi népei találkozzanak, ez volt vágyainak végsője. S miért habozott volna? Parancsának sok ezer bajnok engedelmeskedett, puszták megedzett lakója mind, kik a napot, szelet, éhet, szomjat, esőt megszokták s a harcot inkább egy mulatságos vadászatnak, semmint veszélynek s fáradságnak nézték. Kedvelték ugyan a martalékot, de rendhez, fegyelemhez is szoktak, s bátorságuk nem fogyván, hadi tapasztalásuk öregbedett. Annyi győzelem után magukban s vezérökben erősen bíztak, bennök a katona vak engedelmességéhez a hívő tanítvány dühös fanatizmusa járult.
Igaz, a tíz évi békekötés még fennállt, de itt, hol utasok, pásztorok s karavánok közt mindennapi az összeütközés, Mohamed könnyen lelt ürügyet, ha ugyan szüksége volt rá, a frigyet felbontottnak nyilvánítani. Hatalma azonban Arábiában már oly félelmes volt, hogy a Koreisek siettek minden elégtételt megajánlani. Sőt maga a büszke, a hatalmas Abu Szófián jött hozzá követül, de bár mindent elkövetett, bár közbenjárásra Mohamed körében minden jelentékeny egyént felhívott, még nőit, leányait is - célt nem érhetett. Ő tehát maga a medinai moséban a béke megtartására újra megesküdött, de Mohamed nem járulván hozzá, őt az nem kötelezte.
Mohamed titkos terve lévén Mekkát véletlen meglepetés által keríteni birtokába, 10 000 emberrel útnak indult, megtiltva dob- s harsonaszót, minden lármát, tábori tüzet, s választva hegyek mellékes utait. Elébe nagybátyja, Al Abbasz jött, ki neki hív rokona volt mindig, de vallását csak ekkor fogadta el. Ekképp érkezék ő Marr Azzahranhoz, Mekka mellett, anélkül, hogy ellenei észrevették volna. Történt azonban, hogy egy éjjel Al Abbasz a város körül portyázván, két embert elfogott, kiknek egyike maga Abu Szófián vala. Omár, az erélyes, hős s fanatikus hívő, azonnal kardra akarta őt hányni, de Al Abbasznak sikerült foglyát Mohamed színe elébe állítani, ki részint nagylelkűség, részint fenyegetés által őt hívővé tette. Saját szemeivel alkalma lévén csodálni a próféta fényes, páncélba öltözött roppant hadát, Abu Szófián Mekkába siete, Mohamed nevében békét ígérvén mindazoknak, kik, bár hitet nem változtatnak, de ellen sem fognak állani.
Mohamed pedig levetvén piros bíbor öltönyét, fekete turbánt s durva zarándok-zubbonyt ölte magára, s napkeltekor imádkozva mene be Mekkába, nem mint hódító, inkább mint alázatos búcsújáró. Jelenlétében hajtatott végre életének nagy célja, ti. a Kábának mind a 360 bálványa irgalmatlanul ledöntetett. Innen a Zem-Zem szent forráshoz mene inni s megmosakodni; majd hitágazatait magyarázva, a gyülekezetnek szónokolt, végre Al Száfa halmán állást foglalván, a vallására tért összes mekkai nép előtte ünnepélyesen elvonult.
A tömeg már ekkor hajlandó volt őt mint isteni lényt tisztelni, de ő minden személyes hódolatot eltávolított magától. "Miért rettegsz színem előtt? - mondá egy embernek, ki félelemmel közelített hozzá. Én nem vagyok sem Isten, sem király, én szülötte vagyok egy Koreis asszonynak, ki napon szárított hússal élt." S midőn Abu Beker hozzá egy századot haladt aggastyánt vezetne, ki halála előtt a próféta ruháját illetni óhajtá, Mohamed mondá: "Miért mozdíták ki hajlékából e gyönge seiket? Én magam elmentem volna hozzá." És szőnyegére ültetvén, mellét kezével barátságosan illeté, s vele buzgón imádkozott.
Türelme s irgalma e napokban valóban nehéz próbákon ment át. Legdühösb elleneivel, kik őt szegénnyé, becstelenné, földönfutóvá tevék, rögtön szemközt találta magát. Hada, hívői s a medinaiak bosszút lihegtek s reményltek Henda a kegyetlen nő, Vakza a vitéz Hamzának gyilkosa, Abdallah Ibn Szád a próféta egykori tollnoka s a Korán meghamisítója ellen. Akármi volt legyen indító oka: szeretete kedves szülőfölde iránt, vagy vállalatának szerencséje enyhíté haragját, vagy Mohamed valóban irgalomra hajlott természeténél fogva; el kell ismerni, hogy ő nem bűntetett, csak megbocsátott. A történet szemére veti mint bűnt, hogy hitét karddal terjeszté; mintha a keresztyénség kardnak nem szinte igen sokat köszönhetne! Azonban, ha Mohamed jellemét jól megvizsgáljuk, alig szenved kétséget, hogy ha ő világi hatalomra jutása előtt Jézusként mint apostol, mint reformator, mint vértanú hal el, pályája minden folttul ment maradt volna. Hitvatása első időszakában ő hite, tűrése, magamegadása, végtelen kegyessége és a szó, az ige által volt nagy.
Mekkából egyszersmind apró hadcsapatokat küldött a szomszéd városokba s falvakba, a bálványokat ledönteni s lakóikat hitére téríteni.
