Veress Sándor: A magyar emigráció a Keleten, I. kötet (1) (Terebess Ázsia E-Tár)

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A MAGYAR EMIGRÁCIÓ A KELETEN

ÍRTA
VERESS SÁNDOR
MÉRNÖK

Budapest, az Athaneaum R. Társ. kiadása, 1878

ELSŐ KÖTET

TARTALOM

BEVEZETÉS

1849. Mehádiai tábor (Az utolsó csata - A kimenekülés - A Vaskapu - Az út Kalafatig)
Viddini tábor (Az emigránsok létszáma - Élelmezésünk - Magyar bankó - Kinevezések - Orosz-osztrák fenyegetődzések)
Renegátok (Az áttérők létszáma - A Kossuth és Bem közti viszály)
A visszatérők (Cholera - Hauslab küldetése - A visszatérők indulása)
Viddin (A vár és város - Ebek, gerlicék - Kávéházak - Török öltözetek - Nők - Bolgárok - Templomok - Bajrám-ünnep)
Utazás Sumlára (Előbb a renegátok, azután mi - Török fedezet és lovak - A bolgárok véleménye rólunk - Glava faluban - Kaland Tót és Vargával - Plevna - A keresztény papok bujtogatása - Sumla)
Sumlai életünk
1. A gyalogsági laktanyában (Bútorzat - Élelmezés - A lengyelek)
2. Bolgár háznál bérlett szálláson

1850. További életünk Sumlán (Újévi ima - Viszályok, párbajok - Zóka és Molnár tréfás vívása - Zenekarunk - Német hírlap)
Bárdi merénye (Az osztrák Rössler - Pollák esete - Kossuth s Perczel közti viszály - Törvényszékünk)
Szállás Juszuf agánál (Török ház szerkezete - Noszticzius Vilmos - Kossuthné megjötte, a tiszteletére rendezett fáklyás zene)
Achmed bey (Az internáló biztos megjövetele - Ismét fáklyás zene - Achmed Matta Ede násznagya - Kossuth búcsúja)
Az internáltak (Névsor - Elutazásuk - Halim pasa áttétele Várnára - Ott vendégséget ad az internáltaknak)
A nép élete az internáltak elmente után (Egressy népe - Kalis parancsnok - Sipos casinója - Grimm és Szabó ezredes - Kaszárnyaégés - Törvényszék Ivanovics Gy. elnöklete alatt - Nemzetiségi politika nálunk és másutt)
Oszlunk (Útiköltséget adnak - A toborzás Amerikába - A Törökországban maradtak)
Várna (Utazás Sumláról - A tenger - Várnai életmódom - Több emigráns szabó- és cipész-inas lesz - További életünk s vendégeink)
Várna vidéke (Kikötő és vár - Rákóczy-ágyúk - Hunyady csatatere - László király emléke - Tengeri fürdő)

1851.
Elutazásunk Várnáról (A nagy mesterség - Mulatság a szabadban - A búcsú - A Fekete-tengeren)
A Bosporus (A Bosporus szépsége - Török csolnakosok)
Galata és Péra (Csalódások - Pál börtöne - Madzsarda városrész)
Magyar egylet (Bár jótékonysági a cél, az osztrák kormány belénk köt - Bárdy és esete - Kávéházi ostrom - Amerikába!)
Brussza (A tengeren a vihar - Török utazás lóháton - A szállodában - Út Kiutahiába - Kémek helyett elfognak)
Az oláh emigránsok (A 48-iki bukaresti forradalom - A románok és magyarok - Mindenki megérti az idők jelét, csak az osztrák-magyar nem!)
Olymp (Az Olympra - A hegyi út - Wesselényi és lova - A kilátás - A huszár gyalog)
A belzettek szabadon bocsáttatása (A kiszabadultak - Az utazás - Találkozás Kossuthtal s Kossuth tanácsa - Kossuth diadalútja - Ács Gida költeménye)
A konstantinápolyi menekültek (Az emigráció névsora - Az öngyilkosok)

1852-53. (A Mack-féle összeesküvés - Nagy József szomorú sorsa)
Gál Sándor és társai (Gál megbízottjai - Figyelmesy - Várady József - A Mack-féle összeesküvés hatása az országban és az emigracióra)
Az Aja Sofia (A szultán palotája - Az Izlam főtemploma - Hogy imádkozik a török)
Konstantinápoly utcáin (Bajazet temploma - A temetők - A török fürdőben - A börze)
A törökök családi élete (Az eljegyzés - Az esküvő - A hárem családi életéből)
A török életből (A hárem hölgyei - A szertartások - A keresztelés és felavatás - A temetés - A török és a keresztény szertartások)
Kanizsay kalandja (Török mezei lakok - Rablók - Kanizsay hős magaviselete - Oláh János kalandja - A brussai pasa)
Respublika (B. Orbán és háza - A mi ottani kis társulatunk - Összezörrenés és párbaj)
Társadalmi szokások (Hogy állnak és ülnek a keleten? - A fürdők - Az étkezés - A virágos beszéd - A nők fényűzése)
Smyrna (Koszta Marczi története - Hogy védik meg az amerikai polgárt?)
Anadóli települők (A polgártárs - A kém - Ős erdőben - Egy város romjai)
Dercsényi telepéről (Két utazásom - Dercsényi újabb terve - Kalandok az úton - Tököly sírja)
Bosznia és Csernagora (A boszniai lázadás oka - A muszka befolyás - A muszka 1851-ben és ma - Omer pasa - A honvédcsapatok Boszniában)
Mencsikoff (Konstantinápoly forrongása - Az 1853-iki török viszonyok - Orosz tervek - Mencsikoff elutazik - Az orosz diplomácia - A háború és az emigráció)
Cigány-telep (Csingene konak) (A török molnár - A hegyek között - Az angol tanya - A görögnél - A lengyel falu - Egy felvidéki gyolcsos tót a keleten)

BEVEZETÉS

Soká gondolkoztam, talán tovább, mint kellett volna, vajon kiadjam-e ezen munkát; vártam, hogy majd csak akad valaki a volt menekültek közül, aki nagyobb mestere a tollforgatásnak, kinek jobban módja volt, mint nekem, összegyűjteni az apró adatokat és feldolgozva összhangzatos egésszé önteni. Látom, hogy hiába várok. Mindaz, mi eddigelé megjelent: az Egressy naplója, a Korn Fülöp "Neueste Kronik der Magyaren" műve, Szilágyi Sándor Kossuthja; végre Szőllősy mesmerismussal cifrázott "Kossuth és a magyar emigratiója" csak a menekülés tényével és legfeljebb az első év történetével foglalkoznak, de különben is ez írók többnyire igen közvetlen közelről szemlélték az eseményeket s talán a genialis észlelőt, Egressyt kivéve, pártfoglalástól és személyeskedésektől nem mentek. A Szilágyiéról nem szólok; távolról van írva s oly korban adva ki Magyarországban, midőn csak azt volt szabad nyomatni, ami a Bach embereinek tetszett; a Szőllősyé meg oly epével s oly gyűlölettel van tele, hogy ilyet írni egy volt titkárnak, ha mindjárt mind szóról szóra igaz volna is, nem lett volna szabad; szerencsére az érdemekben megőszült és mint Törökország fővezére közbecsülésben állott Omer pasa ellen írott kifakadásai már fölébresztik az olvasóban az író részrehajlatlansága elleni gyanút, a mesmerismus dicsőítése meg valódi törpeségében mutatja fel azon embert, ki csak azért látszott tollat ragadni, hogy másokat bemocskoljon.
Kossuth vagy Klapka tbk írhatnák jól meg az emigráció diplomáciai működésének történetét, Gál Sándor és Mack a titkolódzó carbonari-mintára általuk szőtt cselszövényeket; én sem oly magasan nem álltam, hogy a diplomáciai tanácskozmányoknál, tervezgetéseknél megkérdezzenek, sem oly bárgyú nem valék, hogy a Gál Sándor, Mack és Berzenczey borzasztó terveihez magamat eszközül felhasználni engedjem; józan ésszel, vagy ha úgy tetszik, ösztönszerűleg beláttam, hogy Magyarországot lázadásra serkentő kiáltványokkal fölszabadítani, idegen nagyhatalom hatalmas segítsége nélkül az osztrák hadsereget Erdélyben alattomban szervezhető gerillákkal kiverni, merő képtelenség, sőt bűnös könnyelműség. Én az emigrációnak egyszerű tagja voltam, küszködve annyi ellenséges érzelmű, idegen nyelvű és műveletlen nép között - minőkből a török birodalom áll - a megélhetés nem mindennapi nehézségeivel, miközben a kétségbeeséstől a haza újra fölvirulásának soha ki nem alvó reménye, az erkölcsi elsüllyedéstől pedig a velem születet vagy nevelés által nyert becsületesség avagy kötelesség érzete óvtak meg.
Azt, amit én itt megírok, nem írhatnák meg az emigráció nagy szerepet játszott vezérférfiai; őket már bevégzett tudományos képzettségük, világismeretük és viselt rangjuk nimbusza megóvta még külföldön is a nép legalsó osztályába való keveredéstől s legalább tűrhető életmódhoz juttatá; de a hazulról segedelmet nem várható, többnyire csak magyarul tudó, magyar iskolákat végzett nagy többség sanyarúságairól a hazában élőknek fogalma is alig lehet. E végből e munkácskának azon címet akartam adni: "hogy éltek meg a menekültek" és eleinte csak is a magam élményeinek megírását terveztem; mivel azonban szokásom volt a körülöttem történő eseményeket feljegyezni, e jegyzeteim egésszé öntésénél vettem észre, hogy ezekből a törökországi menekültek nevezetesebb egyénei sorsa menetét a magaméval párhuzamosan szintén összeállíthatom, és ha egyéb szolgálatot nem teszek vele, tudom, hogy idővel ezek gyermekeinek jól fog esni, ha apáik viselt dolgairól, szenvedéseiről hallanak, mint jól esik nekünk most a Mikes Kelemen leveleit olvasgatni.
Engem a sors a Dobozy-féle önkéntes lovas csapattal, majd a 27. bihari zászlóaljjal Erdélybe s onnan Orsovára és aztán török földre sodort; kezdem azért elbeszélésemet a kivándorlást közvetlenül megelőző legutolsó magyar-osztrák csatán Mehadia mellett, melyet másnap Vercserovánál a fegyverletétel s utána Viddinig való vándorlásunk követett; végig vezetem az olvasót sumlai életünkön, Várnán át Konstantinápolyig, sőt tovább Kiutahiáig, keresztül azon 4-5 nyomorúságos éven, melyet a krimi háborúig átéltünk, aztán Szebasztopol alá megyünk, mindenütt megfigyelve a törökországi mohamedán és keresztény népek társadalmi szokásait, meg az angol, francia, olasz seregeket, a háború főbb mozzanatait, s végre Szebasztopol leromboltatását. Innen vissza Tulcsa melletti települő helyemre, honnan a földműveléssel és később a konstantinápolyi kereskedéssel nem teremthetvén állandó lakhelyet - elviszem az olvasót Görögországon s Franciaországon át Londonba, s innen 1859-ben a szép Olaszországba, hol az emigráció még egyszer tömörült és fegyvert ragadott a haza felszabadítása reményében. Végzem munkámat ezen olaszhoni magyar sereg feloszlatásán és a magam újból visszautazásán keletre.
Mindezeket részint Londonban, részint még a hatvanas évek első felében megírtam, de éreztem a mű hézagosságát, írmodorom darabosságát, hisz idegen nyelvű fogalmazásokkal foglalkozva, csoda-e, ha ma is körülbelül a 48-i magyarsággal írok? Vártam azért, hogy valaki más emigráns társaim közül, például talán Szilágyi Dániel, majd megszólal egyszer; de látván a mély hallgatást, látván, hogy még élő legfőbb embereink is már-már históriai alakokká lettek, látván, hogy az egykor világrettentő török birodalom is maholnap talán csak egy történelmi fogalommá zúzatik, s érezvén, hogy az új nemzedék ide s tova majd meg sem érti létezésünk okát és elveit: rászántam végre magamat nyilvánosság elé bocsátani e jegyzeteket. Hisz nincs oly rossz könyv, amelyből valamit tanulni ne lehetne; az emigrálás ténye, s az emigrációnak szenvedései, a haza fölszabadítására irányzott működései, nélkülözhetetlen kiegészítő részét képezik hazánk történetének, s én igyekeztem hűségesen elmondani a tényeket, s többnyire csakis azokat mondani el, quos ipse miserrime vidi.
Kezembe jutván azonban Egressy, Korn és Szőllősy művei, szemlét tartottam dolgozatomon, és az ismétlések kikerülése céljából egész lapokat szakítgattam ki belőle, azért az első év kevésbé részletes a többiekénél. Másfelől az unalmas egyformaság kikerülése végett el-elhagyva az emigráció krónikáját, a bennünket környező népek felötlőbb vonásait sem hagyám figyelmetlenül.
Sajnálom, hogy az emigráció egynémely tagjáról kedvezőleg nem szólhattam; valami nagyon optimista nem vagyok, de irtózom az igaztalanságtól, s amily utálatosnak tartom a Szőllősy-féle feketelelkűséget, éppoly kevéssé tudok hízelegni.

Veress Sándor

1849

Mehádiai tábor
(Az utolsó csata - A kimenekülés - A Vaskapu - Az út Kalafatig)

Puchner seregének Orsovánál Oláhországba futása után Bem e nevezetes pontnak megőrzését a 27. és 78. zászlóaljakra bízta, adván melléjük egy üteg ágyút Knall százados vezénylete alatt és egy pár század székely- és Mátyás-huszárt.
E kis sereg Orsova mellett szabad ég alatt táborozott s a muszkák és Haynau seregei előnyomulása s az ezek ellen intézett hadi operatio alatt idejét hadgyakorlatokkal tölté s az igazi veszedelmet csak hírből ismerte. Alig hiszem, hogy felszerelés és katonai gyakorlottság tekintetében az összes magyar seregben e kis csapatnak ez időben párja lett volna, s így nem csoda, ha érezvén erejét, türelmetlenkedett tétlensége felett s alig várta a percet, midőn a gyűlölt muszkákkal megmérkőzhetik. Pillanatig sem kétkedék azon, hogy hazánk összes ellenségeit is semmivé tesszük s némi irigykedéssel gondolt reá, hogy e dicső győzelmek nála nélkül vívatnak ki.
A várva várt indulási parancs helyett azonban legelőször is egy imádkozási és böjtölési rendelet érkezett. Ennél alkalmasabb eszközt készakarva sem lehetett volna találni a bátor sereg megdöbbentésére. Egy óra alatt vége lett az addigi jó kedvnek s önbizalom helyett a kétség és aggódás rossz szelleme ütötte fel tanyáját közöttünk.
Majd egy török tiszt értesítette a határhídnál volt őrtisztet arról, hogy Ihász alezredes a Verestoronynál kiveretett s Oláhországba menekült. Ez eddigelé hallatlan eset különösen az erdélyieket rémítette el, lázas izgatottságot okozott, s az erdélyiek tisztjeinek nagy megerőltetésébe került őket visszatartani attól, hogy tömegesen haza ne menjenek.
Augusztus 7-én egy futár jött Görgeytől. Minő írott rendeleteket hozott, azt nem tudhatom; de e naptól kedve a győzelemnek még reménye is eltűnt közülünk. Hírek keringtek, melyeknek kezdőjét felfedezni nem lehetett, s melyek a legénységnek szabad hazamehetést és ezüst pénzt ígérgettek, a tiszteknek rangjuk megtartásával az idegen, illetőleg orosz szolgálatba való fölvétetést, a hazának békét s az 1848 előtti állapotokat.
Augusztus 10-én útnak indítottak bennünket, hogy a Temesvárnál vívandó döntő csatában mi is részt vegyünk; azonban másnap meg visszafordítottak, harmadnap ismét előretoltak, mígnem augusztus 14-én ismét visszahátráltattak egész Mehádiáig.
Még aznap tábort ütöttünk s itt ültünk nyolc napig, szenvedvén e 8 nap alatt mind testileg, mind lelkileg annyit, mint az egész hadjárat alatt. Élelmezésünk annyira hiányos volt, hogy 3-4 napban alig kaptunk egy részlet kenyeret s egész századokat kellett a még ellenségtől el nem foglalt néhány falu kisarcolására kiküldözgetni, s ezek is alig hoztak egy-két szekér eleséget, mely dirib-darab kenyérhéjból, kukoricalisztből s egy-két sovány disznóból vagy kecskéből állott. Pénzünknek értéke oly annyira alá esett, hogy én magam is fizettem egy oláhnak 5 pengő forintot egy málé-kenyérért, fizetésünket százas bankjegyekben adták ki, melyeket többé senki felváltani nem akart s nem is tudott, utoljára fölemésztettünk a környéken mindent, ami megehető volt, s az éretlen gyümölcs és nyers kukorica koleraszerű betegségeket és számtalan halálozást idézett elő közöttünk.
E mellett már első nap elterjedt híre, hogy Kossuth Szőllősyvel álruhában, leborotválkozva török földre menekült, őt megelőzte a két Perczel, követték - így beszélte azt a hír - Szemere, Fülöp, Wágner, Egressy, Hajnik, Batthyány, Mészáros, Dembinszky és számtalan sok más. Tisztek, katonák, sőt polgáriak is szekereken, lóháton, sőt sokan gyalog is vonultak keresztül táborunkon Orsova felé. Egyik a Görgey árulásával, másik a temesvári elvesztett csata hírével rémítgetett bennünket.
Hogy a fegyelem köztünk is fel ne bomoljon s e miatt még a menekülhetés is lehetetlenné ne legyen, parancsnokaink - Jasics és Kabós - koholtaknak nyilváníták e rossz híreket; Jasics egy nagy útmutató táblát állított ki az országútra "Rennweg der Feigen" felirattal s e szép diadalív mellett haladott el sok nagy úr, mígnem Wisocky összevagdalással fenyegetőzve, a táblát levétette. De hiába való iparkodás volt már kétségbe vonni a rémhíreket, mert főbb kitűnőségeinket előbb öt-hat, majd ötven-hatvan embernyi rendetlen csapatok követték rémülten, kétségbeesve. Augusztus 19-én már az egész lengyel légió jött, e magas rangú tisztekben gazdag csapat, mely másnap át is kelt a Dunán a Monti olasz légiójával egyetemben, megadván magát leghaszontalanabb ellenségeinknek, a szerbeknek, kik őket lefegyverzették és vendégszeretet helyett piszkolódással és bántalmazásokkal fogadták. Legvégül jött a Rosti vadász- vagy 66. zászlóalj, 16-18 éves fiatal gyermekek, ezek táborunkban foglaltak helyet, és harmadnapra rá segítettek megállítani azon osztrák csapatot, mely Orsova és a határszél elfoglalására ellenünk küldetett.
E nehéz körülmények közt a fegyelem is felette meglazult. Különösen a székelyek kezdettek tanácskozni, azután egyenként, majd meg kisebb csapatokban hazatértek. Augusztus 19-én egy egész század megindult haza felé s csak egy század Vilmos-huszár fenyegetésének s Kabós őrnagy rábeszélésének sikerült őket ismét visszatéríteni; másnap az egész előőrsi félszázad megszökött, 20-án pedig ismét egy félszázad és két ágyú legénysége tűnt el, az előőrsökről átmenvén tisztestől együtt az ellenséghez. Legalább ekkor nekünk azt a hírt hozták felőlük, később hallottuk, hogy ott künn az előőrsön összebeszélve elindultak haza és elszéledtek.
Tudtuk már, hogy mindennek vége; nem ringattuk többé magunkat szép reményekben, olyanok voltunk, mint a siralomházba kitett halálra ítélt rab. Ezért a szökők és engedetlenek iránt nem is akartuk használni azon szigort, mely ily rendkívüli körülmények között úgy is eredménytelen, sőt tán magunkra nézve veszélyessé lehetett volna, s inkább szép szóval és jó példával igyekeztünk a legénységet a vég-elcsüggedéstől megóvni s együtt tartani, hogy a számtalan menekülők útját fedezzük, s nem valami hadműveleti cél, csupán a fegyver tiszteletéért az utolsó csatát kivívhassuk. - Tartozom az igazságnak kimondani, hogy a bihari 27-ik zászlóaljból összesen alig 20-25 ember széledt el, a 78-ikból legalább 150-200 szökött meg, a visszamaradtak meg zúgolódtak és engedetlenkedtek tisztjeik iránt.

