Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A MAGYAR EMIGRÁCIÓ A KELETEN

ÍRTA
VERESS SÁNDOR
MÉRNÖK

Budapest, az Athaneaum R. Társ. kiadása, 1878

ELSŐ KÖTET (3)

 

A konstantinápolyi menekültek
(Az emigráció névsora - Az öngyilkosok)

Mint említém, ismét visszatértünk tehát Konstantinápolyba, s amint Magyarországnak leggyászosabb évei voltak 1851-től 55-ig, úgy minekünk is ez legunalmasabb, reménytelen korszakunk.
Sokan még utólagosan is elmentek Amerikába, noha ott sem igen kínálkoztak aranyhegyek; mások, mint Splényi és Berzenczey ott sem állapodtak meg, hanem a roppant Ázsia ősnépei közt bujdoklottak; néhányat török szolgálatban Afrika legforróbb részére, Jemenbe küldött a porta, nem is említve a bagdadiakat és aleppoiakat. Néhányan Kairo- és Alexandriában telepedtek le, Perzsiába csak egy-kettő ment, mint szintén Spanyolországba is tudtommal Czecz tábornokon kívül senki; Ausztrália sem maradt látogatatlanul s így bátran elmondhatjuk, hogy a föld minden részeibe széthányt bennünket a zivatar, s eloszlottunk mint nemzetünknek mind meg annyi apostolai mindenhova, hol a kormányok megtűrtek bennünket.
Talán legszámosabban valánk mégis Konstantinápolyban, kivált miután Omer pasa, a bosnyák felkelés leverése után, az előbb Oláhországban gyűjtött magyarjait is Konstantinápolyba küldé november elején 1851-ben.
Midőn a törökök 1849-ben ismét kihúzódtak Oláhországból, Omer pasa egy zászlóaljnyi, többnyire magyar önkéntest toborzott ott össze, azon ígérettel, hogy az izlam hitre térés kötelessége nélkül, katonai szolgálatot tegyenek 4 évig, akkor aztán földet fognak kapni letelepedhetés végett. Egyfelől ez ígéret, másfelől a bejövő muszkáktól aló félelem, a Magyarországban való üldöztetés s besoroztatástól rettegés, és végre annak híre, hogy a törököknél úgyis egész zászlóalj honvédek vannak: seregestől gyüjté zászlóalja alá a Bukarestben is nyugtalanított erdélyi székely ifjúságot.
Alig lőnek organizálva s török tisztek alá beosztva, azonnal a bosnyákok ellen indíttattak, s ott nem mondom ugyan, hogy a harc kimenetelére döntőleg hatottak, de bizonyosan ép úgy megállták helyüket s megtették kötelességüket, mint a legjobb török csapat. Midőn azonban a harcnak vége lőn, mindent elkövettek velük, hogy őket az izlam felvételére rábírják. De itt is az következett be, mint Viddinben; míg a kisebb rész, talán egy hatoda az egésznek, csakugyan áttért, a többi makacsul ragaszkodott előbbi hitéhez, s Omer pasa ígéretére hivatkozott. Végre sem tudtak velük mit tenni, feloszlatták; az áttérteket besorozták különböző ezredekbe, a többit szélnek ereszték. Minden légiónak ez a sorsa, mégis akad rá ember! Legnagyobb része visszament aztán megint Oláhországba és Erdélybe, néhányan azonban itt maradoztak Konstantinápolyban, vagy szanaszét Törökországban, egy századnyit éppen Damaskusból vet ki saját kívánatukra az osztrák consul s hazaszállíttatá, hol hihetőleg besoroztattak újra.
Ezen, benn szabaddá lett ifjaknak nagy része mesterember volt és keleten a jó mesterlegényt jobban fizetik, mint bárhol; - más része otthon vagy Bukarestben is cseléd volt s ilyen állást is csak tudott magának találni mindenik; még mindig legelhagyatottabb helyzete a Sumláról jött művelt osztályhoz tartozóknak, az Egressy "népé"-nek vala. - Én magam kezére kezdtem dolgozni, legtöbbnyire honfitársaim számára, és mivel ezen mesterséget soha nem tekintettem másnak ideiglenes életfenntartási eszköznél - s azok, akiknek dolgoztam, barátaim, szenvedő társaim voltak: munkám árát oly olcsóra szabtam, hogy mint legény is kaphattam volna másutt hasonló, sőt magasabb bért is; - de én nekem jól esett, hogy részint ezeken könnyíthettem, részint Wesselényi s néha Onaga, Kövér Károly és a kis Takácsnak, kik mellettem legény-módra dolgozgattak, szintén kenyeret adhattam.
Őrhalmi József és Nogel István a szultán kertjében kertész-segédkeztek; Sipos pedig és mellette Tiszay Dániel Fuad pasánál találtak hasonló foglalkozást; hallom, hogy Sipos ma az egyptomi alkirály szolgálatában van.
Velics Károly előbb egy kis patikácskát nyitott, maga mellé vévén tanítás véget Hágen Ignácot is; később Velics lassanként megnagyította gyógyszertárát s takarékossága által néhány év alatt tetemes vagyont szerzett össze, üzlete máig is fennáll, - Czakó vette át. Volt volna még egy gyógyszerészünk: a nagy szakállú Horváth, de ez semmiképp sem boldogult jó mesterségével.
Rényi Károly mérnök részint festészettel, részint és legtöbbet szobafestéssel kereste kenyerét.
Vavrek, szintén mérnök, kifogyhatatlan volt az újabb-újabb gép- és vegytani találmányokban s osztozott azon szerencsétlen sorsban, mi rendesen az új dolgok feltalálóinak szomorú osztályrésze, - pénz hiánya miatt vagy eladogatta találmányait potom árért, vagy nagy nehezen szerzett keresményét újabb-újabb mintagépek készítésére fordítá s e mellett a mindennapi kenyér is sokszor hiányzott házánál.
Pócz Ferencz egy mindenbe kapkodó francia orvos, Nicod mellett segédkedett. Alig van olyan mesterség, amit a francia sorba ne próbálgatott volna. Készített léggömböket és másféle gyermekjátékokat, majd gyertyát és szappant, azután vasöntödékhez való szénport, majd lakkot, szivarpapirosat, és gyufát - s isten tudja mit? - Pócz mindezeket gyúrta, gyártotta s bár a családnál tisztességes ellátásban részesült, mégis tán legboldogtalanabb lett közöttünk annyiban, hogy lekötelezettnek érzette magát, többé e családot el nem hagyta, annak nyomorait is magáévá tette és nem bírt többé önállóságra vergődni, - tán még most is ott van velük Párisban. Ennek a Nicodnak van egy fia - Louis; ez tökéletesen megtanult közöttünk magyarul, s egy általában elmagyarosodott.
Szarka László Munkácsinál csizmadiáskodott, Szabó József kovács lett, de se egyik, se másik önálló mesteri rangra felvergődni nem bírt, - még pedig Bacchus imádása miatt.
Kun Albert szintén szabólegénykedett, most kereskedő.
Gojnár és Donáth az olajtermelés és kezelés mesterségét tanulták meg.
Dempwolf, hogy a török orvosi akadémiába bejuthasson, renegált és most orvosi tudományokat hallgat. Négy év alatt kitűnően elvégezte a tanfolyamot, s egy pár évi gyakorlat után tanárrá s kórházi orvossá neveztetett ki ugyanott.
Szilágyi Dániel éjjel-nappal tanulgat, s mivel a házi inasi állás több szabad időt enged neki, mint a mesterség, inkább inaskodik Wageman porosz katonai mérnök mellett, ki egyébiránt igen felvilágosodott ember, s fel tudja fogni, hogy egy művelt fiatal emberrel, ha mindjárt cselédi állapotra szorult is, annak műveltségéhez mérten kell bánni.
Balog még mindig 6 van, nem számítván az Aleppóba ment öreg Balogot és fiát, ezeket a csintalan nép különböző eredeti gúnyos melléknevekkel ruházta fel s e neveket már úgy megszokta mindenki, hogy nem is tudjuk másként, melyikről van szó s én magam is anélkül, hogy bármelyiket is meg akarjam itt vele sérteni, kénytelen vagyok e gúnyneveik alatt tenni róluk említést.
1. Góbé Balog, derék, művelt, becsületes székely fiú, most egy harkői gőzmalomban molnár, s tanulgatja a gépészetet; a góbé nevet nem igen szerető székelyek bolond Balognak is csúfolják; de a becsületes Balog név jobban megilletné, mert bolondsága abból áll, hogy nagyon becsületes, hiszékeny s ép azok csalják ki pénzét, kik köszönetül bolondnak nevezik érette - szülőföldijei.
2. Isten Balogh (így neveztetett majd övig érő nagy szakálla miatt) borbélyságot tanult s ő az emigració borbélya és foghúzója, csak magamagát nem beretválja.
3. Czirmos Balog, egyike Konstantinápoly leghíresebb lóhajtóinak s úri kocsis egy pasánál Skutariban; iskolázott ember, de egy kissé betyáros, miről tán nem tehet, levén szalontai születésű.
4. Csapkin Balog, e szó törökül pajkost jelent, s e kifogyhatlan jókedvű, egyszerű és cselédkedő, de senkinek nem vétő fiú legtalálóbban nyerte nevét.
5. Pogány Balog, pogány káromkodásairól neveztetett így.
6. Fekete, vagy Amerikai Balog, őt tulajdonképpen még ez évben nem leende szabad megemlítenem, mert még ekkor Amerikában volt, de már sort vettem a Balogokon, azért ugrottam vele vissza. A krimi háború után jött ismét Európába, ide Konstantinápolyba, s itt fényképészeti csarnokot nyitott, mi által eléggé megmondám műveltsége fokát. Becsületes, jó ember, de kissé yankeeskedik, mit azonban tán üzlete emelésére kénytelen tenni.
Folytatom s befejezem ismertetésemet az emigració egyes tagjairól.
Figyelmesy és neje csak vendégeknek tekinthetők Konstantinápolyban, ellenben Kiss Tóni volt alezredes 1856-ig, vagy 1855. végéig csaknem állandóan itt lakott.
Frank, volt osztrák tiszt, jelenleg festő, finom művelt modorú, szeretetreméltó ember, nem mondhatni ugyan kitűnő művésznek, de nagy könnyűséggel fest és műveiben a hasonlat s kifejezés félreismerhetlenek. Megbízása folytán haza utazott, s ámbár a rábízott iratokat idején megsemmisíthette s így politikai újabb fondorlatot nem süthettek ki rá, mégis négy évi börtönre ítéltetett, de nem tudom, kiülették-e vele, vagy kegyelem útján engedtek el belőle egy párt.
Kanizsay András, volt tanító és 88. zászlóaljbeli főhadnagy, egy várnai beynek Szoszopolis melletti nagy jószágát kezelé mint tiszttartó, és ugyanitt adott még alkalmazást Bakó Péter és Steinnak s egy-két szegényebb menekültnek; később szomorú véget ért, mit azonban alább külön adandok elő.
A két Várady, kik közül József szerencsétlen véget ért, amint alább előadandom, a másik azonban mindvégig köztünk maradt, s művelt modora és becsületessége által közkedvességben állott.
Nagy Károly a leggavallérabb mindnyájunk közt, mert ez tanult már otthon olyan művelt mesterséget, mely itt is kelendő, nevezetesen művészileg biliárdozik, s az á la guerreben veri az olaszokat a café di teatróban, s ebből keres annyit, hogy megél könnyedén, gondtalanul.
Dulf Károly gyógyszerész és neje rendkívül visszahúzódva élnek Sámuel kovács házánál, látszólag foglalkozás nélkül, talán magukkal hozott pénzecskéjükből.
Dercsényi István egyike az emigració legeredetibb tagjainak. 1849-ben guerilla-főnök volt és vértörvényszéki tag, amiért is halálra ítéltetett, s részesült az in effigie felakasztatás dicsőségében, még pedig - ami keveseken történhetett meg - szemtanúja volt a végrehajtásnak is, mint zsíros ingű, befonott hajú kondás. Ugyanezen incognitóját használta menekülésére is, kihajtott néhány darab sertést Oláhországba - talán éppen a magáét - s onnan átvergődött Törökországba. Mivel pedig jószágait atyailag confiscálták annyira, hogy még nejének és leányának a szokásos tartási összeget sem adták meg: itt ismét incognitót ölte magára, de már most, mint német szegény legény Schmid név alatt, és ez az ember tovább egy évnél szolgált mint udvari cseléd egy örmény kereskedőt, hordta hátán a kosarat a szakácsné után a piacra, fát vágott, vizet hordott mindaddig, míg anyjától némi segélye érkezvén, szégyen nélkül bemutathatta magát mint Dercsényi István. Különcnek nevezhetjük, egyébiránt alább még foglalkozandunk vele. Hanem vasember volt ez, amilyen kevés terem.
A két báró Diószeghy fiúk közül egyik hamarosan haza ment, de a kisebbik jó darabig velünk tűrt; szülei azzal akarták megtérésre erőszakolni, hogy nem küldtek neki pénzt, de ő beállott kocsisnak és megmutatta, hogy még azért nem hal meg az ember, ha báró létére lovat vakar.
Amilyen nemes önmegtagadással viselte sorsát Dercsényi, épp oly zúgolódással a volt enyedi diák Borza Áron; amaz földesúr volt, ez lett volna talán falusi pap vagy kosta, és mégis minő különbség! Borza kocsiskodni volt kénytelen, s midőn a lovakat takarította, óra hosszat elmormogott: "Na Kossuth! mért nem jössz ide, hadd adnám kezedbe ezt a ganéjos lapátot! könnyű az országot cifra rongyokkal felbolondítani, aztán mikor baj van, megszökni! - most 4 lovas hintón járnék, tiszttartó volnék, nem ennek a barom örménynek barmait vakargatnám!" stb. Ezekért aztán kapott is tőlünk annyi csípős gúnyt, hogy élete még keserűbb lett tőle, s örült, hogy Gál megbízásából távozhat közülünk.
Czecz, nem a tábornok, ki Spanyolországba ment, de ennek egy rokona, abban bízott sokáig, hogy mint örmény származásút, ki még e nyelvet erdélyiesen beszéli, itteni örmény hitrokonai majd valami jövedelmi forráshoz juttatják; de bizony hiába örménykedett ő, hiába várt, utoljára is Konstantinápoly egy eldugott zugában félig cseléd, félig udvari tiszti állomást fogadott el egy török efendinél.
Hasonlóan járt rokonaival a nagy Takács is, ez ugyan nem szorult cselédkedésre, de bár örmény asszonyt vett el itt, rokonaitól meghalhatott volna éhen is.
Szalánczy Domokos a pékséget tanulta meg, s előbb a ge ialis, de vállalataiban kapkodó Flamm, majd utóbb a Hámory Ede sütődéjében gyártotta a szarvasokat szép aradi lisztből.
Két rokona és földije: Csiha Farkas és Gábor nehezellvén a mesterségtanulást, cselédkedtek.
Hasonló sors jutott két volt n.-váradi diák s 55. z.-aljbeli őrmester Gergely Elek és Fircsának.
Hágen Ignácz, német neve dacára a legtúlzóbb magyar, darabig a Velis gyógyszertárában tanulgatta a gyógyszerészséget, utóbb az öreg b. Orbán kisebbik fia, Ottó nevelője lett; utóbb majd visszatérendek életleírására, most megemlítem röviden, hogy idejét, mint nevelő, ön-nevelésére is sikeresen használta fel, mert majd minden európai nyelvet megtanult; mi mindamellett nem óvta meg őt attól, hogy Pesten 1867 után majdnem éhen halt, s utoljára is semmi hivatalt nem kaphatva, újra kivándorolt, és most Szulinán tolmácskodik.
Oroszhegyei Samu nem lakik itt köztünk, de Törökországban van, többet azonban felőle nem tudok.
Püspöky Károlynak van a legjobb mestersége, emellett legalább nem éhezik meg, szakács, de meg is látszik rajta, ő a legkövérebb az emigrációban.
Csanády hölgyével együtt orvosi, értsd kuruzsló művészetet folytat, úgyszintén Tar.
Van még egy ilyen doktorunk, elfeledém nevét, ki Kossuth rendeletére sebészi vizsgát kellett hogy tegyen Viddinben, de a vizsgáló dr. Fontana azt bizonyítá róla: ex chirurgiae nihil, barbitonsuraequae modo mediocri gradum meritat.
Van azonban két okleveles orvosunk is: Dombory és Kalmár, s ez mindenesetre a leguniverzálisabb mesterség a világon; - ezek tán a kannibálok közt is megélnének - ha patika volna.
Asztalfy Kristóf, volt honvéd százados, megtanulta a támlásságot, eleintén azonban a Gál és Makk borzasztó emberei közé tartozott.
Legelől kellett volna tennem az éppen említett Gál Sándor tábornokot és Makk-ot, hisz mindenik azt hitte magáról, hogy egyedül ő menti fel a hazát jelen igájából, de annyira kerülte a közéletet mindegyik, hogy aki titkos működésükbe beavatva nem lőn, az jóformán nem is ismerhette őket; laktak, vagy legalább Gál lakott darabig a házasságáról híressé lett:
Matta Edénél, ki most házat bérelve azt egyes szobánként kiadogatja, lakóinak kosztot is ád, s abból élősködik, híven engedelmeskedvén magánál mind testileg, mind lelkileg erősebb amazoni feleségének.
Tótfalusy pedig elvett egy életre való munkás özvegy asszonyt, előbb egy kis vendéglőt, majd nagyobbat nyitott, és ma a hotel de Pestet tartja.
Bányászaink is vannak: Szilberlajtner és Szász; 1846-ban az osztrák kormány küldte őket a porta kérésére, 48-ban haza siettek, s Szilberlajtner mint mérnökkari tiszt Temesvár alatt küzdött; most itt vannak megint, de már nem alkalmasak régi helyük betöltésére, tán mert nem hivatalosan küldettek. Szilberlajtner el is ment Szerbiába, Szász meg renegált.
Hámory Ede valamivel később érkezett Oláhországon át, s elvette a szép Knall Marit, s ha nem is egyenesen, de közvetve e lépéséből következtek szenvedései, melyek e jólelkű művelt fiút utóbb a sírba vitték.
Bangya és Királyt is ideszámíthatnám még, - bár később jöttek ide - mivel ezek egészen velünk éltek mindaddig, míg furfangos útjaik másfelé nem vezeték őket, miről alább leend szó.
Nagy dicsérettel teszek említést egy öreg huszárról, Asbóth Jánosról, ki nem volt ugyan tulajdonképpen iskolázott ember, a forradalom előtt jómódú földmívelő volt Rékáson, de közelismerést vívott ki megingathatatlan kitartása és hazafiui buzgalma által. Itt cselédkedett, pedig otthon háza, földje volt s 60 év felé járt, mégis amnestiával hazatérésről még csak hallani sem akart. "Karddal jöttem ki, karddal megyek haza vagy sehogy", ez volt jelszava.
Legsúlyosabb sorsa van mindnyájunk közt az egykori erdélyi rendőrfőnök Dobokay-nak. Öreg embernek nem lehet már gyalupadhoz állani, vagy lovat vakarni mint nekünk, s egy magának is nagy gondot adna a megélhetés, hát még egy terjedelmes - családnak? Januárban folyamodott a szebeni katonai parancsnoksághoz - mitán gubernium már nem létezik - ott hagyott neje és 9 gyermekének külföldre hozzá, vagy Amerikába kibocsátása végett. Ennek folytán családja most megérkezett. Nején kívül 3 nagy leány és 6 kisebb gyermek; s nem elég, hogy az öreg ősz fejét a mindennapi szükség nehéz gondja nyomja: még nagyobb keserűséget okoz szívének annak látása, hogy családja nem tudja magát beletalálni a körülményekbe.
Legtűrhetőbb állása volt még mindnyájunk közt gróf Karacsaynak; ő kapott koronként némi kis segedelmezést hazulról, s habár olyannyira meg kellett is magát szorítania, hogy csak egy legényt se tarthatott, mégis legalább rangjával járó méltóságát megőrizhette, s bár a nagy tömeg, mely közé elegyedni óvakodott, ezért s tán Kossuth iránti ellenszenvéért gőgös aristocratának tartotta, azok, kiknek szerencséjük volt őt közelebbről ismerhetni, róla mint kitűnően művelt, szilárd jellemű, jó hazafiról tisztelettel fognak emlékezni mindig.
Körülbelül elmondám röviden az ismeretesebb politikai azon menekültek névsorát, kik nem térvén át az Izlam hitre, kitették magukat az élet viszontagságainak és szenvedéseinek oly országban, hol iskolákban szerzett tudományos műveltség nem létezvén, az embert aranyainak súlya vagy hivatala polcának magasságával mérik; ha még ehhez hozzágondoljuk, hogy a török a leggazdagabb keresztényt is alábbvaló lénynek tekinti, a keresztény pedig bennünket török sympathiánks különböző, szerinte nem is keresztény vallásunk miatt tán a töröknél is inkább gyűlölt: átláthatjuk az emigratió testületének mind anyagi, mind szellemi helyzete nyomorúságos volta okait. De meg kell még említenem azon néhány magyar, nem menekült családot, kik irántunk több, vagy kevesebb jó indulattal viseltettek, s lassanként, úgy szólván, bele olvadtak testületünkbe.
Első helyet érdemel a báró Orbán család. Az öreg báró hajdan Bécsben nőül vett egy ott nevelőintézetbe járó görög leányt, kinek anyja Konstantinápolyban roppant vagyonnal bírt. Gondolom 1847. vagy 48-ban ezen asszony meghalt, hagyván mindenét egyetlen leánya, b. Orbánnéra. Midőn azonban Orbán megérkezett az örökség átvételére, mindent bíróilag lezárolva, illetőleg mint állítólagos örökös nélküli vagyont a török állam számára lefoglalva talált. Hosszú perlekedés után annyit kinyert végre, hogy 17 háznak addig is birtokába helyezték, míg a per véglegesen lejár.
Az öreg bárót családi kötelék is köté az emigracióhoz, mert lányát Velics Károly vette nőül; másfelől házaiban nagyrészt ezek laktak, s noha házi úr és lakó némileg ellenségei egymásnak s az öreg úr azonkívül is irtózott minden felesleges kiadástól, mégis háza nyitva volt minden becsületes jóravaló magyar ember előtt, fia pedig, Balázs, ki egy pár évecskével volt csak nálunk ifjabb, tökéletes jó bajtársunk volt mindenben. Továbbá: a békési Zilahi Imre és neje, ki előbb lakatos, majd önképzés és iparkodás folytán gőzhajói gépész lett; Köpe órás, kinél Orbán Balázs, mindenben híven utánozva bennünket, tanulgatta az órásságot; Komendinger, előbb esztergályos, hasonlag önmívelés által ma zongoragyáros; Barabás kovácsmester, Munkácsy jómódú suszter, Abdul Medzsid Őfelsége kesztyűbőr topánjai és fénymázos sárcipőinek gyártója; Szathmáry Nagy Sándor, - vendégszerelő nejével és később mérnökké lett, sarkantyús csizmában nevelt fiával, - szíjgyártó, valamint mestertársai Temesváry, Arady s Győry is, kiknek valódi neveit nem tudom, mert az itteni mesterember, szokás szerint, mind szülőföldéről neveztetik el; hasonlag Pesti nőszabó, kinél Kun Albert tanulta ki e mesterséget, aztán Kanzler asztalos, Nagy István, Ács Márton, Trefeli kocsigyártók, Csekey és Hajdu asztalosok, Reinhard és végül a nagy úrnak zsinóros kocsisa, Sándor, ki alkalmasint a kötél elől szökött meg az alföldről s most szultán Őfelsége hintaján parádézik, de nyakig magyarosan itt is.
E honfiaink s tán még néhány, kiket feledékenységből kihagyhattam, biztosabb életmóddal bírva, mint mi, mindig vendégszeretők s áldozatkészek voltak a szűkölködők iránt; köszönet érette mindnyájuknak!
Renegált honfitársaink nagyrészt még ekkor Damaskusban voltak, de már a következő évben néhányan Konstantinápolyba jöttek és vallás-változtatásuk dacára örömest tartották fenn velünk a régi baráti viszonyt. Legnevezetesebbjei ezeknek: Kmetty tábornok, kit nemcsak mint honvéd tábornokot, de mint művelt, kitűnően humánus embert mindenki apjaként tisztelt; az irtózatosan elhízott nehézkes Stein tbk, a nagyon osztrákos Wepler ezredes; a Kmettyével vetekedő tisztelet és szeretet tárgya volt a belga b. Schwarzenberg ezredes, továbbá Fischer alezredes és Bibicsek; legjobb barátaink közé számítjuk még Tüköry, Kalmár, Kiss József, Eberhardt, Derecskey, Pap János, Knall, Cziriék, Scheidenberg, Földváry, Udvarnoky, Farkas, dr. Kálozdy törzs- és főtiszteket, nem is említve azon távolabbiakat, kik csak vendégekként fordultak néha meg közöttünk, továbbá egy pár porosz katonai tanítót, sok lengyelt és olaszt, s néhány jóravaló polgári egyént a német kereskedők közül.
Még papunk is volt, a regiments-paterből fer. pappá lett Dudás.
Darabig dr. Pethét is magunkénak számítottuk, de az emigráció orvosa állandóan csak a jószívű dr. Fontana maradt, ki Konstantinápolyban telepedett meg; sajnos ugyan, hogy a Király-féle veszélyes bankóperbe ő is lebebonyolíttatott, de a mi részünkről mégis közelismerést érdemel, nem csak mert szabadságharcunkban részt vett, hanem mert azután is itt minden szegény emigránst orvosolt, vigasztalt és segített.
Ha mindezekhez hozzá számítunk mintegy 50-60 szegény fiút, volt közhonvédet, kik részint Konstantinápolyban, részint az egész országban szanaszét többnyire cselédkedtek, kész az emigráció azon részének létszáma, kik az 1851. bús év végét életben megérhették. Mert nem hiányzottak áldozatok sem. Sokan voltak, kik huzamos ideig a temetőbe, az állítólagos Rákóczy sírjához jártak ki hálni, míg a rendőrség onnan is elkergette őket, nappal pedig hol egyik, hol másik hasonló szegény bajtárs jószívűségéből kaptak sovány élelmet, s nemzetünknek nemes jelleméről tesz fényes tanúbizonyságot, hogy egy is e szerencsétlenek közül gonoszságra, vagy nyilvános koldulásra nem vetemedett, inkább meghalt!
Így lőtte főbe magát e szomorú év január 15-én Párisban Orosz József, a Hírnök egykori szerkesztője, nyomorult 700 franknyi adóssága meg nem fizethetési feletti kétségbeesésében; s minő érzékeny s jobb sorsot érdemelt becsületes jellemre mutat hátrahagyott levele, melyben felkéri Klapka tábornokot, hogy az ő csekély holmiját adassa el, egészítse ki hétszáz frankra valami collecta útján s fizesse ki belőle adósságát.
Hasonlag kivégezte magát lövés által itt Törökországban Farkas, fiatal honvéd tiszt, Megyesi százados pedig egy beretvával tőn magán ismételve öngyilkolási kísérletet, s utóbb is mint tébolyodott vitetett előbb az itteni kórodába, utóbb haza. Nyom nélkül eltűnt Kuli őrnagy, ki az izlam hitre tért át, de egy párbaj következtében le kellett rangjáról köszönnie; darabig szomorúan, nagy nyomorúság közt tengődve bolyongott Konstantinápolyban, s általános hiedelem szerint elhalt éhen.
Legmegrendítőbb azonban a Kiutahiából ide Konstantinápolyba visszajött öreg Cseh Imre halála. Miután - úgymond - megöregedtem és öreg napjaimra nincs hova lehajtani fejemet, kenyeremet pedig már megkeresni nem bírom, elhatároztam, hogy meghalok! Ez elhatározással tiszta egészségesen lefeküdt, semmi módon rá nem bírtuk többé venni, hogy valamit egyék, vagy felkeljen, s ily konok makacs elhatározása mellett csakugyan aztán annyira kimerült, hogy valóban nem bírt felkelni, s a nyolcadik napon meghalt! Az emigráció, mint közkedvességben állott öreg bajtársát szépen eltemeté és szép sírkővel örökíté meg nevét.
Elmondám a névsort; ha némelyeket kifelejtettem, nem önként tetem, elmondám bár felette röviden azt is, ki hogy küzdött meg sorsával; lehetnek a hazában, kik tán szégyenlendik, hogy rokonaik egykor mesterséget űztek avagy éppen cselédkedtek is - kitelik a magyar úrhatnámságtól, - de remélem azok, kikről említést tettem, nem fogják szégyenleni, hisz e csapatnak legfőbb érdeme éppen az, hogy tudott dolgozni rangján alóli nehéz munkát, de erkölcstelen életmódra nem vetemedett egy is; én pedig látván, hogy a magyar nem csak prókátor tud lenni, remélni kezdém, hogy megvirrad még valaha!

