Ács Tivadar: Kossuth papja: Ács Gedeon (Terebess Ázsia E-Tár)

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Ács Tivadar
KOSSUTH PAPJA: ÁCS GEDEON
Budapest, 1940, 14-62. oldal
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Menekülésem az országból

Ács Gedeon 1858 augusztus 20-án, Bostonban visszaemlékezik naplójában az országból való kimenekülése napjaira.
"Kilenc év előtt honomból kijöttem s most kezdődik a tizedik. Gyakran akartam már irogatni zarándokságom elsőbb heteiről, gyakran vettem kezembe a tollat s ültem asztalomnál, tűnődve jó ideig s aztán kirohanva szabadba anélkül, hogy csak egy sort is írtam volna. Most megkísérlem, írhatnék-e némit s amennyire lehet kerülöm a szomorítóbb érzelmek és tapasztalások fölemlegetését és ha tehetem, inkább fogom válogatni a kilenc év előtt történtekből azt, ami kevésbé fontos, azt, mire nevetve emlékezhetem. Nem írom a csapatnak, mellyel jöttem, történetét: csupán személyes tapasztalásomból s a magamon és ismerőseimen történt apróságokból egy keveset.
Mit is írhatnék az első napokról! Azokat kábultságban töltöttem. Nemcsak lelkem szenvedett, de a hosszas álmatlanság és egyébnemű törődés miatt minden testi erőm is végképp kimerült. A határszélnél az oláh őrök, a török katonaság s a káromkodó magyarság vegyes zaja álomként jut eszembe. Egy fiatal ismerősöm, Ströbel Ferenc fölvett kocsijára s aztán indultunk török huszárfedezettel, mely a mieinket örökös hajde-vel nógatta éjjel és nappal. A tarka csapatban két baranyai ismerősöm volt, Bence és Hatos. Mihalovich egy nappal előbb indult Viddin felé. Velünk jött Egressy Gábor, Gyurman és egyebek, kikkel későbben ismerkedtem meg. Mentünk, olykori igen kevés pihenést kivéve folytonosan éjjel-nappal. Az ily utazásokban kevés feljegyzésre méltó lenne, még ha más érzések között futottam volna is át Oláh-ország egy darabkáját. Mentünk, néha a Duna partján, néha attól eltérve. Itt-ott egy rongyos oláh templomot láttam, néhány fakeresztet és egy urasági épületet, mely magtár, palota, csűr, vagy istálló, vagy bármi egyéb lehetett, mert külsejéről ugyan nehéz lehetett volna gyanítani, mi lakhatik kebelében. Ilyenkor mondták, hogy falun mentünk keresztül. Házakat azonban nem láttam, mert az oláhság putriban lakik. Néha midőn faluhoz közeledtünk, asszonyok, gyermekek csoportja látszott távolról, de nemsokára mindaz eltűnt, mintha föld nyelte volna el s midőn a faluba értünk, csak néhány ebet láttam, mely szemétdombról, vagy putritetőről, (mert e kettőt nehéz volt megkülönböztetni egymástól) dühösen ugatott reánk. A férfiak többnyire jókor elosontak hazulról s az asszonyok, gyermekek föld alá rejtőztek, hogy ne lássanak. Mitőlünk iszonyodtak, vagy a török katonáktól? Városon is mentünk keresztül (neve úgy tetszik Csernez), de éjjel lévén, csak pár kávéháznál láttam ácsorgó csapatot. Itt-ott némelyik oláh faluban férfit is találtunk s néhány asszonyt s vetünk tőlük, ha adtak, vereshagymát, túrót és vizeskenyeret.
Negyedik este Kalafatra értünk s ott hosszas törődés és álmatlanság után végre aludtam is kőkemény ágyon ugyan, de azért jóízűet s másnap reggel kezdett rajtam mutatkozni ismét némi jele az életnek. A kábultság köde kissé oszlott. Járkáltam a Dunaparton, benéztem az oláh templomba, föl és alá kószáltam, míg egyszer Ströbel rám nem kiáltott: "Siess pajtás, vigyük poggyászunkat a hajóra, indulunk Viddinbe." Az én poggyászom nem sok volt s azt fölkapván, beugrottam vele a vitorlás török hajóra, mely nemsokára zsúfolva lett magyarral és törökkel.
Madama Ida Pfeiffer elővesz egy kalaptokot, abban néhány üngöt, harisnyát rak s még tán némi nélkülözhetetlen ruhadarabkát, melyről magamfajta nőtlen legénynek csak homályos fogalma van. Aztán megindul, bejárja Syriát, Mezopotámiát, Palesztinát, Arábiát és Egyiptomot; benéz Madagascarba, jóreggelt mond Güszlaffnak Chínában s megy... megy... addig, míg haza nem ér ismét. A világ pedig bámulja, hogy oly messze útra indul oly kevés készülettel és poggyásszal. Az én poggyászom kevesebb volt, mint Madame Pfeifferé, s pedig hosszas útra indultam, melyből talán soha sem térek vissza. Minthogy azonban nem vagyok hölgy, tán nem igen van okom és jogom büszke lenni reá, hogy csak négy pár fehérruha volt velem s egy nadrág tartalékban. Mindez azonban egy kopott kofferban volt, melyben még sok egyéb is elfért volna. Azonban belőle néhány nap múlva még e keveset is kilopták s aztán elmondhattam a régi bölccsel: omnia mea mecum porto. Vagy mint egy öreg barátom szokta mondani, fára mászva s onnan letekintve, fölkiálthattam volna az egyszeri kóborral: Íme, mit sem feledtem odalent!
Azonban a hajón ócska szekrényem még nem volt egészen üres és én, hogy el ne tévedjünk egymástól, ráültem s tűnődni kezdtem múltamról, jelenről, jövőről. "Íme - gondolám - indulok a nagyvilágba, idegen népek közé, melynek nyelvét sem értem! A keleti regék hőseit, midőn őket griff-madár pottyantja el valamely ismeretlen szigeten, vagy varázsló, vagy szellem szállítja egy perc alatt pár ezer mérföldnyire csodálatos népség közé, nem akadnak meg felényire, mint én fogok a legelső török városban, csak néhány mérföldnyire hazámtól. Az ezeregyéjbeli hős, herceg, vagy kereskedő, ha Bagdadból egy pillanat alatt China közepén terem, a legelső szabót, kit a város szélén talál, megkérdezi, mi tanácsot ad, miből élhessen s a szabó egyszerre felel - mert a regében a nép mindenütt egyazon nyelvet beszéli s ha nem is két nap múlva a vándor bármely ország nyelvét úgy beszéli, mint a bennszülöttek. De én, félek, két hétre alig elég pénzemből kifogyok, mielőtt annyit tudnék, hogy tanácsot kérhessek a viddini szabóktól. De ha kérhetnék is, mit mondhatnának nekem, ki mesterséget nem tudok, művészethez nem értek, még kapálásra s favágásra is ügyetlen és alkalmasint gyönge vagyok, ki tanultam több évig Cesár gallusok elleni háborúiról, az utrechti béke pontjairól, az ősiségről, ebionitákról, donatistákról s egyéb effélékről, de semmit, miből megélhessek, ha a sors véletlenül idegenek közé vet.
S ha most kezdek valamit, miből élek s miből ruházkodom, míg az inassági időn átesem? Egyebem sincs, mint e csaknem üres szekrényke. Ez minden örökségem. Szegény atyám, egykor fiatalságában ezzel utazgatott Ausztriában s most én indulok vele - hová - jó Isten tudja. A jámbor ősi koffer, te romja minden vagyonkámnak, ha egyéb hasznodat nem veszem is, legalább ülök rajtad, mint Marius Carthago romjain.
E classicus idézetre elkacagtam magamat, hangosan, először több hét óta s íme az iskolában rámragadt hiábavalóságnak először vettem hasznát. Az szívemen könnyebbített. Később még gyakran tapasztaltam, hogy mit néha keserűségemben haszontalan collegiumi lomnak mondottam, ha nem is testi, legalább lelki tápot adott.
"Azt kikérem magamnak! Rajtam ne kacagjon, hallja!" - e szavakkal szakasztotta félbe nevetésemet egy veszekedő arcú úriember, ki csípőjére szegző kezekkel és véghetetlen puffaszkodó méltósággal állt előttem, igen görbén nézve rám, coffercarthagonülőre. Ezen jó úrnak fején gyutacs tetejű kalap volt, széles, de igen szeszélyes karimájú, mert e karima itt-ott felpördült, itt-ott lepördült, már amint kedve tartotta. A kalap alatt vastag-szálú, borzas hajfürtök dagadtak. A bajusznak, mely e veszekedő arcú úriember orra alatt rendetlenkedett, minden egyes szála centrifuga hajlammal látszott bírni s első pillanatban is láthatta a figyelmes néző, miképp e férjfiúi dísz, melyet birtokosa, mint későbben elégszer vettem észre, annál nagyobb szorgalommal sodrott, minél dühösbb méregbe jött, e férjfiúi dísz, mondom, kipödörhetetlen volt. A szakáll hasonló volt az anarchicus délamerikai köztársaságokhoz, melyek minden egyes tagja külön párthoz tartozik és simulásra, összetartozásra mákszemnyire sem hajlandó. Az orr vastag volt, húsos, az arc szederjes vörös, tán a harag miatt, mely ezen új Achillesben örökké forrt. A szem ólomszínű és véres. A veszekedő arcún csillogós gombokkal ékes, egykor fényes, de már viseltes atilla volt s hozzá fehér kimondhatatlan, mely a forró napsugarakban vakítólag tündökölt. "Kikérem magamnak, rajtam ne kacagjon ön, hallja!" - mondta a veszekedő arcú.
"Eszembe sem volt - felelém - hiszen kisebb gondom is nagyobb, minthogy máson kacagjak." "Hm! - morgott a méregemberke - ön már rég mereszti felém szemét s végre rámnézve, kacagott." "Hogy hova néztem - mondám - én nem tudom, de azt, hogy miért kacagtam, ha kedve van önnek, meghallhatja. Ülvén e kopottas ládán, melyben pár fehérneműn kívül még elég hely van több szükséges számára s mely kopottas láda mégis mindenem e világon - gondolám - ez világi javamnak romja és én e romokon ülök, mint Marius Carthagoén s e gondolat furcsaságán nevettem." "Üm! classicus emlékezések! Tehát tudóshoz van szerencsém! Örülök rajta - monda gúnymosollyal az emberhörcsög. - Nó hisz ön is hihetőleg sok hasznát veendi Mariusnak és Carthagonak ezen akasztófára való nép között, melynek nyakát szeretném törni, mert becsületes bizonyosan nincs köztük."
Ezzel a veszekedő arcú elfordult tőlem és mást kezdett teremtézni, inasát, mert még akkor inasa is volt. "Szerencsétlen ember - gondolám - ehhez képest én is gazdag vagyok."
Ha ember nyomorban van, alig tehet rosszabbat, mintha leül s tűnődik. Minél tovább töprenkedik állapotán, annál inkább elkábul s úgy járhat, mint az utas, ki kegyetlen hidegben elálmosodván lefekszik a hóra. Legjobb olyankor mozogni, míg lehet. S én mozogtam, köszönvén Mariusnak és az emberhörcsögnek, hogy e kábító tűnődésből felzavartak. Szétnéztem a hajón s legelőször is egy hosszú fiatalember vonta magára a figyelmemet, nem arcával, mert az a legmindennapiasabbak egyike volt, hanem inkább öltözékével. Kalapján magas toll biggyeszkedett, nyakát piros kendő kerítette hegyesen kiálló csokorra kötve. Paszomántos, pléhgalléros katonai egyenruhája fakó aranyban, vagy sárgarézben nem látott szüköt, tarka mellényén nehéz óralánc csüngött s erről gyűrűk, pecsétnyomó, aranymakkok, postakürt, parányi kulcsok, hajfürttokocskák és csecsebecsék egyéb neme fitogtatta saját szépségét a nap sugaraiban. Ujjain pár vastag pecsétgyűrű s amellett néhány rubinos és gyémántos és ünge gombjai is rubintosak, nyakkendőibe pedig egy arany fringia szúrva, melynek markolatáról szinte aranyláncocska csüngött. Az egész ember csillogott. Nyakáról sárga szijjon függött egy kis táska, melynek tartalmát későbben láttam s az állt egy kiszít ezüstös tajtpipából, egy opera-látcsőből, pár száz körmöciből s holmi csecsebecséből, mely nem fért mind egyszerre a hosszú ifjú úrra. E hosszú bikfic bajuszkát pedergetve állott a födözeten szerelmes pillanatokat szúrva egy igen szép, feketébe öltözött, karcsú lyányra, ki egy öreg úrnak, hihetőleg apjának, vállára hajtotta fejét s kinek halvány bús arca fájdalmas részvétet ébresztett a hosszú fiúnál kevésbé bikfic nézőben. De a hosszú a szegény lyány mély sóhajtásaival nem törődve, Strauss egyik keringőjét fütyürészte s hozzá néha megpendítette sarkantyúját, hogy a hölgy figyelmét magára vonja, mi azonban nem sikerült. "Béla!" - szólalt meg mellette egy mohón barna, éles, apró, szürkeszemű s hórgasorrú, rövid úriember, szinte paszomántos, de gyűrűtlen és óraláncatlan, kit láttam valahol Bánátban, hol mint mondták térparancsnok volt egy városkában pár hétig s rossz érzelműek, azaz hon nem lévő kereskedők vagyonát kobozgatta, míg ki nem billent a zsíros sinecuraból. "Béla!" - indítványozta az extérparancsnok - ne üssünk egyet?" "Nem bánom - felelte hosszan Béla - de ki lesz harmadik?" "Én, akár én is," "ihol vagyok" - hangzott minden oldalról; egész sereg ifjonc ajánlkozott, mind tollaskalapú, mind paszomántos, mind fakón csillogó, mind táskás. Ezekből egyet az extérparancsnok kiválasztott s a többinek tudtára adta, hogy prositgereskedhetnek. Egypárnak méltóságán alulinak tetszett, de a többiek néhány percig tartó játéklesés után, csakugyan prositgereskedtek. Középre húztak egy öreg szekrényt, s azt körülülték más hárommal, leültek s az extérparancsnok kihúzott zsebéből egy csomó kártyát, mely valaha új lehetett, tiszta és harminckét levelű, de az idő és mosdatlan ujjak miatt, hajdani szépségét gyanítni is alig lehetett.
"Ki ad bankot?" - kérdezé a három egyike. - "Majd csak én magam!" - felelte Béla s kinyitván az órakolonckulcsok egyikével a sárga táskát, kivett tíz körmöcit, abból egy párt kidobott s keverni kezdett. Pár perc múlva eltűnt a két körmöci s aztán más kettő s végre a tízből egy sem maradt. Béla az órakolonckulccsal ismét kinyitotta a sárga táskát, de az újabb tíz körmöci néhány perc múlva elődei sorsára jutott és Béla olyképpen erőltetve, mintha én vesztettem volna a körmöcit s nem ő, szivarra gyújtott s a bankadási jogot, vagy terhet átadta az extérparancsnoknak. A játékot nem sokáig néztem, de annak végével láttam, miképp Béla a sárga táskát meglebbentve jobbik tenyerén s a táska könnyűnek találtatott. "Ötven aranyat vesztettem" - monda Béla ingerlékeny nyugalommal. "Az lehetetlen - jegyzé meg az extérparancsnok - hisz (egyet pillantva a lóhere harmadik levelére) ez is vesztett; s pedig én nem nyertem többet egyetlen sárgánál s azt estvére megittam pajtás!" "Dehát ki az ördög nyert, ha nem te?" - kérdezte Béla mérgesen. "Gondolom a prositzerek" - felelte a térparancsnok.