Augusztus 23-án reggeli 8 órakor Matta Ede százados a 27-ik zászlóaljból, ki Mehádia előtt a karánsebesi és szászkai utak összetalálkozásánál egy századdal őrködött, jelt adott az ellenség közeledtéről.
Erre Kabós alezredes seregünket következőleg állította fel: A nagy országúttól jobbra a Béla Réka patak medrében jól fedezve a 66. zászlóalj (Rosti vadászai) képezék a jobb szárnyat, ezekkel szemben mintegy 500 lépésnyi távolságban a szőlők és kertek kerítései mögé a 27. zászlóalj (Jasics parancsnok), mely e szerint képezé a balszárnyat. Mintegy 400 lépéssel hátrább a két szárny végeitől az országúton 4 ágyú s ennek fedezetéül Vilmos-huszárok, ezek mellett a terrasse-szerű magas lapályon ismét 4 ágyú elrejtve a kukoricaföldek közt s fedezetül a 78. székely zászlóalj (Kabós parancsnok). Mindezen csapatok úgy voltak elhelyezve, hogy az ellenség egy lelket sem láthatott s ha a félkörbe benyomul, három felőli tűznek lett volna kitéve.
9 órakor vonult vissza Matta százados, nyomban követtetve az ellenség lovasságának egy százada által. Amint Mehádián átvonult, az oláh pópa, kinek házánál éppen szállásolva volt, az ablakból rálőtt Mattára.
Midőn e zárt arcvonalban haladó lovasság a 27. zászlóalj irányát elérte, a legvégső balszárnyról egy honvéd rájok tüzelt, s ezáltal helyzetünket elárulta. Rögtön hátra húzódtak s felállítván egy üteg röppentyűt, elkezdék helyzetünket kémlelni.
Mintegy 60 lövést tettek anélkül, hogy részünkről tüzek viszonoztatnék, s anélkül, hogy csak egy emberünket is megsebesítették volna, pedig néhány röppentyűjük egészen közénk esett, egynek gránátja beszakította a dobot, melyen két tiszt, úgy mint Francziszczy és Bakacs makaózott, egy másik mellettem és Kosztolányi mellett 2 lépésre pukkant el, de senkit meg nem sértett. Végre megsokallván parancsnokunk e bosszantást, ágyúinkkal rájok tüzeltetett, mi őket azonnali hátrálásra kényszerítette.
Ez alatt a sűrű kukorica közt kibontakozott csatárláncuk, s megkezdé az előhaladást erős tüzelés közben, ami azonban fedett helyzetünk folytán nekünk igen keveset ártott, s részünkről darabig nem is viszonoztatott.
Lassanként azonban a 66. zászlóalj jobb és a 27. zászlóalj bal szárnyai erősebben kezdettek beleelegyedni a tüzelésbe, s elhagyván fedett helyeiket előtörtek, úgy hogy 10 óra tájban a csatározás mindkét részen egyenlő eréllyel folyt.
Az osztrákok lassanként visszahúzódtak, de 11 órakor a mieink is visszarendeltetvén előbbi helyeikre, ismét csend lőn.
Ekkor az osztrákok egy parlamentőr által felszólíttaták Kabóst, hogy kövesse a többi tábornokok és csapatparancsnokok példáját s tegye le a fegyvert. Kabós egy még az erdélyi téli hadjárat óta nálunk volt fogoly sebesült osztrák tiszttől - kinek szabadságát visszaadá - visszaizenteté, hogy miután az osztrákok úgysem várhatnak nagy eredményt csatározásaiktól, hagyjanak fel az oknélküli vérontással s várják el, ami okvetetlen következni fog.
Az ajánlat, úgy látszik, egyik részről sem fogadtatott el, de a két ellenséges sereg előbbi helyében maradt, pihent - és várta, hogy mit kezd a másik.
Délután egy óra tájban legvégső balszárnyunkon a 27. zászlóalj hátában erős puskatüzelés riasztott bennünket talpra, a tiroli vadászok megmászván a hegyeket, a 27. zászlóaljat alig 50 lépésnyi távolból hátban támadták meg s pillanatra nagy zavart idéztek elő, úgy hogy az egész zászlóalj futni kezdett a közép felé. Tíz perc alatt azonban ismét rendbe szedte magát a zászlóalj és szurony-szegezve rohant előre s nemcsak előbbi helyét azonnal visszafoglalta, hanem a vadászokat a völgybe a kukoricák közé is folyvást üldözte. Itt újra kezdődött a tüzelés, ágyúink is előnyomultak az Orsovától 3 mértföldet mutató kőoszlopig s onnan darabig tüzeltek, noha a nagy kukorica miatt hihetőleg kevés eredménnyel. Két és fél órakor az ellenség ismét Mehádia alá nyomatott vissza és tüzelése minden ponton megszűnt; ekkor seregünk zárt oszlopokban megindult Orsova felé, hova estére háborítlanul megérkezett.

Augusztus 24-én égetőn kelt fel a nap, végig ragyogva a nagy Dunának óriás tükrén; talán fel akará szárítani szemünkbe tódult könnyeinket, vagy tán gyönyörködni akart az utolsó magyar fegyver csillogásán? Óh hiszen nem sokáig gyönyörködhetett már! Útban voltunk Oláhország felé. Ez volt utolsó útja az utolsó fegyveres honvéd hadtestnek!

8 órakor átlépvén a vercserovai határhidat, csapatonként a hídtól jobbra a Duna felé nyúló kis térségen állítottak fel bennünket. Itt utolsó szemlét tartottak felettünk parancsnokaink - fegyvereinket gúlába raktuk - s "hátráljt" parancsoltak.
Midőn meg kelle válni dicsőséggel hordott fegyvereinktől, midőn a rendbe felállított 17 ágyú lovait török legénység fogta vezetéken s a huszárnak le kelle szállani kedves paripájáról s leoldani csorbákkal ékes kardját: óh akkor a kebel nem bírta tovább fékezni fájó keserveit. Volt, ki letérdepelt és rémítő átkot mondott a balszerencse okozóira; volt, ki nyakába borult kedves bajtársának és sírt keservesen; volt, ki szörnyű káromlások közt darabokra törve a Dunába dobta fegyverét. A legnagyobb rész búskomoran nézett maga elé; nem sírva, nem átkozódva, nem szólva senkihez s engedve magát ide s tova hajtatni szótalan, érzéketlen élő halottként.
Majd körülvevének bennünket kettős sűrű csatárlánccal, beszorítottak a hídtól balra eső szűk sziklás Vodicza völgyecskébe s fegyverkeresés ürügye alatt málhás kocsijainkat s batyujainkat is kikutatták s e kutatás közben nem egy-két ruhadarabjainkat is elsikkaszták.
Déltájban néhány nagy gyékény zsákba varrt régi penészes kenyérdarabokkal vendégeltek meg s egy néhány birkát levágtak, húsát nyersen kiosztván, mit aztán mi fa nyársakon megsütve költöttünk el.
Azon tiszteknek jobban volt dolguk, kiknek szekere, lova volt. Ezek akadály és feltartóztatás nélkül elhajtattak Turnu-Szeverinig, mely városka Vercserovától mintegy két mértföldre fekszik s ott némi kényelmet találhattak; bár kár volt a szegény legénységét nehéz óráiban elhagyniok s megtört szíveiket azzal is keseríteniük.
Elszedett fegyvereinket a törökök azonnal visszaadni ígérték, mihelyt a valódi török földre lépünk; azonban, amint később hallánk az osztrákok követelésére azokat nekik szolgáltatták ki, megtartván maguknak belőle sok finom kardot, puskát és pisztolyt. Említést érdemel, hogy még ekkor Turnu-Szeverin - mely ma az osztrák duna-gőzhajózási társulat oda települt hajógyára által Oláhország egyik legcsinosabb városává fejlődött - alig érdemelte meg a város nevet, s a régi Severus (?) tornya romjain, vesztegintézeten, megyeházon és pár középületen kívül alig állott 20-25 jobbacska házból; a közel Csernetzet elborítá a homokár, és egy negyed század alatt roppant változáson ment át a világ!
Másnap erős fedezet alatt jókor reggel útnak indítottak bennünket Turnu-Szeverin felé.
Az út, melyen áthaladánk, igen jó csinált út, azonban helyenként alig 3 ölnyi széles. E keskeny-szalagot is erőszakkal elvette az emberi kéz a meredek sziklából s az itt valóban tajtékzó Dunából, falat építvén végig a folyamban s lőporral egyengetvén szét az erős szirtet, melynek falmeredek oldalában a fúrólyukak itt-ott még most is láthatók.
A Vaskapunál vagyunk, azon kapunál, mely erősebb a szirtgerincnél s mely ezernyi ezer éveken át bezárva tartá az óriás Dunát s képezteté vele azon roppant tavat, mely Zimonytól Munkácsig és Budától majdnem Nagybányáig terjedt, alakítván iszapos ülepedvényei által a termékeny, de sáros magyar alföldet.
Ki tudja, hány ezer évig tombolhatott a mai Vaskapunál az utat tört Dunának Niagaránál nagyobbszerű vízesése, míg sziklát szikla után le bírt útjából döntögetni s a több száz láb magas csúcsokat annyira megalázni, hogy most már csak néhány lábnyira ütögetik ki fejeiket a haragos folyamból, emlékköveiként a végtelen harcnak, melyet számíthatlan időktől kezdve mai napig vívtak.
Ott áll jobb és bal felől a kopár éles hegygerinc, agyag és csillámpala gyűrött rétegek közül kiemelkedő szürkés mészkő tömeg, mint két óriás kapufélfa komoran nézve le a szétzúzott gát romjain tajtékzó Dunára. Az erős hullámzás itt kezdődik, de legnagyobb 5-600 öllel alább, hol a ledöntött gát romjai megtorlódva kiszélesítik a Dunát, s a sekély vízből oly sűrűn ütögetik ki csúcsaikat, miszerint távolról azt hinné az ember, hogy kőről kőre ugrándozva átlábolhat rajtuk. A harsogó hullám közepette kígyózik végig a csak néhány ölnyi széles simább vonal, melyet csak a pilot gyakorlott szeme ismer fel a hullám kevésbé hánykódó, de gyorsabb futásáról. Ez a Széchenyi útja, azon szalag, mely összeköti keletet a nyugattal, azon keskeny ér, melyen az európai pezsgő élet lüktetése áthatott a tetszhalott keletre és életre ébreszté azt.
Elmerengett lelkem e nagyszerű látványon. Mintegy olvasám belőle a természet megváltozthatlan törvényeit, leírva óriás-, nem emberi nyelven írott betűkkel - s vigasztalást merítettem belőle, látván, hogy a haladás szelleme mint diadalmaskodik az akadályokon, s a legyőzhetetlennek vélt sziklafalak is porba hullnak egykor előtte.
Déltájban Gura-Véi nevű kis falucskánál megpihentünk, estenden pedig elhagyván a befogadásunkra még ekkor felette kicsiny, most virágzó Turnu-Szeverint - pár száz lépéssel a városon alól Traján hídjának romjainál ütöttük fel éjjeli tanyánkat.
A Duna itt már ismét csendesen foly - szélessége mintegy 500 ölnyi, - partjai mind két oldalon szelíden emelkednek, közvetlen a víz szélén pedig ott áll máig is kétfelől a Traján által épített hídfő, dacolva az idő fogával és az emberek rombolási dühével.
Ez építmény 4 öl széles, 5 öl magas és mintegy 7-8 lábnyi vastag oszlop, összerakva durva kövekből és óriás nagyságú téglákból s megenyvezve oly vízhatlan római cementtel, mely keménységére a kővel is vetélkedik. Látszik, hogy a fal tetejére a szárazról gát vezetett, mely szintén téglával lehetett két oldalán beborítva - melyeket azonban vandál kezek szétromboltak - s rombolnak máig is, elrejtett kincseket keresvén a romok alatt.
A tégladarabok majdnem oly kemények, mint a mészkő, törésük finom szemű, legkisebb belső hólyagosság vagy lyukacsosság nélkül s feltűnő szép pirosak, majdnem pecsétviasz-színűek. Maguk a téglák két és fél láb hosszúak, több mint egy láb szélesek és öt-hat hüvelyk vastagok, s úgy belszerkezetük, mint külalakjuk tiszta simasága arra mutat, hogy nem sárból, szabad kézzel gyurvák, hanem géppel szoríttattak nagy nyomás alatt, hihetőleg ércformákba. Kiégetésük is oly tökéletes, miszerint kétlem, hogy mi - annyit hánytatott tudományos fejlettségünk dacára - hasonlót előállítani bírnánk.
A kőragasz nem valódi római cement, hanem vegyítékéről ítélve hihetőleg közönséges mész és homok keverék volt, de ezt 1700 év alatt a lég szénsava valóságos szénsavas mészkővé változtatta át.
Kísértetként eljött az emlékezet, hogy velünk gúnyt űzzön. Reád emlékezénk világrendítő ősünk Attila, kinek óriás hatalma előtt az akkori leghatalmasb seregek szétfoszlottak, mint zivatar előtt a könnyű felleg, s a büszke császár Adrian e híd felégetése által remélt előled menekülni. Ím unokáid, kikre még néhány hó előtt magad is büszkén tekinthetél alá: megtörve, megalázva menedéket keresnek ott, honnan te mint isten ostora remegtetéd a megrémült Európát!
S hogy e szívdermesztő végigtekintés ne legyen puszta képzelet, s a keserűség poharát fenékig kelljen ürítenünk, íme elúszott előttünk felfelé az ezelőtt három hóval menekült "Metternich" és "Árpád" gőzös (minő gúny!) megrakva azon lelketlen néppel, mely mint a kebelben felmelengetett kígyó marni segített hazáját a vész napjaiban - s most elmentek, hogy hiénák és keselyűkként a meggyilkoltnak holttestén tomboljanak!
Minket pedig - mint e nyomorultaktól várni lehetett - hurráh kiáltás és gúnykacajaikkal tiszteltek meg... Ugyanitt történt, hogy a 78. zászlóalj legénysége - mely már az utolsó mehádiai csatában is nem akart a császár népére lőni, felizgattatva néhány hazatérni szándékozó tisztje által, felmondta az engedelmességet s nem akart tovább menni. Guyon négyszögbe állíttatá őket s Kabóssal együtt elkezdé szépszerével rábeszélni a maradásra, de midőn látta, hogy hajthatatlanok, méregbe jött. "Rakjátok le, úgymond, - nyomorultak, amit a magyar kormány adott rátok, aztán takarodjatok pokolba!"
Rögtön lehányták új köpenyegeiket és még felsem húzott bakancsaikat, s dacosan útnak indultak vissza. Darab idő múlva Kabós alezredes volt parancsnokuk utánuk lovagolt és sikerült neki visszatérésre bírni őket. Az engedetlenség azonban megbosszulta magát. Rongyos honvédeink a lehányt ruhaneműekre rohantak, s a visszatérők már egyetlen egy használhatót se találtak a magukéból, hanem helyette kicserélt ócska rongyhalmazt.
Innova mellett egy csapat osztrák katonára bukkantunk, kiket mint betegeseket hagyott ott Puchner. Ezek nem csak csúfoltak és gúnyoltak bennünket, hanem göröngyökkel is kezdének dobálózni; azonban a török dzsidások közéjük rúgtatván a dzsida tompa végével olyan fényes elégtételt vettek helyettünk rajtok, hogy alig tudták merre szaladjanak az elgázoltatás és ütlegezések elől.
Nincs még helyén, hogy itt elmondjam, hogy viselik magukat e török katonák saját valódi hazájukban a föld népe iránt, hanem itt urai és - rémei a vidéknek.
Hányszor jut eszembe, midőn a mai sok ízetlen rumuny hetvenkedést látom, hogy mily szegény szolgák valának az oláhok még csak 49-ben is; oláh katonának, oláh hatóságnak nem láttuk mi színét sem, a török volt az úr és mindenható. Ő parancsolt, mint otthon, az oláh pedig engedelmeskedett, mint tehetetlen alattvaló.
Élelmezésünk mamaligából, azaz vízbe főzött kukoricalisztből és birkahúsból áll, melyet számunkra a falu végére előre kihoznak készen, mivel egy nappal előttünk szálláscsinálók járnak; egyéb iránt künn a szabad ég alatt élünk és hálunk, úgy sem bírván szállást találni e nyomorult falukban, melyek szanaszét minden rend nélkül földbe ásott gödrökből, úgynevezett bordélokból állanak; nálunk a disznóólaknak is szebb külseje van.
A vidék Innovától kezdve síksággá lesz, de több változatossággal bír, mint a magyar alföld. Itt-ott homok buckák, másutt nagy tavak és mocsárok közt vezet utunk, minden lépten-nyomon túzok-, vadlúd-, daru- és gödény-csapatok repkednek körülünk, mintha sejtenék, hogy elvették kezünkből az öldöklő fegyvert! Nagy ritkán egy-egy juh nyájat is látni, melyet ijedve kerget a pásztor jövetelünk láttára a dombok és mocsárok mögé. Csak embert nem látni! Ha néha egy-két idétlen nyikorgó szekér két kis silány ökrével szemben jő velünk - azonnal messziről kitér, tüskön-bokron keresztül nógatván ökreit más felé, nehogy csak száz lépésre is közelünkbe kelljen jönni. Ki hitte volna, hogy Orsovánál vége van Európának s néhány órányira már Afrikával vetekedő vad ország kezdődik, melyen a polgárosulásnak nyomai sem látszanak?
Augusztus 29-én elértük végre Kalafátot egy kis silány dunaparti várost, mely a Duna partján felfelé húzódó hegyek vagy inkább csak dombok aljában fekszik, rézsút átellenben rendeltetésünk helyével, Viddinnel.
Kalafátot, ámbár megerősítve nincs, vagy legalább a városon kívüli elmállott földsáncokat erődítménynek nevezni jó lélekkel nem lehet, mégis magas fekvése miatt mintegy Viddin vára hídfőjének tekintik. A part 6-8 öllel magasabb a lapos Viddinnél, helyenként csaknem függélyesen emelkedik ki a Dunából; a víz felől tehát már alakzata meglehetősen biztosítja roham ellen, de ugyan megjárná az, aki hajókkal a Viddin és Kalafát ágyúi közé állana, ámbár a távolság kissé felette nagy, puszta szemmel ítélve mintegy 2000 ölnek nézem. az oláh száraz felől az egész Kalafátot homokos buckásan hullámzó vidék köríti, amely a véd- és ostromművek gyors elkészíthetését felette megkönnyíti. Háború esetén természetes, hogy a törökök Kalafátot erősen védik, mert bár innen Viddint bevenni nem lehet, de bizonyos, hogy az élelmi és lőszer-raktárak s a védő sereg nyugalma semmivé tehetők Kalafát ágyúi által.
Itt is kívül a városon telepítetek le s két nap telt bele, míg nagy dereglyéken és különös, elől-hátul magas ormányú vitorlás hajókon átszállítottak bennünket, elszedvén előbb a Vercserovánál meghagyott lovakat.
Sokan a tisztek s polgáriak közül látván utolsó vagyonuktól eképpeni megfosztatásukat, bármi csekély áron is eladák lovaikat és szekereiket, úgy hogy 10-12 aranyért 3-400 forintos paripákat és egész fogatokat adtak oda részint a törököknek, részint az alkalmat felhasznált zsidó, görög és oláh kupeceknek.
Így kifáradva és mindenünkből kifosztva, lelkileg megtörve, valóban gyászos állapotban léptünk a török földre augusztus vég napjaiban, nem is gyanítva, hogy ez csak bevezetése volt hosszú évek során át tartandó számkivetésünk nyomorúságainak.