 

1852-53
(A Mack féle összeesküvés - Nagy József szomorú sorsa)

Egy előkelő magyar menekült egy ízben szemére vetette Mazzininak azon könnyelműséget, hogy mindig emissariusokat küldött Olaszországba, s ez csak a véráldozatok számát szaporítja, s az ügynek többet árt, mint használ. Mazzini azt felelé, hogy "szabadságot rózsavízzel és philosophikus búsongó semmittevéssel még sehol sem vívtak ki, s ha néha áldozatul esik is egy-egy ember, az áldozat csak fokozza a nép elkeseredettségét, s ébren tartja a bosszúra."
Most, miután Olaszország szabad lett, ámbár nem a Mazzini elvei szerint, körülbelül igazat kell neki adnunk; hanem mi magyarok egészen más véralkatúak vagyunk, nálunk az írott törvény iránti tisztelet oly nagy, hogy nálunk valódi revolutió, azaz a fennálló törvények erőszakos felforgatása nem is képzelhető; mi ezen a téren vagyunk kitartók és állhatatosak, s így inkább az angolokhoz, mint az olaszhoz és göröghöz hasonlítunk.
Ezt mutatja a tapasztalás, mind a Tököly és Rákóczy, mind a mi jelen időnkből. Az olaszokat a bécsi congresszus odaadta Ausztriának, de soha kibékíteni nem tudta sem erőszak, sem engedékenység, sőt a gyűlölet, mellyel a hódítót fogadták, az idővel még fokozódott. Az osztrák katona és hivatalnok előtt Olaszország családi körei mindig zárva maradtak, még a kávéházakban is fölkelt az olasz, ha mellé osztrák tiszt ült, a bankjegyet sem akarta elfogadni senki, és nem volt ünnep, mulatság, vagy alkalom, melyen az olasz ne éreztette volna elnyomóival megvetését és gyűlöletét.
E gyűlölet tette az olasz kérdést utóbb is európaivá, mely aztán, amint tudjuk, Szadovánál oldatott meg, szabadságot, önállóságot teremvén az annyi évi kitartás, és annyiszor megpróbált felkelés gyümölcséül. - Hasonlóan a görög soha el nem vesztette leendő felszabadulása reményét, az eltiprója elleni gyűlöletet firól fira hagyja, s már úgyszólván azonosította nemzeti létével, úgy hogy görögöt, ki a töröknek elkeseredett ellensége ne volna, gondolni sem lehet.
A harc mezején az olaszt, az erkölcsiség és becsületességben a görögöt kétségkívül felülmúljuk, s ezeknek fanatismusára, kétszínűségére s orgyilkaira undorral és megvetéssel tekintünk, hanem az ellenségeskedésben szívósság s csüggedést nem ismerő kitartás tekintetében a versenyt velök ki nem álljuk. Az igaz, hogy geografiai helyzetünk s a bennünket környező népekhez való viszonyaink is különbözők s amazokéinál kedvezőtlenebbek, de véralkatunk is egészen más, mi lovagias természetű nemzet vagyunk, ha egyszer letettük a sisakot, vagy kiütötték kezünkből a kardot, bizalmasan nyújtunk ismét baráti jobbot, vagy alattomosság nélkül adjuk meg magunkat s a velünk méltatlankodó ellenséget legfeljebb megvetjük, de tőrt ellene nem használunk soha.
Azért félreismeré a magyar nemzetet mind az osztrák kormány, midőn örökös revolutióktól rettegett, mind azok, kik egy-két beküldött emissarius által új harcot kezdethetni s a nemzetet új felkelésre bírni remélték.
Mindazáltal tény, hogy Mack és Gál Sándor ebben mesterkedtek s különösen éppen az 1852. évben hitték céljukat legjobban elérhetőnek s ők és beavatottjaik nem kevesebb mint árulónak nyilvánították azokat, kik e működések sikerülhetését kétségbe merék vonni. Sőt midőn én egyik barátomnak, a szegény áldozatul esett Várady Jóskának azt bizonyítgatám, hogy hasonló beküldözgetésekkel, s felkelésre izgató proclamatiókkal legfeljebb is az osztrák kormánynak tesznek jó szolgálatot, mert ürügyet szolgáltatnak neki az üldözésekre, s az ostromállapot fenntartását mintegy okadatolják - midőn e végett hazatérési szándékáról le akartam beszélni: leszúratással, agyonlövetéssel fenyegettek s ki tudja, ha módjukban volt volna, nem teszik-e meg?
Divat lett már a forradalom vége felé mindjárt árulást kiabálni, ez aztán folytatásra lelt az emigrációban is, csakhogy itt már nem árulónak, hanem osztrák spionnak keresztelték el könnyen az embert. Maguk a tervezgetők, úgy mint Gál, Mack, s talán Vavrek annyira el voltak fogulva, s telve az osztrák kémektől való félelemtől, hogy míg a legbecsületesebb s legszilárdabb jellemű emberektől féltek, nem vették észre, hogy ha csakugyan van kém, az közvetlen környezetükben van, s nem más, mint önnön legényük és házigazdájuk.
De nem is kellett kém! Ők önnönmaguk és beavatottjaik kifecsegtek előre mindent. Kém volt maga a fontoskodás és mások felett kitűnni vágyódás. Alig avattak be egyet-egyet titkaikba, az azonnal magasabban hordta fejét, három egész napig megállotta, hogy jóformán senkivel sem beszélt, hanem akkor megfogta jó barátját és iszonyú titok leple alatt, kísérve fenyegetésekkel elmondta, amitől keble már majd kipukkant, a borzasztó titkot, mígnem utoljára a Tótfalusi pincérjei is csak arról beszélgettek.
Nekem sok jó barátom volt, (mivel én, ha csak lehet, soha meg nem bántok senkit) s így anélkül, hogy valaha kérdeztem volna, minden tervezett lépéseiket tudtam. Nem nagy különbség volt köztük, a legmérsékeltebb is például arra számított, hogy a hegyek közt még elég bolyongó és besorozás elől bujkáló volt honvéd van, s itt-ott elrejtve legalább vadászfegyver kapható. A második már magasabb hangon beszélt; utoljára volt a ki hitte, hogy az erdélyi havasok közt egész organizált guerilla-csapatok vannak volt honvédekből, ellátva jó fegyverekkel sőt ágyúkkal, s megnevezgették még a helyeket is, ahol annyi és annyi ezer fegyver, 30-40 darab ágyú és minden ahhoz való muníció el van rejtve, csak vezér kell! - Éppen úgy mint benn a hazában, hol törökországi magyar seregről, Bem jöveteléről álmodoztak, sőt sokszor a távoli égdörgést és ágyúzásnak tartották.
A vezérek, t. i. Mack és Gál természetesen nem hitték ezt, de e hit nélkül ki vállalkozott volna ily nyaktörő merényletekre? A honszeretet egyébiránt egy kis ambícióval párosultan hallatlan vakmerőségekre képes, - e nélkül, csupán anyagi érdekekért, soha nem lehetne embert kapni oly életveszélyes megbízások végrehajtására, minőket nem csak az olasz és lengyel, de magyar menekültek is tettek. Rózsafi beutazta Magyarországot mint francia kereskedelmi vándor, holott alig tudott bon jourt mondani franciásan; Figyelmessy két ízben is megtette körútját mint zsidó, az igaz, hogy ezt legalább fölismerni még a zsidó se tudta; Borza csak oláhul tudásába bízott, de kétlem, hogy a rábízottakat elvégezte volna; Várady József szintén oláh nyelvében bízott, be is jutott, de életével lakolt.
Nemcsak benn a hazában volt pedig az emissariuskodás életveszélyes dolog, Oláhország is el volt ekkor zárva a magyarok elől. A leköszönt Bibesco helyébe választott Stirbey herceg sokkal barátságosabb szellemű volt az osztrákokhoz, mint elődei és utódai is, és bár mint humánus ember, csaknem elősegítette az oláh földön át kifelé menekülők útját, másfelől nem jószemmel tűrte volna, hogy hazája az osztrák elleni fondorlatok fészke legyen, s a gyanús egyének összefogdostatására poroszlókat adott, valahányszor az osztrák consulatus kívánta. Moldvában sem sokkal állottunk jobban, még Mack elég vakmerő volt Bukarestben ütni fel főhadiszállását 1851-ben, nem csekély veszedelmére különösen Nagy József bukaresti hazánkfiának. Még mielőtt Mack Oláhországba átment volna, Ruscsukon hagyta Szarka Lászlót megbízottjául, részint az ott szanaszét tartózkodó magyarokat titokban organizálni, részint az egybeköttetést Gál és közte fenntartani.
Mack Bukarestben Nagy József gazdag szabómester lelkes hazánkfiához szállott, kit e végett már előbb Rózsafi, Várady és Szentgyörgyi megkerestek. Mack el volt látva Kossuthnak egy proclamatiójával, melyben a nemzet felszólíttatik, hogy magát organizálja és Macknak, mint a felállítandó erdélyi hadsereg főparancsnokának, mindenben engedelmeskedjék. Nevezetes, hogy Macknak kinevezése, magában a kinevezési diplomában okadatolva volt: "mint aki - úgymond - a hazában ármányok által üldöztetett".
Később Gál Sándor lőn az összes magyar sereg vezérévé, Mack pedig ugyanekkor, előbbi rangja mellett, az összes várak főparancsnokává kinevezve.
Mack mintegy négy hétig lakott Nagynál; ez alatt többen jöttek hozzá Törökországból s küldettek általa Konstantinápolyban nyomtatott proclamatiókkal Erdélybe, részint eredménytelenül, részint, mint Várady, gyászt- és vészthozólag mindazokra, kiket áldozatkész lángoló hazafiui érzelmeik e vészes küldöttek közelébe ragadtak.
Gyakran a felette nagy elővigyázat épp oly vészthozó, mint a gondatlanság, - így járt Mack Szarka László ruscsuki agensével is. Mack kérdezé levélben Szarkától, kik állnak ott rendelkezésére és mi utat gondol legbiztosabbnak arra, hogy Mack Szerbiába mehessen. Szarka megírta jelentését, de nagyobb biztosság okáért levelét két borítékba téve s Nagyhoz címezve, maga személyesen hozta át Ruscsukról Giurgevoba, hogy ott a postára föltegye; azonban ez időben ott vesztegzár volt s őt levelével együtt letartóztatták, midőn pedig ő jelenté, hogy csak e levéllel jött s maga visszamegy, levelét elveték és szeme láttára feltörték. Ő azzal menekült, hogy magát más cselédjének állítá, ki se nem írta azon levelet, sem azon nyelvet nem érti, s így elolvasni nem tudja. Levelét aztán elolvasás végett beküldték az osztrák agencziára!
Az oláh vámszedő tiszt mindamellett oly becsületes volt, hogy nejét elküldé Nagyhoz, s értesítette a levél sorsa felől, mire Nagy a nála létező gyanús iratokat ugyan eltávolítá házától, de megfoghatlan vakmerőséggel Mackkot továbbra is rejtegette.
December 30-án 1851-ben Nagy József házát megmotoztatta az osztrák consul Szentgyörgyi osztrák hivatalnok által, oláh csendőrök segítsége mellett.
Mack egy mellékszobában éppen proclamátiókat csomagolt egy ládába, melyeket László örmény hazánkfiától szándékozott beküldeni, s az elfogatástól csak Nagynak lélekjelenléte mentette meg. Ez ugyanis kezébe adott egy kész nadrágot és a csendőrök előtt oláhul ráparancsolt, hogy vigye minél gyorsabban haza ez s ez bojárhoz. Mack a nadrággal - mint szabólegény - gyanútlanul elbocsáttatott.
Majd elővették Nagynak műhelyét, minden végposztót ki- és begöngyölgettek, ágyat, bútorokat, szekrényeket össze-vissza kerestek, udvart, padlást felkutattak s már-már megmenekültnek képzelé magát Nagy, főleg mert neje a Mack-féle útitáskát e közben a kerítésen át a szomszéd kertjébe átdobta, midőn mégis számlái és kereskedelmi könyvei közt egy 500 aranyról szóló Mack-féle nyugtát és néhány "sic semper tirannis" feliratú Kossuth-bankót leltek.
Harmadnap múlva aztán őt nejével együtt elzárták az osztrák cancellárián s ott vallatták s kérdezték 7 napig, de mivel mindent tagadott, végre is szabadon bocsáták. Ő ismét elég vigyázatlan volt Mackkal saját házánál tanácskozni a teendők felől, mi a consulatus előtt kétségkívül nem maradt titok. Mindamellett 1852.-i áprilisig nyugton hagyták, ekkor a consul felszólította, menjen önként, fedezet nélkül Szebenbe magát purificálni, biztatván, hogy nem lesz semmi baja. Különös, hogy Mack maga is hasonló véleményben volt, mi baja lehetne - úgymond - azon "haszontalanságért", melynek mikénti oda kerültét úgy sem tudja, s állítandja, hogy alkalmasint valamelyik volt magyar legénye hagyhatta ott.
Szebenben azonban másként gondolkoztak előbb sötét egyes börtönbe vetették, nejét pedig az apácák zárdájába zárták, onnan Károlyfehérvárra vitették, s három évig vallatták és végre 1855-i február 3-án - noha semmit nem vallott - elítélték mint felségsértőt 15 évi nehéz börtönre, azon ürügy alatt, hogy ő itt Kossuth agense, s a lázító proclamációk és emissariusok beküldésének fő-eszközlője. Bírája Votáva kapitány volt, hihetőleg most magyar, vagy közös nyugdíjat élvez érte, míg a szegény ártatlan Nagy Theresienstadtban ült 1857. május 16-ig, s csak az akkori amnestia folytán bocsáttatott szabadon megtört egészséggel és koldusan. Most öreg korában boldoggá tenné az az 500 arany, mely akkor veszedelmét okozá.

 

Gál Sándor és társai
(Gál megbízottjai - Figyelmessy - Várady József - A Mack-féle összeesküvés hatása az országban és az emigracióra)

Gál Sándor könnyebb szerepet választott, ő Konstantinápolyban ült kényelmesen, s onnan küldözgetett be egy-egy vállalkozó szellemű s ifjúi nemes tűztől elragadtatott küldöttet.
Rózsafit már említettem; ez és Figyelmesy elég szerencsések voltak Magyarországot egész hosszában végig utazni, s az eredményből ítélve kétségkívül azon jelentéssel tértek meg, hogy ott forradalmat kezdeni lehetetlen. Figyelmesynek útja sikerülésén egyébiránt éppen nem csodálkozom, ez az ember rendkívüli ügyességgel bír másokat tökéletesen utánozni, útját galicziai zsidóvá átöltözve tette meg, és még a rabbinok sem ismerték föl, s történt, hogy péntek estvéjén egy rabbi felszólította, ne menne tovább, s ő csakugyan híven végig ülte s imádkozta velök a szombatot.
Borza Áron, az elégedetlen, a Kossuthot s mindazokat, kik "tarka rongyokkal felbolondították az országot s őt koldussá tették", örökösen szidó s átkozó Borza Áron is elutazott titkos megbízással! Valami leveket vitt en miniature írásban Erdélybe, ki tudná kinek? Ha már csakugyan valami forradalmat akart Gál csinálni, ilyen embereket kellett-e választani? hát még az útra készülődés megint minő furcsa volt? Tótfalusinál, tehát nyilvános vendéglőben, ennek pincérei sütögettek tüzes nyárssal lyukat egy botba, s abba rejtették az említett titkos iratokat! Nem is tudom merre járt, többé ki nem jött s hírét se hallottuk.
Rosszabbul jártak Frank és Várady. Frank szintén bírt némi írásbeli utasításokkal és levelekkel, s egyenest hajón ment haza. Szerencséjére a hajón volt egy olasz utazó, az őt felismerte, hogy magyar, noha az egész úton egy szót sem szólt hozzá; midőn aztán Orsovánál partra akart lépni, figyelmezteté, hogy egy gyanús ember van a hajón! Franknak alig maradt ideje veszedelmes iratait a Dunába dobni, csakugyan az a gyanús ember - kit mindenki becsületes utazónak hitt - mihelyt a szárazra lépett, nevén szólította s elfogatta. Temesvárra vitetett, haditörvényszék elé állíttatott, s bár semmi iratot nála nem kaptak s ő kereken tagadta, hogy megbízásai lettek legyen, vagy hogy ő forradalmat szítani jött haza: - mégis 4 évre ítéltetett s azt vele, ha nem csalatkozom, ki is ültették.
Várady Józsefnek sikerült Oláhországon keresztül székelyföldre bejutni, s ott vett utasításaihoz híven közlötte terveit néhány egyénnel, s ezek közreműködésével megkezdték alakítani az első guerilla-csapatot. Az osztrák zsandárok úgy látszik kezdettől fogva szemmel tartották, s csak játszottak vele, mint a macska áldozatával, míg a kedvező percet eljöttnek vélik elfogatására. A szegény fiú kötél általi halálra ítéltetett, s a bitón múlt ki, társai közül többen szintén hasonló halállal végeztettek ki, mások hosszú éveken át sötét börtönben szenvedtek.
Bizonyosan egyikünk sem hisz a csízióban, sem az emberrel született úgynevezett anyajegyek rossz jelentőségében, dacára a latin: "quem natura notavit fuge" közmondásnak, Várady sem hitt másokra vonatkozólag, de mivel neki magának gyűszűs ujjai voltak, félig tréfásan, félig komolyan hitte, hogy ő akasztófán hal meg.
Még e babonásságát is felhasználtam, hogy feltett útjáról lebeszéljem, de hasztalan; utóbb csaknem szökve távozott tőlem is, egyikétől legjobb barátinak. Nagyobb hibái voltak neki, mik felette alkalmatlanná tevék titkos megbízásokra a gyűszűs ujjaknál; ő rendkívül közlékeny, optimista s kivált nők irányában olvadékony volt. Ő Moldván át hatolt Erdélybe a gymesi szoroson, vagy környékén át a havasokon, előbb azonban pár hétig a később bárósított Koeminger úrnál tartózkodott Komanest vidékén. A hír, mely sokszor téved, s mint meg vagyok győződve, most is alaptalan, azt beszéli, hogy volt házigazdája az ő tervei felfedezése jutalmául nyerte volna a bárói címet. Én ezen urat most már személyesen ismerem, tőle magától hallottam, hogy Várady darabig nála tartózkodott, de adataim, miket Komanest-vidéki magyaroktól, többek közt az öreg Kovács puskaművestől hallottam, Koemingernek csak vendégszeretetéről, s előzékenységéről tanúskodnak: miért feltételezni róla ily rút árulást? Kényes dolog puszta hírek után ítéletet mondani, különben is fennebb említett tulajdonai, vagy ha úgy akarjuk, gyöngeségei igen könnyen felfedezhetővé tették Váradyt külbeárulás nélkül is.
Gálnak ezen választása, még ha a legjobb szándékból történt is, eredményeiben igen gyászos volt, egyfelől új zivatart és zaklatásokat hozott az egész vidékre, sőt a moldvai és oláhországi magyarokra is, másfelől magában az emigrációban azon gyanút ébreszté, hogy ott az áruló helyben, közöttünk, s úgyszólván ettől az időtől kezdődik a később úgy elharapódzott ocsmány gyanúsítgatás.
De volt ennek az emigrációra más hatása is: annyit suttogtak a havasok közt lappangó csapatokról, elrejtett ágyúkról, a nemzet harcvágyáról, hogy utoljára a leghiggadtabbak is hitték legalább egy tizedét. Az emigrációnak nincs is más hivatása - mondának - mint előkészíteni az utat arra, hogy a nemzet fölkelhessen, minden becsületes embernek éjjel-nappal készen kell lenni az indulásra, legyen az fegyverrel, legyen mint politikai küldött; életünk a hazáé, ki azt akár a csatamezőn, akár ily küldetésben, ha kell a bitófán oldozni nem kész, az hazaáruló, s megérdemli, hogy rendes törvény nem lévén módunkban, társai által leszúrassék. - Így egyrészt csalfa reményekkel kecsegtetének, másrészt a nélkülözések és szenvedések által amúgy is ingerlékeny kedélyünket örökös nyugtalanságban tarták s elfordíták figyelmünket a saját érdekeink s jövőnk biztosítása útjairól. Miért vesződjem, miért akarjak keleten vagyont, állást szerezni, miért kezdjek évekre terjedő vállalatokhoz, így gondolkozzék mindenki, hiszen csak a tavaszt várják, hogy az egész nemzet mint egy ember fölkeljen, hisz akkor úgy is itt kellene hagyni mindent, minek hát tervelgetni ok nélkül?
Így ment ez 1849-től évről évre különösen 1855-ig, így fecséreltünk el életünkből egy jó darabot, az ifjúságnak azon megfizethetetlen, vagy helyesebben kipótolhatlan éveit, melyeket rendes viszonyok közt mindenki arra használ, hogy megismerkedvén a körülményekkel, megnyissa s megkezdje életpályáját. Mi nem is valánk ifjak, az iskolából egyenest a harc mezejére, innen e szomorú ingatag földre léptünk, hol csak tövisek teremtek számunkra, s az itteni lázas izgatottság, az örökké való csalatkozás, az emberi nagyobb társaság nélkülözése, a műveltségünkön alóli állás, szóval a szellemi és anyagi nélkülözések öregekké tettek, mielőtt tulajdonképpen ifjak lehettünk volna. Soha nem láttam együtt annyi feketevérű, türelmetlen, életunt embert, és nem tudom, nem lett volna-e tán fele öngyilkossá, ha az 1854-ben kitört keleti háború föl nem ráz és új munkásságra nem hí; mielőtt azonban e korszakhoz érnék, jó lesz tán széttekinteni kissé ez országban, s legalább turista módjára megnézni a legszembeötlőbb tárgyakat és szokásokat.

