Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A MAGYAR EMIGRÁCIÓ A KELETEN

ÍRTA
VERESS SÁNDOR
MÉRNÖK

Budapest, az Athaneaum R. Társ. kiadása, 1878

ELSŐ KÖTET (2)

 

Szállás Juszuf agánál
(Török ház szerkezete - Noszticzius Vilmos - Kossuthné megjötte, a tiszteletére rendezett fáklyás zene)

A szállásairól kiszorított szegény tiszti kar úgy irtózott a laktanyai élettől és különösen a takarodókor rendesen történni szokott kapubezáratástól, hogy inkább rongyos török kávéházakban és hánokban, a szerencsésebbek egy-egy törzstiszt mellett, egy-kettő a békén hagyott nős tiszteknél húzódott meg és sokszor előszobákban s istállóféle lakokban didergett, semhogy magát a rettegett kaszárnyába zárassa. Alig hiszem, hogy 50-60-nál többre ment volna azok száma, kiket az embertelen Halim pasa és lelketlen ösztönzője Rössler erővel összefogdostatva bezárva tarthatott sokáig; a nagyobb rész felhasználta az első alkalmat a megszökésre.
A bezárás különben csak annyiból állott, hogy napközben vagy 5-6 napig senkit a nagykapun a parancsnok jegye nélkül kimenni nem engedtek, később a batyu nélküli kisétálást megengedték nappal, de este 8 óra tájban bezárták az ajtót és a zörgetőt beeresztették ugyan, hanem az őrházba beterelték és ott kelle hálnia.
Mi konyhaszereinket és szalmazsákjainkat összekötöztük és szobánk egy sarkában letéve ott hagytuk - tapasztalván már eddig is, hogy a török katona nem lop, - magunk bevándoroltunk ugyan szintén a laktanyába, de 4-5 nap múlva csendesen kiszállingóztunk megint, megbízván ismét Kosztolányit és Ráczot szállásbérléssel.
A bolgárok be sem bocsátottak többé udvarukra; nem is csoda, a különben elég békességes 4-5 magyar helyébe most hirtelen két annyi gyűlölt törököt kaptak nyakukra. A laktanyából való menekülésünk után egy éjet a kávéházban töltöttünk, de ott nem akartak bennünket megszenvedni; másfelől mi is átkozottul rosszul éreztük magunkat, s másnap örömmel fogadtuk el Noszticzius Vilmos százados barátunk ajánlatát s költözénk tágas szállására Juszuf aga házához.
Juszuf agának háza kívülről derék egy háznak látszott, vagy 5 ablakkal az utcára. Belépvén udvarára, legelőbb is egy több, mint két öles magas, sárral rakott kőfal lepi meg az embert. Ezen csak egy kis ajtócska van, melyen idegen férfinak átlépni tilos: ez a bejáró az asszonyok udvarára, a hárembe szól. A kaputól balra az emeletre szolgált egy feljárat ingadozó falépcsőzettel, alant istállók és üres kamrák vannak, embernek lakhatatlan alacsony zig-zugok, fenn az emeleten 4 szoba, ennek az utcára néző kettejét a volt német légio tisztjei bírták, közvetlen ezek mellett az udvarra volt a Noszticziusé és e mellett a háremmel közvetlen szomszédságban Juszuf agáé.
Minden valamire való háznál főszerepet játszik a szelámlik (üdvözlő terem) a mi szalonjaink helyettesítője, csakhogy a padozatot finom cirok-gyékény vagy drága szőnyegek borítják, a mi pamlagjaink s karszékeink helyett pedig arasznyi magas, többnyire piros vagy zöld kelmével bevont puha dívánok láthatók. Széknek híre sincs, egy-két kis kerek, alig egy lábnyi magas asztalka, s a házi gazda ülő helye mellett fenn a dívánon egy kis szekrényke, közepén urna-alakú ragyogó réz mangál (szenes tál), legfeljebb egy pár tükör és a falakba mélyesztett dulápok (szekrények) teszik az összes bútorzatot. Képek egyáltalán nincsenek, mert a törökök szigorúan szó szerint veszik, hogy "ne csinálj te magadnak faragott képet, se semminemű hasonlatosságot stb." s képet nem tartanak.
A mi Juszuf agánk tönkre ment. Szegény volt, tönkre tette a dologtalanság; szelamlikját és 2 más szobáját bérbe adta nekünk, tán a negyediket is kiadta volna, de ebből már egyenesen a hárembe lehetett lépni, jónak látta tehát azt mégsem adni ki.
Csak egy felesége van és egy szolgálója, kik a belső udvarról soha leplezetlenül ki nem jönnek, pedig a házi dolgokat mind ők végzik és nekünk is tejet adnak, hanem persze leplezett képpel beszélnek velünk. Van két szép kis leánya, ezek még leplezetlenül járnak, gyönyörű szép gyermekek, piros gömbölyű arccal, fekete nagy szemekkel, s különösen szép hosszú hajjal, melyet 10-12 vékony ágra befonva és leeresztve hordanak. Ezen gyermekek nem oly félénkek, mint a bolgárok gyermekei, talán már ilyen korukban beléjök csepegtetik szüleik a másik nyomorult faj feletti fölény érzetét; bejönnek hozzánk, bámulnak és játszadoznak. - Juszuf Aga negyvenhét évesnek mondja magát, de alig nézné az ember negyvennek, az arca tökéletes példányképe a kaukázusi szép férfi arcnak, közép magasságú tiszta homlokkal, szép sugár, erős szemöldök alatt valódi sas szemmel, vékony, kissé magas, de nem igen görbe orral, szépmetszetű szájjal s kissé tele arccal, melynek a középnagyságú barna bajusz férfiúi önérzetteljes kinézést kölcsönöz. - Ezelőtt húsz évvel ő is katona volt és harcolt a muszkák ellen, mint százados. Innen ered az "agha" uram címe; minket is éppen azért szeret, mert a moszkov gyaurral harcoltunk, és sok mindenfélét regélne harci dolgairól, de szerencsétlenségre nem igen értjük még egymást.
Különben pedig civilizált török ember, mert a pálinkát mód nélkül szereti s azt mondja, hogy mi csak gyerekek vagyunk, nem katonák, mert nem tudunk inni.
De meg is látszik házán e szenvedélyének eredménye. Még ily borzasztó szálláson nem laktunk! A német legionisták két szobája, melyek egyike mellesleg mondva, hirlapszerkesztési iroda is egyszersmind, még csak meglehetős, mivel normális időben ezek a vendéget elfogadó és nappali szobák; de ez a mi szobánk irtóztató! A kis bolgár lak százszor jobb volt ennél. A szoba ajtaja, ablaka csak úgy lóg a szél fúvásától is, a szobában járástól pedig úgy rezeg, hogy szerencse, hogy papirosból van, mert az üveg összetörnék benne.
A padlózat oly idétlenül összetákolt, csupán egyes szál deszkákból, tapasztás nélkül, hogy hasadékain át az alattunk levő bivalyistállóba látni le s vigyáznunk kell, hogy kezünkből el ne ejtsünk egy és más apróbb tárgyat, mert ez az ólba hullna le. Kandallónk ugyan van, mert ez a kávéfőző szoba vagy konyha volt, de hiába égetjük itt a fát, akár csak egy madárkalickát akarnánk befűteni; a kandalló párkányán is poharunkba fagy vizünk. Nappal magunkon hordjuk minden ruhánkat és szalmazsákjainkon kucorgunk dideregve, alig bírunk főzni is. Elmúlt minden jó kedvünk, s mégis remegve gondolunk a még hidegebb éjszakákra, takaródzónk sem lévén más ócska köpönyegünk s avult ruháinknál.
Neudenbach roppant fül- és fejfájást kapott, egész éjjeleken át nem alszik, viaszos papír tölcséreket illesztget hegyével fájó fülébe és azt égetgeti; más felől a szegény Noszticzius szenved ki-kiújuló sebében, Rácz is beteg lett, lassankint mind leesünk lábunkról, s elpusztulunk e siralmas jégveremben.
Noszticzius Vilmos egy 20 éves szép ifjú ember. Ifjúsága dacára már századosságig vitte fel, hanem a bal karján egy könnyű golyó súrolási sebet kapott, s ekkor bevitték a kórházba; vagy három nap múlva ugyan azon helyen ismét csata volt és ő felöltöztette magát s felkötött karral a csatatérre ment.
Felkereste ott századját és éppen át akarta venni a parancsnokságot főhadnagyától, midőn egy kartácsgolyó homloka felső csúcsán ütötte. Azonnal összerogyott, emberei kivitték a csatából s a legközelebbi házba (gondolom Orczyfalván) betették és egy ágyba fekteték.
Ekkor az osztrákok győztek, és ő ezek kezébe került, azonban oly eszméletlen állapotban volt, hogy az osztrákok katonai orvosa halottnak nézte, és eltemettetését elrendelte e szókkal: "der Kerl ist fertig, hinaus mit ihm."
Noszticzius ezt jól hallotta, de nem volt képes legkisebb életjelt is adni, bár mint mondja, érezte, hogy a szíve dobog, sőt azt is hallotta, hogy a háziak nem engedték őt elvinni, állítván, hogy él, mire az osztrák katonaorvos ott hagyta: "hát vesződjenek vele, úgymond, ha kedvük tartja, borogassák hideg vízzel." Ezt a szegény jó lelkű nők meg is tették s Noszticzius magához jött néhány nap múlva, de sokáig nem bírt felkelni. Végre visszafordult a harci szerencse, ismét magyar sereg jött, őt elvitték s orvosi gyógykezelés alá fogták, több csontdarabot szedtek ki fejéből s most ugyan már gyógyuló félben van, de mégis néha-néha ismét kiújul sebe, csontforgácsokat forrván ki mindenkor.
Hazatérési engedély várja, nem bírván oly roncsolt egészségben dacolni e száműzött élet nehézségeivel.
Többnyire mindnyájan ehhez hasonló nyomorult szállásokon kínlódunk, úgy hogy sokan még jobbnak találják önként beköltözni a laktanyába; ott legalább a sok ember némi meleget tart, legalább nem kell még meg is fizetni. Mi is néhány napi kínlódás után kénytelenek voltunk szétoszlani ki hova tudott. Én Szabó Samu volt tanulótársam s 88. zászlóaljbeli főhadnagy barátomnál kaptam szállást és ellátást relutumomnak három negyedrészéért.
Éppen e hányatásaink közepette érkezett meg január 18-án Kossuthné, s az emigráció ifjabb része feledve saját baját, még aznap este megérkezésének örömére szerenádot rögtönzött tiszteletére.
Rényi Károly készített ez ünnepély emelésére egy transparentet, - a főtiszti karból pedig vagy hatvanan pálcára függesztett különböző színű fehér-veres-zöld papír lámpákkal sorakoztak Kossuthné ablaka elé. Középen Harczy vagy másként Németi 8 vagy 10 tagból álló daltársulata énekelte a "Szülőföldem szép határa" lassút és egy "Ég a kunyhó, ropog a nád" kezdetű frisset; végül pedig, miután az emigráció szája: Prick elvégezte hosszú üdvözlő beszédét, s a Kossuth köszönő feleletét a tömeg háromszorosan megéljenezte: rá kezdték a Szózatot, melybe a daltársulaton kívül bele accordirozott az egész 200 embernyi tömeg. Ez a szép csöndes éjben megható volt.
A török, bolgár, örmény bámuló sokaság száma is lehetett egy pár száz, s hazamenet nem győzték eléggé dicsérni szép dalainkat, melynek utolját, a Szózatot templomi énekek gondolták.
Kossuthné igen levertnek, bágyadtnak látszott, igen halvány volt; később azonban meggyőződtem, hogy ez rendes színe s nem egészen az út fáradalmainak következménye. - Mi őszinte örömmel üdvözöltük Kossuthné kimenekülését, de a haute-volée, élükön Szőllősy urammal pikáns jelenetekről susogott a kávéházban, mi Kossuthné és Dembinszkyné közt folyt volna le. Engem sértett és bosszantott e kétszínű káröröm, meg sem hallgattam, mit szószátyárkodnak.

 

Achmed bey
(Az internáló biztos megjövetele - Ismét fáklyás zene - Achmed Matta Ede násznagya - Kossuth búcsúja)

Régóta keringett már híre, hogy az emigráció nevezetesebb főnökeit közülünk kiválasztják és valami távol eső második Rodostóba zárják. Emlegették Edirnét, Gallipolit, magát Rodostót is, végre már nem hittünk semmit, úgy is mióta e földön nyomorgunk, nem volt olyan hét, hogy újabb-újabb hírek ne keringettek volna, tele reménnyel, vagy tele a legfeketébb kétségbeeséssel. Most már látjuk, hogy ezen belzési hírek, sajnos, szomorú valósággá lesznek; Achmed bey, a szultán császári biztosa, megérkezet a belzendők kijelölése és elszállíttatása végett.
Achmed bey középtermetű, csinos barna ember, aligha negyven éves, franciául jól beszél s körmönfont finom diplomatának tartatik.
Azt hinné az ember, hogy a törökök nélkülözni kénytelenittetvén a nőkkeli társas életet: talán egymás irányában faragatlan nyersek s durvák. Ez nagy tévedés lenne; éppen mivel társaságaik csupán férfiakból állanak, a legfinomabb szólásmódokat (minőket mi csak nők irányában alkalmazunk) használják maguk közt; úgy, hogy a török szalon-nyelv elsajátítása valóban jóval nehezebb mesterség, mint bármely fellengős természetű nőnek cifra válogatott bókokban udvarolni. Ebből természetesen nem következik, hogy e bókokat egyik fél is szószerint vegye és elhiggye, hanem ez igen jó iskola diplomatáknak. Itt megtanulhatják, hogy lehet egy csomó cifra phrasissal egy nagy semmit mondani, vagy egy fontos dolgot úgy adni elő, hogy azt két ellenfél egyformán magára előnyösnek magyarázhassa. Azért a törökök ilyen diplomatáknak nincsenek is szűkében s minden magát műveltnek tartó török olyan cifra mézes nyelven beszél, hogy az ember soha sem tudja határozottan, hányadán áll.
Este február 5-én vagy 150 főnyi magyarság az emigráció minden osztályából, a Kossuthné szerenádjából fennmaradt cifra lámpásokkal tiszteletére ment Achmednek. Nevökben az öreg Cseh Imre köszönte meg törökül eddigi szíves vendégszeretetüket, kérvén továbbra is a nemes lelkű pártfogást. Achmed az erkélyről beszélt törökül s ezt Cseh Imre fordította le, de olyan cifrácska volt, hogy az öreg egyszerű tolmács megakadt vele, és csak annyit vettünk ki belőle tisztán, hogy ne féljünk, minden jól lesz ezután, mert a szultán kegyelme kifogyhatatlan irántunk. - Achmed bey még azon furcsa megtiszteltetésben is részesült, hogy egy magyar lakodalomra násznagyul hivatott meg, amit ő el is fogadott. Matta Eduard, nagyváradi születésű, 27. zászlóaljbeli volt százados nőül vett egy athlétai erejű, hozzánk férfi öltönyben Sárosi Gyula névvel érkezett hölgyet, ki azt állítja, hogy mint katona szolgált és tiszti rangot vívott ki magának. Most jónak látta felvenni ismét a női öltönyt s egy százados neje lett. Matta a lakodalomra eladott órája s gyűrűi árát az utolsó paráig elköltötte nagyúri násznagya illő megvendéglésére, nem törődve vele, vajon lesz-e holnap mit adni enni az új asszonynak, ki egyébiránt mellesleg mondva, szintoly körültekintő gazdasszony volt, aminő herculesi erővel bírt.

Achmed eljövetele óta nagy forrongásban volt az emigráció. A nagyobbak rettegtek az ázsiai börtöntől: Kiutahiától, a kisebbek még jobban rettegtek a Sumlán maradástól, előre látván, hogy ezentulra hatalmasabb tekintélyű védurainktól megfosztatva, majd egészen labdaként bánnak velünk, másfelől meg meg fog szűnni a főurak és törzstisztek által nyújtott önkéntes adomány s így anyagilag is nyomorúságoknak, s az eddigieknél is nagyobb nélkülözéseknek leszünk kitéve. Végre a közös együtt szenvedés már úgyszólván egy nagy családdá egyesített bennünket, s az elválás gondolata keserűséggel töltötte el szíveinket.
E hangulattól s hason érzésektől volt áthatva Kossuth is, midőn február 8-i beszédében az együtt maradásra intett, illetőleg szólított fel bennünket, mely felszólítást a hallgatóság, mint úgy is szíve mélyéből kiolvasott óhajtást, dörgő éljennel fogadott. Beszéde biztató s lelkesítő volt. Kossuth szónoklatát körülbelül következőleg végezte. "Ne csüggedjetek el, az igazságnak elébb-utóbb győznie kell. Ázsiai börtönünk ajtai is meg fognak nyílni s ti meg fogjátok érni, hogy ama vérrel fertőztetett, idegen segélyre s bérenc szuronyokra alapított képzelt hatalom az igazság kiáltó szavától összetörik, mint e papiros."
Achmed bey azonban nem engedte magát küldetése céljától eltéríttetni; a szerenade, a protestálások, a kérések mind nem használtak semmit, ő elsorolta a Kiutahiába és Aleppoba belzendők neveit s előre kitűzte február 16-át mint az elindulás napját.
A belzendők és magukkal vitt kíséretük a gyalogsági laktanya előtt gyűltek össze. Kossuth bement a laktanyába s itt tartotta az összes emigráció testületéhez utolsó búcsúbeszédét. Alig tudott az elfogultságtól szólani, oly nehezen esett megválnia az utolsó magyar sereg e végig hű maradt töredékétől.
"Az ember élte, úgymond, nem olyan, mint az óramű, mely ha lejárt, ismét felhúzható. Én érzem, hogy pályám végéhez közelgetek, lelkem megtörött, s rám a Rákóczy és Tököly sorsa vár! De ti, még ifjú nemzedék, meglátandjátok az elnyomott haza és szabadság újra feltámadását; jussak eszetekbe akkor s ne hagyjátok poraimat idegen földben enyészni el. Isten veletek!"
Leírhatatlan azon hatás, mit e beszéd előidézett. Zokogott mindenki, maga Kossuth is, s a legközelebb állók kezét, ruháit csókolva kisérték őt kocsijáig, hol már neje várakozott reá, s azonnal útnak indulának.

 

Az internáltak
(Névsor - Elutazásuk - Halim pasa áttétele Várnára - Ott vendégséget ad az internáltaknak)

Kossuth Lajos nejével és három gyermekével, Batthyhány Kázmér nejével, Mészáros Lázár, Perczel Mór és Miklós nejével, Asbóth Sándor alezredes, Gyurman Adolf a Közlöny volt szerkesztője nejestől és Szőllősy János internáltattak Kiutahiába.
Megengedtetett még a következő egyéneknek az önkénytes odamenetel: Katona Miklós ezredes, Házmán Ferencz polgári rangú, Berzenczey László székely képviselő, Ihász Dániel alezredes, Biró Ede őrnagy, Vagner Gusztáv, Halász József, Cseh Imre százados és török tolmács, Frater Alajos százados, Koszta Márton százados, Vaigl Vilmos, Török Lajos, Kinizsi István, Kapner Ferencz, Serényi Antal, Szabó Sámuel, Grehenek Gyula, László Károly, Ács Gedeon ref. lelkész, Karády, Kalapsza, Kovács őrnagy, Lülei nejével és 6 gyermekkel, Demeteri, Mihálovics Athanazius, gr. Batthyány gazdatisztje, és Harczy vagy Németi Gyula tiszt és a nemzeti színház volt karmestere; Gresák János őrmester, Kovács Ferencz, Szabó István, Magyar Sándor, Hochklinger, Schwarcz cselédek.
A lengyelek közül ugyancsak Kiutahiába a többek közül következők internáltattak: Dembinszki, Wisocky, Prziemsky, Lusakovsky, Kosák, Spatzek neje, napa és fiával.
Mindezeknek Sumlától Várnáig való szállítására szekerek és háti lovak voltak kirendelve, fedezetül pedig vagy 50 török dzsidás. Várnán álladalmi hadi gőzösre ülnek s úgy szállíttatnak a Márvány-tengernek Kiutahiától legközelebb eső kikötőjéhez, Modania- vagy Gömlekhez.
Én is elbúcsúztam Szabó Samu barátomtól, s miután az elmenők szemeink elől eltűntek, búsan visszaballagtam az üres házba, melyben most egyedül maradtam. Óh mily egyedül álló, elhagyottnak érzettem magamat! Sírtam, mint a gyermek, kiállhatatlan lett előttem ez egyedül létel, szórakozást kerestem, meglátogattam barátaimat, de mindenütt bánatos arcokat, s vigasztalásra szorult barátokat találtam. Olyanok voltunk, mint az árván maradt szegény család, mely a temetőből, a családfő temetéséről tért vissza!...
Nyolc nap múlva február 24-én ismétlődött a fentebb leírt jelenet, renegált honfiaink közül utaztak el az Aleppóba belzettek, úgy mint: Bem (Murat pasa), Kmetty (Izmail pasa), Stein (Fehár pasa), az öreg Balogh János és fia Victor, Lévay János, Nemegyei, Fialla, Alberti, Árvay, Lorody, Zsarzicky, Kohánszky, a két Jordán s még vagy három lengyel.
Ezek hasonlóan kocsikon vagy lóháton utaznak Várnáig, onnan pedig állami hadi gőzösön vitetnek végig a Fekete-, Márvány-, görögszigetes és Földközi tengereken.
Másnap Achmed bey is elutazott, de előbb összehivatott bennünket és számba vett, megkérdezteté mindegyiktől, hol óhajt maradni. Törökországban, és mi életmódja vagy mestersége van, vagy miféle alkalmazást óhajt a padisától, avagy külföldre akar-e menni. A törzstisztek némely része hadi szolgálatba óhajtott lépni, a főtisztek többnyire Amerikába szándékoztak, az altisztek és a legénység pedig maga se tudta hová. Haza szeretne menni, de mivel ezek a feljegyzők nem szeretik, ha az ember bár hova is külföldre szándékozik: ráhagyják, hogy írják, a mint nekik tetszik. Olyan levertség uralg itt köztünk, s annyira elveszítette már e nép a török biztatásaiba s ígéreteibe vetett hitét, hogy nem bánja, akárhová - írják azon hitben, hogy úgy is csupa időtöltésből kérdezgetik tőlünk, nem komolyan, talán csak azért, hogy egy kis remény csillogtatással enyhítsék azon keserűséget, mit főbbjeink internálása által okoztak mindnyájunknak.
Az egyetlen jó, mit Achmed efendi velünk tett, az, hogy Halim pasát, ki bennünket a hóra hányatott, elmozdítván, Mahmud pasát nevezte ki helyette parancsnokunkul; és minden embernek adatott egy kis ajándékot, kapitánytól lefelé fejenkint 25 gurust, őrmestertől lefelé pedig 12 és felet.
Azt is ígérte, hogy hat vagy 8 hét alatt dolgaink tökéletesen eldőlnek és kiki oda mehet, hova szabad akaratból magát felíratta! Ennek sem örül mindenki, mert már is a részvétlenül éhen elveszés iszonyai lebegnek szemeink előtt!
De kísérjük el legalább gondolatunkban tőlünk elszakított főnökeinket. Február 16-án a téli kemény hideget elűzte a déli szél, szomorú esős idő állott be, nagyon illő az elkomorodott emigráció lelkületéhez. A mintegy 55 főnyi magyar csapat és vagy 20 lengyel meglehetős hosszú karavánt képezett, szebbet ugyan, mint az Orsovától Kalafátig vándorlóké volt, de sokkal levertebbet; elől egy szakasz dzsidás, hátul és oldalt két annyi, a nagy tisztelgés mellett emlékeztetésül, hogy rabokat visznek. Február 16-án este értek Jásztepe faluba, s a már előre elkészített szállásokon várt rájok törökös vacsora és éjjeli szállás. 17-én hasonlóan rossz út, rossz idő mellett Devne faluig értek és a múlt éjjelihez hasonlóan szállásoltattak el; 18-án a Devne tó bal partján haladva, elmélkedhettek apáinkról, kik 400 év előtt e helyen bujdokolhattak a gyászos várnai csata éjjelén még szomorúbb érzelmekkel, mint ma utódaik! Ez este Várnára érvén, a terjedelmes pasai konákon (szállást jelent, de kizárólag a város, agy kerület főnökének lakása értetik alatta mindig) szállásoltattak el, melynek elzárható kapui pihenni engedék az eddig éjjel is őrt állott dzsidás fedezetet.
Halim pasa, az embertelenségéért ide helyezett bosszús Halim, nem nagy barátja volt ugyan Kossuthnak, de a vendégszeretet szabályai úgy rendelék, hogy még ellenségét is úrilag lássa el minden kényelemmel. El is kölcsönözte az angol consul francia szakácsát, európaias asztalt teríttetett ezüst készletekkel, ő maga azonban ó-törökösen ujjaival evet elég komikusan fehér kesztyűkkel.
Nagyon félhettek e kikötő városban főbbjeink megszökésétől, mert a pasa szállásától másnap 19-én egész a kikötőig sorompót húztak katonaságból s ez élő szuronyos fal közt kisérték őket a kikötőbe, honnan dereglyéken a Tahire-bahri török fregattra szállíttatva, nem sokára megindultak, és megállás nélkül végig úsztatva a kies Bosporon, harmad napon a Márvány-tenger Gömleki kikötőjében vetettek horgonyt. Tisztelet-, illetőleg őrfedezet mellett indult innen tovább a szárazon a sumlaihoz nagyon hasonló karaván és Brusszán át 8 napi út után elérte modern Rodostóját, a nagyobb s némileg megerősített, de ridegebb Kiutahiát, - hol az egy Szőllősy kivételével mindnyájan a lehető kényelemmel berendezett nagy laktanyában szállásoltattak el.