Viddini tábor
(Az emigránsok létszáma - Élelmezésünk - Magyar bankó - Kinevezések - Orosz-osztrák fenyegetőzések)

Augusztus 30-án érkeztek hozzánk Kalafátra az Erdélyből július 21-én Lüders által kiszorított csapatok Ihász alezredes vezérlete alatt.
E csapatok a következőkből állottak: az 55. honvéd zászlóalj, parancsnok Baróthy György őrnagy, a 88. szatmári önkéntes zászlóalj, parancsnok Bíró őrnagy, egy üteg ágyú, parancsnok Bodola százados s harminc huszár.
A zászlóaljak annyira meg voltak apadva az előbbi erdélyi csatázások következtében, hogy a harcképes létszám összesen nem haladta meg az 1000 embert, az ágyúk pedig harangmasszából öntött székely ágyúk voltak.
Ihász július 20-án este felé megtámadtatott 7000 gárda gyalog és egy regement kozák által mintegy 24 ágyúval; azonban helyét aznap mégis megállotta, nagy előnyére szolgálván a hely szűk volta, melyen az oroszok nem fejlődhettek ki ellene teljes erővel; de 21-én hajnalban megmászván az ellenség a meredek helyeket, oldalról, sőt hátban is háborgattatott.
Reggeli 4 órakor már valódi elkeseredettséggel folyt az ütközet mindkét oldalon, a kozákok több ízben előtörtek, de mindannyiszor visszaverettek; azonban látni való volt, hogy a helyzet oly túlnyomó erő ellenében tarthatatlan. Ehhez járult még, hogy a rossz ércből készült ágyúk az erős tüzeléstől szétpattanván, Ihász az ellenség 24 lövegét csak 3 ágyúval viszonozhatta. Végre a hátulról való bekerítéstől s végmegsemmisítéstől félvén, megkezdte Ihász a hátrálást s még aznap török földre lépett, átadván fegyvereit az ottani török parancsnok, Kodri beynek.
E csatában szenvedett veszteségünk majdnem 600 emberre rúg, úgy hogy midőn Ihász csapatai Kalafátra megérkeztek, létszámuk 1210 emberből állott, beleértve azon 50-60 nőszemélyt is, kik különösen a szatmári zászlóaljat követték.
A törökök, sőt maguk az oláhok is nagy szívességgel és vendégszeretettel fogadták e csapatot. Rettentő volt a honvédnek híre egész Európában, de különösen a szomszédos tartományokban s a kíváncsiság oly nagy volt őket színről színre láthatni, hogy maga Lüders is eljött nagy kisérettel őket meglátogatni, Kimpulungon és különösen Krajován pedig úgy szólván az egész város eléjük jött csemegékkel, étel- és italneműekkel halmozván el őket. Útjuk diadalmenethez hasonlított mindaddig, míg Görgey meghódolása s a temesvári vesztet csata híre el nem oszlatta a győzhetetlenségünk felőli általános hiedelmet.
Viddin várának sáncaitól néhány száz lépésre felfelé, közvetlen a Dunaparton ütöttünk tábort. A várhoz legközelebb kettős sátorsorban egy zászlóalj török, ezektől nem messze a 67. és 78., utána a 27. s 88l, majd a Rosti vadász- és 55. számú zászlóaljak képeztek egy-egy hosszú egyenes utcát, melyeknek torkolatai mind a Dunára néztek. Hátrább a huszárok és tüzérek valának elszállásolva.
Legtávolabb a Duna felől vannak a lengyelek, ezekkel egyenközüleg a száraz felől pedig az olasz légionisták.
Középen jó nagy térség van hagyva, melynek közepén egy nagy zöld sátor díszlik; ez a tábor parancsnokának, Kabós alezredesnek lakhelye.
Minden zászlóalj utcája irányában közvetlenül a Duna parton egy-egy kormos nagy sátor képezi a tábori konyhát, s mindezeket végül bezárja ismét a török őrök néhány zöld sátora.
A magasabb rangú tisztek és polgáriaknak megengedtetett a városban fogadni szállást, de sokan pénz hiánya miatt szintén csak itt közöttünk telepedtek meg.
A legnevezetesebb polgári rendű menekültek itt Viddinben következők: Kossuth, Batthyány Kázmér (Szemere csak átutazott), Balogh és fia, Egressy Gábor, Házmán, Lorody, Gyurman és neje, Szőllősy, Grimm, Joannovics Vuja és fia, Fülöp, Ullmann, Acs Gida, Prick, Hazay, Timáry, Mihailovics, Lévay és családja, Glósz és neje, Lemmi, Lülei és családja, Sipos, stb.
Katonai osztályhoz tartozók: Tábornokok: Mészáros, Perczel, Bem, Dembinsky, Guyon, Kmetty, Stein, Visocky és Bulharin.

Ezredes magyar: 3
Alezredes magyar: 8
Őrnagy magyar: 14
Százados magyar: 67
Főhadnagy magyar: 49
Hadnagy magyar: 120
_______________________
Összesen: 270 törzs- és főtiszt.

Azonkívül 56 őrmester, 121 tizedes, és 2894 közvitéz.
Van aztán még 114 nő és gyermek, kiket az előbbi összeghez adva, s belevéve az itt nem számított cselédséget, az egész emigráció teljes létszáma 3686 lelket tesz.
A lengyel légió áll 1200, - az olasz légió pedig 700 emberből.
Hogy semmi ne hiányozzék a tábori képből, bátran hozzánk lehetne számítani azon 50-60 fabódés török, bulgár és zsidó markotányost, kik mellettünk sorban letelepedtek, kávét, gyümölcsöt, kenyeret, bort, pálinkát s több effélét árulgatván.
Élelmezésünkre mennyiség tekintetében nem lehet panaszunk; mindenki kap naponként 2 kis kenyeret, még pedig mindig frisset és meleget, és kétszer főtt ételt.
Ez étel gulyáshús formán készített juh hús, egyik nap friss édes káposzta, másik nap zöld póréhagymával összefőzve. Este pedig néha rizs leves, néha piláf, azaz parázson főzött rizs; hanem az a borzasztó, hogy mind ezen eledeleket juhfaggyúval készítik és a mi disznózsírhoz szokott ízlésünknek ennél undorítóbbat gondolni sem lehet.
Miután e végett panaszt tettünk, a törökök, - alig kell említenem, hogy a török állam költségén éltünk - átadták a konyha kezelését nekünk. Mindennap kiadják pontosan minden emberre a fél oka juh húst, kenyeret, rizst, faggyút, hagymát, zöldséget, sót és fát, s most már saját szakácsaink főznek, s inkább megközelítik a magyar ízlést, noha az irtóztató faggyú és hagymaszag mindenen uralkodik.
A városba mennünk s egyáltalában a tábort elhagynunk nem szabad; mindenfelől őrökkel vagyunk körülvéve, kik a közeledőt szuronnyal utasítják vissza, éjjel pedig folytonos "hazir ol" (készen légy) kiáltások hallatszanak, - lehetetlenné tévén a szökést, ha ugyan valakinek kedve lenne ezt megpróbálni.
Pénzünk nincs, mert a magyar bankó már Mehádiánál is alig volt pénznek nevezhető. Mindazáltal itt néhány zsidó vásárolja össze, nem tudom valakinek megbízásából-e vagy puszta spekulációból.
Eleinte egy 10 forintosért 5-6 huszast is adtak, de már 1 és két huszasra szállott le ára; ha valaha magyar világ lesz, a vásárlók gazdagokká lettek volna, mert némelyik 100 ezer forintot is összevett. Egyébiránt itt is általános volt azon hit (- mint benn a hazában -) hogy az osztrák kormány legrosszabb esetben is leszállított áron beváltandja a magyar bankjegyeket osztrák jegyekkel s nem fogja a szegény földnépét egy tollvonással koldussá tenni, érvénytelennek nyilvánítván azon egyetlen pénznemet, melyért a nép ökrét, búzáját, takarmányát sokszor akarata ellen, kénytelen volt oda adni.
Legalább a királyi szentesítéssel s hypothekára kibocsátott jegyeket kötelessége is lett volna az osztrák kormánynak beváltani, s e jegyek megsemmisítése épp oly igazolhatlan önkényes tett volt, mint a nemzetnek vérpadokkal és börtönnel való eszélytelen és gyűlöletes üldözése és sanyargatása.
Pénztelen szorult helyzetünket a kupecek veszedelmesen tudják kizsákmányolni, potom áron vásárolván össze még megtartogatott értékesebb holmijainkat. Egy ezüst óra 10-12 huszas, arany óra 4-5 aranynál drágábban el nem adható, - nekünk meg cserében silány portékájukat kettős áron adják.
Minden nap kétszer rendbe állíttatott külön minden csapat, - kirendeltettek a szakácsok, a főparancsnok őrei és napos tizedesei, - tisztaságra, rendre és türelemre intő napi parancsok olvastattak fel; hanem lassanként tiszt uraink megunták ez üres parádézást, s nem jelentek meg. Ezt a legénység hamar észrevette; eleinte a megszokott tiszteletet, utóbb lassanként az engedelmességet mondta fel s egy hó alatt a katonai fegyelemnek már csak árnyéka állott fenn.
Tétlenségre kárhoztatott csapatnál ennek a felbomlásnak előbb-utóbb be kelle következni. Érezte a katona, hogy fegyvertelen tisztjének nincs többé hatalma; látta, hogy a tisztek nagy része épp oly szegény és elhagyatott, mint ő; mi volt természetesebb, mint hogy magát a tiszttel egyenlőnek, nem pedig alárendeltnek tekintse?
Nem egy-két sátorban estétől reggelig állott a tivornya és a kártyabank, s míg a szomszéd sátorban ruhátlan éhes honvédek dideregtek, - itt víg tósztok közt csengett a pohár és pengett a ferblire és makaóra hányt arany és ezüst! A társadalomnak ez átkos mételye, a kártya, mely a forradalom alatt is már annyira divatos lett, hogy én láttam tiszteket, kik csata alatt a dobon makaóztak, ami különben nem kis bátorság jele, itt már a szenvedélyig fokozódott, s elsöprötte az utolsó megtakarított fillért is.
Ha volna ennek valami mentsége, legfeljebb az lehetne, hogy nem a kisebb tisztek kezdték, hanem a városban bennlakó haut volée-től tanulták el, s azoktól csak annyiban különböztek, hogy kevesebb összegekben játszottak, mint nagy uraink.
Nevezetes, hogy ezen viszonyok közt, midőn a tiszti rang sem anyagi, sem erkölcsi előnyt többé nem nyújtott: támadtak kifogások néhány művelt fiatal embernek hadnagyi címe ellen.
Legelőször Erdős Gábor vadász-zászlóaljbeli hadnagy, volt végzett theologus vétetett kérdés alá. Hivatalos úton Kabós alezredes elé idéztetett, miután pedig Erdős őrnagyára, Rostira hivatkozott, maga Rosti is idéztetett, s e csekélység annyira elmérgesíttetett, hogy utoljára az ügy eldöntésre szeptember 20-án vizsgáló katonai törvényszék hivatott össze.
Rosti bebizonyította, hogy dicséretes magaviselet és rangszerinti következés folytán. Erdőst már 6 héttel kijövetelünk előtt felterjesztette, s a kardviselésre, megerősítés fejében felhatalmazta; igaz, hogy a kinevezési oklevél meg nem érkezett, de az csupán a kormánynak többszöri költözködése által okozott zavaroknak tulajdonítható.
Ennek eredménye az lőn, hogy minden csapatparancsnok megkérdeztetett, vannak-e csapataiknál hasonló esetek, s az előléptetés véget még otthon felterjesztett tisztek névsora összeiratván, összesen mintegy 20-an utólagosan Kossuth által megerősíttettek.
E közben folytak felettünk Konstantinápolyban az alkudozások; Tisoff a kainardzsii békepontok közül akarta kiolvasni, hogy a török a menekült lengyeleket tartozik kiszolgáltatni; Stürmer báró pedig a belgrádi békének azon paragrafusát követelé ránk alkalmaztatni, melynél fogva szökött katonák és csavargók kölcsönösen kiadandók, s miután a török vonakodott kívánságaiknak eleget tenni, hadüzenettel fenyegették és tényleg oda is hagyták Konstantinápolyt, félbeszakítván a rendes diplomáciai egybeköttetéseket.

Renegátok
(Az áttérők létszáma - A Kossuth és Bem közti viszály)

Az orosz és osztrák részről megtörtént tehát végettünk mind az a fenyegetődzés, ami a háborút meg szokta előzni. Hozzánk mindezek felől rémítő hírek érkeztek, egyik nap Szibériával és osztrák békókkal ijesztgettek, másnap meg a török seregek élén fegyveres hazatéréssel kecsegtettek bennünket. Egyik óra meghazudtolta, mit a másik ígért, egyik végletből azonnal a másikba estünk és zaklatott kedélyeinket még inkább izgatá a tétlenség és a mindennapi folytonos anyagi nélkülözés, mihez járult, hogy sem lapokat, könyveket vagy magán leveleket nem kaptunk, sem a szabad testi mozgást meg nem engedték, tehát tökéletes rabok voltunk azon kis különbséggel, hogy börtönünk szabad ég alatt volt sátrakban, nem valami vár casamatáiban, ami azonban csak ingerül szolgált a már általánossá lett közóhajtásnak: menekülni e helyzetből bármi áron. Így valánk hangolva már, midőn szeptember 18-án a szeraszkirnak egy segédtisztje érkezett hozzánk, Andrássy Gyula grófnak, a magyar kormány által még június hóban Konstantinápolyba küldött magyar követnek egy levelével, melyben azt írja, hogy kiadatásunk el van határozva s egyetlen menekülési mód az izlam hitre való áttérés.
Eddig e rémhíreket jóformán senki sem hitte, vagy éppen ellenségeink által rémítgetésünkre koholtaknak gondolá, hanem ezen saját ügynökünk levele mennykőcsapásként hullott közénk, megrendítvén mindazokat, kiknek legtöbb okuk volt a muszka, vagy osztrák kezébe kiadástól félni; most már kénytelenek voltak azon optimistáink is elhallgatni, kik eddig jóhiszemű kétkedéseikkel el-elháríták a csüggetegséget. E hír valódiságát többé ők sem vonhatták kétségbe s az egész tábort nagy bánat és levertség fogta el miatta.
Legelső volt Bem az áttértek között, példáját nyomban követték Kmetty, Stein, később Guyon tábornokok, Kollman ezredes, Frics és Wepler alezredes, Scheidenberg törzsorvos, azonkívül 10 őrnagy, 3 orvos, 27 százados, 26 fő- és alhadnagy, tehát összesen 74 tiszt és mintegy 250 közember és altiszt, velük 8 nő is. A lengyelek közül szintén vagy 100.
Kétségtelen, hogy az öreg Bemet a Szibériától való félelemnél inkább ösztönzé a remény: hazájának esküdt ellenségével így még egyszer megmérkőzhetni. A mi törzstisztjeink kevesebbet várhattak hazánkra nézve a töröktől, de annál több okuk volt komolyan félni a kiadatás következményeitől; tisztjeink nagy részét talán a rangvágy és az elélhetés nehézségeitőli félelem, más részét volt tábornokaik s parancsnokaikhoz való ragaszkodás indította, míg a legénység közt rábeszélés is működött.
Más részről azonban sem Kossuth, sem többi főnökeink nem tettek semmit a renegálás meggátlására; talán nem bánták, hogy így az emigráció egy tized részének áttérése által egy új és erős támpontot szolgáltathattak a kiadatásunkért szorított törököknek, talán maguk is ingadoztak az első pillanatokban; ki tudna a szívekben olvasni? Tény, hogy az első 3-4 nap alatt magasabb helyről semmi tanács nem jött, sőt még azon álhír is kezdett terjedni, hogy maga Kossuth is renegált.
Ekkor valahára, midőn már mindenki határozott ön sorsa felől saját esze szerint, jött híre, hogy Kossuth nemcsak nem renegál, de helytelennek tartja e lépést, Bemnek egy levelet írt, mely másolatban vagy kivonatban kézről kézre járt, melyben az öregnek szemére veti e kishitűséget, e lépés által - úgymond - örökre kompromittálta magát a világ előtt; Bem a hős, ki egész életében a szabadság zászlaja alatt küzdött, íme végre oly államhoz csatlakozott, melyben a szabadságnak árnyéka sincs, mely annak tökéletes ellentéte.
Erre Bem megfelelt, még pedig levelének másolata szintén az egész táborban kézről kézre járt. A levélben ő hazánk bukásával Kossuthot vádolja, erélytelen eljárásainak s parancsolni nem tudásának, végtelen hiszékenységének, papucs kormány alatt nyögésének tulajdonítván minden bajt. Egyúttal szemére hányólag következetlenséggel vádolja a kormányzó név használatáért, mely rangról - úgymond - augusztus 11-i aradi oklevelével hivatalosan lemondott.
A Kossuth levele, igaz, hogy időszerűtlen és politikátlan volt, mert bevégzett tény után iratott, midőn már csak nem várhatta ő sem, hogy Bem meg újra kereszténnyé lesz, s ezzel magát aztán igazán compromitálja; hanem a felelet meg lengyel gorombasággal volt írva, oly írással, mely neki magának durvasága által többet ártott, mint Kossuthnak, kettőjük közé azonban bizonyos, hogy e levelezés örökös válaszfalat vont.
Ez volt első kezdete azon meghasonlásnak, mely később Battyhány, Szemere, Perczel s többek által folytattatva, a legalsóbb rétegekbe is átharapózott, Kossuth melletti és Kossuth elleni pártra szakítván az emigrációt.
Így okozott Andrássy grófnak elsietett levele két tetemes bajt: kiszakított a török hitre térés által az addig egy testületet képezett csapatból egy jelentékeny részt s egyúttal közvetve okozója lőn az annyi keserűséget szült viszálykodásoknak is.
Bizonyosnak állíttatik, hogy Kossuth e térítés miatt keserű panaszos levelet írt lord Palmerstonhoz, melyben többek közt magáról ezt mondja: "nem hagyhatok gyermekeimre dús örökséget, de becsületes nevet igen; s inkább kész vagyok magamat hóhér bárd alá kiszolgáltatni, mint múltamat beszennyezni." Ez azonban már akkor történhetett, mikor már török lett közülünk, aki akart; én csak azon tényt akarom itt még egyszer kiemelni, hogy az Andrássy megijesztő levele minden emigránsnak tudomására jutott az utolsó közlegényig, míg ellenben biztató s az áttérést kárhoztató szó az első napokban se Kossuthtól, se Batthyánytól nem jött.
Ami magát a török hitbe felvétetési ceremóniát illeti, az igen egyszerűen ment véghez. Amint valaki magát Zia pasánál, a viddini kormányzónál jelentette, hol természetesen kitűnő szívességgel fogadtatott és azonnal rangja szerint feljegyeztetett, elmondatták vele egy pap előtt a török "hiszek egy Istent" (láhi illahi il Allah, Mahomet de reszul Allah: egy az Isten, kit hiszünk, és egy az ő prófétája Mahomet) - fejébe nyomták a veres feszt s elszállásolták a lovassági laktanyába.
Itt pedig ellátták őket rangjuknak megfelelő egyenruhákkal, tanították a vallás szertartásaira, a török nyelv és írásra s a törököknél divatos francia hadi gyakorlatokra, egyszóval nevelték őket törökökké, megadván aközben nekik azon fizetést és tiszteletet, mely hason rangú török katonákat megilletett. A környülmetélést - ami felnőtt embereknek nem valami kellemes vallásos buzgólkodás lehet - nagy bölcsen más időkre halasztották, egyelőre megelégedtek azzal, hogy az eskütétel után az ócska magyar ruhával együtt levették róluk a régi nevet, s elnevezték Murad, Mehemed, Ali, Iszkender és más jóhangzású török hősök neveire. Meg kell vallani, hogy csinos török tisztek lettek belőlük; meg lenne szolgálva a ránk költött pár millió, ha ezekről a volt honvédekről csak a tisztaság és csinosság érzelme ragadna is át a loncsos törökökre; a török semmi esetre nem vallja kárát, hogy serege néhány jeles tiszttel és pár száz jóravaló emberrel szaporodott.