Bélát egy hét múlva ismét láttam. Akkorára már ünggombjai csonttá változtak, az arany fringia láncával, az óra koloncaival, a pecsétgyűrű a rubintos gyémántocskákkal s az operacső, a tajtpipa, sőt maga a sárga táska is eltűntek. Maradt a fakó paszomány, kissé fakultabb állapotban, a tollas kalap s a bikficség fele. A Strauss-keringős bús feledékenység koszorútlan alakja látszott lebegni s az utolsó körmöci is elmerült az éji homályban. Béla lesni kezdte, mikor jő Hauslab tábornok.
A hajó végén, a kormányoshoz közel egy kopottas úriember ült. Soha életemben általánosb kopottságot nem láttam, mint ezen emberen. Kalapja s a mellett a szalag s a toll kopottas volt; homloka fölött s halántéka mellől a haj elkopott s hátul is csak kevés téglaszínű szál látszott, kopófélben. Hasonló színű bajusza és szakálla olyan volt, mint lapályos földön a búzavetés tavaszi hetes esők után: itt-ott kiveszett, másutt ritka volt s csenevész és csak néhány nyurga szál nyúlt ki sárga-zölden a kétségbeesett termésből. Orra oly furcsa tompasággal végződött, mintha erős köszörülés következtében vesztette volna el hegyét s hasonlított a gyermekek asztalkéséhez. Emberünknek nemcsak az arca és köntöse, de még hangja is kopottas volt. Hallgatva ült jó ideig, néha felnézve félszemmel az árbóc hegyére, másik szemét behunyva s állát rézsut tartva, aztán hirtelen lepislantott s kopott orrú ironnal jegyzett valamit egy kopottas tárcába s két perc múlva homlokát kezdte dörzsölni, mintha azt is koptatni akarná, vagy lesütvén fejét, bothüvelykének körmeit koptatta tompa fogaival, vagy tompa orrát támasztotta fel mutatóujjával, melynek végéből - úgy vettem észre - felényi elkopott. Néha rendkívül fakó csizmájának tompa orrát fölemelte s arra nézett; egyszóval mindazon helyzeten keresztülment, melyben színpadon szokott gondolkozót játszani. Észrevette, hogy nézem, mert a gondolatba süllyedt egyén rendesen élesen szokott vigyázni, bármint titkolja is, hogy vajon nézik-e. Barátságosan felállt s nyitott tárcát felém tartva, mintha abból kínálni akarna, kérdezte, tudok-e törökül? "Nem, én uram - feleltem - e pár nap alatt ragadt rám néhány szó." "Lássa ön - mondta a kopottas oktató hangon - én már Orsovánál észrevettem, hogy a török nyelv ugyanazon a magyarral, csakhogy kissé különböző. Egy török integetett s így szólt: gyel, gyel! Mi egyéb ez, mint: jer, jer! Tegnap egy másik kenyérrel kínált s azt mondta: ekmeg, azaz edd meg. Aztán árpa törökül is árpa, balta, kalpag, vezér törökül is épp úgy van és sok, törökül: csok. Lássa, én török-magyar szótárat akarok írni s már egy rakás szót leírtam, de abból világos, hogy a török nyelv egy a magyarral, csakhogy kissé különböző." "Az onnan van - mondám tréfásan - mert a török nyelvben sok a perzsa szó s azt ön tudja, hogy a perzsa nem egyéb, mint magyar. Hiszen egy nyelvészünk megmutatta, hogy a régi persa királyok neve mind magyar. Cynio, görögösen Kores=Kőrös, Cambyzes=Gambézi, Dazeiros=Taréjos, Codamamus=Ködmenes, Oehus=Okos, stb." "Megálljon kérem, kedves barátom, ezt föl kell jegyeznem! Mondja csak el, de lassabban." Míg a ködmenes és taréjos hosszú nevét jegyezte, én megszöktem a hajó túlsó végére. De a lexicographfal nemsokára ismét találkoztam a viddini sátorok között. Megragadta kabátom egyik gombját s fogvatartott, míg a szótár szaporulásairól kimerítőleg nem értesített. "Látja barátom - úgy mond - lesz belőle valami!" S gombomon nyomatékosan rántott egyet s szemével egyet vágott. "Nos, most kérem mondja el mindazon török szót, melyet tanult" S írni kezdte: csikar=csikar, Kilidzs=kilincs, csádir=sátor. A tavimak ige gyökere ugyanaz, melytől a magyar "tanul" származik.
Egy este a kopottas nyelvész a viddini sátrak között valamiképp összeszólalkozott egy igen pitykés huszártiszttel. "Hallgass, erre-arra teremtette - monda a tiszt rendkívüli méltósággal - hiszen te csak civilista voltál" s megvetőleg pillantva a szegény lexicographra, egyet rándított huszártiszti dolmányán s nagyot pökött. A lexicograph - nagy bámulásomra - rákvörössé vált s több tűzzel, mint mennyit róla feltételeztem volna, vitatni kezdte, hogy ő nem civilista, hogy őt századossá nevezték ki Szegeden, csakhogy a kinevezés még nem volt közölve a Közlönyben, de azért őt ne mondja senki civilistának, mert ő ilyen sértést el nem tűrhet. S még nagyobb bámulásomra, ő is pökött, még pedig hegyeset; a huszártiszt ezt újabb pökéssel viszonozta, mely a lexicographnak éppen az orrára volt irányozva s odatalált; a lexicograph ezt hasonlóval torolta, mely a tisztnek dolmányát, legbecsesebb részét sebesítette. E párviadal közben mindkettő oly szavakat használt, minőket nem szokás szótárba iktatni szemérmesb nemzeteknél. "Uram, Isten - gondolám - minő társaságba jutottam!" Ilyen volt embereinknek legalább is négyötöde. Pár hónap múlva azonban hallottam, hogy a lexicograph maga-magát minden provocació s pirulás nélkül civilistának kezdé állítani.
Estve volt, midőn Viddin alatt kikötöttünk."
A törökök a magyar és lengyel emigránsok részére Viddinben rendezték be az internálótábort. Egészen augusztus 30-áig tartott a menekülőknek átszállítása vitorlás hajóval. Viddin már ténylegesen a török földön volt. A kőfallal erősített város melletti téren a menekülteket a már előre felállított sátrakba szállásolták és mindannyiukat, számszerint 3538-at, állományba vették. Egy személyre a napi illetőség volt 55 lat kenyér, 11 lat hús, 40 lat tűzifa, 1/2 lat vaj, 5 lat rizs, 1 lat vöröshagyma, 2 lat liszt, 1/2 lat gyertya, 1 lat só s a lovakra engedélyeztek egyenként 7 font árpát és 7 font szénát. A Kormányzót, a minisztereket, a fő- és törzstiszteket a városban igen kényelmesen helyezték el. A tábor életét megzavarta a viddini osztrák konzul állandó okvetetlenkedése, ki proklamációt bocsájtott ki, hogy a magyarok, akik nem bűnösek a forradalmi uszításban, térjenek vissza hazájukba. Az ő jelentésének volt az eredménye, hogy Hauslab tábornok csakugyan megérkezett Viddinbe s a konzul ajtajára ragasztott proklamációban hírül adta, hogy kegyelmes ura, a császár atyai szíve megesett azon, hogy az ő alattvalói itt oly nélkülözést és nyomort szenvednek, kész őket kegyelmébe visszafogadni s felszólította a magyarokat a hazamenésre, az őrmestertől lefelé esőknek vollkommene Amnestiet ígérve, hogy semmi büntetésük nem lesz, csak az osztrák hadseregbe fognak besoroztatni. A tiszteket illetőleg azt mondta, hogy azok Pancsovára érve a legközelebbi katonai bizottságnak fognak átadatni. A polgári állásúakról nem volt szó.
Kossuth intette a magyarokat a visszatéréstől és biztosította őket, hogy a török kormány továbbra is gondoskodni fog róluk, de ennek dacára mintegy háromezren jelentkeztek hazaszállításuk végett az osztrák konzulnál. Október 21-én három gőzös és öt uszályhajó útra készen állott és felvette a hazaigyekvőket. "Ők elmentek s mi maradtunk - írja László Károly - és ez minket elkedvetlenített. Elkedvetlenített, ha arra gondolunk, hogy ők családjuk körében boldogok lesznek s mi a száműzetésnek, bár szívesen adott, de mégis keserű kenyerét fogjuk enni, még jobban elkedvetlenedtünk, ha azt hittük, hogy otthon honfiúi kötelességök teljesítéséért majd üldöztetnek, bebörtönöztetnek s talán halálra is büntettetnek. Levertségünket, aggodalmunkat nevelte a Frics alezredes által Magyarországból hozott azon hír, hogy a szabadsági háborúban résztvettekre, katonákra, úgy mint polgárokra valóságos hajtóvadászat tartatik; hogy a pesti újépületben ötezer fogoly van; hogy több tábornokot s ezredest kötéllel, igen sok tisztet golyóval végeztek ki. Ezen keserű híreknek némileg édesítésül szolgált a derék Thomson Henriknek, ki ügyünkben már több jó szolgálatot tett, azon Angolhonból hozott híre, hogy Kossuthnak Angolhonba küldött levele a nép által nagy részvéttel fogadtatott, hogy az egész angol népet felvillanyozta, részvétre gerjesztette, aminek ránknézve csak jó következménye lehet."
"November 3-án ökör és bivalyszekerekre rakták poggyászunkat és hosszú és rendkívül rendetlen, zajos vonalban indultunk. Elől, s hátul és oldalt török lovasság; közbül mi, s velünk párhuzamosan a Dunán egy török hadisajka. Én gyalog indultam és az egész 18 napi utat gyalog végeztem, csak néha ülvén fel bivalyszekerünkre pihenni. Még első napon mellém lovagolt a török parancsnok, a derék Ismael mirikaj (ezredes) és tolmácsa által tudtomra adta, hogy tüstént fog küldeni számomra nyerges lovat, s olyat minden reggel kaphatok indulás előtt a kajmakám szállásán. Megköszöntem szívességét, s aztán egy út melletti kávéházban megvendégelt kávéval és csülökkel. Én pedig folytattam a gyaloglást. Egészségem helyreállt, s mint egy csoda által, mihelyt a viddini lapályból a dombok közé értünk; erőm s vidámságom is lassanként visszatért és az egész úton igen jól éreztem magamat. Néha egyik s másik gyalogolni szerető mellém ereszkedett és ez útban ismerkedtünk meg többel, ki későbben igen jó ismerősöm, vagy éppen barátom lett. Egyik napon egy csinos kis huszár szállt le lováról velem beszélgetni, aki azóta mindig legjobb barátaim egyike, Kinizsy. Egy másik kis ember, ki mint gyalogsági alezredeshez illik, jó gyalogló mérföldeket lépkedett át lábaival, velem beszélgetve s jó ismerősökké, később Kiutahiban még jobbakká, Amerikában barátokká lettünk, s azóta Ihász Dániel kevés választotta barátaim és levelezőim egyike. Ott ismerkedtem meg az öreg Csehvel is, kiről már többször jegyeztem fel egyet s mást. Midőn én Amerikába indultam, ő Törökországban maradt, s felszólított, írjak neki minden félévben. Ő, úgy mond, nemcsak elolvassa a levelemet, de arra válaszoland is pontosan és ez több, mint mennyit életében csak két egyénnek is ígért. Az úton láttam először Katona Miklóst is, ki ellen igen erős előítéletem volt, mely azonban egy év múlva, miután sok jó tulajdonságát is megismertem, csaknem egészen eloszlott. Legelső találkozásunk azonban furcsa volt. Nekem jó kedvem támadt s egy bolgár városka szélén néhány ismerőssel csoportba álltunk, s én-magam sem tudom miről - bohóskodva szónokoltam, oktatói hangon adva tréfás utasításokat társaimnak. Mellénk lovagolt egy jókora orrú úriember, megállt s hallgatott. "Ez meg Katona Miklós!" mondá mellettem valaki. "Eh!" - szólalt fel egyszer Katona tréfásan - ne tartsa Ön fel az utasokat szónoklattal, nem ért Ön ahhoz." "Eh! - felelém én hirtelenében - ha mindenki csak azt tenné, amihez ért, nem veszett volna el a dézsi csata!" Erre a hallgatóság nagy kacajra fakadt; Katona pedig nem lévén ínyére a nem várt fordulat, ellovagolt. Midőn megismerkedtünk későbben, ő aligha emlékezett, hogy én tőlem kapta Dzsumánál az éles vágást nyaka közé; különben tán nem lett volna oly szíves irányomban. - Egy másik egyén, ki gyakran igyekezett mellém szövődni az úton, régibb ismerős volt, ugyanaz, ki Viddinben a lexicographot civilistának szidta és ezért pökési párbajt vívott. Ez esetleg párszor nevemet hallotta, s egyszer, midőn egyedül ültem a sátorban, bedugta a fejét és nagyot kiáltott: "Servus, pajtás!" s midőn kérdeztem, mit akar velem, ő viszont kérdezte: "Hát nem ismersz pajtás? Az ebadta, hiszen együtt tanultunk! Én Helley vagyok!" Én mondom, "nem voltam soha ismerős Helleyvel, de igen Hellech Ferkóval..." "Hiszen én vagyok az, pajtás! Hát nem emlékezel, hogy mindig te írtad le számomra a görög leckét, olvasást, fordítást, s minden affélét és Tatay eléd tett, pedig egy igécskét sem tudtam görögül?" "Igen, - felelém, - a Hellech volt... hol vetted az ipszilont?" "Hallgass, aki lelke van, öcsém, ne szólj róla senkinek; hiszen nemes ember vagyok, s annyi jogom van az ipszilonhoz, mint bárki egyébnek!" Az ipszilon azonban Hellech Ferkót nem nemesbítette meg, mert részeges volt, korcs, garázda, veszekedő, s hazug. Alkalmatlankodásaitól azonban nemsokára megszabadultam, mert őt kihágásért leszállították lováról, s néhány más szép magaviseletű egyénnel együtt katonai őrizet alat gyalogoltatták Sumláig.