 

A nép élete az internáltak elmente után
(Egressy népe - Kalis parancsnok - Sipos casinója - Grimm és Szabó ezredes - Kaszárnyaégés - Törvényszék Ivanovics Gy. elnöklete alatt - Nemzetiségi politika nálunk és másutt)

Midőn Hauslab elvitte Viddinből az emigrációnak kétharmadát, akkor Kossuth egy beszédében azt mondá: "megfogytunk, de megtisztultunk." Most, midőn a belzettek elmentek azt mondja Egressy Gábor február 24-i naplójában: "A sumlai emigrációt most már a nép teszi, az értelmiség 10-12 egyénben összpontosul, az igazgató választmány feloszlott. Törvényszék nincs. Ügyvivőnk nincs. A köztünk létezett társas viszonyok minden kötelékei felbomlottak. A Lorody által kezelt pénztárban 14000 piaszternyi hiány találtatott. Nem gondol velünk senki. Közöttünk az ököljog és anarchia uralkodnak."
E keserves sorok inkább az Egressy hangulatát és érzelmeit, mint a komoly valóságot tolmácsolják. Nem igen democrat érzelmeket árul el e szó tőle: a sumlai emigrációt most már a nép teszi; mert ha ezen nevezett alatt "nép" az egész nemzet minden rangú tagját értené, úgy jó lenne, de a nép név alatt itt misera plebs értendő s e rettentő nevezet ónsúlyként nehezült azon szerencsétlen tömegre, melyre rá mondatott; s míg néhánynak sikerült évtizedekig tartó iszonyú küzdelemmel plebs-ből az emberek sorába felvergődni, addig sokat lenyomott e nevezet s a vele járó előítélet és lett végre az, minek kereszteltetett, misera plebs - csőcselék nép!
Lássuk, kiket érthetett Egressy úr e név alatt?
Az emigráció létszáma még ekkor is meghaladta a 300-at, kik között törzstiszt is több volt 12-nél, főtiszt pedig százötvenen felül, kik között két gróf és 3 báró; de azon altiszteknek is, kik önként, a dolgok tiszta átgondolása után elvből és meggyőződésből maradtak itt, ahelyett hogy Hauslabbal haza menjenek, legnagyobb része jó családból való, iskolákat végzett ember volt, kik nem kevésbé jogosítvák az értelmes osztályhoz soroztatni, mint maga Egressy.
Voltak ezek között végzett mérnökök, festők, zenészek, ügyvédek, orvosok, papok, tanárok, eminens jó tanulók s ügyes kézművesek és váltak belőlük minden tűzpróbát kiállott becsületes emberek és tántoríthatlan jó hazafiak, kik szétoszolva a földgömb különböző vidékeire, szorgalmas munkásságuk és értelmességük által kézzel foghatóbban bizonyíták be a világnak, hogy a magyar megállhat a polgárisult nemzetek sorában, mint az Egressy által értet 10-12 elkeseredett intelligens, kiknek nagy része csak alkalomra várt, hogy hazatérhessen "um sich zu purifizieren."
Sajnos azonban, hogy nem csak Egressy, de többi nagy uraink is ilyennek tarták legalább tacite a Sumlán maradtakat, kikre átok módra rá is nehezedett a "csőcselék" nevezet, s kétségkívül saját előkelőink példája, vagy legalább felvilágosítni elmulasztása folytán ilyennek tartottak aztán bennünket az ország előkelő urai és gazdagjai, s a különben barátságosabb szellemű hatalmasságok követei és consulai is úgy, hogy midőn később szélnek eresztettek, mely elszórt a nagy világ minden részébe mint pozdorját, nem szeretettel karoltak fel, mint szánandó sorsunk érdemlendette, hanem féltek tőlünk, mint csőcseléktől. - Gyönyörű ajánló levél olyanoknak, kik 5 éves koruktól fogva 20-ig akadémiáztak, azután harcoltak és tűrtek a legönzetlenebb honszeretetből.
No de lássuk tovább, mit tett ezen árván magára hagyott nép tömeges együttlételének hátra levő ideje alatt.
Parancsnokunkul megmaradt Kabós Ferencz alezredes, a török részről pedig élelmezési vagy ellátási biztos volt és maradt a ravasz Faik bey ezredes; város- és várparancsnok azonban, mint már fentebb említém, Mahmud pasa lett.
Az eddigi 4 gurus helyett meg kellett elégednünk két és féllel naponként, mert elmenvén legfőbb tisztjeink, az ő részletükből levont és nekünk adott havi segedelem nem folyhatott be többé a közpénztárba s így egészen arra a csekélységre lettünk szorítva, mit a törökök mindenkinek rangja szerint adnak élelmezés fejében, ami bizony kevés. Ez nagy nehézségünkre volt, hanem azért még jobban megszorítottuk igényeinket, a tél szigorát is kellemes tavaszi napok váltották fel, kiadásaink ezáltal is kevesedtek, s így csak megéltünk, amint lehetett.
A Bárdy-merénylet után Siposnak zugkorcsmája is bezáratott, e helyett azonban ő a tüzér kaszárnyában vendéglőt nyitott. Itt találkozott az ember ismerőseivel mindennap, ez volt az összes emigráció casinója. Lapok ugyan nem igen jöttek ezen casinóba, kivévén elvétve Várnáról egy-egy idegen lap, hanem legalább elbeszélgettünk együtt.
Nevezetes két vendége volt e casinónak az öreg Grimm (a volt magyar bankók gyártója) és Szabó István ezredes, a temesvári várvívó sereg főmérnöke. Ezeket minden nap ott lehetet látni egymással sakkozni. Egymással kényteleníttettek játszani, mert hozzájok fogható erős játékos több nem volt, s úgy hallottam, hogy Szabó még Angolhonban is nagy játszmákat nyert, ámbár némelyek állítása szerint Grimm volt kettőjük közt az erősebb. A kártya itt nem igen jött divatba, e matadorok példáját követve, mindenki csak sakkozni akart.
Akadt azonban egy csapat a "plebsből", mind volt tanulók, kik a kávéházalás, s ott a pipafüstben élcelgetés helyett komoly tanulmányokkal is foglalkoztak, igyekezvén a török és francia nyelveket elsajátítani. A török nyelvet nem volt ki tanítsa, Szöllősy sokkal dölyfösebb volt, mintsem holmi deákokig leereszkedjék; az öreg Cseh Imre meg nem tudta, mi az a grammatica, bár gyakorlatilag, mint volt janicsár, tökéletesen beszélte is az utcai nyelvet, így magunk foltozgatunk össze egy nyelvtant, ez is többet ért a semminél.
A francia nyelvet meg a minden közjóért buzgó Pricktől tanultuk, ki saját szállásán ingyen leckéket adott. Nem volt ugyan több egyetlen egy Machat-féle német-francia nyelvtanunknál, hanem szorgalmatosan kiírtunk mindent és tanulgattunk, míg a zord idők tartottak otthon, azontúl a Sumlától nyugatra fekvő kies ligetben. Eleinte e leckét vagy negyvenen jártuk, hanem később 15-re olvadtunk, de akik aztán kisebb-nagyobb előhaladást is tettek, mindenesetre többet ezer pár hó alatt, mint egész éven át a debreceni főiskolában, Zákány Gábor uram mö-tö-szö systemája mellett.
Ugyanazon szép kies völgyben van egy kis patakocska, mely kristály tiszta vizével a magas hegyekből csörgedezve le, egy helyen 10-12 lábnyi magas meredek szikla oldalán siklik le.
Ezen természeti esést Őrhalmi József vagy harmadmagával egy oda illesztett kéreg vályú segedelmével zuhannyá változtatta át, melynek egy arasznyi átmérőjű vízsugara mintegy 9 lábnyiról esett le. Most már ez az egész emigráció kedvenc helyévé s fürdőjévé lett úgy, hogy néha óra hosszant várhat az ember, míg rá kerül a sor, sőt már jóval feljebb ugyanezen patakon egy másodikat is csináltak s az is elég látogatott, noha oda a felmenetel egy kissé fárasztó.
E szép kies völgyben nem egyszer látni labdázó társaságokat vígan kifutót, vagy bennforgót játszani. A török atyafiak meg nem foghatják, hogy lehet az embernek magát ilyenekkel "fárasztani." Náluk semmi játék nincs, ami testgyakorlattal lenne egybekötve; gyermekeik öreg emberek módjára lassan kullognak az utcán hazafelé, s legfeljebb mikor iskolából csapatonként jönnek, s az ülést ott órákig már elunták, hallhatni vígabb gyermekies csevegést, s némi élénkebb mozgást, az is csak az ellentétet juttatja eszünkbe a mi fékezhetlen jó kedvű szilaj fiaink, s ezen öreg gyerekek között. Egyet azonban meg kell adni nekik: ilyen szép gyermekeket sehol a világon nem lehet találni. Náluk a tanuló ifjúság nem labdáz, nem tornáz, hanem a seminaristákra emlékeztető komolysággal meggörbülve ballag, vagy ha szerét teheti ül véghetlenül, s talán nem is gondolkozik, s igyekszik minél vénebbnek látszatni.
A közlegénységnek egy része már eddig is némi alkalmazást s foglalkozást talált magának a törzstisztek, s főtiszti laktárs csapatocskák mellett; más része pedig a tavasz nyíltával elkezdett napszámra járni.
Sumla környékét szőlőhegyek borítják, majd minden embernek van egy darabka szőlője, még a töröknek is, mert ámbár a törökök bort nem isznak, a szőlőt mint gyümölcsöt kitűnően szeretik, természetesen a legeltarthatóbb és ennivaló fajokat termesztvén leginkább. Vannak egész szőlőkertek csupa csausz-szőlővel beültetve. Ez a nálunk is meglévő kecske csecsű, - de itt szemei még egyszer olyan nagyokra nőnek, mint nálunk és sokkal édesebbek. Másik kedvelt fajuk a muskotály, melyet ők miszirlünek, egyptominak neveznek. Ezen faj már korántsem oly illatos itt, mint nálunk. Ide járogattak honvédeink szőlőt nyitni, kapván napszámra az ellátáson kívül mintegy 20 újkrajczárt. Gyönyörűség volt látni őket, midőn víg kedvvel öten-hatan neki állottak egy-egy szőlőnek, dőlt kezük alatt a munka, hogy a keleti ember elbámult rajta, kapálás közben meg rá-rákezdtek egy alföldi nótát! Szomorú a magyar nóta! Óh hányszor irigylettem, hogy oly vígan dolgozgattak, de azért mi mégse kísérlettük meg; mert nem tudtunk hozzá, ezt nem tanultuk volt otthon. Vagy tán más oka is volt. A kapálás nem lehetett nagy mesterség olyan 20-22 éves legényeknek, kik időtöltésből a laktanya udvarán 24 fontos golyókkal dobálóznak, s a 300 fontos bombákat emelgetik; hanem mondjuk meg igazán: szégyelltünk még dolgozni. Az a nyomorúság amin eddig keresztül mentünk, még nagyon kevés volt arra, hogy az ős magyar előítéletet, meg a tekintetes táblabíró úrnak való nevelés rögeszméit kiverje fejünkből; még méltó testvérei voltunk azoknak, kik gróf Széchenyit kinevették, s különcnek nevezték, midőn látták, hogy a vásárlott csomagot maga viszi végig Pesten az utcán; még nem láttuk, hogy Konstantinápolyban a milliomos gazdag kereskedő tele vásárolja kendőjét gyümölccsel, zöldséggel s nem derogál neki hazavinni gyermekeinek! Nekünk még lecke kellett, keserű lecke, melyet azonban meg is kaptunk bőségesen, amint alább meglátandjuk. Egyelőre csak labdázgattunk, sétálgattunk a ligetben, talán tanulgatunk is valamicskét; de kapálni még nem jártunk, hisz kiadták hetenként a kosztpénzünket, s ez elég volt arra, hogy ne vesszünk el mellette éhen!
Eltelt a 8 hét, de az Achmed efendi ígéretei teljesületlen maradtak. Ha kérdezzük a mindig mosolygó Faik beyt, ez azt mondja: várjunk; mindenesetre néhány nap alatt már megjön a rendelet sorsunk felől.
Néhányan, kiknek módjuk volt benne, szépen megszöktek s Isten tudja, hova mentek! Pedig nem valami könnyű dolog innen megszökni, - nem azért, mintha itt nagyon őriznének bennünket, hanem az országban mindenütt útlevelet kérnek az embertől.
Az útleveleket is azonban már kijátszotta Rácz István nevű élelmes emigráns társunk; mert ez maga csinált magának "teszkerét"; ugyanis addig járt, míg lelt valahol egy ócska, ideje lejárt ilyen török útlevelet, (ezek nyomtatva vannak, körületök azonban meglehetős cifrán arabeszkezett kőnyomat) elővett egy finom erős papirost, arra ablakon átrajzolta a "teszkere" körzetét s nyomtatott írásait, azután e papirost felragasztotta egy szép sima kemény deszkára, kihúzta az irónnal rajzolt figurákat fekete festékkel, de nem tussal, majd ezt megnedvesítvén rá nyomott egy fél ív papírt, és sajtó hiányában lenyomtatta arra kegyetlen nagy kövekkel. A durva kőrajz utánzása így meglehetősen sikerült. A személyleírást meg valami örmény barátja bele írta, s ő odább állott vele. Isten tudja, merre ment - soha többé mai napig nem találkozhattam vele, sem hírét nem hallottam! Gyógyszerész volt, bárhol találhatott magának alkalmazást, s ki tudja, talán Amerikában lelt magának új hazát.
Egy nagy szerencsétlenség is ért bennünket. A tüzérkaszárnyának déli része, hol a Sipos és Várady casinója volt, március hóban lángba borult és az épület egész szárnya a kapuig földig leégett; földig, mert falai is fa- és kővegyítékből voltak. Azt hittük, megint olyan szomorú büntetésünk lesz érette, minő a Bárdy-féle eseményt követe; azonban az öreg becsületes Mahmud pasa senkit meg nem bántott, még Sipost és Váradyt sem, kik egyébiránt a legjobban meg voltak büntetve, mert mindenük oda égett.
Az emigráció megjelent ugyan a tűznél és igyekezett volna, amiben lehet segíteni, de a török katonaság nem engedte. A kaszárnya nagyobb felét emettől csak a kapu szélessége választotta el, szerencsére azonban szép idő volt, a törökök leverték egy darabon a fedélzetet s megmentették az épület bal szárnyát, mely ágyú- és töltény raktárul szolgált.
Egy néhány lafetát és lafetán fekvő apró ágyút kihúzgáltak, s az alsó emeletből némi hordókat és ládákat hordoztak ki, melyek hihetőleg lőporos hordók valának; de egy nagy színben hátul az udvarban fagerendákra fektetve ott hevert legalább negyven vagy ötven darab telepágyú bronzból, ezeket meg nem lehetet volna menteni, ha szerencsére a tüzet a kapunál meg nem állítják. Bezzeg megjárta volna Sumla, ha a lőpor felrobban!

Az sem áll, mit Egressy mond, hogy törvényszékünk nem volt, s hogy közöttünk ököljog és anarchia uralkodott. Rendetlenség s apró kihágás, sőt korcsmai verekedés is volt, az igaz, elég: nem is lehet az máskép tétlenségre kárhoztatott csapatnál, de törvényszékünk volt és erélyesebben működött, mint azelőtt. E törvényszék, melynek Joannovics György elnöklete alatt magam is tagja valék, időnként összeült, - ha a szükség úgy kívánta.
E törvényszék elé állítottuk tehát Sipost és Váradyt is, azonban csak annyi világlott ki, hogy a vaskonyha a padláshoz nagyon közel volt, s a régi tetőzet alatti nád vagy hasogatott fenyő a folytonos erős melegtől észrevétlenül gyúlt meg, s oly hirtelen borult lángba, hogy semmit meg nem menthettek.
E törvényszék elé néha botrányos esetek is kerültek. Az ilyeneket aztán könyörtelen szigorral büntettük, kenyéren-vízen, vasban töltendő börtönnel, s a körülmények szerint még szigorúbban is, például egy gyilkolási esetnél következőleg:
Négyen összevesztek ivás közben egy bolgár korcsmában s agyonütöttek egy Végh Ferencz nevű csizmadiát.
A gyilkolásban legfőbb bűnöst, Császár Pétert 4 évi, két társát, kik a verésben tettleg részt vetek, 3 évi vasban töltendő börtönre, az öreg 72 éves Tóth Jánost pedig, ki bár tettel nem bántotta, de a többieket az ütésre biztatta, tekintetbe véve agg korát, egy évi vas nélküli börtönre ítéltük.
Hozott ítéleteinket a török hajtotta végre s az elitélteket azonnal be is záratta. Még pedig itt egy különös eset adta elő magát. Nevezetesen az, hogy a legfőbb bűnös, Császár Péter, renegát volt, mégis az öreg Mahmud pasa oly bizalommal viseltetett törvényszékünk részrehajlatlan igazságossága iránt, hogy ennek elitéltetését is reánk bízta, s ítéletünket rajta oly szigorral hajtata végre, hogy ugyan ezen embert 4 év múlva nekem kellett a konstantinápolyi börtönből kiszabadítanom, nehogy örökre ott feledjék. - Ez alkalommal néztem meg figyelmesebben, minő a török börtön.
A mi börtönrendszerünk is nagyon hiányos, hanem a török börtön mindennél borzasztóbb látványt nyújt. Némely foglyoknak csak lábán van vas, másoknak kezén és lábán, másoknak ismét nyakán és egyik lábán, mások ismét kettőnkint vannak összekötve, úgy hogy egyiknek nyakán, másiknak kezén van egy lánc vége megerősítve. A bilincsek irtóztató goromba munkájú, hosszú szemű, nehéz láncokból állanak. Láttam néha az utcán négy-öt foglyot is nyakánál fogva egymáshoz láncolva.
A foglyokat belökik egy undok bűzű, fertelmes férgekkel tele ronda szobába - huszat, harmincat együtt, úgy hogy szánalom rájuk nézni s azon csodálkozik az ember, hogy meg nem halnak az első pár hónap alatt.
Ez aztán nem emberjavító, hanem irtóztató bűnhődtetés, s kegyetlen megtorlása az elkövetet bűnnek. Jaj is aztán annak a szerencsétlen utasnak, ki az itt kitanult s innen kiszabadult rablónak kerül kezébe; a rajta elkövetet bánásmódot ártatlanokon bosszulja meg tízszeresen bestiális kegyetlenséggel.

El is felejtém mondani, hogy házi gazdám egy igen jó magyaros kinézésű és irántunk különösen szeretettel viseltető örmény volt. Az örmény által sugár magas termetű, többnyire sovány, bár a testesedésre mégis hajlandóbb a görögnél. Arca hosszú tojásdad, orra vékony, magas többnyire sas orr, szemei igen nagyok, korom feketék, felette élénkek, hajzata fekete, göndör, szemöldökei erősek, ívezettek, nem ritkán összenőttek; szakállat nem visel, de látszik, hogy csupán szeme alja és orra környéke maradna szőrtelen. Bőrük barnás; felette izgékonyak, de az uralkodó néphez annyira simulók, hogy itt öltözetükben még nőik is a törököt csalódásig utánozzák, a török nyelvet még a születet töröknél is szebben beszélik. Fajra az arab és héber közt állanak; mind tanulni, mind dolgozni s főleg kereskedni legjobban tudnak a keleti népfajok közt.
Ez a mi gazdánk azonban a többiektől nemcsak abban különbözött, hogy irányunkban sok szívességet tanúsított éppen ellenkezőleg többi hitsorsosaival, hanem abban is, hogy rendes család neve volt, holott a törököknek, s ezek példájára a keleti keresztényeknek családi neve nincsen, hanem a Stoján fia lesz például Petre Stoian, ennek fia meg Iván Petre és így tovább; a nagyapa neve már nyomtalanul elvész az unokáknál.
A törökök, kik mégis inkább tartanak valamit őseik nevének megörökítésére, azzal igyekeznek magukon segíteni, hogy nevükhöz a nagyapa nevét is hozzá ragasztják és nem ritkán a születési helynek nevét is, például Kübrizli Mehemet pasa.
De az én gazdámnak rendes neve volt, még pedig "Madanász", s midőn e felől megkérdeztem, azt mondá, hogy hallotta apjától és nagyapjától, hogy ők nem ezen földről valók, hanem a török hozta őket rabul, messze idegen országból.
Lehetetlen azonnal fel nem ismerni a Madarász nevet. - Szomorú emlékeztetés, nemzetünk gyászos sorsára, melyet hajdan is török-tatár pusztított s ezernyi ezerenkint hordott rabigába. Volt oly idő, hogy a török egyszerre 60 ezer rabot vitt el hazánkból s telepítet le, és mégis nincs e földön egyetlen falucska, nincs egy ember, ki nyelvét, nemzetiségét megőrzötte volna. Hasonlag elvesztek a dalmát partokra kiköltözött úgynevezett "bolond magyarok". Elvesztek, eloláhosodtak a 13. és 14. században Moldva és Oláhországokba vándorlottak is, sőt évenkint több ezeren szemünk láttára oláhosodnak el a kivándorló székelyek; míg ellenben nálunk hosszú századok óta, beékelve tiszta magyarság közé, jelentéktelen oláh, tót és német helységek vannak, melyeket mi hatalmunk s önállóságunk dacára nem bírtunk magyarrá tenni, sőt a vegyes falvakat ezek oláhosították el; míg itt ezen elnyomott bolgár és örmény népség alig egy pár száz év alatt magába olvasztá honfiainknak annyi ezereit s megsemmisíté úgy, hogy a magyarok sem nyelvének, sem öltözetének, ételei vagy házi szokásainak nyomai sem maradtak s a hagyomány szerinti eredet álomszerű tudata is végképpen kihalt belőlük. Szomorúan kell látnunk, hogy minden nép bír beolvasztó képességgel és elnyeli a közibe telepedő kisebbséget, csak egyedül a magyar nem, csak ez bálványozza az idegent annyira, hogy kedvéért ő maga is idegenné lesz még saját hazájában is.
Tekintve, hogy minden nemzeti veszedelmünk éppen ebből származik, jó volna talán - ha még nem egészen késő - megtekinteni: micsoda bűverő által értek célt más nemzetek? s vajon utánozzuk-e mi őket, vagy éppen az ellenkezőt tesszük? Igyekezni fogok ebbeli észleleteimet később előadni; itt röviden elég egy pillantást vetni szomszédainkra. Vlád oláh vajda karóba húzatta, s elevenen megégettette az oláhvá nem lett németeket és magyarokat, utódai mai napig gyűlölnek, üldöznek minden idegent; sem a dunamenti bolgár, sem a moldvai csángó faluknak nem engedik meg, hogy még falusi jegyzőkönyvük is saját nyelvükön szerkesztessék, hanem igen bölcsen ez elvet követik: "oláh földre jöttél, légy oláh vagy pusztulj el." E mód hathatósnak bizonyult be s különösen az ó-hitű bolgárokból lassanként telivér oláhokat teremtett. A bolgár rabszolgává volt téve a török iga alatt, s akit a török elfogott, ha muzulmánná lett, azonnal megszűnt más nemzetisége; ha keresztény maradt, a közös nyomorúság annyira azonosítá érdekeiket, hogy a nemzetiség eszükbe se jutott s a közös elnyomás egy tömeggé olvasztá őket az elnyomott többséggel - éppen, mint Erdélyben nem egy-két magyar helység oláhosodott el a közös földesúr embertelen nyomása alatt. Az orosz kancsukával és Szibériával russifikál erővel; a porosz valamivel szelídebben szintén erővel; Amerika polgári és egyházi ügyekben ugyan egyenlő szabadságot ad, de közigazgatási nyelve s törvényhozása, vezénylete angol, kereskedelme angol; s ugyan megjárná az a német vagy francia, ki ott különcködésből nem lenne yankee!
Mi mit teszünk, utánozzuk-e az oláhot, az oroszt vagy az amerikait? Nem! Mi tovább megyünk a türelemben a földgolyó minden népeinél: mi hízelgünk azoknak, kik bennünket szidnak, testvérnek szólítjuk, kik tőrt döfnek belénk, iskolákat építünk nekik, hogy ott tanítsák ellenünk a gyűlöletet! Valóban gyönyörűséges egy bölcs politika; ebben már csakugyan nincs párunk a világon!