A visszatérők
(Kolera - Hauslab küldetése - A visszatérők indulása)

A török igyekezett az ellentétet a hitére tértek és nem tértek között lehető feltűnővé tenni. Ők új ruhákat kaptak, míg mi rongyoskodánk, pénzt és szállást, míg mi sátrak alatt nyomorral küszködénk; ők fegyvert viseltek, míg minket rabokként fegyveresek vettek körül. Másfelől a bomlásnak indult fegyelem, meggondolatlan tisztjeink tivornyázása, főnökeink pártoskodása, a rémhírek mind hazánk, mind magunk felől utálatossá tették viddini életünket.
Október 4-én néhányan érkeztek hozzánk a Kazinczy táborából, kik elbeszélék a zsibói fegyverletételt, s rabokként Aradra történt kísértetésüket, el az irtóztató állapotot, mely szegény hazánkat a szerencsétlen Lengyelország sorsára jutással fenyegeti.
Majd elkövetkezett a kolera, eljövén megritkítani sorainkat.
Sötét borongó fellegek nehezedtek a vidék fölé, hideg őszi esőt csapkod a süvöltő szél vékony sátorunkhoz s a szegény átázott honvédnek nyári vászon kabátját s egyetlen ingét nincs mivel felváltani.
Ehhez a kellemetlen étel és reá zavaros dunavíz, hideg nedves földön tespedő rabélet folytán forróláz és vérhas, s koleraszerű görcsök ütöttek ki köztünk, s kellő ápolás hiánya miatt pár hét alatt megtizedelék táborunkat.
Engem is elővett a baj, s éltem megmaradását Herpay és Szalay barátaimnak köszönöm, kik folytonos meleg téglák rám rakása által mentettek meg. Némelyeket minden előzmény nélkül ért utól a görcs, s 3-4 óra alatt megölt; így jártak Szalay István és Márkus barátom is, noha mindent elkövettünk megmentésükre, nevezetesen ópium után még dörzsöléseket és meleg borogatásokat, de mind hasztalan, el volt előre rontva a gyomor az élvezhetetlen ételek és nedves hideg által, lehangolva a kedély, és az ápolás alatt is hiányzott a meleg ágy és száraz szoba.
Háromszáz szegény kiszenvedett honvéd alussza ott örök álmát a viddini síkon koporsó és halotti szertartás nélkül eltemetve, emlékjel nélkül, jóformán azt sem tudni, hol? Most csend van ott, feledésnek homályos köde borong a sírokon. Ki emlékeznék meg azokról, kik nem villámló karddal kezeikben s mennydörgő ágyúk fergetege, hanem nyomor és számkivetés közt emésztő láz és vérfagylaló görcsök által sepertetek el az élők sorából?
Sokan szökéssel akartak menekülni; de nehéz volt a törökök kettős őrszemein észrevétlenül áthatolni s a megszököttre az ellenséges érzelmű bulgár vagy szerb falukban ismét csak újabb nyomorúság várt. Akadt két oly vakmerő a 27. zászlóaljból, ki átúszta az itt roppant széles Dunát, és Oláhországban keresett menedéket. Egy reggel október első napjaiban egyszerre 50 ember hiányzott: erővel törtek át az ellenük lőfegyvert használni nem akaró török előőrsökön, de az utánuk küldött török lovas csapat által már délre visszatéríttetek.
Midőn táborparancsnokunk őket mint szökevényeket haditörvény szigorával fenyegeté, egy kilépett a sorból. "Elmentünk, úgymond, inkább akarván otthon agyonlövettetni, mint itt éhen, megfagyva, colerában veszni el", mely természetes felelet meggyőzte s különben ingerlékeny Kabós ezredest is, hogy itt a baj általánosabb, mintsem azon fenyegetéssel és ijesztgetéssel segíteni lehessen; megdorgálta ugyan őket katonai kötelességből, de csakúgy, mint aki érzi maga is, hogy ezeknek minden előtt jobb szállás, jobb ruha, jobb élelem, és lelki nyugalom kellene, nem pedig szidalom.
A kedélyek ily hangulatában jelent meg október 12-én Hauslab osztrák generális Viddinben. A császár végtelen kegyelméről biztosította mindazokat, kik visszatérni óhajtanak. Hauslab már ekkor jól tudta, hogy a divánban lord Stradfort biztatása folytán ki nem adatásunk elhatároztatott, ezért folyamodott a verbuváláshoz, de tudta kétségtelenül a hazánk történetében legszomorúbb október 6-i borzasztó eseményeket is, és még is kegyelemről beszélt!
Néhány székely tiszt azonnal jelentette magát Hauslabnál s mindent elkövetett, hogy a legénységet haza menetelre bírhassa. Egyike e verbuváló tiszteknek, Fehér százados, midőn engem is felszólít vala, azt kérdém tőle:
"Meggondolta ön, mit tesz? reméli, hogy mint volt osztrák tisztet, nem lövetik főbe?"
"Barátocskám - úgymond - látszik, hogy maga csak olyan deák úrfi, hisz én a nádor kinevezése folytán léptem a magyar királyi seregbe át, de meg az osztrák császári kormány szívesen bocsát meg az önként visszatérőknek."
"Nem úgy tanultam én, mint diák a históriából."
"Az régen volt, most a 19. században élünk; mi baj érhetne minket, legfelebb az, hogy azon ranggal kell folytatnunk szolgálatunkat, amelyben 48 talált."
"Na jó utat kívánok és sok szerencsét."
A másik legbuzgóbb térítő Farkas alezredes volt, ezek csapatonként gyüjték maguk köré a legénységet, borzasztó színnel ecsetelték az itt maradást, méz édesnek az otthoni boldogságot, talán érdemeket akartak maguknak szerezni Hauslab előtt a boldogtalanok.
Olvassátok el azon időkből a hivatalos lapokat, ott vannak 2-3-4 évi rabságra ítélve Farkas, Kiss, Rhabowsky, Szóráth, Bogdanovics, Velsz, Fehér, Kolozsi, Skubics s több más nevek, azon Hauslabbal visszatért tisztekéi, kik a fent említett módon Haynautól nagylelkű elnézés és bocsánat reményével kecsegteték magukat is kiket Hauslab a kifogyhatlan kegyelemről biztosított.
Eleinte csak a beteges életuntak csatlakoztak az említett tisztekhez, de később látván, hogy főnökeink részéről nem érkezik bíztató szó, tömegesen tódulának a vélt kegyelem zászlója alá.
Midőn már körülbelül tudtuk, ki megy haza, ki nem, sőt a menőknek az indulás napja is kitűzendett: még egyszer összegyűlt az egész tábor requiemet tartani a Viddin alatt meghalt bajtársak felett.
3000 ember állott még itt együtt, utolsó töredéke a meteorként tündöklött s letűnt magyar sergnek! Ünnepélyes mély csend közepett megzendült a lélekig ható "Requiem aeternam dona eis domine", s 3000 szerencsétlen ember szemében rezgett a fájdalom könnycseppje! Hiszen nemcsak a halottaktól búcsúztunk, hanem búcsúztunk bajtársainktól, kiket nagyobbrészt utolszor látánk e napon; búcsúztunk hazánktól, melynek szent földjére vajmi kevesek térhetnek meg valaha a most künn maradók közül.
Október 18-án több mint 2000 ember szállott a fekete-sárga zászlós hajóra remény s kétség között, az emigráció másik fele a parton állott utolsó istenhozzádot mondani az elmenőknek. Az indulás percében megjelent Hauslab a fedélzeten s magasra emelvén tollas kalapját, hangosan élteté a császárt. A meghódolt csapat lassú morgással felelt rá, hanem a parton álló tömeg irtóztató macskazenével némítá el az erőszakolt vivátokat.
A borzasztó lármára Hauslab mérges tekintetet vetett a partra s öklével fenyegetődzött, mire honvédeink még iszonyúbb fütty és káromlással s göröngyökkel feleltek, úgy, hogy a török katonaságnak kellett közbe lépni s bennünket a partról eltávolítani.
Ilyen az ember! tegnap sírva váltak el egymástól s ma csak fegyver kellett volna kezeikbe, hogy egymást halomra lőjék!
A fütyölők közt volt Wesselényi J. barátom is, egyszer csak vállára teszi kezét egy olasz tiszt s azt mondja: "ugyan nem szégyelltek úgy ordítozni?"
- Nem hát; jobb volna talán, ha éltetnők őket ugye?
"Ti magyarok csak ordítozni tudtok."
- Hát ti?
"Mi rég leszúrtuk volna, ha minket csábít haza, de mi tőlünk úgy fél, hogy el sem fogadna hajójára olaszt."
Ebben igaza volt: a magyar nem gyilkos.
A hajók indulása vetett véget e jelenetnek, másnap Kossuth megjelent a táborban, s bátorító beszédet tartott hozzánk e téma felett: "megfogytunk, hanem megtisztultunk", ami ha némileg igaz volt is, mégis azon rossz hatást szülte, hogy sértvén a renegáltakat, még inkább elidegenítette őket tőlünk s még nagyobbá tette köztünk a szakadást.

Viddin
(A vár és város - Ebek, gerlicék - Kávéházak - Török öltözetek - Nők - Bolgárok - Templomok - Bajrám-ünnep)

Ott hagytuk végre a tábort, s a városban, bulgár házaknál szállásoltattunk el. Ebben sem volt ugyan sok köszönet, mert egy-egy házhoz 8-10 embert tettek, s egy kis alacsony szobácskában annyira alkalmatlanok voltunk egymásnak, hogy némelyikünk végre is a tornácra költözött ki, de legalább az eső nem vert bennünket.
E városban, mely 20-25 000 lakossal bír, mit egyébiránt bizonyosan tudni bajos, mert hisz a török nem is felel rá, ha háreme felől kérdezik, zsúfoltan állanak a házak nagy magas vályogkerítésekkel, rondán, várszerűleg körülvéve. Az utcára nincs ablak, ha van is, sűrű léc rostély fedi, a boltok alacsonyak, szűkek, az utca felől egészen nyitottak, a vevő be sem megy, hanem a széles tornácon megáll és a gyékény padján guggoló boltos kiadja neki nagy lomhán, amit kér. Mind ezen boltok fából, vagy alig arasznyi vastag vályogfalból épültek; valamint a lakházak is, ami bizony kevés biztonságot nyújthat a vár lövetése setében az ágyúgolyók ellen; vagy talán éppen azt gondolták el, hogy az ellen a téglafal sem érne semmit, tehát amennyiben ez olcsóbb, annyiban jobb várban ilyen!
Minden arra mutat, hogy valódi várban vagyunk; szűk utcák, erős falkerítések, komor szótlan lakosok; ha az ember a városban barangol, sokszor azon veszi magát észre, hogy rengeteg nagy ágyúk mellett jár, s lőréseken pillanthat le a várost körítő sáncokba. Kimennünk a városból tilos, de mondják, hogy e sáncokon kívül az egész várat elkülönítet zárt váracsok körítik, és hogy itt több, mint 300 nagy ágyú őrködik a birodalom e különben gyönge nyugati sarka felett.
A lakosság nagy része bolgár, ezekhez vagyunk beszállásolva is, nagy ritkán akad egy-egy bánáti köztünk, ki ezekkel tud imígy-amúgy értekezni rácul, míg a törökök és örmények beszédéből még eddig egy szót sem érthetünk.
Az eddig természetben kapott élelmezés helyett ezentúl annak árát pénzben adták ki, és ámbár e pénzösszeg felette csekély volt, mégis ránk nézve azon előnyt nyujtá, hogy eledeleinket magunk készíthettük meg, s így amennyire telt, saját ízlésünk szerint. Ezt azonban csak a tisztek tehették; őrmestertől lefelé az élelmezés ára oly kevés, hogy abból csak nagyobb csapatokká egyesülten lehet megélni, azért ezeknek ezentúl is, mint eddig, természetben adatott ki élelmük.
Némi ruha neműeket is kaptunk; kiknek egyáltalában nem volt fehér ruhájuk, kaptak egy-egy pamutvászon inget, a köpeny nélküliek pedig egy-egy fehér darócz, térdig érő kabátot. Csekélységek, de haj! megbecsülhetlen ajándékok a szűkölködőknek.
Kossuth egy párszor összehivatott bennünket és varázs-szavaival mindig tudott vigasztalást találni a legelkeseredettebbek számára is; egy párszor pedig néhány zsák vágott dohányt osztatott szét a legénység között. Ennél kedvesebben vett ajándékot nem lehetett volna még kigondolni sem; mintha most is látnám, mi mohón rohanták meg s minő élvezettel gyújtottak rá!
Mielőtt a viddini tábortól vég búcsút vennénk, meg kell még említenem Lévayt és családját, ki különös feltűnést okozott két szép leányával. A temérdek udvarló között végre is Thuolt Pista százados és Baróthy őrnagy lettek a vőlegények.
Mindketten törökökké lettek nejeikkel együtt és később Aleppóba vitettek. Amint hallom, Thuolt máig is boldogul él választottjával; hanem Baróthy elvált nejétől. E hölgy, ha jól tudom, később egy smyrnai török neje lett.
Volt még táborunknak egy nevezetes vén bakája: Tót János. Ez már 50 éve, hogy katona; legalább is 70 éves, de azért egymaga több bajt okoz Kabós alezredes parancsnokunknak meg a pasának, mint egy egész zászlóalj.
A vén baka, tudja isten hol, kerített magának egy széles karimájú paraszt kalapot, annak széleit körül felvarrván, csinált belőle egy Fridrik idejebeli háromszeget, csak a czopf hiányzik hátul. Minden reggel látja őt az ember raporton részegeskedésért, midőn pedig onnan jő haza felé, mond olyan leírhatatlan cifra káromkodásokat, melyekből egyetlenegy periódus eltart addig, míg Tót egy egész zászlóalj utcáján lassan végig ballag.
Pénze nincs, hanem még a törökök is fizetnek neki, néha pedig furcsa csínyekkel jut hozzá. Elviszi valamelyiknek a köpönyegét és eladja pénzért, akkor azonban megmondja a megkárosítottnak, melyik kupecnél van a köpönyege elzálogolva. A zsibárusoknak keményen meg van tiltva tőlünk valami ruhafélét venni, a honvédek tehát ijesztgetéseikkel nem csak hogy pénz nélkül visszakapják az eladott köpenyt, hanem a hallgatás fejében még inni való is jut. Ily módon Tót már rendes adófizetőivé tette a tábori korcsmárosokat, sőt botrányai által oda vitte a dolgot, hogy maga a pasa is saját erszényére utalványozott számára naponként egy oka bort.
Ha az ember bármely török városba lép, két dolog lepi meg legjobban: a ronda, szűk, tekervényes utcák, tele fertelmes gazdátlan ebekkel, és azon halotti csend, mely az utcákon uralkodik.
A házak majd mind emeletesek, alsó részük durva kőből van, felseje fából, kivétel nélkül mind cseréppel födve. Az alsó részen az utca felé nincs ablak, sőt az emeletnek utcára szolgáló ablakait is félig sűrű fa rostély borítja, a befelé látást teljesen megakadályozván. Az utcaajtók alacsonyak és szűkek és még a legcsekélyebb falun is éjjel nappal zárvák.
Udvara a kisebb városokban minden háznak van, még pedig másfél öles magas durva fallal körülkerítve, melyen sem tapasz, sem a javítgatásnak nyoma sincs.
Utcáik többnyire mindenütt ki vannak kövezve durva nagy kövekkel, de oly csavargósak és szűkek, hogy két szekérnek egymás elől csak nagy bajjal lehet kitérni. E mellett piszkosak és szemetesek.
Sokszor félóráig sem találkozni más élőlénnyel, mint az utcákon heverő lusta ronda ebekkel. Ezen ebek mind egyformák, ordas vereses színűek, nagyon hasonlítanak a sakálhoz és kétségkívül a kutyának ős vad fajtái. Egyébiránt szelídek, az emberre rá se néznek, sőt oly lusták, hogy fektükből még a ló elől sem kelnek fel. Az ilyen utcai ebnek gazdája nincs, de nem is bántja senki, annyira nem tudja, mire való a bántalmazás, hogy ha megüti az ember, nem szalad el, hanem csak fektében ordít, amikor aztán az egész utcai kutyasereg segítségére szalad.
A török az állatok irányában felette kíméletes, véteknek tart valamely állatot megütni, vagy éppen megölni ok nélkül; ezért az állatok is oly szelídek, hogy az embert azon ős ártatlan korra emlékeztetik, midőn a mese szerint minden állat békében élt együtt.
A házak tetején és az eperfákon mindenütt gerlicék búgnak, még a gyermeknek sem jut eszébe, hogy kővel dobjon hozzá, s nem egyszer láttam nagy keselyűket leszállani az utcára, s a hulladékot a legközelebbi ház tetején nyugodtan elkölteni.
A gazdátlan kutyák és macskák táplálása jó cselekedetnek tekintetik, minden nap láthat az ember kegyes törököket, kik a mészárszéknél húst vagy pedig kenyeret osztogatnak az ebeknek.
Hanem úgy tetszik az embernek, mintha sírhalmok közt járna; - nem hiába nevezik ez államot beteg embernek! Oly lassan, bágyadtan mozog itt mindenki, mintha beteg volna, álmos lankadtság ül az arcokon, szinte érzi az ember, hogy a halál szelleme lebeg ezen nemzet és ország felett.
Csak a piacon van némi élet és mozgás.
De minő élet ez a mi a hangyabolyhoz hasonlító nagyvárosaink piacaihoz képest?
A kávéházakban széles-gyékénnyel borított padok, a kávéfőzésre szükséges kandalló, ibrikek és findzsák, néhány alacsony karatlan gyékényszék és télen a középre kitett parázsszén-tartó réz tál, melyet mangálnak neveznek - teszik az egész bútorzatot. Maga a gazda a városi nagyobb kávéházakban egyik sarokban kissé emeltebb kereveten ül, s legfőbb kötelességének azt látom, hogy a bejövő vendégeket törökösen üdvözli. Ez az üdvözlet is nagyon különböző a mienktől. Mindenek előtt lerúgja az érkező a sárpapucsot és fölkuporodik az őt rang szerint megillető helyen a gyékényes padra, és ekkor rá néz a gazdára, ki ültében kissé meghajtja magát, jobb kezét felső mellére, onnan homlokára emeli, ez a köszönés mozdulata; ha a jött vendég török s a kávés is török, akkor merhaba, ha pedig valamelyikük keresztény, úgy csak hos geldin szóval üdvözli. Az első arab szó, olyan forma, mint a katolikusok dicsértessék-je, a második szó szerint boldogul jöttél légyen-t jelent. Ismerős vendégnél a gazda parancsolja a kávéfőzőnek a bir szaade (azaz cukor nélküli), vagy bir sekerli kávét, egyúttal a legény hozza a cifra szörty pipát, vagy ha a vendég a csibukot kedveli inkább, a saját dohányából megtöltött pipát, a parazsat megcsattogtatván előbb tempósan az övben hordott finom tűzfogón. Tévednék, ha az itteni kávéházakat a mi korcsmáinkhoz hasonlítanám; ez inkább casinó, találkozó helye az egész férfi világnak, hol néha politizálnak is, s eldöntik a falu dolgát, mint nálunk a malom alatt, de csak akkor, ha mind ismerősök vetődtek össze; egyébként ülnek karikába szedett lábaikon nagy csendesen tízen-húszan; alig hallatszik egy szó; csak a nargila buborékolása s a tűzfogó csattogása zavarja a csendet. Ott szürcsölik keserű kávéjukat és szíják, sőt tán inkább fújják hosszú csibukjaikból illatos dohányukat, merengve az emberi élet hiábavalóságán, vagy tán búsongva a régi dicsőség letűntén.
A törökök boltjai nagy egérfogóhoz hasonlítanak mert azon nagy deszka táblát, mely éjjelre az egész bolt elejét elzárja, nappal felpeckelik, és ha a vevő, ki a boltba nem megy be, hanem azon tábla alatt kívülről megáll, valahogy a pecekfát ki találná helyéből billenteni, a tábla épp úgy meglapítaná, mint valami nagy csappantyú az egeret. A boltos pedig ül gyékényén megzavarhatatlan hidegvérrel és többnyire dolgozik is a mellett, hogy árul. Másutt az ilyen boltot okvetlenül kirabolnák, de itt annyira nem lopnak e barbárnak nevezett nép fiai, hogy a kereskedő, míg ebédre vagy templomba megy, be sem zárja boltját, hanem egy lenge függönyt húz eléje, s ez elég annak jeléül, hogy oda nem menjen senki.
Amennyire csak lehet, minden mesterséget ülve folytatnak, s nemcsak az esztergályos és fésűs ülve faragcsál, hanem még a kovács is ülve veri a vasat.
Öltözetük festői és kényelmes. Lábukon puha sárga vagy fekete bőrtopán, mely felett a legszárazabb időben is felső vastag sárcipőt, a szegényebbek csolnak alakú veres bőrpapucsot viselnek; de amellyel soha a szobába be nem mennek, hanem azt a küszöb előtt künn hagyják. Azután van bő nadrágjuk, derekukon sál, testükön mellény és a felett furcsa keleti szabású dolmány, fejükön veres fez és e körül könnyű pamutszövetű turbán. Hanem a csinosságra egyáltalában nem adnak semmit, lomha pongyolaság ül egész valójukon s meglátszik rajtuk, hogy a nők társasága nélkül nevelkednek.
Nejeiknek az utcára egyedül menni nem szabad; ha társaságban kijönnek, akkor arcuk nagy része el van fátyolozva, csak szemeik látszanak ki fehér lepleik alól; testüket földig érő fekete szőr köpönyeg fedi, melynek szabása éppen olyan, mintha egy magyar alföldi szűrnek a galléra hátul majd a földig érne; lábaikon sárga szattyán bőr cipőt, és a felett szintén sárga bőr papucsokat viselnek. Járásuk ügyetlen és kecstelen, magatartásuk pedig előre görbült és félénk, amit részint a gyors járásra teljesen alkalmatlan papucs, részint pedig a jásmák nevű arcfátyol okoz, mely úgy van kötve, hogy egyik fültől a másikig húzódtában az orr hegyét is elfedi, s így a szemeknek a láb elé látást lehetetlenné teszi, ha csak a fejet természetellenesen előre nem hajtják.
A bulgár férfiak öltözete sokat hasonlít a törökökéhez, de általában komorabb, barnább színű, és sokan viselnek fez helyett fekete báránybőr sipkát, nejeik pedig nem járnak fátyolozottan, s öltözetük félig-meddig európai szabású.
Feltűnő, hogy a mily rondaság és lustaság uralkodik az utcákon, a házak belül épp oly tiszták, s a legszegényebb ember szobája padlója is szőnyeggel vagy legalább gyékénnyel van beterítve.
Van itt számos templom (dzsámie), melyek belső egyszerűségüknél fogva sokat hasonlítanak a mi kálvinista templomainkhoz; hanem tornyaik mind egyformák, a vakmerőségig vékonyak és magasak, alapformájuk kör, egészen a sugár görög oszlophoz hasonlítanak, csakhogy a fejezet helyett egy erkély van, melyről a pap naponként 5 ízben erős torok hangon imádkozásra hívja fel híveit. Az erkély felett még egy vékonyabb, 2-3 ölnyi magas oszlop emelkedik, mely aztán igen sugár bádog tetővel van befejezve, ennek csúcsán pedig legfelül aranyos félhold díszlik.
Keresztényeknek nem szabad itt nagy templomot és tornyot építeni, harangjuk a törököknek nincs s így a keresztényeknek sem engedik meg, e helyett kétféle istentiszteletre hívó eszközt használnak. A templom udvarán faállvány alatt van egy szál deszka, és közel mellette egy darab vas vízmentesen felfüggesztett állásban, ezen dobolnak, még pedig előbb mindig a fán kezdik, s azután a meglehetős erős hangon csengő vason végzik.
A törökök nagyobb ünnepeik alkalmával harangozás helyett ágyúval adnak jelt. Így a mostani Ramazán hónapban a nap feljöttét és lementét mindig egy ágyúlövéssel üdvözlik, pénteken több lövéseket tesznek (mivel ez náluk a vasárnap), noha éppen nem tartják véteknek péntek napon is csak úgy dolgozni, mint egyébkor.
A bolgár keresztényeknek megszámlálhatlan sok ünnepük van, legalább 200 napot böjtölnek egy éven át, és böjtjük annyira szigorú, hogy néha még olajos ételeket sem szabad enni; ilyenkor aztán zöld paprikával, savanyított uborkával és kenyérrel élnek, mire azonban annál több bort és pálinkát isznak.
A töröknek ellenben csak egy ünnepe van: a bajrám, melyet egy hónapi böjt előz meg.
A török böjt nem abból áll, hogy az ételekben válogassanak, hanem abból, hogy nap feljöttétől lementéig semmit nem szabad se enni, se inni, még csak pipázni sem, - naplementétől azonban reggelig mindent szabad.
A bajrám ünnep több napig tart; most október végnapjaira esett. A várnak minden ágyúja hatalmasan dörgött s minden igazhívő legünnepiebb ruhájában jelent meg az utcán. A nézőnek feltűnik, hogy minden szemközt jövő török megöleli egymást - jeléül a felebaráti s testvéri szeretetnek - még a halálos ellenségeknek is ki kell békülni e napon s nem szabad a múlt évi haragot átvinni az újévbe.
A pasa udvarán a szegények számára ingyen ételek osztogattatnak ki, a kereskedők rendes látogatóikat ajándékokkal tisztelik meg, mit ezek szintén viszonoznak. Asszonyok és gyermekek s a cselédség is mind új ruhákat kapnak s e napon valóban a legszegényebbnek is igazán ünnepe van.
Mi, kik a szultán vendégei valánk, szintén ajándékokat kaptunk: Kossuth egy szép kocsit s egy arabs rabszolgát, tábornokaink rangjukhoz mért pénzösszegeket kaptak; nekünk szintén pénz adatott, még pedig egy közharcosnak 30 piaszter, helyesebben gurus, altisztnek 50, hadnagy és főhadnagyoknak 108, századosnak 128, törzstisztnek pedig 154, (tíz gurus tesz körülbelül egy ezüst forintot.)
Egyúttal pedig értésünkre adatott, hogy az utazásra készüljünk el, mert néhány nap múlva indulni fogunk téli szállásra, Sumla városába. Noha ez is vár és így érzettük, hogy ezentúl is félig-meddig foglyokként tekintenek bennünket, mégis e hírt örömmel fogadtuk, mert meggyőzött arról, hogy ki nem adnak, sem pedig Damaskusba vagy éppen a candinai szigetre nem belebbeznek.