Ment karavánunk, néha méltóságos lassúsággal, de néha, midőn a konak távol esett, a török dzsidások fegyverük hegyével gyorsabb lépésre serkentették apró ökreinket és bivalyainkat, s valóban bámulatos volt, mily gyorsan tudott futni a rest állatok serege, kivált hegyről lefelé. Néha engem, gyaloglót csaknem utólértek. A mi szekerünkön Miska ült nagy méltóságban, s kék köpenyben a ládák tetején. Ahol az út sáros volt, vagy a hídatlan folyamokon kellett átmenni Katics és én felkuporodtunk. Egyszer egy sáros vidéken én felugrom a kocsis ülésébe, s mivel a bolgár nem jött bivalyai mellett, Mihál kezembe adott egy husángot, hogy azzal fenyítsem a rest fogatot. A bivalyok észrevették, hogy én nem akarom ütni őket, s lehetőleg lassan ballagtak. Mihál erre méregbe jött és engem philantróphiámért, melyet a bivalyokra is kiterjesztek, leszidván, a husángot Katics kezébe szállította; én pedig a morgástól megfélemelvén, leugortam gyalogolni. Katics valamivel nagyobbakat húzott a bivalyokra, de azért Mihál őt is philantrophiával gyanúsítván lekergette a szekérről és maga kezelte a husángot. Nemsokára utolért engem Katics és nagy kacagással hívott, forduljak vissza és nézzem Mihált, szomorú állapotba jutott, mert bivalyai egyik pocséta közepén minden husángolás dacára lefeküdtek. Mihál káromkodott, dühöngött, verte őket, de mindez nem használt és végül kétségbeesve visszaült a ládára és köpenyébe takarózott. Midőn én Katiccsal felkerestem, még ott ült Mihál hallgatva, mint Memnon szobra napkölte előtt. Előtte a két bivaly, dolce far niente élvezett a rosszbűzű pocsétákban. S vártam, mikor kezdik rá a korhely fickók kardalát Faustból. Ezt azonban nem tették, hihetőleg nem akarván Mihált dühének újabb kitörésére ingerelni. Mikor szabadult meg Mihál a pocsétából, nem tudom, mert nem akarván őt fékezhetetlen kacagásommal ingerelni, előre gyalogoltam Katiccsal, kivel ezen fontos eseményről még napok múlva is nagyokat nevettünk. Mihál jóideig nem érthette, mi nevetni valót találtunk az egészben, s ezt mi még inkább nevettük. Végre - idő multával - maga Mihál is kezdte gyanítani, hogy ilyesen lehet kacagni, tüstént s a helyszínen, ha a dolog máson történik, egy kis idő - és helytávolban, ha magunkon. Mihálnak sok egyéb jó tulajdonsága közt egyik legfőbb a rendszeretet. Ritkaság magyarban, s ezt Mihál rendíthetetlen szilárdsággal gyakorolja, el nem térvén egyszer lerakott szabályaitól, habár moszkvai metropolita-érsekséget ígérnének is számára, ha legkevésbé lényeges pontot törne is meg. Katics és én sok hasznát vettük Mihál regulátioinak és az ő felsőbb tekintélyének, érezvén saját gyengeségünket, készséggel engedelmeskedtünk. Azonban Mihál örökös morgásán és dorgálásain, vagy pedantizmusig vitt intézvényein gyakran nevettünk is, különösen midőn Mihál maga is tanúja lehetett jókedvünknek. Reggelenként a poggyászt mi hordtuk ki a szekérre, de annak elhelyezésében minket világért sem hagyott avatkozni és különösen nem engedte, hogy a zsineg-csomóhoz nyuljunk, mellyel a szerelvényeket összefűzte.
Esténként beszálltunk valamelyik földalatti putri faluban, vagy bolgár városkában és minden negyedik napon nyugodtunk. Első konakunk volt Arcsa-Palánka, s a második Lom-Palánka, egy szépfekvésű városka, s a Lom folyamnak Dunába való szakadásánál. A városka fekvése, még Törökországban is a szebbek egyike, s a népség nagyrésze jómódú bolgár és oláh. Akkor még egy kevés török is volt közöttük, de ezeket, egy nemsokára ottjártunk után kitört lázadásban a keresztények kigyilkoltak. Az útba esett városkák egyik legcsinosabbika volt Plevne egy domb tetején. A lakosság - mint állították - egykori magyar hadifoglyokból alakult gyarmat, s bár Plevnén jelenleg senki sem ért magyarul, sok öreg még most is magát magyar ivadéknak tartja. A város közepén csinos dzsamin van, s egy másikban fekszik az utolsó temesvári pasa családjával. Az imám, ki sírjukat mutatta, említette, hogy a pasa neje egy magyar král leánya volt s a szentség ihletétől híres, mint férje is, kinek rúgására fakadt a földből az egyik télen gyönyörű keleties kyoszk alatt szökellő forrás. A magyar král leánya is sok csodát tett. Plevnénél láttam a legnagyobb fejű káposztákat életemben. Bostonban a legöregebb káposzta, melyet őszi kertészeti kiállításkor mammut-káposztának és a világon legnagyobbnak címeznek, csak csecsszopó baby, pár százhoz képest, melyet a plevnei hetivásáron láttam. Egressy Gábor 16 okka súlyúakat látott és akkora vöröshagymákat, mint egy-egy fontos alma. Lovcsa még szebb fekvésű és nagyon hasonlít Mehádiához. Két meredek hegyfalnak, melyet erős valami kitörés szakaszthatott el egymástól, oldalába épült s közepét zuhogó hegyi folyamocska hasítja, melyen át hosszú és födözött híd vezet. A hídon mindkét oldalon műhelyek és boltok vannak. Ilyen hidat Brussán is láttam és szeretnék rajta lakni. Ilyen városkában tűrhető, sőt néhol igen jó szállást kaptunk. De a faluban nem voltunk oly szerencsések. Egy helyen Mihál s Katics az udvaron hált, de én a föld alatt, a meleg putriban. Kezemmel álmomban hátracsaptam s izzadó arcomra bőven hullt a por s én reggel sáros arccal keltem fel. Egy más alkalommal nyugnap következett s roppant csapatunkat három bolgár faluban szállásolták el. Aznap rest bivalyaink voltak és mi elkéstünk és szállást nem kaptunk. A kávászok vendégszeretőleg elvittek az ő tanyájukra, mely szeme volt a falu házának, s másnap reggel, nem lévén már egyéb vendégtelen ház a faluban, a pópához szállásoltak be. A pópa, mint hívei, putriban lakott, családjával s barmaival együtt. Lebujtunk egy lyukon, mely hasonló volt a baranyai kolompéres verem szájához és íme a családi teremben voltunk és az egész tiszta volt, szépen tapasztott agyag-feneke, sima és tükörtiszta; a tűzhelyen tisztelendő asszonyom, egy magas, katrincás, barnaképű asszonyság készített ebédet és miután szemünk megszokta a putri sötétségét, a terem hátulján láttuk bőgős bizonyságát annak, hogy tisztelendő asszonyom éppen nem terméketlen szőlővessző a pópa házában. A pópa maga hosszú feketehajú, bajuszú és szakállú úriember volt; ködmenes, mint hallgatói és zsáköves, olcsó anyagból és háznál készült nadrága térden alul ért, pár hüvelyknyire, hol aztán kezdődött a nagyon tarka harisnya, szépen átkötözgetve a bocskorszíjjal. A pópa fején, mint minden falusi és legtöbb városi bolgáron, kondorszemű roppant bolgár süveg volt, mely a bolgár főnek óriási cserfamakk kinézést ad. Tisztelendő kollegám tűrhetően fogadott minket és bevezetett egy mellékszobába, mely mint nemsokára megtudtuk, a tisztelt egyházközségnek templomul szolgált rossz időben, mikor nehéz lett volna a szomszéd kolostorig vergődni. E putri-templom egyik sarkában fehér meszelt oltár állott, melyet én eleinte kemencének képzeltem, s mind e napig sem tudnám megmondani, miben különbözött egy alföldi sár, de fehérre meszelt kemencétől. De a pópa azt oltárnak állította s mutatott egy a másik sarokban szegen lógó rézkannára, melyet keresztelő edénynek nevezett. A szoba hátuljában vékony kecskelábakra deszkák voltak rakva s ezek felé párnák és mi azokon aludtunk éjjel. A kemence alakú oltár fölött két könyvet láttunk s Mihál beléjük tekintett. És íme azok a szerb egyház liturgiai könyvei voltak, melyeket Mihál jól ismert, minthogy ő gondnoka volt otthon a szerb egyháznak. A pópának szeme-szája elállt csodálkozásában, midőn látta, hogy Mihál e könyveket olvassa és érti és még inkább, midőn Mihál gajdolni kezdte a Goszpodin Pomilujt és Katics segített neki. "Hiszen ti keresztények vagytok!" - kiáltott fel a bámuló pópa - "s pedig nekünk mindig azt beszélték, ti templomfertőztető pogányok vagytok." És a pópa előtt lőn nagy becsületünk! Helyünket is alig lelte, igen jó vacsorával és reggelivel vendégelt s mi több, lelki üdvünkért párszor istentiszteletet végzett, melyhez egész családja, nejétől kezdve le egészen az utolsó csemetéig, részt vett és ezt roppant buzgósággal tette. A szertartás alatt én a tisztelendő asszonyság ölében levő kisgyermekeknek néha cukrot nyújtottam. A pópának mintegy 10 éves fiacskája kisasszony nénje mögül néha felnézett kisöcsére és attól a cukrot elcsalni igyekezett. Ezt a szent szolgálatban buzgolkodó pópa egyszer hátrafordulván az oltártól észrevette és a pajkoskodó fiút úgy csapta arcul, hogy annak cserfamakk süvege az ágy alá repült. Azonban a Goszpodin Pomilujt e működés közben sem hagyta félbe, de azt az egyházi fejedelem súlyát tapasztaló fiúcska jóideig bőgve és igen sűrű könnyzápor között gajdolta utána. A pópát láttam néha szekerészeink között is.
Hegyes vidéken néhol szép volt nézni karavánunkat. Monasztirhoz közel egy erős hegyi folyamon gázoltunk át, melynek túlsó partján az út meredek s magas dombon kanyargott fel. Én jókor átmentem s a dombtetőről néztem a festői látványt. Mellettem néhány török dzsidás állt csoportban s alattam a dombon szekerek hosszú sora kanyargott fel. Lent a folyamban háromszorosan jött a szekérkaraván s a bolgár szekerész kiabálva verte bivalyait előre, hogy a bivaly valamiképp kedvet ne kapjon a folyamban heveredni. Azt azonban minden harmadik szekér bivalya tette és mihelyt a bivaly lefeküdt, a szekerész felhagyott a zajjal és az ütlegeléssel és ostobán nézett, de felugrott a szekérben a magyar bujdosó, átvette a husángot, verte a bivalyt vagy a vizet és néha oldalt vágott a szekerészre és midőn mindez nem használt, kegyetlenül káromkodott, némelyik dühösen toporgott lábaival és végre leült és hallgatott. Bajából a segítségére jött török dzsidás húzta ki, ki dzsidájával felszurkálta a gyönyör karjaiban heverésző bivalyt. a túlparti síkságon véghetetlen hosszúságban nyúlt s kanyargott a tarka karaván, mely mellett a török dzsidások lobogói piros pipacsként látszottak. A Balkán ágai közt gyönyörű helyeken jártunk. Egy helyen a magas hegyről egy mély völgybe meredek fal oldalán kanyargott le a nem legjobb út. A kanyarulatok egyikéről sokáig néztem a szekérsort. Némelyik csaknem függőlegesen fölöttem, némelyik alattam, távolról egy magas ormon csillogott a hó és lent a mély, zordon völgyben erős hegyi patak zuhogott. Pár óráig annak partján mentünk, minden tizedik percben átgázolva a kanyargó vízen, míg végre kijutottunk a síkra és egy falucskába megszálltunk. Hozzánk csatolta magát egy hadnagyocska, ki rendkívül szerette és féltette magas menyecskéjét, bár én sem szeretni, sem félteni valót nem láttam. Mivel mi Mihál törvényeit tisztelvén, a hadnagynénak nem tettük a szépet, hadnagy úr azt hitte, jobb társaságba nem juthat és ezért szekerét a mienk mögött mozgatta, hogy egy konakon szálljunk meg. Mihelyt megszálltunk, az asszonyság jó helyet készített magának vánkosokból és nézte, miként rak tüzet, miként kopaszt csibét, miként főz és tálal kedves férje, kit néha leszidott, hogy el ne restüljön.
Mihál vasvilla szemekkel nézett ezen asszonyságra és biztos távolból morgott is rá. Katics, kit szakácsi foglalkozása a szálláson tartott, tán kevésbé gyűlölte az útitársnőt s ha a törvény nincs, bizonyosan kész lett volna udvarlásra is. Az asszonyság útközben egyszer én rám is vetett kegyes szemeket s férje távollétében magamellé hítt a vánkusos ülésbe és igen barátságos volt. De én a törvényt tiszteltem és az ő kedvéért nem akartam megrontani, mit az asszonyság rossz néven vett és többé rám se nézett. Szamodiknál egy erős patak hasít völgyet, melynek két meredek sziklaoldalán két bolgár kolostor van gyönyörű fekvésben. Én későn indulván, egyikbe se mehettem fel és csak társamtól hallván, hogy egyik kolostor oldalában egy római határkövet látott, melyet a felirat szerint Hadrian emelt határkövül a Moesusok és Kratok között s melyet, mint a barátok mondták, egy órányiról vittek oda. Egy része karavánunknak itt eltért Tirnovára és ezek nem győzték dicsérni a bolgár fejedelmek ezek egykori székvárosának felséges fekvését. Sumla helyett először azt akarták kijelölni számunkra ideiglenes lakhelyül, de a város nagyobb része kevéssel elindulásunk előtt leégett. Egy faluban, melynek nevére nem emlékszem, későn érkezvén, egyéb szállást nem kaptunk, mint egy téres üres udvart. A hadnagy úr is ott szállt meg, oldalbordájával s még többen is, egyebek közt Gyurman, szép kis nejével, kivel azonban még nem voltam ismerős. Ennivalónk nem lévén, előbb Katics és midőn ő üres kézzel jött vissza, én is elindultam szétnézni, nem vehetnék-e valamit. Az udvarral határos szomszéd házból roppant zajt hallottam s bementem. Alig léptem be egy magas, kövér, mintegy 30-35 éves bolgár matróna állt az ajtóban - azt betöltve termetével. E matróna hatalmas volt és félelmet gerjesztő. Nem volt rút, sőt kinek magas, kövér asszony tetszik, beleszerethetett volna, de rendkívül méltóságos kinézésű volt, mit növelt fejének aranyos koronája. Mert fején korona volt, valóságos korona és ezért tüstént elneveztük bolgár királynőnek. A lábainál 12 vándor magyar esdekelt kenyérért, a néhány piaszterből álló hódolati adót tenyerén emelgetve a királynő felé, de ez rájuk megvetőleg pillantott és kemény szavakkal felelt, melyektől annál inkább megszeppentem, mert belőlük egy igét sem értettem. A könyörgők, midőn szép szó nem használt, fellázadtak és fenyegető zajt ütöttek, de az ékes királynő méltósággal állt e zaj fölött, mint talán Neptunné asszonyság férje távollétében a háborgó hullámokon. A bolgár királynő villogó szemmel nézett végig a lázadókon és őket kegyetlenül leszidta. Éhes létemre én könyörgést és lázongást fedve, bámultam a királynőre és jól esett ránéznem. Ezt a királynő észrevette és egy mellette álló fiatalabb se nem méltóságos és nem koronás menyecskének intett és rám mutatott. A menyecske pedig engem jámborságomért és a kövér királynő iránt mutatott csodáló tiszteletért egy jókora darab kukorica pogácsával jutalmazott, melyért én átnyújtván a hódolat 2 piaszterből álló adóját, siettem éhes társaimhoz. Mire mentek a lázadók a királynővel, nem tudom, de szomszédaink dicsekvés és gondolom, málé nélkül jöttek vissza.
Jól esett lelkemnek, midőn végre föld feletti faluban szálltunk meg. Gazdánk egy öreg török volt, igen szegény s rongyos, de igen szíves. Nekem királyi vacsora sem esett volna oly jól, mint e vén igazhitű buzgósága és fáradhatatlansága a kukoricapattogtatásban, midőn észrevette, hogy azt szerettem. Hűvös őszi este volt és az öreg tüzet rakott és azt reggelig nem hagyta kialudni: párszor felébredtem éjfél után s az öreget mindkétszer a tűznél láttam, újabb csomó vesszőt hozva a tűzhelyre. Kadi-köjön és Dzsumán, mely utolsó állomásunk volt, alkalmasint nagy vásárokat tartanak, mert sok házat és helyiségen kívül deszkabódék seregét láttam. Dzsumán azonban rossz szállásunk volt, hol az egyiptomi csapások egyike ismét meglepett mindnyájunkat és azok ellen Sumlán másfél hétig minden nap kellett hajtóvadászatot tartanunk.