 

Oszlunk
(Útiköltséget adnak - A toborzás Amerikába - A Törökországban maradtak)

Június 8-án összehivatott bennünket Faik bey és tudtunkra adta, hogy most rövid időn szabadon fognak bocsátani, és csak azt várjuk még ki türelemmel, míg a szultán ajándéka megérkezik, mert - úgymond - őfelsége nem akarja vendégeit rongyosan és üres zsebekkel bocsátani el gondjai alól.
Némelyek kérdezték: van-e tudomása arról, miféle ruhával fognánk elláttatni, kérték őt egyszersmind közben járni, hogy ha csakugyan adnak némi öltözetet, ne valami bolgár szűröket, hanem európai szabásúakat adjanak.
Faik azt mondta, hogy úgy tudja, miként számunkra már egy csomó európai szabó dolgozik Konstantinápolyban s hogy e szerint bizonyosak lehetünk felőle, miszerint szép európai öltönyöket nyerünk. Ez némileg megörvendeztetett, mert bizony soha nagyobb szükségünk nem volt rá, mint jelenben; már a forradalmat végig szolgált öltönyeinket csak a foltozgatás tartotta rajtunk; Viddinben kapott szűreink legfeljebb köpenyeg gyanánt szolgáltak, mire a beállott forró időben szükségünk sem volt; e szűr felette csúf is volt, mint a legszegényebb bolgároké. Egyszer csak elterjed a hír, hogy osztják a ruhát Faik beynél! Rohantunk oda s íme Faik előáll ravasz mosolygásával, s azt mondja: "Tudván önök türelmetlenségét, nem várhattuk meg, míg öltönyeik mind elkészülnek, s jónak találtuk inkább csak öltönynek valókat osztatni ki; önök közt van elég szabó, így saját ízlésük szerint és hamarább is megvarrathatják európai formára."
Mindjárt is hozzá kezdtek a méréshez, de posztó helyett kabátnak valami csíkos matrácznak való vásznat, - nadrágnak pedig fehér pamut szövetet mértek, sőt ami leginkább jellemzi a török gazdálkodást, adtak mindenkinek egy pár csizma talpat és egy ív papírnyi kecskebőrt csizma gyanánt. Így olvadt le a szultántól jószívűleg elrendelt egész öltözet néhány rőfnyi rongy pamut kelmére, és egy bocskornak valóra, mi összesen nem ért meg 3 forintot, az élelmes pasák és beyek kezei közt.
Lőn szabás és varrás! 3 nap alatt az egész emigráció csíkos blouseokba és fehér nadrágba volt öltözve.
Faik bey uram elérte célját, európai szabású öltözetünk lett és pedig hamar; neki meg, ki kétségkívül betette a számlába minden emberre, a tetőtől talpig való kész öltönyt és csizmát, jövedelmezett találmánya egy pár ezer forintot. Ez az ember gazdag lett itt mellettünk 8 hó alatt. Hanem ez itt úgy megy. A török közmondás ezt tartja: "padisanün máli deniz, kim jemez domuz" - a szultán vagyona tenger, ki nem eszi disznó.
Június 14-én aztán mindnyájunkat a müdirhez, - városbíróhoz - hivattak, még egyszer megkérdeztek, ki-ki hova szándékozik menni: külföldre-e vagy benn Törökországban valahova, azután adtak minden külföldre szándékozónak 500 gurust, minden belföldön települőnek 250-et, egyúttal válthatott az ember azonnal útlevelet ott helyben magának 6 gurusért belföldre.
Az adott 250 gurust nem ott olvasták ki szemünk előtt, hanem már kis zacskókba kötözve ott állottak készen a csomagok. Egy ily zacskó pénz neveztetik egy "keszarcse" pénznek, s divat nagyobb vásárlásoknál nem gurusra, hanem keszarcséra beszélni. Híven a fennebb felhozott közmondáshoz, ebből is eltűnt egy-két gurus, nem lehet az másképp! A törökök azonban elég nemeslelkűek voltak még most is, továbbra is részeltetni bennünket vendégszeretetükben, senkit el nem küldtek; ha akart menni, mehetett, de ha kedve tartotta, maradhatott, sőt még napi részletet is kapott in natura nyersen; ez állott egy fontnyi húsból, egy kenyérből egy darab vajból, s egy hagymából.
A törzstisztek nagyobbrészt külföldre szándékozván, azonnal útnak indultak; voltak azonban olyanok is, kik ekkor kezdték csak érezni, miszerint képtelenek maguk erején megélni, s az éhhaláltól való félelmükben szükségből török szolgálatba léptek s az izlam hitet felvették. De a főtisztek és a katonai legénység közül ezuttal senki sem tért át, fiatal ember jobban bízik magában, hogy megél. Voltak, kik haza szándékozván, csak addig időztek még részint Sumlán vagy Ruscsukon, részint Konstantinápolyban, míg haza térhetési engedélyük megérkezett "um sich zu purifizieren."
A legnagyobb rész azonban nem tudta, örüljön-e az elmehetési engedélynek vagy búsuljon, s ezt a bizonytalan jövőtől való félelem fogta el, nem tudta, mitévő legyen. Haza menni nem akart, mert ott rabság vagy legalább is besoroztatás várta; törökké lenni nem akart részint elvből, részint azért, mert az apró rangú embernek ez sem nyújtott legalább anyagi előnyt. Nem maradt tehát előtte más, mint a török föld vagy Amerika, mert azt mindenki fel tudta jól fogni, hogy Európa túlnépes államaiban nem fog megélhetni, sőt sokhelyt megtűretni sem, egyelőre azonban csak még maradt helyben, töprenkedett és várt.
Ilyenkor csak egy vezető kell, hogy az ingadozókat kedve szerinti útra térítse, s ily vezető lőn Prick!
A magasabb rangú internáltak elmenetele óta részint leckeadásai, részint szónoklatai által mind nagyobb-nagyobb népszerűséget szerzett magának, különösen az alsóbb osztály között. E válságos időben valami levelet mutatott s olvasott fel Kossuthtól, mely szerint az amerikai követség ígéri az Amerikába menőket ingyen elszállíttatni s ott a telepedni akarókat földdel s némi segéllyel ellátni. a különben is földmíves osztálybeli legénység örömmel fogadta az ajánlatot, bár rettegett is az óceánon túl költözéstől, de innen menni kellett; így önként Pricknek szárnyai alá sorakoztak mindazok, kik legnehezebben bírtak önfejüktől határozni saját sorsuk felett. A tisztikar egy részét azon remény vezette, mint távoli mécsvilág az éjjel tévelygő vándort, hogy szabadságharcunk jövő tavasszal újra kezdődik, s épp ezért nem akart messze menni az imádott hon határaitól, bár nem tudta, mit fog tenni, hogy fogja megkeresni napi kenyerét, - ezen töprengett ekkor mindenki.
Volt idő, midőn majd mindenki Amerikát tekintette az ígéret földjének; volt ismét, midőn senki nem akart többé oda menni. Ez ingadozás s hullámzás vagy öt-hat hétig tartott, miközben az elszántabbak egyenként útra keltek. Ennek folytán a létszám naponként fogyott, míg nem utoljára 200 egynéhányra olvadt le, kik közül 60-an megmaradtak Prick mellett s aug. hó elején végre el is szállíttattak Amerikába, a többiek pedig, mintegy százötvenen Törökország tengeri vidékeire, leginkább Konstantinápolyba húzódtak.
Azok történetét, kik Amerikába utaztak, nem kísérhettem illő figyelemmel; nehéz is lenne, mert ott is a mérhetlen kiterjedésű Egyesült Államok földjén minden irányban szétoszlottak, azért csak egyes levelekből közlendek róluk némi tudósításokat; másfelől remélem, hogy valamelyik hazánkfia majd csak összeszedi nemzetünk e messze elhányatott töredékének élményeit, s az e felől érdeklődők tudomására juttatja.
Azt sem ígérhetem, hogy az emigráció legkitűnőbb egyéniségeinek, mint Kossuth, Teleki, Pulszky, Vukovics, Horváth, Klapka, Ludwig, Csernátony, Irányi s több más kiválóbbaknak politikai működéséről írjak. Ott vannak műveik, ott vannak megszámlálhatatlan hírlapi cikkeik, melyek által ügyünk igazságos voltát a világnak bebizonyították, - nemzetünk jellemét, történelmét, törvényeit megismertették, a német szövetségbe olvasztatástól megóvtak s kínálkozó alkalmakkor fegyveres szövetségesek keresése által is igyekeztek elérni az egyetlen célt, melyért egész életükön át mind benn a hazában, mind a számkivetésben minden kitelhető eszközzel küzdöttek a haza felszabadításáért.
Én csak azon nép-töredék élményeinek elmondásával foglalkozom, mely a 10-20 intelligens hazamenetele s a többieknek Amerikába vándorlása után is török földön maradt, még pedig csak azért maradt, (bármily képtelen rajongásnak tessék is ez két évtized után) hogy az újra kezdendő harc mezejétől ne legyen távol. Az anyaország saját gyászában ezeket elfeledte, hasonlag elfeledék az emigráció főnökei is, a török kormány kimerítette volt már vendégszeretetét és türelmét, s e töredéket ezentúl ignorálta, a törökországi keresztények nyílt ellenségként tekinték és résztvevő segítség helyett kigúnyolták. Hozzá járult még mind ehhez, hogy Törökországban kelendő életmóddal éppen az iskolázott rész nem bírt, s a keleti nyelveket nem ismerve, tudományát sem érvényesíthette. És még sem akadt a több, mint száz főnyi csapatból egy is, ki koldulással, vagy éppen tolvajlással szégyenítette volna meg nevünket; inkább szenvedett, nyomorgott, s ha nem dolgozhatott, meghalt éhen a haza szent nevével ajkain. Ezért tartom érdemesnek elmondani: hogy tartotta fenn magát e csapatocska oly mostoha viszonyok között, s tett-e valamit tényleg hazánk sorsa jobbra fordításának ügyében?
Kénytelen vagyok saját élményeimmel sokat foglalkozni, mivel ezzel szövődik úgy szólván össze a többieké is; hogy azonban túlságig unalmas ne legyek, igyekezni fogok azon nemzeteket s nemzetiségeket is ismertetni, melyekkel sorsunk összehozott, s melyek Magyarország közvetlen szomszédai levén, ismertetésük általános érdekkel bírhat.

 

Várna
(Utazás Sumláról - A tenger - Várnai életmódom - Több emigráns szabó- és cipész-inas lesz - További életünk s vendégeink)

"Ego Varnam strage notavi."

Borzasztó emlékezetű név a magyar nemzet történelmében! És én mégis, vagy talán éppen azért ellenállhatatlan vágyat érzettem e várost és vidékét megismerhetni. Annál fogva, mihelyt a szabadon mehetés tudtunkra adatot és ruhának valóimat úgy, ahogy tudtam, megvarrtam magamnak, azonnal útnak indultam Várna felé ötöd magammal, úgymint: Rényi Károly, Borza Áron, Pócz Ferencz, Hágen Ignácz és én. Megfogadtunk egy cigányszekerest 100 gurusért s június 20-án útnak indultunk, társaim azon feltett szándékkal, hogy Konstantinápolyba menjenek, én, hogy ha lehet, Várnán maradjak.
Első nap gyönyörű hegyaljai vidékeken haladtunk, Jeni-Bazáron és Kozludzsán át, s bár jól esett a szabadság érzete, mégis kedvetlenek, elfogultak valánk, a szép vidék nem érdekelt bennünket, lelkünkben a jövendő aggodalmai ültek s beszédünk tárgyát csak e felőli remény vagy aggályaink képezék.
Este későn érkeztünk a devnei malmokhoz s ott a szabad ég alatt háltunk. Búsan hallgattuk a malmok monoton zúgását, mígnem a fáradtság meghozta adóját, az álmot, s feledteté a múltat s jövőt. Reggel igen korán óhajtánk indulni, de az öreg molnár figyelmeztetett bennünket, hogy tekintenők meg a Devne folyó, illetőleg tó eredetét, mely onnan csak pár száz lépésnyi távolságra van. Megfoghatatlan természeti ritkaság ez; egy szelíd lejtőjű, zöld fűvel benőtt hegy oldalán van egy öt-hat öl átmérőjű kerek szakadás, ezen így formálódott gödör majdnem színig tele van vízzel, rendkívül mély lehet, amint a bele hajított kövek cuppanásairól ítélhettük; közvetlen partjára azonban nem mertünk menni, mert függőleges oldalai beszakadással fenyegettek, vize, mint a mély vizek, sötétkéknek látszik. E mély gödörnek déli, lefelé eső oldala nyílt, s e nyíláson a víz oly tömegben foly ki belőle, hogy már néhány száz lábnyira onnan malmokat képes hajtani; azonban kevés ideig fut így mederbe szorítva, lassanként kiszélesedik elannyira, hogy némely helyen tán félmértföldnyit is meghalad, s mintegy három mértföldnyi hosszan nyúló szélein itt-ott nádas nagy tavat formál. Közvetlenül Várna alatt azonban ismét rendes mederbe szorul, és középnagyságú patak módjára ömlik a Fekete-tengerbe, illetőleg a várnai öböl északi sarkába. Ez a Devne-tó eredete és vége.
Sajnálom, hogy soha nem lehettem a hegynek túlsó oldalán, de Tiszay Dániel barátom azt állítja, hogy csakugyan igaz, miszerint egy kis folyó ott elvész anélkül, hogy valami nagy tavat formálna; némi ingoványos tavacskát képez, mely azonban alig egy pár holdnyi kiterjedésű, s így nem képes a meglehetős bővizű folyócska elpárologtatására. E szerint ez egyike lenne azon ritka tüneményeknek, hogy egy folyóvíz átfúrja magát az útjában álló hegyen s túl ismét napfényre bukkan mint folyam.
Utunk innen mindenütt a Devne tó bal partján vezet egész Várnáig. A vidék festői szép, de az emberek művei nem adnak életet a természet csendes templomának. Itt csak pusztításnak, nem építésnek s munkálkodásnak nyomai látszanak. A kies rónákon nagy ritkaság egy pár holdnyi búzát vagy tengerit látni, a hegyoldalakat nem gyümölcsösök és szőlők díszítik, hanem összedúlt gazdátlan erdők, görcsös girbe-gurba fáikkal, melyek között legfeljebb néhány eltévedt kecske barangol.
Déltájban megállott kocsisunk rossz gebéit nem abrakolni, hanem pihentetni, kieresztvén a szép gyepre; egész nap ostromoltuk kérdéseinkkel: "mikor látjuk már meg a tengert?" De ő mindig csak azzal biztatott: - még egy kicsit, - már közel van a deniz tepe (tengerfog). Minden dombra nyugtalan türelmetlenséggel másztunk fel, s bosszankodtunk, midőn ismét más dombot láttunk magunk előtt. Végre itt a "tenger-tető" úgymond, s éppen e domb alatt állott meg és fogott ki.
Ott hagytuk szekerét, s előre gyalogoltunk fel a tetőre, futva, vonatva az annyit álmodott bűvös szótól: tenger!
Minő látvány! - Előttünk egy órányira Várna, cserépfedelű épülethalmazával s karcsú fehérlő minarettjeivel. Alatta jobbra a Devne széles zöldellő völgye sárga homok szegélyzettel, jobbra a meredek haragos zöld galata-buruni fok, s túl ezeken simábban az alföld rónáinál, s ragyogóbban a délibábnál a végtelen tenger! Feketének hívják és vészesnek, de most csendes volt, mint nyugodó tó, a messze fehérlő vitorlák csendesen úszkáló sirályoknak látszottak rajta, és színe egyenlő volt a tiszta ég kék boltozatával, melynek aljával egybeforrni látszik. Oh mi bájoló, mily magasztos szép így a tenger, midőn szélvésztől nem korbácsolva, lassú lélegzésszerű ringásával aludni látszik!
Feledve saját bajainkat, egy órányi ideig merengénk e látványon elfogódva és szótalanul; hisz a mi lelkünk előtt is ily végtelenség tárult - a bizonytalanság félelmes sivatagja, míg ábrándjainkból cigány szekerünk nyikorgása rázza fel haladásra nógatva.
Estenden értük el Várnát, a várkapunál megnézték és láttamozták útleveleinket s barátságos, "hosgeldin" - Isten hozottal adták vissza, azután végig döcögvén a darabos, most poros kövezeten, a tán ekkor egyetlen vendéglőbe, a nagy hán-ba hajtattunk be.
Ez egy nagy négyszög épület egy emeletre, alant többnyire boltok és az udvarban bent raktárak vannak, fenn három szárnyban vendégszobák, és a negyedik oldalban istállók; mivel azonban az udvar nagyon terjedelmes, jónak látta az élelmes gazda annak kellő közepére egy kávéházat építtetni még pedig emeletest, alul a valódi kávéház, fölül egy tágas terem nagy terasse-szal, hova csak előkelőbb vendégek mennek, még pedig többnyire csak törökök.
Az épület felső emelete fából, alja kőből van, egyes vendégszobáinak bútorzata egy, az egész szobát végig érő öles széles deszkapadból, beterítve egy szál gyékénnyel, egy cserép mangál (tűz-tál) s egy vizes korsó és fagyertyatartóból áll.
Amint megérkeztünk, azonnal hozott a legény egy korsó mosdóvizet egy nagy réztállal, melybe itt nem töltik bele a vizet, mint mi szoktuk, (a mi különben nem is igen lenne kívánatos, mert a tál, mióta a cinező kifényesítette, azóta alaposan kimosva nem volt), hanem csak belemosdanak, a legény töltvén a rézkorsóból, melyet törökül ibriknek neveznek, az embernek kezére és fejére vizet; azután pedig megtörülköztünk sorban egy legalább három rőfös hosszú puha plüs-szerű törlőkendőbe; majd minden kérés nélkül felhozott 5 kávét, és megkérdezte: csibukot parancsolunk-e vagy nargilát.
Útitársaim meg sem nézhették jól a várost és környékét, még aznap megismerkedtek egy görög hajóskapitánnyal, ki őket hajóján harminc gurusért Konstantinápolyba szállítani ígérte, másnap reggel indulandó lévén, amiből azonban mégis csak délután lett. Másnap még négyen érkeztek Sumláról, s meg sem állapodván Várnán, az éppen hajóra menő barátaimhoz csatlakoztak. Ez újonnan érkezettek valának: Hajdu Gábor és neje, Gergely Elek és Fircsa.
A hajók Várnán nem jöhetnek közel a parthoz a víz sekélysége és különösen a kikötő nyugtalan hullámzása miatt, a Lloyd-gőzösök mintegy 300 lépésre vetnek horgonyt, kisebb vitorlás hajók valamivel közelebb; ez egy felette rossz és veszélyes kikötő.
Beültek tehát mindezen honfitársaim egy mély bárkába és beeveztek a hajóig, mely egy két-árbocos zömök kinézésű jármű volt megrakva búzával, és indulásra készen. Utazóink szállása a fedél, élelmük a tarisznya. Kedvező szél kelvén éppen nyugatról, vitorláik egyenkint duzzadtak fel, s félóra múlva a hajó eltűnt szemeim elől a galata-buruni hegyfok háta megett; igaz szívvel még egyszer jó utat kívántam nekik!
Később hallottam, hogy kilenc napig kóborogtak a tengeren; mindjárt az első nap elromlott bussoljok, ezentúl csak a csillagok vagy nap után intézték menetelük irányát, de az idő is elborult s 6 nap múlva földet értek, de bámulatukra nem Konstantinápoly, hanem Szinope körül jártak. Végre mégis megérkeztek Konstantinápolyba, part mentében úszva, mígnem rátaláltak a Bosporus torkolatára.
Magam maradtam.
Iszonyú, leírhatlan azon érzés, mely keblemet elszorította, midőn ez ismeretlen, idegen arcú emberek között egyedül álltam! Úgy tetszett, mintha a Sahara puszta közepén lennék, vagy mintha családom minden tagja kihalt s én az üres puszta házban magam bolyonganék!
Haza mentem, magamra vettem egyetlen tisztességesebb öltönyömet, szegény, vörös zsinóraitól s rangjelétől megfosztott honvéd-attilámat.
Zsebre tettem dr. Popovicstól Sumlán kapott ajánló levelemet, és bemutattam magamat Fontana olasz kereskedőnek, kihez a levél szólott, olaszul. - Nem tudtam még akkor, hogy egy charlatánnak ajánló levele rosszabb a semminél!
Ez a kereskedő elolvasta a levelet, és úgy látszott, bosszankodott rajta, pár perc múlva azonban egészen barátságosan megszólított: "parlate italiano signore", erre én nem tudtam mást felelni, mint "non." Ő németül nem tudott, az olasz ember, ha csak szerét teheti, nem tanul németül. Franciául én oly nyomorultul tudtam, hogy alig értetem meg egyszerű kérdéseit. Azt azonban világosan megértettem, midőn azt kérdezte tőlem: "Érti-e a könyvvezetést?" "Nem." "Volt-e valami kereskedésben?" "Nem." "Hát mihez tud?" "Tanuló voltam, azután meg katona." "Sajnálom, úgy mond, de miután semmihez sem tud, még beszélni sem tud, nem alkalmazhatom önt."
Fülig pirultam szégyenletemben; szégyelltem, hogy 16 évig iskolázva, nem bírtam annyit tanulni, hogy valaki 22 éves koromban hasznomat vegye; megfordultam tehát s elballagtam haza rideg szállásomra.
Végig gondoltam egész életemet! Nem emlékszem rá, mikor adtak iskolába, oly kicsiny gyermek voltam! Soha életemben meg nem büntettek, oly jó tanuló, s oly pontos katona voltam, s íme most huszonkét éves koromban nem tudok semmit! Úgy van! semmit, amiért egy falat kenyeret adnának!
Egész éjjel nem tudtam aludni, ez a borzasztó szó "nem tud ön semmit" kísértetként üldözött s száz meg száz alakban jelent meg. Végre is megbarátkoztam vele; átláttam, hogy Fontanának teljesen igaza van és csakugyan egy végzett debreceni tanuló külföldön a szó teljes értelmében "nem tud semmit." Semmit! még beszélni se, még csak kérni se! - De egyet még is tudtam: nem esni kétségbe, s annak tudata, "hogy semmit nem tudok", azon határozatra vezetett, hogy tanulni fogok valamit. - Valamit, ami kenyeret ád.
Ezen elhatározással mentem másnap a városba figyelvén és szemlélvén, mit bírnék itt tanulni, ami eltartana?
Egy helyt németül hallék beszélni, ez egy nagy boltban volt e felirattal: Hermann marchand tailleur. Azonnal bementem.
Hermann úr egy kis zömök termetű, piros arcú, némi rátartó járású és állású porosz ember, nyájasan jött elém s kérdező, mivel szolgálhat, egyúttal azonnal teregetni kezdé elém mindennemű ruhának való kelméit.
"Uram, mondék, én szabó-inas akarok lenni."
Az én mesterem annyira nem hitt füleinek, hogy még egyszer el kellett mondanom, miszerint én meg akarom tanulni a szabómesterséget, és azért jöttem hozzá, hogy fogadjon fel tanítás végett.
Eleinte nem tudott mit mondani rá, de mivel nem utasított ki, mint Fontana egy meghajlás által, - szépen szóba álltam vele s elbeszéltem neki rossz németséggel röviden helyzetemet minden titkolódzás nélkül, elmondám a Fontanával történteket is. Végre nem lelvén kitérésre okot, beleegyezett kívánságomba, de mivel, úgymond, "ön mint ex-Offizier" már holmi inasi szolgálatokat nem tehet, sem magát legalább egy pár évre le nem köti, én önnek megengedem ugyan, hogy mindennap ide jöjjön, és tanítom is, hanem mivel abból semmi hasznom nincs, nem adhatok addig semmit, míg az ön munkája valamit nem ér".
"És mit gondol ön, mikorra tanulhatok én annyit, hogy legalább ételemet megkeressem?"
"Ha jól iparkodik, 8-10 hét alatt."
"Jól van, holnap reggel itt leszek."
A házban azonnal kialkudtam a legkisebbik udvari szobát, melyben alig ért el egy ágy, harminc piaszterért egy hóra, kifizettem költségeimet, megolvastam pénzemet s láttam, hogy még van kétszáztíz gurusom.
Ebből 75 lesz a szállás két és fél hóra, 15 kell gyertyára, vagy 10 mosásra, marad tehát étkezésre száztíz gurus, még tizet előre nem látható költségekre levonva, éppen 100 és nekem ebből meg kell élnem 10 hétig! Azaz naponként nem szabad többet költenem ötvenöt paránál, ami valami kevéssel több egy harmadrész ezüst huszasnál.
És én nem költöttem többet; 3-4 napban egyszer ettem valami főtt ételt, rendesen egy részlet tyebábot, máskor heivával és kenyérrel, vagy egy kevés túró és gyümölccsel éltem, mégis olyan jó kedvvel, olyan lelki nyugalommal dolgoztam, hogy ilyen magammal elégült állapotban soha életemben még nem voltam azelőtt, nem rémítgetett többé a bizonytalanság Saharája, éreztem hogy rövid időn fogok tudni valamit, ami eltart.
Kebab vagy tyebab nem egyéb juh pecsenyénél, de sütésmódja megérdemli a feljegyzést. Egy jó hosszú vasnyársat tele húzgálnak tallér nagyságú kövér juhszeletekkel, aztán a nyársat hegyére állítják; azon a végén pedig, hol a forgatója szokott lenni, van egy tányér alakú pléhkarika, oly formán megvagdalva sugármentesen, mint az ablakok szellőző lyukaiba a forgó bádogkarikák szoktak lenni. Az egész készüléket felállítják egy félkör metszetű, sűrű polcokkal ellátott vaspléh katlan elé, minden polcocskára szép parázs füzet rakván égetett szénből. Amint a meleg gőz felfelé száll, a nyárs tetején lévő pléhet s ez által az egész nyársat és pecsenyét állandó egyforma forgásba hozza, úgy hogy ennél egyenlőbb automat hús-sütésmódot képzelni sem lehet. Erről aztán levág egy éles késsel annyit, amennyit éppen kíván a vendég, leönti egy kis zsírral, meleg lángost ad hozzá, ez az úgynevezett kebab! Jó éhes embernek nem megvetendő kedves pecsenye!
A hel a pedig, ha nem csalatkozom, szuszán gyökérből készített és mézzel összegyúrt édesség, melyet ha meleg kenyérrel eszik az ember, azt hinné, hogy mákos kalács. Annyira divatos kedves eledele ez a törököknek, hogy mindenütt az utcán hordozzák nagy fatálakon, sőt apró bödönökben tetemes mennyiségűt szállítanak külföldre is, különösen Oláh- és Oroszországba.
A varrás eleinte szörnyű nehezemre esett, mellem szorult, derekam irtózatosan fájt, úgy hogy alig bírtam felegyenesedni, ujjaim megmerevedtek, s különösen hüvelykeim körmei annyira fájtak, hogy alig tudtam valamit megfogni.
Valóban fogalma sincsen annak a szegény mesterember szenvedéseiről, ki azt a mesterséget maga nem próbálta, s ha minden tehetős embert rászorítanának, hogy legalább fél évig valami mesterséget gyakoroljon, kétség kívül nagyobb méltánylásban részesülnének kézmíveseink, vagy legalább lélekölő, s többnyire egészségrontó fáradságaik bőkezűebben jutalmaztatnának, s talán igazságosabb arány állana be munka és bér között. Lassanként azonban megszoktam; míg az emberben erős akarat van és egészséges, megszokik s meg tud csinálni mindent, amit más ember csinál. Két hét alatt már tudtam varrni; hanem varrni a gép is tud, s még azért nem szabó, még csak nem is szabólegény.
Gazdámmal folyvást vitatkoztam politikai dolgok felett, s a német nyelvet beszélni itt tanultam meg. Rémséges eszmékkel volt ennek a porosznak feje tele a mi ügyeinket illetőleg, bezzeg meglátszott itt, hogy nekünk nincsenek külföldön képviselőink, consulaink és amit tudnak rólunk, azt mind ellenségeinktől tudják! Mi istentelen rebellisek vagyunk, kik rabolni és gyilkolni szeretünk csak, egy cseppel se jobbak, mint voltunk ősünk, az Isten ostora Attila alatt, mi most is ki akartuk irtani a császári családot és minden idegen népeket, úgymint: németeket, tótokat, szerb, oláh, horvátokat, csak azért, hogy földjeiket elvehessük és rajta megosztozhassunk, mert mi nem szeretünk dolgozni, csak rabolni és szomszédjainkat haddal háborgatni, - ilyen a mi nemzetünk! Hazánk meg egy elláthatatlan nagy posványos nádas térség, melyben egy-egy napi járásra van egy rongyos falu, az is tele betyárokkal, útonálló zsiványokkal: legfeljebb ott van valami kis mívelődésnek nyoma, ahol németek laknak, mint Pesten vagy Pressburgban. Nyelvünket még jóformán írni se lehet, megtanulni pedig idegennek könnyebb a sinait; ha beszélünk, minden szavunk égbe kiáltó isten káromlás és szitkozódás adta teremtettéből, bümbürübümbümből áll!
Ilyen eszmék ellen kellett nekünk küzdeni; ott egyébiránt ahol meghallgatták beszédünket, mindig meggyőztük elleneinket, szavaink s főleg magunkviselete által; de a görög s egyáltalában a keleti hitű nép meg sem hallgatott, hanem került s gyűlölt bennünket, mintha pestisesek lettünk volna. Hisz a muszka ellen harcoltunk, lehet-e ennél égbekiáltóbb bűn?
Két hét alatt megingattam Hermann urat felőlünk vallott véleményében, egy hónap múlva már rendes embereknek (ordentliche Leute) tartott bennünket, fél év múlva meg büszke volt reánk, és olyan liberális republicanus lett belőle, mint akármelyik telivér yankee.