Utazás Sumlára
(Előbb a renegátok, azután mi - Török fedezet és lovak - A bolgárok véleménye rólunk - Glava faluban - Kaland Tót és Vargával - Plevna - A keresztény papok bujtogatása - Sumla)

Október 26-án az olaszok kezdték meg az indulást gróf Monti parancsnoksága alatt. Ők nem Sumlára mennek, hanem a Dardanellák partjára Gallipoliba, hol a vidék és az éghajlat sokkal hasonlóbb szép hazájuk mérsékletéhez, mint Sumlán.
29-én követték őket a bennünket mindenütt megelőző lengyelek Bem vezetése alatt.
31-én indultak a renegátok Ferhát pasa (general Stein) vezérlete alatt.
Végre november 2-án mi szorosabb értelemben vett magyar menekültek.
Láttam a 48-49-iki hadjárat alatt kisebb-nagyobb csapatokat fárasztó utakon; láttam Erdélyben a híres kolozsvári futást, midőn a Baldacci és Vay seregei, vegyítve megrémült polgári menekülők ezreivel, Feketetóig futottak, nem kergetetve senkitől; láttam kurd és török karavánokat Kis-Ázsia járatlan utain; hanem ily vegyített cifra tömeget, mint ez a mienk vala, még nem láttam soha.
Itt minden véglet találkozott. Izmail beytől, ki lovassága élén hetyke arabs paripán kísért vagy vezetett bennünket le a nyomorult rongyos bolgárig s a sok helyt bennünket mértföldekre kísérő cigány purdékig, Kossuthtól és Batthyánytól le a markotányos nőkig, minden rang, minden osztály képviselve volt itt, egymással közvetlen érintkezésben összevegyülve.
A viddini pasa megtett mindent, mit kényelmünkre ily vad országban tenni lehetett. Kirendelt a környékből minden háti lovat és igás szekeret a betegesek s a tisztikar számára, Kabós alezredes parancsnoksága alá rendelvén őket. Az altiszteket Fráter, a közlegénységet pedig Koszta Márton századosok vették vezetésük alá.
A menetet megnyitotta a "hautevolée": úgymint Kossuth, Batthyány Kázmér, Perczel Mór és Miklós, Egressy, Loannovics György, Balogh, Prziemsky, Ihász, Asbóth Sándor, mindnyájan lóháton s többnyire saját paripáikon; közvetlen utánuk ezeknek segédtisztjei és cselédsége lovagoltak.
Ezután egy pár hintó következett, a Batthyánynéé és a Kossuthé, melyet Zia pasától kapott bajrámi ajándékul. Maga Batthyányné nem ritkán lóháton utazott, lovagolván azon keccsel és művészi tökéllyek, melyről már hazánkban oly híres volt. Itt lehetet látni Gyurman alföldi zöld szekerét kedves nejével. Az öreg Knall Mariskája ernyős taligáját, Glósz, Lülei, s vagy hat más családot közönséges bolgár szekereken, végre Házmán kis taligáját roppant nagy sárga angol lovával.
Az első csapaton még a régi fénynek némi maradványa ragyogott; még lehetett látni egy-két törzstiszti egyenruhát, fényes lovagcsizmákat, s egy pár szép paripát. Még nem oszlott egészen el ama fénykör, mellyel a nemzet bizalma és szeretete övedzé körül fejeit.
A török fedezetül egy szakasz dzsidást adott melléjük. Szép megtiszteltetés; kivált ha nem ezek mutatnák meg egyúttal az utat, amerre menni kell!
Ez után kellene következni a tiszteknek lóháton vagy szekereken, hanem itt már a rend felbomlott; sokan nem kaptak lovakat, mások megunták a rossz fanyerget s a rossz gebét és önként leszálltak. Itt-ott öten-hatan egy szekéren guggolnak; ellenben sokan az altisztek és legénység közül lóra kaptak, s aki csak teheti szerét, inkább szekéren megy, mint gyalog. Ez a csapat legalább egy negyed mértföldnyi hosszú vonalat képez; de itt már fegyelemnek vagy katonai rendnek többé nyoma sem létezik.
Kétfelől egyes török dzsidások száguldoznak s nem kis mulatságunkra agarásznak; hátul a menetet egy félszázad rekesztvén be, kik az elszéledést és egyenként elmaradozást lehetetlenné teszik.
E török katonaságnak apró, de erős, vaskos lovai vannak; a lovak, úgy látszik, az oláh és arabs faj vegyítékeiből származtak, legalább szép finom száraz fejük, nagy orrlyukaik s vérben forgó tüzes szemeik, valamint vékony kis lábaik az arabsra emlékeztetnek; míg kurta vaskos termetük, különösen vastag rövid nyakuk, s nagy serényeik a moldvai oláh faj tulajdonai. Annyira kitartók, hogy egész nap étel-ital nélkül kibírják, s rajtuk a fáradtságnak nyoma sem látszik. Hasonló fajúak azon összeszedett lovak is, melyeket a mi számunkra összetereltek, hanem ezek vén gebék, s látszik rajtuk, hogy rossz ellátásban részesülnek.
Sokkal feltűnőbbek előttünk a bolgárok szekerei és bivalyai.
A szekér a legotrombább durva faragvány, egészen vas nélkül, sőt kerekei nem is egészen kör alakúak, hanem öt-szegletesek. Járma, rúdja és oldalfái rendkívül durva vastag gerendák; ellenben tengelyei véknyabbak a mi könnyű szekereinknél. Kerekei roppant nagyok, hanem rakodó helye - szekér dereka - oly keskeny, hogy két személy enne egymás mellett el nem ülhet. Pedig bivalyaik másfél akkorák, mint a mieink, s óriás termetükkel, lomha megfontolt lépteikkel és durva, majdnem szőrtelen bőrükkel elefántokra emlékeztetik az embert.
A bolgártól kérdeztük, miért csinálják szekereiket oly célszerűtlenül, hiszen arra 10 mázsát se lehetne felrakni? -Ő alázatosan mosolyogva csak mindig azt felelte: "Szegénység uram! nyomorúság!" - Bosszankodánk a következetlen feleleten, pedig azért olyan a bolgár szekér, mert így nem rakhat a török annyit reá, hogy a marhák megszakadjanak alatta. A kocsi tengelye is eltörik egy pár napi döcögős utazás alatt s nem hajthatják el katonai "bagageval" Viddintől Várnáig, vagy tán Drinápolyig.
Lovas szekeret e vidéken éppen nem láttam, nem is szoktak szekéren utazni, hanem még az asszonyok is lóháton; e végre különös teherhordó nyereg van, melyre kétfelől felkötnek két nagy kosarat, az egyikbe beleül az asszony, a másikat telerakják gyermekekkel és málhával, hogy az egyensúlyt megtarthassa; ha pedig egy nő csak könnyedén utazik, akkor egészen férfi módra ül a lovon.
A törökök nyerge fából van, melyre felül egy vaskos, tollal vagy szőrrel bélelt bőrpárna köttetik, - hátul felkötözi a török az utazásra szükséges eszközöket, úgymint bundát, paplant, magának és lovának pár napi eleséget, - elől vizeskorsót, nargilát, övébe szúr két roppant nagy ezüstös pisztolyt, egy nagy handzsárt, tintatartót és tűzfogót, vállára akaszt azonfelül egy hosszú arnot puskát, vagy egy nehéz kurta "stutzot", a sok batyu közé beleül és aztán reggeltől estig ott pipál és danol búbánatos nótákat; legfeljebb délben száll le itatni, s ha van hol, egy kávét kényelmesen kiszürcsölni.
Kengyeleik nagyon kurták és oly laposak, hogy azon az egész talp nyugszik; lovaikat pedig egész kerek patkóval vasaltatják, különben még ökreiket és bivalyaikat is megvasaltatják. A lovat poroszka járásra tanítják, ami ugyan csúnya, de kényelmes, mert nem ráz és sem a lovat, sem az embert annyira ki nem fárasztja, mint a mi lovaink rendes járásmódja.
Noha novemberben voltunk, időnk oly szép volt, mint hazánkban szeptemberben szokott lenni. Az éjjelek hűvösek voltak ugyan, hanem éjjelre mindig elszállásoltattunk, s házigazdáink már rendesen kész vacsorával vártak bennünket. Különösen a törökök nagy előszeretettel viseltettek irántunk, 5-6 féle ételekkel, kávéval és csibukkal megvendégeltek, és mégis ennek árában semmit sem követeltek, sőt hogy az efféle kellemetlenségtől megkíméljenek, többnyire még este búcsút vettek tőlünk. A bolgárok ellen sem panaszkodhatom; mindenütt adtak friss kenyeret, és egy-két tyúkot megsütöttek, csak szállásaink voltak falu helyeken felette nyomorult földalatti viskók s ágyneműnk kivételképpen szalma, leggyakrabban pedig göröngyös földre terített egy szál gyékény. Az egész napi gyaloglás, vagy rossz lovon való döcögés és 20-22 éves kor mindent jóvá tett.
Mokres falucskában tízen szállásoltattunk egy bolgár házához. Miután, amint a hely szűke mellett lehetett, kényelembe tettük magunkat, elküldtük házi gazdánkat, hogy hús- és rizs-részleteinket vegye ki és készítsen számunkra ételt.
Pár óra múlva már fel is tálalt, s mi szokásunk szerint meghívtuk vacsorára őt is, nem nézhetvén, hogy ott áll az ajtónál keresztbe tett kézzel szolgai alázatosságban. Többszöri ismétléseink után végre engedett. Vacsora alatt, látva, hogy mi egészen barátságosan bánunk vele s örvendvén, hogy közülünk Kosztolányi és Rácz alvidéki bajtársainkkal szerb nyelven értekezhet, előszedett holmi elrejtett csemegéket, friss sajtot, tejfelt, szőlőt, bort, s miután biztatásunkra jó példával elől ment, végre nyelve megeredt. Elkezdett örömében sírni, mert - úgymond - ővele, mióta él, míg idegen emberek oly barátságosan nem bántak, pedig ő tőlünk jobban félt, mint a törököktől, mert neki a papjok azt mondta, hogy mi irtóztató gyilkosok, rablók vagyunk, kik a gyermekeket nyársra húzzuk, a muszka cár népét pedig elevenen megnyúztuk, megsütöttük, s több efféle képtelen szörnyűségeket.
Ha valamely falun keresztül mentünk, elbújtak, elszaladtak előlünk, a gyermekek pedig felmásztak a házak tetejére s ott hasra fekve félénken bámultak ránk. Reszketett az a falu, hova éjjeli szállásra jutottunk, a gazdák nagy félelemmel és szolgai alázatossággal fogadtak bennünket; hanem mikor látták, hogy velük emberileg bánunk, inkább kérünk, mint parancsolunk, s a vett holmikat megfizetjük: nem hittek szemeiknek s nem egy helyen hálálkodással s könnyes szemekkel váltak meg tőlünk!
Borzasztó bűn a nemzeteket egymás ellen fanatizálni; engedjétek őket szabadon érintkezni egymással, és nem lesz vallási és nemzetiségi gyűlölet, hanem barátság és szeretet.
November 10-én Glava nevű faluba érvén, öten egy szegény bolgár házához szállásoltatánk. Mi a belső szobában foglaltunk helyet, s már nyugalomra dőltünk, midőn a külső szoba ajtaján irgalmatlan dörömbölés és cifra káromkodás riasztott fel álmunkból. Azonnal ráismertünk a 70 éves vén Tót Jánosra s az ő elválhatatlan társára, a vén Vargára, úgyszintén ennek élete párjára.
A szegény bolgár rohant ajtót nyitni, de ezek a garázdák a sötétben azonnal neki rohantak s elkezdék ütni-verni, rikoltozván, hogyan merte bezárni az ajtót, mikor tudta, hogy ők még nem jöttek haza! alig bírt a szegény hamarjában közénk menekülni. - Ezeknek szállása ugyan e háznál volt, de az előszobában; letelepedtek tehát ott s egymás kínálgatása közben rákezdtek valami fertelmes nótára rekedt részeg hangon. Minket egy szál deszkafal választott el tőlük. Szép mulatságunk volt ez, gyönyörű kilátás az éjjeli nyugalomra. Egyszer megint elkezdenek tanakodni, hogy hova lehetett az a gaz bolgár, ki őket "a császár kvártélyából" kizárta volt s elhatározzák, hogy azt ezért meg kell regulázni, hadd jusson eszébe "a császár katonája."
Nálunk a kandallóban jó tűz égett és nem bírván aludni e garázdáktól, közülünk egy-kettő a tűz mellett guggolt. Most egyikük benyitja az ajtót, de azonnal visszahúzódik, mondván "hé! urak vannak ott"; ezután a vén markotányosné nézett be és "a biz a" ráhagyó szóval ez is visszahúzódott, s darab időre csend lőn.
Megint hozzá fogtak az iváshoz és danoláshoz; mivel azonban a külső ajtót sarkából kilökték volt, úgy látszik, fázni kezdének, mert az asszony megpendíté, hogy jobb volna ott benn a jó tűznél, mint a hidegben.
- Jobb biz a! Nosza hát menjünk be!
Azt azonban részegségünk dacára is belátták, hogy el nem férünk, mint szintén azt is, hogy őket mi meg nem szenvedjük s végre, hogy szép felszólításukra nem fogunk helyet cserélni.
Mindezek felől fülünk hallatára tanácskoztak s már-már megnyugodtak helyzetükben, midőn a vén markotányosné elkeseredett hangon rá kezdé, hogy: "No hiszen, derék emberek kentek, hogy még attól a néhány tentanyalótól is megijednek, kend Tót, aki 3 császárt végig szolgált, és kend is Varga, ugyan huszár kend, szégyenlem, hogy kentekkel tettem fel; gyenge fehér személy létemre (volt vagy ötven esztendős, s feketébb volt az ördögnél) s elhagynám magamat csúffá tenni egy-két sehonnai úrficskától" stb.
Ennek aztán meglőn hatása, határozatba ment, hogy ki fognak onnan bennünket hányni.
Mi tehát vártuk készen a rohamot.
Elszántan be is nyitottak. Hanem Kosztolányi feltalálta magát s rájok kiált erősen "Halt! - habt Acht!"
Rögtön megállt mind kettő és tisztelgett.
"Maga, amint látom - szól az öreghez, - rendes katona volt?"
"Igenis kapitány uram, három császárt szolgáltam én 52 esztendő óta, - Ferencz császárt, Ferdinánd császárt és Kossuth császárt."
"Hát tudja-e kend a katona regulát?"
"Hogy ne tudnám uram; 18 esztendeig voltam Vice-Gefreiter."
"No hát, habt Acht! kert euch rechts um! marsch!"
A két vén katona szó nélkül fordult és indult, - odakinn pedig rá támadtak az asszonyra: -
"Lásd, ugye mondtam, hogy tiszt urak azok, nem deákok!"
Aztán csend lőn, mi meg alig bírtuk visszatartani a kacagást.

November 12-én Plevnán töltöttük. Külalakjára nézve e sem sokat különbözik a többi török várostól, hanem valamivel élénkebb, kereskedési középpont levén Ruscsuk és Viddin között zöldségpiaca valóban megragadja a figyelmet; láttam másfél láb átmérőjű roppant káposztákat, s egy paraszt kalap nagyságú karfiolokat; e mellett a hús és baromfi ára feltünőleg olcsó, egy ezüst huszasért két libát, vagy egy nagy pulykát lehete venni.
A bolgárok általában szenvedélyes zöldségmívelők és erre mindég oly helyeket választanak ki, melyeket mesterségesen öntözhetnek. Itt az éghajlatnak is igen kedvezőnek kell lenni, mert sem Páris, sem London, sőt Olaszország piacain sem látni hasonló nagyságú kerti veteményeket. A bolgárok a földet mindig valami víz partján választják, s következőleg készítik el: A parton felállítanak egy körülbelül 4 öl átmérőjű hajtó kereket, melyet egy ló húz, s e kerék forgásba hoz egy igen egyszerű szerkezetű merítő kereket, mely a vizet oly magasra emeli, hogy az a ló háta felett ömlik egy favályúba.
Az előbb már jól felszántott és megtrágyázott földet fél holdnyi táblákra, ezt ismét ágyakra osztják fel. A víz vályútól aztán egy 3-4 láb magas gát vezet előbb az egész 10-15 holdnyi földön keresztül, ebből ismét kisebb gátak ágaznak szét mindenfelé, s e gátacskák tetején 4-5 ujjnyi mélyedésben folydogál a kimerített víz. S e vízvezetékek úgy vannak lejtmérelve, hogy a legtávolabbi ágyakra is bocsátható víz, mert a vízvezetőgát legalább egy arasznyival magasabb a tulajdonképpeni termőföldnél, s az öntözés felette egyszerű. A kapával a bolgár utat nyit a kis gát azon oldalán, mely felől öntözni akar és ha eléggé ellepte a víz az öntözendő darabot, a nyitott rést egyetlen kapa föld bedugja ismét. - Bizony tanulhatnánk a bolgároktól!