Bolgárország mindenütt hol jártunk gyönyörű és valóságos Kánaán, de műveletlen. Kevés népessége rest, dologtalan és bár testre izmos és egészséges, lélektelen nyomorult, gyáva, buta és ökrének nem sokkal áll magasabban. A vidék szépségéből nem kevesebbet levon az erdők kipusztulása. Fát néha egész nap is alig láttam s olyankor is csak faluknál, vagy a hegyeken. Azonban a vidék így is igen szép volt még ilyen késő őszön is.
Végre beértünk Sumlára és a hosszas ácsorgás után szállást kaptunk egy Kurd Aszvadur nevű becsületes, de az italkát nagyon szerető örménynél, kinek családja állt fiatal csinos nejéből és két gyermekéből, kik közül a nagyobbik, Margareta, igen okos kis lyány volt s tolmácsunk, ha a szüleivel kellett beszélnünk. Ámbár az utazás nekem jól esett és egészségemet teljesen helyreállította, jól esett a helyre vergődés is, mert az idő esősre vált és meghűvösödött. Az utolsó nap igen zord volt, de azért még akkor is meglepő volt a szép látvány, amint a hegy tetejére értünk s a Balkán öblében megláttuk Sumlát. Körülte hegygerinc erősítve van és az öböl kijárásánál váradok vannak. A nép állította, hogy a város fölött van egy barlang, melynek kijárása hat órányira van Dzsumánál. Sumla népessége török, bolgár és örmény s mintegy 40000-re megy. Kereskedése Ruscsukkal és Várnával elég élénk és a boltok közt némelyik egész csinos. Egyben néha vettem "magyar fényesítő"-t. Mesteremberei közt híresek a rézművesek és a hetivásárokra tömérdek bolgár szokott becsődülni. Itt már a magánházak közt is több csinos volt és a város uludzsámiája gyönyörű épület. A katonai laktanya jókora és több zászlóaljat befogadhat.
Új szállásunk még jó volt, a szobánk tisztességes, kemencével ellátva s konyha is volt hozzá az emeleten, hol a gazda családja nekünk s mi annak nem alkalmatlankodtunk. Gazdánk ritkán jött haza, de olyankor szívesnek mutatkozott. Neje az első pár hónapban rendkívül félt tőlünk, mert rossz hírünk járt előttünk, későbben azonban barátságossá lett és végre csaknem mindennap küldött apró ajándékot, mit mi viszonyoztunk. Mihál ügyelt, hogy a háziasszony szoknyája vagy jobban mondva bugyogója körül egyikünk se járjon sokat és így a házi béke fentmaradt. De nagy bajomra volt az, hogy viddini szomszédaink, Wavrek és Salkovszky, kik már ott is sóvár szemekkel nézték Katics szakácsi ügyességének mutatványait, bár nekik más szállást adtak és mi hárman voltunk és betolakodásuk ellen tiltakoztunk, szemtelenül nyakunkra szálltak. Éppen rossz embernek Wavreket tán nem mondhatni és Salkovszkyban is találkozik jó tulajdonság, de mindkettő szenvedhetetlen laktárs volt, kitől szabadulni forrón óhajtottunk. Wavrek mindenről vitázott, mihez nem értett és tudtommal semmihez sem értett. Salkovszky szinte dühös vitázó volt és emellett iszonyú bőszültségű szónok és véghetetlenül hiú és dicsekvő, különösen asszonyok közti hódításaival. Szoknyák között - saját hite és állítása szerint - valóságos Attila volt. Timurlenk és Dzsingisz khán. De legveszedelmesebb volt éjjel, mert irtózatosan horkolt és orrával pattogott. Mihál botot tartott és azzal felverte álmából, de ez nem használt, mert két perc múlva ismét horkolt. Annyira tűrhetetlen volt mindkettő, hogy én elhatároztam, kiüldözöm őket bármibe kerüljön is, minthogy szóval hiába küldtük őket. Vitába kevertem Wavreket, mi rendkívül könnyű volt és mihelyt abba Salkovszky is beleegyedett, én kivontam magamat és ők összevesztek. Wavrek végre eltisztult, egyként azért, de tán inkább mert kocsmároskodni akart. Salkovszky maradt. Megtámadtam, lehetőleg élesen, egyik legfőbb hiúságát és szónoklataiért naponként nevetség tárgyává tettem. Ez se használt. Azt hitte irigylem talentumát és azért beszélek. Szánakozólag mosolygott rajtam és maradt. Én pedig más oldalon támadtam meg; kétségbe hoztam asszonyok közti hódításait, dicsekvését alaptalannak és még ha alapos is lenne, férfihez nem illő pipogya, sőt aljas szokásnak mondtam. Ezen dühbe jött és engem párbajra hítt. Örültem, gondolván, hogy megszöktetem a gyávát. De ő visszavonta a kihívást, sőt maliciámat nemes bosszúval igyekezett megtorolni. Elvitt pár barátnéjához, kiken azonban nem láttam hódítani valót, mert bárkinek hódoltak. Volt neki egy harmadik asszonya is és annak én erősen kezdtem szoknyája körül forgolódni, de Salkovszkyt féltékenységre nem vihettem és mivel dulciném a kelleténél barátságosabb kezdett lenni, végre én szöktem meg tőle. Salkovszkyt ki nem pusztíthattam. Hasát inkább szerette, minthogy ezért mindent ne tűrt volna és az istenadta, minél inkább bántottam, hozzám annál inkább ragaszkodni látszott.
Mielőtt Viddinből elindultunk, útravalóul segélypénzt kaptunk a Portától, mely katonai rang szerint volt kiosztva és így a főtiszt aránytalanul sokat kapott, a többi igen keveset. Nekünk, kik katonák nem voltunk, török szokás szerint egykor viselt hivatalunknak megfelelő katonai rang szerint adták a segélypénzt. Így társaim és én jözbasii relutumot kaptunk Sumlán is. Ez igen kevés volt, de Batthyány mindazt mit a Portától kapott, az őrnagyon aluli rangban levők és a legények számára adta és Perczel Mór és többen saját hadisegélypénzök egy részét. Ekként a mi jözbasii hadi jövedelmünk 120 piaszterre ment, melyből Mihál szigorú takarékossági szabályai szerint becsületesen kijöttünk s Katics szakácskodása ízes ebédeket készített számunkra. Még legényt is tarthattunk, favágásra és egyéb apró szolgálatra és maradt is havonként 30 piaszter apró magánköltségeinkre. De a többiek, kik nem Mihál törvényei szerint éltek s kik számára nem Katics főzött, több pénzből is nyomorultan és sanyargatva éltek, kivéve a pléhgallérosokat.
A határszélen kifutott szemét nép nagyobb részét ugyan haza söpörte Hauslab, de azért elég jött még Sumlára is és ezek közt nem a legénység volt legrosszabb, hanem a tisztek. Hogy ezek nagyrésze tiszt lett volna valaha otthon, erősen kétlem; de ha az volt is, kötélre érdemesebb lett volna, mint tiszti rangra. Haszontalan, faragatlan, iszákos, kártyás, betyár, veszekedő és verekedő és egymást rugdosó, kofa és gyáva tisztet látott az ember valahol, ezt csak Sumlán. Találkozott ilyen azok között is - nem egy - kiket őrnagynak, századosoknak címeztek és az otthon is már végre rossz hírbe jött úgynevezett pléhgallérok, kik még rosszabba jöttek és nevük a múltban, ki csatakerülés, pórgőg, nagyszájúság és ostobasággal csaknem sinonimmá lett. Sajnálnom kellett közöttük a becsületesebbeket, mert gyakran ezek is pirultak amazok miatt. Legnevetségesebbek voltak a polgári pléhgallérosok, azaz holmi népképviselő és kerületi biztos és egyéb efféle, ki katonai rang szerint kapván segély-pénzt, magát inasa és a török által bombasi efendinek és miraloj-bégnek hívta. Ilyesből is volt elég példány! Gyakran elkeseredvén az ilyen nemzetünket piszkoló hitványok aljasságain, tűnődtem nem áldás volt-e ránk, hogy forradalmunk nem sikerült. Annyi bizonyos, hogy a seregben oly szellem volt elharapózva, mely ellen győzelem esetén egy új forma lett volna szükséges. Polgári hivatalnokaink igen nagy része is pórgőgű, tudatlan, szájaskodóból állt. Sok, kit még tűrhető egyénnek képzeltem, a nyomorban mutatta ki valódi jellemét. Azonban e tárgyról gondolkozni sem szeretek, elég ha az akkor keserített és gyakran fakasztott azon óhajtás, hogy bár soha e salak közé ne vegyültem volna. Lassanként kezdtem megismerni a becsületesebbeket is és kezdtem belátni, hogy sok, kitől becstelensége és könnyelműsége miatt jó ideig idegenkedtem, csak kissé éretlen, de nem rossz ember.
A népesség, mihelyt megérkeztünk, gyűléskedni kezdett. A török kormány magunkra hagyta belügyeink igazgatását és embereink választmányt teremtettek, melyben több derék és néhány keveset érő egyén ült. Bíróságot is választottunk bűnöseink rettentésére, még pedig két ízben és a másodikban én is jelen voltam, először és utoljára életemben, mint egyik kortes-kolompos. Már akkor sok ismerősünk volt, kivált nekem, kit mint papját, a nagyobb rész ismert és elhatároztuk néhányan, hogy a bíró egyikévé Mihált tesszük. A választás Kossuth elnöklete alatt történt és az ötödik bírói hely fölött két erős párt ütközött össze. Egyik Szerényit akarta, ki későbben jó barátommá lett és e hivatalra szinte érdemes volt. Mi győztünk és Mihál bíróvá lett. Bence már választmányi tag volt, Hatos - úgy tetszik - közvádló; engem a választmány az emigráció főpapjává nevezett ki és így Baranya-megye fiai csaknem mind tisztes hivatalra jutottak. Katrics megelégedett szakácsi dicsőségével, mely többet ért, mint a hivatalnoki. Több gyűlés is volt, némely igen zajos és keserű és én az ilyesmiktől hamar elcsömörültem. Bem fondorkodott igen lelkesültséggel és szinte az emigráció főbbjeit összeveszítette. A nép pedig gyűlésezett és szidta a kevésbé, vagy éppen hibásakat és a zavar mind zavarosabbá lett.
Hozzám jött egyszer Szabó Pista és Batthyánynak nevébe kért, szónokoljak. Megtettem és beszéltem a kaszárnya egyik téres előtermében. Azután karácsonyban és újévben is tartottam egyházi beszédet. Mind a bolgárok, mind az örmények ajánlották e célra templomaikat, de a választmány az örményekét fogadta el. Miután ott az első szónoklatot végeztem karácsony első napján és aztán hazamentem, gazdám nagy alázattal akart kezet csókolni és általában az örmények nagyon szívesek kezdtek lenni hozzám. Karácsony második napján mise volt és Berzenczey, ki akkor érkezett közénk, szónokolt, én csak imát mondtam. A szertartás végével egy katonai egyenruhás, csákós, kardos, őrnagy, meghívta ebédre aznap a szónokot, azaz Berzenczeyt és engem. Nála találtunk még pár egyént. Én az őrnagyot soha sem ismertem, s róla semmit sem tudtam, de hozzá belépvén, midőn óriási termetű kövér nejének bemutatott, emlékeztem, hogy azt Viddinben láttam néha lovagolni és a jámbor lónak olykori súlyos szenvedésén a részvét könnyei tolulhattak volna szemembe, ha a sírástól el nem szoktam volna akkoriban. Az őrnagyné asszonyság, mielőtt az ebéd asztalra jött, minket beszélgetéssel mulattatott. Anekdotái között volt egy, melyre még emlékszem. Masa Janó tót magyar legény egy tál rétest hozott be és az őrnagyné elbeszélte, miképp ő abból küldött Kossuthnak is, dehogy az annak kezébe menjen és ne kerüljön az előszobában ácsorgók körme közé, papírba takarta és azt lepecsételte és úgy adta át Janónak. Az anekdota igen trágár volt és az asszonyság Berzenczeyre nézett és rám, hogy kacagtunk-e vele, mi szemünket lesütve nem is mosolyogtunk, mintha mit sem hallottunk volna, közönyösen akartunk nézni. Az őrnagyné azt hivén, lassú felfogású lényekkel van dolga, ismételte, erősebb hangon a botrányos végszavakat anekdotájából, de mi azokat ismét hallatlanokká tettük. Fájdalom, nem maga az őrnagyné volt ilyen a velünk jött asszonyok között. Több is volt, tán még rosszabb is! Néhányat láttam s úgy elundorodtam tőlük, hogy végre Sumlán bőröm borsózott, ha új helyre hívtak, hol asszony is volt. Egy mulatságba vontak be némely ismerőseim s ott egy elég csinos menyecske ült mellettem. Azt gondoltam, ha nem is éppen válogatott, de legalább tűrhető társaságban vagyok és szomszédnőmmel enyelegve beszéltem. Ő pedig miután pár pohár bort behörpintett, fülembe súgta, hogy én kísérjem haza és maradjak nála reggelig. Csakhamar eltaszítottam, de egyedül. Máskor egy lakodalomra hívtak meg, hogy menjek el Kinizsyvel és egy Knall nevű őrnaggyal. Elmentem Kinizsyvel az őrnagyhoz és ott kissé csodálkoztam, hogy a kis huszár a szép kis fiatal őrnagyné kezeit szorongatja és annak igen fesztelen modorban mond bókokat. Indultunk a sötét utcán, én elől az őrnagynéval. Annak férje piszmogott az ajtónál, de a kis őrnagyné engem húzott, ne várjuk őket, tudja ő hol a lakodalom és mentünk a sötétben és jártunk, az ördög se tudja, hol. Mire a lakodalmas házhoz értünk, rég ott állt már az őrnagy a kapuban, félig kétségbeesve, hogy kedves párját többé nem látja. A vacsoránál a kis őrnagyné mellettem ült, míg végre Knall nem állhatta tovább neje kacérkodását és koronkénti suttogásait, felugrott és azt igen furcsa modorban elűzte szomszédságomból. Hazamenet tudtam meg Kinizsytől, hogy Knallnak Mary nem neje és Knall szörnyen fél, hogy valamely fiatalabb egyén megfosztja Mary-jétől. Ilyféle asszonyi állatot bőven láttam Sumlán. Valamire valót alig ismertem egy párat.