Július vége felé vendégeim érkeztek.
A török kormány megszüntetvén végkép a sumlai magyarok ellátását, mindnyájan kénytelitettek szétoszlani a világ minden részébe. Most már mozdulniok kell. Amint látom, leginkább Konstantinápolyba igyekeznek, az egy milliónyi nagy városban inkább remélvén valami életmódot találhatni, mint a vidéki kisebb helyeken.
Én megkérdeztem mesteremet, nem volna-e szíves még vagy két barátomat olyan feltételek mellett, mint engem, befogadni. És ő... nemcsak hogy erre ígérkezett, hanem egy Száva nevű görög szabónál még más kettőnek is kerített helyet, ennyire meghódítám egy hó alatt! Hozzánk Wesselényi József jött, amoda pedig Erdős Gábor és Onaga Péter, mind volt honvédtisztek, Wesselényi és Onaga az 55., Erdős a 66. zászlóaljból. Ezeken kívül Szarka László volt megyei főügyész és auditor, meg Orhalmi József volt megyei hivatalnok és 55. zászlóaljbeli hadnagy csizmadiaságot tanulnak egy itteni német suszternél. Ezek ugyan kevés ideig maradhattak itt s néhány nap múlva Konstantinápolyba mentek, hol őket ismét feltaláljuk, de a szabó inasok mind kitanultak itt. Az én volt őrnagyom, Jasics is itt Várnán maradt, vendéglőt nyitott, mely nem nagyon virágzik, neje még azon felül ért egy kicsit a házi orvoslásokhoz, jár a háremekbe betegeket gyógyítani, bábáskodni és kuruzsolni; ez is jó, ha más nincs. Szilágyi Dániel bocskai huszár őrmester, volt debreceni tanuló, nem lelhetvén egyéb alkalmazást, cselédkedik egy itteni görög kereskedőnél; Tiszay Dániel volt 55. zászlóaljbeli tiszt, végzett debreceni tanuló, pedig pincér lett egy itteni török kávéházban; még vagy három-négy legény a közemberek közül hordárság és napszámossággal keresi kenyerét, szintén itt a kikötőben. - Íme az én útmutatásom és elszántságom azonnal talált követőkre! dolgozva megéltünk még itt is, pedig általában oly nehéz itt valami életmódot találni, hogy minket szabóinasokat sokan irigyelnek s örömest állanának be bármiféle mesterség-tanulásra hasonló feltételek alatt, de itt nincsenek nekünk való mesterségek, s ha van egy-két görög, az nem fogad magához magyart.
Néhányan hazatérhetési engedélyért folyamodtak, s azt várják itt; ezek közül legnevezetesebb Rosti őrnagy, a 66. úgynevezett vadászzászlóalj volt parancsnoka.
Mesterünk megvallotta, hogy nem győz eléggé csodálkozni türelmünkön és kitartásunkon, s midőn a két hónap kitelt, egész ünnepélyességgel fölszabadított engem; adott egy aranyat és ezentulra egy huszas napidíjat, egyúttal pedig az egész műhelyben levő legény és inas sereg főfelügyelőjévé nevezett ki, vasárnaponként ebédre hívott bennünket s a várnai úri családokkal megismerkedtetett, - ne mosolyogjanak: meg kell jegyezni, hogy Törökországban egyáltalában nincs oly áthághatatlan válaszfal a mesterember, kereskedő és birtokos osztály között, mint nálunk, születési aristokratiáról pedig egyáltalában szó sincs!
Új ismeretségeink közül különösen ki kell tüntetnem Temisztoklesz görög kereskedőt s egyúttal belga consult és az angol consul Niell urat s Benet nevű titkárát; ezek világlátott liberális szellemű urak voltak s tudván, hogy mi nem érünk rá őket meglátogatni, eljöttek hozzánk, s órákig el hallgatták nemzetünk ismertetését, különösen a forradalom harcainak elbeszélését.
Maga Halim pasa, kit Sumláról elmozdíttatása után várnai parancsnokká s kerületi főnökké tettek, szintén tudomást vet ittlétünkről s nem mehetett el a kikötőbe, hogy be ne szóljon, megkérdezvén mesterünket: "ne japajorlás bizim madzsarlar", hogy vannak a mi magyarjaink? Ez volt jutalma két-három havi szorgalmas és becsületes magaviseletünknek, minden jóravaló ember részvéttel viseltetett irántunk.

 

Várna vidéke
(Kikötő és vár - Rákóczy-ágyúk - Hunyady csatatere - László király emléke - Tengeri fürdő)

Jasics nagyon szeretett vadászni. Nem tudom, hogy mentet meg az elkoboztatástól egy közönséges nagy katonafegyvert, ezt megigazíttatta gyutacsosra, mert a mi zászlóaljunk gyucsás (zünderes) fegyverekkel volt ellátva s ezzel járt vadászni; én meg vasárnaponként Rostitól kölcsönzöttem el dupla fegyverét, melyet később mesterünk meg is vett számomra s így ketten vadászat kedvéért bejártuk Várna vidékét mindenfelé.
Senkit nem érdekelhet e különben igen szép vidék leírása, azért csak azon táj leírására szorítkozom, hol valószínűleg a szomorú eredményű várnai ütközet volt 400 év előtt.
A várnai kikötő körülbelül 2000 ölnyi átmérőjű, félkör alakú, a tenger felől egészen nyíltszájú öböl; déli oldalát meglehetős magas, meredek sziklás hegy köríti, melynek legvégső csúcsán, mit Galata-Burunnak hívnak, egy ágyútelep van - néhány 24 fontos és egy pár mozsárból álló, északi oldala lankásan emelkedik, és ezen emelkedettségen fekszik Várna városa mintegy 16-18 ezer lakossal.
A város bástyázott sánccal van körítve, de csak egyszeresen, nagyobbszerű védművek nélkül; az egész külerődítmény néhány önálló váracsból áll melyek kölcsönösen egymást, és a vársánc kiszökellő szögeit fedezik, azonban az észak felőli magaslat erődítvényei el vannak hanyagolva, s az ezt elfoglaló ellen erről minden erődítvényeket tökéletesen ural, s így Várna nem tekinthető másod- vagy harmadrendű erősségnél többnek, annyival kevésbé mert tenger felőli oldala csak egyszerű sánc és fallal van erősítve belső művek nélkül. Csaknem megfoghatatlan, hogy tarthaták a törökök oly keményen a Diebics féle orosz-török háború alkalmával; hisz a felszerelés is igen hiányos, az egész várban aligha van 40-50 db sánc-ágyú, azok egy része is ódivatú vas-ágyú, látszik, hogy itt is a katona halálmegvető vitézsége volt a legerősebb sánc.
Itt láttam két darab 24 fontos ágyút R. G. cifra két nagy betűvel, máig is tökéletesen felszerelve néznek komoran le a kikötőre; - némelyek mondják, hogy Sumlán vagy hat hasonló van, s mind ezeket Rákóczy-féle ágyúknak tartják, de én most utólagosan - mióta angol ágyúkat láttam - azon gyanúban vagyok, hogy biz ezek Georgius Rex idejebeli angol ágyúk is lehetnek. Roppant hosszúságuk egyébiránt régibb korra mutat, de mivel rajtuk se angol, se erdélyi címer nincs, csak egy behajtott íves korona (a fejedelmi koronák ilyenek, de az angol korona is olyan) s a két betű egymásba fonva, nem tudom eldönteni, melyiké volt: Rákóczyé-e vagy Georgius Rexé; hajlandó vagyok mégis Rákóczyénak tartani, mert az R betű van elől, holott Georg királynál a G lenne s ez esetben az R. G. magyarul van.
Túl a városon, észak felé lassan emelkedő térség van, néhány száz ölnyire a várostól kezdve már szőlőkkel beültetve, mígnem az emelkedés heggyé lesz; e két hegylánc a kikötő két partján, majdnem egyenközüleg fut mintegy egy mértföldnyire befelé, ott azonban tetemesen közeledik egymáshoz. Megjegyzendő, hogy általában az északi oldal szelídebb, járhatóbb természetű a délinél.
Középen van a devnei tó, melynek kikötő felőli vége posványos mocsárrá, s ingovánnyá sekélyül, ennek Várna felőli szélén kígyózik végig a Devne folyócska, mely ott az öbölbe szakad. E mocsár azonban nem terjed közvetlenül a tengerig, hanem attól vagy 200-250 lépésnyi homok síkság választja el.
Hunyady, amint Fessler részletesen leírja, hátában hagyta a meghódolt Várna városát, balját a devnei mocsárokra, jobbját a most Monaszternek nevezet tengerpartra fekteté, mi egy pillanatra átláttatja velünk a helyzet előnyeit és hátrányait. Ugyanis hátrálási útja aránylag igen keskeny homokos térre van szorítva, melyet még azon felül a Devne patakja vág át, tehát szűk és veszedelmes; de másfelől bizonyos, hogy ha e visszavonulást némi rendben megtennie sikerül, az alig 200 lépésnyi téren bármi számú ellenséget is könnyű feltartóztatni.
Azonban a sors másként dönté el; az oláhok rendetlensége, és főleg a fékezhetlen dicsvágyú sok apró vezér engedetlensége - éppen úgy, mint később is - kicsavará a tapasztalt vezér kezéből a győzelmet, s egy gyász lapot írt a történelem könyvébe a várnai ütközetről. Fájdalom nem okultunk rajta!
A lengyelek 1856-ban, amint hallom, emlékoszlopot emeltek itt elesett honfitársaiknak egy halomra, mely gyaníthatólag az elesettek nagy közös sírhalma lehet; az oszlopon László király és az elhullott lengyel hősök említtetnek csak; az, hogy László magyar király volt s a pár ezer lengyel mellett tíz annyi magyar küzdött s vérzett s tán nyugszik itt: sokkal érdektelenebb csekélység a lengyelek előtt, mintsem említésre méltónak tartatnék általuk. Különben igazuk van: mi nem értünk rá 400 esztendeig rájuk gondolni, talán a késő nemzedék kegyeletteljesebb lesz, s ha majd megszűnt a török is nemzet és hatalom lenni, oda írják majd a sír fölé: "itt nyugszanak elvérzett hősei két rokon nemzetnek, kik megölték egymást."
Itt egyébiránt mind ezekről nem tud senki semmit, itt történelmi emlékekkel nem törődik senki, a vallás elnyeli a nemzetiséget keleten egészen, s úgy a török, mint a keresztény nem búsong a múltakon, s a földi jövendővel is keveset gondol, megnyugszik mindenen; minden úgy van jól, amint az Isten rendelte. Emlékeket keleten kérdezősködés útján keresni s puhatolgatni haszontalan fáradság lenne, itt a mának élnek csak. A Devne mocsára is nem a várnai csatáról nevezetes, hanem temérdek vad és még több nem vad récéiről; van ugyanis e mocsár közepén egy kis sziget alig, egy holdnyi s alig egy-két lábbal a víz színe felett, mindamellett víz nem járja, mert a tenger csak néhány lépésre levén - s a Fekete-tenger dagály és apállyal nem bírván, a beleszakadó folyam tükre mindig egyenlő magas a tenger színével - ez annyira áll, hogy még Szulinánál is a hatalmas Duna alig képes egy pár lábnyi emelkedést vagy süllyedést előidézni, kis korában vizét feltolja, áradt korában pedig elnyeli a tenger.
Az említett szigetecske egy töröké, ki ott tyúkok és récék ezreit tenyészti mesterségesen. A költetés nem kotlók, hanem egyptomi módra kemencék által eszközöltetik, a kikelt apró csibék pedig lerészegített kappanok által fogadtatnak el, melyek aztán egész gyöngédséggel őrködnek felettük.
Ez a török minden gőzössel százanként küldözi a csirkét Konstantinápolyba és tojás-készlete oly nagy, hogy a krimi háborúk ideje alatt magam is vettem egyszer tőle 50 ezer tojást s még volt 3-4-szer annyi készlete. - A mocsár, kivált ősz felé, tele van vadrucák, ludak, és mocsári szalonkákkal, és én nem is mulasztottam el egy vasárnapot vagy ünnepet se vadászat nélkül; ez volt nem csak mulatságom, de egészségem fenntartásának lényeges feltétele; mivel pedig magunk főztünk, a lőtt vadakból valóságos lucullusi ebédeket csaptunk magunknak, s így a vadászat itt jövedelmező is volt.
A tengeri madarak különböző fajain kívül itt két oly madarat lőttem, melyek nálunk igen ritkák: az egyik a partoldalakban lakó s a fecskefajhoz tartozó méhész madár, különböző színeket játszó sárga, zöld, sötét-zöld, kék és barna-veres tollazattal, rigó nagyságú. Másik a kalifár ruca. Ez a közönséges zöldfejű rucát nagyságra nézve meghaladja, fején citromsárga, hosszúkás, búbként felborzolható tolla van, hasa narancssárga, háta vereses barna, messziről tollazata éppen olyan lángvörös színekben játszik, mint a házi fehér kakasnak nyaktollazata, a récéknek kétségkívül ez a legszebb faja; későbben láttam ugyan ennek törpe faját is hasonló szinezettel, de felényi nagyságban. Konstantinápolyban több nagy urak megszelídítve tartják udvaraikban csorgó vagy szökőkutaik körül; vad állapotban igen vigyázó, és igen ritka is.
Míg fiatal az ember, szeret tréfálni s nem egyszer a más rovására nevetni. Egy szép vasárnap vadászni készültem Tiszay barátommal. Mesterem, ki nem győzte eléggé bámulni, hogy én minden vasárnap nyulat, rucát hozok, és aki szeretett bennünket mindenben utánozni, szintén hozzánk csatlakozott, de már útközben láttuk, hogy a puskát úgy forgatja kezében, mint valami piszkafát, az ember soha se lehetett tőle biztosságban, féltünk, hogy előbb-utóbb meglő. Látszott, hogy soha sem volt vadász. Feltettük tehát magunkban hogy úgy megkedveltetjük most vele a mulatságot, hogy emlegesse meg, s ez legyen első, utolsó vadászata. Megjegyzem, hogy mi bocskorban és rossz öltözetben voltunk, ő meg fehér nadrágban, lakk cipővel vasárnapiasan, úgy amint éppen hazulról elindult a kávéházba. Ketten közre fogtuk tehát, azt mondván neki, hogy soha a vonalból ki ne maradjon; ennyit tudott hisz porosz volt, tehát a három évet kiszolgálta ő is valaha s így neki vezettük a zsombékos, süppedékes devnei lápoknak. A leggyakorlottabb vadásznak is dolgot ád ezen zsombékok tetején megállani s egyikről a másikra ugrálni, hát még egy potrohos szabómesternek! Már előre alig bírtuk magunkat tartóztatni a nevetéstől. Eleinte csak ballancirozott, hanem egyszer csak cupp! elvesztette az egyensúlyt és bele esett a fekete feneketlen sárba. Mire felmászott egy zsombékra fülig sárosan, mi már sehol sem voltunk, a mellettünk lévő nádba leguggolva kacagtunk, de a világért se mutattuk volna magunkat.
Sie Herr Alexander! (csak így ismert, máig se tudja tán a vezetéknevemet.) Sie, wo sind Sie? um Gottes willen, helfen Sie mir!
Dehogy segítetem! Elosontam hirtelen a nád közt, látatlanul kikerültem a szárazra, s mikor úgy kikacagtam magamat, hogy megint tudtam beszélni, akkor onnan kiabáltam neki, mintha nem tudnám hol van, biztattam, hogy menjen előre, látja-e vagy száz lépésre beljebb, hogy hemzseg a temérdek szárcsa-ruca! No hiszen kellett is már ennek most ruca! Most egy olyam zsombékon állott, amelytől legalább egy ölnyire volt a legközelebbi zsombék, neki-neki fogott, de nem mert ugrani! Utoljára is ledugta puskáját és mérte vele a víz fenekét; de nem volt ám annak olyan feneke, amibe egy puska csöve megakadjon! Végre tehát elszánta magát, neki ugrott és természetesen bele esett megint, azután nem is kereste többet a zsombékokat, hanem hol fenn, hol lenn lubickolt kifelé torony irányában, fél óra múlva kijutott oda, ahonnan beindult volt.
E közben Tiszay lőtt egy gémet, meg egy kis rucát, én szintén lőttem csaknem álló helyemben két-három vízi szalonkát és egy arra húzó nagy zöldfejűt, - hisz annyi volt, hogy a gyermek is lőhetett volna, - jöttünk aztán ártatlan képpel kérdezni tőle: hát ő mit lőtt? pedig a puskájából a puskaműves sem tudom hogy piszkálta ki a vastag iszapot!

Másik egészséges mulatságunk volt a tengeri fürdő. A Devne tó felől a tenger feneke nagyszemű tiszta homokkal van borítva s oly lankás, hogy be lehet menni 50-60 lépésnyire, míg nyakig ér.
Boltunk a kikötő kapuja mellett volt néhány lépésnyire, azért minden nap, ha a tenger nem nagyon hánykolódott, naplementekor kiszaladtunk, tíz percig fürödtünk s úgy mentünk haza vacsorálni szállásunkra. Úszni jól tudóknak egyébiránt akkor legmulatságosabb s legélvezetesebb a tenger, mikor erősen hullámzik. Azt hinné az ember, hogy minden hullám rögtön elborítja, mert csaknem függőlegesen, mint öles magas fal rohan egyik a másik után, de a jó úszót a hullám csak hátára kapja, magasra emeli, hogy a másik percben ismét a következő mélyedésbe süllyessze le, s e himbálódás éppen az élvezet; de aki úszni nem tud, az ne próbálja meg e mulatságot.

Tiszaynak gazdája megbukott, s bezárta kávéházát, Szilágyi meg beteg lett s ki kellett lépnie szolgálatából; mindkettőjüknek mi adtunk szállást. Ők meg azzal hálálták meg jóakaratunkat, hogy míg mi a műhelyben dolgoztunk, ők megfőzték ebédünket, illetőleg vacsoránkat, mert délben csak gyümölcsöt, leginkább szőlőt, túróval és kenyérrel ebédeltünk; sem időnk, sem pénzünk nem jutott rendes ebédre.
Szőlő túróval: gondolom, hogy mosolyognak erre Magyarországon; hanem meg kell próbálni előbb, addig semmit sem szabad elkárhoztatni. Természetesen nem valami csípős túróról, hanem friss, vagy csak néhány napig sós vízben tartott lágy gomolyáról van szó, pompás szőlővel és lágy kenyérrel. Olyan jól ízlik biz a! hogy aki még eddig megkóstolta, meg is szerette.
Nálunk Magyarországon az egy liptói túrót kivéve, a juhtejből nem tudnak valamirevaló túrót készíteni; ellenben a törökök és oláhok ebben valódi mesterek: van olyan sajtjuk, amely minden svájcinál ízletesebb; a friss túró eltartásának meg egy igen egyszerű módját találták fel.
Ugyanis a kinyomott, vagy csak egy felakasztott sajtruhában magától kicsurogni engedett lágy gomolyát elvagdalják kétujjnyi vastag szeletekre s egy kádba lerakják, minden sor közé egy kevés tört sót hintenek, azután vízzel tele töltik a kádat színig. Így eláll a túró egész újig tiszta fehéren és minden csípősség vagy romlott szag nélkül, csakhogy nagyon sós lesz, mit használat előtt egy nehány óráig sok vízbe való áztatás által távolítanak el. Még hozzá teszem, hogy a télre elrakandót az őszi kövér tejből kell csináltatni, sós víz helyett savóval önteni le, ezt rajta néhányszor változtatni, és kövekkel lenyomtatva tiszta száraz kamarában tartani. Remélem, nem bánják meg a próbatételt.
Tiszay és Szilágyi néha napszámoskodnak, búzát hordanak be hátukon a hajóra. Ez már mégis nagyon nehéz kenyér művelt embereknek, de a tétlenséget is megunják, s mikor munkát nem kapnak, fát és kőszén darabokat szedegetnek a tengerparton, így igyekezvén szegény háztartásunkon, amint lehet, könnyíteni.
E mellett egész nap tanulnak törökül. Szilágyi már igen jól beszél és írni is tanulgat, e mellett egész nyelvtant szerkesztett, mire nagy szükségünk is volt, mert így hallásból igen nehezen tud tanulni az ilyen mindenféle grammatikákat összetanult ember, míg ellenben, akik soha könyvet sem láttak, már folyvást beszélnek, - de persze rosszul.
Mire a hideg idők beállottak, már mind a négyen rendes fizetést kaptunk és újévre tökéletes szabólegényekké képeztük magunkat, és legelőször is magunkat ruháztuk fel. A dolgozás, az egész naphosszat görnyedve ülés már nem esett terhünkre, csak egyet nem tudtunk megszokni soha: a mángált, a keleti épületeknek ezen gyilkos fűtő-eszközét. a széngőz a szemekben nyomó fájdalmat és erős lüktetést okoz s ámbár már több 10 événél, hogy e veszedelmes eszközt nem is láttam, még most is sokat szenvedek hasonló fejfájásokban, s ezt az akkori gyakori fejfájások okozzák.