Egressy már elmondá hazánkat érdeklőleg, minő nevezetes sírbolt van itt. Az utolsó temesvári parancsnok Ali pasának, Ali pasa magyar nejének s gyermekeinek sírboltja.

Nevezetes még, hogy 140 év előtt szintén itt húzódott át a Rákóczy hada! Akkor még Rákóczy híveit is kétségtelenül a majdani visszatérhetés édes reménye kecsegteté, mint minket; akkor még ők is török vagy francia hadakról, s külbeavatkozásról álmodoztak, mint mi! És sorsuk száműzetés és szétszóródás lőn, mint nekünk! Minő csodálatos ismétlődése a gyászos történetnek?

Figyelmes vizsgálónak szemébe tűnik, hogy e vidék bolgár népe szebb, arca tojásdadabb, járása bátrabb, s öltözete is csinosabb az eddig látottaknál. Vajon nem ezek-é utódai azon száz meg százezer honfiainknak, kiket századokon át az akkor ellenállhatlan hatalmú török rabláncon vitt el hazánkból, s telepített le Bulgáriában?
Fájdalom, mind erről sem a törökök, sem a bolgárok közt nem csak írott emlék, de még hagyományi mese sincs többé; mert itt a hit háttérbe szorította a nemzetiséget s ennek emlékeit. E bolgár nép közül századik se tud írni, - akik egy keveset iskolába járnak, azok is csak a vallás litániáit s külszokásait tanulgatják; történelem és természettanról még tanítóik sem tudnak semmit.
A török egy cseppel sem jobb; ő is csak vallásfelekezetéről s nem nemzetiségéről nevezi el magát, azért ne álmodjék senki, hogy köztük népregék és mondák nyomán történelmünknek itt-ott megvilágítására szolgáló adatokra akad, a törökök is csak péjgamber Aliról, pehliván Rüstemről és bekri Mustafáról tudnak mithológiai csodás szent meséket.
Van némi történetírásuk, de efféle könyveik is inkább hősköltemények; maga a várnai csatában jelen volt Szade eddin efendi is oly túlzott keleti cifrázásokkal s a költészettel együtt járó túlzásokkal ír, hogy könyvét betű szerint venni nem lehet, bár topográfiai s hadmozdulati feljegyzései miatt műve megbecsülhetlen értékű. Végül a törökök efféle műveiben neveli a zavart azon hiba, hogy ellenségeiket gyauroknak nevezték általában, (épp úgy, mint a rómaiak és görögök általában barbárnak) nem sokat törődvén vele, magyar, lengyel, velencei vagy miféle nemzet fiai valának?
Egy napig, mint mondám, Plevnában pihentünk és erre egészség és tisztaság tekintetében is valóban nagy szükségünk volt. A szentírás szavai szerint Áron mutatott a földnek porára, s az megelevenedett, - itt keleten rá se kell mutatni, s a föld mégis eleven: elannyira közönséges itt az undokság, hogy anélkül tán senki sincs, s azt se nem szégyenlik, sem senkinek fel nem tűnik.
Bajainkon az irántunk mindig áldozatra kész főnökeink szívessége segített némileg, ott hamarjában összevásárolt fehérneműk s egy kevés készpénz kiosztatása által.
Itt ismét el kell hagynom mindazon gyönyörű vidékek leírását, melyeken Plevnától egész Sumláig keresztül húzódtunk, mert azokat Egressy Gábor oly elragadtatással s ékesszólással írta le, mi mellett legcélszerűbbnek látom nem kisérleni meg a versenyt, bár e vidéknek változatossága oly nagy, s természeti szépségei oly meglepők, hogy minderről könyveket lehetne írni. A természet itt óriási hatalmával csodákat teremtett; de az emberek e szépségeket csak rombolják erdőpusztításaik által ahelyett, hogy építményeik s mívelés által szaporítanák.
Mi lenne ezen országból, ha valami varázshatalom bizalmat és szeretetet bírna önteni ez egymást gyűlölő és üldöző nép szívébe, a tespedő tunyaság és a tenni nem akarás helyett munkára és szorgalomra bírná azt serkenteni? Szebb lenne e föld, mint Helvétia, mert vadregényes bércei mellett termékeny síkok szeldelik át és mert éghajlata szelídebb s majdnem Olaszországéval vetekedik; - de még sincs itt a boldogságnak és megelégedésnek nyoma se, mert nincs szabad ember, csak önkényű koldus, ki magát úrnak képzeli, és nyomorult rabszolga, ki nem mer vagyont szerezni, nehogy életét is elvegyék érette.
A töröknek rossz politikáját a jó szomszéd borzasztón használja fel ellene. Minden keresztény pap valóságos muszka ágens s a nép míg sír és sopánkodik, hogy a török adót fizetni nem bírja, - önkénytes adót vállal és fizet titokban az oroszoknak.
E fanatikus tudatlan papok serege szemenként hordja a lőport azon mély aknába, mely a török birodalom alatt tátong, s a muszka akkor lobbanthatja fel, midőn számításai szerint az időt rá elérkezettnek hiszi. E balga nép gyűlölete vakságában nem látja át, hogy ön sírját ássa, s a gyenge beteg helyett őt elnyelő óriás zsarnokot cserélend. E nép ezért imádkozik, ezért térdepel és böjtöl mondván: "jöjjön el a te országod". A megváltó nála a muszka!
Számos folyamon és patakon kellett Viddintől Sumláig átkelnünk; de hidak nem igen léteznek, s leginkább csak átgázoltunk rajtuk; szerencsénkre nem voltak éppen kiáradva.
Utunk következő városokon és falukon vezetet át: Arzer-Palanka, Smerdén-Plevitza, Lom-Palánka, Dzsibra, Mokres, Monasztirli, Rogozán, Altimir, Izmailbunár-Glava, Megala-Dubnik, Plevna, Lofcsa, Köszeköi, Szelvi, Gradiste-Novoszelo, Szamodén (Tirnovába nem vittek be), Leskovátz, Zlatár, Ozmanbazár és végre Dzsuma vagy Eszki-Dzsuma, közel Sumlához.
A faluk környékén mindenütt találtunk kisebb-nagyobb darab szántóföldet, itt-ott egy-egy bolgárt, ki két bivallyal szántogatott, illetőleg turkálta a földet kereketlen vagy taligátlan, kétfelé fordító ekécskéjével, s a késő őszi idő dacára még búzát vetegetett; - kukoricát is termesztenek, hanem csak éppen annyit, amennyi saját szükségletükre elég. A föld nyolctized része bozóttal, cserjékkel s nem a legjobb karban levő erdőkkel van borítva; az erdő igen satnya, mert azt boldog, boldogtalan tetszése szerint égeti, vágja fizetés nélkül, mert az senkié, vagy ha úgy tetszik, a padisahé.
Ez erdőket és cserjéket marha bitangolja, de a szarvasmarhák nyomorult aprók s aránylag felette kevés is van; annál több a birka, az úgynevezett "czigája"-faj, mely fél hosszú szőrű, és itt báránykorában fekete, felnőve pedig rozsdás-vörösessé lesz. E birka adja az itteni lakosságnak öltözetét, nagyrészt élelmét és pénzét is; mind a mellett a tenyésztésre semmi gond nem fordíttatik, a nyájak télen is künn barangolnak s ha más nincs, száraz tölgy-cserjéken tengődnek.
Nyulakat majd mindennap láttunk az útfélen felriadni, valamint foglyokat is, s általában egész Törökország gazdag vadakban, habár tilalomnak vagy vadásztörvénynek híre sincs; de a végtelen erdőség igen alkalmas búvóhelyet szolgáltat, a lakosság pedig gyérebb még, mintsem ki bírja irtani s így mindenből annyi van, amennyi vad a rókák és farkasok között megélhet.
November 23-án vége lőn a népvándorláshoz hasonlító utazásnak; estefelé feljutottunk a Sumlát félkör módra bekerítő Balkán tetejére, s kissé megállapodánk. Gyönyörű látvány nyílik a tetőkről egyfelől vissza az óriás hegyláncolatra, melynek havas csúcsai panorámaszerűen egymás fölébe halmozvák, míg a legvégsők összefolynak rokonaikkal - a szürke fellegekkel; - másfelől a tenger felé, melyet szemeink, fáradalmaink s levertségünk dacára, sóváran kerestek, de a közben tornyosuló - bár innen felülről csak törpe dombocskáknak látszó - hegyágazatok miatt nem láthattak. Az alföld fia álmélkodva áll meg, ha Erdély bércei között utazik; félelmes borzadály fogja el, midőn éltében először hatol beljebb-beljebb a természetnek ez óriás labirintjába s menekülni óhajt e végtelen sziklafalak közül; a hegy lakója meg nyugtalan lesz, midőn szemét az alföld rónáin körülhordozva, nem leli a megszokott magasztos képeket, magát a végtelen síkság közepén parányi porszemnek érzi s bágyadt levertség fogja el egész valóját: mindazáltal egyik is, másik is bírt már némi fogalommal a még nem látott tájról. Hiszen a hegyek közt is vannak kies síkok s az alföld halmai s a vizek partjai előkészíték e fogalmat; de tengert nem látott még egyik sem.
A magyar ember kedélye sokkal fogékonyabb a költészetre, midőn bánat súlya nyomja, mint máskor; hisz nemzetének története századok óta nem egyéb a folytonos szenvedésnél; csoda-e hát, ha szemeink a tengert, e mindig képzelt, de soha nem látott új világot keresék, midőn a hegyeknek, úgy szólván, szélére értünk, s a meredek utak, feneketlen vízmosások, sötét erdők, vagy kopár rideg sziklatömegek közül egyszerre egy a tengerig nyúló kies vidék felett találók magunkat.
Alattunk terült el Sumla cseréptetejű tarka házaival, melyek közül itt-ott hófehér karcsú török tornyok emelkednek ki fényes kúpfedelű templomaikkal; kelet felé mintegy bezárja e roppant háztömkeleget egy nagy fehér négyszögépület, leendő siralmas szállásunk, a gyalogsági laktanya; távolabb fekete vonalként húzódik zig-zugos menetben a város sánca, ki-kiszögellő várműveivel, melyeket ismét távolabb szétszórt egyes váracsok táboroznak körül.
Hadtani szempontból ez a birodalomnak legerősebb pontja, két erős vár: Ruscsuk és Várna között középen; azért megerősítve is úgy van, hogy bármely számú sereget is befogadhat. A Duna és tenger felé terülő síkot, illetőleg dombos megközelíthető oldalt legalább 4-5000 ölnyi körű erős bástyázott sáncolat védi, de ehhez csak akkor férhet az ellenség, ha előbb a külső váracsokat és előműveket mind bevette, a Balkán felől pedig a természet védi, olyannyira, hogy még zárlatozni is alig lehet, és míg egyfelől erős védművei mögött 100.000-nyi sereg is biztonságban van, másfelől a hegyeken át még élelmezhető is.
A Sumla feletti tetőn a törökök törzstisztjeinket külön sorakoztatták, s elől vezették, elszállásolván őket 3-4-enként bolgár házakhoz, minket misera plebst pedig kapitánytól lefelé behajtottak az említett nagy kaszárnyába, melynek nyugati nagy oldalát már a lengyelek tartották megszállva.

Sumlai életünk
1. A gyalogsági laktanyában
(Bútorzat - Élelmezés - A lengyelek)

Ez a nagy kaszárnya, melyben lakunk, kívülről tekintve pompás épület, egészen kaszárnya stylben azaz cifraság nélkül, szolidan építve. A nagy kapu alatt jobbra-balra őrház és feljárások az egész épületet belülről körülfutó tornácokra, szemben a kapuval lépcsőház, mely felett a mi parancsnokunk Kabós Ferencz alezredes szállása, mellette hosszú termekben a mi szállásaink, a sarkokban tiszti szállások, melyeknek egy részét a török parancsnok és törzstisztek, más részét az élelmes lengyel princzek, grófok tartják már elfoglalva, egy hosszú oldalban pedig a lengyel alsóbb tisztek és legénység, míg velünk átellenben és alattunk törökök szállásolvák.
Az udvaron pompás csorgókutak szakadatlanul folyó kristálytiszta vizükkel. A város felőli oldalon földszint a konyhák hosszú sora roppant kazánokkal és koromfekete falakkal, melyeket az építőmester óta bizonyosan nem meszeltek ki többé.
Az olyan szoba bútorzata, minőt parancsnokunk kapott szállásul, nem áll egyébből, mint igen egyszerű török divánból, mely is egy körülbelül két öles hosszú, egy arasznyi magas, három láb széles deszka állvány, beborítva a keményre varrott és pamutszövettel behúzott szalmazsákkal, melynek ismét a fal mellett körül hasonló szövetből készült, jó kemény szalma párnái vagy támlái vannak.
Ez nappal kerevetül, éjjel ágy gyanánt szolgál, betakarózván az ember természetesen a bundájával vagy katona-köpenyével.
Van még egy kis asztal vagy szék-forma bútorka fehér puha fából; teteje nem igen nagyobb egy négyszeg lábnál, magassága mintegy másfél arasznyi. Ezt hihetőleg az európaiak iránti előzékenységből adták, hogy legyen min írni, mivel a törököknek ilyesre szükségük nincs, minthogy térdükön, sőt némelyek tenyerükön írnak, még pedig igen szépen.
A kereskedő és írnokféle török mindig magával hordja övébe szúrva tintatartóját, mely egy arasznyi hosszú, kétujjnyi széles, laposas réztok, benne finom nádtollak vannak, persiai vékony cukornádból faragva és egy behajthatlan fanyelű kis tollkés. A toknak külső végén van egy jó nagy diónyi gomb, tele pamuttal és tintával; ha már most a török írni akar, balkezébe veszi a papirost s azt a sorok menetele irányában meghajtja olyformán, hogy felül a hajtáson csak 2-3 sor írásnak való hely maradjon; az így meghajtott papírt kifeszített bal tenyerébe fekteti, nevetlen és középujja közé csípvén egyik sarkát s lenyomván hüvelykével másfelől, hogy ne mozogjon, - most jobb keze kisujját bal kisujjára fekteti és aztán jobbról balra tartó irányban inkább rajzolja, mint írja betűit, melyek igen szép egyformák, köztük sem kezdő nagybetűket, sem a mienkhez hasonlító hosszú szárúakat, sem pontokat és vonásokat nem láthatni, mivel náluk a betű alakja mutatja meg, hol a kezdet, hol a vég, a pontozat pedig a mi magánhangzóink helyét pótolja.
E kis kitérés után tovább folytatom a bútorzat leírását.
Van még egy pár szekrény, melyek a falba bele vannak egészen építve és a szobában csak fehérfából készült festetlen ajtaik látszanak, ezek némelyike polcokkal van ellátva, némelyike pedig ruhatárul szolgál.
Se kemence, se kandalló nincs, e helyett van egy szép rézmangál (nagy talpastál), melybe kiégett szenet hoznak be fűtés helyett, s ott hagyják állani a szoba közepén, mígnem egészen hamuvá lesz, mi rendesen 5-6 óra alatt történik meg, mikor aztán a műtét ismételtetik.
Ez volt az úri szállás!
Bezzeg úriatlan volt a mienk. Mintegy 30-40 lábnyi hosszú terem közepén van egy járda, mely mellett kétfelől faoszlopok vannak, mint valamely istállóban, s épp úgy, mint a lovak közti rúd szokott lenni, 10-12 lábnyi távolságban 3-4 rúdból álló válaszfalak, melyek a ruhák és fegyverek s egyéb készletek felfüggesztésére szolgálnak.
A közép járda padozatlan, vagy legalább a behordott és oda tapadt sártól nem tudom kivenni, vajon föld-e vagy tán alatta padozat is van. Jobbra és balra azonban mintegy 6 hüvelyknyire fölemelt padló van, mely nagyon hasonlít egyenetlensége és lyukacsossága miatt a hídláshoz; erre a padra aztán gyékény van terítve, melyet nappalra összegöngyölget az ember, éjjel pedig maga alá terít, ez levén az egyedüli derékalj.
A török katonának ez a szállás elég kényelmes, mert ő ehhez van szokva; a törökök papucsaikkal soha az említett magasabb padozatra fel nem lépnek, hanem azt a járdán hagyják s a nappalra kétrét hajtott gyékényen csibukoznak vagy nargiláznak, nem sokat törődvén ruháik tisztogatásával vagy kiigazításával.
Egyáltalában a szegény osztályú török majd mind rongyos. Ők ezt nem tartják szégyennek, mint mi, s ez általános a katonaságnál is. Nem egyet látni közöttük könyökét vagy térdén lyukas öltönnyel. A huszárnak különben tükörfényes kardja szöszmadzaggal van felkötözve, csizmája taplószínű veres, mióta felhúzta, nem látott kefét, sarkantyúja, ha van is, mind a kettő oly rozsdás, mint a szemeten lelt vasszeg; de a lova meg a gyalognak a fegyvere rendben van, és ragyog.
A török nép embernek ugyan lusta, de szenvedélyes katona; - elnézem sokszor, hogy még akkor is, mikor őrt áll, vagy mikor különben pihenő ideje lenne, előveszi fegyverét és sorban csinálja a töltési, lövési, tisztelgési és szuronyvívási gyakorlatokat üteny szerint, fennhangon mondogatván a bír, iki, ücs, dört (egy, kettő, három, négy) tempókat.
Az úton, míg idáig jutottunk, azzal biztattuk magunkat, hogy majd itt Sumlán jó dolgunk lesz; a törökök is annyit dicsekedtek vele, hogy milyen szép nagy város Sumla, hogy mi minden jót reméltünk s úgy bele ringattuk magunkat a képzelt kényelembe, hogy a zord valóság most annál keserűbbnek tetszett.
Ha az ember az olyan hadjáratot, mint az erdélyi, végig szolgálta, azután meg Orsovától Viddinig, onnan megint Sumláig gyalogolt és még ráadásul huszonkét esztendős, akkor bizony elalszik a jéghátán is. Még is az a zsivaj, amit 40-50 ember egy szobában összezsúfolva okoz, a vékony gyékényen keresztül fúvó hideg léghuzam, a görcsös, faragatlan padló deszka törése, és mindezeknél százszor irtózatosabban a poloskák milliárdjai: borzasztókká tették éjjeleinket. Másnap mind úgy néztünk ki, mintha betegek lennénk. Kaptunk ugyan a második nap panaszaink folytán holmi rossz szalmazsákokat, de attól meg azon irtózat fogott el, hogy azok bizonyosan a kórházból hozattak ki számunkra, ezért nem is használtuk.
Míg a laktanyában voltunk szállásolva, addig élelmünket természetben adták ki, illetőleg kész ételekkel láttak el bennünket a törökök. Ezen eledelek juhhússal készült rizsből vagy szintén juhhússal összefőzött vershagyma tokánból állottak, néha friss káposzta is volt hagyma helyett szintén juhhússal. Nem tudom, más ember is úgy van-e vele, de én éppen nem szenvedhetem, vagy legalább akkor nem szenvedhettem a juhszagot, sem a vereshagymát; leginkább csak kenyérrel éltem, kenyeret pedig oly jót adtak s mindennap frissen sültet, hogy azt kell hinnem, miszerint sehol sem kap a katona ehhez hasonlót.
A párisi műkiállításon valami újságírónak kedve kerekedett a különböző nemzetek evőképességét összehasonlítani s mind evés, mind ivás tekintetében a németeknek adta az elsőséget. Igaza is lehet olyan ebédnél, hogy Európa leghíresebb szakácsai versenyeztek lehető legízletesebben előállítani az étkeket, de a sumlai kaszárnya "kosztján" nehezen hiszem, hogy elnyerték volna a németek az aranyérmet a lengyelek felett; mert míg mi magyarok (kik közt volt német is, olasz is elég) a behordott ételeknek egy negyedét ott hagytuk, addig a lengyelek, miután a magukét felemésztették, átjöttek hozzánk is és megették a maradékot, sőt tapasztaltam, hogy a különben bizony nem éppen étvágygerjesztő konyhára is lementek és a nagy kazánok fenekéről is kikapartak mindent.

A katonai rangkülönbségek sorompói lassanként lehulltak, kezdte az egyik ember a másikat nevén és nem rangján szólítani, s napról-napra jobban közeledtünk a polgári egyenlőséghez, vagy inkább azon állapothoz, melyben különben egyenlő sorsú emberek között a barátság, életkor és műveltségi fokozat alakítják az embereket csoportozatokra, nem a gyakran érdemtelenül vak esemény által adott katonai cím. Így származtak lassanként részint már Viddinben és a hosszú útban, részint itt a kaszárnyában számos apró társaságok, 5-6 tagból állók, melyeknek tagjai elhatározták lehetőleg együtt maradni és kölcsönös munka által egymás sorsán, amint lehet könnyíteni.
Így állottunk mi is öten, a következők társaságba Kosztolányi Ágoston, Neudenbach, Ligetfy Mátyás, Rácz István és én; s látván, hogy a törökök nem gátolnak bennünket a városon lakhatásban, ha tudunk magunknak szállást keríteni, elindítottuk Kosztolányit és Ráczot, kik a bánsági szerb nyelvnek birtokában voltak, szállást bérelni a bolgárok közt.