 

Az Aja Sofia
(A szultán palotája - Az Izlam főtemploma - Hogy imádkozik a török)

Már a Bosporuson átutazásunkkor feltűnt az Abdul Medzsid besiktasi nagyszerű palotája roppant terjedelme s különösen szép arabesk ékítményei által. Bármennyire igyekezett is azonban az építész valami páratlan szépet állítani elő, az egész épülettömeg nem elégít ki, mert sem nem egészen európai, sem keleti. Belől aránylag kevés ember ismeri e palotát, hanem én 1857-ben mint bútorkereskedő és támlás dolgoztattam benne, s bejártam a bejárható részt. Közepén feltűnő a nagy diván vagy tanácsterem, nem annyira szép bútorzata és falcifrázatai, mint vörös üvegkupolája által, mi ugyan sajátságos pirosló árnyalatot von mindenre, de a szemnek csaknem türhetlenné lesz, és legfeljebb építészi különcködésnek tekinthető. A termek nagyrészt európailag vannak bútorozva, azonban a képek hiánya (melyeket az izlam hit nem enged meg), a gyönyörű szőnyegek, melyek puhábbak és cifrábbak a legvirulóbb pázsitos rétnél, mégis keletre emlékeztetnek.
A pamlagok a brussai gyárban készült, arany és ezüsttel áttört selyem kelmékkel vannak behúzva, így némely női szobák falai is; az európaias bútorok a művészet remekei, magam is hozattam Marseilleből olyan pamlagokat, melyeknek faragványai valódi műremekek, továbbá láttam ott egy mahagoni ágyat, mely egy egész virágos lugast utánzott, mondják, hogy ez a darab egymaga 40000 frankba került. A legszegényebb ország fejedelme viszi, úgy látszik, a legpazarabb udvartartást.
Keletiesek a márvány illemhelyek és az ablakok is, ez utóbbiak, amennyiben nem járnak sarkakon, azaz nem nyílnak kétfelé, hanem egyenest felfelé tolhatók, még pedig igen könnyedén, mert a falban elrejtet ellensúly nemcsak megkönnyíti a föltolást, de meg is tartja a feltolt ablakot bármely tetszés szerinti magaslatban.
A falfestmények, néhány nagyon is kitarkázott szoba kivételével, igen szépek, sőt némelyik valódi művészeti remek. A falfestő pályázat útján választatott oly módon, hogy a 8 vagy 10 pályázó mindegyikének átadatott egy-egy fehérre meszelt szoba, s a kifestés tetszésére bízatott. Az örmény és görög festők túlhalmozták a falakat rikító színekkel, fantastikus virágok és tarka aranyos pillangók és madarakkal, csak egy olasz került minden természetellenest, de oly művészileg varázsolt oda egy kúpalakú, tetején nyílt szőlőlugast, hogy a művet személyesen megvizsgáló szultánt figyelmeztetni kelle, miszerint az ívezetesség csalódás, mert a szoba padlása egyenes, lapos; ez az olasz nyert vele elsőséget, s az egész palota falfestménye főleg az ő mesterműve.
Legszembeötlőbbek a háztömkelegből kiemelkedő szebbnél-szebb mecsetek (török templomok), melyek közül tekintsük meg a hajdani görög s mai török birodalom főtemplomát: az Aja-Sofiát. Kívülről e templom nem mutat oly nagyszerűt, mint a Bajazet és Szoliman szultánokéi, alacsonyabb s óriáskúpja lenyomottnak látszik, pedig egészen félgömb alakú, de a mellékhajókat fedő számos apró kúpocskák, s a szokatlan széles alap látszólag laposabbnak tüntetik fel, mint a minő valóban. Ez alkalmasint a világ legnagyobb átmérőjű boltozata, mert szélességben még a Szt. Péter templomát is fölülmúlja, noha magasság és imposans nagyszerűség tekintetében sem a római, sem a londoni Sz.-Pál templomával nem mérkőzhetik. Szinte kívánná az ember, hogy magasabb lenne, mert így roppant nagysága dacára is törpének látszik. Általában nem ez a legszebb temploma a törököknek, néhány sokkal feltűnőbb s remekebb mű van nála, hanem a varázs abban rejlik, hogy ez volt egykoron a fényes keleti császárság főtemploma.
A törökök nem csak kívülről való hozzáépítések s négy gyönyörű mecsettel felékesítés által változtatták egészen törökké, hanem belülről is eltávolítottak mindent, mi a pompázó keresztény templomra emlékeztetne.
Valamint Mahomed vallási tanai egyszerűbbek a keresztény tanoknál, s az egy Istenen kívül más isteni tulajdonokkal felruházott lényt nem hisznek: úgy templomaik is egészen külpompa nélküliek s legjobban a kalvinista templomhoz hasonlíthatók. Képeket nem csak templomaikban nem tartanak, de még szobáik s építkezéseikből is kihagyják az emberi alakok utánzását.
Annál nagyobb mesterek az arabeskek alkotásában s e tekintetben némely márványból építet síremlékeik s csorgó kútjaik minden európai képzelődést messze hátra hagynak. Gazdagabb szobáikat és elfogadó termeiket - selamlik - szeretik szőlő-gyümölcs-, s virág-festményekkel ékesíteni, melyek között gyakran fantastikus madár-alakok, pillangók láthatók, de négylábú állatok soha.
Templomuk fala tiszta fehér; székek itt nincsenek, hanem a helyett gyékény- vagy pokróc-szövet-terítékek s egy szószék. Imádkozásmódjuk következő: A pap - imam - elkezd fennhangon, hanem némileg énekszerű hanglejtéssel előttük imádkozni, e közben eleintén áll, kezeit mellén, illetőleg derékövén egymás felett nyugtatván, majd letérdel, azután több ízben egészen arcra borul, úgy hogy homlokával a földet érinti, majd ismét egyenesen feláll s e váltogató felállások, letérdelések és földreborulások egymásután több ízben ismétlődnek; néha néma csendben, vagy lassú mormogás kíséretében, néha az említet énekszerű imamondással. Az egész gyülekezet, mintha vezényszóra tenné, utánozza az imám mozdulatait, hanem énekét csak az említett lassú mormogással kíséri, általában csend és ihlettség uralg közöttük, és senki még csak szomszédjára sem tekint, hanem egészen meghatottan, magába szállva végzi buzgólkodását. Néha templomi beszédek is tartatnak, még pedig nem mindig a korán magyarázatára vonatkozók, hanem világiabb tárgyúak is.
A görögök azon hitben élnek, hogy ha ők egyszer az Aja Sofiát elfoglalhatják, akkor megszűnik a török birodalom s ők ismét szabad nemzet lesznek. S az természetes is; legalább nem képzelhető, hogy míg a török ura lesz Konstantinápolynak, addig a félholdat kereszt váltsa fel a főtemplom tetején, hanem a köznép nem hatol a kérdésbe mélyebben, egyszerűen egész babonássággal hiszi, hogy elég lenne valahogy, bármi csíny által elfoglalni egyszer a templomot, hogy a török hatalom, mint hajdan Jerikó fala magától összedőljön. Ilyen kísérletek megelőzése végett van aztán főleg megtiltva keresztény embernek az Aja Sofiába a beléphetés; mert a törökök más templomukban, nem mondom ugyan, hogy szívesen látnak, de én magam tapasztalásából tudom, hogy legalább megtűrnek, ellenben a főtemplomba csak különös ferman mellett lehet bántatlanul bejutni. A minap az öreg Knall renegát honfitársunkat, ki renegáltságába bízva, vagy tán a keresztényekre szóló tilalmat nem is tudva, török módra bátran bement, az áhítatoskodók gyaurnak nézték s jól meglökdösve, protestálásai dacára, kilódították.

 

Konstantinápoly utcáin
(Bajazet temploma - A temetők - A török fürdőben - A börze)

A Bajazet szultán temploma nem oly széles, mint az Aja Sofia; de tetemesen magasabb s szintén félgömb-alakú kupolája négy félkör íven nyugszik s jól kiemelkedik az oldalhajók sűrű apró kúpjai közül; ablakai keskenyek, magasak s az ívekhez hasonlóan félkör-tetejűek; gyönyörű mestermű a négy sarkot díszítő négy minaret, melyek oly karcsúak, mint a gyertyaszál, doriai oszlop módra rovátkoltak, s oszlopfő helyett igen cifra faragványú kathedrákkal bírnak, honnan harangozás helyett mélabús hangú énekkel hívja a müezzin imára híveit. A legfelső szószék közepéből még egy 3-4 ölnyi magas, alig fél öl átmérőjű oszlop emelkedik ki, egészen hegyes sugár fedéllel tetőzve, melynek tetején kis aranyos félhold díszlik. Az egész épület falai hófehérek, a kupolák ellenben érc-barnák, és ebben minden török templom megegyez. A török templomok a meglepő hatást nem cifrázataiknak, hanem igen szép összhangzó arányaiknak köszönhetik. Mesterei e remekműveknek leginkább görögök, ritkán törökök, s hihetőleg épp úgy tudományos készülés nélkül, csupán gyakorlat által, szemmértékre építik e szép templomokat, mint az oláh kemencegyártók gyönyörű fűtőiket, melyek a legcsinosabb cserép kályháknál is sokkal szebbek, pedig mestereik nem csak rajzolni, de írni se tudnak.
Épp oly feltűnők, ha nem is építészeti nagyszerűségök, de művészi alkotásuk által a szultánok síremlékei. Nem zárt sírboltok ezek, mint az európaiaké, hanem nyitott kápolnák, sőt inkább kioszkhoz hasonló nyílt építmények. Márvány oszlopokon nyugszik széles kirugó eresszel a lapos tető, az eresz szélei nem egyenes vonalokban futják körül az alapot, hanem csinos körmetszetekből alkotvák tele művészi faragású arabeskekkel, az oszlopok közei csak fél ölnyi magasan vannak márványfallal elzárva, azon felül mesteri bronz öntvényű rácsozat enged szabad beláthatást a sírbolt belsejébe. Benn különböző nagyságú márvány koporsók állanak egymás mellett, némelyik leterítve finom persa szőnyegekkel. A szultánok koporsói 9-10 láb hosszúak, 4-5 láb magasak és nagyságukon kívül abban különböznek a többi családtagokéitól, hogy ott áll rajtuk a koronát helyettesítő kócsag tollas turbán s egy díszkötésű korán. Az ily sírboltok egyúttal vízmedencékkel is el vannak látva, különös jó cselekedetnek tekintetvén keleten köz csurgókutak építése. A közönséges sírkertek sűrű erdőkhöz hasonlítanak, annyira be vannak ültetve fekete ciprusfákkal. Sírdombok nincsenek, vagy igen kicsinyek, mivel a törökök nagyobbrészt koporsó nélkül temetkeznek, de annál több a fejfa, illetőleg az emlékkő, mely rendesen 3-4 láb magas. A férfiaké turbánt utánzó fejfaragvánnyal van díszítve. E kövek bepólyált emberhez vagy mumia-házhoz hasonlítanak s roppant halandóságról tesznek tanúbizonyságot, mert feltűnő sűrűen állanak egymás mellett; de a kegyeletnek nem sok jeleit mutatják, mert e temetők még csak bekerítve sincsenek, és sok helyt gazdátlan ebek csordáinak szolgálnak tanyákul.
A vallásos épületek közt nevezetesek még a különböző zárdák. Temérdek szerzet van itt; neveiket renegált atyánkfiai és Vámbéry, ki maga is pseudo dervis volt, tudhatják, én csak utcai neveiken ismerem őket, s itt csak kettőt említek meg közülük. Egyik nem messze a hídtól - a fő galatai hídtól - felfelé a stambuli részen esik s előttünk nem egyébről nevezetes, mint temérdek galambjairól. Soha ennyi galambot együtt nem láttam, mint e zárdában; a galambok oly szelídek, hogy egy marok búza vagy kölesre ezerenként szállanak azonnal a tornácra, közvetlenül a bámuló sokaság lábaihoz, semmit nem törődve az emberekkel, kiktől egyébiránt itt soha nem is bántalmaztatnak. Másik a híres táncoló dervisek szerzete Tekién. Ezek cukorsüveg alakú fakó filc föveget, s némileg az arnautokéhoz hasonló ráncos szoknyát vagy bőszárnyú kabátot viselnek s imádkozási módjuk által híresek. Szabad téren, zárdájuk udvarán körbe leülnek, főnökük a kör közepén, s elkezdenek lassan mormogni, később elmerengéseik fokozódtával mormogásuk is hangosabbá lesz, utoljára mellbe fojtott kiabálássá válik, melyből a hallgató csak az erősen megnyomott i-lahu, i-láhi hangokat veheti ki. Most a kör közepén ülőnek jeladására egyenként felszöknek s előbb lassan, majd fokozódó sebességgel körben forognak alig képzelhető gyorsasággal mind addig, míg a szédülés erőt vevén rajtuk, öntudatlanul elbukdácsolnak s nehéz nyavalyásokként szanaszét rángatódznak. Megfoghatatlan, hogy akad ember ilyen foglalatosság önkénytes teljesítésére, hogy vállalkozhatik csupa isteni félelemből önkínzó, magukat nagy tövisekkel, tűkkel döfölő dervis szerepre, hogy lehet egy egész életet félmeztelenen, rút, bozontos hajjal, piszkosan, szemtelen koldulással végig bitangolni? Van azonban egy nagyon rossz dolog, amit a dervisek terjesztenek, melynek élvezetétől ők maguk is még nyomorultabbakká lesznek, mint koldus életmódjuktól, - értem az ópiumot és a hasist.
E szerzetesek főnökei, a sejkek, nagy tekintélyű emberek; valamennyinek, beleértve a világi papokat is legfőbb főnöke a seik-ül-izlám, ki a szultán után a legmagasabb rangú a birodalomban, sőt joggal bír bizonyos körülmények közt a szultán letételére is.
De lássuk tovább a középületeket.
Kutak, helyesebben közcsurgók a város terjedelméhez s népességéhez képest igen ritkák, pedig nagy a szükség, mert az ásott kutak mind igen keserű, ihatatlan vizet adnak; de ezen éppen úgy ne csodálkozzunk, mint az alföld uttalanságán: ott kavics és homok nincs, itt víz nincs; az egyetlen vízvezeték, mely Belgrádból több mértföldnyiről szállít ivóvizet, távolról sem elég a szükséglet fedezésére, mely a vallás által előírt mosakodás, s a már szokássá vált sok fürdés által még fokozódik.
Közfürdő nem csak a fővárosban, hanem kisebb városokban is mindenütt van, eltekintve a nagyurak házi gőzfürdőitől. Már messziről ráismerhetni üvegharangokkal cifrázott kúptetejéről s nem ritkán az utcára vagy előtornácra aggatott fürdői lepedőkről. Belépvén, az ajtó mellett lefizetjük pár gurusunkat, s a fürdőszolga útmutatása és segítsége mellett levetjük egy rövid divánforma ágyra, mely a karzaton van, öltözetünket, s beburkoltatva egy lepedőbe, fapapucsunkkal végig kopogunk az előtermen, mely még aránylag hideg, (alant 16, fenn a karzatokon 18-20° R.) s a szolgától vezetve belépünk a kisebb melegítő szobába, vagy ha tetszik, egyenest a meleg terembe. Ez kőpadokkal van körülvéve, középen szabadon álló még nagyobb padkával, melyek alólról fűttetnek és éppen elegendő melegek arra, hogy izzadásba hozzanak. Most a kenő kezére bízzuk magunkat, ez művészi tökéllyel minden izmainkat egyenként megropogtatja és ha még ezalatt sem izzadtunk kedvünk szerint át, bevezet egy legalább 40°-nyi meleg szobába, honnan a mosdó padra megyünk. Itt egy izmos legény előbb durva szőrkesztyűvel bőrünket végig dörzsöli, azután szappanhabba temet és miután alaposan megszapult s lanyha vízzel lemosott, tetszésünk szerint vagy lezuhanyoz jéghideg vízzel, vagy puha török lepedőkbe burkol, felturbánoz és felvezet s letakargat ágyunkba, hol aztán addig csibukozunk ízletes fekete kávé mellett, míg eléggé kihűltünk a kimehetésre. Izlam szokás szerint bizonyos élvezet után meg kell fürödni, s igen rossz férjnek tartatnék, ki legalább egy héten egyszer nem vendége a fürdőknek; a férfiak fürdési ideje reggel van 9-ig, ezentúl délutánig a nőké.
A közigazgatási épületek közt messziről szemünkbe tűnik a Stambul legmagasabb halmán fehérlő, nagy négyszöget képező miniszteri palota, tetején messze ragyogó aranyozott nappal. A kaszárnyaszerű épületet széles fedett folyosók futják körül, mindenik osztály feljáratánál ott ül egy öreg nyugalmazott katona, elszedni a sárpapucsokat és az európaiaktól a sétabotokat - (törököt soha nem látni pálcával) - melyeket aztán egy kis baksisért (ajándék) megőriz. Az előszobák hemzsegnek a várakozóktól, hisz a szegény ember baksis nélkül néha hetekig sem juthat be, hanem hogy ne unják magukat, kis kávéházakról is van gondoskodva, s így nargila és kávé mellett csak könnyebb az antichambrirozás, mint nálunk, hol éppen ellenkezőleg a szivarozás is meg van tiltva.
Az inasok és ajtónállók serege légió, s az ügyes-bajos dolgok itt kinn már félig eldöntetnek ezek közt, mert kikérdeznek ez inasok apróra mindenkit és ki ügyét elbeszélni vonakodnék, ha csak erősen zsebébe nem markol, nem egyhamar jut be, - nem lehetetlen, hogy a bejelentéskor el is mondják előre az úrnak az ügyet. Nem egy-két ilyen fizetéstelen, baksisból élő inas tanulta már itt el a miniszteri mesterséget s örökölte urának bársony székét; de azért itt sem mennek sokkal lassabban az ügyek, mint másutt, sőt kevesebb írással végeztetvén, nem oly könnyen téved el az ügy a sok osztály labirintjában, mint nálunk.
Van néhány kollégiumszerű iskola, mekteb, melyek tán inkább papnöveldék; mivel azonban a papok egyúttal a törvény magyarázói is, természetesen inkább kollégium, mint semináriumhoz hasonlíthatók; van orvosi és mérnöki akadémiájuk, hol az előadások nagyrészt francia nyelven tartatnak. Van a törököknek Besiktas felé fenn gyönyörű helyen nagyszerű katonai iskolájuk, porosz és francia tisztek vezetése alatt, s átlag igen sok elemi iskolájuk, mivel az írni nem tudás szégyennek tartatik.
Nagyszerűek a véderő kifejtése és fenntartására fordított művek; a várost uraló magaslatokon roppant terjedelmű laktanyák s ágyúk állanak őrt, lenn a vizeken fregattok és három-emeletes sorhajók büszkélkednek, az Aranyszarv végei felé pedig gőzkürtök füstölögnek, döng a vas kalapács, csikorognak a fúró-faragó gépek, s izmos angolok vezetése alatt öblös ágyúk s gyilkoló szerek ezrei szülemlenek s úszó várak bocsáttatnak vízre.
De ki győzné elbeszélni mindezt. Van itt minden, mi más nagy állam fővárosában a hatalom, jólét és biztonság emeltyűje; és mégis csak teng ez állam, faj-, vallásgyűlölet, muszka fondorkodás, angol gyámság, zilált pénzügyi és telhetetlen kapzsiság rágódnak gyökerén.
A kereskedelmi középületek közül a börze, vámházak és a csársi nagy bazár érdemelnek különösebb figyelmet. A börze épületéről nincs mit írni, maga az intézmény, mint mindenütt a világon, néhány milliomos matador adóztató hivatalának lenne méltán nevezhető, hova a sok apró spekulans rendszeresen eljár kockáztatni parányi vagyonát. Sehol nem látni annyi alacsony kapzsiságtól reszketésig felizgatott népet együtt, mint itt, még a homburgi roulette-banknál is nyugodtabb, s csinosabb a közönség.
De tán elég is volt ennyi az utcai életről; - pillantsunk be a törökök házi életébe.

 

A törökök családi élete
(Az eljegyzés - Az esküvő - A hárem családi életéből)

Nemde borzasztó barbár szokás, pénzen venni az asszonyt. A biz a, hanem kétféle egyébiránt a vétel is, mint kétféle a háremi hölgy is: egyik pénzen vett valóságos rabszolganő, vásárolva piacon emberkereskedőktől, másik törvényes feleség az embernek rangjához mért házból, nőül kérve és véve a vallás vagy törvény szertartásai szerint, ami következőkből áll:
A vőlegénynek apja, vagy legközelebbi férfi idősb rokona, tekintettel a leendő menyasszony vagyoni és rang szerinti állására, elvégzi a menyasszony apjával az egyezségét, s a leánynak, kit vőlegénye soha nem látott, tudtára adják, hogy ez s ez efendié fog lenni. Törvény szerint így volna ez, de a gyakorlat némi ártatlan módosítást hozott divatba. A legény nem mehet ugyan oly nyíltan leányt nézni, mint nálunk, hanem az utcán, sétatéreken mégis találkozhatnak és legalább láthatják egymást. Hisz a mamák mamák maradnak akár feredzsét (török női köpeny), akár crinolint viselnek, a leányok is értik a kacérkodást Éva anyánk óta, könnyen lel tehát módot a szépségébe bízó leány, hogy leendője előtt különben is átlátszó fátyolát föllebbentse, s az ott nagy tökélyre fejlett jelbeszéd által tetszését, vagy ellenszenvét tudassa. A szépek Konstantinápolyban oly finom átlátszó fehér fátyolt viselnek, hogy azon keresztül nem csak kivehető a csinos alakzat, de sőt ez több bájt gyaníttat, mint amennyit látni enged, a sűrű átláthatatlan fátyol alatt pedig mindenki tudja, hogy nem rejtőzik vénusi szépség.
Az ily módon történt leánynézés után, ha az ifjak egymásnak kölcsönösen megtetszettek, megkezdődnek az alkudozások az öregek közt. A keresztényeknél a leány kell, hogy tetemes pénzösszeget adjon leendő férjének, s ő maga csak ráadás, sok oláh és görög szívesen el is engedné a ráadást; a töröknél természetesebben van: itt a legény fizet, és pedig nem a leány apjának, hanem magának a leánynak, s ha jól megvizsgáljuk, nem annyira megvásárlás az, mint elválás esetére biztosítás.
Az alku meg lévén, a mennyegzőre kitűzött napon megjelennek a legény házánál a két fél szülei és férfi barátai, s a város-negyed papja és egy-két mollah. A leányt már szintén elhozták női rokonai és a női lakosztályban várják a felszólítást. Miután a férfiak kávéjukat kiszürcsölték, s nargilájokat vagy csibukjokat kiszívták, jelt ád a pap az asszonyok bejövetelére.
Ha az idő és hely megengedi, szabad ég alatt történik az egybekelés. A fátyolozott nőseregből a pap intésére szemérmes lassúsággal kilép a menyasszony, félve közeledik a paphoz s előtte tiszteletteljesen megáll. Templomi hókus-pókus nélkül megkérdi most a pap a legényt: fiam, tetszett-e neked e nőszemélyt feleségül választani?
- Igen. - Hát neked leányom tetszik-e ez az ifjú?
- Igen. - Fiam jelentsd ki itt előttünk, mennyit kötöttél le számára
- Tízezer gurust (például).
No hát olvass le ide előttünk azonnal belőle 3999 és fél gurust. Eredeti, hogy mindig 99 és fél, dokszán dokusz bucsuk kell, hogy legyen a végszám. A legény előhúzza erszényét, s leszámlálja a kívánt összeget, melyet a pap ott azonnal átad a leánynak ezen szókkal fordulván a férfihoz: "tied lett." Ezzel vége az egyházi és egyúttal polgári házasság szertartásainak, felmennek ismét a férfiak külön, a nők is külön saját lakosztályaikba, zajos mulatság nélkül vacsorálnak, kávéznak, csibukozgatnak, míg egyszer feláll a vőlegény vőfélye és e szavakkal: "hát te mit ülsz itt közöttünk" karon fogja az új házast s a hárem ajtón belódítja.
A nők benn mind fátyolozottan várják a vőlegényt; amint ez bejő, mindnyájan felállanak s tisztelet és engedelmesség jeléül lesütött fővel, keresztbe tett kezekkel várják, míg az arája fátyolát fellebbenti. Ha tetszik a leány, hosgeldin (boldogul jött légy) szóval üdvözli, a nő pedig kezet csókol neki; ha ellenben nem tetszenék, szó nélkül megfordul, s kimenvén a férfi társaságba, kijelenti a nemtetszést. Erre behivatik a nőrokonság is, és a pap ünnepélyesen kijelenti, hogy vigyék el leányukat, ez az efendi illetetlenül vonul vissza tőle, - ez esetben azonban a tízezer gurusból leolvasott és átadott 3999 és fél a leányé marad.
Megtörténik, ámbár elég ritkán, hogy a muzulmán ráun nejére, s elválni óhajt. Ez esetben előhívja a papot és ipát, s azok előtt kijelenti, hogy alapos okok miatt szükségesnek látja nejétől megválni; megmondani ez alapos okokat nem szokás, lefizeti a még hátralévő kikötött összeg részletét, a nőt átadja apjának s ezzel megszűnt házasságuk.
Hasonló könnyűséggel elválhatik a nő is. Oda hívja a papot s kijelenti nemcsak elválási szándokát, hanem annak okait is, mire felszólíttatik a paptól, meggondolta-e jól, mit mível, s ha szándokánál állhatatosan megmarad, elbocsáttatik apja vagy anyjával, vagy ezek nem léte esetében elhelyezést talál az állam költségén; hanem ez esetekben a férj fel van mentve a hátralevő összeg lefizetésétől, sőt ha éppen kedve tartja, per útján az esküvőkor adott részt is követelheti. Ez azonban igen ritka eset, mint nem igen gyakori a nők elválása, mivel kivált az állami özvegyi hárem némileg az apáca-zárdákat pótolja, s innen újra férjhez menni nem oly nagyon könnyű.
Szegényebb törökök csak egy, a nagyurak ellenben két-három törvényes nőt is vesznek, hogy azonban a civakodásnak eleje vétessék, rangfokozat van köztük. Az első fiúgyermek anyja lesz a hárem efendi, az úrasszony, kinek a többiek engedelmeskedni tartoznak.
Vesznek ezeken kívül tetszés szerinti számú rabnőket, kik vagy nubiai, hihetőleg erővel összefogdosott szerecsenek, vagy georgiai és cserkesznők a Kaukázusból, azon legszebb emberi nemből, kikről méltónak tartották a tudósok elnevezni az európai fajt.
A török nők rettegnek a kaukázusi rabszolga leányoktól, mert érzik, hogy ezek szépségével s hajlékonyságával nem versenyezhetnek, s egészen mindennapi dolog, hogy férjeiktől miattok elhanyagoltatnak, sőt gyakran a szép rabnők nyervén el a hánem efendi rangot, még ezek felsőbbsége alá is jutnak. Nemcsak a legnagyobb basáknál, de a szultán háremjében is emelkedtek már rabnők, hánem efendi, illetőleg szultáni rangra. Azért a mi szemeinkben lehet ez rabszolgaság. Cirkasszia leányai másként gondolkoznak, - náluk ez a férjhez menetel. A fekete nők cselédi szolgálatokat tesznek, leginkább gyermekdajkák, s valóban gyönyörű szép ellentét látni egy-egy göndör hófehér gyermeket, hollófekete bőrű dajkájával édelegni. Különben a fekete nők közt is csak úgy vannak szépek és nem szépek, mint a fehérek közt, természetesen az lévén a legszebb, amelyik legfeketébb; hisz ismeretes dolog, hogy ők az angyalokat festik feketéknek és az ördögöt fehérnek, és hogy szépségeiket a fehér efendik sem vetik meg, arról elég bizonyságot tesznek a nem egészen ritka mulatt gyermekek.
Valódi nagy háreme, hol közel háromszáz nő van, természetesen a cselédséggel együtt, csak a szultánnak van, a nőket itt a bezárva tartáson kívül még eunuch palotaőrök őrzik; e temérdek nő közül azonban igen kevés örvend Őfelsége kegyeinek, legfeljebb azon válogatott szépségek, kiket a bajrám ünnepkor megtisztelő ajándékul kap az államtól, évenként egyet. Abdul Medzsid a kékszemű barnákat kedvelte, Aziz eleinte egyetlen nővel élt, később neki is volt vagy 300.
A pasák, mert jegyezzük meg, hogy nem csak a tábornok, hanem a polgári magas hivatalnok és minden gazdag ember pasa itt, sokkal mértékletesebbek a nőtartásban; 2-3 feleségnél s ugyanannyi kedvencnél ritkán van több, mert a nők a legdrágább fényűzési cikkek mindenütt.