 

1851

Nekünk az újév nem hozott semmi jót, semmi újat. Borzasztó azon elszigeteltség, amiben élni kényteleníttettünk. Hazulról mindez ideig nem tudtam levelet kapni, pedig Joannovics György urat megkértem, szíveskedjék rokonaimat itt Törökországban létem felől értesíteni. Évek múlva megtudtam, hogy ő ezt meg is tette, de számos Viddinből, Sumláról és innen írott leveleim közül testvéreim egyet sem kaptak meg; pedig azokban egy szó se volt politikáról, még csak ottani állapotunkról se írva, hanem egyszerű tudósítás, hogy még élek és hol vagyok, és a mi atyai kormányunk még ilyen levelek kézhez adását is megtiltotta.
Konstantinápolyból tudósítanak az ottani körülményekről, de azokat alább adandom elő. Legmegdöbbentőbb a Bem halálának híre.
Múlt évi december 8-én látszólag csekély láz következtében meghalt, láza oly csekély volt, hogy rá nem lehetett bírni, hogy orvosságokat vegyen! Így szól az egyszerű halotti jelentés. Mi mindnyájan az erdélyi hadjáratban szolgáltunk! Ott voltunk Katona Miklós szerencsétlen dézsi szétveretésében, ott Kolozsvárott Baldacci hadában, melyet szétvertek roham nélkül, s mely ágyúit Kolozsvár piacán felejtve, Királyhágóig futott azt sem tudva, miért s szétbomladoza anélkül, hogy üldözték volna. Pedig minő délceg, daliás kinézésű vezéreink voltak: Katona, Baldacci és később Riczkó!
Ekkor megérkezett az öreg igénytelen kinézésű Bem, ki velünk beszélni sem tudott, s ki csak utolsó szükségből ült lóra, akkor se kötött kardot és csak lépést lovagolt! Kinézése és bánásmódja bizony nem költhették fel e szétmállásnak indult sereg csüggeteg szellemét és harckedvét; hanem az rögtön feltűnt, hogy az eddigi koplalás helyett azonnal fehér cipókkal, hússal és borral láttatánk el, napi díjunk pontosan kiszolgáltatott, egy csomó új fegyver, nehány szép ágyú s új ruhák érkeztek hozzánk. Három nap alatt nem lehetett ráismerni a szétfutott, s anélkül, hogy ütközetünk lett volna, megvert seregre. Mint valami meleg szellő, önbizalom áramlott a megfélemlett sorok közt, érzettük, hogy katonákká lettünk. Érzettük, hogy vezérünk akadt, öntudatára jöttünk erőnknek.
Ekkor megjelent híres napi parancsa: "Eddig futottatok, most már győzni fogunk! Karácsonyra Kolozsvárott leszünk." S midőn e parancs tetté lett, akkor az öreg apó iránti bizalom határtalanná lőn.
Jöttek keserű megpróbáltatások - éhség, hideg, fáradság és megverettetés; de jöttek fényes páratlan győzedelmek, s a sereg a bajokat nem rótta fel neki, győzelmeinkért pedig félistenként imádta! Mi megsirattuk őt, megsirattuk benne a győzőt, ki egy maroknyi vert seregből ellenállhatlan rettegett hadat teremtett s Erdélyt a háromszor annyi rendes és tíz annyi rendetlen ellenségtől kiseprette; megsirattuk a vezért, ki élte utolsó leheletéig hű maradt elveihez.
Levelem még több újságokat is tartalmaz: Aleppóban okt. 16-án nagy zendülés ütött ki, az arab és török lakosság fegyveresen összecsoportosulva gyilkolja és rabolja a keresztény és zsidó lakosságot, a pasa és a katonaság vagy nem mer, vagy nem akar ellenük erélyesen föllépni, s úgy viseli magát, mintha valóban előre kitűzött terv szerint tartatnék e gyilkolás. Csak a magyarok nem rettentek vissza az emberiség törvényeinek parancsa elől, Kmetty és Stein részint tettleg csapatokat vezettek a gyilkosok ellen, részint kényszerítették a pasát hasonló fellépésre, s így sikerült nekik három napi borzasztó dúlás és vérengzés után a lázongókat rendre téríteni.
Ez a levél csupa gyászhírekkel van tele, de hiszen mi már annyira neki törődtünk a sok egymásra következő rossznak, hogy már reményünket is elvesztettük jobb iránt s talán hitelt sem adnánk valami jó újságnak. "Londonban az ottani emigráció közt szakadás történt; míg a nagyobb rész híven ápr. 14-i elveinkhez inkább meghalni s elveszni kész, mintsem elvet változtasson, addig egy nevezetes töredék - élükön Pulszkyval - hajlandó lenne egyezkedni Ausztriával, s ha Ausztria a 47 előtti állapotot visszaállítaná, azt örömest elfogadnák." Ily szomorú híreink érkeztek.

 

Elutazásunk Várnáról
(A nagy mesterség - Mulatság a szabadban - A búcsú - A Fekete-tengeren)

Lassanként megtanultuk, mint kell egy darab ruhát, ha ki van szabva, megvarrni, s így már némi részben biztosítva voltunk mindennapi szükségeink ellen; de engem nem engedett nyugodni a tudvágy - szabni!
Szabni éppen nem oly könnyű, mint az ember gondolná, de ezt egy rendes céhbeli mester sem akarja megtanítani; aki pedig csak gyakorlatilag akarja megtanulni, az sok posztót elront s rendesen mégis sok rossz állású rokkot szab életében. Egy bolygó zsidóhoz hasonló vén vándorló német legény kisegített a bajból, még pedig akarata nélkül. Ez bejárta előbb Európa minden államait, de sehol sem időzött tovább, mint ameddig a mehetésre elégséges pénzt keresett, aztán nyakába vette keletet, bejárta Marokkót, Tuniszt, Alexandriát, Kairót, Smirnát, most Athenből jött ide Konstantinápolyon át. Magától érthető, hogy a bort és sört szerfelett kedveli, nem is jegyzett meg magának egyebet, mint a borok minőségeit és árát; itt is többet iszik, mint dolgozik, s többet részeg, mint józan. Egy könyvet pillantottam meg nála s e könyvtelen országban minden könyvet mohón kap az ember, de minő volt meglepetésem, midőn a címét elolvasom "die Zuschneide-Kunst" kiadva a lipcsei polytechnicum által.
Rögtön meg akartam venni, de minden iszákossága dacára nem tudtam tőle kicsikarni s az olvasást is csak több itcze borért engedte meg! Ez a céhszellem! Mohón estem neki, egész éjeken át másoltam le s a magyarázó mellékelt ábrákat lerajzoltam, hat nap alatt a könyv nemcsak le volt másolva, de fejemben is volt; szerencsémre, mert a nyugtalan frater amint két aranyat kereset itt, elindult Odessába, onnan, azt mondja, Tiflisbe s tovább Kalkuttába szándékozik.
Mindjárt vettem magamnak posztót, és az előírt módon kiszabtam s nagy megelégedéssel láttam, hogy igen jó lett! Tehát már szabni is tudtam s ez felbátorított. Várnát oda hagyni és másutt próbálni szerencsét! - Rávettem Wesselényit is, hogy menjünk Kiutahiába, ott bizonyosan szükség lesz reánk és mily szívesen fognak bennünket fogadni, látván, hogy nem csak meg nem haltunk étlen, de sőt kész életmódot is szereztünk.
Idejében értésére adtam mesterünknek, hogy Szent György napkor búcsút veendünk tőle. Igyekezett tartóztatni, de végre átlátta, hogy igazunk van, nem maradhatunk mi végtelenül egy ilyen kis városkában s beleegyezett szándékunkba. Szent György napra búcsúebédre hívott meg, még pedig nem házához, hanem a Várnától mintegy másfél órányira fekvő klastromba. E napon, sőt általában minden nagyobb ünnepen Várnának minden keresztény lakosa e kies fekvésű monaszterba vándorol. Az urak gyalog vagy lóháton, az asszonyok cifra selyemmel sallangozott szamarakon. Az út kies szőlőskertek és erdős helyek közt vezet s e napon oly sürgés-forgás volt e hosszú úton, hogy az egész menő sokaság véget nem érő víg karavánhoz hasonlított.
Minden család egy-egy nagy lombos fa alatt foglalt helyet, elővette magával hozott ételeit vagy tüzet rakott és ott ütötte fel konyháját. Több helyen zene szólott és táncoltak, mások játszottak, labdáztak, lövöldöztek; a jámbor törökök pedig egy jó magas pázsitos dombon letelepedtek s csibukolva nézték a frénkek mulatságát, bámulva bolondságukat, hogy ugrándoznak, holott ülhetnének is. Nem hiányzottak a sokféle házalók, némelyek gyermekjátékot, mások édességeket, mások limonádét, fagylaltot árulva s élénkítve a tarka víg tömeget örökös elő-hátra járkálásaik s különféle kiabálásaik által.
E víg élet színhelye is olyan, minőt csak a változatosságaiban kimeríthetlen török tenger vidéke képes felmutatni. Egy nagy kies kert, vagy inkább nyílt tér - vén dió-, gesztenye- és platán-fákkal, lankás hegyoldalon, melynek lábainál a lassan himbálódzó tenger fehér madaraival s kövér barna delfineivel, - hátul sűrű lombos erdő, tele turbékoló gerlicék s galambokkal! S a téren török, örmény, görög, bolgár, német, frank és zsidó mind más-más különös öltözetben.
Egyet sétálni s eshetőlegesen egy pár gerlicét vagy galambot lőni elmentem Wesselényivel a hátunk megetti szép erdőbe. Az út sűrű folyondárral, vadkomlóval benőtt, kicsinyke patak mellett, nagy lombos fák közt vezet. Alig haladtunk két-három száz lépést, midőn mellettünk hirtelen zörrenést hallok, ösztönszerűleg lekapom vállamról a fegyvert s azon percben kecsesen kiszökellik elénk alig 20 lépésre egy szép őzbak! Nem tudom, hogy céloztam!
Ez volt életemben a legelső őz, melyet szabadon láttam, s minő volt a mulatók meglepetése, midőn alig negyedórával távozásunk után, rúdra függesztve e szép vaddal tértünk vissza!
Másnap érzékeny búcsút vettünk mesterünktől s barátainktól. Szilágyi Dániel az angol consulnál talált szolgálatot, Tiszayt elvitte egy öreg török kávédzsi Balcsikba, Erdős helyünkbe jött a mesterhez és később hazatért Magyarországba, Onága Péter velünk tartott s hárman együtt ültünk fel Rhodosz nevű három árbocos görög vitorlásra, Konstantinápolyba utazandók.
A vízi járművek közt a vitorlás hajó olyan, mint ökörszekér a szárazon; ha csendes idő van, oly lassan halad, hogy alig venni észre, s ez rettentő unalmas; ha ellenkező szele van, visszafelé halad, az oldalszél meg irtóztatóan hányja-veti. Azonban vannak nagy előnyei is a gőzösök felett, kivált ideges emberekre nézve. Először is nincs meg rajta az a gyomorémelyítő kőszénfüst szag, mely magában beteggé tesz; másodszor, és főleg nem ráz és nem zúg az ember fülébe éjjel-nappal a kerekek és gépezet egyhangú zökögése; végre az ember elszántan ül fel vitorlás hajóra, nem sokat törődik vele, mikor fog megérkezni, ellenben a gőzöstől azt kívánja, hogy repüljön, s egy pár órai késedelem jobban kihozza sodrából, mint a vitorláson egy pár nap, - én legalább így vagyok a vasúttal is.
Eleinte igen gyenge szelünk volt; oly lassan csúsztunk előre a habok felett, hogy egy gyalog ember versenyezhetett volna velünk s ez két álló napig így maradt; két nap alatt nem bírtunk annyira haladni, hogy a partot végképpen elveszítsük szemeink elől. De kárpótolta lassú haladásunkat az utazás élvezetessége. Útitársaim, kik rendkívül jó úszók voltak, bele is ugrándoztak a tengerbe s mellettünk úszkáltak, néha akaratlanul versenyt a delfinekkel, melyek nagy csapatokban követtek bennünket.
Én gyönyörködtem a tenger végtelenségében. Felszíne majdnem tükörsima volt, s mélyen lehetett kristálytiszta vizébe bele látni, csak lassan közeledtek és távoztak egymást váltogatva széles hullámai, mintha lélegzene a nyugvó óriás s pihenne vészes hánykódásai után. Minő csend! Itt már nincs zajgó madárélet, nincs emberi lárma, csak néha, nagy ritkán húzódik sebesen fenn a magasban egy eltévedt tengeri fecske s olykor vidám halcsoport futkossa körül a hajót, mit tán óriás cetnek gondolnak.
Harmadnapon erős szelünk támadt, de éppen Konstantinápoly felől.
Azt hinné az ember, hogy ez visszahajt; - korántsem! Minden vitorlát kifeszítettek, sőt még oly szárnyvitorlákat is kötöztek a nagy árboc keresztfáira, melyek nem állanak ott rendesen, csak ily esetekre tartatnak készletben; a vitorlákat egészen oldalt fordították, úgy hogy a hajó oldalaival állottak párhuzamosan. A kormánnyal a hajónak oly irányt adtak, hogy a szemközt fúvó széllel mintegy 45 foknyi szöget képezett.
Hajónk az erős nyomás alatt tetemesen baloldalra dőlt, úgy hogy ezen oldalon nem voltunk több, mint 4 lábnyira a víz felett, míg jobbfelől a hajó 10-12 lábnyira emelkedett ki. De haladtunk gyorsan, mint egy gőzös, a hajó ormánya habzó tajték barázdát hasított a vízben, míg magas jobboldalát hatalmas hullámok csapkodták. Így haladtunk egy óráig. Midőn a csengő, mellyel az őrálló jelzi az órát, megszólalt, ismét kilépett a kapitány, minden matróz egy-egy kötél végére állt s a köteléket meglazítá. "Volta!" (fordíts) hangzék a parancsszó s a kormányos éppen a széllel szembe kanyarított bennünket.
Egy percre megcsendesedtünk, a vitorlák elkezdtek lazán lobogni, majd visszafelé fuvódtak fel, neki dülvén az árbocoknak. Egy parancsszóra elbocsátották a hajó orra felőli vitorlaköteleket, melyek dühösen csapódtak hátra, a hátulsókat előre rántották s mindkettőt hirtelen megerősíték. Az egész műtét nem tartott öt percig s íme a hajó az előbbinek megfelelő, de ellenkező állást és irányt vőn, lassan-lassan visszanyerte előbbi sebességét s ismét dühösen haladt ez irányban éppen egy óráig, akkor újra ismétlődött a fennebb leírt "volta" jelenet. Ezt hívják lavírozásnak, ide-oda menésnek. Így küzd az emberi ész az ellenszéllel, és bár a tetszőleges haladás gyorsaságához képest lassan, de mégis előrehalad.
Ez az egyszerű matrózból lett hajóskapitány soha a Pythagoras theoremájának hírét se hallotta, vagy más szókkal: nem tudja, hogy ő előre a széllel képzett szög cosinusának az elvégzett uttali szorozmánya eredményét haladta, és mégis ki tudja számítani, mennyit halad. Az előre haladás gyorsaságát egy igen könnyen letekergődző jó erős spárgával, illetőleg vékony kötéllel mérik, melynek vízbe vetett végén egy könnyű, háromszög alakú kis deszka van oly módon, hogy a deszka a hajó haladása által okvetlenül épen széles oldalával fogódzik a vízbe, s mivel a kötél majdnem súrlódás nélküli könnyűséggel tekergődzik le, csaknem helyben állva marad.
Éppen egy percig engedik a kötelet letekergődzeni, s ahány görcsnyi kötél szaladt le, annyi tengeri mértföldet halad a hajó egy óra alatt.
A görcsök egymástóli távolságát könnyű kiszámítani, ha azt feltételezzük, hogy a lelökött fadarab egy helyben marad; de a gyakorlat az ellenkezőt mutatja, s így a kötélgörcsök távolságát is gyakorlatilag ismerték ki s az eredmény a számítástól tetemesen különbözik - jeléül annak, hogy a fa mégis előre vonatik s nem áll ott meg, ahol ledobatott.
Már aztán az ilyen egyszerű hajós csupa gyakorlatból tudja, mennyit ment előre s kevés különbséggel eltalálja az igazat.
Ezt gyakorlatilag bebizonyította a mi kapitányunk, mert két nap és egy éjjel teljesen kifeszített vitorlákkal haladt előre, a harmadik éjjel azonban behúzatta legnagyobb vitorláit s midőn a hajnal megvilágosította látkört, a Bosporus világító tornya, illetőleg torkolata előtt egy óra járásnyira voltunk.
Május hó elsején 1851-ben reggeli 8 órakor a világhírű Bosporusban voltunk épen, egészségesen.

 

A Bosporus
(A Bosporus szépsége - Török csolnakosok)

Nem merek a Bosporus tündéri szépsége leírásához fogni; előttem száz meg százan megkisérlették, festők, fényképészek seregei vászonra s papírra varázsolták, s mégis csak holt, töredékeny s tökéletlen képét adhatják annak, mi itt a szem előtt, mint egy végetlen, minden lépten változó óriás panoráma, kápráztatólag végig húzódik.
Nem tudja az ember, mit bámuljon inkább: a természetnek változatos hegyalakzatok, völgyek, öblök, százféle színű fák s virágokban kifogyhatatlanságát-e, vagy az emberi műveknek különféleségekben tán amazt is felülmúló ezerféleségét!
A víz, melyen úszunk, szűk partok, hatalmas meredek hegyláncok közé szorított tenger, - mély tiszta vizével lomhán fel-felbukó delfinjeivel, hintázó vagy repdeső madarainak ezreivel, s a világ minden nemzeteinek minden nagyságú és rangú hajóival. A part pedig el van borítva viruló kertekkel, fákkal, s tarka virító színű fantasztikus épületekkel, melyek nagyságban a kunyhótól a palotáig s gyönyörű török mecsetekig, stylben az ó-görögtől máig, sőt Ázsiától Párisig minden lehető fokokat képviselnek, meg-megszakítva egy-egy kopár domb vagy mély völgyben feketéllő cyprus erdő által.
A bejárásnak 3-400 ölnyi kapuját két váracs őrzi kormos fekete ágyúkkal, melyek nagy vasöbleiket fenyegetve nyújtják kifelé a fehér kő-lőréseken; ez a Fener kaleszi (lámpa-vár), a mellette közel, a rumeliai oldalon álló világító toronyról nevezik így.
Rumelia vagy Urumeliának neveztetik az európai, - Anatóliának az ázsiai rész.
Beljebb egymással szemben, csinos őrházzal, ismét két vár, rumeli és anatoli kavak fenyegetőzik; majd az anatoliai oldalon egy erősen a vízbe szökellő csúcson, a Bosporus majd legkeskenyebb pontján Madzsar kaleszi (magyar vár). Mint a hír mondja, a magyarok, tehát a Tököli vagy a Rákóczi magyarjai által építtetésétől nevezik így, 80 ágyú van benne. Ismét beljebb a Bosporus legszűkebb helyén két régi építésű vár: Rumeli hisszár, és vele szemben Anatoli hisszár, hihetőleg még a török világ előtti művek, apró lőrésekkel s magas, ví-terasseos tornyokkal. Régen, míg ágyúk és erős gőzösök nem voltak, e két erődnél óriás vas lánccal kötötték át a tengert, mely itt nem szélesebb 5-600 lépésnél.
E váracsok között részint lenn a parton, részint a hegyoldalakon egyes és csoportos fehér-, zöldessárga, kék s mindenféle színű épületek; a hegyoldalakon buja zöld lombozatú fák, melyek közt a piros-fehér, vagy tarka virággal borított fák óriás bokrétákként díszlenek. A vizes százféle alakú és nagyságú hajók himbálódznak, itt-ott egy kis gőzös kerepel, egész csapat halak szökkennek fel s a légben tengeri fecskék és sirályok ezrei vijjongnak.
A hajóknak a Bosporusban éjjel járni tilos, részint a váraknak őrizhetése, részint az összeütközések által okozható szerencsétlenségek kikerülése végett; azért hajónk is a büjükderei öbölben, hol a Bosporus hirtelen majd félmértföldnyire kiszélesedik, délutáni három-négy óra közt horgonyt vetett, nem bírván egy nap alatt beljebb jutni.
Mi itt azonnal egy csónakra ültünk, minők itt ezerenkint járnak, s a bérkocsikat helyettesítik, s ezen úsztuk végig hosszában az egész csatornát, Büjükderétől egész a galatai hídig. Ez a török csónak legfeljebb 3 láb széles, de legalább 4 öl hosszú, mind elől, mind hátul lassanként hegyesedő csúcsban végződik mégpedig felfelé hajlott heggyel; mélysége nem több két lábnyinál, s fenekén vasazott éles ormó fut végig egész hosszában. Mind a két hegyes végén egy-egy jó darabon lég-, vagy helyesebben vízmentesen záródó fedélzete van, mi elmerülés esetében megmentené az elsüllyedéstől. Az egész hátul szélesebb, mint elől, s könnyű hársfából van készítve. Közepénél valamivel előbb van egy pad, melyen a csónakos ül, háttal előre és két könnyű széles szárnyú fecskefark alakú evezővel, melyek jobbról balról egy-egy faszeghez vannak akasztva, oly módon evez, hogy lábait elől egy keresztpadhoz veti, a légben egyszerre mind a két evezőt felemeli s testének és különösen karjainak lehető előre, illetőleg a menetirányához mérve hátra hajtása által az evezőket előre hajtva a vízbe csapja és teljes erővel egész testével hátra görbülve meghúzza. Minden ilyen lökésre legalább két-három ölet halad a csólnak, mely különben is éles hegyes alakján kívül oly könnyű, hogy egy erős hordár képes a hátán elvinni.
Az utas vagy utasok lenn a csónak fenekén párnákon, vagy szőnyegeken ülnek szemben a csónakossal, s törökösen keresztbe vetett lábakkal; még európai embernek sem engedi meg a csónakos, hogy a háttámasztó padra felüljön, mert mihelyt a teher nem lenn a fenéken van, a legkisebb lökésre is azonnal felfordulna. Ezen csónakok két-három emberrel oly gyorsan mennek, mint egy bérkocsi, de vannak két-három-négypár evezősek is, ezek aztán felette gyorsak, gőzhajókkal vetekedhetnek. A nagy pasáknak, különösen pedig a szultánnak annak ugyanily szabású, hanem aranyozott faragványokkal elhalmazott, trónussal ellátott s tizenkét-huszonnégy evezős, pompás csónakjai, melyeket hófehérbe öltözött legények bármely gőzössel vetekedő gyorsasággal hajtanak, még pedig oly ütenyszerű egyformasággal, hogy mind a 24 evezőlapát egyszerre emelkedik ki és csap le, sőt emelkedése magasságában is egyik a másikat egy ujjal is felül nem múlja.
Büjükderétől a Bosporusnak a Márványtengerbe nyílásáig, jó két mértföldnyi hosszaságban terülnek végig a part mentében Konstantinápoly külvárosai, míg velök szemben az anatoli partokon Skutari vagy Iszkidar, s annak külvárosai pompáznak.
Itt éppen a változatosság szép! A legnagyobbszerű épületeket néha egy kis utcácska vagy csak néhány lépésnyi tér választja el az egyszerű apró házacskáktól; amazok hátterében a hegyoldalt virágzó kertek, ezekét szőlők és gyümölcsösök borítják. Amint Konstantinápoly utcáin Európa, Afrika és Ázsia majd minden népe összevegyülve hullámzik végig, úgy a Bosporus építészete és kertjei hű képmásai az emberi Babilonnak, s három világrészt képviselnek.
Az ázsiai oldal sokkal mogorvább épületei az ó-világrészre emlékeztetnek, barna cserép fedeleikkel s kormos falaikkal; csak itt-ott fehérlik ki egy-egy szép török mecset fénylő kúpfedelével, s magas sugár minaretjeivel, s a part hosszában néhány nagyúri palota, s az eszki seralj - a régi császári palota.
Büjükdere és Terapia leggazdagabb európai ízlésű szép épületekben, mert a küludvarok követségeinek palotái ide csábítják a haute voléet is, s a szép estéken Büjükdere sétaterén Páris divatjait fényűzés és pompában felülmúló öltözetű nők és urak csoportja hullámzik.
Megnézésre méltó azon óriás platánfa, melynek árnyékában már Buillon Gotfried ütötte volt fel sátorát!
Arnautköj és Jeniköj, mint szintén Skutarinak tengerparti házai egészen bele vannak építve a tengerbe, a part ki van rakva erős kővel, ugyanily törött kőből van az alsó, alacsony emelet, mire félölnyi kiszökkelésekkel ráépítve felül a faház.
Elhagyjuk a régi, ma már lerombolt Csiragan-palotát s Ortaköjben vagyunk, Abdul Medzsid szultán új palotája előtt, mely egymaga belekerült vagy kétszáz millió gurusba.
A tengerről nagyszerű fehér márvány-lépcsőzet vezet fel egyenest a közép épületbe, mely két szárnyát magasságban tetemesen meghaladja; itt vannak az elfogadó termek, s a nagy tanácsterem vörös üveg kúpfedelével, ettől balra a szultán vagy lehető vendégeinek szobái, jobbra a hárem és cselédség. Az egész palota arca előtt egy keskeny udvar húzódik végig, a tenger partján szép vasrácsozattal kerítve.
Feltűnő szépek az óriás nagy kapuk, mind márványból faragva s úgy elhalmozva arabeszkekkel, hogy ezt legfeljebb a fényképész bírná az olvasó szemei elé állítani, a rajzón is kifáradna és eltévedne rajta. Az egész palotát a száraz felőli részen magas fal köríti, melynek tetején egy kis függő híd vezet át az utca felett az ortaköji császári kertbe.
Szemben a palotával ott horgonyoz őrállóul egy másik palota, - nagy fekete úszó várként egy 80 ágyús sorhajó.
Besiktast elhagyva, Tophane irányában vagyunk; neve mutatja, hogy ez ágyúgyár, de vannak más középületei és szép dzsamiai (templom) is. Eddig a tengerpart hosszában egy-két sor ház volt csak, s a hátulsó hegyeket és magaslatokat kertek, szőlők s fák borították, itt már a házaknak véghetlen tömegénél egyebet nem látni, lenn a kikötő hídjánál száz meg száz csónak és hemzsegő néptömeg. Tovább haladunk.
Elértünk azon ponthoz, honnan talán az egész Bosporuson legszebb kilátás nyílik, az Aranykürt torkolatához.
Ez az igazi konstantinápolyi kikötő; a hajók bevont vitorlákkal zsúfolva állanak egymás mellett, az árbocok sűrű erdőt képeznek, a víz kisebb-nagyobb csónakok ezreitől hemzseg, melyek között kerepelve szaladgálnak minden irányban az apró omnibusokat pótló bosporusi gőzösök.
A Bosporus az Aranykürttel együtt a világon talán a legbiztosabb s legnagyobb természetes kikötő. Mélysége olyan, hogy a legnagyobb három-emeletes hadihajók is bátran járhatják, kiterjedése mértföldekre megy, és mégis a Bosporus csak igen nagy, hosszában fúvó zivatarok alkalmával hullámzik - az Aranykürt soha - minden oldalról magas hegyek fogják fel a szeleket, s míg fenn vihar dühöng, itt lenn csend és nyugalom van!
Az Aranykürt választja el az európaiszerű Konstantinápolyt, mely a fenn említett külvárosokon kívül Galata, Pera, Tophane és Haszköjből áll, az igazi régi Byzancztól vagy a mai Stambultól. A két várost három hajóhíd köti össze, melyek között legfőbb szerepet játszik a galata-stambuli. Itt állanak meg a bosporusi apró gőzösök, ennek közelében vannak jobbról-balról a vámházak s az egész Törökország minden kereskedelmi cikke e híd mellett rakatik hajóra be vagy ki. Ezen fölül a csónakosok is itt állomásoznak, úgy hogy a tengeren e környéken a szó teljes értelmében olyan tolongás van a sok mindenféle kisebb-nagyobb jármű közt, mint bármely népes város leglakottabb utcáján a kocsik és gyalogok közt. Meg kellene még említenem, mint az érkezőnek különösen szemébe tűnő szép épületeket, a stambuli oldal szebbnél szebb dsamiait, a szeraszkeriát és a Haszköi iránt, illetőleg valamivel beljebb az arzenal s hajógyár iránt állomásozó roppant hadihajókat; de már is unalmas hosszúságra nyúlt e város leírása, pedig leírásnak mégis oly rövid és tökéletlen, hogy belőle magának még csak megközelítő hű képet sem alkothat az olvasó. Berekesztem azért e panorámát ismertető cikkemet, ajánlván mindazoknak, kik a természet szépségeinek felfogására fogékony szívet bírnak, ne hagyják a földkerekségének e legszebb pontját megtekintetlenül. Az olasz azt mondja: "veder Napoli e poi morir" s igaza van! Ki egész Európát bejárta s csak Konstantinápolyban nem volt, maga is fel fog kiáltani az elragadtatott olasszal; de aki végigment a Bosporuson szép tiszta májusi napon, az a Bosporust szebbnek találandja Nápolynál is, s előtte e kép úgy fog lebegni örökre, mint álomban látott tündérkertek megtestesülése.
Keresztül vergődött végre csónakosunk a vízi járművek tömegén s a galatai híd melletti vámhídra kitett bennünket, miután fizetésén felül még valami kis ajándékot - baksis - kicsikart tőlünk. Az ajándékkérés itt is olyan szép divatban van, mint a pesti vendéglőkben; hiába alkuszik ki az ember egy csónakossal, kocsissal vagy hordárral, az áron felül még okvetlenül ajándékot is kell adni; csak annyiban kellemesebbek a pestieknél, hogy bármi csekélységgel megelégesznek s nincsenek annyian.
A piszkos, sáros, fedetlen hídon szerény batyunkat kikutatta egy vámhivatalnok, de mit találhatott volna, hol magunk sem sokat leltünk; mindamellett ez is baksist kért s mormogott valamit, midőn nem kapott; most pedig megrohant bennünket egy csomó hordár, hanem mi elbírtuk magunk is, ők pedig ránk mondák, hogy "bunlár fukara!" - azaz ezek szegények.