A kihágások, garázdaságok napról-napra tűrhetetlenebbek lettek és én csodálom, hogy azokra a törökök oly sokáig szemet hunytak. Végre azonban elvesztette Halim pasa türelmét és egy igen otromba rendszabályhoz nyúlt, mely bűnöst és ártatlant egyenlően sújtott. Egy mulatságban voltam január 20-án éjjel és oda berohant pár egyén hírül hozni, hogy a török katonaság házról-házra jár kidobni minket a hóra, de ha ellenállnak, nem használnak erőszakot. Mentem haza tüstént és elmondtam Mihálnak a hírt, intvén, hogy konyhaajtókat zárva tartsa és senkit be ne bocsásson. De ők ajtót gondatlanul nyitva felejtették és berukkolt szobánkba öt katona. Én indítványoztam, hogy sarokba tett fegyveröket felkapom és az utcára dobom, ők pedig az utánam nem siető katonákat dobják ki. Mihál ezért leszidott és pedig jó terv volt és bánom, hogy magam is meg nem tettem. Kiköltöztünk és a házigazda és neje sírva kísért ki. Iszonyú hideg volt és nem tudtuk hová menjünk. A kaszárnyába menni semmi esetre sem akartunk, tudván, hogy ott ismét az egyiptomi csapás vár ránk. Az utcán meglátott egy örmény, kinél Kinizsy lakott többedmagával és az egyik szobáját ajánlotta és azt Mihállal elfogadtuk, Katrics Benczéhez ment. E szoba az emeleten volt, fűthetetlen, ablakai be sem ragasztvák és a hideg szél alulról, felülről és minden oldalról rohant benne. Ott feküdtem egy szalmazsákon csupán, szűrrel takarózva és ez volt leghidegebb éjszakám életemben. Gyermek koromban Halason elfagyott kezem, lábam, de a hidegtől ott csak a végtagok szenvedtek. Itt úgy tetszett, mintha a gyomromban is jég lenne és ez átfázás miatt még se lett semmi bajom. Mihálnak több s jobb ruhája volt, ő kevesebbet szenvedett és másnap a szobát kifoltozta, a konyhát még inkább és ez utóbbiban kucorgott, én pedig lementem lakni Kinizsyhez, meleg szobába. A hideg éj utáni reggel bementem egy török kávéházba, hol igen tisztes igazhitű ismerőseim és a becsületes kávés nagy felindulással zúgolódtak Halimra az otrombaságért és irántam nagy részvétet mutattak. Aztán több ismerőssel találkozván, azok közül Szabó Pista hítt, menjek vele Faih beyhez, a németül értő, Bécsben nevelkedett alezredeshez, ki a ránk ügyeléssel volt megbízva. Bementünk hozzá s a szeleverdi Szabó Faih bey tintatartóját felrúgta és a szobában fekete tengert öntött szét. Aztán az asztalon vert szét egy rakás rubelt és besliket és eközben Faih beyt semmirekellőnek, hitvány képmutatónak és egyéb effélének szidta. Faih kérlelte, állítván, hogy az egészről semmit sem tehet, mert a Halim parancsára történt. "Hazudik Ön!" - kiáltott Szabó. - "Ön mindig hazudik!" "De kérem, ezredes úr - mentekezék a csakugyan gaz Faih - hiszen utána járhat - jöjjön velem a pasához!" - "Jól van!" - kapott rajta Szabó - "Jerünk, Ács!" - és mentünk. A bey azután több ízben meg akart szökni, de vigyáztunk rá. Végre esdeklésére bebocsátottuk egy házhoz, ahol állítása szerint csak egy percig volt dolga. "No, most már mi is indulhatunk haza - mondám - mert a bey ezóta a túlsó utcán jár." Szabó nem akart hinni és engem visszatartott, de egy kis ácsorgás után ő is belátta, hogy minket a bey rászedett. "De legalább kiszidtuk a kutyát!" vigasztalta Szabó sajátmagát és engem is és hiszem is, hogy a bey nem mindennap kap oly hurrogatást, mint akkor kapott Szabótól. Sokan azt hitték és én most is hiszem, hogy mindez velem egyenes, vagy görbe ösztönzésére történt. Némelyek a katonákat be nem eresztették vagy kiverték, másokhoz nem is mentek. Sokan maradtak és békében éltek, de a kaszárnyába tán tíz se ment be.
A választmánynak kissé későn jutott eszébe, hogy embereink közül a még teljesen meg nem romlottakat a jobbakali társalgás, foglalkozás és olvasás által tán a végképp elsüllyedéstől meg lehetne menteni. Egy császári épületben már állítottak fel a tisztek számára ebédlőt, ahol egy hónapra 80 piaszterért tűrhetően lehet ebédelni és a kidobatás után én is odajártam. Ugyanezen épület egyik termét kiüresítette a török hatóság, hogy abban casino legyen, felolvasásokat és bírósági üléseket tarthassunk benne. Szobát adtak felállítandó könyvtár számára is. A választmány engem nevezett ki e casino igazgatójává és könyvtárnokává azon meghagyással, hogy teremtsek könyvtárt valamiképpen. Az ilyenre pénzt nem utalványoztak, de azért embereimtől szedhettem volna össze egy rakás könyvet. A határozat későn történt. Mielőtt a szobákba az asztalok, padok, állványok elkészültek, megérkezett a császári biztos, Ahmed bey és mi mentünk Kiutahiára. Azonban az utolsó napokban is volt némi haszna csak a puszta határozatnak is, mert a casinoterembe esténként jobbra való emberek gyülekeztek, mint azelőtt szoktak a kávéházakba. Ott párszor jóízűen beszélgettem Egressy Gáborral. Néha szavalgatott is. Az ebédlőben azonban egyszer furcsán jártam. Ott egy fiatal egyén, vaskos, kövéres, de sima arcú, ruhájáról ítélve honvédszázados párszor átölelt és nyakamba fűzte karját, pajtáskámnak nevezett. Minthogy mint szónokát s casinoi felügyelőjét engem igen sok ember ismert kibül, én mit sem tudtam és sok lénynek szokása volt a pajtáskodással kissé sietni, jónak láttam az ilyet határozottan és még jókor lerázni nyakamról és ezért az ölelgető pajtáskát is figyelmeztettem, hogy én nem szeretem, ha férfi ölelget: szép asszony más lenne, de annak ölelgetése sem kellene ennyi tanú előtt. Pajtáskám elvonta karját nyakamról és többé nem alkalmatlankodott. "Tudja ön kinek beszélt?" - kérdezte egy ismerősöm. - És aztán elmondta, hogy az én pajtáskám leány, vagy asszony, vagy valami ilyes, csakhogy nem férfi. Későbben hallottam, hogy pajtáskám férjhez ment és férjét, - mert erős volt, mint egy oroszlán - csak úgy szórta-hányta, ha megharagudott, mintha az csupán bábszer lenne és nem ex-honvédszázados. Jó, hogy engem is ki nem dobott az ablakon nyájaskodásának oly hetyke elutasításáért.
Sumlán volt néhány török ismerősöm, többnyire tehetős öregurak, kikkel naponként összejöttem Redzseb kávéházában. Mosolyogva köszöntek és midőn leültem közéjük, beszélgettünk, amit lehetett, s ők tanítgattak egyre s másra. Egyszer egy gazdag öreg földesúr mellett ültem s a saját tartójából töltötte meg nargilémet. Alig szívtam ki félig, szédülni kezdtem és azon gondolat villant meg fejemből, hogy alkalmasint opiumot szívok. "Igen" - felelte kérdésemre az öregúr. - "Van benne egy kevés mákony, de csak kevés, hogy édes ízt adjon a tömbikének. Az nem árt!" Neki, mert megszokta, nem ártott, de én felugrottam és kisiettem az utcára, a csikorgó hidegben fel és alá jártam pár óráig kábultan és azt hiszem tántorogva. Láttam ugyan a mellettem elmenőket, de csak homályosan s mintegy félálomban. Fejem feszült, mintha szétpattanni akarna és szemeim kínosan meredtek. Egész nap rosszul éreztem magamat és nemcsak paradicsomi látásokat nem láttam, de oly undort kaptam az ópiumtól, hogy nem kell félnem, hogy valaha ópiumszívó váljék belőlem, még ha soha sem láttam volna is az irtózatos vázakat, kiket a mákony mértéktelen élvezgetése elnyomorított.
1850. február 13-án indultunk Kiutahia felé. A csoportban csak egy régi barátom volt, Mihál és egy újabb, Kinizsy. De már ismerős voltam Ihásszal is és Várnáig e kettővel s Bíróval voltam társaságban. Második este Ihász indítványozta, írnánk tréfás költeményt egyéb útitársunkról, Fráterről és a verseket én faragtam, melyeken aztán másnap némelyek nagyokat nevettek és a rossz kedv némileg eloszlott. Nemsokára összejöttem Lászlóval is, kit már kecskeméti tanulókoromban ismertem és ki azóta egyik legjobb barátom. Midőn Várnához közeledtünk, a gyászos csatatéren két halmot láttunk. Magyarok sírját. Egyikre fellovagoltam Perczel Miklóssal. A várnai vár felé nézve jobbról esett a Devne folyamocska mocsárja, mely egy csekély folyó torkolata felé mindinkább szélesül. Erre támasztotta Hunyadi seregének balszárnyát és e mocsárba fúlt a váradi püspök. Balfelől láttuk a nem magas hegyorrt, melyhez a magyar sereg jobbszárnya nyúlt ki horvát bán és az egri érsek alatt. Hallgatva s szomorún álltunk egy ideig a halmon és aztán fellovagoltunk a várba, hol a pasai szerájban fényes lakoma várt, de a kapukat ránk zárták. 18-án délután ültünk egy török gőzösre, a Tahiri Bahri-ra s búcsút vettem Európától."
Ács Gedeon a Tahiri Bahri fedélzetén utazott a többi emigráns között. Másnap reggel beértek a Bosporusba és megcsodálták annak partjait. Délelőtt folyamán Konstantinápoly előtt haladtak el és délután négy órakor a gümleki kikötőben csónakon kiszállították őket. A lakosság igen szívélyesen fogadta a magyar internáltakat s látványos tengeri mulatságot rendezett tiszteletükre. Másnap eső esett, így csak a következő nap folytatták útjukat s aznap - február 24-én - Demirtas nevű városkába érkeztek. Innen egy széles, termékeny rónaságon vezetett keresztül útjuk és így értek el Brussába, Kisázsia legnagyobb városába, ahol már magyar internáltak és román menekültek fogadták őket. Ugyanis a török kormány idetelepítette azokat a magyarokat, akik a magyarországi szabadságharc hírére az olaszországi ezredekből török földre menekültek, valamint a román forradalmárokat. Március 16-án Ács Gedeonnak temetni kellett: Mertai Károly, ki emigrációban idáig Kossuth szakácsa volt, meghalt. Sírját itt fehér kőtábla jelzi. Harminckilenc napig maradtak itt. Kossuth és táborkara igen fontos diplomáciai munkát végzett az itteni angol és francia konzulok útján.
"1850. április 6-án reggel tevékre rakták poggyászunkat, asszonyainkat tahtravanokba; egypár saját hintajába ült, mi pedig férfiak lovakra s indultunk. A sár felszáradt, kellemes tavaszi nap volt, elég meleg, mint Baranyában szokott lenni június elején, de nem oly forró, hogy alkalmatlan lett volna. Az utcákon, melyeken végig lovagoltunk, rakva voltak bámuló néppel, különösen asszonyokkal s a házak ablakain mindenütt szebbnél-szebb örmény, görög s török lyányok s menyecskék néztek le, a kíváncsiság miatt feledve még fátyolukat is. Annyi és oly szép asszonyt életben soha sem láttam egy napon. De ha ők szépek voltak, rajtunk is volt mit nézni, mert ha nem is oly szép, de legalább oly tarka és soknyelvű csapatot aligha láthatott utcáin Brussa népe e században. Elől ment néhány kávász, poroszló s útmutató, utánuk török dzsidások szép lovacskáikon s ezek mögött a mi csapatunk, magyar és lengyel, néhány némettel tarkázva. Velünk jött a cs. biztos, Szolimán bey és a lovasság parancsnoka, Ahmed, Redif-ezredes, az angol consul leányaival s még pár dervis, kereskedő s egyéb brussai ismerős, kik elkísértek a város végéig, sőt némelyik jó messzire azon túl is. Mi számunkra a szomszéd falvakból béreltek lovakat, melyek tulajdonosai hátul gyalogoltak. Kényesen ültünk a táltosokon, melyek nyergei kegyetlenül szétfeszítették lábainkat, úgyhogy első és második napon, mikor leszálltam, részegként tántorogtam. Nekem egy jámbor szürkét adtak, papnak valót, mely ballagott ugyan becsületesen, de a hegyessarkú kengyeltányér szurdolásaitól éppen nem rettegett. Szürkém s magam, a rossz ló és rossz lovas jól összeillettünk, s úgy hiszem, megelégedtünk egymással s szürkémnek legfeljebb Ihász barátomra lehetett panasza, ki részint saját hajlamából, részint Kossuth ingerléseire, mikor nem is gyanítottuk, kezdte piszkálni a szürkét s ugrálásra ingerelni, melyen aztán Kossuth és Ihász nagyokat kacagtak.
Utunk eleinte roppant gesztenyeerdőkön vitt keresztül s néha kertek között, melyek kerítéseire fügefák támaszkodtak. Itt-ott narancs, citrom, granátalma kertek, de legtöbbnyire szederültetvények között haladtunk s néhány órai lassú lovaglás után megszálltunk az első konakon, Aksza nevű falucskában, mely nevét a középen folyó hegyi patakból (fehér víz) veszi. A lakosság leginkább selyemtenyésztésből, fonásból s szövésből él. Házigazdánk együgyű, de becsületes török volt s jó vacsorára várt. Az ily falusi török gazda, ha nem oly simán udvarias is, mint a városi, nem kevésbé szíves, de némelyik a szokásos szertartásokat igen nagy igyekezettel gyakorolja s az ilyesmifélék gyakran botránkoztattak, ki az ő szokásukkali ismeretlenség, ki durva betyárkodás által.
Másnap Ejnegöl nevű városkában szálltunk meg, mely szederültetvények, rizs és egyéb gabonavetések között egy dombocskán fekszik, mely körül erős hegyi patak folyik. Itt egy kereskedő vendégei voltunk, de gazdánk egy lakatlan, hihetőleg kísérteties házba szállított, melynek ablakai sem voltak, sem padlása. A kísértet azonban, akár fejetlen sejk volt, akár gyilkolt asszony, nem mutatkozott a dzsinek sem háborgattak, kivévén néhányt, mely poloska képében szívta vérünket. Ejnegölön túl igen csinos vidéken lovagoltunk a hegyek között s egy kellemes fekvésű faluban, Kursinnán (Olmos) szálltunk meg harmadik este. Minthogy e falvak Kiutahia felé járó karavánok útjába esnek, mindegyikben van pár bolt s néhány, a többinél csinosabb ház is, melyekben csoportunk tisztesebbjei jó szállást kaptak. Mi szegényebb legények, szegényebb gazdagokhoz voltunk beszállásolva, de ezek is rendesen jól fogadtak s becsületes vacsorát s reggelit adtak. Minthogy a török vendéget nem fogadhat a nők osztályán s a falusi lakósnak nem mindenütt van módja benne, hogy jókora épületet készítsen, elkülönzött osztályokkal: többnyire valamelyik melléképületben adtak helyet, hol egy szobácska van, agglegényes állapotban az istálló fölött, vagy abból nyíló, mint hajdan a török-tatár háborúk idején, mikor a ló néha hirtelen kellett éjszaka Magyarországban.