 

A török életből
(A hárem hölgyei - A szertartások - A keresztelés és felavatás - A temetés - A török és a keresztény szertartások)

Befejezem, a mi még mondani valóm van, a hárem életről s ezzel kapcsolatban ismertetek néhány török szertartást. A tétlenség a hárem hölgyeinek piperevágyát annyira kifejtette, hogy ebben tán még a mi európai hölgyeinken is túltesznek. Kimondhatatlanul szeretik az ékszereket - melyek fekete hajukból lenge fátylaikon át csillognak, - a gyöngyöket, gyűrűket. Felső köpenyük ugyan szabályszerűleg fekete szőrszövet, s ez alól nem igen sok kivétel van s a piros, sárga, lila és más színű, gyakran arany csipkés köpenyeket csak leányok viselik, de annál drágábbak egyéb ruháik. Vannak arannyal kivarrott finom bársony mellényeik s felöltőik, melyek több ezer piaszterbe kerülnek s finom persa és kasmir sawljaik, miknek néha valóban mesés ára van! A kocsiknak és szép lovaknak nem kevésbé kedvelői, mint Éva más leányai s a legnagyobb urak hölgyei között valóságos verseny van, mi magát a szultán hölgyeit és leányait is annyira elragadja, hogy például Abdul Medzsidnek Fatime nevű leánya fölötti mérgében, hogy gazdag pasák hölgyei fényűzésében mindenben utánozni tudták, egyszer egy olyan hintót készítetett, melynek egész felső része, kivéve tengelyeit és kerekeit, egészen metszet üvegből volt, s nem kevesebb, mint 45000 gurusba került - persze kedves apjának!
Szerelmi kalandok szövésére a bezárva tartatás által mintegy feljogosítva érzik magukat. A férj iránti hűségről fogalmuk sincs - különben a soknejűség mellett ez nem is csoda. Hanem ha bennük az akarat tán nem is hiányzik, - hiányzik a lehetőség, mert nekik az utcára menni befedetten is csak többek társaságában szabad, a hárembe belopózni pedig annyira életveszélyes tréfa, hogy azt nem sokan merhetik megkisérleni s így a kalandok mindössze is egy kis kacérkodásból állanak, s ebben a beszéd helyét kézzel, kendőkkel, legyező vagy napernyővel játszó mozdulatokkal pótolják, melyeket csak a beavatottak értenek, de amelyek idegen szemlélő előtt fel sem tűnhetnek.
Mondják, hogy a törökök a kövér nőket szeretik kiválólag, de ez is csak olyan mende-monda, mint sok más ezeregy éji mese; ők bizony, mint bárki más a szépet szeretik, szép meg százféle is van; hanem e monda eredete azon alapszik, hogy a leggazdagabb urak női a legszebbek, de ezek nagyúri kényelemben élve, dolog és gond nélkül: hamar meghíznak, azt hitték aztán, hogy azért szerették meg őket a nagy urak, mert kissé kövéresek, holott megfordítva azért szép gömbölyűek, mert nagy kényelemben élnek.
Nem láttam még nemzetet, mely a gyermeket annyira szeresse, mint a török; jellemző vonása a töröknek és nemes önérzetre mutat, hogy sem állatot, sem magánál gyöngébb lényt soha nem bánt, de különösen a gyermeket rendkívül szereti. A leány gyermekek 8-9 éves korukig fedetlen arccal járnak, átlag feltűnő szép hajuk van, melyet 20-30 fonadékba fonva leeresztve viselnek; a fiúk csak 12-14 éves korukig maradnak az anya gondjai alatt, ezentúl a férfi lakosztályban kapnak szállást, noha anyjukhoz szabad bejárásuk van a hárembe mindaddig, míg egészen fel nem nőttek.
A keresztény nők közül az örmény nők közelítenek nagyon öltözetük és életmódjukra nézve a török nőkhöz, úgy hogy idegen ember egyhamar nem is tudja őket megkülönböztetni; a görög nők ellenben, még azok is, kiknek férjei bő bugyogót és vörös feszt viselnek, mind fátyoltalanul európaiasan járnak mégpedig selyemben és cifrán, noha némelyiknek férje tán csak csolnakos vagy éppen hordár. - A háztartási szokásokból is sok ragadt a keresztény nőkre, például a konyhai szereket, ételneműeket nem ők vásárolják be, hanem férjeik vagy pedig helyben várják, míg utcai árusok kiáltanak az ablak alatt. Hiában, csak ragad egyik népről a másikra egy némely szokás, még ha ellenségnek tekinti is egymást.
Hogy ez a ház beléletére vonatkozó kép nagyon üres ne legyen, elmondom még azon pár szertartást, amin az ember élete folytán át szokott esni, úgymint először is a keresztelés.
E név természetesen csak a keresztény gyermekekre illik, annak leírásával nem is untatok senkit, csak megjegyzem, hogy a görög hitűek a gyermeket háromszor egymás után egészen vízbe mártják, mialatt a szülőket a szent kád mellől eltávolítják, nehogy megszánják a csaknem fuldokló kisdedet; továbbá, hogy náluk a kereszt-komaság olyan atyafiságot képez, hogy kereszt-komák gyermekei nem vehetik el egymást.
Sokkal érdekesebb ennél a török hitbe fölvétetés szertartása.
E szertartást nem akkor hajtják végre a gyermeken, mint a zsidók, mikor még kicsi, csaknem öntudatlan állapotban van, hanem hét éves korában. Konstantinápoly mellett minden évben egyszer, egész tábor alakul azon családok zöld, fehér s tarka sátraiból, kiknek fiú-gyermekei betölték a hetedik évet. Összegyűl itt a temérdek bámuló és az ünnepélyesség emelése s rendtartás végett kirendelt katonaságon kívül az apró kereskedők mindennemű serege; élelmi szerek, gyümölcs, édességek fel s alá járó árusain kívül medvés cigányok, olasz verklisek, apró léggömb s más gyermekjáték-árusok teszik e helyet a gyermekek elizeumává.
A legelőkelőbb urak, sőt maga a szultán is megjelennek, ajándékokat, játékszereket osztatnak szét, mindenki segít mulattatni a gyermekvilágot. Maga a műtét csak pillanat műve, de utólagosan némely gyermek 8 napig sem kelhet fel utána az ágyból, illő tehát legalább tűrhetővé tenni nekik e néhány napi rabságot.
A másik elkerülhetetlen szertartás a temetés.
Mahomed, úgy látszik, mindenben az egyszerűséget kereste, bizonyosan nagy ellenszenvvel viseltetett a keresztények bálványimádó templomi parádéi, búcsújárásai, lármás, cifra temetkezésmódja iránt; ezért kitiltá a templomból, sőt a magánházakból is a képeket és harangokat, a temetési szertartást pedig majdnem túlságig egyszerűvé tette.
Amint egy igazhívő meghal, azonnal megmossák és kiterítik, majd alig néhány óra múlva, igen gyakran már ugyanazon napon eljön a városnegyed papja, szegényebb rangúakhoz egyedül, a gazdagokhoz több vagy kevesebb számú dervis kíséretében. Elmondja vagy elmondják felette jajgató hanglejtésű, de csendes imádságaikat, azzal egy lepedőbe takargatva felteszik egy Szent-Mihály-lóra, négy ember vállra kapja és el kezd vele lehető legsebesebben haladni. Menet közben minden török férfi, ki mellett elhaladnak, pillanatra ráteszi kezét a halott vivő állvány fájára, mintha vinni segítene, sőt némelyek valósággal átveszik a hordártól s néhány lépést vállukon viszik, míg tőlük ismét mások veszik át. E váltogatás igen gyorsan megy, néha 3-4 lépést alig tesz vele egy, már ismét másnak adja, az ismét másnak és mind ez a legsebesebb tempóban, majd nem ügetve megy végbe; ez emberek, kik egész éltükben kimért lassúsággal jártak, futva mennek a temetőbe.
A halottat nő rokonai s hozzátartozói ki sem kísérik, - otthon búcsúznak el tőle s az eltemetés egészen a sírásókra bízatik; gyakran azonban egész csapat ájtatos török állja a sírt körül, talán rokonai, talán barátai az elhunytnak, - nem kérdeztem, ki háborítaná meg az ájtatos gyászolókat? Sírni nem láttam őket soha, hisz Isten akaratában meg kell nyugodni.
Koporsója csak az előkelőknek van, a nép halottját - egy vászonba takargatva - bele lökik egy gödörbe, csak arra ügyelnek, hogy még is Mekka felé legyen fordulva arccal, s azonnal rá húzzák a földet. Csak e kettőt tartják lényeges és elmaradhatatlan kelléknek; a megmosást, a tiszta állapotban eltemetést, mert valamint szennyesen, mosdatlanul imádkozni sem szabad, úgy a feltámadandó halott - ha rajta szenny volt - nem jelenhet meg Isten színe előtt. Másodszor úgy kell fektetve lennie, hogy midőn ítéletnapkor szemeit újra felnyitja, - egyenest megláthassa a Mekka felett ragyogó isteni fényt, mely felé intézendi azután lépteit.
Megbocsáthatatlan hanyagság a rendőrségtől, hogy a halottat öt-hat óra múlva meghalása után azonnal el engedi temetetni, továbbá, hogy arra sem ügyel, hogy a sírgödrök illő mélyre leásassanak. Nem egyszer láttam sírgödröket, melyek 3 lábnyi mélyek sem voltak, - öles mélységűeket pedig éppen nem ásnak keleten se törökök, se keresztények. - Majd minden töröknek márvány síremlék állíttatik, mely egy földre fektetett kőlapból s egy egyenest fennálló 3-4 láb magas kőből áll. Ez utóbbin turbán-alakú fej van faragva arckép nélkül, új korában a turbán meg is festetik olyan színűre, minőt a megholt - származási rangjánál fogva - viselt, a sírkő elején pedig többnyire domborvésésekkel a halott neve, évei, életére vonatkozó koránbeli versek díszlenek.
Temetőik sűrűn tele vannak ilyen kisebb-nagyobb sírkövekkel, mi egyrészt a temetők régiségére, másrészt a keleten tapasztalható nagyobb halandóságra mutat, noha mindamellett sehol nem látni oly sok szép egészséges kinézésű tisztes öregembert, mint éppen a törökök közt.
Mily végtelen ellentétben állanak a török egyszerű vallásos szertartásokkal a keleti keresztények imádkozási, keresztelési, esketési és temetési szokásai; - azt leírni sem merem, félvén, hogy sokan részrehajlással vádolnak, s hogy hasonló hitű hazánkfiai rosszakaratra magyaráznák. Csak röviden említem meg, hogy minden szertartásuk több órákig tartó ceremóniákkal jár, mi közben a hallgatóság nem ájtatos figyelemmel hallgat, nem az imádkozó pappal imádkozik, hanem fesztelenül ügyes-bajos dolgairól beszélget oly fennhangon, hogy a papot tőlük hallani nem lehet.

 

Kanizsay kalandja
(Török mezei lakok - Rablók - Kanizsay hős magaviselete - Oláh János kalandja - A brussai pasa)

Kanizsay Endre, a szatmári zászlóaljnál volt tiszt, némi küszködések után egy török efendinek bizodalmát annyira megnyerte, hogy ez őt Szoszopol melletti jószága felügyelőjévé tette, s annak kezelését, berendezését egészen rá bízta.
Munkás kezek hiánya, s az egész Törökországon átokként fekvő dologkerülés miatt a legkiterjedtebb uradalmak is igen keveset jövedelmeznek úgy, hogy oly eset is adta elő magát, hogy egy Nikomédia melletti birtokos török úr a jövedelemnek egy harmadát ígérte tiszttartójának fizetés gyanánt, s felhatalmazta vas-ekék s némi gépek vételére is, csak hogy majdnem semmit nem jövedelmező, néhány ezer holdnyi parlagon heverő földjeiből valami hasznot lásson.
Kanizsay is, gyakorlati gazdasági ismeretei dacára, nem sokra bírt menni, mindössze egy pár ekével kínlódott inkább, mint dolgozott, s azok mellé is magyarokat kelle fogadnia, mert a helybeli paraszt nem igen áll be cselédnek, s ha beáll is, nincs köszönet munkájában.
Ha tehát őt tiszttartónak nevezzük, némileg nagyítjuk a dolgot, - inkább olyan paraszt tanya-gazdához hasonlított, ki néhány béresnek parancsol, hanem amellett maga is megfogja az eke szarvát; - ispánja pedig Bakó Imre volt, ugyancsak a szatmári zászlóaljból, a volt kapitány Kanizsaynak volt őrmestere. A töröknek mezei laka is rendesen kőfallal van körülkerítve és háza emeletes s cseréppel van fedve mindenütt. A ház alsó része, mely rendesen durva kőből épül, istállók és kamrákul használtatik; felső emelete fából van s ez szolgál lakó szobákul. Ez építési módnak nem csak azon előnye van, hogy így az istállónak nem kell fedél, a háznak meg nem kell külön alap, hanem a netaláni rablók általi megtámadtatás esetére ez építési mód a házat könnyebben védhetővé teszi, mintha földszintes lenne, szóval az ilyen ház valódi "Block Haus" a kővel kerített udvar közepén. És erre kell ügyelni oly katonás nemzetnek, oly zsiványokkal telt országban, noha tán éppen a leírt építési mód miatt kevés eset van rá, hogy rablók a házat támadják meg, inkább az utakon, erdők és sziklák közt lappangva leselkednek a védtelen utasra, s legtöbbször orozva gyilkolnak, rejtekhelyeikből lővén le a semmi rosszat nem is gyanító utast. E zsiványok nagyobb része török, azonban találkoznak keresztény műkedvelők is, leginkább szlávok; de mivel ezek mindig török ruhába öltözködnek és törökül beszélnek, s válogatás nélkül törököt, keresztényt egyaránt lelőnek: a világ azt hiszi, hogy a rabló mind csupa török.
Az 1852-ik év nyarán egy hét személyből álló török rablóbanda megtámadta a Kanizsay szomszédját, egy nyomorult kis viskóban lakó bolgárt. A bolgár nem akarta előadni pénzét, s a törökök elkezdték e rablók irtóztató szokásaként mindenféle kínzásokkal vallatni s kényszeríteni pénze előadására. Egyik török kihúzta handzsárját, s a bolgár fülét nyesegette vele, másik a bolgár asszonyt felhasítással fenyegette, egy harmadik elővett egy égő üszköt, s azzal kezdé a szerencsétlen bolgárt sütögetni. Ez borzasztóan ordított és jajveszékelt, hanem még mindig tagadta, hogy pénze van, a törökök pedig az ordítozással nem szoktak törődni, mert nincs rá eset, hogy a másik bolgár szomszédjának segítségére merne menni, s a török bátran rabolhat a falu közepén is. Egy-két őr elegendő az egész bolgár népet ártalmatlan távolban tartani, sőt legtöbbször senki sem meri távolról se mutatni magát, hanem elrejtőzik, félvén, nehogy rá kerüljön a sor.
De Kanizsay nem volt bolgár. Amint meghallotta a rémítő ordítozást, azonnal vette puskáját, két kovás pisztolyát, és karjára akasztván kihúzott éles kardját, segedelmére sietett a szorongatottaknak, parancsolván Bakónak is, hogy őt kövesse.
Bakó figyelmeztette őt az életveszélyre, melynek ily módon kiteszi magát, s inkább hátulról a bolgár viskója felgyújtását, s a menekülni kénytelen rablóknak elrejtett helyből lelövöldözését ajánlotta. De Kanizsay e tervet gyávának nevezte és Bakót összeszidta, mire aztán Bakó felmondta az engedelmességet, s odább állt. Ez már nem tartozott az ispáni kötelességek közé. Dacára ennek Kanizsay egyedül is a bolgár segedelmére sietett. Az őrálló török, ki őt renegáltnak gondolta, mint szintén az egész vidék, - felszólította, hogy ne közeledjék s ne törődjék azzal a gyaurral, hanem Kanizsay felelet helyett felemelte fegyverét és lőtt, de a gyutacs elpattant s a fegyver nem sült el! az őr megfoghatatlan hidegvérű béketűréssel nem hogy lelőtte volna, mert hisz alig 10 lépésre voltak egymástól, hanem figyelmeztette: "Lásd Allah sem akarja, hogy egy igazhívőt megölj; menj dolgodra, mi téged eddig se bántottunk, ezután se bántunk".
Kanizsay eldobta hosszú puskáját, egy ugrással átpattant a sövényen s egyenest a házajtónak rohant, még mielőtt az őr benn gazdálkodó társait figyelmeztethette volna. Itt berúgva a szobaajtót, a meghökkent törökökre ordított, mindkét kezében felvont pisztolyait rájok szegezvén, hogy takarodjanak el.
Hat kéz egyszerre ragadt pisztolyt s egy pillanat alatt egymásra sütötték fegyvereiket. Két török halva rogyott össze. Kanizsay pedig három lövést kapott, de lekapta fejéről feszét s baljával vérző jobb mellsebére nyomva, kardjával közéjük rontott s iszonyú vagdalásaival egy perc alatt egyet leterítet, s másik három pedig, megrémülve e hallatlan vakmerő embertől, elfutott. Ő maga borzasztó véres munkája után megindult haza felé tántorogva, de alig néhány lépésre a bolgár ház udvarán összerogyott; három hétig tartó kínos szenvedés után meghalt, tüdeje gyógyíthatatlan sérülést kapott. Orvosoltatás végett Várnára vitette magát, és mint nevezetes dolgot említem meg, hogy a várnai pasa a falut 3000 gurus pénzbírság fizetésére kárhoztatta, és ebből 1500-at Kanizsaynak adatot ki.
Kanizsay halálával majdnem egy időben egy másik emigránsnak is meggyült a baja egy pár útonállóval. Ez egy Oláh János nevű huszárkáplár volt, ki a sumlai pasánál cselédkedett. Egyszer behívja a pasa, kezébe ad két zacskó pénzt meg egy levelet, s azt mondja: "Vidd el ezt Halim pasához Várnára."
- De uram, adjon hát legalább valami fegyvert; hogy menjek ennyi pénzzel fegyvertelenül?
- Eh, ha fegyvered lesz, akkor gyanítják, hogy pénzed is van, de így ki gondolná, dugd el a pénzt és menj.
Oláh el is indult és már majd elérte Várnát, midőn a kukoricából eléje ugrik egy izmos török kivont handzsárral s feléje vág.
Oláh ösztönszerűleg védte magát rossz fűzfa botja és bal karja felemelésével, de a csapás oly erős volt, hogy nemcsak a botot ketté vágta, de bal karján is mély sebet ejtett; hanem Oláh nem engedett időt második csapásra, derékon ragadta emberét s az az életéért küzdő kétségbeesett erőfeszítésével leteríté. Ekkor kiragadta a török övéből egyik pisztolyát s homlokára nyomva durrantá agyon.
E percben egy oldallövés a sűrűből az ő hátán súrolta végig a ruhát! Ő hát felkapván a meghalt török második pisztolyát és mellette heverő handzsárját, felugrott és a sűrű kukoricába menekült, s futott egyenest Várna felé, hova csakugyan meg is érkezett további háborítás nélkül.
A pasa átvette a pénzt és levelet, végig hallgatta az egész kalandot, elvétette tőle hódított fegyvereit, őt pedig... bezáratta.
Majd egy hónapig ült bezárva, úgy hogy ez alatt senkivel sem beszélhetett, kivévén az orvost, ki gyógyítgatta, ekkor kieresztették, a pasa megdicsérte, visszaadta elvett diadaljeleit - a fegyvereket és adott neki 200 piaszter ajándékot.
- Ember vagy magyar, úgymond, megöltél egy híres zsiványt.
- De efendim, hát mért tartatott bezárva?
- Azért kaptál most ajándékot tőlem, hanem előbb meg kellett tudnom, hogy nem hazudtál-e?
Csaknem hallatlan eset Törökországban, hogy a rablóknak valaki ellene szegüljön. Oly borzasztó a rablók híre, hogy az utast páni félelem lepi meg s e rettegés megkönnyíti a gonosz zsiványok mesterségét. Annál feltűnőbb volt e két közvetlen egymásra következett eset, s hihetetlen gyorsasággal járta be a magyarok hősies bátorságának s vakmerőségének híre az egész birodalmat. Eddig is vitézeknek tartottak bennünket, hanem e két eset a köznép között többet tett, mintha egy nagy csatát nyertünk volna meg a muszka ellen. Ez időtől fogva nincs rá eset, a Kálozdiét kivéve, hogy a zsiványok magyar embert meg mertek volna támadni.
A rablók nemcsak azért veszélyesek s veszélyesebbek más ország rablóinál, mert gyakran rejtekhelyeikből orozva lőnek, hanem mert az utast, ha nála pénzt nem leltek, elfogják s akkor beizennek rokonaihoz, hogy ha ennyi s ennyi összeg pénzt bizonyos meghatározott idő alatt ki nem küldenek, hát az elfogottat életben többé ne keressék.
Hogy oly sok rabló van Törökországban s oly kevéssé tudja a csendőrség őket megzabolázni, illetőleg kiirtani, azon talán nem fogunk felette csodálkozni, ha elgondoljuk, hogy először mindenféle salakja a máltai és görög szigeteknek ide gyűl össze, hogy az ország annyiféle egymást gyűlölő, egymást ölni-vágni kész durva műveletlen népfajokból áll; aztán ne feledjük el, hogy az általános hadkötelezettség (mi csak a török fajra terjed ki), szintén sok embert tesz útonállóvá. A török ifjúnak kivétel nélkül kellvén legalább 4-5 évet katonai szolgálatban tölteni, az erőszakolt besorozás alól sokan szökéssel menekülnek; úgy de a szökött katonának nincs aztán hová lennie, így az üldözöttből bosszúálló, üldöző lesz. E mellett a török gyermek korától fogva megszokta a fegyverreli bánást, és végül akad, ki vallási gyűlölet folytán nem is tartja az általa lenézett és megvetett keresztények kirablását s esetleges legyilkolását valami nagy bűnnek. Másodszor maga a csendőrség részint rosszul van ellátva fizetéssel, s következésképp rossz lova, rossz fegyvere van, részint a zsiványok közül újoncozzák, s ha ezekből néha legelkeseredettebb üldöző válik is, ez inkább csak kivétel, a nagyobb rész alattomban azután is a rablókkal cimborál.
Végül pedig az ország oly fekvésű, hogy a legkomolyabb szándékú üldözést is felette megnehezíti. Nálunk Magyarországon végtelen síkjain sem bírják a rablókat teljesen kiirtani, hát aztán a hegyes-völgyes, s mindenütt erdőkkel benőtt török földön hogy boldoguljon velük néhány rossz csendőr.
A kiutahia-brussai úton van egy hely, melyet vérvölgynek neveznek, itt magát a pasát, dacára 24 fegyveres kisérőjének, kirabolták. Az út mellett egyfelől majdnem falmeredekségű sziklák, másfelől feneketlen mélység van. Fenn a sziklákon fedett helyet foglalt néhány rabló, s midőn a pasa a legszűkebb helyen lovagolt, egy fegyvertelen ember eléje állt s megkérte szépen, hogy tekintsen fel és meg ne moccanjon. Amint fölnézett, vagy 10-20 puskacsőt látott egyenest mellének irányozva, és nem tehetett mást, mint megalkudjék a fegyvertelen emberrel, s néhány ezer gurus lefizetésével nyissa meg az utat.
Törökországban nem csinálnak sok ceremóniát az elfogott útonállóval. Várnán laktomban egyszer elterjedt a híre, hogy elfogtak egy Badzsakli nevű rablót, kíváncsiságból elmentünk megnézni. Mikor, mimódon, s ki ítélte halálra - mindazt nem tudom, csak azt láttam, hogy kivezették a pasa háza udvarára, és egy a szolgálatban lévő kavaszok közül baljával megmarkolta üstökét, s egy nagy handzsárral levágta a fejét.