Azon közben a thakefek, havazok, dzsozmok, szádok s a hegyes vidéken lakó több beduin tribusok részint buzgóságból hitök mellett, részint hogy Arábiát egy növekedő kényuralomtul megóvják, szövetségre léptek ellene. Mit Mohamed megértvén, 12 000 jól fegyverzett embert személyesen vezérelt ellenök. Az ellenség tábora 4000 edzett bajnokot számlálván, a csata Honein mellett sokáig kétes, sőt darab ideig ezeknek vala kedvező, de végre a diadal a prófétáé lőn. Azonban a vert sereg egy része Tajef erősített városba vonta magát, melyet Mohamed 20 napon át hasztalan vívott, úgy hogy utoljára is alku által jutott birtokába; - de a vezér, Malek és tribusa, hitére áttértek. Ilyen háborúkban serege mindig roppant martalékokkal gazdagodott, például ez alkalommal 6000 fogollyal, 4000 uncia ezüsttel, 40 000 juhval, 24 000 tevével.
De a havazoknak Mohamed mindent, mi tőlök elvéteték, visszaadatott. A közbenjáró Halémának, egykori dajkájának leánya volt. Midőn e nőt, tej-testvérét, a próféta megismerte, tiszteletül fölkele ülő helyéből és alája saját köpenyét teríté.
Efféle nagylelkűség, s különösen az, hogy jótéteményei által Mohamed a hitben még ingadozó mekkaiakat lekötelezni igyekezett, elégedetlenséget és féltékenységet gerjeszte a medinaiakban, mondván ők: íme, ő ellenségeit jutalmazza! Ő utoljára is el fog minket hagyni, s Mekkába menend. Mire ő előhívatván őket, mondá: Halljátok meg, medinaiak! Nem viszálkodtatok-e hon egymással s nem én hoztam-e a békét közétek? Nem jártatok-e a tévely ösvényén, s én nem vezéreltelek-e igaz útra? Nem voltatok-e szegények, és én gazdagokká tettelek? Mint kihiresztelt csaló érkeztem hozzátok, de ti hittetek nekem; üldöztek, és ti védőim lettetek; száműztek, és ti befogadtatok; gyámtalan voltam, és ti segéltetek. Azt vélitek, hogy én nem érzem ezt? Azt vélitek, hogy én lehetnék hálátlan? Panaszkodtok, hogy a Koreiseket ajándékokkal halmozom, s nektek semmit nem juttatok? Igaz, én nekik világi jókat adok, de mert csak így lehet világi szívöket megnyerni. Nektek, kik igazak, hívők vagytok, adom - magamat. Ők juhokkal és tevékkel térnek haza, de ti Isten prófétájával mentek vissza. Mondom annak nevében, ki Mohamed lelkét kezében tartja, hogy bár az egész világ térne egy oldalra, ti a másra, én veletek maradnék. Már most kérdem, melyik részt jutalmaztam meg jobban?
E beszéd a medinaikat könnyekre fakasztván, fölkiáltának: mi osztályrészünkkel megvagyunk elégedve; s miután Mohamed Mekkában még egy búcsút járt, s a város igazgatását elrendezte volna, Medinába visszatért -, nem feledvén el útjában anyjának, Aminának pusztai sírját fölkeresni, hol zokogva sírt, de mint hitetlen fölött nem imádkozott.
Híre Mohamednek villámgyorsasággal terjedt el Arábia legtávolabb tartományaiba, s naponkint új meg új tribusok követei érkeztenek, őt vagy mint prófétát elismerni, vagy adót ajánlani. Gondjai is meggyűltek, az apostolihoz az uralkodóéi járulván, és szerencséjével együtt növekedett mind terveinek nagysága, mind statusférfiui belátása és tevékenysége. Ez időbe esik Tajef városának teljes meghódítása, s a hatalmas Tai beduin nemzetség főnökének, Adinak megtérése.
Utóbb ő idegen országokba szánkékozott hitét átültetni, kivált miután meghallá, hogy a növekedő hatalmára féltékeny római császár, Heraclius, ellene sereget gyűjt. Erőfeszítéssel táborát Mohamed 20 000 gyalogra és 10 000 lovasra nevelé, s így indula meg Szíriába. Égető hőségben utazván az átkos hírű Hajaron át, csak Tabuknál üte sátort, honnan vezéreit hódítgatni a közel vidékekre kibocsátván, sok apró fejedelmet megtérített, de még több martalékot szerzett. Azonban a meleg évszak, a sereg fáradsága, tápla- s vízhiány, a római sereg nagysága, otthonról érkezett rossz hírek kényszeríték őt hadi útját tovább nem folytatni.
Közeledvén a szent hónap, s meggátolva köz- s magán dolgai által, ő maga a zarándoklást nem végezhetvén, Abu Bekert küldé Mekkába, de utána ment mihamar Ali egy új Korán-fejezettel, melyben a kard uralkodása a legszigorúbb értelemben kihirdettetett. Ez új kijelentés szerint a hitetleneknek a megtérésre négy hónap adatik, minek végével senki nem kap kegyelmet, ellenök minden módon, minden időben, minden helyen, nyiltan és titokban harc fog folytattatni, míg vagy megtérnek, vagy adót fizetnek, s még a szent hónap sem fog senkit a megtámadás ellen biztosítani. Szerinte ez év végével Mekkában hitetlen nem lakhatik, nemzetség- s vérbeli kötelék figyelembe nem vétetik, sőt a hívő minden közlekedéstől eltiltatik a bálványzókkal, legyenek bár legközelebb rokonai vagy legkedvesebb barátai.
Ekkor küldte a Veres-tenger vidékére s boldog Arábiába Alit, ki részint fegyverrel sok hívőket szerzett, és ez időtájban bukott meg Al Aszvad és Mozeilma, két ál-próféta is, kik kezdetben jelentékeny párt élén állottak.

Folytatás