 

Galata és Péra
(Csalódások - Pál börtöne - Madzsarda városrész)

Azt hittük, hogy a tengerparton végig szép széles utca lesz sétaterekkel s rendezett rakodó helyekkel. Mily borzasztó csalódás! A legszélesebb utca sem több 6-8 lépésnél, piszkos, sáros, durva kövezettel, jobbról-balról nyomorult apró zsidó-boltok, még a tengerbe is cölöpök vannak verve és ezeken egy egész sor fertelmes bódé építve, tele iszákos, részeg, ordítozó matrózokkal, itt-ott nyitott lacikonyhák, melyek olaj, tűzre ömlött zsír, égő kőszén és kátrány undorító bűzével töltik el a léget.
Pokoli lárma az öt világrésznek minden nyelvén, de a mi mind csak alkudozás, s csak e szót lehet minden percben minden irányból hallani: para, para (pénz)! Olyan a tolongás, hogy az embernek vállal, könyökkel, ököllel kell magának utat nyitni, sokszor lovakat, megterhelt szamarakat, 4-5 mázsás óriás lomot cipelő hordárokat félretolni vagy kikerülgetni valóságos életveszélyek között.
A hídtól egyenest felfelé vezető fő-utca nem szélesebb 8-9 lábnál, itt a tolongás legirtóztatóbb, iszonyodik e helytől mindenki, szeretne sietni a sok iparkodó egymást tolja-löki, gázolja, de a szűk hely miatt mégsem haladhat, csak lassú lépésben. Mindenki mérges, goromba s a keleti különben is előzékenység nélküli gyűlöletes önző, kézzel-lábbal hadonáz, kiabál, tolakodik; jaj annak az asszonynak, vagy beteges embernek, ki ezen utcára kénytelen jönni, itt összenyomják, elgázolják és kizsebelik irgalom nélkül.
Igy halad az ember vagy 300 lépést, akkor egy kereszt utcát lel - azon ág, mely az Aranykürtnek végcsúcsa, illetőleg Haszköi felé vezet, valamivel csendesebb és rendesebb, e városrészen vannak a legnagyobb raktárak, ez a nagykereskedők piaca; ellenben a tophanei kapu felé vezető ág mindenben hasonló a fentebb leírt főutcához, sőt azt borzasztóságaiban, ha lehet, felül is múlja.
Megfoghatatlan, hanem tény, hogy ezen egy milliónyi roppant városban az utcáknak nincsen neve s a házak számozva nincsenek.
Egy-két utcát aztán elneveztek szükségből a benne legdivatosabb mesterek vagy kereskedőkről, így például a ládások utcája, helyesebben utcái, mert ez maga egy egész városrész. Ez a borzasztóságnak netovábbja!
A főutca benne elég széles - lehet 6 lépés - de a többi egy ölnél nem több, amellett tekervényes girbe-görbe, a házak mind fából vannak, 2 emeletesek, piszkos, dülőfélben, alig bírja tartani egyik a másikat. Még azonfelül az első emeletnek széles kiszökkelő párkányai, illetőleg fa karjai vannak, s azok tartják a felsőbb, szélesebb alapú kiépített emeletet, úgy hogy a két egymással szemben lévő ház között alig marad egy-két lábnyi tér, s az egyik sor ház ablakából megerőltetés nélkül léphetne át az ember az átelleni ablakba. Fényes délben is majdnem sötét van, s az utcákon a nedves fekete, piszkos sár soha fel nem száradhat; e ronda épületek tele vannak mindenféle fertelmes férgekkel, patkányokkal, skorpiók és százlábú mérges bogarakkal, tele zsebmetszők, rablók és orgyilkosokkal, maltai és görög banditákkal s aljas, szemtelen nőkkel. Félve megyen itt az ember végig, s örül, mikor szerencsésen túl van rajtok, mint ha vérengző vagy ólálkodó vadak barlangjaiból menekült volna.
A főutcát a ládások boltjai képezik. Itt keleten minden ellentétes nyugodtan megfér egymás mellett; a boltokban csendes, nyugodt lelkiismerettel gyalulgat és fűrészelget a török mesterember, legfeljebb megvető mosollyal nézve végig a keresztény világ e legaljasabb söpredékének orgiáin.
Készítményeik igen kezdetleges durva ládák, székek és asztalkák; nevezetes azonban ruhaszekrényeknek való deszkájuk. Ez, azt hiszem, a czyprus fából készül s azon tulajdonsággal bír, hogy benne a moly a ruhát soha meg nem eszi; a fa színe fehéres sárga, némileg a fenyőhöz hasonlít, de szálai nem oly kirívók; erős kámfor- és borsforma szaga van a e szag (mi különben nem igen kellemetlen) tartja távol a veszélyes bogarakat.
Galatának pár nevezetes épülete következő: egyik az óriás magas, 30 láb átmérőjű, henger alakú tűztorony. Ezt mindenki látja s innen is az egész Konstantinápoly minden része belátszik. Mihelyt tűz van, azonnal kitűznek a tűzfelőli oldalon egy veres zászlót, éjjel pedig egy lámpát, egyúttal pedig a skutarii oldalon lévő tűztelep nehány 24 fontos durrogtatásával szintén jelt ad, mire az éjjeli őrök elkezdik erős vontatott hangon ordítani a "jángin vár" (tűz van) vészkiáltást, utána mondva a helyet is, ahol ég.
Másika egy vén földalatti pince féle korcsma, melyről azt állítják, hogy hajdan ide volt elzárva Pál apostol. Lehet, hogy igaz; a pince oly régit mutat, hogy annak korát meghatározni nem lehet; ott van a falba berakva egy nagy vas karika, ahhoz lett volna láncolva. Ha nem igaz is, de legalább ez az általános hite minden itteni kereszténynek.
Ránk nézve sokkal nagyobb nevezetességű ennél a szent Antal templomában Rákóczky és Zrinyi Ilona sírköve, egyik a falba van erősítve, másikon rajta járnak, s ezáltal előbb-utóbb végelpusztulását idézik elő. Jó lenne már egyszer leróni ezen nemzeti tartozásunkat is, s ha nincs módunkban nemzeti életünk e két fényességének oszlopot emeltetni, legalább a meglevő emlékeket kellene rég kiérdemlett helyükre, nemzeti múzeumunkba elhozatni!
A fentebb említett kereszt-utcából, mely helyet, vagy tán az ott lévő őrházat voivodának neveznek, szűk utca vezet fel Péra felé. A hely oly meredek, hogy a kövezet itt-ott lépcsőzetet képez. Kocsival itt soha sem láttam le- vagy felmenni, lóháton fel igen, de lefelé rendesen vezetve szokás jönni. Ezen emelkedés a Kule kapuig tart; - így neveznek egy ronda rozsdás vaskaput, mely Galatát Pérától elválasztja, illetőleg elzárja, mert ezt este 9 órakor irgalom nélkül bezárják és az embert ajándék nélkül ki nem eresztik. Másutt, mint e kapun, bemenni nem lehet, mert Galatát régi magas fal köríti, még azon boldog időkből, mikor Botond apánk szekercével döngette talán éppen ezen említet kaput.
Péra már egészen más kinézésű város, ez Európára emlékeztet s itt már lehet csinos kőházakat is látni, holott a többi városrészek magán épületei mind fából vannak. A kereskedők is európai módon rendezett boltokban árulnak s a főutca, mondhatnám az egyetlen valamire való utca, melyből ez egész városrész áll, tetemesen szélesebb a többieknél, noha 10-12 lépést ritka helyt halad meg. Vannak megfizethetetlen drága vendéglői, kávéházai és egy kis színháza.
Lakosainak fele keleti keresztény, másik fele idegen, úgymint 10-15000 francia, egy pár ezer angol, ugyanannyi német, spanyol s ez időben volt vagy 250 magyar is.
Itt török nem igen lakik, kivévén a hivatalnokokat s az ide tartozó rendőrséget. A törökök nem szeretik a zajos helyeket, ámbár igen sokan a nagy urak közül itt nagy házakat bírnak, melyeket bérbe adnak - épp oly drágán, mint ez más fővárosokban divat. Van egy kis és egy nagy sétatere: a kis és nagy campo, ez utóbbi azonban távoli, majdnem a városon kívüli fekvése miatt kevéssé látogatott, míg a másikat az teszi teljesen kiállhatatlanná, hogy oly zsúfolt minden szép nyári estén, hogy alig lehet ott moccanni.
Nevezetes, hogy Pérának a nagy campo felőli végét Madzsardának hívják. Erről, mint egy általában történelmi dologról, itt felvilágosítást adni nem tud senki, csak annyit mondanak az itteni háztulajdonosok, hogy ezelőtt 100 évvel ott még nem volt város, hanem rendesen katonaság szokott volt ott táborozni, hihetőleg azért, hogy a Rákóczy magyarjai lehettek ott úgy elszállásolva, mint mi Viddin alatt s tőlük maradhatott fenn a Madzsar város név.
Nem tudom, ez elnevezés iránti vonzalomnak, vagy a házbérek itteni valamivel olcsóbb voltának lehet-e tulajdonítani, hogy az emigráció legnagyobb része e városrészben lakott, itt fogadtak ki egy pár jó nagy szobát s alakítottak Magyar Egyletet s ide vezetett el minket is Tótfalusy, kivel legelőször találkoztunk még lenn Galatán.

 

Magyar egylet
(Bár jótékonysági a cél, az osztrák kormány belénk köt - Bárdy és esete - Kávéházi ostrom - Amerikába!)

Amint a Sumláról szétbocsátott szegény emigránsok egyenként vagy apróbb csapatokban Konstantinápolyba kerültek, ott vendégszeretet helyett vallási s nemzetiségi fanatizmusból származó ellenszenvet találtak.
Rontotta a netaláni emberszeretetet a már előbb oda érkezett olaszországi Türr-féle légió magaviselete s ottani megtelepedése. Ezek kiszolgált osztrák katonák voltak, ezek kasztnak minden bűneivel, amellett tanulatlan, míveletlen emberek, s mindenre hivatvák, csak arra nem, hogy a magyart a külföldön megszerettessék.
Megelőzött bennünket még egy másik, tán még veszélyesebb csapat, a lengyelek. Elvégre meg úgy is egy szegény ember, kinek semmije nincs, s ki bizonyosan másokra van szorulva, sehol sem lehet nagyon szívesen látott vendég.
Így Konstantinápolyban némelyek cselédi, nyomorult szolgálatba léptek (ha még ilyet is kaptak!); mások pedig kézi mesterségeket igyekeztek megtanulni; sokan, igen sokan azonban egyáltalában nem tudtak magukon segíteni s elfásultan lézengtek s tengődtek, Isten tudja miként? Összeállottak tehát mindazok, kiknek bármiféle életmódjuk volt, elszakítottak havi keresményeikből egy-két huszast s alapították a Magyar Egyletet, melynek célja egy pár hírlap járathatása, barátságos összejövetel és társalgás s a teljesen ügyefogyottaknak, amennyire lehetett, segélyezése volt, távol minden politikai fondorkodásoktól. Itt minden újonnan érkező szegény ember meghúzhatta magát néhány napig, legalább szállása volt, azonkívül a tagok iparkodtak számára vagy műhelyekben munkát, vagy valami úri háznál cselédi helyet keríteni.
Ez időben elnök Kosztolányi Ágoston volt s az egylet több, mint 100 rendes és vagy 20 tiszteletbeli tagot számlált. Ide vezetett bennünket is Tótfalusy, s azon 3-4 napig, melyet Konstantinápolyban töltöttünk, itt találtunk szállást, s itt láttuk viszont egykori bajtársaink egy részét. Azért adám ezt ily körülményesen elő, hogy megbizonyítsam, miszerint itt politikai fondorlatoknak híre sem volt, noha Kossuth és a kiutahiai belzettek legnevezetesebb férfiai tiszteletbeli tagokul be voltak írva, ők erről tán tudomással sem bírtak, s ez egylettel semminemű összeköttetésben nem állottak, nem is állhattak: mégis ez ártatlan, sőt emberiségi szempontból nélkülözhetetlen jótékony-célú egylet sem maradhatott üldözés nélkül. Az osztrák követség vagy consulság azon borzasztó ököljognál fogva, mellyel ezen idegen hatalmak a török földön bírnak, - az egylet házát fegyveres osztrák katonákkal megrohantatta és miután a jelen volt magyarok életveszéllyel menekültek onnan az elfogatás elől, az ott talált irományokat s egyesek adományából gyűlt kis könyvtárt az utolsó darab papírig elkoboztatta.
Mindössze öten voltak ez esemény alkalmával az egyletben, ezek közül kettő észrevette a katonaság ólálkodó közeledtét s még éppen ideje maradt az utcára ugrani s ott futással menekülni, kettő a padlásra futott, kimászott a tetőre s ott guggolva várta végig a katasztrófa lefolyását, Niketics azonban, ki jelenleg Konstantinápolynak legnevezetesebb puskaművese, bennszorult s az emeletből az ablakon át ugrott ki az utcára életének kockáztatásával. Nem tudom, mi hasznát vehette az osztrák cancellária azon elkobzott iratoknak, abból ugyan nem sokat okulhatott, mert az egylet alapszabályain, annak leginkább a szegényeket segélő határozatainak jegyzetein s a tagok névsorán kívül ott mást nem talált egy-két ócska könyvnél s a Pesti Napló néhány számánál, sőt az egylet alapszabályaiból megláthatta, hogy itt még a politizálás is tilos volt. Azonban rossz eredménye meglett ennek is éppen úgy, mint Sumlán, s különös, éppen ugyan azon egyén miatt. Bárdy, a Sumláról elűzött és itt veszedelmes hírben álló Bárdy feltette magában, hogy ezért bosszút álland osztrák uramékon.
Találkozván néhány nap mula a galatai hídon egyikével az osztrák cancellariai tisztviselőknek, - mint mondják Jazmagyival, - annak azonnal neki rohant és a tengerbe akarta dobni. Amilyen bolond volt Bárdy, meg is teszi vala, ha az összecsődült néptömeg meg nem menti a dragoman urat. Ebben sem volt az emigráció testületének semmi része, sőt egyetlen tagja sem volt jelen; sem előre kicsinált vagy közösen tervezett bosszú éppen nem volt: mégis ezért is nekünk kellett újra meglakolni, mint Sumlán a múlt télen. Alkalmasint ismét hadüzenettel fenyegették a szegény törököt, ha csak azonnal fényes elégtételt nem ad a történtekért, és az elégtétel megint abból állott, hogy megbüntették igazságtalanul az ártatlanokat egy garabonczásnak oktalan kihágásáért. Másnap török kavaszok valódi hajtóvadászatot tartottak a magyarokra, s akit csak megkaphattak, elfogták és minden ceremónia vagy kihallgatás nélkül bezárták, és sikerülvén így vagy 40-et összefogdosni, felvitték egy angol hajóra, hogy szállítsa őket Amerikába.
Az angol kapitány azonban nem tekinté őket foglyokul, s akinek tetszett, szabadon visszabocsátotta. Vagy huszan megunván az itteni nyomorú életet s még hozzá ráadásul az üldöztetést, csakugyan elutaztak vele s március közepe táján értek Liverpoolba, hol a Prick-féle csapathoz csatlakoztak és együtt Amerikába utaztak.
Ez a Bárdy - mérsékelhetetlen verekedő természete által olyan Zöld Marczi-féle hírre vergődött az emigrációban, hogy lehetetlen őt hallgatással mellőznöm. Volt Konstantinápolyban - hol az egész világ minden söpredéke összegyűlt - négy angol matrózféle csavargó; ezek boxirozásból éltek. Sorra járták a külvárosi korcsmákat és kávéházakat s mindenütt zenebonát, verekedést kezdettek s oly veszélyes hírre vergődtek, hogy midőn egy vendéglőbe beállítottak, felkelt minden békeszerető ember és elment, úgy hogy a vendéglősök utoljára rendes adófizetői lettek e 4 botránkoztató csavargónak. Ha jöttek, adtak nekik egy-két huszast, csak hogy menjenek el s ne zavarják el vendégeiket. Egyszer Bárdy egy másik olaszországi bajtársával a nagy campói kávéházban biliárdozott, midőn a 4 angol e kávéházat látogatásával megtisztelé. Az örmény és görög publikum azonnal hamarosan eltakarodott, utoljára csak a 4 angol s két magyar maradt; egy angol oda áll Bárdy elé és felszólítja, hogy adja át a biliárdot.
- Most én biliárdozom, nem látod? felel Bárdy.
Az angol egy box-szal felelt, de Bárdy tudta, kikkel van dolga! Félre ugrani, a tekebotot ketté törni és az angolt az ónas nehéz darabbal leütni egy perc műve volt. Iszonyú verekedés lőn, de a boxirozás nem versenyezhetett az ólmos bottal, és Bárdyék leverték a másik hármat is. Ez alatt rendőrök jöttek, Bárdyék leverték ezeket is, s már nem menekülhetve, elbarrikadirozták a kávéház ajtajait a biliárddal, s az újabb-újabb érkező rendőröket biliárd golyók, tányérok, poharak, nárgilék, székek záporával fogadták. Végre katonaság jött, ekkor az udvar felől az emeletre, innen a tetőre menekültek, s éj lévén, csakugyan elillantak, vagy tán megbújta valamely itt divatos háztetői terrasse alatt.
Ezután félt Bárdy a nyilvánosságtól, s örült, midőn alkalma nyílt az Amerikába menendőkkel angol hajóra ülhetni, elment Liverpolba, onnan Londonba s ott szintén csatlakozott a Diósi által Amerikába szállítandókhoz, de már az első conferentián összeveszett velök, sőt a köztiszteletben álló Vukovics ellen is tiszteletlenül viselte magát.
Bárdy történetének végét kell még elmondanom. Midőn a mintegy 35 tagból álló kivándorló magyarság éppen gyűlést tartott, az indulás rendéről tanácskozandó, megjelenik Bárdy és kivájna magát a menendők közé beíratni. A tanácskozók nem akarják maguk közé venni. Bárdy verekedni kezd, de magyarokkal volt itt dolga - kilökték. Látta Bárdy, hogy így nem boldogul, cselhez folyamodik tehát s megtudva, hogy kilöketése után valóságos határozatba ment meg nem szenvedni, hogy ő velök menjen, felmegy reggel jókor a hajóra, hol minden érkezőt szívesen láttak, ott a belső rejtekhelyekben megbúva várja az indulás óráját. Pár óra alatt mind összegyűltek a kiköltözendők, s a hajó készen állott az indulásra.
Bárdy, midőn a horgony felhúzása sajátságos csattogását hallja, megjelen a fedélen s kihívólag mondja: "no látjátok, hogy mégis itt vagyok!" A hajó még nem indult el, s alig volt 30 lépésre a parttól, a magyarok felszólítják rögtöni távozásra. Ő nem engedelmeskedik, s ezek megkapják és cupp! bele dobják a tengerbe.
Káromkodások és fenyegetések közt kiúszott, nagy mulatságára a parton bámuló sokaságnak; de később csakugyan elment Amerikába, s ha Czirijék Adolf állításának hitelt adhatni, meglelte ott, amit életében keresett, - boxirozás alkalmával ellenfele agyon ütötte! Per quod peccavit, per illud periit.