 

Respublika
(B. Orbán és háza - A mi ottani kis társulatunk - Összezörrenés és párbaj)

Éppen nem valami állami köztársaságról, nem is valami emigrationalis efféle tervezgetésről akarok szólani; - itt egy egyszerű, mindössze is 6 emberből álló kis egyesületről van szó, melynek egyik tagja elnevezé a kis társaságot respublikának.
Az öreg báró Orbánnak Madzsarda városrészben lévő nagy házában kifogadtunk hatan egy pár szobát, s ott együtt laktunk a következők: Rényi Károly, Czirjék Adolf, Tiszay Dani, Hágen Ignácz, Wesselényi József és én. Mi hatan abban egyeztünk meg, hogy keresményünk egy részét összetévén, együtt étkezünk s igyekezni fogunk előre nem látható balesetekre valami kis összeget megtakarítani. Ugyanazon háznál lakott Csekey asztalos mester, ennek neje elvállalta az ételadást, mondhatom olcsón és mégis jól éltünk.
Dolgozni mindenkinek kötelessége volt, s nem egyszer jártak Tiszay és Czirjék házat meszelni vagy súrolni, sőt gyakran téglát hordani a kőművesek keze alá. Hágen gyógyszerészkedett Velicsnél, Rényi szobákat festett, én és Wesselényi pedig szabóskodtunk. Mindamellett elégedetten, sőt mondhatnám szinte vígan éltünk. Vacsoránk elköltése után sokszor el-eldalolgattunk együtt, vagy én hegedültem, amit Wesselényi guitárral kisért, s el-elfújtuk az általános emigránsdalt: "Szülőföldem szép határa" valódi benső érzéssel és megindulással s nem egyszer igazán sírva vigadtunk!
A respublika nevet Czirjék találta fel és írta az ajtónk fölé, talán csak azért, mert neki legjobban konveniált, hogy res nostra fiat publica, vagy mert bennünket legrepublikánusabbaknak tartott a többi közt, vagy csupán, hogy megjelölje szállásunkat, hogy a bennünket meglátogató barátaink a sok ajtó közül megtudják, hová nyissanak be. De ez elnevezés lassanként oly ismeretessé lőn, hogy nem mondta többé egyik is a városon: menjünk Rényiékhez vagy Veressékhez, hanem menjünk a Respublikába! - Ki hitte volna, hogy e csekélységet az emigránsok egy része rossz néven vegye? az ember soha se tudja, mivel sérthet mást. Egyszer csak beállít hozzánk egy három tagú küldöttség, a Wintersteinnál tartott gyűléstől azon megbízatással: vonjon számadásra bennünket, hogy merjük mi magunkat respublikának nevezni, s őket ezáltal megsérteni, azt feltételezvén ezáltal róluk, mintha ők nem volnának szintén republikánusok?
Miután egészen barátságosan és éppen nem hivatalos komolykodással megmagyaráztuk a név mikénti eredését és illetőleges jelentését, ismét szent lett a béke közöttünk. Így felfedeztük okát az irántunk való idegenkedésnek, hanem azt a küldöttség szelíd magaviseletéből nem is gyanítottuk, hogy megbízatásuk azt is tartalmazta, hogy ha kielégítő választ nem nyernek, hányjanak ki onnan bennünket s erővel is tépjék le onnan azon őket sértő felírást, sőt szükség esetében hívjanak párbajra mindnyájunkat!
Ezt csak azért említém fel, hogy a köztünk uralgó szellemre némi világot vessen. Nem volt már meg a nyomor okozta összetartás, a Gál titkolódzó és mégis szájról-szájra járó működései közénk dobták a veszekedés magvát, egyik a másikat titkos politikai agensnek gyanította s ennek dicsőségét irigylette; másik hűtlennek, némelyik pláne osztrák kémnek gondolt mindenkit; egyik a másikat gyanúsította - egy sem tudván miért? Gál különösen a székelyeket szerette, ebből aztán valóságos nemzetiségi viszálykodás lett székely és magyar közt. A székely magát a magyar nemzet szék-jének tartá, magát különb hazafinak, különb katonának vélé; a magyarok meg szemükre hányák, hogy Csikot erőszakkal kellett a fegyverfogásra bírni, hogy a székelyek szökdöstek el az előőrsökről, ők mondák, hogy mi bizony a császár népére immár nem lövünk; szóval veszekedénk a felett, ki jobb hazafi, holott mindennek oka csak az volt, mert egyik sem állott azon a munkatéren, melyre műveltségi foka jogosította volna, s különösen mert a közügyért - magáért a hazáért - nem tehetett semmit. Hazatéréssel akarni menekülni e nyomorúságból valóságos hazaárulás bűnének tartatott. Például híre terjedt, hogy Hetneki az osztrák consulnál járt, ez elég volt, hogy őt mindenki kerülje és lenézze mint kémet, mint hazaárulót. Hetneki dühöngött s utoljára is kinyomozta, hogy a hír első közlője Balog Lajos volt. Kihívták egymást és meg is vívtak pisztolyra; hanem mindkettő oly dühös volt, különösen Hetneki, hogy golyóik a levegőben ártatlanul fütyöltek el, segédeik pedig az újra vívást meg nem engedték.
Körülbelül egy évig állt fenn az úgynevezett respublika s az év vége felé feloszlott.

 

Társadalmi szokások
(Hogy állnak és ülnek a keleten? - A fürdők - Az étkezés - A virágos beszéd - A nők fényűzése)

E fejezetet csekély apróságoknak szentelem, mert az eddig elmondottak még nagyon hiányos képét adják a keleti életnek. Az ember jön, megy, dolgozik, eszik, iszik, mulat és alszik, - ebből áll az élet igen kis részét töltik ki a nagyobbszerű mozzanatok.
A török és bennszülött keresztény e szokásai közt kevés a különbség, a szembetűnőbbeket megemlítem külön.
Állani a török csak glédában szokott és pedig meglehetősen görbén; a keresztény áll a török bíró vagy főúr előtt görbén, két kezét övén keresztbe teszi annyira, hogy éppen egyik keze feje takarja a másikat, sarkait nem teszi össze, mint mi katonásan, hanem megfordítva: majdnem érintik nagy lábujjai egymást és a sarkok szétállanak, feje lecsügg, szeme lenéz - ez a szolgának alázatos állása.
Az ülés, amennyire gyötrőnek tetszik nekünk, annyira kényelmes a keletieknek; ha lehetne, talán soha nem állanának fel. Próbáljunk letérdelni oly formán, hogy térdeink lehető távol álljanak egymástól, lábunk fejeit egymás alá dugni és ráülni jól előre görbített testtel, úgy azonban, hogy térdeink külső oldala a pamlagot érintse, illetőleg lábszáraink térdtől bokáig egészen azon nyugodjanak: ez tán legkönnyebb módja lesz a törökös ülés megtanulásának. Nekünk, ha ki nem ficamodik, belezsibbad lábunk, de a keletiek gyermekkoruk óta úgy begyakorolták, hogy házaiknál, elfogadó salonjaikban, kávéházban, irodáikban, sőt, ha lehet, munkálkodásaik közben is így ülnek, s nem a fekvést, de az ilymódú ülést és csendes beszédtelen elmerengést tekintik a legélvezetesebb nyugalomnak.
Látogatóba menni csupa tisztelgésből nem igen divat, - miért háborgatni mást is, magát is ok nélkül? De az udvariasság mégis annyira otthonos, hogy még az ügyes-bajos dolgában látogató is csibukkal és kávéval kínáltatik meg; ki azonban csak kávét kap csibuk nélkül, az vagy felette csekély rangú, vagy nem örömest látott vendég. Mindig leül előbb a jövő vendég a rangja szerinti helyre, s miután helyet foglalt, a gazda üdvözli őt isten hozottal, s ha más vendégek vannak, sorban valamennyi az újonnan jöttet. A beszédet egyenest a jövetel célján kezdeni nagy illetlenség volna, előbb egy csomó egészségkérdezősködés és bók kell bevezetésül, az ügy elvégezte után pedig hirtelen feláll a vendég és fut el, nehogy a gazdának azon kellemetlenséget okozza, hogy az fel kényteleníttessék állani és őt kikísérni.
Fürödni és mosdani a keletiek nagyon szeretnek, pedig víz kevés van, a hajók kénytelenek dereglyéiket az édes vizekhez vagy az ázsiai oldalra küldeni s ottan tölteni meg vízhordóikat, ott van elég; de Konstantinápoly legnagyobb része, különösen a szegényebb nép mind pénzen vásárolja vizét vízhordóktól (szakadzsi), kik bőr tömlőikkel a város minden zugát bejárják és szaka-szaka! kiáltásaikkal jelentik magukat. A nők kényelmére még ezen kívül mindennemű zöldség, gyümölcs, hús, hal, cukor, kávé, szárnyas állatok, vadak, édességek és hűsítők, sőt még cipők, kesztyűk, kendők, kelmék, pipere és varrószerek, apróbb házieszközök is, részint gyalog, részint szamarakra rakva különféle éneklő kiáltozásokkal hordoztatnak város szerte. Ezekhez járulnak a szénáruló tevehajcsárok, az üstfoltozó cigányok, az épületfákat vontató szamarászok, hordárok és őrök ordítozásai, és noha Konstantinápolyban kocsizörgést keveset hallani (az utcák nagyobb része járhatlan levén) mégis ebből a százféle kiabálás vegyülékéből oly veszett lárma kerekedik, minőt más nagyvárosban hallani nem lehet.
Az étkezés módja is épp oly különböző, mint a sokféle lakosság egyéb nemzeti szokásai. A törökök többnyire délben és este esznek igen sokféle ételt, melyekben hús és zöldség sokféle alakban játsszák a főszerepet, noha cukros tésztaneműek is vannak mellette. Bort asztalnál nem isznak, általában sohase kellene inniok a korán szerint, - de az alól a felsőbb osztály rég emancipálta magát; annál közönségesebb a pálinkaivás, mit a cselédség előtti feltűnés kerülése végett nem pohárba, hanem kis kávés findzsákba töltenek. Általában véve a törökök jól élnek és más népekhez hasonlítva rendkívül józanul; - szörnyű utálat tárgya náluk a részeg ember.
Az európai idegen lakosokról nem szólok; ezek mindegyike saját nemzete szokásait követi, kissé az éghajlathoz s a divatos piaci terményekhez alkalmazva. A görög és örmény lakosság gazdagabb része az európaiakat s részben a törököket utánozza, hanem a nagy tömeg általán véve silányul él. Reggel egy fekete kávé után elmegy boltocskájába és ott guggol délig, - délben egy darabocska sajt vagy helva, vagy egy kis sóshal s darab kenyér az ebédje; este otthon, ha nincs böjtnap, egy kevés juhhús zöldséggel, vagy hal olajba sütve s aludt tej, vagy gyümölcs a vacsorája; böjtben pedig olaj és zsír nélküli zöldség megfőzve sós vízben és gyümölcs. Aránylag roppant sok kenyeret esznek, egy teás csészényi leves vagy zöldség mellett egy font kenyeret felmártogatnak s így legfőbb eledelüknek éppen csak a kenyeret tarthatni.
Bajos elhatározni, egészségi szempontból élnek-e ily szigorúan vagy fukarságból - én részemről azt hiszem, fukarságból, - mert azt egy pillantásra láthatja mindenki, hogy a török és örmény mind oly vékony száraz, mint egy hering. Ezer közt alig láthatni egy pár kivételt; a többinek arcvonása is az éhségre emlékeztet s én láttam köztök milliomos gazdagot, kinek palotái voltak, mégis ebédre 10 para árú sajtot és egy fél úgynevezett "kutya" kenyeret evett, s irodájában rongyos rokkban, foltos cipőben járt. Ugyanez okból mértékletesek az ivásban is, de ők is több pálinkát (masztik) fogyasztanak, mint bort.
Kivétel ugyan ezen általános szabály alól is van, de felette kevés, és még a legbőkezűbbre is áll azon gazdag és csaknem pazarló örmény barátom megjegyzése, hogy az örmény vagy görög oly született fukar, hogy valakinek egy aranyat ad is tán fitogtatásból ajándékul, megnézi előbb, van-e aranyai közt egy lyukas és bizonyosan azt adja oda.
Társasélet Konstantinápolyban a keresztények közt sincs, itt mindenki lót-fut, siet egész életében egyetlen egy dolog - a pénz után, nem sokat törődve vele, mi úton juthat hozzá. Ezért a házasságok is nem annyira ismeretség s kölcsönös vonzalom, mint anyagi érdekek által köttetnek, minek aztán természetes következménye ismét, hogy egymás irányában nem éppen megrendíthetlen hűséggel viseltetnek, hanem annyival féltékenyebbek s a vetélytársat orozva leszúrással szokták eltávolítani, mi az ő fogalmuk szerint nagyszerű hőstett.
A törökök közt orgyilkosságot oly ritkán hallani, mint nálunk; azonban Boszniában s itt-ott a vadabb vidékeken még divatban van köztük a "vérbosszú"; gyakran egész családok kérlelhetlen gyűlölettel ölik ki egymást, s ezen gyalázatos divat nemcsak a mohamedán, de a keresztény bosnyákoknál s a szerb és egyéb török-szláv népeknél is megvan.
Bukarestben néhány nagy bojárnak előszobáiban vagy a bakon parádéznak aranyos cifra öltözetű arnautok, szép, öles nagy emberek, kik többnyire a vérbosszú elől menekültek el hegyes hazájukból. 1861-ben álam dolgozott egész nyáron át egy Mehemet nevű ácspallér, boszniai mohamedán, ez is félelemből hagyta el hazáját. Megölték két testvérét, ő erre megölte a gyűlölt családnak apját és 4 fiát, de az ötödik fiú eltűnt hazulról, és Mehemet tudta, hogy ez most egész életét az ő meggyilkolására szentelte. Nem mert vele megmaradni egy országban, de sőt itt Oláhországban is - hol európai törvény és csendőrség van - mindig félt ellenfelétől s nagy pisztolyai és handzsárja nélkül ki nem ment az udvarról. E mellett hosszú, vontcsövű kovás puskájával folyvást gyakorolta magát a lődözésben darvakra, túzokokra; madarakra is puskázott, mert - úgymond - ahol találkozom ellenfelemmel, ott egyikünknek meg kell halni, mert csak ketten maradtunk a két családban felnőtt emberek! De - mondám neki - hisz ez borzasztó! hát soha nincs ennek vége? - De igen, uram, felelé Mehemet, ha mi meghaltunk, akkor gyermekeink vagy szintén folytatják a bosszút, vagy összeházasodnak és a két család eggyé lételével meglesz a béke.
Szokásban van keleten virágos nyelven beszélni, hogy az ember a sok bóktól alig érti a tárgyat; szeretnek - amennyire a nyelv megengedi - nagy címeket adni egymásnak; ebben csak mi magyarok múljuk felül őket.
A virágos beszédmód annyira átment még a törvénykezés terére is, hogy a bíró nem ritkán lelkem, testvérem, bárányomnak címezi az előtte álló gyilkost is, tán még a halálos ítéletet is ily nyelven mondja ki: testvérem, bárányom, nem tehetek róla, kissé le kell, vágatnom a fejedet!
A nők a férfiakat bizalmasabb körökben uramnak, hercegemnek, arszlánomnak címezik, - miért viszont őket csillagnak, gyémántnak, lelkem urának, fülmilének stb. szokás mondani. - Általános megszólítási cím az efendi (uram), ezt lehet mondani a szultánnak is, tényleg vagy jogilag azonban csak a törzstiszteket és az ezekkel egyenlő rangú polgáriakat illetné meg; ezeknek rangcíme bej vagy régiesen bégh, azután felfelé következnek a pasák vagy helyesebben a basák, mely szó származik a bas-tól (fő, tehát basa=főnök); lefelé a tisztet aghá-nak, a nép egymást á-nak vagy a á-nak nevezi ami tökéletesen azonos a magyar kigyelmed és kenddel.
A szép szavaknak ellentéte, a káromkodás divat itt is - noha nem oly hajmeresztő mértékben és alakban, mint nálunk és az oláhoknál. Legrútabbul az olaszok és görögök káromkodnak, a török káromlásában jellemző az, hogy soha istent nem szid, és igen ritkán átkozódik. S bármily lealázó s becstelenítő legyen is ellenfelére vetett szidalma, az mindig annak személyére vonatkozik és rajta végre hajtható cselekedetet tárgyal.
Már említettem feljebb a török hölgyek fényűzését, - ebben a keresztények nejei is bátran kiállják velök a versenyt. Alig lát az ember nőt más ruhában, mint selyemben az utcán, még a hordárok és csónakosok nejei is arra törekszenek; a gazdagok nejei meg csupa vetélkedési dühből annyira megfeledkeznek a jó ízlésről, hogy például láttam cifra perzsa sálból készült egész ruhát, mely még álarcos bálban is nagyon tarka lett volna, mások meg brillantos gyűrűkkel még a hüvelyk ujjaikat is tele dugdossák. E vak szenvedélynek a szegény sorsú leányok - ha szépek - majdnem kivétel nélkül áldozatául esnek, még pedig - ami a legborzasztóbb - saját anyjuk által adatnak el. S az vet legnyomorúbb világot az erkölcsi lealjasultságra, hogy ezt nem tartják bűnnek, sőt az ily leányok hamarabb férjhez mennek, mint azok, kik becsületesek, de szegények maradtak.
A férfiak szegényebb része ellenben rongyokban jár, nálunk a koldus sem oly rongyos, mint itt a hordárok, hajósok, s napszámosok. A jó módú osztály azonban jól öltözködik, egyszerűen, de igen jól szabott finom posztóruhákban, hűvösebb időkben meg drága nyest, menyét, asztrakán, s egyéb bundákban, mely öltözéket egy-egy mogyoró nagyságú brillant gyűrű, s roppant óraláncok egészítenek ki.
Télen-nyáron mindenki sárcipőt visel, mert a templomba sáros cipővel belépni nem szabad s mert minden ház legalább gyékénnyel van szőnyegezve, mire az utcát érintett cipővel fellépni illetlennek tartatik.
Keresztényt ritkán látni lóháton, ellenben a török urak gyönyörű lovakon járnak, mindig lassú lépésben, öt-hat kengyelfutóval, kik gazdájuk után csibukot, dohányt és kávés készletet hordanak s lova mellett is utána ügetnek.

 

Smyrna
(Koszta Marczi története - Hogy védik meg az amerikai polgárt?)

Az egész világ elbámult, midőn néhány éve Anglia hadat indított Abissynia fejedelme ellen nehány alattvalója letartóztatásáért s még inkább, midőn a győzelem után meggyőződött, hogy Angliának csakugyan nem volt más célja, mint megmutatni a világnak, hogy övé a hatalom s rettegjen tőle, ki őt bántani merte. Kisebb kiadásban a smyrnai öbölben egy amerikai pártfogás alatt álló menekült magyar barátunkért majdnem éppen hasonló eset történt, mely eset híre betölté a világot, kivéve talán Ausztriát, melynek érdekében volt hallgatni.
Smyrna Kis-Ázsiának legnagyobb, legvirágzóbb városa és leglátogatottabb kikötője 50-60000 lakossal, kiknek egy ötöde idegen kereskedő a földnek minden szögletéből összegyűlve, mi általában a levantei kikötő városoknak fő jellege. Majd minden állam képviselve van itt consulai által, s a száz meg száz kereskedő hajó védelmére néha egész flottát képeznek a tengeri hatalmak itt horgonyozó hadi hajói; - a város kávéházai és mulató helyei pedig tömvék 10-féle nemzet matrózaival és tengerészeivel.
A matróz szigorú életet él a hajón; nem elég, hogy kegyetlen katonai fegyelem és törvény alatt áll, de végre is valódi fabörtönben van, jobban elzárva a világtól, mint ha kaszamátákban volna, hova legalább hallatszik lármája a szabadon mozgóknak. Azért ha a matróz pénzt és szabad napot kap, egyszerre akarja kárpótolni magát mindazon élvezetekért, melyeket sóvárogva nélkülözött; a mulatság aztán tobzódássá, orgiává fajul, még a műveltebb rész, a hajó-tisztikar is vendéglők s kávéházakban tölti szabad idejét és mulat.
Ily mulatság alkalmával a smyrnai olaszok, kik itt igen nagy számmal laknak, összeszólalkoztak az osztrák hadi hajó tisztjeivel, a szóváltásból veszekedés és végre verekedés lőn, ezek kardhoz, amazok dorongokhoz és késekhez kaptak s az osztrák tiszteket megugratták. Ezek pedig fedezetet hoztak maguknak hajójukról s így fölfegyverkezve visszamentek megveretésük helyére. Természetesen minden okos ember félre állt a fegyveres csapat elől, de a tiszteket nagyon égethette a kapott kudarc, mert a gyanús olaszokat még az utcán is üldözőbe vették.
Koszta Márton emigráns társunkat is erre vezeté balsorsa, termetéről s nagy fekete szakálláról olasznak nézték, s el akarták fogni. Ő futott, a katonák utána! Mikor már látta, hogy nincs menekvése, bele ugrott a tengerbe és kezdett úszni egy hajó felé, hanem az osztrákok csónakba ültek és még a vízből is csak küzdelemmel bírták kihúzni.
Koszta Marczi (már ez a név, hiába, csak így maradt rajta még a hadjáratokból) az 55. zászlóaljnál százados volt, szép barna, magas fiatal ember, bátor, vitéz katona volt, nevezetes azon kalandjáról, hogy egyszer Erdélyben Őrhalmi József emigráns barátunkkal együtt szemlélődni kiküldetvén 50 emberrel, annyira az oláh tábor kelepcéjébe jutott, hogy karddal és szuronnyal kényteleníttetett magát kivágni, de az expedicióból csak hatod magával tért meg.
Elfogván, felvitték az osztrákok nagy triumfussal hajójukra, s midőn megtudták, hogy magyar, irtóztató fenyegetések közt azonnal vasba verték, és belökték a hajó sötét börtönébe. Pompás fogás volt ez! Rebellis és verekedő! Loyalitás és személyes bosszú kapott elégtételt egyszerre. Vasba, börtönbe vele!
Az olaszok, kik irántunk mindig rokonszenvvel viseltettek mindenütt, azonnal jelentést tettek mind a török parancsnoknál, mind az amerikai consulnál, a hallatlan önkénykedés felől. A consul azonnal felvette hivatalos díszruháját, s az osztrák consultól alattvalójának azonnali kiadatását kérte; az osztrák consul arra hivatkozott, hogy ez magyar, következőleg osztrák alattvaló, sőt szökevény, tehát nem adja ki.
Ekkor az amerikai egyenest az ott állomásozó amerikai hadihajóra ment, azonnal fűttetett, a hadihajó felszedte horgonyát, és az osztrák corvett mellé hajtatott, s tőle 20 lépésre megállt oly módon, hogy ő maradt a sík tenger felől, s így emennek netaláni menekülési útját elvágta.
A kapitány elfoglalá helyét, kezébe vette a vezénylő csőt, az osztrákok szeme láttára megtöltete ágyúit, s gyalogságát a fedélzeten csatarendbe állítá. Ekkor minden hadi formák megtartása mellett parlamentairt küldött át az osztrák parancsnokhoz azon izenettel: "Ha Koszta Márton épen és bántatlanul pontban egy óra alat hajójára nem szállíttatik, ő az osztrák hajót fenékre löveti!"
Ez aztán használt!
Mielőtt az óra lejárt volna, levették Marczi barátunkról a vasat és egy csónakon átküldék a veszedelmes amerikainak!
Így lőn Koszta barátunk nevezetes emberré s visszatérvén Amerikában, ott azonnal igen előnyös házasságra lépett. Úr lett, ha másként nagy emberré nem lehetett, az osztrák üldözés által!
Nem sokkal ezután ugyanezen amerikai corvett Konstantinápolyba jött és mi magyarok báró Schwarzenberg vezetése alatt Ingraham kapitány úrnak tisztelgő 5 tagú küldöttség által fejeztettük ki forró köszönetünket hazánkfia iránt mutatott nemes buzgalmáért, magam is tagja valék a küldöttségnek. A kapitány igen előzékeny szívességgel fogadott ugyan bennünket, mindazáltal kijelenté, hogy noha ők mint szabad nemzet mind mister Kossuth, mind általában a szabadságáért küzdő magyar nemzet iránt a legnagyobb részvéttel viseltetnek: minket mint magyar küldöttséget hivatalosan nem tekinthet, mivel ő Kosztát nem mint magyart, hanem mint amerikai polgárt védte, s ezt tenni kötelessége volt.