A negyedik konak Bazardzsik (Vásáros) már szegényebb volt, de azért van fürdője, kávéházai, dzsumiája és iskolája. Házainak nagy része azonban csak rosszul faragott s keresztbe rakott félfenyő szálakból épült cseréptetőre, egyetlen üvegtelen ablakkal, mely a kémény hiányát is pótolja. Itt már szezám, rizs, szőlő nem terem. Másnap a hegyek között pár óráig egy erős hegyi patak között lovagoltunk a fél ölnyi széles kövezett teveút mellett, mely a kocsiknak, melyek e vidéken csak hírből ismeretesek, igen keskeny. Néha találkoztunk tevekaravánokkal, melyek sót és egyéb szükséges árucikket hordanak Kiutahia felé s még útjukban az adópénzt viszik 500 piaszteres részletekben. A tevehajtók többnyire turkománok, izmos, szép, de vad kinézésű piros-barna legények. Négy-öt tevéjét mindegyik láncocskával, vagy kötéllel fűzi egymáshoz s azok lassú, de nagy s zajtalan léptekkel haladnak egymás után, hosszú sorral, mindegyik csapatka egy, parányi szamár vezérlete alatt, mely a turkomán bundáját s tarisznyáját s néha magát is emeli; a tevékről este leszedik a terhet, de a szamárkáról, ha egyszer rátették a fahasábokból kötözött durva nyerget, soha többé le nem oldják s a bölcsesség atyja azzal utazik, ebédel s alszik halálának órájáig. A jámboron, ha nem is oly nehéz, de mindenesetre lerázhatatlanabb teher a nyereg, mint sok nős emberen. Déltájba megszálltunk egy órára egy folyócska partján, igen szép regényes vidéken, egy festői kinézésű fűrészmalom mellett. Inkább enni-inni, mint etetni és itatni álltunk meg, mert a török lónak abrak s víz nem igen kell egész nap s enélkül is használhatni, még a mieinknél sokkal erősebb lovaglásra is, anélkül, hogy rajta fáradtság legkisebbé is látszanék. Másik különösségük, hogy a legmeredekebb helyeken macskaként tudnak mászni. Egyszer méláztam egy meredek hegy oldalán s nem vigyáztam lovamra, mely mind meredekebb s veszélyesebb helyekre kezdett mászkálni. Egyszer csak azt vettem észre, hogy oly helyen járok, ahol a morzsaköveken gyalog is aligha mernék mászkálni. Leszállanom nem lehetett s a szükségből erényt csinálván, resignációval vártam, mi lesz belőlem és a szürkéből s melyik pillanatban fogunk hemperegni a mélyen alattunk zúgó patakban. A szürke philosophi nyugalommal ballagott, míg végre szépen kivitt a veszélyből. De aztán jobban ügyeltem rá.
Másnap csaknem reggeltől estig lóháton ültünk ismét s estve értünk egy szegényes faluba, Szedj Omarra. Itt a házak kőből rakvák ismét, de igen őskori modorban s éjjel arcomra jó rakás föld omlott a korhadó fal tetejéről. Gazdánk, anyja és neje cigánybarna, de becsületes és szíves egyének voltak s várakozásunkon felüli vacsorával s reggelivel szolgáltak, mely az egész napi lovaglás s száraz ebédje után igen jól esett. A lovaglásnak a pár első nehéz nap után nekitörődtem, sőt annyira megszoktam, hogy akár évekig utazgattam volna ekként Kisázsiában s igen rosszul esett másnap, midőn a hegyek közül egy széles völgybe kiértünk s távolról megláttuk a kopár sziklán épült kiutahiai várat s az alatt, meszes hegyek oldalán terülő várost. Oly kinézése volt az egész vidéknek, hogy láttára elkomorultam s azon szomorú, de hála Istennek, nem teljesült előérzet fogott el, hogy e temetői vidékről soha ki nem szabadulunk. Szétnéztem társaim között, s láttam, hogy valamennyi hasonlót gondolt s úgy megy, mintha halálba vinnék. A völgyön a Porszák folyam kígyózik s köröskörül magas hegyek, az Olimp ágai, melyeket még hó födött, keríték a síkságot. A város alatt patak öntözte kertek vannak s ezek magas kerítése rakva volt bámuló néppel. Kiutahia egész lakossága kicsődült s kivált a szép nem. De oly szegényes kinézésük volt, hogy láttukra méginkább elkomorodtunk. A szélső utcák sarkainál gyalogság volt felállítva s az tisztelgett, amint előtte ellovagoltunk. A tisztelgést keserűségünk gúnnyal vette. Délután két óra lehetett, midőn a város szélénél egy nagy téren álló laktanya kapuján belovagoltunk. A laktanya, mely fölött magasan lengett a szép török zászló, a vidékhez képest elég csinos, egy emeletes, négyszög épület. Az udvar felől, mint földszint, mint az emeletben igen téres s üveg ablakokkal zárható tornác van, melyen télen öten egy széltében kényelmesen sétálgattuk körül az egész udvart. Battyány Kázmér s még pár nős egyén, a városban kapott szállást, mi pedig többnyire a laktanya emeletében, hol a félszázad számára készült roppant termek rögtönzött deszkafalakkal voltak szobákká osztva. Néhányan a követelőbbek, vagy jobban pártoltak közül, kényelmesbb szobákat kaptak, melyek rendesen tiszta lakások. Szobáinkba a kormány költségén ágyat s asztalt adott Szolimán, télre pedig egy tevekaraván Stambulból vaskemencéket hozott, melyeket nagyon megbámult a kiutahiai nép, mert ilyeneket még nem ismert, csupán kandallót. Némelyek szófát is kaptunk, mi pedig magunk készítettünk. Azok, kik követelőleg léptek fel, elég kényelmet kaptak, de minket, - tolmácsunk állításának, mely szerint a török a szegényebbet méltányolni nagyon is tudja - dacára igen szegényesen láttak el s igen mellőztek jó ideig. Csaknem egy év telt el, midőn kezdtem tapasztalni, hogy Szerényi s én, kik soha semmit sem kértünk, soha nem gorombáskodtunk, minden török irányában úgy viseltük magunkat, hogy panasza ránk még hanyagolt udvariasság miatt sem lehessen, végre némi kényelemben is részesülünk. Ezt tán nem annyira szerénységünk méltánylásának kell tulajdonítanom, mert a török tisztviselő zsebel, ahol lehet s Szoliman a kormány által elhelyezésünkre adott pénzből fölvetetett amennyit lehetett s legtöbbet a nem követelők rovására. A jobb bánást tán az okozta, hogy mivel Szerényi és én politikai civakodásokba s egyéb kellemetlen súrlódásokba nem ártottuk magunkat, lassanként kezdtünk részesülni társaink részéről oly bánásmódban, melyből Szoliman látta, hogy ha nincs is magas rangunk (mert csak századosit viseltünk, míg sok más furcsa fráter magasabban pillogott) jobb követni a magasabb állású magyarok s lengyelek példáját s velünk jobban bánni, mint holmi oly ezredesfélékkel, kiknek társaságát szégyenlettük. Azonban későbben mindinkább meggyőződtem róla, hogy tolmácsunknak általában véve igaza volt s hogy ha találkozik is Szoliman-féle tisztviselő, ki mert zsebelni szeret, vagy attól fél, hogy feladják a kormánynak, ahhoz legszívesb, ki legjobban ráijeszthet: ez éppen nem így van általában. Azóta sok bikfic angol s amerikai utazó irkafirkájában olvastam, hogy keleten pisztollyal, bottal kell ijesztgetni a népet, s ha az ember ezt teszi, respektálják s szolgálják, különben nem. Ez nem áll. S ha ilyen otrombáskodó utazó pisztolyával respectusra kényszerített is tán pár tisztviselőt, de a legtöbb helyen megkapta otrombasága jutalmát, mert a nép, ha félénksége következtén megtette is, amit kénytelen volt tenni, azt kedvetlenül tette s utaikon a szívességnek ezer jelét nélkülözte, melyet különben tapasztalhatott volna. Ezt Layard s a hozzá hasonlók jól értették, de az ily utazó ritkaság keleten, hol a legostobább s hitványabb európai vagy amerikai szereti magát felsőbb lénynek tartani s a népet csak baromcsordának nézi. Mondom, Szerényi és én mindinkább tapasztaljuk, hogy a jóravaló törökök, mihelyt némileg ismertek mindnyájunk, irányunkban oly szíves figyelmet mutattak, milyet sok magasb állású nem kapott. Sőt egyszer maga Szolimán is elég nyíltan kimondta, hogy hasonlóul gondolkodik, habár másként tesz is. Laktársunk, Zimány bánáti elkényeztetett úrfi, ki reszketett, ha szoknyát látott s örökké futkosott örmény, görög, török, sőt negró asszonyok után is, szeretett volna a városra menni lakni, hogy éjjelre ne legyen bezárva, mint mi. Kérte Szolimánt, bocsássa ki, s ez föltette erősen, hogy nem enged, török tisztviselői rossz szokásból nem mondott nemet, hanem csalárd ígéretekkel álltatta. Zimány megbosszankodott végre s arra fakadt, hogy ő nincs szokva csőcselék közt lakni. (Ezt, midőn szemrehánytuk, úgy magyarázta, hogy ő nem minket értett, hanem szomszédainkat s az alattunk lakó katonákat.) Szoliman erre felfortyant s mérgesen kérdezte őt: oly bolondnak tartja-e, hogy nem tudja megítélni, ki minő nevelést kapott s Szerényi és Ács-e a csőcselék, vagy Zimány?"
Ács Gedeon már a kiutahiai megérkezés előtt is az emigráció valóságos lelkipásztora volt. A sumlai karácsonyi prédikációja, az ottani örmény templomban, az emigrációnak mindvégig feledhetetlen élménye maradt. László Károly naplója említi fel, hogy Brussában húsvéti istentiszteletet tartott a laktanya egy nagy szobájában s ez alkalommal gróf Batthyány Kázmér és neje is részesült az Úrvacsorájában. "A pünkösd ünnepét illetőleg megültük - mondja el László a naplójában. - Délelőtt, mi, kiköltözött magyarok mind összejöttünk Asbóth Sándor alezredes nagy szobájában, a katonai laktanya emeletében. A közülünk Némethy által alakított s jól begyakorlott énekkar négyes hangra az alább írt darabokat énekelte és Ács Gida református lelkész szépen alkalmazott, szabadelvű egyházi beszédet tartott, alapul a Szentírás ezen szavait vévén: "A betű az, amely megöl, a szellem pedig megelevenít"; beszéd után pedig bennünket, közöttünk Kossuthot is, az Úrvacsorájában részesített.

Előének.
Gyorsan imára!
A harangok szent kongása hív bennünket hő imára,
Felsütött már keletnek ormán a dics nap fénysugára:
Boldogul hogy visszatérjünk, kérjük ért' az ég Urát,
Benne vetve bizalmunkat, semmi rossz nekünk nem árt.

Beszéd után.
(néhány szó változtatásával "Nabukodnezár" dalműből)
"Szárnyat ölts fel szívem gondolatja,
És repülj az imádott hazába,
Hol a szellők hűvös illatárja
Szerte ömlik a dús halmokon.
Üdvözöljed Duna szent folyóját,
Üdvözöljed Kárpát büszke ormát.
Oh, mi édes, mi kínos emléked
Elveszített imádott honom!
Szemeinkben a könnyű forrása,
Melyben látszott öröm csillogása,
Szíveinkben a búnak lakása,
Bujdosunk a távol partokon.
Oh, nagy Isten! tekintsd szünk imáját,
Add vissza a magyarok hazáját,
Vedd le róla szenvedése súlyát,
Irgalom, szent atyánk, irgalom!

Az istentisztelet bezárójául elénekelték még a Himnusz két első versét is s ez így ment végbe Brussán is és Sumlán is, mégis az utóbbi helyen Berzenczey László is tartott egy hazafias buzdító beszédet.
Karácsonykor ugyancsak Asbóth szobájába gyűltek össze az emigránsok istentiszteletre. "Ugyanazon énekek énekeltettek négy hangra, melyek énekeltettek pünkösdkor itt és húsvétkor Brussába, - jegyzi fel László Károly, Kossuthtól hivatalosan megbízott naplóvivő. - Ács Gida református lelkész pedig imát mondott és beszédet tartott s bennünket Úrvacsorájában részesített. Buzgóbb istentiszteletet, mint ez volt, képzelni sem lehet, mintha a Szentlélek szállott volna meg mindnyájunkat. Fájdalom s remény könnyei csillogtak a hontalan magyarok szemeiben. Mint az első üldözött keresztények, kölcsönös jókívánásokkal oszlottunk szét."
Ács Gedeon a kiutahiai emigráció egyik legfontosabb tagja maradt. Abban az előterjesztésben, melyet Kossuth a Portához intézett, a személyzeti lajstromban így szerepel: "Udvari káplán Ács Gida úr, kapitányi ranggal." László Károly által készített hivatalos kimutatásból kiderül, hogy önként követte Kossuthot s az ő internálását az osztrák kormány nem kívánta s nem is hajtották végre. Ugyancsak följegyzi róla azt, hogy Berzenczeyvel együtt ő volt az, aki Házmán és Lórody osztrák kapcsolataira rámutatott s mikor ezek panaszra mentek Kossuthhoz, felmutatták Szőllősynek Máltában maradt szolgájától érkezett levelet, mely leleplezi Házmánt és Lórodyt és mint László később megemlíti, Kiutahiából való elutazásuk előtt Szulejmán bey is megerősítette Kossuthnak, hogy az internáltak között két osztrák kém is volt, habár - kíméletből - név szerint nem említette meg őket. Ács Gedeon a kiutahiai napokról egy kötetnyi anekdótát, eseményt jegyzett fel, amelyek mind az emigráció történelmének, mind a magyar irodalomnak igen becses dokumentumai. Azonban messze túlhaladná e kötet célját azokat mind elmondani s így csak e feljegyzések jellemzéseképpen pár mozaikot közlök belőlük:
Mészáros és Ip csausz. Az öreg Mészáros mellé Solimán tiszteletből, mint ő mondta, de őrül, mint mi tudtuk, adott egy Ip nevű csauszt, ki szüntelen ő előtte vagy mögötte legyen. Ip csauszt arnaut volt s természetesen gyűlölte a törököt, mint minden arnaut, kit ismertem. Rendkívül hosszú legény volt és valaha vad fickó lehetett, de katonáskodása alatt némileg megsimult. Becsületesen viselje magát és az öreg úrhoz, mély hűséggel viseltetett és ha ennek szökésre támadt kedve, erősen hiszem, Ip csausz nemcsak nem akadályozta, de inkább buzgón segítette volna. Az öreg is szerette s csak egy hibájával volt baj eleinte. Mikor járkálni ment, Ip csausz háta megé vette magát, szorosan, mint a török gyalogságnál szokott lépkedni a baka az előtte lépkedő nyomában. Midőn az öreg jobb lábát emelte, Ip csausz is elővetette jobb lábát; midőn az öreg a ballal lépett, Ip csausz szinte kilépet a ballal és a két magas ember közt nem lehetett volna egy diót lökni át, oly szorosan járt az utócsapat a fősereg nyomában. Figyelmeztetés, rivalkodás csak pár pillanatra használt. Ip csausz bakaságának ötödik évében járt és megszokta akképp sétálni más ember háta mögött. "Megállj!" - mondta az öreg egy reggel. - "Megállj! Hiszen elszoktatlak én erről." S indult járkálni. Alig ment ötven lépésnyire a kaputól, Ip csausz már katonásan lépett nyomában. Az öreg úr hatalmas lábrúgással üdvözölte. Ip csausz ijedve ugrott hátra és nem feledte az intést félóráig. Akkor azonban feledte, míg egy újabb "mozgalmas dörgedezés" tisztes távolságra nem ugrasztotta. A harmadik volt az utolsó. Ip csausz azontúl négy lépésnyi távolba járt az öreg után és közelebbre nem ment felszólítás nélkül.