 

Brussza
(A tengeren a vihar - Török utazás lóháton - A szállodában - Út Kiutahiába - Kémek helyett elfognak)

Határozott szándékunk lévén Kiutahiába menni, Sumlán kapott belföldi török útlevelünket óhajtottuk oda láttamoztatni, de a török rendőrfőnök megtagadta az odabocsátást. Elmentem tehát amerikai útlevelemmel, melyet szintén még Sumlán kaptam Uetz kapitánytól, az amerikai consulhoz. Ez láttamozta 54 gurusért, de még az ilyen útlevélre szükséges a helybeli tér- vagy rendőrparancsnok láttamozása is, különben a török hivatalnokok nem tekintik érvényesnek; ez ismét megtagadta, láttamoztattunk tehát én és Wesselényi csak Brusszára, gondolván, hogy majd onnan mégis csak oda jutunk mi valahogy. Ezt azért jelzem különösen mert ekkor azon hír terjengett Konstantinápolyban, hogy az osztrákok orgyilkosokat fogadtak a célból, hogy Kossuthot Kiutahiában öljék meg. Még mi emigránsok is kétkedtünk e hír valódiságán, de a török úgy látszik, éppen nem kétkedett, nem is bocsátott oda senkit.
Ez időben minden héten egyszer ment egy kis gőzös Gömlekre, leginkább a brusszai híres fürdők látogatói kedveért, de ezen a fedélen is a hely egy aranyba került, ami nekünk nagyon drága volt; ellenben apró kis vitorlás hajók, inkább mondhatnám, nagy vitorlás dereglyék mindennap jönnek mennek és személyeket olcsón szállítnak. E járművek török neve "pazár kaik" azaz vásári dereglye, a vitelbér egy beslik, körülbelül egy frank. Tehát egy ilyenen május 14-én délután négy óra tájban útra keltünk mi is.
Illi robur et aes triplex circum pectus erat, qui fragilem truci commisit pelago ratem; de hát még annak, ki nem is hajóval, csak dereglyével mer neki menni a tengernek! Mert ne tessék ám gondolni, hogy a Márványtenger azért, mert oly kicsiny a térképen, ne volna tenger, a galatai hídtól a gömleki vagy modani kikötőig bizony van vagy 15 mértföldnyi sík víz! De azért neki megy a szegényebb nép, mint mondom, még bárkával is.
Ez a török hajó igen furcsa egy alkotmány: hossza 6-8 öl, szélessége 9-10 láb, eleje és hátulja hegyesen magasan emelkedik ki a vízből, míg közepe oly alant van, hogy az ember kezével érintheti a tenger színét; s hogy hullámzáskor a víz bele ne csapjon vas pálcácskákat dugdosnak itt bele s arra egy darab viaszos vagy vitorla vásznat feszítenek fel. Közepén van egy árboca egy vitorlával, - hogy pedig teljesen hasonlítson egy nagy hajóhoz, még egy kis csónakja is van, mely elbírhat 3 vagy legfeljebb 4 embert.
Vitt pedig ezen tengeri lélekvesztő 2000 oka vasat, némi falusi boltbeli portékákat és 12 utast (magunkat is oda értve); a szolgálati személyzete egy kapitánynak csúfolt öreg török, egy kis inas és két matrózból állt. Szelünk igen gyenge volt, de kedvező, mindamellett est beálltáig alig haladtunk el a Herczeg szigetek mellett, melyektől gőzösön egy órajárás Galata; az éj nagyon szép volt mint ezen időszakban itt keleten lenni szokott. Másnap reggel, noha egész éjjel mentünk, még nem tudom Gömlekhez vagy Stambulhoz voltunk-e közelebb, reggel azonban mégis csak haladtunk, ámbár igen lassan. Volt annyi szellő mennyi a tenger és szárazföld hőmérséklet különbözése folytán este-reggel lenni szokott; de 8-9 órakor teljes szélcsend lőn! A nap oly forrón kezdett sütni, mint nálunk a legmelegebb nyár közepén, rongyos vitorlánk lanyhán csüngött alá, még csak a szivar füstje sem lebbent odább. A tenger oly sima lőn, mint a tükör, még az a lassú lélegzésszerű hullámzás is megszűnt, mely a nagyobb tengereket jellemzi. Ekkor a gömleki öböl torkolata irányában voltunk, még vagy 2-3 mértföldnyire az öböl szájától.
A szárazföldön is leverőleg hat az ilyen tikkasztó szélcsend, mintha a természet meghalt volna; a tengeren még borzasztóbb, kivált vitorlás hajón, mely teljes tespedésre van kárhoztatva ilyenkor. A forróság és tespedés levert mindenkit. A görög utasok lassanként megszűntek adás-vevéseikről fecsegni, a törökök letették szörty-pipájukat, még a hajósok is mind aludtak. Csak mi ketten valánk ébren, töprendkedvén e tétlenségen, néhány száz ölnyire a parttól s tanakodván teendőink felett, ha majd megérkezünk egy ismét ismeretlen városba.
Szemeinket a mesés Olympus felé fordítók, a mythologia emez óriás trónja felé, melynek csúcsán most is ezüst hó fehérlett - mintegy gúnyjául az itt alant öldöklő hőségnek. Mi természetesebb, mint hogy éppen e mesés istenekről beszélgeténk.
De ím a hegy csúcsát hirtelen átláthatatlan sűrű veres köd borítja el, mely sebesen lejebb-lejebb száll, mígnem alig 10 perc alatt az egész hegyet betakarja, - még tíz perc, és már az egész partvidék el lőn fedve szemeink elől. A Szahara számuma jutott eszembe s hirtelen felköltém a kapitányt, figyelmeztetvén a gyanús tüneményre.
Amint ez szétnézett, egyet ordított s eszeveszetten rángatta fel matrózait s kezdték összegöngyölgetni a vitorlát, a hajó órára pedig egy kis háromszögű ponyvát húztak ki. Eddig még teljes szélcsendben voltunk, de már a tenger zavarodni kezdet a part felől, s tajtékzó hullámokba tördelődzött s a zivatar morogva közeledett felénk ijesztő gyorsasággal. Nagyszerű látvány, alig 100 lépésre tőlünk a tenger csapkodó hulláma összekeveredett a giz-gazzal, falevelekkel kavargódzó sötét porfelleggel, s minálunk még teljes szélcsend, s rekkenő hőség!
Most egyszerre elért bennünket! Egy lökés, és hajónk recsegve-ropogva dőlt oldalt, úgy hogy a víz kezdett tódulni belé. Hirtelen vászon lepedőt feszítettek oda; most így oldalra dőlve elkezdtünk oly eszeveszetten rohanni, hogy nincs gőzös, mely velünk versenyezhetett volna, pedig csak kis vitorlánk vala kifeszítve. Az orkán e tombolása iszonyatos lőn, egész hullámok csaptak felettünk keresztül s bennünket összelocsoltak. Hajónk úgy megdőlt, hogy minden percben elsüllyedéstől kellett tartanunk; az egész nép kétségbeesett! Arcra borultak, homlokukkal verték a padozatot, keresztet hánytak magokra, vagy ökleikkel verték melleiket, csak a kormányos, az öreg török állt helyén s biztatta néha őket, hogy ne féljenek, nagy az Isten!
Csak ketten voltunk, kik szégyenlettünk félni: Wesselényi és én. Nem azon hetvenkedésből, hogy "alios ego vidi ventos", nem mintha örömestebb nem mennék ma is csatába, mint ily lélekvesztőre ilyen időben; hanem meggondoltuk, hogy a félelem csak árthat ily veszélyben.
Wesselényi bízott hatalmas úszó tehetségében én pedig egy kis mellettem levő vizes hordócskából szótlanul kieresztetem a vizet, jól bedugtam, és ráültem, tudván, hogy bajban ez ment meg legbiztosabban. Hajónk az elvadult mén vadságával rohant, gyakran fél teste kiemelkedett a vízből, aztán úgy dobta magát a hullámok közé, hogy minden íze rengett belé. A gőzmozdony se mehet sebesebben, alig fél óra alatt Modania elébe értünk, s Gömlek helyett itt kötöttünk ki. Midőn éppen neki kanyarodánk a partnak, nagy vitorlánk, melyet siettünkben rosszul kötöztek meg, kibomlott, mint egy esernyő, ha a szél alája kap, hirtelen egyet fordult, s árbocfánk derékban ketté tört. Szerencsénkre már a parton voltunk, köteleket dobtak, s oda vontattak a hídhoz. Fily orkán még az alföldön is rémületes, hát még a tengeren egy rossz dereglyén? Ez valódi siroccó volt, egyes lökései ellenállhatatlanok valának, s úgy égetett, hogy utána kezeink és arcunk bőre lehámladozott.
Öt ilyen hajó közül, melyeket ez orkán itt az öböl közelében kapott, csak három érkezett meg, kettő a túlsó partra verődött s összetört.
Másnap ismét szép idő lőn, jókor reggel megindultunk az itteni szokás szerint lóháton.
A lóhajcsár (szürüdzsi) hozott egy-egy rossz fanyereggel ellátott vén gebét, maga felült egy harmadikra, felkötözte málháinkat s elkezdett hosszú, vékony vontatott hangon hi-huzni, mi a ló ügetése által nyekegő melódiává lesz. Ezt a jellemző ordítást a lovak annyira ismerik, hogy a rajta ülővel mitsem gondolva, azonnal elkezdenek erősen ügetni hegyen-völgyön fel, le, még ha lehullna az utas, akkor is csak azon tempóban nyargalnának tovább. Nincs ennél keservesebb utazási mód. Nem lát az ember semmit, fájdalmaiban fogékonysága elvész a természet szépségei iránt, egyetlen egy érzés fogja el: a megérkezés, e gyötrelemteljes rázatás megszűnésének óhajtása. Brussza vidéke pedig nagyon szép. Itt található mindazon változatosság, melyet az olajfákkal s szőlőkkel beültetett, itt-ott vadon erdőkkel benőtt hegyes vidék adhat, utóbb a város alatt félmértföld szélességű szép kies epres kertekkel tele völgy, közepén ragadó kristálytiszta hegyi folyammal nyújt kies látványt. A 70-80 ezer léleknyi, egészen török jellemű város, fokozatosan emelkedő helyen, mintha csak óriás lépcsőzeten nyugodnék, s a háttérben közvetlen közelben egyenest meredeken égnek emelkedve a 8000 lábnyi Kecse-Dag (Kecskéshegy) vagy Olymp.
Iszonyú fáradtan érkeztünk meg; ezen borzasztó hat órai nyargalás úgy összetört, hogy alig bírtunk leszállani; én oly főfájást éreztem, hogy azt hittem, agygyulladásom van; pedig még e kínok csak előjátéka valának annak, mit rá következő éjjel a nagy hánban ki kellett állani.
Minden vendéglő (hán) egyforma itt berendezését illetőleg; összes bútorzata: a gyékénnyel befedett széles pad, a vizes korsó s a cserép gyertyatartó; csak hogy ez a brusszai 400 éves ó-épület még a török előtti időkből való, s aligha volt azóta bemeszelve s becsületesen kitisztítva. Nem is vacsoráltunk, csak megmosdottunk és lefeküdtünk; de alig feküdtünk le, megrohantak ama bizonyos mobilizált milliárdok - de ennek elbeszélését elengedi a szíves olvasó.
Pénzünk fogyatékán volt, egyáltalában nem elég a kiutahiai út megtételére, itt tehát ismét kereset után kelle nézni, s mindenekelőtt szállást fogadni. Ruska József szatmári zászlóaljbeli tiszt, most itt bodnársegéd barátunk segedelmével ez is meglett, másnap elindultunk a város szabómestereinél munkát keríteni.
Ahol lehetett, az európaiakat kerestük fel, így itt is a leghíresebb mestert, Monsieur Jeant . Amint én rossz törött franciául elmondtam, hogy mi szabólegények vagyunk, Monsieur Jean megörült, rögtön lecsapta az ollót, van - úgymond - munka, amennyi kell s azzal vitt a kávéházba étetett-itatott bennünket, bejárta az egész várost, rábeszélte az urakat, hogy most dolgoztassanak nála, mert olyan legényei érkeztek, aminők még Brusszán soha se voltak. Ebben - inter parenthesim - igaza is volt, de ő másként értette. Francia élelmessége megtermette gyümölcsét, csakugyan annyi munkája lett, hogy nekünk is egy-egy inast adott, mégis alig győztük elvégezni.
Mintegy egy hónapig dolgoztunk Jean úrnál s az alatt egy-egy pár aranyat megtakarítván - noha útleveleinket itt sem akarták Kiutahiába láttamozni - megindultunk egy lóhajcsárral, szerencsét próbálni. Az út Brusszától Kiutahiáig igen regényes szép vidékeken vezet keresztül, de oly rossz karban van, hogy alig foghatom meg, hogy utazhattak az internált urak hölgyei ezen meredek, szakadozott, dülékeny utakon kocsival odáig. Sok helyt még lóháton is némi félelemmel halad az ember.
E hegyes vidék majdnem egészen lakatlan, itt-ott füstös ponyvákból alkotott vándorfalukat találtunk sátoros cigány módon megtelepedve, kik bivalyaikat, nagyfarkú juhaikat és Angora-kecske nyájaikat addig legeltetik egy-egy helyt, míg a fű tart, akkor felkerekednek s sátor-falujukat egy fél mértfölddel tovább ütik fel.
Már csak félmértföldre lehettünk a híres várostól - legalább hajcsárunk azt mondá, nem több egy órajárásnál, - ekkor egy nyomorult őrháznál ismét útleveleinket kérték, magunkat pedig igen gyanús szemekkel méregettek végig. Az őrparancsnok amint személyleírásunkat olvasta, minden pont után meg is nézet meggyőződni: úgy van-e? - s azt látta, hogy helyes, de az útleveleket zsebre dugta. Hogy mertek, úgymond vizálatlan útlevéllel ide jönni?
- Mert nem akarják láttamozni, mi pedig mégis oda akarunk menni, hol főbbjeink vannak.
- Nem lehet, volt a válasz.
- Vitess fedezet alatt a városig, és ha Kossuth bey meg nem ismer, akár lövess agyon.
- Nem lehet.
- De hát miért?
- Mert ti rossz emberek lehettek, meg akarjátok tán ölni Kossuth beyt, mit tudom én? Tán kémek vagytok!
No mi szép kelepcébe kerültünk! Ez idő tájt, mint már említém, azon hír keringett s terjedt el, hogy Kiutahiába kémek, orgyilkosok küldettek, s most minket fogtak el ezek helyett! Gyönyörű mulatság!
Utoljára is meg kellett esküdni neki az ő szokásuk szerint "vallah billaha"-val, hogy mi se németek, se moszkovok, hanem valóságos magyarok vagyunk, s ekkor eresztett el bennünket, hanem azt mondta, hogy rögtön forduljunk vissza Isten hírével, ahonnan jöttünk, mert ha megkísértjük még most is Kiutahiába menni - lelövet. Ez már nagy gorombaság lett volna tőle, de látszott, hogy nem tréfál. Útlevelünket láttamozta vissza Brusszára és egy kavasszal elkisértetett félórányira vissza, hajcsárunkra pedig úgy ráijesztett, hogy ezt ugyan semmi ígérettel nem lehetett volna többé visszafordítani. Legokosabb volt tehát engedelmeskedni. A tapasztalást mindig drágán kell megvásárolni, nekünk is hat napi fáradságunkba s az utolsó fillérig minden pénzünkbe került azon positiv tudat megszerzése, hogy Törökországban rendben legyen útlevele annak, ki útja célját el akarja érni. Mindamellett nem azt sajnáltuk, de mai napig fájlalom, hogy Kiutahiát meg nem láthattam; ki tudja, mi más sors jutott volna tán osztályrészünkül. Így megint visszamentünk Monsieur Jeanhoz Brusszára.

 

Az oláh emigránsok
(A 48-iki bukaresti forradalom - A románok és magyarok - Mindenki megérti az idők jelét, csak az osztrák-magyar nem!)

A forradalmi szellem, mely a 30 éves tespedés után Európa népeit életre villanyozta, Oláhországba is áthatott 1848-ban. Az akkor liberálisoknak, ma vöröseknek nevezettek, élükön Eliadi és Rossettivel, a francia ismeretes forradalmi jelszavak kitűzése által forrongásba hozták a fővárost, s az ellenök karhatalommal föllépni nem merő Bibescu hoszpodárt lemondásra bírták.
Bukarestben kitűzték a veres zászlót, tartottak nagyhangú beszédeket a szabadság, egyenlőség s testvériség nevében, demokrata comitét alakítottak, barátkoztak, csókolóztak a testvérré kiáltott néppel!
A nép azonban, e tudatlanságban tartott, s századok óta rabságban élő nép nem érzete a szabadság szükségét, nem is értette a szót, hisz a 40-es évek elején Alexander Ghika alatt kezdett csak behatolni némi világosság, mi vajmi csekély lehetett, azt megítélhetjük abból, hogy 1835 táján rendeltetett el minden megyei székvárosban egy-egy elemi iskola felállítása. Az így nevelt nép aztán úgy értette csak hamar e szót "szabadság" saját hazájában is, mint Erdélyben, azaz hogy "minden szabad."
Vagdalni kezdte a földes urak erdőit, s nem egy-két falun felosztotta az úri földeket, elkergette volt földesurait, azok legyilkolása következett volna még épp úgy, mint nálunk tevék, ha közbe nem lép a török, és utóbb a jó szomszéd, a muszka - rendet csinálni.
A töröknek Bukarestig egy lélek sem állt ellent, ott pár száz tűzoltó egy kaszárnyából rájok tüzelt, ami egyáltalában nem gátolta meg a törököket a városba nyomulni s ott rendet csinálni, még pedig öldöklés, rablás s főbe lövetések nélkül.
Ez a törökökre lődözés nem érdemes egy előőrsi csata névre se, oly csekélység volt; - mégis most arról egész hadijelentéseket írnak az oláh lapok s magukat legalább is thermopilei hősöknek, megverhetlen katonáknak képzelik szegény tatárkák!
Az ideiglenes kormány meghódolt, s midőn később a szintén ellentállás nélkül benyomuló muszkák elől jónak látták odább állani, a törököktől kértek és nyertek vendégszeretetet. A carricatura forradalom hőseit ez tette némileg népszerűekké.
A török kormány nemeslelkű vendégszeretettel látja el őket havonként ezer-ezer piaszterrel, mi körülbelül 31/2 ezüst forintot tesz egy napra s itt élnek uralig Brusszán, mint martyrok.
Honfitársaink közül itt találtam a már fentebb említett ezermester Ruskán kívül még Várady Józsefet, Rózsafit és Velics Károlyt. Ezek révén megismerkedtünk az oláh menekültekkel, kik következők: Eliád vagy Eliádi, volt ideiglenes kormányzó, ki egyúttal azon hírben áll, hogy Oláhországban a legtudósabb ember, Golesco Sándor és Jankó, kissé szegényes, de jó hírben álló bojár családok tagjai, művelt emberek, Serurie fanatikus oláh, a Romanul, e legdühösebb magyarellenes lap jelenlegi főmunkatársa, Szerghiadi mérnök, Simon mérnök, Giuresco szegény már meghalt és Dutzulescu rendőrtiszt.
Ezek közül némelyek Erdélyben is részt vettek az oláh mozgalmakban, ámbár mint közvetítők, legalább Giuresco azt állítja, hogy ő Bemtől Jancuhoz és Jancutól Bemhez járt egész bennléte ideje alatt, igyekezvén békét eszközölni, de azt mondja, hogy Bem nem bízott benne, míg másfelől az oláhok majd agyonverték, úgy hogy utoljára is belefáradt a veszélyes s sikeretlen működésbe.
Egyébiránt ezek nem is közvetítőknek való emberek, mert ezek daco-románok, kik nyíltan vallják, hogy céljuk Erdélyt, és az egész Tiszántúlt tőlünk elvenni Bukovinával, Törökországban meg az egy részecskében oláhoktól lakott Dobrudzsával és a kotzovlachok földjével együtt, szóval: ahol egy mokán valaha megfordult, vagy megtelepedett, az a föld az övék.
Adjuk nekik, úgymond, Erdélyt, akkor baráti jobbot nyújtanak, ők minket nem fognak ott kiirtani, sem az ó-hitre téríteni, mint mi tettük megfordítva az oláhokkal, csak az igazságtalan aristokrata uralmat és az egyenetlen birtokviszonyt szüntetik meg, különben nem bántanak; ha nem adjuk, hát ők némettel, orosszal szövetkeznek s kiirtanak bennünket! Ez az oláh liberális democraták politikai hitvallása!
Politikai nézeteiktől eltekintve - meg kell adnom ezen oláh emigránsoknak azon elégtételt, hogy nézetkülönbségeink dacára irántunk igen előzékenyek voltak. Ők havi ezer gurus járandóságaikból itt úrilag élhettek, magukat egész házias kényelemmel berendezték, s bennünket mindig nemcsak igen szíves vendégként fogadtak, de Váradyt, kinek se pénze, se állása nem volt, egészen ők látták el mindennel. Néhány évvel később részint ügyes-bajos dolgaim, részint egy-egy vadászati mulatság végett néhányszor még megfordultam Brusszán s Giuresco és Dutzulesco, - kik legtovább maradtak ott közülök - úgyszólván erővel magukhoz vittek a vendéglőből s oly szívélyességgel láttak el mindennel, minőt legfeljebb még Magyarországon találhatni. Köszönet érette, mind a magam, mind azon honfitársaim nevében, kiket a halál meggátolt hálatartozásuknak legalább szóval és elismeréssel való lefizetésében.
Tehát, mint említém, az oláh menekültek előzékeny szívességgel s barátsággal láttak bennünket magyar sorsrokonaikat.
Sorsom később Oláhországba, vagy ha nekik mai napon úgy tetszik mondani, Romániába vitt; hosszú évek során át érintkeztem a legmagasabb bojárokkal épp annyira, mint a földmíves osztállyal ma mondhatom, hogy jobban ismerem őket, mint saját hazámat, írhatnék a vezérszerepet játszó férfiakról biographiákat: de legyen elég itt általánosságban megjegyeznem, hogy ez a nemzet is bír sok jó tulajdonsággal és a lefolyt 20 év alatt többet művelődött, mint aránylag bármely más szomszédja s bebizonyította, hogy szabad beszéd, szabad sajtó, szabadelvű intézmények mellett leggyorsabb a haladás; ami pedig politikáját illeti az századok óta változatlanul ugyanaz volt: hite és nyelve megtarthatásáért bármely sanyarú feltételek mellett kész egyezkedni a hatalmas szomszéddal, legyen az török, orosz vagy osztrák; mihez végül még megjegyzem, hogy az oláh nemzet ezen elvét úgy török, mint orosz szomszédja régen látja, csak az osztrák-magyar nem bírta még máig se kiolvasni a történelemből.