 

Anadóli települők
(A polgártárs - A kém - Őserdőben - Egy város romjai)

1852-ben jött Konstantinápolyba egy igénytelen kinézésű kis szőke ember; magát Schmidnek nevezte, darabig egy kis zugvendéglőben tartózkodott, senkivel másként, mint németül nem beszélt, később kifogyván pénzéből, más emigránsokhoz hasonlóan cselédkedett és nyomorgott.
Utóbb magaviselete és összeköttetéseiből mégis észrevettük, hogy ez ember magyar. A nyomorúság annyira testvérekké teszi az embereket, hogy e felfedezés után neki sem lehetett többé titkolódzni; neve helyett mind a mellett csak azt mondá, hívjuk őt polgártársnak, csak később tudtuk aztán meg, hogy ez a polgártárs Dercsényi István 1851-i szeptember 22-én kötél általi halálra ítélt volt guerilla csapatvezér, beregi földbirtokos. Ne higgye senki, hogy üldöztetéseink véget értek az által, hogy a diplomáciai egybeköttetés Ausztria, Muszka és Törökország között, főnökeink belzése és később szabadon bocsáttatása után, ismét helyre állíttatott. A különbség csak az, hogy eddig nyíltan hivatalosan, ezentúl alattomban kémkedés és vesztegetés útján igyekeztek keserű kenyerünket még keserűbbé tenni.
Semmire nem dobnak ki a kormányok haszontalanabbul pénzt, mint a titkos kémekre, de kivált tőlünk mit akartak megtudni? Érzelmeinket? Azt tudhatták kémek nélkül is, vagy tervezgetéseinket? A tervezgetés tökéletesen ártatlan dolog, kivitele pedig teljes lehetetlenség volt, míg a haza ostromállapotban katonaság és gensd'armeriával tömve. Mindamellett nem hiányzottak fizetett kémek, kik magukat többnyire szerencsétlen német menekülteknek adván ki, igyekeztek velünk barátságot kötni s velünk politizálgatni, szidni az osztrákot. Legalább aztán küldtek volna arra is alkalmas embert, de többnyire ügyetlen cseh kellnereket és csavargókat bíztak meg vele, kiknek az eszén könnyű volt túljárni.
1853-ban került egy ilyen Bach-vitéz hozzánk, ki mindenkép kereste barátságunkat, egyszer aztán Dercsényi és Asztalfi elhatározták, hogy kitudják, mit akar a jámbor. Elvitte tehát Asztalfi egy korcsmába, engedte, hogy a cseh fizessen, s politizált vele minden badarságot, azután meg ő fizetett, öntvén rumot a cseh borába, mígnem holtrészeggé tette. Ekkor elcsente levéltárcáját, melyet a cseh részeg korában is rejtegetni igyekezett! Mi volt benne?
Egy felhatalmazás az osztrák rendőrminisztertől, hogy menjen Londonba, Párisba, Brüsselbe, Svájcba és Konstantinápolyba, s ha valamiben segítségre lesz szüksége, forduljon a más lapon feljegyzett emberekhez. Cím, név, lakhely, utca és házszám rubrikázva pontosan. - Azon a más lapon 73 név volt feljegyezve, többnyire németek, köztük azonban mintegy 20 magyar név is! Sajnálom, hogy ide nem iktathatom őket, vennék el legalább nyomorultságuk jutalmát a köz megvetés által; de ez iratok nem voltak kezeim közt, az illetők pedig azonnal elküldték Kossuthnak a mellette lévő levelezési kulccsal együtt s így nem másolhatám le.
A láthatár éppen nem tisztult ki a forradalmak legyőzése által, csak másfelé húzódott a vihar, keleten a vészfelhők mindinkább tornyosultak. 1853-ban ismét sürgete Ausztria a portát, hogy az emigransokat távolítsa el s küldje Afrikába, mit a porta néhány renegálttal meg is tett, nekünk pedig kéz alatt tanácsoltatta, hogy menjünk át Anadoliába s ott telepedjünk le. Ennek végbe vitelére Dercsényi szólíttatott fel, de a kormány nem szabott feltételeket, még földet sem mutatott ki, sőt a legszükségesebb költségeknek is csak utólagos megtérítését ígérte meg.
Természetes, hogy ilyen biztosítás mellett kevesen vállalkoztak s Dercsényi végre is heted magával saját költségén próbált szerencsét. Társai voltak Argai, Hámori, Tiszai, Gergely s egy pár magyar fiú.
Nikomediáig hajón, onnan gyalog és lvon mentek Devrenten át az izmidi (nem izniki) tó északi partján, mintegy 6 órányira Izmidtől (Nikomedia) s ott egy 300 holdnyi puszta téren telepedtek meg, melyet Dercsényi egy töröktől vett árendába, csekély bérért. Puszta térnek nevezém, pedig ez csak annyiban illik rá, hogy csak itt-ott állt rajta egy-egy rengeteg nagy fa, többek közt egy 9 láb átmérőjű vén platán, s a mindenfelől környező óriás erdők közt pusztának látszott, mert még csak egy kunyhócska sem volt rajta; különben pedig eléggé be volt nőve tövisbokrokkal s oly páfrány erdővel, mely embermagasra nőtt oly sűrűn, hogy nehéz volt közte mozogni, a dél-amerikai rengeteg lehet ilyen. Iszonyú azon küzdelem, melyet a települőknek itt ki kellett állani. Legelőbb is egy rossz házat építettek, sövényből, sárral betapasztva és páfránnyal fedve, aztán lekaszáltak, felkapáltak s kukoricával, dinnye és zöldséggel bevetettek néhány hold földet, a többit elkezdték irtogatni tűzzel-vassal.
De a föld itt nem olyan, minőt európai ember látott, a talaj fekete homok s annyira nedves, hogy egypár lábnyi mélységre víz buggyan fel, mihez a forróság járulván, míg egyfelől veteményeik csaknem szemmel látható gyorsasággal nőttek, másfelől s gyom, különösen a páfrány ijesztő hamarsággal lepett el ismét mindent, és azt a néhány bevetet hold földet folyvást kapálni kellett, mert mire egyik végére értek, már másik végén ismét térdig érő gyom nőtt. Rossz viskójukat a sok eső mindjárt megrongálta, tyúkjaikat, kecskéiket elhordta a sakál, róka, macska, farkas, hiúz s Isten tudja hányféle ragadozó állat, vetéseiket majdnem szemük láttára feldúlták a vaddisznó- és bivalycsordák; ez utóbbiak nem bölények ugyan, hanem annál sokkal kártékonyabbak s egész nyáron át gazdátlanul bitangolnak, levén csak névleg a falusiak tulajdonai.
Én 1853 őszén látogattam meg őket. Soha még fogalmam sem volt az amerikai őserdőkről, de ezek tán még annál is járhatatlanabbak s irthatatlanabbak, borzasztóbbak! Tölgy-, platán-, hárs-, gesztenye-, dió-, nyár-, kőris- és égerfák vegyítve állnak itt oly óriásakká nőve, amennyire egymástól megfértek, vénségtől kidőlt egész óriás fák és emberderéknyi leszakadt gallyak keresztül-kasul egymáson feküdve korhadnak, tövis, iszalag, vadszőlő- és komlóval úgy tele nőve, hogy a közt a medve se járhat.
Különösen veszedelmes a vadrózsának egy neme. Ennek szárai ujjnyi vastagra nőnek, roppant éles visszás tövisekkel bírnak, ezek felkúsznak a legmagasabb fák tetejéig is, onnan sűrű lefüggő indákat bocsátanak le a földig, melyek ott végeikkel gyökeret vernek, s így a földtől az erdő tetejéig és a fák között oly sűrű élő hálózatot képeznek, melyen átvergődni teljes lehetetlen még bőr ruhában is. A sok kártékony bivalyt néha nekiszorítottuk hegyes rudakkal e rengetegnek, de egész csorda sem bírt átvergődni rajta; a medvék, szarvasok, dámvadak is kerülik, csak a sakáloknak s farkasoknak szolgál az erdő háboríthatlan csendes lakhelyül, honnan aztán csordánként vonítva húzódnak ki éjjelenként prédát keresni. Dél felől néhány lépésre az emigránsok kunyhójától terül el a gyönyörű nagy tó, - melynek szélessége fél, hossza mintegy három mértföld lehet, tele halakkal és a vízi madarak minden nemeivel számlálhatatlan mennyiségben. Egy anadoli vad török, ki bámult azon, hogy mi repülő madarakra is lövünk - mivel ők őznél kisebb állatra ki se sütik a puskát - a tó végéhez igazított fácánok és szalonkákra. Lőttünk is 5 fácánt és néhány szalonkát, de e múlékony élvezet keresése közben nevezetes fölfedezést tettünk: egy egész város vagy vár romjaira akadtunk, melynek nevét tán még a történelem se hagyta fenn.
Nagy, vastag tégladarabok, itt-ott egész alapfalak, faragott kövek s nagy kőtönkök borítják a földet, benőve gyér fűvel és tövisbozóttal; a hely annyira be van nőve bokrokkal és satnya fákkal, hogy kiterjedését meghatározni nem lehet; csak a talaj egyenetlensége mutatja, hogy itt hajdan épületek voltak. Sok kődarabot leltünk többnyire durva szemű márványból, melyen arabeszk és szobor-vésetek láthatók, de írást egyen sem, hogy legalább egy betűből görög vagy római eredetét megláttuk volna. Ugyanitt egy nagy híd faragott kövekből mai napig fennáll és használatban van, - most egy patakocskán vezet át, de hogy földünk e híd építése óta mily roppant átalakuláson ment át, itt szemmel látható. A hídnak 12 nagy kőívezete van, legalább 5-6 ölnyi átmérővel. Most az egész patak egyetlen ív alatt folydogál, s a többi ívek majdnem szemöldökig be vannak temetve földdel. Legfeltűnőbb azonfelül, hogy a híd oszlopai jégvágókkal vannak ellátva, de a patak most megfordított irányban folydogál, mint hajdan folyt a több, mint 200 lépésnyi széles folyam, mely fölé e híd építtetett, ki tudná mikor?
Ha egy pár ezer év alatt ily roppant változáson mehetett át földünk, lassan észrevétlenül porszemet porszemhez rakva: önkéntelenül azon feltevésre jutunk, hogy a természet lassan ugrás nélkül, özönvíz nélkül, ma is folyvást működő erejével, a lég élenyítő hatalmával, esők, folyamok és szelek segítségével vitte mindazon változást véghez, melyeket szemeinkkel látunk, csak hogy nem 5-6000, hanem 5-600 ezer vagy tán annyi millió év alatt. Ki tudná azt év számra mérni? Rég lehetett az, midőn földünk kérge csupa gránit volt, azóta elmállaszthatott az idő, lehordhatott a szél és eső annyit, amily kevés részecskéjét teszi földgolyónknak a puha föld.

 

Dercsényi telepéről
(Két utazásom - Dercsényi újabb terve - Kalandok az úton - Tököly sírja)

Még néhány vonást jegyzek fel az ismételt utazásról, melyet 1853-ban az anadóli magyar települőkhöz, Dercsényihez és társaihoz tettem s elbeszélek egyet-mást az ott látottakról. A vidéken, melyet a múlt sorokban leírtam, a rossz szállás, nedves fülledt légkör, rossz életmód és meg nem szokott nehéz munka annyira megtörte honfitársainkat, hogy innen menekülni kellett, míg lehetett. Azonban Dercsényi nem oly könnyen mond le tervéről. Az eddig bérelt föld művelését ugyan abba hagyta, de egy másikat bérlett ki pár óra járásnyira beljebb, mely jószág eme felett azon előnnyel bírt, hogy egészségesebb fekvése s meglehetős lakháza volt, noha a piactól, Izmidtől jóval távolabb esett, de ide már csak Tiszai és Gergely követte; a többiek visszahúzódtak Konstantinápolyba, inkább akarván ott, mint e borzasztó kietlen vidéken nyomorogni.
Itt is meglátogatám őket másodmagammal ugyenez évben. Életemben mindig ellenszenvvel viseltettem az útlevél iránt, mely a becsületes embert csak ügyes-bajos dolga gyors végezhetésében gátolja, a tolvajnak pedig éppen szabad járás-kelést biztosít; így elindulánk e nélkül.
Izmidről midőn ki akarék menni, a kapunál feltatóztattak és vissza szándékoztak küldeni, mint valami csavargókat. Felmentünk tehát a pasához, kinek írnokai és inasai ígérték ugyan jó szándékukat de pénzért, amely ezen időkben mindennél szűkebben találtatott nálunk; miután pedig látták, hogy ajándék nem lesz, semmiképp nem akartak bebocsátani. Én haragomban olyan lármát csaptam, minőt török urak előszobáiban senki nem merészel, hanem célt értem vele, mert a pasa behivatott, s miután lármázásom és jövetelem okát csendesen elmondtam, szépen leültetett, hozatott kávét és csibukot, össze-vissza kérdezgetett a hadjáratról, és e beszélgetés alat el is készítette az útlevelet (teskere) s jó utat kívánva bocsátott el; öreg becsületes ember volt. Nem először tapasztaltam az életben, hogy a segédtisztek és a komornyikok mindig nagyobb urak akarnak lenni gazdáiknál; egyforma az ember, akármi nyelven beszél!
Útközben majdnem életveszélybe jutottunk útitársam, Balog Lajos vigyázatlansága miatt. Ugyanis egy forrásnál megállapodván, ő felvette az én fegyveremet, s vele valami haszontalan madárra lőtt oly vigyázatlanul, hogy a lövésre lóhajcsárunk, egy öreg becsületes török eljajdította magát és leesett. Ennek szemtanúja volt néhány török munkás, azonnal odarohantak baltáikkal, szidván a gyaurokat, kik az igazhívőre mernek lövöldözni. Csak az öreg lóhajcsár hidegvére és emberséges volta mentett meg bennünket: hirtelen vállára dobta szűrét és állítá, hogy semmi baja nincs, s lecsendesíté dühös védőit. Nem is volt, az igaz, nagy baja, egy szem nagy srét súrolta lapockáját, de az ő csendes, okos magaviselete nélkül agyonvertek volna minket miatta.
Megérkeztünkkor Dercsényi éppen egy ekét faragott egy nagy görbe fából, Tiszai meg a hátán cipelt egy nagy darab tűzifát, Gergely kecskepásztorkodott. Néhány napot ott maradtam - segítvén nem annyira faragni, mint inkább emlékezetből lerajzolni, milyen egy jó szerkezetű faeke, mert idáig még nem hatolt be a civilizációnak e legfőbb eszköze annyira, hogy venni is lehessen.
Vadásztam egy esztendőre valót, soha életemben annyi erdei szalonkát nem láttam, mint ott. Este húzáson annyiszor lőtt az ember, ahányszor meg bírta fegyverét tölteni és míg töltött, 5-6 elment szabadon s ezek nem vándorlók, mint nálunk, hanem ősztől tavaszig állandóan itt tartózkodnak, nem háborgatva, senkitől.
E vidék a Sakaria völgye mentén sokkal szelídebb ugyan, mint az említett volt, de azért itt is ugyanazon nehézségekkel kelle küldeni: emberek hiánya, bitangoló bivaly csordák és vaddisznók pusztításai, és a mi művelt embernek tán még mindezeknél tűrhetetlenebb, a posta és piac hiánya miatt. Sokszor hetekig nem kaphattak csak egy magánlevelet sem, s a legcsekélyebb szükségletért, minők gyertya, cukor, vasszegek, majd két napi járóföldre kelle lovagolni. Egy közbejött kellemetlen esemény végre még biztonságban lételüket is kérdésessé tette. Egy csapat bitang marhát bezártak a célból, hogy majd a marha gazdájával megtéríttetik a kárt; el is jött a török, de ez új intézmény előtte teljesen megfoghatatlan igazságtalanságnak tetszett; avagy parancsolhat-e ő - úgymond - az oktalan állatnak, hogy merre menjen? Ebből szóváltás lett, szóból gorombaság, gorombaságból kölcsönös szidalmazás; Dercsényi különben is elkeseredett mérges ember volt, amint veszekedés közben a török őt gaz gyaurnak nevezte, szobájába rohant, felkapott egy puskát és a pár lépésre álló törökre sütötte! Hallatlan szerencséje, hogy a fegyver történetesen üres volt. A török is elrémült, szótlanul elballagott, de ismerve a barbár nemzetek szokásait, e naptól fogva nem lehettek többé nyugton, soha sem tudhatták, nem dördül-e el valamely fa mögül egy puska bosszút állani a meggondolatlan tettért.
Mindezek miatt elkedvetlenültek, beláthatták már, hogy ha amott heten nem boldogulhattak, itt hárman még kevésbé fognak haladni átlátta ezt végre Dercsényi is, és már csak azért óhajtott még darabig itt időzni, hogy a török kormány által ígért útiköltséget - fölemésztett saját pénzének legalább egy részét - megkaphassa, amiből szintén semmit nem látott soha, mert hisz a települési kísérlet is egészen rosszul ütött ki, a magyaroknak nem volt kedvük az ő példáját követni, s néhány emberrel tett két évi próbálgatás után azon meggyőződéssel jöttek vissza, hogy könnyebb az amerikai őserdőkben, mint Kis-Ázsiában meglakni művelt embernek.
Pénzének szorgalmazása végett aztán velünk jött Konstantinápolyba, még pedig gyalog. Nehéz utunkban sasok és keselyűk lődözésével mulattuk magunkat. Ezeknek itt minden neme a piszkos egyptomi fehér keselyűtől a királysasig nagy számmal találtatik, s éppen nem ritkaság egy dögön 30-40 darabot összegyűlve látni; nem lövi senki, hisz a török nagyon szelíd az állatok iránt.
Említést kell itt tennem a nikomediai vagy izmidi és vidékebeli örmény protestansokról is, kiket angol missionáriusok térítettek át.
Izmiden vendéglőbe szálltunk, de alig telepedtünk le, látogatásunkra jött a protestáns örmények kurátura, és nem hagyott békét, míg házához nem mentünk, hol minden csemegéjét, édesborát, pálinkáját meg akarta velünk etetni-itatni csupa szeretetből! Annyira uralkodó itt a vallás a nemzetiség felett! Az ugyanazon vallású mind testvér, a különböző hitű pedig ellenségnek tekinti egymást.
Dercsényiéknek mindjárt első településükkor a kurator mindenben igérte barátságát és a pasánál való befolyását; hogy pedig egymással levelezésben állhassanak, mivel a mieink a török nyelvet beszélék ugyan, de írni nem tudák, az örmény alfabetet vették fel közvetítőül, amelynek megtanulása sokkal könnyebb az arabsnál, s az örmények által mind írva, mind nyomtatva használtatik is török nyelvre. Nagy előnye ez abc-nek hogy minden hangnak megfelelő betűvel bírván, összetételekre nincs szüksége, és abból nem lehet mást olvasni ki, mint ami írva van, de alakjai kellemetlenek, az ékírásra emlékeztetnek s nehezen olvashatók, mint a gót.

Láttunk még valamit, mit szintén csak itt lehet látni: egy vándor-doctort.
Keleten a halandóság nagyobb, mint nálunk, s a betegségek lefolyása rövidebb, veszélyesebb, orvos pedig kevés van; ezért nem csoda, ha a falusi szegény nép minden európait orvosságért ostromol, mit aztán tekergő csalók kiaknáznak. Épp egy ilyen charlatan doctor lett szomszédunk a nokomediai vendéglőben, s nekünk történetesen meglepő példáját mutatá azon életrevalóságnak, mellyel itt Eskulap nemes mestersége folytattatik.
Három török utas egyikét kilelte a hideg, s dideregve kifeküdt a napra. A mi doctorunk hivatlanul azonnal ott termett, s így szólt; - Nos mi bajod van testvér; úgy látom, te nagyon rosszul vagy? Mondhatom, nagyon rosszul vagy! Honnan jössz, tettél-e testamentomot, mert lásd az ember Isten kezében van! hm! hm! (megtapogatta pulsusát, megnézte nyelvét.) No lásd én orvos vagyok, ne ijedj meg, még tán meggyógyíthatlak, meggyógyítalak bizonyosan! Adj egy besliket! (másfél huszas) adj egy besliket, csak hamar! - Mind ezt végig darálta, mielőtt a szegény török szóhoz jutott volna.
Az nem is szólt, hanem kivette a besliket és odaadta valódi török megnyugvással.
- No most nyugodjál szépen, addig elkészítem az orvosságodat.
Ekkor egész ostentatióval kirakta egész drogériáját, mely állott Morison- és Redlinger-labdacsokból, chinin, doweri és egypár más porocskákból és egy jó adag czinoberből. Kavargatott ott darabig valamit, összetörte egy kávéscsészében, vizet töltött rá s vitte betegjének.
- Adj még egy besliket, nesze itt az orvosság, de előbb add meg az árát.
A szegény török megint kikereste zsebét, adott neki újra egy besliket, és a zavarékot megitta.
- Adja Isten egészségedre! No most feküdjél le megint, takarózzál be és aludjál, holnap már bizonyosan nem lel ki a hideg!
E közben a török két útitársa egy mángálon tüzet rakott, és egy bográcsban paprikást főzött, egyszerre csak neki rohan a mi doctorunk a paprikásnak, leemeli fedelét, nagybölcsen megszagolja! Hiszen ti ebbe hagymát tettetek? förmed rájok.
- Persze hogy tettünk.
- No ebből a betegnek világért sem szabad enni; azzal lekapta a bográcsot a tűzről, beszaladt vele szobájába, s addig ki se nyitotta az ajtót, míg mind meg nem ette. Aztán roppant felsőbbségi hangon kidobta az üres bográcsot és oda kiáltott az elbámuló két töröknek: "leves kell a betegnek, leves" értitek?
- Értjük, semmire kellő! dörmögék rá az éhen maradt törökök.
Másnap Izmiden maradván egész nap, én vettem puskámat és kirándultam az izmidi öböl végéhez, hogy a tengeri só gyártását megtekintsem. Az izmidi öböl vége igen lapályos és iszapos, a talaj azontúl is alig néhány hüvelykkel magasabb a tenger színénél, ez használtatik tengeri só készítésére. Ugyanis midőn a szél a tengerről kifelé fúj, annyira kinyomja a vizet, hogy e lapályt ellepi. Ekkor, mielőtt a víz visszavonulna, egy kis gáttal elrekesztik. A forró nap és szél rövid időn elpárologtatja a vizet és a só részint jegecekben, részint félig feloldott alakban visszamarad. A jegeceket a ráragadt portól leöblintik, s ezen vizet és a még nem jegecült sót nagy edényekben melegítik, mi által ismét kijegeczedik. Az ilyen só itt rendkívül olcsó, mivel a kormány nem monopolizálja, csupán 12 százalékot vesz tőle beviteli vámként.
Az örökös puskázhatnámságnak majdnem életemmel adtam itt meg az árát, még most is borzalommal gondolok a kalandra, mi velem itt történt. Az alig arasznyi mély öböl vizében vígan úszkált két hattyú, én postára töltve, némi giz-gazt, bozótot felhasználva, addig hasaltam, míg lövésre kaptam őket s az egyiket úgy találtam, hogy azonnal elterült a vízen. Eddigi tapasztalataimból úgy tudva, hogy a tenger feneke mindenütt kemény köves homok, meggondolatlanul nekiszaladtam a sekély jó meleg víznek, amilyen sebesen csak bírtam, csak midőn már 30-40 lépésre benn valék, vettem rémülten észre, hogy minden lépten lejjebb süllyedek, hogy lábam sehol kemény talajt nem ér s apró buborékok sustorognak fel körülöttem a lágy, feneketlen iszapból. Rögtön megfordultam és iparkodtam minden erőmből kifelé, de már térdig süllyedtem el az iszapban, nem voltam képes lábaimat kiemelni és érzettem, hogy folyvást lejebb-lejebb süllyedek, hogy itt kell vesznem. Hasra dobtam hát magamat, s félig úszva, félig mászva iszonyú nehézséggel vergődtem kifelé!
Már nem messze valék a parttól, de annyira elfáradtam, hogy meg kelle pihennem, azonban borzadva vevém észre, hogy így is süllyedek, összeszedtem tehát végerőmet és kétségbeesett küzdelemmel végre kimásztam. Hörögve jutottam a partra, mellem majd szétszakadt, eszméletemet eleinte még nem vesztém el, tudtam mindent, de megmozdulni képtelen lettem, végre elaludtam. Midőn a hűvös lég fölébreszte, késő este volt, alig bírtam szállásunkra vánszorogni, s napok kellettek, míg roppant levertségemet kiheverhettem. Az a puska!
Másnap indulandók valánk tengeren Konstantinápolyba, de előtt leróttuk a kegyelet adóját bujdosó elődünk Tököly iránt. Meglátogattuk sírját az örmény temetőben, s néhány ív papírt vivén lenyomtuk sírköve címerét és feliratát, miről aztán Rényi Károly barátunk - mint szintén a Rákóczyéról - csinos aquarel rajzot készített a magyar egylet számára. A kő az örmény ó temetőben fekszik, bekerítetlenül, keresztül-kasul járkálók, gyermekek és az idő pusztításának kitéve. Egy 8-9 láb hosszú, nem egészen 3 láb széles, arasznyi vastag márványlap ez, felül rajta a Tököly-címer, alatta az ismeretes latin felirat nagy tiszta betűkkel:

Hic requiescit
ab heroicis laboribus celcissimus Dominus
Emericus Tököly de Kesmark

amint ezt már mindenki többszöri közlésekből olvashatta. Felette óhajtandó volna, ha egyszer az állam, vagy az akadémia gondoskodnék úgy ennek, mint Rákóczy és Zrinyi Ilona emlékeinek elhozataláról.
Egy olyan lélekvesztőre ültünk fel, minőt brusszai utazásom elbeszélésekor leírtam, és szerencsétlenség nélkül értünk rajta Konstantinápolyba, hol Dercsényi rövid időn megtudta, hogy számára Gál Sándornak 15000 piasztert fizetett a kormány már régen, hanem az a pénz elment az emissariusokra.
Rövid idő múlva aztán vége lőn a célba vett megtelepülésnek, s Dercsényi egy pár ezer forintja és sok küzdelmes nélkülözései árán megszerezte azon tapasztalást, hogy a gyarmatosítás Anadóliában kivihetetlen. Különben is megkezdődött a muszka-török háború, mely az emigratio eddigi állapotát teljesen átváltozatta.