2. Bolgár háznál bérlett szálláson

Fogadtak is egy kis szobát benn az udvar hátulján egy bolgár dutyándzsinál (boltos) negyven gurusért havonkint. (Az európaiak erővel piaszternek keresztelték a törökök gurusát, melyből 54 tesz egy aranyat, és az oláhok leuját, mely oroszlánt jelent, minthogy hajdan Moldvában oroszlán volt rajta, a melyből Oláhországban 32, Moldvában 37 = egy arany.)
Nehogy azonban a török őrök a laktanya kijáratánál meg találjanak bennünket állítani, felvettük mindenünket, és egyenkint elhagyván a kaszárnyát, beköltöztünk új szállásunkra.
Ezen szobába mintegy 8 lépcsőn lehetett feljutni, mivel alatta egy alacsony lomkamara volt, körülbelül olyan széles, mint hosszú; valamivel talán nagyobb két négyszögölnél; az udvarra fekvő oldalán két ablakkal, melyek azonban az itteni divat szerint csak olajos fehér papírral vannak üveg helyett beragasztva. A szoba deszkával kipadolva nem volt, hanem az alsó sűrű gerendázatra valami sövény lehetett fektetve s az felülről betapasztva sárral és kicsiszolva sárga földdel. Az ablak felőli oldalán végig az egész szélességében egy ölnyi széles, térdig érő magas deszkapad volt, behúzva tiszta gyékénnyel s a fal mellett a gyékényen végig keskeny szalmapárnákkal. Végül pedig (amiben a többi rendes bolgár és török szobáktól nagy különbözött) kandallóval volt ellátva, a mi nem csekély megelégedésünkre. A bolgár házigazda pedig kölcsönzött egy kis, hat hüvelyknyi magas, kerek evőasztalt, két kis gyalogszéket és egy kis teknőt mosdótál gyanánt. Ebből állott a bútorzat. Maga az épület talán azért, mert a fát az erdőn ingyen adják, oly vékony lécekből s gerendácskákból van összetákolva, hogy minden lépésre inog-rezeg, a padló gerendái hajladoznak egy ember terhe alatt, falai pedig nem vastagabbak 4-5 hüvelyknél; a fal csontváza gerendák és erre szegezett lécecskékből áll, ennek közei kitöltvék sárral, nagy kényelmére a patkányoknak, kívül-belül azonban csinosan be van vakolva, sőt belül meszelés helyett finom gipsszel simára mázolva. Ez az általános építési mód keleten. A padló csinosan rakott vékony fenyő deszkácskákból van, hanem e gyönge alap-épületet lapos, nehéz égetett cserép-tető födi.
Amint említettem volt viddini sanyarúságaink leírásánál a törököktől azok, kik élelmet nem fogadtak el, e helyett naponkint ötven parát kaptak (egy osztrák ezüst huszas tett akkor 150 parát); látván azonban Kossuth, hogy ebből egy tiszt meg nem élhet, önkéntes adakozásra szólította fel a törzstiszteket, tábornokokat s ezekkel egyenlő fizetésű polgáriakat, minek folytán aztán fejenként 4 gurust vagy 160 parát kaphatott minden tiszt századostól lefelé napjára. - Mily óriási különbség van a töröknél egy tábornok és egy kisebb tiszt rangját illetőleg, semmi nem mutatja világosabban, mint az élelmezésre az illetőknek járó havi összegek összehasonlítása. Míg egy tábornagy kap havonkint 300 forintot, már az őrnagynak csak 40, századostól pedig hadnagyig 30 frt, a közembernek csak 1 frt 20 krajcár jár.
Ezen arány szerint szabták ki a mi illetékünket, s hogy senki meg ne haljon e mellett étlen, beadott a közpénztárba minden tábornok, ezredes és alezredes 20 frt-ot, gr. Batthány pedig egész 400 frt-ját; ebből a századosok és hadnagyoknak naponként pótlék adatott, a legénységnek pedig őrmestertől lefelé eledel vásároltatott ugyancsak a közpénztárból, melyet Lórody kezelt.
A mi kis társaságunk tehát elhatározta, hogy minden tag beteend fizetéséből 3 gurust a közpénztárba, melynek kezelőjéül engem választottak, s a közpénztár tartozik ellátni minden házi szükségletet, tudniillik házbért, élelmet, mosatást, gyertyát és fát. Beszerzettünk tehát lassanként a szalmazsáknak való vásznat, melyet megvarrtunk és megtöltöttünk magunk; megvettük a legnélkülözhetetlenebb konyha- és asztali készleteket, azután vettünk egy jó szekér fát, melyet ismét magunk egész passióval felvágtunk úgy, hogy egyik a másiknak kivette kezéből a baltát, oly annyira jól esett már egyszer valahára valamit dolgozhatni, világos bizonyságául annak, hogy az emberi nemzeten a dolgozás nem Isten büntetése, mint a vén Mózes azt megírta saját népéről, hanem ellenkezőleg valóságos életszükség s testi-lelki ereje fenntartásának mulhatlan feltétele, tehát valóságos Isten áldása... Azután felosztottuk magunk közt a házi szükségek teljesítését oly módon, hogy egyik mindennap szakács volt, egyik meg bevásárló, mosogató és szobatakarító; azonban valamint senkinek magát kivonni bármely teher alól nem volt szabad, úgy nem is tartozott két nap egymásután dolgozni, hanem járhatott látogatóba, vagy saját ügyével foglalkozott.
Az élelmicikkek Sumlán s általában az egész Törökországban ez időben rendkívül olcsók voltak Egy oka (két és egy negyed font) hús 30 para, azaz egy ezüst huszasért mintegy tizenegy font hús volt kapható, egy kenyér (közel két fontos nagyságú) 20 para és így tovább minden ezen arányban. Akadt az emigrációban mindenre ember, így rövid időn húsvágó szék is alakult, melyet egy Kárpi nevű volt huszár altiszt nyitott, ki előbb mészáros legény volt. Ez különösen kövér disznókat vágott és mért, nem csekély bámulatára az ezt csak alattomban merészlő bolgároknak és nagy bosszúságára a törököknek, kik ezt csakugyan egy ízben be is tiltották, mint veszedelmes újítást, de azután megint csak szemet hunytak reá, látván, hogy úgyis hiába tiltják nekünk.
Bolgár házigazdánk néha-néha meglátogatott bennünket esténként, mikor már boltját bezárta. Ilyenkor rendesen minden ceremónia nélkül benyitott, papucsaiból kilépvén, a magasabb polcozat szélén törökösen összekuporodott és akkor jó estét kívánt bolgár nyelven, még pedig nem egyszer, hanem annyiszor egymás után, ahányan voltunk, amit aztán mi is külön-külön viszonoztunk. Egyébiránt nem tudtuk még akkor a szokást, hogy nem a vendégnek kell az első köszöntést tenni, hanem a gazdának. A töröknél az a szokás, hogy amint a gazda látja, hogy vendége kényelembe tette magát, azonnal "hozott Isten" köszöntéssel fogadja, mit minden már ott ülő vendég egyenként szintén elmond az újabban érkezettnek, ez pedig mind szóval, mind kézintéssel viszonozza a köszöntést mindenkinek egyenként külön-külön.
A bolgárra visszatérve, ez - mint említém - csak meg-meglátogatott minket, felesége azonban mindig bújt előlünk s ha már ki nem kerülhette, hogy szóba álljon velünk (például ha tejet vettünk tőle), akkor hátat fordított, vagy kendőjét olyan formán borította fejére, hogy arcát lehetőleg elfedje. Annyira törökösödnek a bolgár nők.
Rácznak szenvedélye volt mindenüvé valamit festegetni, ahová csak szerét tehete. Így befirkálta a szoba falát is a mi nem csekély bosszúságunkra. A két ablak közötti falra odafestett egy kesergő arcképet állítván, hogy az az ő jóltalált képmása, én meg tréfából e praetendált arcképből egy feszületet csináltam. Valami három nap múlva csak jön fel egyszer hozzánk az egész bolgár család, vagy 3 pap és kántor kíséretében, szentelt vízzel és füstölővel; letérdelnek ezen általam festett feszület előtt, imádkoznak, föléje egy kis szentelt mécset meggyújtva felakasztanak, a pap tömjénfüsttel és vízzel beszenteli, azután megcsókolja, először ő maga, utána pedig az egész család.
A beszentelés után mindnyájan letelepedtek, a gazda édességet és kávét hozatott fel, engem, mint a szentkép művészét, a pap homlokon csókolt, s ettől fogva a házi nép és szomszédság előtt nagy becsületünk lett. Háziasszonyunk sem bújt többé előlünk oly vad-félénken, sőt még ünnepnapon szobájokba is felhívtak és édességgel megvendégeltek. Látták, hogy nem vagyunk pogányok.
Talán nincs nemzet a föld kerekségén elnyomottabb állapotban, mint ez a bolgár. Ezen századok óta tartó nyomás alatt annyira szolgaivá lett, hogy nem lehet benne felismerni valami ősi nemzeti jelleget, mellyel pedig okvetlenül bírnia kellett azon időkben, mikor önálló, s egy ízben elég hatalmas és harcias fejedelmek alatt éltek. Borzasztó a szolgaság hatása egyesekre is, de még borzasztóbb egész nemzetre. Ennek a bolgárnak járása és állása felénk, alázatos, öltözete szegényes, s amennyire a török megengedi, az övéhez hasonlítani akaró, úgy hogy egy idegen, ki a török és keresztény öltözetek közötti különbségekben járatlan, ha egy törököt és egy bolgárt együtt látna, ezt okvetlenül amaz cselédjének ítélné. Templomi énekei, de főleg dalai és zenéje lassú, elfojtott hangú, véghetlen panaszhoz, egy százszor ismételt fohászhoz és sóhajtozáshoz hasonlít. Pedig a nemzetek jellemét semmiről se lehet oly világosan megítélni, mint zenéjükről, dalaikról.
A magyar lassú bús nóták ékesebben szóló magyarázatai a nemzet dicső múltja után következett bánatos jelenének; de dallamában nem a kétségbeesés, csak az elmúlt dicső korra visszaemlékezés sír, s rá közel jövőjében vetett hitének kitörő lelkesedése a tomboló csárdás következik, végig húzódván mindegyiken nemzeti s emberi méltóság érzete.
A töröknek kétféle dallama van: bús, kesergő, minő valóban helyzete, de nem annyira panaszhoz, mint önmagában való töprenkedéshez hasonló, és víg dallamai, melyek nem annyira örömet, mint buja szerelmi epedést fejeznek ki.
A bolgárnak zenekara egy vagy két hegedűből, egy kis gitárforma cimbalomból s egy kis lapos kézi dobból áll, melyet ujjheggyel veregetnek. A hegedűn az e húr d-re van hangolva, a nyergén négy kis lyuk van fúrva, s azon keresztül 4 vékony réz húr feszítve végig a 4 játszó húrral egyformán, de a játszótábla alatt végig húzva, s emezeknél egy octávával feljebb hangolva. Ezek aztán maguktól zúgnak, egyszersmind a felső húroknak oly hangot kölcsönözve, mintha az ember a nyeregre egy kulcsot erősít, azaz gyöngét és zizegőt, amihez aztán teljesen illik a guszlicza pengető rézhúr hangja, s a dob egyhangú tam-tam ütése. Az egész azért van így összealkotva, hogy a zene az utcára ki ne halljék.
E nép többé önállóságot nem is remél. Közöttük művelt ember nincs, mert aki egyszer magának tetemesebb vagyont szerzett, az elköltözik többnyire Oláhországba, hol összetévesztvén a nemzetiséget a vallás ugyanazonosságával, lassanként oláh lesz, birtokot vesz, és aztán eltagadja, hogy bolgár. Csoda-e hát, ha papjaik minden szavát szentírásként hiszik és ezek utasításait vakon követik? Ezt aztán a jó szomszéd teljesen hasznára fordítja, s ez úton e keleti rajákat oda fanatizálta, hogy ezek muszkábbak a muszkánál, s a messiás eljövetele alatt nem is tudnak muszka invasiónál egyebet gondolni.
Minket, akik a szent muszka cár seregéből vagy 60000-et meg mertünk ölni, kik a törökökkel barátkozunk, kik soha nem böjtölünk, nem imádkozunk, magunkra keresztet vagy éppen nem, vagy visszafelé vetünk, nem is tartanak kereszténynek, hanem a zsidóknál és pogányoknál is elvetemedettebb istentelen népnek.
Különben testileg ezen emberek elég erősek, izmosak, kerek arcúak, a meghízásra a görög és örményfajnál hajlandóbbak; s míg amazok a földmívelést, amennyire lehet, kerülik s kupeckedésből szeretnek élni, ezek inkább földmívelők és marhatenyésztők, különösen szenvedélyes kertészkedők. Ez alatt nem a gyümölcsnemesítést értem, mert az ezen országban nagyon elhanyagolt állapotban van, hanem a zöldség-féle termelést, melyet művészi tökélyre vittek.
Az építészetet is kiválólag bolgárok gyakorolják még a szomszéd Oláhországban is, hanem aztán meg is látszik kezük művén a tudományos képzettség hiánya. Egyébiránt nagyon eltértem célomtól, - s visszatérek az emigráció tulajdonképpeni állapotának vázolására.
Mi nem voltunk a legelsők, kik 5-6 tagból álló társaságot alakítva, a borzasztó kaszárnyai élettől menekülni óhajtva, pénzes szállást fogadtunk, előttünk ezt már a nős tisztek, kiknek különben ezt Halim pasa, a parancsnok, mindjárt első nap megengedte, utánunk pedig lassanként a többiek is mind megtették. Nem maradt így a laktanyában Kabós alezredesen kívül más főtiszt, csak a legénység őrmestertől lefelé, sőt ezek közül is sokan egy-egy törzstiszthez, vagy tiszti csapathoz szegődtek, hol házi szolgálattételért legalább enni és szállást kaptak.
Kossuth Ali Rifat beynél kapott szállást, Perczel egy örménynél, a törzstisztek többnyire bolgár házaknál; a kaszárnyából úgyszólván kiszökdösött főtisztek pedig, a mi kis csapatunkhoz teljesen hasonló feltételek mellett, szintén bolgárok vagy örményeknél fogadtak szállást pénzért, és éltek úgy, ahogy a csekély pénzből kitelt, a mint mi - azon különbséggel, hogy míg mi igen csendes, jámbor emberek voltunk, addig akadtak olyan clubbok is, hol naphosszant kártyáztak és iszogatták az olcsó erős bort. Némelyek azonban szorgalmatosan tanultak nyelveket, mások muzsikáltak, kopott csizmáikat s ruhaneműiket foltozgatták stb.
Szükség is volt rá, hogy valahára rendes szállásunk legyen, mert karácsonyra oly borzasztó hideg lett, mint éppen a 48-49.-i; néha 20 fokra is leesett a hévmérő s a hó térdig ért, s vékony falu, papír ablakú házacskáinkban, megócskult köpenyeinkbe bújva, majd hogy meg nem fagytunk.
Ilyen zord időben töltöttük el a szomorú karácsonyi ünnepeket, s értük el az eseményekben gazdag, - hazánk történetében egy borzasztó véres fekete lapot, nekünk szegény bujdosóknak életében epochát képező, irtóztató 1849-ik év végét.

1850

További életünk Sumlán
(Újévi ima - Viszályok, párbajok - Zóka és Molnár tréfás vívása - Zenekarunk - Német hírlap)