 

Olymp
(Az Olympra - A hegyi út - Wesselényi és lova - A kilátás - A huszár gyalog)

Rómában járni s a pápát nem látni, megbocsátható-e? De hát mi ez Jupiterhez és szép isten-asszonyaihoz képest, és ha a mai költőietlen kor elűzte is őket trónjukról, mint más földi nagy fejedelmeket: ki állhatná meg, hogy meg ne nézze legalább az üres trónt? Tudtuk ugyan, hogy ott már legfeljebb a Jupiter elbúsult saskeselyűjét s a villám szóró helyett szurtos kecskepásztorokat találunk; de mi magyar ifjak valánk, kik éltük legszebb idejét idegen mesék, rég letűnt népek holt háládatlan nyelve s ezek meseszerű történelmeinek tanulására pazarolták, kiket megtanítottak, soha nem élt hősök tetein lelkesülni, a világon költői piros üvegen át nézni; míg hatalmas szomszédainkkal beszélni sem tudánk, saját hazánk legtanulságosabb történelmét csonkítva és ferdítve tanultuk, Erdély viszontagságos történetét még hírből sem hallottuk; égtünk tehát a vágytól, színről-színre látni az annyit emlegetett, annyit dicsőített isteni Olympost.
Avagy nem mászkálnak-e például az angolok is olyan hegyekre, melyeken soha az istenek nem mulatoztak, nem tördelik-e nyakukat az Alpeseken csupa hiuságból, hogy elmondhassák egykor: voltam a Monte-Rosén, vagy Mont-Blancon; miért ne kísértenők meg mi is ez úgyis csak vagy 8-9000 lábnyi híres hegy megmászását? Eldöntetlen ugyan, melyik volt kedvesebb az ős isteneknek: a thessaliai-e, mely Kataluzzo barátom méretei szerint csak 6112 p. láb, vagy emez, az úgynevezett bithyniai? - annak eldöntését hagyjuk a görögökre, vagy bölcs tanárainkra. Alkalmasint amaz volt a téli, ez a nyári szállás; nekünk elég volt tudni, hogy ezt is Olympnak hívták hajdan, míg a prózai török "Kecse-Dag"-nak - Kecskés hegynek - keresztelte; ezért elhatároztuk, hogy megmásszuk.
Július 10-én mi hatan: Rózsafi, Ruska, Várady, Velics, Wesselényi és én megfogadván két vezetőt, délelőtti 9-10 óra tájban megindultunk határozatunk végrehajtására.
Elláttuk magunkat egy napi eleséggel, egy pár fegyverrel, messzelátóval, s téli ruháinkat sem feledtük el nyergünk mögé felkötözni. Pár nappal ezelőtt esős-szeles idő volt, bizonyosan lehetett tehát rá számítani, hogy jó időnk leend; mi nagyszerű kilátással kecsegtettük magunkat. Öszvéreken és apró hegyi, ezen utat már sokszor megjárt lovakon mentünk. Az út igen sok helyt meredek, de mindamellett járható, mert a hegy alját borító erdőség fáját ezen utakon szállítják le, noha nem kocsin, hanem részint csak vontatva, részint apró darabokra szamarakra s öszvérekre kötözve.
A szőlőhegyeket elhagyva tölgy-, gesztenye- s dió-erdők között vezetett utunk; - lassanként elmaradoztak a gesztenyék s helyüket bükkfák válták fel; utóbb a tölgy maradt el, s a rengeteg bükkök között egy-egy sugár fenyő is kezdett mutatkozni. A völgybeli forróság kellemes tavaszi meleggé enyhült, utunk meg oly járt volt, hogy mindenütt mehettünk bátran lóháton felfelé.
Most egy nagy csorgó kúthoz értünk, mely itató vályúval van ellátva, - itt egy félórát pihentettünk, s erősen szuszogó barmainkat megitattuk. Ezt mindenikünk maga végezte - kivévén Wesselényit, ő leszállt öszvéréről s ahelyett, hogy zabláját kicsatolván ő maga megitassa, oda kötötte egy fához, csak később itatta meg egy hajcsár.
Midőn Wesselényi aztán ismét fel akart ülni, öszvére elkezdett makacskodni, két ízben is hozzá rúgott, s azon percben, midőn elvégre is ura lett és felült rá, hirtelen hátra fordult és térdét megharapta. Az egész úton mindenütt mutatta ezen öszvér, hogy gazdájára haragszik s alattomos bosszúálló módra viselte magát irányában.
Innen a komor fenyvesek régiójába jutunk. Utunk éles hegyormokon s itt-ott lejtős hegyoldalakon vezetett kígyózgatva egy meredek hegyhátnak hol külső, hol belső oldalán.
Némely pontról gyönyörű visszapillantás esett az alant terülő brusszai völgyre, másfelől be a belső meredek völgyek s ágas-bogas mély hegyszakadások zúgó vízesései s fekete erdei közé szinte borzadva tévedezett szemünk! Míg alant vidám madárzene tölté be a léget, itt csend uralgott s állati hang nem vegyült a távol mormogó patak s a vén erdő csendes ünnepélyes zúgásába.
Némely helyt, mintha egy ház tetején járnánk, nagy lapos rézsutos kőtáblákon másztunk felfelé, melyekbe a mindig egy helybe lépő öszvérek patkói lépcsőzetszerű feljárást véstek be. E helyek igen veszélyesek; nem elég, hogy e kőlapok felette simák és lejtősek, - még azonfelül egész felszínükön folytonosan víz folydogál s a kövek felületét síkos vékony agyaggal vonja be, mely a feljárást - e századok óta koptatott lépcsőzetek nélkül csaknem lehetetlenné tenné; szerencsére e helyek ritkák. Végre törpülni kezdtek a fák, s midőn a nap leáldozott, már csak két-három lábnyi magas fenyő cserjék mutatkoztak szanaszét. Még egy félórányit haladtunk felfelé meglehetősen vízirányos, kevéssé emelkedő fennsíkon s elértük éjjeli szállásunkat, egy rozzant - tetőnélküli - durva kövekből, mész nélkül összerakott kis házacskát, a fa zónájának véghatára mellett.
Ez elpusztult, leégett hajléknak semmi hasznát nem vehettük, s a szabad ég alatt kénytelenítteténk az éjet tölteni. Semmi se okozhat kedvetlenebb érzést, mint nyár közepén egy decemberi éj sivító, fagylaló szele. Magunkra szedtük minden ruháinkat, igyekeztünk törpe gallyakból egy kis tüzet is éleszteni, de mindamellett reggelig dideregtünk. S hogy a kellemetlenség teljes legyen, még elvesztettük ennivalónkat és borunkat, mit csak másnap hazatértünkben leltünk meg ismét, s éhen-szomjan fogvacogva hallgattuk a sakálok síró ordítozását s a fagylaló hideg szél zúgását egész éjen át.
A nap feljöttének szépségeit nem élvezhettük, homályos köd közepében valánk, melyből ujjnyi vastag dér és zúzmara rakodott le ránk s a gyér növényzetre, de hajcsáraink biztosítottak, hogy szép tiszta napos időnk leend. Az elvesztet s most megtalált eleségből reggelizve, s a jó idő reményétől kecsegtetve új erővel indulánk tovább.
Egy órányira haladtunk még lóháton, akkor elértünk az Olymp legmagasabb kúpja tövébe, itt le kellet szállani, a ló tovább nem mehet. Oly közel látszott a tető, hogy azt hittük, egy negyed óra alatt ott leszünk, de beletelt két óra is. A mászás rendkívül nehéz. Nincsenek ugyan sem oly szűk sziklautak, sem mély vízmosások, sem jégmezők s tátongó mélységek, mint a Mont-Balancon vagy a lomniczi csúcson, ellenkezőleg az egész alakzat s a láva-féle kőzet mutatja, hogy egy kihalt tűzhányó kúpja oldalán vagyunk, melyen a felmenetel nem annyira veszélyes, mint az egyforma meredek emelkedés miatt rendkívül fárasztó.
Az egész oldalt sűrű serteszerű fű borítja, mely félig-meddig mohához hasonlít, s oly tömötten lepi el a talajt, hogy a láb követ, földet nem is érez; tömegben ruganyos puha, de hajcsárunk állítása szerint a juh sem eszi meg; itt-ott szép sötét kék, ujjnyi vastag, de földön ülő harangvirágokat, foltonként haragos zöld levélkéjű, igen szép Leander-alakú és színű virágbokrokat, fehéres és testszín sárga gyapárt, s egy piszkos szürkehátú, fehérhasú kis madarat, a havasi pacsirtát találtuk mint e zord vidék állandó lakóit.
Kétségkívül a ritka levegő is okozza, hogy az ember nem bír száz lépést haladni megállapodás, pihenés nélkül, s különösen, hogy még a pihenés sem üdítő, úgy hogy erős elhatározottság s lélekerő kell hozzá, hogy az ember innen vissza ne forduljon. Végre mégis reggeli fél tízkor fenn valánk a tetőn.
A kilátás nagyszerű. Alant köröskörül a hegyek törpe földhullámoknak látszanak, melyek közül meg sem lehet különböztetni, melyik kisebb, melyik magasabb.
A brusszai széles völgy mint egy zöld szalag húzódik keresztül a jobbról-balról kerítő barnább hegyek között. A Márványtenger nagy része oly tisztán kivehető, mint egy nagy földabroszon; - kékes, zavaros köd, melyen keresztül egyes fehér, fénylő pontocskák csillognak, mutatja a távol Konstantinápolyt; Nikodemia nem látszik, de jóval beljebb jobbra egy fehér fénylő csík a nagy nikodemiai tó tükrét tünteti fel délibábként. Keletre és délre az egész vidék csupa hegy és erdő s különös, hogy míg a legközelebbiek törpék s laposaknak látszanak, a legtávoliabbak megtartják azon alakjukat, minőknek őket alant tekintve ismerjük.
Itt fenn is az a pázsitszerű növényzet van, a köveket laposon terjedő moha fedi s a hasadékokból finom fűszálak és virágocskák nőnek ki, pedig alattunk a naptól ritkán látogatott mélyedésekben jégkemény hó csillog úgy összesűrűdve, hogy a tetemes magasból rá dobott bomba-nagyságú kövek csendülve pattannak fel róla, s mint sima jégtáblán nyom nélkül zuhognak alá a mélységbe. Törpe mutatványai ezek a félelmes gletsereknek. Ezek itt a brusszaiaknak természetes jégvermei, hetenkint feljő egy-egy karaván 20-30 szamárkával s jéggel terhelve tér meg.
Lemenetelünk sokkal nehezebb volt. Míg az ember felfelé haladt, közel van szemei előtt a szilárd talaj, de lefelé hajmeresztő meredekeknek tetszenek az utak, s a jobbról-balról tátongó feneketlen völgyek szédítő borzalommal töltik el; mindnyájan gyalog jöttünk le, kivévén Várady Józsefet, ki azt mondá, hogy ő huszár volt, ő nem jár gyalog, míg lova van, és ha a nyaka törik is, megmutatja, hogy ahol egy ló le bír jönni, ő is el bír rajta ülni.
Bámulatos is e lovak ügyessége és vigyázása, a legsimább síkos kőlapokon erősen megmeresztették lábaikat s csúszva mentek le néha 2-3 ölnyi darabon botlás nélkül; a keskeny utakon pedig a veszedelem teljes tudatában, vigyázva lépdeltek apró patáikkal egymás nyomdokába s öntudatosan kissé a hegy felé dőlve. Este szerencsésen haza értünk, Váradynak se lett semmi baja.

 

A belzettek szabadon bocsáttatása
(A kiszabadultak - Az utazás - Találkozás Kossuthtal s Kossuth tanácsa - Kossuth diadalútja - Ács Gida költeménye)

Amint szomorú tapasztalásból tudjuk, az európai kabinetek a muszka interventiót nem gátolták meg; szerintök Ausztria fennállása az európai egyensúly fenntartásának conditio sine qua non-ja, s ebből következőleg Pulszky, Teleki és Szalay országos küldötteink, mint ilyenek, sehol még csak kihallgatáshoz sem juthattak. S míg egyfelől a hatalmak a muszka interventiót megengedték, másfelől midőn a tömeges üldöztetéseket, legyilkoltatásokat legalább emberiség szempontjából meg kell vala gátolniok, akkor meg a non interventio elve szerint nem szóltak hivatalosan ellene s így mintegy szentesítették azt.
Tudjuk, hogy mindjárt 1849. szeptember elején, tehát alig egy pár héttel az emigratió török földre menekülése után, Titoff és Schwarzenberg a lengyelek és magyarok kiadatását sürgeték, sőt ultimatumot adván be, a diplomatiai egybeköttetést megszakították a portával. Ez kritikus állás volt Törökországra nézve, s nem tudni, ha 1854 helyett ekkor meri vala Miklós cár megtámadni a kész ürügy alat török szomszédját: vajon nem Konstantinápolynál állapodott volna-e meg, mire az európai zilált viszonyok miatt valaki segítségére jöhet a beteg embernek?
Kibe bízhatott a török? Ausztria magát is alig bírta fenntartani; Poroszország mindig azt szokta tenni, amit cár szomszédja tesz; Franciaország mindig azon tehetetlen állapotában s zűrzavarában volt már ekkor, mely aztán a köztársaságból a császárság karjaiba dobta. Nem volt tehát más, mint Anglia. Kétlem, hogy egy maga Anglia elegendő erőt bírt volna előteremteni Miklós cár ellen, hisz 1854-ben hárman is alig bírtak vele; de Miklós habozott, félt az angoltól, ki bár maga a muszka ellen síkra szállani aligha bírt volna, az bizonyos, hogy a törököt biztatta; és míg így Ali pasa egyfelől kiadatásunkat megtagadta, másfelől Palmerston, illetőleg Anglia követei Bécsben és Szt-Péterváron tiltakoztak keményen, - és határozottan a török mellé álltak.
Hogy pedig egyúttal a szándék komolysága felől is meggyőzze e fennen követelőket, az angol kormány a földközi tengeri hadat a Dardanellákba berendelte. (November 4. 1849.) Ezért köszönet Albionnak, ez mentett meg bennünket a kiadatástól.
Ekkor találták ki Bécsben az 5 esztendőre való belebbeztetés eszméjét. Némi vonakodás után megtörtént az is, de a török bízva már szövetségesében, legfeljebb 1850. végéig, míg majd, úgymond, a rend Magyarországon ismét helyreáll, ígérte főbbjeinket letartóztatva őrzeni. 1851. június 9-én érkezett Konstantinápolyba a később miniszterré lett Rechberg, mint rendkívüli követ s újra követelte az 5 évi letartóztatást; hanem Ali pasa, dacára Schwarzenberg goromba föllépésének, azt felelte, hogy Magyarországon csend van, Törökország nem tömlöctartója Ausztriának s ő szeptember 1-én szabadon fogja azon letartóztatott urakat bocsátani.
1851. év szeptember 1-től szeptember 7-ig tartott a szabadon bocsátott belzettek útja Kiutahiától a gömleki kikötőig; 9 falun vitt át, u. m. Szaidi-Omer, Dobruga, Bazardsik, Kursunlu, Jenigöl, Akszu, Kesztene, Szuszullu és Kel-Hasszán; a névsor ugyanaz, mint a már közlött, Batthyányi Kázmér kivételével, ki Brusszát útjába ejté, sőt ott is maradt és csak 14 nap múlva utazott el Franciaországba, hol aztán állandóan letelepedett egész haláláig.
Gömleken két napot töltöttek s itt csatlakoztak még az előbbiekhez: Lemmi családostól, Beriggi, Siegel és Miklóssy, itt ültek 8-án a Mahbiziz Szururi török gőzfregattera, mely 9-én szállítá át a Dardanellákon, áttévén 10-én az Archipellagusban horgonyozó 800 lóerejű Missisippire, mely amazt nagyság, kényelem s ellátás tekintetében sokkal felül múlta. - Szeptember 12 és 13-án Smyrnán állomásoztak, most már mint szabad emberek fedezet nélkül járhatván be a várost. Az öreg Cseh Imre fel is használta az alkalmat és szolgájával, Nagy Józseffel búcsúzatlan ott maradt, s nem sokára Konstantinápolyba jött vissza, befejezni zaklatott pályáját ott, hol ifjúságát mint egykori janicsár töltötte volt. 16-án reggel horgonyt vetettek a syrai kikötő előtt, csak vizet vet be hajójuk, s innen Serpho, Antimiló, Miló és Falconéra szigetek mellett el, megkerülték 17-én a Moreai félszigetet, 18-án délután feltűnt a láthatáron Calabria partja; 21-én a Speziai öbölben állapodtak meg, a fedélzetről távcsövezve a kis fehér házikót, hol Byron tölté csöndben visszavonulva napjait és a régi váracsot, melynek 60 embere dacolt az angol flottával s csak becsületes feltételekkel adta meg magát. - Másnap az olasz ifjúság és a nálunk szolgált gr. Monti tisztelgetek Kossuthnál s a tisztelgők közül egy tengerész ifjú Kossuth Ferinek, a K. nagyobbik fiának, Washington életét nyujtá át e szavakkal, "olvassa ön és kövesse". - 26-án vetetek horgonyt Marseille előtt. Mielőtt azonban tovább követnők őket, szabad legyen visszatérnem Brusszára az ott lakó jelentéktelen apró emberekhez, a néphez.
Mi négyen: Várady, Rózsafi, Wesselényi és én Gömlekre utazánk főbbjeink jövetelének hírére azon szándékkal, hogy velök Amerikába menjünk. - Kossuth azon előzékenységgel fogadott, mellyel ő mindig elbűvölte az ifjúságot és népet; megdicsért, hogy mesterséget tanultunk és nem estünk kétségbe; biztatott, hogy legyünk kitartók és csüggedetlenek, s reméljünk hazánk sorsának rövid időn jobbra fordultában. Magával vinni azonban nem akart, azt mondván, hogy értelmes ifjú emberekre nagyobb szükség van Törökországban, itt legalább közelebb vagyunk s az első felhívásra azonnal előállhatunk, bízom az Istenben - úgy mond - hogy nem sokára! E szavak, talán Kossuth maga sem gyanította akkor, négy ifjú embernek dönték el életök sorsát! Ki tudja, mi lett volna belőlünk Amerikában? Szinte lehetetlennek tartom, hogy annyi kitartással s becsületes csüggedetlen szorgalommal többre ne mentünk volna az ifjúi tevékenységnek nyílt tért engedő Amerikában, mint a roskadozó s minden életbölcsességet tétlen heverésben kereső beteg Törökországban. Hanem a Kossuth szava oraculum volt s hogy ne hittük volna mi, hogy hazánknak rövid időn szüksége lesz karjainkra, mikor ő maga is, angliai beszédei után ítélve, azon reményben volt, hogy az ottani közvélemény által a parlamentre s ez által a minisztériumra oly módon hathat, hogy ezek politikáját hazánkra nézve kedvező irányúvá fordíthatja?
Maradtunk tehát, és azon a kis gőzösön, amely a török kormánybiztost ide hozta vala, vissza is utaztunk Konstantinápolyba ugyanaz nap, melyen a belzettek a török fregátton elmentek Gallipoli felé.
E hajó álladalmi kis posta gőzös volt, s Kossuth felkereste kapitányát, hogy miután úgy is üresen megy vissza, vigyen el bennünket, s mégis e török hivatalnok, mikor Konstantinápolyhoz közeledtünk, mindenikünktől hajóbért követelt s addig el nem eresztett, míg úgy szólván utolsó filléreinkig minden pénzünket oda nem adtuk.
Itt ismerkedtem meg a szerencsétlen May alezredessel, ki innen aztán egyenest Magyarországba ment, de ott elfogatott s vádoltatott, hogy a Goslar Julián által Galicziában éleszteni célba vett felkeléssel egy időben Magyarországban forradalmat akart előidézni. Ez később magát börtönében Bécsben, szalmazsákjának meggyújtása s önmegégetése által végezte ki.
Rózsafi szerencsésebb volt; ez kétszer járta meg Magyarországot s vitt üzeneteket és híreket, - erre azonban visszatérendek, most kísérjük el kiutahiai főnökeinket amerikai útjokon.
Marseilleben szept. 26-án felszólítá Kossuth a prefectet, hogy ő nehányadmagával Párison át Angliába óhajt utazni, szíveskedjék láttamozni útlevelét; ez azonban nem mervén egyenes feleletet adni, sürgönyöz Párisba utasítás véget. Ezalatt Kossuth beszáll a Hotel des Ambassadeurs-be, ott várandó be a feleletet. A felelet 28-án jött meg, még pedig tiltólag; a ravasz, előreszámító elnök jól tudta, mily jó néven veendik a mi ellenségeink a Kossuth kiutasítását, de félt is az elhírhedt "demagógot" érintkezni hagyni a még nem eléggé megzabolázott, lázongó kedélyű francia néppel, s nem ok nélkül, mert már egyszerű híre izgatottságba hozta egész Marseillet, s midőn kiutasítatva elhagyta a vendéglőt, már a nép hurrái és éljenzései közt szállott hajóra, este pedig a rendőrség tilalma dacára csolnakok csoportja lepte el a kikötőt, fáklyás zenével tisztelgetek, mit Kossuth oly gyújtó beszéddel köszönt meg, hogy a lelkesedés félelmes alakot öltöt, s akadt ember, névszerint egy Longueville nevű varga, ki vízbe ugrott, s felmászott a hajóra, hogy a híres népvezérrel kezet szoríthasson. Maguk a republicanus amerikai hajós tisztek megrémültek a beszéd hatásától és Long kapitánynak azt írá másnap az amerikai consul, hogy induljon minél előbb, mert Kossuth compromitálja az amerikai lobogót.
Október 5-én három órakor Malaga, este 10 órakor pedig Gibraltarnál voltak, s itt vetettek horgonyt. Kossuth híre itt is megelőzte őt, s a helyőrség tisztikara 6-án egész díszben tisztelgett nála és segédével, Ihásszal együtt vacsorára hívta meg, amit Kossuth el is fogadott, - itt már más hangon áldomásozván, mint a marseillei, még névleg republicanus franciák előtt. - 15-én elvált Kossuth az amerikaiaktól, a Madrid nevű angol gőzösre szállt családja, Ihász, Karády, Török és Lemmi kíséretében, a lengyelek közül is 4 követte példáját, s míg a többiek folytatták útjukat az Atlanti Óceánon, addig ő a part mentében Angliának tartott. 16-án megnézték Cadixot, 17-én Lissabont, hol ismét hivatalos és magán tisztelgésekkel halmoztatott el, mintha uralkodó fejedelem lenne.
A világ rég elfelejtette volt, hogy van magyar nemzet s a hosszú európai béke után óriás harcunk bámulatot gerjesztett; mindenki égett a vágytól színről-színre látni azon embert, ki vezére volt e halhatatlan küzdelemnek.
De másfelől a nép, különösen az angol nép közvéleményét semmivel sem tehete volna Napoleon Kossuthra nézve kedvezőbbé, mint az átutazhatás megtagadása által. Égő kíváncsisággal várták láthatni azon embert, kinek legyőzésére két nagy hatalmasságnak kellett egyesülni; ki miatt majd európai háború tört ki, s kitől a grande nation kormánya, az angolnak e veszélyes vetélytársa is félni látszott.
Midőn Kossuth október 23-án megérkezett Suthamptonba, oly lelkesedéssel s ünnepélyességgel fogadtatott, minőnek alig van párja. A polgármester és Pulszky mentek eléje a hajóra s midőn Kossuth a népet azon elragadó szónoklattal üdvözlé, mely uralkodik az idegen nyelv nehézségein is, - oly dörgő hurráhkal fogadtatott, minőt soha, még Magyarországon sem aratott. A látni vágyók sokasága oly mérhetlen lőn, hogy kénytelenittettek a kocsiból kiszállani. Kossuth angol és amerikai útja egy győztes vezér diadalmenetéhez hasonló inkább, mint egy menekült bujdosásához. Londonban október 29-én hívta meg a londoni polgármester, s azon fogadtatás, melyben részesíté, ha szívélyességében nem is, de fényben és nagyságban minden eddigit felülmúlt. - Így nyilvánítá a világ legelső és szabad nemzete részvétét azon nemzet iránt, melyet a szuronyok százezrei megdönthettek, de amelynek az önzéstelen elfogulatlansággal nyilatkozható közvélemény s a részrehajlatlan történelem igazságot szolgáltatnak.
Kossuth ez időben temérdek beszédet mondott, még pedig legtöbbször minden előkészület nélkül, s míg egyfelől a "king of eloquence" névvel tiszteltetett meg, másfelől bírálgatói politikai ábrándozónak s Amerikában republicanus, Angliában royalista - következőleg ingatag politikusnak nevezték el. Sajnos, hogy a legcsípősebb bírálatok magyarok tollából folytak s inkább irigykedő pártszellem sugalmazásai, mint hideg megfontolás komoly szavai voltak.
E fejezetet Ács Gidának kiutahiai búsongó versével tán leghelyesebben zárhatom be. Néhány versszakát, az emlékezet okáért, ide iktatom:

Az ősz borong hon síkjaid felett,
Elszállanak zarándok darvaid;
Kémli szemem, de nem találja fel
A légi vándorok csoportjait.

E bús vidék felé nem jönnek ők,
A száműzöttnek hírt nem mondanak,
Az őszi szél, az őszi fellegek
Nem a szép hon felől szállonganak.

Csak néha jő kibujdosó magyar
Átszökve a határ veszélyeit;
Szeretve látjuk őt - de könny között,
Látása minket könnyre keserít.

Nem hozza kedvesink üdvözletét,
Nem hozza, mit szívünk óhajtana,
Öröm hírét, hogy végre újólag
Virágozásnak indult a haza!

Halált beszél! hősek végnapjait,
Bitót, osztrák bakók gúnykacaját,
Szól rabbilincsről, melyet szabadok
Lábára a trónnak kegyelme ád.

Elmondja, a jobbak vészek között
Erdők homályin mint lappanganak,
Míg vérebek szaglálnak nyomain
Az üldözött vad bujdosásinak.

Elmondja a zsarlás ezer nemét,
A szenvedő nép tenger kínjait,
S a gyász szavaknak minden egyike
Vérző szívünkön új sebet szakít.

Az átok, ínség oh! e nemzeten
Meddig marad még érdemetlenül?
E gyötrelem, e kín az üldözők
Fejére vissza haj! mikor kerül?

Jövend-e kor, midőn a szent jogok
S a nyomva volt népeknek Istene
Büntetni kél, s előtte porba hull
A szent szabadság minden ellene?

Jövend-e kor, midőn a nemzetek
Egy hálaáldozatra gyűljenek
S öröm tüzet, az összetöretett
Trónok hasábiból gerjesszenek?

Jövend-e kor, midőn feledve lesz
A fájdalom, melyet kiszenvedénk;
Mondhatjuk-e még: hála néked ég,
Él nemzetünk - miénk a hon, miénk!

folytatás