 

Bosznia és Csernagora
(A boszniai lázadás oka - A muszka befolyás - A muszka 1851-ben és ma - Omer pasa - A honvédcsapatok Boszniában)

Chronologiai rendnél fogva már rég el kell vala mondanom az 1850-51-i bosnyák lázadást, mert ez az emigratió egy részének hozzájárultával veretett le, s így részben ennek történetéhez tartozik; de mivel a későbbi 1852-i montenegrói hadnak is ugyanazon indító okai vannak, s ellene Törökország részéről majdnem ugyanazon seregek alkalmaztattak: nem akartam ismétlési hibákba esni, s jobbnak láttam e két esemény felől együttesen tenni említést.
A majd minden évben megújuló felkelési kísérletek a török állam betegségének csak egyes krízisei s ezeknek fegyverrel való elnyomásai csak palliativ szerek, melyeknek állandó hatása nem is remélhető, már csak azon oknál fogva sem, mert a fegyver sebeket és fájdalmat okoz, s a leigázottnak sérelmeit nemcsak nem orvosolja, de sőt hozzá újabbakat üt, s az okok számát, melyért az elnyomott fegyvert ragadott, nem kevesbíti, hanem szaporítja.
Ezt épp oly jól tudják a török államférfiak, mint akárki más; de éppen abból látszik a betegség nagysága, hogy e tudat dacára nincs más szerük a gyökeresb orvoslásra.
A török állam más népek romjain épült fegyver által; fegyverére támaszkodott azontúl is kizárólag, s az európai hűbéres állapotok okozta ellenállási tehetetlenség által ingerelve, világhódításra törekedett inkább, mint saját belügyei, illetőleg létezhetése alapjának megszilárdítására. A balkáni félszigeten vagy a khalifák elvét - "handzsár avagy korán" - kellett volna keresztül vinni, vagy kiengesztelni a meghódított keresztény népeket. Ő egyiket sem tevé; teremtet a magyarok példájára kiváltságos nemzetet, mely uralkodjék mint a nemes a többi felett, és kiváltságos uralkodó vallást. A keresztény vallást eltörölni nem bírta, mégis megtiltá annak külső jelvényeit, tornyok építését és harangok használatát, így politikailag leigázta a keresztény népet, vallásilag pedig vakbuzgóvá tette, mint az üldözött első keresztények voltak. Még csak az osztrák, különben gyűlöletes és kétes divide et impera elvét sem követte, ő előtte minden keresztény csak lenézett gyaur volt, aminek következménye az lőn, hogy a különböző nyelvű keresztények közt lassanként mind a rangi különbség, mind az egymás elleni hajdani nemzeti gyűlölet megszűnt, helyére a közös rabságtól való menekülési vágy lépett, kiket a közös elnyomás egyenlően rabokká és koldusokká tett: tettleg is egyenlők, egy kiengesztelhetlen közös ellenséggé lettek.
Hogy a zavar még nagyobb legyen, hozzá járul a közös tudatlanság, a kereszténység legműveltebb része legfelebb annyit tud, hogy kereskedés folytatására képes legyen, a szegényebb osztály pedig éppen semmit, a papok is műveletlen, durva, tanulatlan emberek, de talán éppen ezért a még tudatlanabb nép felett határtalan uralmat gyakorolnak.
A bolgárok, különböző más szlávok, de főleg a görögök főbb papjai egyenest Muszkaországtól kapnak utasításokat; oda évenként papnövendékeket küldenek illő kiképeztetés véget. A szultán helyett nyíltan a muszka cárért imádkoznak, sőt annyira mennek, hogy az orosznak titokban önkéntes adót fizetnek, magukat muszka alattvalónak tekintik, s ezek eljövetelét oly sóváran várják, hogy a "jöjjön el a te országod" ima alatt a muszka hadak jöttét értik. Küldhet aztán a török humanus kormányzókat, adhat hatti humajumot (szabadságot), tehet közülök néhányat magas rangú és zsíros hivatalokba: mind nem ér az semmit, itt vakbuzgósággal kell küzdeni, melyet bérbe fogadott vagy tudatlan papok szítanak.
Megpróbált a török már minden módot: galambszelídséget, mit aztán ezek gyávaságnak néztek s kihívók lettek; kegyetlen szigorúságot, ekkor zsarnoksága ellen kél kiáltás s protestál a muszka a humanitas nevében, míg ő maga 100 ezerenként hordja Szibériába szerencsétlen alattvalóit; így húzódik ez állapot évről-évre, mint egy gyógyíthatatlan chronikus betegség, mely sem meg nem öl, sem felüdülni nem enged. Gordiusi csomó ez, melyet azonban még karddal sem lehet oly könnyen ketté vágni s így inkább azon hydrához hasonlít, melynek egy levágott feje helyett kettő nő. Ez a keleti kérdés még bonyolultabb az által, hogy ma ugyan minden keresztény ellensége tömegesen a töröknek, de amellett mindenik régi nagyságáról álmodozik, régi birtokainak határait követeli vissza.
Szűnjék meg ma a török uralom: vagy azonnal egy még nagyobb zsarnokot kellend helyére tenni, vagy újra kezdődik az apró népek élet-halál harca, melyet aztán épp úgy egy hatalmas hódítónak kell megszüntetni, mint ezt 400 év előtt a török tette. Ezért marad a keleti kérdés függően még akkor is, ha a törököt Ázsiába kergetik, mindaddig, míg a felvilágosodás, a valódi civilizáció meg nem érleli azon nagy eszmét, hogy a népek boldogságát nem nemzetiségi, annyival kevésbé vallási eszmékben, hanem a legkiterjedettebb egyéni szabadságban kell keresni. De kivált itt keleten azt a kort nem hogy mi, de unokáink sem érik meg, mert (nagyban tekintve) a népek, a legkedvezőbb viszonyok közt is, csak lassan haladnak, itt meg még egészen a középkori állapotokban vagyunk, hisz még a hadakozás módja, sőt a fegyverzet sem sokat változott. A felkelők most is hosszú kovás puskákkal, nagy otrombán cifrázott kovás pisztolyokkal s handzsárral vannak ellátva, a foglyokat pedig vagy barbár kegyetlenséggel halomra ölik, vagy gazdag váltságdíjakért adják vissza, éppen mint századok előtt más népek tették vala. (Ez 1854-ben volt írva, azóta kaptak ugyan e fölkelők a muszka kegyelméből hátultöltőket, de a fülek és orrok levagdalásával bebizonyítják, hogy a civilizációban egy hajszálnyit sem haladtak.)
Az 1852-ik év november havában a montenegróiak, ez elméletileg szabadság és függetlenségért küzdő, gyakorlatilag minden emberi jogot lábbal tapodó nép, Kovalniczki lengyel emigráns vezetése alatt, legkisebb tekintet nélkül a népjogok s hadiszokásokra, mint egy rabló csorda betört a szomszéd török területbe, Scodra és Herczegovinába. A török apró őrcsapatokat s az egyes védtelen lakosokat kardra hányták, vagyonaikat elpusztították, Dzsuléka beyt nehányad magával elfogták és iszonyú kínzások közt megölték. A vele elfogott néhány török katonának orrát, fülét levágták, másoknak szemeit kisütögették, azután e fényes győzelmet s e gyönyörű hőstetteket nagy lakomával ünneplék meg, melynél a meggyilkolt bey koponyájából ittak, teste darabjait meg süttetve a kutyáknak hányatták.
Mikor aztán a török Omer pasát 15000 emberrel ellenük indítá s ez az örökös felkelések eme fészkét megsemmisítéssel fenyegette: felszólalt az európai diplomácia, e hősöknek védelmére kelt, s megálljt parancsolt a győzedelmesen előnyomuló töröknek! - Gyönyörű nemzetközi policzia! Bezzeg mikor mi küzdöttünk szabadságunkért, akkor nemcsak nem védtek bennünket, hanem lord Russel azt mondá felőlünk az angol parlamentben, hogy harcunkról a diplomaciának tudomása nincs, és olyan nevű (magyar), politikai élettel bíró nemzet nem ismertetik; Disraeli pedig nem átallá azt mondani, hogy oly istentelen rebellisek vagyunk, kiket védelmezni is szégyen volna!
A bosnyák felkelés általános okait feljebb elősoroltam, - látszólag ugyan a mohamedán és keresztény bosnyákok egymássali civódása idézte azt elő; a civódókhoz aztán egyfelől a mohamedán albánok, másfelől a szomszédos keresztények csatlakoztak, s így lőn a láz általános. De hisz egy pillanatra látható, hogy a feszült vészes állapotok állandón fennállván, bármely kis szikra elég a láng felgyújtására; a mondva csinált bosnyák és montenegrói kitörés nem is tekinthető egyébnek, mint az 1854-ben rákövetkezett muszka háború előcsatájának.
Igen messze vezetne Boszniának történetébe bocsátkozni, noha bennünket felette érdekel, mert e tartomány sorsa hazánk emelkedése vagy hanyatlása által nagy változásokon és sok viszontagságon ment keresztül. Imre királyunk Szerbia és Bulgáriával együtt alkalmasint ezt is meghódította, IV. Béla a tatárjárás alatti elszakadásért rendre utasítá, de már 1389-ben Bajazet török felsőség alá vetette; 1419-ben Péterfi ismét vissza foglalja, Zsigmond a nikápolyi megveretés által elveszti. 1443-ban Hunyadynak Karabegen nyert győzelme Iskender beynek, alias Castrioti Györgynek kezére játssza (legalább részben Albániával együtt), ezentúl a török erő mind ellenállhatlanabb lett, hazánk ereje a Hunyadyak után tehetetlen királyok alatt belviszályok, később egyfelől osztrák, másfelől török ármányok és erőszakoskodások által annyira paralysáltatott, hogy e tartományokra többé befolyást nem gyakoroltunk. A passaroviczi béke ismét visszaszerzett ugyan belőle egy darabot a magyar koronához tartozó tartomány címe alatt, de Károly császár 1737-38-i nyomorult hadjárata által nem csak ezt, de Belgrádot és Szabácsot, egész Szerbiát s Kis-Oláhországot elvesztette s azóta török uralom alatt áll.
A lázadás leverésére Omer pasa neveztetett ki fővezérül. E gyorsan emelkedet s népszerűségét majd mindig állandóan megtartott renegát már 1849-ben tetemes befolyást gyakorolt a menekültek sorsára. Ugyanis ő fogadta be saját felelősségére a Vöröstoronynál kiszorított Ihász ezredes csapatát, sőt azon török ezredest, Kodri beyt, ki honvédeink lerakott fegyvereit az oroszoknak átadá, e tettéért meg is büntette; később ugyancsak vele történtek értekezletek az Orsovánál menekülendő csapatok befogadása, megvédése s ideiglenes ellátása végett, s ő nem kétkedet a vendégszeretetet felajánlani, pedig még erre akkor biztos utasítással aligha volt ellátva.
Az Omer pasával folytatott alkudozások nevezetessé tettek egy Cesar B- nevű oláh urat, ki azon forradalmárok küldöttségéhez tartozott, kik állításuk szerint Bem és Janku között békességet akartak eszközölni. Ezen B- megbízatott kormányunk által Omer pasával netaláni kiszorítatásunk esetére befogadtatásunk felől egyezkedni, e célból a korona(?) ékszereiből egy pár darab ajándékul küldetett Omernek, B- szintén illő útiköltséggel és jutalom összeggel láttatott el. Azonban a csillogó kövek annyira elcsábíták B- urat, hogy ő jobbnak látta azokat magának megtartani, mint Omer pasának, vagy mint sokan állítják, magának a szultánnak átadni. Bajos tudni a teljes tényállást ily kényes ügyben, miről csak a megbízók tudnának illő felvilágítást adni; de tény, hogy azon hír, miszerint B- úr ez ékszereket rendeltetésük helyére nem adta, annyira elterjedt nem csak köztünk, de egész Oláhországban is, hogy B- urat a kérlelhetlen élclapok mai napig is úgy rajzolják, mint aki a magyar koronával fején vagy hóna alatt szökik!
Ez időtájt indítványoztatott a török haladó párt által a hadseregben keresztényeknek is felvétele, mi ugyan régi időkben szintén szokás volt, és Omer, talán jó példát akarva mutatni, összeszedett aztán Bukarestben néhány száz embert, átvitte Törökországba azon ígérettel, hogy vallásuk megtartása mellett külön csapatot alkotand belőlük, - aztán földeket adat nekik. Később a viddini renegáltakkal együtt ezektől is az iszlam hitre térés is kívántatott, mi e csapatot nagyrészt szétszórta, úgy, hogy amazokkal együtt alig maradt Omernek mintegy 400 magyarja, ezeket sem alkotta külön csapattá, hanem az első vadász-ezredbe osztatta be.
Rövid időn az egész ezredet ujjáteremté e pár száz ember; a török oly lusta, hogy a katona sem tart a külcsinra semmit, mindnyájan loncsosak, ruháik, csizmáik foltosak, rongyosak, piszkosak; magyarjaink ellenben a nálunk divatos csinosságot hozzájuk bevitték, úgy hogy azontúl ez ezred tisztjei, kik közt magyar is sok volt, hasonló tisztaságot kívántak a többiektől is. De nem csak rend és csinban, a harcolási módban is útmutatói lettek az ezrednek. Omer magával vitte ez ezredet a bosnyákok ellen; midőn csatára került a dolog, a magyar harcokat keresztül vívott honvéd, - ki megszokta mindig rendes katonaság, s többnyire magánál számosabb ellenséggel küzdeni - fel sem vette a bosnyák háborút; míg a törökök rendes csatározással vesztegették az időt a sziklák mögül, rejtekből lődözgetők ellen, - honvédeink szuronyra vették a dolgot, olyannak nézték az egész bosnyák hadat, mint hajdan az erdélyi oláh lázadást, s a bosnyák hamar megtanulta, hogy ott, hova a honvédek felmászhatnak, nincs megmaradás. E harcolási mód tetszett a töröknek is - s a lázadás hamar el lőn nyomva.
E csapat azonban az izlam hitre erővel térittetni akarás miatt majd nem egészen szétoszlott, s már a montenegrói hadjáratban alig volt Omernek néhány magyarja, azok is többnyire tisztek valának s Omer törzskaránál alkalmaztattak; később a nagy török birodalom különböző részeibe szétosztattak, s csak itt-ott találkozunk még ez elbeszélések folytában közülök némelyekkel.

 

Mencsikoff
(Konstantinápoly forrongása - Az 1853-i török viszonyok - Orosz tervek - Mencsikoff elutazik - Az orosz diplomácia - A háború és az emigráció)