Újév reggelén az örmény templomban mise és utána protestáns isteni tisztelet tartatott, melyre a rendkívül zord idő dacára nagy számmal jelent meg az emigrációnak minden osztályából hallgatóság. A magyar ember templomban mindig komoly, de most e gyülekezet arcán búskomorság fellege ült, s midőn szegény hazánkért imádkozánk, a legelfásultabbnak is könny tolult szemébe.
Ima után Berzenczey László tartott beszédet s különösen a székelyeket, kik szeretik őt székelyek Kossuth-jának nevezni, rendkívül elragadta ismeretes patheticus modorban s egészen székely szójárás szerint tartott szónoklata. A "haute-volée" mindazáltal a beszédet idétlen feltűnni akaró hetvenkedésnek ítélte, s az embernek okvetlen eszébe jutott a Martius 15-ének Berzenczeyről írt azon bírálata, hogy ő fenyőtűz, mely sokat pattog, de nem melegít.
Templom után sokan tisztelkedni mentek Kossuthoz, Perczelhez, vagy más volt tábornokaik s főbb tisztjeikhez; kiki igyekezett meglátogatni jóbarátját, volt bajtársát, s az élénk forgalomról e napon az idegen is észrevehette, hogy ünnepnap!
A Bem és Kossuth, később Perczel és Kossuth közötti viszály már át kezde harapódzni a törzs- és főtisztekre is; természetesen innen még lejjebb ment az utolsó közemberig. A Kossuth szállásával majdnem szemben levő nagy kávéházban már keserű vitákba bocsátkoztak némely törzstisztek egymással, egyik Bemnek és Perczelnek, másik Kossuthnak fogván pártját s adván neki igazat. E vitákba mind többen többen elegyedtek bele, mi által az természetesen fokozódott szenvedélyességben s annyira ment, hogy mint hírlik, két vagy három párbajt is eredményezett.
Hír szerint Rosti - a 66. zászlóalj őrnagya - vívott Vay gróffal, meg Anasztazi 27. zászlóaljbeli főhadnagy Wepler lovassági őrnaggyal, mivel azonban mind e négy urat egészséges állapotban látom sétálgatni: vagy egyáltalában kétségbe kell vonnom e párbajok megtörténtét, vagy örvendeni rajta, hogy az egynek sem került életébe vagy félkezébe.
Vajha ne veszekednének, ne demoralizálnák végképpen e szerencsétlen népet, s ne gyűlöltetnének meg bennünket azon csendes természetű nemzet által, mely nemeslelkű vendégszeretettel fogadott s oltalmaz keresztény hóhéraink ellen addig, míg Európa híres civilisált államai részint be sem bocsátanak, részint részvétlenül az utca kövezetén engednének étlen veszni.
A párbajokról jut eszembe, hogy történt ez időben egy tréfás párbaj is nem kis mulatságára azoknak, kik szemtanúi voltak. Oka pedig senki más nem volt, mint laktársaimmal együtt éppen én magam.
A Viddinből Sumlára vándorlás közben egyszer mi öten, kik mindig együtt szállásolgattunk, úgy mint Kosztolányi, Neudenbach, Rácz, Anasztázi és én kaptunk helyszűke miatt még két honvédtársat is szállásunkra. Ez a kettő ugyan derék ember volt különben, csak hogy eddigi életpályájuk volt igen különböző a mienktől; egyik gyalogsági hadnagy, Zóka volt, ki hosszú éveken át az osztrák seregben mint tizedes megtanulta ugyan az exercirozást, aztán bátran meg is állotta a tüzet és ezért méltán megérdemelte annyi évi szolgálat jutalmául a hadnagyi rangot, csak az volt a baj, hogy deák nem volt soha. A másikat Molnárnak hívták, ez is vagy 10-12 évig katonáskodott, nem tudom, melyik huszárezredben, de ez iskolába talán soha sem járt, csakis nálunk lett altisztté és tiszteletbeli őrmesterré. Vele történt a következő eset: Egy csatában utána iramodván valamely gazdátlan tiszti lónak, azon veszi észre, hogy egy egész szakasz kozák közé jutott. "Doli pusku" - kiáltának rá a kozákok, de "nem oda Buda" - gondolá Molnár, ő bizony kardot ránt és nekik ront, mint a fergeteg! - hanem egy ember harminc ellen, micsoda küzdelem ez? Egyszer csak azt érzette Molnár, hogy elsötétülnek szemei, egyet fordult vele a világ s lezuhan lováról a kozákok lova patái alá. Mikor eszméletét visszanyerte, sötét éj volt, iszonyú fájdalmat érzett minden tagjában, de mégis fölvánszorgott s ment a távol csillogó őrtüzek felé. Jó csillaga a magyar táborba vezette, de minő állapotban? Fején 10-12 kardvágás, nyakán mély dzsidaszúrás, oldalbordája betörve, lábában egy pisztolygolyó. Mégis kigyógyult e vashuszár és aztán megtették vitézségéért hadnagynak.
Most e két vén katona, kik különben csak 30 év körül járó férfiak valának, azzal mulatta magát, mikor mi már alhattunk volna, hogy a kulacs mellett elkezdtek németül "ekzerczérozni" borzasztó stentori hangon: Hapták! man wird presentieren, presentiert! hrum! hrum! rechts schaut! brrrr! Ezt producálta Zóka. Most Molnár vágott belé: eh hadd el azt a baka haszontalanságot, nem az a szép, hanem mikor a Rittmeister comandéroz, hogy: hapták! Man wird rechts schwenken, rechte Flügel ausmasiren, schwendt euch rechts! Marrrrsch!
- Nem rechte Flügel, tudsz is te valamit! - ripostiroz a másik.
- Mit, te akarsz engem leckéztetni, te pocsolyakerülő, - hogy hogy "ekzeczérozik" a huszár? hé!
Ez így ment óraszámra, nekünk hallatlan bosszúságunkra; mikor aztán már nagyon titulázni kezdék egymást, akkor én felálltam és nagy komolysággal közibük megyek. Megálljatok szóltam, tiszteknek ilyen titulust eltűrni nem lehet. Molnár kérj azonnal bocsánatot Zókától.
- Nem én, ha meghalok se, ő a - csacsi nem én!
- No hát akkor meg kell hogy vívjatok, ez a bánásmód nem járja.
- Úgy van, nem járja, segítetek laktársaim is mind.
Megvívunk élet-halálra, erősíté mindenik, s azonnal megválasztá secundánsnak egyik Neudenbachot, másik Anasztázit.
Ekkor a két secundáns állt elő. Halljátok meg már most! Amíg meg nem vívtatok, a párbaj szabályai szerint egymáshoz szólni sem szabad. Zóka menj feküdjél le ama sarokba, te meg Molnár emebbe, csend legyen!
Így hallgattattuk el őket ez éjjel.
Másnap már verekedni akartak, de elhallgattattuk azzal, hogy útban vagyunk, se kard, se pisztoly és meg el is fognának érte a törökök; várjanak, majd vívhatnak Sumlán.
A két bolond komolyan vette a dolgot. Sumlán sem hagytak békét, hogy ők vívni akarnak; - hol azzal odáztuk el, hogy nincs fegyver, hol meg azzal, hogy Neudenbach beteg, nem lehet segéd, de nem hagytak békét. Végre Neudenbachot helyettesítettük Pócz Ferivel, és most a két tréfás ember, Anasztázi és Pócz, mulatságot csináltak a két jámbornak együgyűségéből. Kitűzték nekik a napot és órát, megnevezték a találkozási helyet, de gondjuk volt rá, hogy jó csapat néző társaság is legyen jelen.
Amint a két dühös ellenfél megjelent, mindenek előtt komikus komolysággal megkísérték a secundánsok őket kibékíteni, persze oly módon, hogy még jobban felbőszültek, mérges tekintettel méregették egymást, esküdöztek, hogy megvívnak életre-halálra.
- No jól van, hanem kard nincs, tehát kard helyett nesztek egy-egy jó vastag pipaszár, jó lesz?
- Jó lesz.
Most mindenik secundans levetkőztette emberét egy ingre, kezébe nyomta a csibukot s hogy le ne verjék egymás körmét, betekergették ökleiket egy-egy törülköző kendővel, mindenik neki biztatta a magáét, hogy ember legyen aztán, szégyenben ne hagyja, azzal szembe állíták és... egy, kettő, három!
Kezdődött a harc, villámlott a kard, akarom mondani a pálca, Molnár kegyetlenül csinálta a hat vágást, Zóka alig győzte parírozni, - hátrálgatni kezdett.
Ekkor Anasztázi rákiált hátulról, hogy mit! te retirálsz? s ugyanazon pillanatban egy pipaszurkálóval kegyetlent döf rajta! A megsebzett Zóka halál-megvetéssel előugrik, bal karjával felfogja az ütést és olyat húz csibukjával a huszár fejére, hogy az csak úgy tántorog belé és felkiált:
- Teringettét, bajtárs, ne üss hát olyan goromba nagyot! Valamennyiünk tartózhatlan hahotája vetett véget az élet-halál harcnak, a két ellenfél kibékült, és ittak rá nagy áldomást, meg sem álmodva, hogy ezek a pajkos "diákok" csúfot űztek két ilyen vitézből.
Alakult köztünk zenekar is, búbánatunkban muzsikálgattunk; ez csak okosabb volt, mint kétségbeesni, vagy pláne párbajokat vívni. Magam is, mint egykor a debreceni "deák banda" tagja, vettem az Ivancsó boltjából egy három forintos hegedűt, amelynek nevezetessége az, hogy mikor eladták, fonton mérték meg, mint a sajtot szokás. Ezt azért teszik, mert a török azt parancsolja a csalások kikerülése végett, hogy mindent helyes mértékkel mérve kell adni, a bolgár tehát megmérte a hegedűt, annyit azonban felért ésszel, hogy a legkönnyebbik hegedűt tartá legdrágábbra. - Tettünk aztán készületeket színdarabok adására - hisz volt két színészünk. - Némethy és a színészet óriása: Egressy Gábor, ki ugyan nem játszott, de hisz mi nem telt ki nehány száz diákból?
A németek itt is megmutatták, hogy ők a literatúra népe, mert hírlapot szerkesztettek, mely ugyan csak írásban és csak 5-6 példányban jelent meg, de legalább mutatta a hajlamot, mely e népben az olvasás iránt él. A mieink e helyett casinot alkottak, ott politizáltak, ott mondá el egyik a másiknak a hírlapba való napi újdonságokat, ott meleg bor, thea, kávé és pipaszó mellett mindent meghallott az ember, és nem is didergett, mint otthon.

Bárdi merénye
(Az osztrák Rössler - Pollák esete - Kossuth s Perczel közti viszály - Törvényszékünk)

Kevéssel az újév előtt érkezett ide Sumlára egy Rössler nevű osztrák ágens, azon nemes célból, hogy ránk "spionkodjék" s a megtérő bűnösöket haza szállíttassa. Hozzá jött még Konstantinápolyból egy Jazmagyi nevű tolmács is; akad ember, úgy látszik, még a hóhérságra is elé. Megvallom, nem csekély bátorsággal kellett Rösslernek bírnia, hogy ezen darázs fészekbe mert jönni. A hangulatot kétségkívül nem ismerte, noha ellátta magát vagy 6, némelyek szerint 12 fülig felfegyverzett horváttal s természetesen Halim pasához is külön meghozta az őt védő fermánt.
Ezen fegyveres szerezsánokon kívül még más fegyveres rácok is mutatkoztak, s rövid időn rémülettel, vagy inkább vérlázító bosszúsággal kellett mindenfelé azt a hírt hallani, hogy az osztrák kormány 24 szervianust küldött Kossuth és az emigráció főbbjei legyilkolására, s egy gyűlésben - mely a kaszárnyában tartatott - a főtisztek s altisztek közül egy-egy őr küldése rendeltetett Kossuthoz és Perczelhez; az őrt azonban az illetők, mint tudom, nem fogadták el, vagy legalább igen hamar megszüntethették, mert a sor rám nem került soha.
Egy osztrák ágensnek vagy consulnak csupán megjelenése elég volt arra, hogy azonnal torzképek és gúnyiratok keringjenek az osztrák kormány ellen; erről nem tehetett senki, ezt meg nem gátolhata senki, mert ez embernek ide küldése valódi kihívás volt ellenünk, és e sértést mélyen érezte mindenki, de nagyon csalatkoznék az, ki ezen durva szellemben írott falragaszokat az emigráció főnökeinek tulajdonítaná. Ezek nem a műveltebb rész, hanem az alsóbb osztály találmányai voltak, ezt eléggé bebizonyítaná ocsmány durva írmodoruk is; nem lehet azonban belőle akár "egyet" mutatványul ide írnom, mert hát ez iratok nemcsak a kormányra vonatkoztak.
Csak is azért említetem fel a dolgot, mert megtörtént tényt nem szabad elhallgatnom, ha már egyszer feljegyeztem, másfelől annak bizonyságául hogy ezen szellemet éppen Rösslernek és szerezsánainak kihívó megjelenése idézte elő, mert azelőtt ilyesminek híre se volt. Az emigráció alsóbb része még némileg úgy tekintette magát, mint az utolsó magyar tábort, s felbőszítette azon látvány, hogy itt egy osztrák meg mert jelenni s még hozzá a forradalomból oly méltán gyűlölt szerezsánok fedezete alatt, nyakig fegyverzetten közöttünk lefegyverzett nép közt.
A kedélyek ilyen hangulatában bejön egyszer a piaci nagy török kávéházba, hova rendesen nagy számmal gyülekeztek, Bakacs Laczi hadnagy és állítá, hogy látta Pollák főhadnagyot az osztrák consultól kijönni.
Erre felzúdult az egész jelenlevő társaság; némelyek kétségbevonták ugyan, hogy lehetne oly elvetemedett ember, aki az osztrák consulhoz menjen; de mások rögtön rámondták a forradalom alatt is oly divatos "spion" és "áruló" nevet. Később megint jött valaki, ki állította, hogy világosan látta Pollákot onnan kijönni, s midőn az e feletti bosszúság tetőpontját érte, szerencsétlenségére éppen betoppan maga a vádlott - Pollák.
Rögtön megrohanták és vallatták, s miután ottlétét maga is bevallotta és hazameneteli szándékát állítá annak okául, mentegetőzésére rá sem hallgattak, hanem "spion, áruló, üsd agyon s akasszuk fel", - kiáltásokkal s ökleikkel fenyegetve, bekísérték a laktanyába, s mint oly gyanús embert, ki felett hadi törvényszékileg kell ítélni, őriztetés végett átadták Kabós alezredesnek.
Kabós átadta őt az őrmestereknek és ezek nagy kedvet mutattak Pollákot nem csak megőrzeni, hanem, ha merték volna, akár fel is akasztani, legalább azzal ijesztgették, hogy bizonyosan fel fog akasztatni.
Pollák nem vette a dolgot tréfára és megkisérlette a menekülést, hanem midőn már a kaszárnyából éppen kiosont, az őrök észrevették és megint elfogták.
Hogy mennyire volt az emigrációnak apraja-nagyja a Rössler odaküldése által felingerelve, lehet-e nagyobb bizonysága, mint az, hogy Kabós Ferencz alezredes, ide s tova negyvenes ember, elővette csibukját, és szétverte Pollákon, dacára annak, hogy az az ember tiszt volt, hogy bűne abból állott, hogy megunván a nyomorúságot haza akart menni.
Ebből Pollák aztán tökéletesen átláthata, hogy ezek a dühösek, ha őt fel nem akasztják, hát agyonüthetik s felhasználta harmadnap múlva a legelső rést a megszökésre. Midőn egy Tóth Sándor nevű, 27. zászlóaljbeli őrmester őrizetére volt bízva, kikéredzett és bízván inainak gyorsaságában, elkezdett teljes erejéből futni, s meg sem állott az osztrák ágens házáig, hova mint üldözött azonnal be is bocsáttatott. Az őrmester lármát csapott, legalább tízen-húszan utána eredtek a futónak, de csak arról győződhettek meg, hogy valósággal oda menekült és bebocsáttatott.
Tóthot pedig a többiek azonnal a Pollák helyére zárták; - kevésbe múlt, hogy a szökevény helyett őt nem döngették meg.
Ez történt január 13-án estefelé.
Erre Bárdi, ki tulajdonképpen nem volt honvéd, hanem a Türr István és Winkler által Olaszországba átszöktetett s később Konstantinápolyba szállított magyaroknak volt őrmestere, a Sipos (karánsebesi volt sótiszt) által Sumlán alakított korcsmában összekolompolt vagy 20 legelszántabb embert az altisztek és közemberekből s kövekkel, dorongokkal felfegyverkezve megrohanta az osztrák ágens házát, Polláknak kiadatását követelvén.
Miután felelet helyett eltakarodásra szólíttattak fel, ők be akarták feszíteni az ajtót, mire a belül elrejtve tartott horvátok lövésekkel feleltek. De mivel a lövések mind a kapun keresztül történtek és még hozzá sötét is volt már s az ablakokból sem célozhattak jól, vagy talán csak ijeszteni akarták őket, senki meg nem sérült. A lövések hallatára a török őrök megérkezetek, mire az ostromlók úgy szétfutottak, hogy az őrjárók senkit meg nem foghattak közülök.
Ezen néhány eszelős, vakmerő, részeges s egyáltalában az emigráció legalsóbb osztályához tartozó ember által megkísérlett merényletnek nagyon szomorú eredményei lettek az egész emigrációra nézve. Az osztrák consul fényes elégtételt követelt, s híven az osztrák diplomatia szokásaihoz, azonnal legalább is hadüzenettel fenyegette a megrémített Halim basát; ez pedig különben is embertelen természetű s felénk lévén, nyakra-főre meg is ígérte az elégtételt. Most már Rössler nem elégedett meg ezen ígérettel, hanem a maga személyének minden ilyes megtámadtatások ismételhetése elleni teljes biztosítását is kívánta, mit a félénk pasa szintén megígért, és úgy hihetőleg ők ketten együtt főzték ki azon ránk nézve borzasztó gondolatot, hogy zárjanak be mindnyájunkat megint vissza a laktanyába.
E miatt keserves napok következtek reánk. Január 15 és 16-án csikorgó hidegben valóságos vadászatot tartottak ránk Halim pasa török katonái. Eleintén csak az utcán és kávéházakban fogdostak össze bennünket, s hurcoltak úgy, ahogy megfogtak, egyenest a laktanyába, ott belöktek a kapun, az őröknek megparancsolták, hogy senkit ki ne eresszenek; azzal pedig senki se törődött, hogyan és hova szállásolja ott el magát, ki hogy tudja, hogy hol maradt ágyneműje és csekély ruhaneműje? Később meg szállásainkat rohanták meg, s kiszorítottak a hóra.
Hiába kérte és kérette Kossuth Halim pasát, hogy ne tegye e kegyetlen embertelenséget, ő a tettesek felett törvényt fog tartatni, s végre is ennek az egész emigratio nem csak nem oka, de az annak teljesen tudtán kívül történt, s azt minden jóra való ember rosszalja; hiába protestált e barbárság ellen s végre legfelsőbb helyre teendő felterjesztésekkel fenyegetődzött, mind nem használt semmit. Halim pasa különben sem szerette Kossuthot, rá se hallgatott, hanem 15-20 foknyi borzasztó hidegben hányatott ki bennünket az utcára, utánunk lökvén összetört ringy-rongy holminkat és nyomorúságosan beszerezgetett házi és konyhaszereinket.
Néhol verekedésre került a dolog, s kivált ahol 8-10 együtt lakott és még hozzá a ház tartható volt, bezzeg megakadtak a szegény török katonák. Volt olyan ház, melyet utoljára egész szakasz, sőt félszázad ostromolt (magától értetődik lövés használata nélkül), míg be bírtak menni. De végre is a túlnyomó szám mindenütt győzött, annyival is inkább, mert a mieink sem használtak más fegyvereket torlaszoknál, fenyegetőzéseknél és legfeljebb lökdösésnél.
Legtöbbnyire parlamentirozással győztek le bennünket. Az őrvezető tiszt elmondta, hogy "édestestvérek, én sajnállak benneteket és nem is bántalak egy ujjal se, - de én katona vagyok, parancsolatomat kénytelen vagyok teljesíteni; ti is katonák voltatok, tudjátok a katonai törvényt, hát kérlek, végezzük el a dolgot szépen!" Így szólt hozzánk a legtöbb török tiszt.
Később meg más cselfogással éltek. Szépen bejöttek minden legkisebb erőszak nélkül, úgy hogy mi nem tudtuk megjelenésüket mire vélni, s azt hittük, valakit vagy valami fegyverfélét keresnek. Hanem a törökök letelepedtek és bennünket a szó szoros értelmében kiszorítottak lakhelyünkből; ahol mi már alig fértünk öten, még beszállásoltak a nyakunkra tizet, úgy hogy nem lehetett még csak leülni sem, s végre is kénytelenek voltunk engedni s hátunkra szedvén batyuinkat, kiszorulni az utcára, vagy bemenni a laktanyába.
Másik szomorú eredménye lett a merényletnek a Kossuth és Perczel közti egyenetlenkedés felújulása s az, hogy a viszály a tömegre is átragadt. Perczel magát mindig félistennek hitte és külön súgott-búgott Halim pasával.
Kossuth, mint az emigratiónak természetes és egyúttal választott főnöke, törvényszéket tartatni rendelt Bárdi és társai felett; de ezt Perczel megelőzte az által, hogy ő maga elítélte s elfogatta Bárdit és átadta Halim pasának. Kossuthnak Perczel szemére hányta, hogy ez magát még most is kormányzónak meri nevezni, s valami iratot mutatott elő, mely által Halim pasa őt - Perczelt - nevezi ki az emigráció főnökéül.
Hogy erre Kossuth mit válaszolt, azt nem tudom. Egressy Gábor naplója szerint Zia pasa által történt kineveztetésére és megválasztatására hivatkozott; egyébiránt kormányzói címét, azt hiszem, használhatta azon joggal, mellyel Perczel tábornoki címét: hiszen egyiknek nem volt országa, a másiknak nem volt hadserege!
A törvényszék mindazáltal összeült január hó 18-án - kinek a rendeletére, nem tudom. A hozzám érkezett meghívó levél következőleg szólott:
"... hadnagy úrnak!
Az igazgató választmány nevében ezennel hivatalosan adom önnek tudtára, hogy ön a vizsgáló bizottmány tagjául kineveztetik, s a holnap 10 órakor tartandó ülésre megjelenni kéretik." Aláírva Prick jegyző.
Megjelentem tehát Berzenczey László szállásán, s a vizsgáló bizottmány azonnal meg is kezdte működését.
E bizottmány elnöke Berzenczey volt, tagjai pedig Joannovics György, Prick József, Szarka László polgári rangúak, Rosti volt őrnagy, Bérczy százados, és én hadnagy.
Valami 15 személy jelent meg mint vádlott e törvényszék előtt, kik közül következőkre emlékszem: Sipos vendéglős, Hajdu és neje, Muntyán, Bakó, Gergely Elek, Császár Péter, stb. mindnyájan altisztek vagy közemberek többnyire az 55. zászlóaljból. Egyhangúlag állítják, hogy céljuk a megszökött Pollák visszahozása volt, tagadják, hogy lőfegyverrel vagy csak karddal is el lettek volna látva. Állítják, hogy a lövések mind belülről történtek, miről egyébiránt e vizsgáló bizottmány két kiküldött tagja által az ajtón világosan észlelhető, kifelé ütött golyóhelyek megtekintetése által is teljes meggyőződést szereztetett magának.
Tény, hogy 6-8 fegyvertelen honvéd inflagranti űzvén a Rösslerhez menekült Pollákot, megdöngette az ajtót, de fegyverük nem volt, mégis éles töltéssel lövetett rájuk a megrémült agens; az is tény, hogy ezt látva, ezek maguktól felhagytak az ostrommal, még mielőtt védő török őrség érkezett, tehát végre is valami szörnyű felségsértést nem követtek el; mégis, hogy a megrémült Halim pasának elégtétel szolgáltattassék, a résztvevők 2-3 heti börtönre, a távollevő, illetőleg Halim pasánál fogva levő Bárdi pedig az emigráció testületéből kitöröltetésre és Sumlából száműzetésre ítéltettek. Ezzel vége volt a Bárdi-féle ügynek, de mi azért csak szállás nélkül maradtunk és lakoltunk miatta ok nélkül.
Most már valóságos pártoskodás lett közöttünk, mely leharapódzott egész a legalsó rétegekig. Egressy azt mondja, hogy a Kossuth emberei korteskedtek, itattak; én tartozom az igazságnak nyíltan kimondani, hogy erről semmit sem tudok, valamint viszont arról sem, hogy tán megfordítva a Perczel emberei itattak volna. Nem itattak biz azok, hanem legfeljebb elkeseredetten vitatkoztak, és sok éppen akkor mondta a legsujtolóbb vádat főnökére, midőn azt legdühösebben védni vélte. - Egyébiránt az alsóbbrendű tisztikar és a legénység az őrmestertől lefelé annyira ugyanazonosította ügyünket az egész szabadság és függetlenség harcát és eszméjét Kossuth személyével, hogy ha már csakugyan itatással kellett valakinek pártot szerezni: akkor bizonyosan Perczeléknek kellett ahhoz folyamodni mert a tömeg magától szívvel-lélekkel Kossuthé volt, s mondhatom, kevés kivétellel minden pártoskodás dacára az is maradt mind végig. Kétségbeejtő tapasztalat, hogy míg más életrevaló nemzetekben a pártok nagy veszély idején eggyé forradnak: nálunk a bizánciak és lengyelek módjára éppen a válságok közepette fejlődnek ki legvészthozóbban.

folytatás