Az öreg Mészáros elméncsége gyakran - nők jelenlétében is - igen huszáros volt, de azt tőle senki sem vette rossz néven, mert ismerték, hogy jelleme szeplőtelenül becsületes, szíve igen jó s ha néha mondott is olyast, melyért más kikapott volna, az öreg úr vidámságának mindenki több jó órát köszönhetett, minthogy egy kis pajzánságát el ne nézte volna, annyival inkább, mert ő tréfájával soha sem sért senkit és azon többnyire az kacag legjobb ízűen, kinek rovására történt. Velem az öregúr gyakran tréfált. Ha öreg kabátját vette magára, (mert kabátja hosszúsága mértéktelen elméncséget adott, rövid feszes ruhában nem tréfált) nem mehettem el mellette, hogy néhány élcet ne dobjon nyakam közé és azon nemcsak akkor nevettem jóízűen, de még most is, ha némelyik eszembe jut. Egyszer reggel korán látott meg a tornácon. Éppen Perczel Miklósné konyhaablakánál mentem és láttam ugyan, hogy az ablak mellett forog, de mivel pongyolás volt, nem köszöntem neki és tettem, mintha nem láttam volna. Az öreg úr felém döcögött, hosszú kabátjában és nevetni kezdett. Vártam, miféle elméncséggel üdvözöl, de ez ezúttal nagyon is huszáros volt, rendkívül pajkos. Kalapom mellett a toll lefércelése lefeslett és a toll magasan állt. Az öreg úr erről vette a textust és vádat mondott. Én intettem neki, hogy hallgasson; de ő annál erősb hangon ismételte a pajkosságot és látván, hogy integetésem a dolgot rosszabbá teszi, köszöntem neki, aztán mentem, de a saroknál megálltam visszanézni. Az öreg meglátta Perczelnét az ablaknál és rákiáltott: "Ejnye, húgomasszony, hát maga itt hallgatózik?" "Én nem tehetek róla, ha hallottam, mit beszélt urambátyám, miért kiáltoz pajkosságot oly zajjal?" "Én az Ácsnak mondtam, de nem azért, hogy maga is hallja!" - feleli az öregúr. - "Menyecskének nem illik ilyesmire hallgatózni az ablaknál!" - s aztán kacagva eldöcögött.
Egyszer karácsony estvéjén Perczel Mórné magyarosan tartotta meg és néhány vendéget hítt vacsorára. Miután az végződött, whist társaság alakult egy asztalnál, a másiknál pedig a két Perczelné, egy kisasszony és mi néhányan játszottunk egy játékot, melynek sokféle neve közül csak a nemigen szépen csengő durnyó jutott eszembe. Annak, ki bent maradt, a kisasszony hálófejkötőjét húzták fejére. Legjobban játszott az öreg Mészáros és én - ki durnyót igen sokszor játszottam hajdanában iskolai szünnapokon atyámmal, öcsémmel és Gyorkéval. Következőleg a csata legtüzesebben folyt kettőnk közt. Az öreg úrnak nagy előnye volt, hogy előttem ült s túl rajta Perczel Mórné. Nem tudta szorítani az öreget. Én kopaszabb helyen ültem, de a javamra volt, hogy az egész társaság óhajtotta volna az öreg fején látni a hálófejkötőt és nemigen engedtek kezére jutni oly kártyát, mellyel engem erősen szólogathatott volna. Egyszer azonban a többiek kimentek szerencsésen s örültek, hogy a még játszó három olyan, ki akkoriban szorított, de végre kénytelen voltam kimenni, nehogy további csatázással önmagát buktassa, min mindenki kacagott volna. Mihelyt tőle menekülhettem, könnyen bántam Zimányval s az megkapta a fejkötőt. Igen hiú legény lévén, felugrott s megnézte magát egy tükörben s kiáltott: "Jaj be csúnyán nézek ki!" De mondá az öreg Mészáros: "Hallja! Ne nézzen ki a csunyája, mert az asszonyok meglátnák, hogy a kosz lepje meg!"
Kossuthné egyszer majálist adott a hegyek között és Grechenekre bízta, hogy a "mieinket" hívja meg. Grechenek ezúttal nagyobb bakot lőtt, mint bármely más alkalommal s pedig ő igen ügyes bakvadász. A mieink szót igen széles értelemben vette és meghítt többet, kit Kossuthné ki nem állhatott. Midőn tévedése kisült, igen kellemetlen dilemma állt elő. Visszavegyék-e a hibából esett meghívásokat, vagy ezt nem tevén, mulatás helyett kínlódjanak. Középutat gondoltak. Én is meg voltam híva, de Zimány nagyon beteg lévén, mondtam, hogy annak ápolására hon kell maradnom. Minthogy én legkevésbé avatkoztam a veszekedésekbe s akkoriban már a gyűlölködők nagy része megszűnt már rám neheztelni, hogy veszekedni nem akarok, Grechenek hozzám jött, elbeszélte miként lőtt bakot és kért, hogy ne szóljak erről a hibából hívottaknak, de beszéljem le őket, ha lehet, hogy ne menjenek. Ezt igyekeztem, de azok világért sem maradtak volna hon, mert azt hitték, hogyha Kossuthné közeledő és engesztelő lépést tett, otrombaság lenne dacoskodniok. S mentek és szerencsétlen napot töltöttek, mint mindenki, ki a majálisban részt vett. A laktanyán alig maradt egyén, mint a beteg és az öreg Mészáros és én. Az öreg úrral néha csibukozva beszélgettem, de ő estvefelé járkálni ment. Midőn hazajött, sietett hozzám és kihítt a tornácra, hogy úgy mond, nagyot nevessünk. A honmaradtak közt volt Kovácsné is, ki a napot azzal töltötte, hogy addigi lakszobájából másikba költözött, helyére pedig egy fiatal lengyel imádója ment. A másik s kedvesb imádója, Házmán, a majálison volt, de onnét haza hamarébb jött, mint a többiek s egy csinos bokrétát hozott kezében, imádottja számára. Ezt az öreg úr észrevette a kaszárnya ablakából és gyanítván, hogy a szeladon virágait dulcinája régibb szobájának nyitott felsőbb ablakán fogja bedobni az ágyra, melyen pedig - mit ő nem tudott - éppen vágytársa heverészett. Az öreg tábornok magát és egy legényből álló seregét a tornác sarkához állította, onnan leselkedhettünk észrevétlenül. A szerelmes ifjú jött bokrétájával és a tornácon gondosan végignézett, nem látja-e valaki. Az öreg úr engem oldalba lökött, hogy csendesen maradjak, maga pedig iparkodott nem kacagni, mi nehéz volt. Házmán macskaléptekkel sunnyogott az ablak felé, szétnézett óvatosan még egyszer, de mi e szétnézést gondosan kiszámítván egy percre visszahúztuk fejünket, hogy észre ne vehessen. Házmán felpillantott az ablakra és a bokrétát ügyesen bedobta, hogy az éppen az ágyra essék, hol - azt hitte - kedvese szokása szerint heverész. És aztán diadalmosollyal akart távozni, de meghökkent, hallván a harsogó kacajt a tornác végéből. Az öreg úr tovább nem tarthatta magát, kiugrott a tornác közepére és kacajától visszhangzott az egész üres épület. Én pedig hatalmasan segítettem. Házmán megállt, mintha sóbálvánnyá vált volna. Az, hogy mi láttuk és kacagtuk, magában is sok volt, de ehhez járult még, hogy a fiatal lengyel is kilépett a tornácra kezében hozva a bokrétát és azt kimondhatatlan kárörömmel szorongatva. Házmán megfutott és nyakra-főre rohant szobájába. Az öreg úr pedig, mihelyt szemünket kezdtük törölgetni a könnytől, oldalba döfött ismét könyökével és kérdezgette? "Megmondtam? ... Hé-he-he! Én figyelmeztettem a lengyelt is, hogy alsó ablakát csukva, a felsőt kinyitva tartsa és nyugton feküdjék ágyán! Hát ki a vén kófic? ... Mondhatja-e ön, hogy mindig pechvogel vagyok? Ez sikerült, he-he-he!... Ezt csakugyan megschlikkeztük, he-he-he!..."
Miután az öreg úr Londonba ment, írt neki Batthyányné, hogy küldjön számára női nyerget. Az öreg válaszába egyebek közt azt is írta: "Nyerget szívesen küldök, de mielőtt azt tehetném, küldje meg számomra a grófné mértékét, mert anélkül nem választhatok."
Móci. Perczel Mór kisfia, Móci - akkoriban három-négyéves - igen furcsa kis hamis fiú volt, mindenkinek kedvence, kinek gyakran igen jó ízűeket lehetett nevetni. Egy reggel nekem Perczel Miklósné beszélte, hogy őt Móci igen korán meglátogatta s még ágyban találta. "Gyere ide hozzám, Mócika!" - mondta ángya - s Móci mellé kuporodott és hízelkedni kezdett s végül ajánlotta, hogy ángyát megmosdatja. "Nem bánom, Mócika!" - felelt a kövér menyecske és kitartotta a karját. Móci pedig elővett egy szappant s aztán nagyot pökött ángya karjára és azt dörzsölgetni kezdte szappannal. Máskor pedig borbélyműhely előtt őgyelgett, hazakerülvén akarta mutatni, hogy mit tanult. Elővett egy életlen bicskát s leültette szép kis nénjét a hét éves Irmát, ígérvén, hogy azt megborotválja és aztán rám kerül a sor. Móci megfente beretváját, kendőt terített Irmára, tányért hozott, de üresen és szappant is vett elő. Víz helyett azonban Irma arcára, mint korábban ángya karjára, nagyot pökött, de oly ártatlan képpel, hogy azt a kis Irma eltűrte. Én azonban nem álltam rá, hogy engem is ekként borotváljon és ezen Móci megharagudott és ebédnél köztem és ángya közt ülvén, nyelvét öltögette, elébb rám, aztán ángyára is, ki pirongatta. Én fenyegettem, hogy paprikát teszek nyelvére, de ezt Móci csak nevette. Ángya intett, hogy tegyek rá egy keveset. Móci bekapta tüstént nyelvét és kínlódott egy ideig, de azontúl ki nem merte ölteni nyelvét. Pár hét múlva Móci megbetegedett a sok gyümölcstől, mellyel török s magyar tömte. Eljött hozzá az orvos, Szpacsek, megtapintotta üterét és aztán nyelvét akarta nézni, de kiölteni Móci makacsul vonakodott. Anyja végre bosszankodott és parány tenyerével egy párat ütött a megfordított Mócira. Akkor jutott eszébe Irmának, hogy öccse bizonyosan attól fél, paprikát teszünk nyelvére. Kimentem anyjával és Irmával együtt a szobából, de ígéret és fenyegetés semmit sem használt. Móci nyelvét a világért se öltötte ki.
Nemsokára semmi baja sem volt, pajkosbbá lett, mint minő volt azelőtt. Apjával a Teréz előszobájában sétálgatva beszélgettem s Perczel Mórné éppen legkedvencebb témái egyikéről kezdett beszélni, midőn Móci hozzánk jött és átalkodottan ordított. Kérés, fenyegetés nem használt, s apja, kinek nem kellett sok, hogy méregbe jöjjön, rákiáltott dühösen: "Megállj semmirevaló, hiszen ha nem hallgatsz, majd elkorbácsollak". S kapta a korbácsot, mely egy szegen lógott. Móci látta, hogy apja nem tréfál és két tenyerét ülepére tapasztva védelmül sebesen kezdett hátrálni a fal felé, kiabálva ellene nyomuló apjának. "Apám ne veszekedjél! Tudod, te szoktad mondani, nem szabad veszekedni. Tudod, mindig azt mondod, ha Irmát bántom! Apám, ne veszekedjél!" Erre apja nem állhatta meg, hogy ne nevessen és Móci megmenekült ütlegeitől.
Perczel Mór nemcsak Mócit fenyegette. Volt köztünk egy élelmes ravasz zsidó, ki mindnyájunkat kopasztott. Lülleynek nevezte magát. Ez a bazárban megvett olcsón holmi haszontalanságot, ócska kardot, tőrt, kést stb. és azt embereinknek tízszeres, néha százszoros áron adta el. Legtöbbször rászedte Perczel Mórt, ki azonban a sokszoros rászedés után is igazi magyaros természettel ismét ráhagyta magát szedetni. Egyszer, amint vele és nejével beszélgettem a folyosón, egy tőrt vett elő és nekem mutatta. "Ezt még nem látta ön" - mondta. "De igen - feleltem én - múlt héten kínált vele a bazárban egy török 20 piaszterért." "Ejnye, akasztófára való Lülley - kiáltott Perczel Mór - már ismét rászedett. Azt hazudta a kötnivaló, hogy a tőrt 75 piaszteren vette és velem 85-öt fizettetett érte. De hiszen jöjjön hozzám még egyszer, Isten úgy segéljen lerúgom a lépcsőkön. Hiszen a gyalázatos csaló! Így rászedni az embert." S pedig esküdött mennyre-földre s mindinkább neki dühülve kezdett sebesen járni fel és alá. Lülley jött. "No ez éppen jókor jő" - mondám. Kis Perczelné megkapván kezemet, behúzott szobájába, hol azonban mindent hallottunk, mi a tornácon történt. Én bizonyosnak hittem, hogy Lülley kikap. "Megverte volna, ha mi künn maradunk - mondá neje - s azért húztam be önt. Így a förgeteg elmúlik egy néhány dühös szitokkal és aztán - meglássa ön - azzal végződik, hogy Móricot Lülley ismét behúzza!" Azt lehetetlennek tartottam. De a kis Perczelné jól ismerte férjét és igaza volt. Lülley eleinte kegyetlen szidáson ment keresztül és a korbácsról is volt szó. A zaj lassanként csillapult és végre semmit sem hallottunk. Egy óra múlva bejött Perczel néhány haszontalan régi pénzt hozván kezébe: "Ezt most vetem Lülleytől 30 piaszterért." "No látja - mondá mosolyogva neje - tudtam én, hogy Lülley ismét rászedi Móricot." - "Engem nem szedett rá ezúttal Juliskám" - felelte Perczel - "de láttad az Istenadtát igen keményen leszidtam, gaznak, mindennek elmondtam, úgyhogy végre megsajnáltam és hogy legyen némi kárpótlása, megvettem tőle ezt a csomó régi pénzt, ugyan amidőn tegnapelőtt Áccsal járkálni voltunk, három piasztert se akartunk adni az örmény ötvösnek." Mind haszontalan Nagy-Constantin rézpénz.

Ács Gedeon
MIHELYT GYERTYÁMAT ELOLTOM...
Bostoni jegyzetek 1856-1863

VISSZAEMLÉKEZÉS BRUSSZÁRA, I.

Október 1.
Február 20-án, 1850. gyönyörű tavaszi napon léptem először Ázsia földjére Gemleknél. Levert kedéllyel hagytam oda Európát: körülményeim s társaiméi szomorúak voltak, s mi azokat még rosszabbaknak képzeltük. Sumláról Várnára hideg szélben, sárban, néha hózivatarban lovagoltunk oly helyeken, melyek magyar utazóban legbúsabb emlékezetet költenek. A Devne-mocsár partján fölmentem a halomra,1 mely alatt vakmerő de vitéz őseink nyugosznak. Szomorú nap volt, melyen ők elestek, de mi gyászosb napokat éltünk.
1) Fölmentem a halomra... - 1444-ben Várnánál a magyar seregek megsemmisítő vereséget szenvedtek a töröktől; I. Ulászló király is elesett a csatában.