Konstantinápoly külszíne megváltozott. Sűrű és erős őrjáratok cirkálnak az utcákon; az apró fegyver ropog és durrog mindenfelé. Azt hinné az ember, hogy revolutió van; a nagy ágyúkkal gyakorlatot tartanak, a hadihajók, e borzadalmas úszó várak, az Aranyszarv legbelső végétől egész Büjükderéig sorba állottak, készen az első jeladásra lángba borítani e háborgó óriás várost.
Mindenki nyugtalan, érzi, hogy vihar és fergeteg közeledik. Az európaiak bezárták boltjaikat, a törökök bosszúsan jönnek-mennek, öregeik komoran ülnek s politizálnak kávéházaikban, az örmények elbújtak, s szinte félve futnak keresztül az utcán, ha ki kell menniük. Részeg, korhely bandák ordítozva, zene kíséretében járnak az utcákon, s az őrjárókkal itt-ott összetűznek, a görögök és szlávok újongnak és tombolnak, nagy csapatokban barangolva nemzeti dalokat énekelnek és zsebpisztolyaikból lődöznek. A korcsmákban dalolnak, dorbézolnak, tördelik az ablakokat lelkesedésük és örömükben, kihívó elbizakodással gúnyolják s fenyegetik nemcsak a törököket, de az európaiakat is.
Március 13-án, farsang utolsó napján, csaknem nyilvános zendülést idéztek elő. Galatán egy korcsmában összesereglett egy nagy csapat s iszonyú lődözést kezdett zsebpisztolyokból, a török rendőrség közbelépett, de akkor az ablakokból éles töltéssel lődöztek rájok kifelé; a nép nyugtalan kíváncsisággal tolult a lárma színhelyére, a lődözés kifelé folyvást tartott, utoljára egy egész század katonaság kellett a roppant néptömeget eloszlatni s a korcsmában garázdálkodókat megrohanni és letartóztatni. Ugyane nap a görögök nagyszerű tüntetést rendeztek a törökök ellen. Egy vén görög vezetése mellett csaknem katonai rendben, görög nemzeti öltözetben végig ment néhány száz ifjú Pera utcáin, a muszka követségi palota előtt felsorakozott és hurrah! vivát! kiáltásokkal üdvözlé a rég várt Messiást, Mencsikoffot és Miklós cárt.
Máskor is szoktak ők ünnepeiken és farsang utolsó napján mulatni, a mint már fennebb némely ebbeli vallásos szokásaikat említetem volt; de most a vallást politikai tüntetésekre használták fel, s a Mencsikoff jelenléte folytán oly kihívó magaviseletet tanúsítottak a törökök irányában, melyet semmi más kormány a világon büntetlenül el nem nézne. Bámulnunk kell a töröknek kimeríthetlen türelmén, hogy a fent említett s azután még több ízben ismételt tüntetéseket fegyverrel is meg nem gátolta.
Ha az 1853.-i politikai viszonyokat végig tekintjük, nem fogunk csodálkozni, hogy az orosz kormány eljöttnek hite az időt, midőn Törökországnak a halálos döfést megadhatja. Az oláh és szerb tartományok törökellenes érzelme nyilvános volt, benn Törökországban nemcsak a mindig ellenséges görögökre, de az alig lecsendesített bosnyákok, montenegróiak, herczegovinai, albániai és bulgáriai szlávok közreműködésére is bizton számíthatott és érzelmeik felől teljesen tisztában volt; így állott Törökország. Pénzügyeiben megrongálva, kevés serege kifáradva, alapjaiban belvillongások által aláásva, s így nem csoda, ha Miklós cár azt hitte, miszerint a török birodalom a legkisebb külső lökésre össze fog omlani.
A külhatalmak közül Poroszországgal az orosz megegyezett. Ausztriát az 1849-ben ellenünk adott segély miatt hálára kötelezettnek, majdnem vazalljának tekinté, fel nem tehetve, hogy az által hagyassék cserben, kinek alig pár évvel azelőtt életét mentette meg. Franciaországban alig volt elnyomva a köztársaság, mindenki azt hitte, hogy Napoleonnak alig van ereje magát otthon trónján megtartani, külháborúra nem is gondolhat; az angoltól az orosz szárazföldön nem igen félhetett, flottáit pedig a sebastopoli és kronstadti kikötőkben a világ összes hajóhada ellen is biztosságban vélte. Így bátran dobhatta oda a kesztyűt Török- és Angolországnak, nem csak Ausztriával egyesülten - amint Miklós cár remélé - de egy maga is képes lévén oly hadsereget vinni Törökország ellen, mely számra nézve az egyesült török-angol hadat jóval meghaladja.
E combinatiók után küldetett Mencsikoff bizonyosan azon titkos utasítással, hogy a dolgot törésre hozza, színleg azonban némi csekélyebb fontosságú követelések s ajánlatokkal. Értekezletei a legnagyobb titokban tartattak; a nagy világ csak annyit tudott meg, hogy a Lavalette marquis által kötött jeruzsálemi szerződés felbontását kívánja, egyúttal ajánlatot tett a portának a batumi kikötő és Lazistán tartomány eladása iránt.
Riza pasa a háborútól való féltében engedni kezdett, ekkor Mencsikoff még feljebb csigázta követeléseit, kívánta, hogy a porta biztosítsa a cárnak protectionalis jogát a török alattvaló keresztények felett, azonkívül fizessen az Oláh fejedelemségeknek 1848 és 49-beni megszállása költségei fejében 40 millió piasztert.
Eközben a török diplomatia is elkövetett mindent, hogy magának szövetségeseket keressen, s a midőn nem csak lord Stradtfort Canning, de a francia által is biztosíttatott: rögtön félbeszakítá az alkudozásokat, kijelentvén május 21-én délben Mencsikoffnak, hogy a porta, mint önálló hatalom, méltóságán alólinak tekinti magát bármely más állam rendeleteinek alá vetni; sajnálja, ha e határozott kijelentés folytán a barátságos viszony a két állam közt egy időre megszakad, de a felelősséget magáról elhárítja.
Erre Mencsikoff rögtön elutazott. Öt nap múlva követte az orosz követ Ozeroff is egész személyzetével, a háború meg lőn üzenve és csak idő kérdése volt, mikor fognak az ellenségeskedések megkezdődni.
Ettől fogva az ország egy nagy arzenállá lőn; addig is, míg az angoloktól illő mennyiségű pénzt kaptak, vetekedtek a török főurak áldozatkészségben egymást felülmúlni. Riza pasa, hír szerint, az egész seregnek egy havi ellátására ígérkezett, önkéntes nemzeti kölcsönre is tetemes aláírások tétettek, például maga az Aleon bankház több milliót írt alá. Mihelyt kilátás volt pénzt kapni, azonnal fegyvergyárosok, lakatosok, kovácsok, ácsok, kerék- és kötélgyártók kettős napidíj mellett alkalmaztattak a fegyver- és hajógyárakban; ruházati, élelmi és gyógyszerészi cikkek rendeltettek meg mindenütt; lovak, marhák vásároltattak; régi ágyúk, félig kész hajók szereltetek fel; a rendes katonaság a Duna felé indíttatott, a Duna-parti várak védelmi állapotba tétettek, a tartalék katonaság beszólíttatott, sőt a basibozukok, nemzetőrök is mozgósíttattak s nehány hó alatt készen állott a mindig haldokló török megmérkőzni gyűlölt ellenségével.
Mint alakultak e közben a szövetségek Török-, Angol-, Franciaország s utóbb Piemont közt, mint maradt a muszka még Ausztriától is elhagyatva egyedül, miként szándékozott Ausztria kardcsapás nélkül egy országocskára tenni szert - inter duos litigantes, - továbbá minő váratlan kudarcot s vereségeket szenvedet a híres muszka sereg a Duna mentében egyedül magától a töröktől, hogy lett a roppant költséggel és hallatlan készülődéssel s eddigelé szokatlan számú seregekkel megindított háború végre is lokalizálva valóságos modern trojai haddá, melyek főjelenségei s végeredménye: mindezek, bármennyire érdekesek és tanulságosak, nem tartoznak ez egyszerű elbeszélések körébe és csak annyiban fognak mellesleg felemlittetni, amennyiben az amigratio sorsára befolyással voltak.
Miklós cár, úgy látszik, nem mélyen számító, hanem csak a pillanat embere volt. 1849-ben elkésett akkor, midőn Ausztria, bárha csekély, de mégis valami seregecskével kénytelen lesz vala segíteni, a francia köztársaság haldoklott, tehetetlenebb volt, mint valaha, s az ő seregei Oláh- és Magyarországban állottak. Most ismét elkésett a tulajdonképpeni támadással, vagyis fordítsuk meg, diplomáciája elhamarkodta a dolgot, mert mi szükség volt háborút üzenni s azután hónapokig várni a támadással, időt engedni a kihívottnak, hogy készüljön, szedje össze magát, szerezzen magának szövetségeseket, szóval készüljön neki úgy, hogy utoljára is a kihívó fél valljon kudarcot? Bizony nincs mit dicsérni ravaszsága s álnok kétnyelvűségéről annyira híressé vált diplomatáit. Ezek alávaló utakon tudnak csak járni, zavart, elégedetlenséget szítani másoknál, alávaló lelketlenséggel pártfogást ígérni éretlen népeknek s ha botorul hittek nekik és fellázadtak, összekoncolni engedik őket. Péter cár óta nem tesznek egyebet a muszka diplomaták, mint összeveszítik a népeket egymással vagy kormányaikkal, hogy telhetetlen kapzsisággal elnyelhessék úgy a pártfogoltat, mint az ellenfelet; birodalmuk boldogtalan, jó tanácsaikra hallgatott nemzetek sírhalmain épült; országuk egy mérhetetlen börtön nemcsak az emberi szellemnek és szabadságnak, de milliókra menő meggyilkolt nemzetek legjobb fiainak élő sírboltja. Attila, Dzsingisz khán, Tamerlan csak fergetegek voltak, dúltak, romboltak, mint a jégeső, de legalább oly gyorsan eltűntek, amint jöttek, utánuk ismét új friss élet virult: de a muszka hatalom a szibériai tél, mely megöl, vagy a koporsó, mely kívül cifra és aranyos, de amelyből azért az ítéletnapig nincsen feltámadás.
Oh vajha Európa hatalmasságai mind így belátnák ezt, s együttesen megálljt parancsolnának e nemzetevő telhetetlennek; de fájdalom a nagy népek önzők és elbizakodottak, a german és latin annyi, hogy őket a dögvész sem pusztíthatja el; a kisebbeket különböző nyelv, vallás, fekvés, műveltségi fok annyira szétválasztja, hogy nem bírnak együtt tartani; a legapróbbak, kik a nemzetek közt a szolgák szerepét játsszák, urak nem lehetvén, legalább sírásók óhajtanak lenni, vagy mint fellázadt matróz sereg dorbézolni még néhány percig az alattok süllyedő hajón. Kelet szerencsétlen keresztény népe, nem látod, hogy vallásos vakbuzgóság semmisíté meg hajdani műveltségedet; vakbuzgóság és felekezeti gyűlölködés bénítá el karodat, midőn éppen 400 év előtt Mohammed ágyúi döngeték fővárosod falait, s ti védelem helyett egymást marcangolátok; nem volt-e még elég a borzasztó lecke, még most is e vakbuzgóság lesz-e vezére tetteidnek, nem látod át, hogy a megváltónak vélt muszkánál csak eszköz a vallás vakítástokra?
Fájdalom, nem! Vak a gyűlölet és nem lát semmit, csak gyűlölete tárgyát - a törököt; alig van nap, hogy görög és török csapatok közt véres összeütközések ne támadjanak, melyek bár mindig a lázongók bűnhődésével végződnek, az unalomig újra ismétlődnek. Valami rendszeres lázadásról szó sincs, a házbirtokos, a kereskedő ül nyugodtan, legfeljebb pénzzel segíti a magában Konstantinápolyban is önkényteseket toborzó titkos bizottmányt; az örmény sokkal okosabb és jobban is félti bőrét és vagyonát, mintsem más gazdát óhajtson ez országnak, hol övé a pénz, a kereskedelem, a befolyás és hatalom; a bulgár jámborabb, munkásabb, sőt tán gyávább és levertebb is, mintsem vakmerőségekre vesse fejét, hanem a mob, a görög matrózok, házalók, naplopók, rablók és orgyilkosok e keveréke, mely dolgozni rest, mégis tobzódni akar, mely mindenkit lenéz, mert látja, hogy saját nemzetének előkelői nagyrészt tisztátalan utakon felgazdagodott parvenuk, szóval e salak, mely nem veszthet semmit, csak nyerhet, - fanatizálva muszka ügynökök és buta vakbuzgó papok által, úton-útfélen bántalmazza a törököket, sőt az idegen európaiakat is. Ruskát minden ok nélkül úgy leszúrták, hogy majd belehalt, Türrnek életét csak levéltárcája mentette meg, egészen ismeretlen csavargó döfött - tán csupa bravúrból szívének; kihívó szemtelenségük kiállhatatlanná lett, kerüli őket minden jóravaló ember.
Konstantinápoly bevételének - 1453. május 29. - majdnem éppen 400. évforduló napján üzentetett meg a háború. Ezt minden keresztény jó jelnek tartá s elterjedt a hír, mintha valami szent még Konstantinápoly bevétele előtt megjövendölte volna, hogy istentelen bűneikért lakolni fognak, lehulland a kereszt templomaikról, és vállaikon hordozandják azt éppen 400 évig, akkor lesz teljes az úrnak tized izigleni meglátogatása; most hát íme itt a 400. év, íme megkönyörült a bosszúálló Isten és küldi újabb megváltóját - a muszkát - visszaállítani ismét a kereszt hatalmát; jaj nektek hitetlenek, már t. i. mahomedánok, zsidók, katholikusok és protestánsok, lészen fogaknak csikorgatása, eljött rátok az utolsó ítélet napja! E mondva csinált mesét szentül hitte a nép, a csőcselék kihívó szemtelensége napról-napra érezhetőbb, tűrhetetlenebb lőn, tanácsos volt jó bottal járni, sőt a még ugyan ritka, de éppen feltalált revolver is a zsebben elfért, mert a vakbuzgóság itt-ott már vérlázító embertelenségre vetemedett; az éjjeli őröket meg kelle kettőztetni, mert a görögök leszúrták; egy egészen úriasan öltözött görög fényes nappal Pera főutcáján az őrtálló szegény török katonán próbálta ki revolverét, összelővén azt passzióból, mert hitetlen; sőt valami nyomorult a galatai nagytoronynál kucorgó öreg koldust ütötte agyon - persze, mert hitetlen volt ez is!
Ilyenforma volt a főváros képe a háborút közvetlen megelőzött hónapokban. Éppen mintha csak Karloviczon avagy Balázsfalván lennénk, csakhogy a török nem cirógatta őket, hogy a csőcselék még gyávának mondja érte, hanem határozottan lépett fel mindenütt rögtön, s a szurony rendet és csendet csinált azonnal, a hír meg azt suttogta, hogy az ilyen összefogdosott zavargókat éjjelenként csónakra rakják és mindeniknek lábára egy-egy 24 fontos golyót kötve bele hányják a tengerbe. A 400 esztendős jövendölésre azzal felelt a török nép, hogy ők meg kibontják az napon - ha kell - Mahomed nagy zászlóját s az nap 33.333 gyaurnak kell meghalni; különben meg a várost körül táborozó háromszor 33 ezernyi katonaság, s a gyakorlatokat tartó flotta vén ágyúinak bömbölése is imponáltak a legmuszkább görög népnek is.
Mi magyarok határozottan a töröknek fogtuk pártját, nemcsak a vendégszeretetért való hálából, hanem mert gyűlöltük a muszkát kimondhatatlanul és mert a török alatti keresztények nem csak muszka érzelmeik, de a közéletben vallott tulajdonaik által is megvetést érdemeltek. Hanem érzelmeinket magunkba fojtva, folytattuk megszokott foglalkozásunkat, sőt én azon szokásomat sem feledém el, hogy évenként néhány napot a vadászatnak szenteljek, de most már nem Brusszát, hanem a leírandó lengyel falut választám kirándulási helyül.

 

Cigány-telep
(A török molnár - A hegyek között - Az angol tanya - A görögnél - A lengyel falu - Egy felvidéki gyolcsos tót a keleten)

Ominosus név, nem tehetek róla, talán okuk volt rá, amiért így nevezték el a törökök a lengyel telepet, mely a Bosporus kis-ázsiai partjától befelé keletre Indzsir-köj és Jali-köj irányában, mintegy két mértföldre fekszik. 1831-ben nem tudván a szegény török mit csinálni a nála nagy számmal menedéket kereső lengyelekkel, megajándékozá Czartoriskyt e tájon egy jószággal, illetőleg egy darab puszta földdel oly célból, hogy a dologtalanul bolyongó lengyeleket oda összegyűjtse és földmívelés által nekik életmódot szerezzen.
Rég szándékozánk mi e teleppel megismerkedni; végre 1853-54 telén a lesett hó - mi itt rendkívüli ritkaság - felingerlé vadász kedvünket s kirándulásunk céljául Dercsényi István barátommal e falut tűztük ki.
Egy jó óra hosszat haladtunk csónakon roppant nagyságú angol hadihajók s mindenféle járművek közt, és 9 órakor reggel partra szállánk Indzseköjben. Megkérdeztük ezen faluban az utat s azonnal útra keltünk, jól esett egy kis fáradság a konstantinápolyi egyhangú zárt élet után, és ámbár vadnak nyomát se láttuk, s a töretlen út elég fáradságot okozott: nem csüggedénk, oly nagy hatást gyakorol az emberre képzelődése. Mi feltettük magunkban, hogy ma mulatunk és a legzordonabb ellentét dacára megtartottuk víg kedélyünket egész napon át.
Déltájban egy negyed órát pihenve, gyorsított léptekkel folytatók utunkat, meg nem foghatva, hogy a mindenki állítása szerint alig 3 órányira fekvő falut még meg sem pillantottuk, sőt ez egész 5-6 órai vándorlás alatt nem csak embert, de embernyomot sem találtunk. Semmi élet, semmi emberi mű! Jobbra-balra hegyek-völgyek vad tövissel s elroncsolt levagdalt erdőkkel borítva, meg sem álmodná az ember, hogy kelet híres fővárosának közvetlen közelében ily kietlen pusztaság lehet!
Lehetett délután 3 óra, midőn egy rossz vízi malmot értünk, nyomorult mintaképét az ősvilági tökéletlenségnek, s bizonyságát a török haladni nem szerető, tespedő szellemnek. A befagyott malomban pislogó tüze mellett csibukozgatott a vén török molnár, szokás szerint helyéből fel se kelve üdvözölt bennünket, s kínált ülnénk le, míg egy-egy kávét csinál, de mi már megfélemledtünk a közelgető alkonyattól s az út megtudakozása után azonnal megindulánk kitűzött célunk felé. Az öreg azzal vigasztalt, hogy utunkat ugyan rég eltévesztettük, s a lengyel falu mellett oldalvást elhaladtunk, de egy hegyen át, legfeljebb egy óra alatt még oda érhetünk.
Haladtunk tehát az általa mutatott irányban, a fedél nélkül maradás gondolata erőt adott lábainknak s lépteinket nem elcsüggeszté, de sietteté, pihenni már nem értünk rá. Mentünk tehát, de végre is lement a nap, anélkül, hogy mi célunkat csak távolról is megpillanthatnók, az idő elkomorodott, hideg szél kerekedett és kavarogva hordá szemünkbe a havat. Valóságos zivatar tört ránk.
Nem kellett tanácskoznunk a teendőkről, ösztönszerűleg éreztük, hogy itt csak a folytonos mozgás menthet meg a megfagyástól. Sokáig haladhattunk így, mert végre a zivatar is megunta, mi pedig alig bírtunk már lépni, mégis csak mentünk. Lehetett esteli 8-9 óra, midőn végre jó messze oldalvást tőlünk megpillantottuk egy gyertyavilágot. Világosság és emberek, oda tehát, ha rablótanya volna is! Erre elhagyók az utat és hegyen-völgyön át e világ felé irányzók lépteinket. Előttünk mély völgy, túl magas hegy, mind benőve sűrű bokrokkal, belepve hóval, mikor végre nagynehezen felvergődtünk a hegyre, az egy gyertya helyett száz meg száz lámpa fénye vakítá el szemeinket. A Bosporus partján valánk szemben az egyesült flottával és Büjükderével, de a fényözöntől tenger választa el bennünket! Lábainknál susogott a tenger csendes hullámzása!
Nem messze mégis fel-felszikrázó erős tüzet vettünk észre, mi úgy tetszett, a szárazon van, egyenest oda irányzók lépteinket, s csakugyan nem csalódtunk, a tűz a szárazon volt, egy terjedelmes deszka bódé nyitott ajtaján világított ki; benyitottunk. Miért nem volt ott egy festő, hogy megörökítette volna e képet!
Tíz-tizenkét kormos fekete angol kovács fujtatott roppant tűzben egy irtóztató darab izzó-vast, egy eltörött hajóhorgonyt, izmos karjaikban roppant pörölyökkel, veres félvilágításban, vulkánokként állták körül a pokoli tüzet, mi meg zúzmarától és hótól lepetten megettök, mint két szibériai vadász!
Az ellentét és meglepetés oly feltűnő volt, hogy mindnyájan szótlanul állottunk meg s bámultunk egymásra, egy pár pillanatig.
Azután elénk lépett a mester, jó estét kívánt s beszédbe akart ereszkedni, de látva, hogy egymást nem értjük meg, leültetett, egyet fordult s kezünkbe nyomott egy-egy roppant csésze theát és kétszersültet, felette érthetőleg mosolyogva ajánlván "drink friend! it is good for you." Azután megmutogatta inkább, mint magyarázta, hogy szállással nem szolgálhat, hanem adott egy inast, ki elvezetett bennünket egy közeli görög kávéházba. E kávéház egy-emeletes rozzant faház volt; alsó része, a kávécsarnok, piszkos, sáros, hideg; látszott, hogy durva matrózok és tengerészek számára rögtönöztetett kávéházzá. Néhány fenyő lóca, egy pár hasonló asztal, néhány csésze és boros üvegből állt az egész készlet, még csak kandallója sem volt s egy mangálon alig pislogott egy pár darab parázs szén.
A görög "kali sperasis"-sal (jó estét) üdvözlött bennünket, de látván, hogy idegen nyelven fogadjuk, azonnal mogorva néma lőn ismét. Kértünk tőle enni, azt mondá semmije sincs; mondók, csináljon hát egy kis borlevest.
- Nincs se tojás, se cukor, se edény!
- De hát mit árul, mije van enni?
- Tipotis, tipotis! (Semmi, semmi!)
- No adjon legalább szállást, - hisz megfizetünk.
- Nem lehet, nincs semmim, ez a sáros szoba az egész, meg bor és pálinka.
- No akkor itt hálunk! nincs mit tennünk! Adjon legalább egy darab kenyeret, vagy száraz perecet s egy-egy pohár pálinkát.
E sovány vacsora mellett elkezdett a görög velünk politizálni olaszul, (törökül egyáltalában nem akart tudni) minden szava epés elkeseredett kifakadás volt a török és az őt segítő istentelen frenkek ellen, kik nem szégyenlik a pogányt a legkeresztényebb nemzet ellen oltalmazni!
Átláttuk, hogy e dühös emberrel szépen kell bánni, különben még éjnek idején kilök, vagy megbicskáz; nem akartuk és nem is tudtuk ugyan magunkat annyira megtagadni, hogy nézeteit helyeseljük, hanem a közép utat választva, azt mondók neki: ne féljen e roppant készülődéstől, nem lesz ez kárukra, de sőt bizonyosan megmenti őket a törökök igazságtalan visszaéléseitől, s a mostaninál sokkal szabadabbá, boldogabbá teszi. Magyaráztuk neki, mily helytelenül cselekszenek, hogy a török járom alól muszkák segedelmével akarnak szabadulni, mi által csak még kegyetlenebb járomba kerülnek, s végre hogy ha tisztán csak szabadságra és függetlenségre törekszenek, előbb--utóbb elérik céljukat, mert akkor minden elnyomott nép végre egyesül s legyőzhetetlenné lesz! Használt a beszéd, sőt miután végre azt is megtudta, hogy mi nem vagyunk sem angolok, sem franciák, hanem oly szerencsétlen nemzet fiai, kiknek szabadságát éppen úgy leverték, mint az övékét, főnökeit legyilkolták, mint az övékét, rabokká és földön futókká tettek, mint hajdan őket: akkor kibékült velünk, felvitt szobájába, elővette csemegéit, megvendégelt, saját ágyát átadta, sőt reggel még fizetést sem akart tőlünk elfogadni.
Ilyen a görög! Temérdek rossz tulajdonsága mellett, minők: fukarság, ravasz kétszínűség, bosszúálló természet, vakbuzgóság, - tántoríthatatlan hazafi, elnyomója iránt engesztelhetetlen, idegenek iránt gyanakodó és embertelen, de saját hazája és vallásáért minden áldozatra kész.
Korán reggel még az ágyban tanácsot tartánk, visszatérjünk-e re infecta, vagy még egy próbát tegyünk föllelni e csudálatosan eldugott lengyel falut. Egyikünk sem olyan ember volt, kit egy napi haszontalan kóborgás és egy kis hózivatar letérítsen a feltett szándéktól, ezért mihelyt megvirradt, újra kezdtük utunkat; nagy bámulatunkra nemsokára felleltük múlt éjjeli nyomainkat, mely kétségkívül megint a molnárhoz vezetett volna vissza. Szerencsénkre találtunk egy embert, ki útba igazított s dél tájban, amint egy hegyről leereszkedénk, magas kőfallal kerített, európai módon épített, hosszú kaszárnyaszerű házat pillantánk meg. Semmi kétség, hogy itt európaiak laknak; már ekkor dél volt, igen jól esett volna egy kis ebéd, betértünk tehát szerencsét próbálni. Az udvaron favágó cseléd franciául szólalt meg, fenn a tornácon egy pár francia apácát láttunk egy pater guardiannal beszélgetve, fel s alá sétálgatni, zárdában valánk, francia apáca-zárdában! Azaz, hogy nem tudom biz én apáca volt-e több benne, avagy barát.
Egy szobaajtóhoz utasítottak, bekopogtatva egy barátot találtunk ott kényelmesen melegedve a jó tűz mellett. Francia köszönésünket latinul laudetur Jezussal viszonzá, noha aztán meg latin beszédünkre franciául felelt. Elmondám neki, miben járunk, hogy tévedtünk ide, de biz ő fáradtságunk dacára is még csak üléssel sem kínált meg, annyival kevésbé valami frissítővel, hanem annál többször ismételte, hogy a lengyel telep innen csak egy kis séta, igen közel van, jó út van mindig, hogy a lengyelek mily kegyes, istenfélő barátságos emberek s bizonyosan igen szívesen látandnak bennünket; - ezt nevezik szépszerű kiutasításnak.
Elég volt ennyi a francia barátságból; megtanultuk mi már rég Konstantinápolyban, hogy az többnyire sok beszédből, szép szavak, bókok és soha nem teljesítendő fellengős ígéretekből áll, azért amint jöttünk, el is mentünk, bizton számítván rá, hogy a lengyelek, kik iránt Magyarország annyi részvétet tanúsított, kiket oly önzéstelen szíves vendégszeretettel ápolt és védett, kiket legközelebb is saját fiainál jobban ruházott és fizetett: - örülni fognak az alkalomnak egy pár hozzájuk vetődő magyarnak viszonozni a szívességet.
Még kóborogtunk legalább másfél óráig, míg végre a ronda, piszkos, összesen 17 házból s egy urasági tiszti lakból álló falut megtaláltuk.
Egyenesen a jószágigazgatóhoz mentünk, kinek igen sajnálom, hogy nevét ide nem iktathatom, de a sok szki és iszki közt elfeledém az elejét, elég róla annyit tudnunk, hogy a lengyel légiónál szolgált hazánkban is, mondják, hogy őrnagy volt, ami nálok a legkisebb rang. Kopogtatásunkra nem felelt, hanem kinyitotta az ajtót s nagy pöffeszkedve megállott a küszöbön; fején szürke bárány kucsma, lábán magyar huszár csizma, veres zsinóros honvéd kék nadrággal, efelett dohányszínű, szironnyal kivarrott ködmön, és hogy a szerzemény eredete felől semmi kétségünk ne maradjon, szájában hajlós csutorájú nagy tajt-pipa ezüst kupakkal s rajta, ki tudja miféle, nagy metszett nemesi címerrel.
Megszólítám vagy háromféle nyelven, de végre is Dercsényire került a sor, ki aztán lengyelül elmondá, kik és mi járatban vagyunk s éjjeli szállást kérünk.
- Nálam nincs szállás senkinek; ha van pénzük, majd kapnak valamelyik parasztnál, - lőn a válasz, a azzal becsapta orrunk előtt az ajtót.
Lelkemben utálat és megvetés szülemlett e példátlan embertelenségen.
Bementünk tehát az első jobb kinézésű parasztházba, de itt is hiába kértünk, hiába ígértünk neki pénzt, elutasított, - hasonlag jártunk a másodiknál is; végre látván, hogy ezen alávaló nép embertelensége miatt megfagyhatunk, kénytelenitteténk igazságtalan, de célszerű eszközhöz, az erőszakhoz folyamodni.
Erővel beszállásoltuk magunkat egy harmadikhoz, akkor kivettem egy rublát s oda adtam előre neki, nesze pénzt, hanem adj enni hamar valamit.
Nincs!
- Egy kis tejet és puliszkát!
Nincsen uram.
- Vágj le egy tyúkot és süsd meg.
Nincs uram egy csirkefiókom se.
- Keress a faluban akármit pénzért, de enni adj, mert ehetnénk.
Nincs itt uram senkinek semmije!
- No megállj, hozok én, látok én kis pulykát, malacot, megállj majd fogok én, s azzal vettem a puskámat s indultam kifelé.
Ekkor térdre borult előttem, elkezdett sírni, csókolta sáros csizmáimat, csak ne bántsam a szegény tyúkjait, hisz ad már valamit.
Feltett aztán nagy sóhajtások közt a tűzre egy bográcsot vízzel, hanem egyszerre valami nagyszerű menekvési mód jutott eszébe, mert örömtől sugárzó arccal felénk fordult: Uraim - úgymond - van itt a faluban egy magyar ember, mért nem mennek önök oda?
No ha van, mondánk neki, menj el hozzá és csak annyit mondj neki, hogy nálad két magyar van, a többit majd tudja ő magától. Bezzeg gyors lábai lettek a lengyelnek, tíz perc nem telt belé, visszajött egy szegényes, széles kalapú tót ember kíséretében.
- Jó estét földi! üdvözlöm őt, - de ő dobri vecserrel felt. - Ja szam szlovak zesz Turóczki sztoliczi, mondá jámboran, - mire Dercsényi szólalt meg, ki, mint minden felvidéki földesúr, jól tud szlávul s anyanyelvén üdvözlé őt és a szegény tót ember oly örömet érzett a felett, hogy minden magyar tudományát előszedte és meghívott házához, mit mi igen szívesen fogadtunk el s azonnal otthagytuk az utálatos lengyelt, ki a pár huszasért, melyet kapott, egész udvarán végig kisért földig hajlongó bókokkal.
E tót embernek egész háza magyar parasztosan volt berendezve, az azonban még inkább meglepett, hogy gömbölyű csabai képű csinos felesége meg finom asztalkészlettel teríttetett fel, s olyan vacsorát adott, mihez oda ülhetett volna akárki is. Elbeszélé, hogy ő gyólcsos tót volt s bejárta Oláh-, Szerb- és Törökországot s végre látván, hogy odahaza is milyen szomorú világ van, itt szándékozott megtelepedni, de már innen is pusztulnia kell, mert ezen nép közt megélni lehetetlen. Őket lengyel uraik a szó teljes értelmében rabokká tették, ők nem csak a töröknek fizetnek tizedet, de saját földes uraiknak robotba dolgoznak, e mellett tőlük tejet, vajat, tojást, tyúkot, bárányt, zöldséget, tűzifát zsarolnak, és látják uraim - úgymond - íme be kelle zárnom az ajtókat, mert ha megtudnák, hogy ennyim van, mit e házban látnak, nem nyugodnának, míg egészen koldussá nem tennének, inkább rám gyújtanák.
A szegény gyólcsos tót csakugyan ott hagyta őket, urai zsarolták, jobbágytársai lopták, a magyar-szláv nem bírta tűrni nem magyar fajrokonai alávalóságát.
Mi nem vadásztunk, még csak puskáinkat se süthettük ki, de tapasztalás dolgában felért e kirándulás egy kis európai körúttal, török, görög, angol, francia, szlovák és lengyel különböző rangú embereknek lestük el véletlenül egy-egy jellemvonását s gyanítni kezdénk, miért nevezte el a török nép cigány szállásnak ezt a falut.

folytatás