Várnán a pasa által számunka készített vendégség nem felejtethette velünk, hogy foglyok vagyunk. Benn a szerájban vendégek voltunk, legalább így neveztek, s ezt akarták elhitetni velünk; de ha a kapun kilépni s a várost látni akartuk, a fegyveres őrség szépen visszautasított. Másnap délben indultunk a "Jahire Bahri" török gőzösre, két sorban fölállított katonaság közt, mely tiszteletünkre volt kirendelve, mint mondták, de mely szuronyt mutatott, ha a sorból kilépni akartunk. Ez oly rossz hatást tett ránk, hogy azt hiszem, társaim közül sok nem annyira a Fekete-tenger habjai s tengeri betegség, mint inkább jövőjéni tűnődés miatt kapott életundort. Estvefelé indultunk, s másnap reggel érkeztünk a Bosphor torkolatához. Mindenki sietet a födözetre, mihelyt a két világítótorony, a Rumili s az Anatolu Jeszer látható volt. Bementünk a csatornába, és sebesen haladtunk, az eső s levertségünk dacára is gyönyörrel nézvén a partokat, két vén világrész halmait, s a partokon szakadatlan sorral következő régi várakat s vidor kinézésű új kastélyokat. Miként óhajtottam lassítani a gőzöst, hogy hosszabban nézhetném e báj vidéket, mely még télutóján is szebben zöldült, mint azon táj, melyre menendő valék, a nyár első napjaiban! Miként óhajtottam kiszállani s közelbről látni a régi romokat, melyek némelyike régi rom lehetett már akkor is, midőn Bizanc új nevet kapott a világ első keresztény urától! Romok, Miltiades1 korától fogva minden szakából a történelemnek!
1 Miltiádész (i. e. V. sz.) - athéni vezér, a marathoni győző
Egyik omlott várnak neve Madzar Kále. A vidék mindinkább szebbült, amint Stambulhoz közeledtünk, s végre előttünk álltak a nagyszerű török egyházak az ízletes karcsú minaretekkel, melyek oly gyönyörű kinézést adnak távolból még a rongyosabb török városoknak is. Kiszállanunk, még csak megállanunk sem lehetett, s nemsokára elsiettünk a hét torony mellett ki a Marmorába1; mind homályosabban, s végre éppen nem látszottak Stambul és Scutari tornyai, s mi hiába vigasztaltuk magunkat azzal, hogy Stambul a tengerről nézve legszebb, s hogy veszt, ha ember közelebbről vizsgálja; hogy az egyszeri angol Lord ezt tudván, eljött Stambult látni, s föl és alá menvén a Bosphoron, ki sem szállott, s úgy tért vissza ködös honába. Elégületlen, kedvetlenek lettünk ismét a rövid gyönyör után, s az eső mogorvaságunkat a hajóterembe központosította, hol gondosan segítetünk egymásnak morogni s a rosszkedvet kölcsönösen rosszabbá tenni. Délután kiderült, s mi a gyönyörű Gemleki-öbölben kiszálltunk.
Gemleken két napot pihentünk a tengeri út után, mely az ahhoz szokatlanoknak nagyon zokon esett. Én ugyan nem szenvedtem, de azért jólesett parton lennem, kivált oly szép parton, minő a gemleki februárban. Jólesett néznem a temetők cyprusait, a halmok cédereit,2 az én legkedvesebb fámat, a terbély keleti platánt "vendégszerető árnyával." Gyönyörködtem az ibolyában, melyet a gyermekek hoztak számunkra a völgyekből. S igen jólesett, hogy habár szabadon nem kószálhattam is, de legalább nem voltunk kaszárnyába zárva, mint Várnán. Ablakom alatt zúgott a tenger, melynek habzenéje mindig kedves előttem, s akkor még újság is volt. A velünk lakandó török ezredesek egyike halásztatott számunkra tengeri pókot, rákot, osztrigát, fecskehalat, tengeri ördögöcskéket stb. Jóízűen ettük mindnyájan a rendkívül finom ízű bosphori halkat, s az újság rákot, mely ha nem volt is akkora, mint az, mely "ollójával fölvett egy lovas kozákot", nagyobb, volt, mint a krassói rákocska, melyet a mehádini téren láttam pirulni egy kofa asztalkáján, s mely liliputi delicatiából egy oláh matróna szemem láttára vett egy tucatot, s azt mind ünge keblébe rakta, a "két hóhalom" mellé.
Sokat nevettem, látván, miképp tanítja két sokat utazott expertus Rupertus3 magyar alföldi síkon termett, nőtt s a Dunán keresztül először csak mostanában jött társait, miként kell kinyitni s elevenen elnyelni az osztrigát.
1 Marmora - Márvány-tenger
2 Cédereit - cédrusait
3 expertus (lat.) - szakértő; expertus Rupertus (hum.-szat.) - okostóbiás
Az a töltött-káposztához szokott gyomrokkal sehogy sem akart egyezni, s a szittya ember egynek elnyelése után jó ideig chameleonként változó arcot mutatott, s végre vakmerően állította, hogy ki az osztrigát jóízűnek tartja, nem tudja, mit beszél. Nyitottak egyet számomra is, és reá citromot facsartak. Lenyeltem, de savanyúan néztem utána, s nem mertem másodikat kísérteni. Mikor mostanában egy rakást is nyelek le az óriási New York-i osztrigából, csodálkozom, miként eshetett, hogy a gemleki parányi osztriga csaknem torkomon akadt, s majd megfojtott. Így van az ember a bűnnel. Az első csak parányi gemleki osztriga, s mégis nehezen esik a lelkiismeretnek azt elnyelnie, s tűnődik, miként telhetik valakinek kedve efféle eledelben. Egy ideig iszonyodva tartózkodik tőle, s aztán ismét kedvet kap. Végre a New York-i öreg osztrigaféle halálos bűnökből öt-hat gyermekjáték egyszerre, s a vágy nemcsak nem csillapszik, de erősbül utána.
Fürödtünk egyet a tiszta öbölben, s örültünk neki, mint a Jordánban mosakodó zarándokok vagy a Gangesből ivó ind. Mondtuk, hogy ha isten hazavezet, e fürdésről mesélünk télen a kuckó mellett a serdülő ivadéknak. Sajkáztunk is az öbölben, s ha egy-egy delfint látunk fickándozni, úgy örültünk, mintha Ariont is láttunk volna lantjával annak hátán.1 Egyszóval: úgy viseltük magunkat, mint újonc utazókhoz illik.
Tevekaraván érkezett Engürüből turkmán hajtókkal, s egyik társunk, K. Csomának honfitársa, egyszerre rokonságot fedezett föl köztünk és az engürüi pirosbarna vad emberek közt. S mikor Ahmed bey ezredes említette, hogy ő is engürüi fi, s hogy az azon környéki nép magát a magyarral rokonnak tartja; hogy nem messze Csengürütől vannak falvak, melyekben igen magyar kinézésű nép lakik, vendégszerető, asszonyát nem takaró, s mely a törökön kívül egymás közt más nyelvet is használ, melyről Ahmed azt hitte, hogy az nagyon hasonlít a magyarhoz: valamennyi újonc utazó föltette magában, hogy mihelyt lehet, elmegy azon vidékre, a vendégszerető rokonok közé, kik nem féltik nejeiket.
Mondanom sem kell, hogy közülünk egy sem ment el sohasem Engürübe, sem Csengürübe. Et voluisse sat est.2 De én, hogy e részbeni hibámat jóvátegyem, ezennel még egyszer megfogadom, hogy ha valamely százezer dollárt érő yankee ma fiává fogad, s kedvemért holnap kimúlik az árnyékvilágból, én az örökség rendbe szedése és biztosítása után tüstint megyek, s meg sem állok Engürüig, és annak környékén a falvakat tűvé teszem, míg a jasmáktalan nejű barátságos rokonokra nem akadok.
1 Arion (mit.) - görög lantos: a rablók tengerbe vetették, de a delfinek partra úsztak vele
2 Et voluisse sat est (lat.) - Elég (kielégít) a vágyakozás is.
Gemlek nekem ekkor földi paradicsomnak tetszett. Másfél év múlva láttam, hogy biz az piszkos, rongyos fészek. Igaz, hogy a cyprus, a platán, az olajfa akkor is szép volt, mint mindig, de sept. elején történvén második látogatásom, ezeket is port borította, a gyep fölégett, a halmok hőségtől füstöltek, s a szemetes házban a forróság mellett légy, bolha, s egyéb, entomológiában1 jól ismert lényeknek milliói. Gonosz szag, s mi légynél, szagnál, hőségnél rosszabb, semmirekellő görögök bosszantottak. Ha csak egyszer láttam volna Gemleket, hol találnék szavakat magasztalására?... Fájdalom, kétszer láttam! Ha az utazóra valamely város első látogatáskor rendkívül jó, másodikkor rendkívül rossz benyomást tesz: menjen el harmadszor is, hogy ítéletében az igazsághoz közel járhasson. Én ezt aligha tehetem többé. S azért Gemleket, hol első ízben két jóízű napot, másodikban nehány felejthetetlen percet töltöttem, görög lakosai, piszkos házai, forró nyara s legyei és egyéb bogarai dacára is, íme, ezennel oly helynek nyilvánítom, melyben az utazó jóízűen ütheti föl sátrát nehány órára, éppen ha akkor jobb helyen nem lehet.
Harmadik nap reggelén poggyászunkat kis kétkerekű talyigákra rakták, mi pedig indultunk lóháton, merre patrio.2 Az út eleinte igen kellemes volt, az öböl partján vetések, szeder- s olajfaültetvények közt. A bab már nemcsak kikelt, de jókorát is nőtt, és némelyik fa gondolkozni látszott, kinyissa-e héten virágait, vagy várjon még jövő hétig.
Alig értünk azonban a halmok közé, oly irtózatos sárba jutottunk, mely mellett a nádudvari, kisújszállási, szolnoki stb. elbújhatik. Íme itt ismét egy új példája a történelem és földleírás részrehajlásainak. A kisújszállási s egyéb földicsért sarak híre hét világra szól, s a jámbor, ki őket tavaszban vagy őszutóján látja, azt hiszi, e hírre teljesen érdemesek. De ki hallott valaha a gemlek-brusszai sárról?... Ennek híre még késik az éji homályban, s félek, örökre ott marad, miután már kövesút készült Brusszától a tengerig. Így ezen legnagyobb aranyéremre érdemes sár elébb megszűn lenni, mint a hírre, melyre oly nagyszerű igénye volt, méltatta volna az emberiség. Eztán mi a történelemben oly zajt ütő hannibáli út az Alpesekben, a mi gemlek-brusszai utunkhoz képest?... Mondom, sok igazságtalanság történik Clio3 tollának ügyetlen kezelése miatt.
1 entomológia (gör.) - rovartan
2 more patrio (lat.) - hazai szokás szerint
3 Clio - a történetírás múzsája
Azonban, minthogy magam is részt vettem az ezen sáron átvergődés dicsőségében, másra hagyom a nagyszerű vállalat szerencsés kiviteléről íratandó történelmi munka dicsőségét, nehogy endicséretről vádoltassam. Elég hozzá, hogy a sár iszonyú volt, s minden percben lehetett látni bajuszos magyar embert, ki abban lovastul dőlt, ki abban, mint tollas ágyban feküdt; vagy éppen kelt kifelé, miképpen kél a sás vagy vízililiom onnan, hol más keresztény növény sáros vízben fulladna. Nekem a jó sors, ki ezúttal pitykés mentéjű török huszár csausz képében jelent meg, igen virgonc csikót adott, melyen előre s hátra vidámon nyargalóztam, kacagva kevésbé szerencsés társaim sárba heverési mulatságán.
Kár volt, hogy azt tettem. Nemsokára tapasztaltam, miképp igaza van Salamonnak, s a kevélység előtte jár a romlásnak. Mikor éppen egy hölgy hintaja mellett akartam kényeskedni sárgán, sárga elmerült, s én is vele. A sár összecsapott fejem fölött, s mikor abból kidugtam arcomat, azt hiszem, egy cseppel sem voltam elegánsabb legyén, mint a New Orleans környéki aligátor, midőn az kimegy sétálni Edenbe, a Mississippi partjaira. Sárga is kijött nagy nehezen a mélységből: de többé nemcsak nem fickándozott, sőt hízelgés, dorgálás, salamoni integetés dacára sem akart néha mozdulni, s hihetőleg mind a mai napig is a gemleki sárban állana velem, ha a török dzsidások fegyverük hegyével nem kényszerítik kétségbeesett iparkodásra.
Mihelyt azonban az út sárosabb részén átestünk, estünk, mondom, sárga visszanyerte régi kedvét, s vágtatott alattam hegyen-völgyön és hídtalan hegyi patakon keresztül, be Démirtásra, hova későn estve értem. Társaim legnagyobb része azonban éjféltájban, sőt némelyik másnap reggel érkezett meg. Démirtás, azaz Vaskőfalva, semmirevaló görög fészek. Az én szállásadó gazdám, kinek a szívességért a török kormány fizetett, nem volt jobb a deákné vásznánál. Még csak vizet sem adott eleinte, hogy sárba mártott fejünket megmoshassuk. Azonban egyik társam, ki utánunk érkezett, tréfából mondta neki, hogy én pap úr vagyok, és görögül is értek. Az öreg tüstint hozott görög bibliát, s mivel a vizsgálaton szerencsésen estem át, valamivel többet értvén görögül, mint a gazda, ki egypár szót is alig értett, arcunk fénye egyszerre megjött. Az öreg nemcsak vizet, szappant s kendőt hozott, de utóbb tűrhető vacsorát is, és az én sáros ruháimba a sarat, mielőtt az megszáradt, szívességből így bedörzsölte, hogy másnap reggel azokban keleti látnok kinézésem volt.
Mondják, Gemlektől Brusszára ugyanezen úton nyárban könnyen ellovagolhatni három óra alatt. Mi egy egész napot, sokan ráadásul az éjt is a sárban gázolással töltöttük, s csak másnap reggel, pár órai lovaglás után gázolhattunk keresztül az esőtől dagadt Purszók folyón, s azután történt a - nem éppen fényes, de annál sárosabb triumphalis bemenet Brusszába. Míg a zsidó utcán lovagoltunk, Jézus farizeusaként örültünk, hogy jobbak s kevésbé piszkosak vagyunk egyebeknél. De az örmény s görög utcákba érvén, midőn láttuk, hogy szebbnél szebb asszonyi fő látszik minden ablakból, szégyennel éreztük, miképp sárból valók vagyunk, sokkal inkább, mint a fazekasnak edényei. Reménylem, Brussza angyali szépségű hölgyei, kik fátyolozatlan kandisággal néztek reánk az ablakokból, oly szép szemekkel, minőkről fogalma sincs a nyugati költőnek, ki Laurája csillagszemeiről énekel1: reménylem, e hürik nem olvasták a tékozló fiú paraboláját, mert különben azt hitték volna, egyenesen azon ebédről jövünk, mellyel az kívánta volna megtölteni gyomrát. Jólesett lelkünknek, mikor végre belovagoltunk szemök előtt a szerájba.
1 Francesco Petrarca (1304-1374) az olasz humanizmus legnagyobb lírai költője, aki dalait Laura nevű szerelmeséhez írta.

VISSZAEMLÉKEZÉS BRUSSZÁRA. VI. SÉTÁK

Nov. 13.
Tán sehol életemben oly nehezen nem esett szállásomon szobában ülnöm, mint néha Brusszán, mikor a zivatar kimennem nem engedett. A pashai szerájnak azon részében laktunk, mely katonai tanyául van rendesen használva, s többen levén egy terembe szorítva, egymás zajától mit sem tehettünk. Könyvem csak kettő volt; egy magyar Biblia, melyet a stambuli amerikai misszionár Browntól kaptam ajándékba, s Goethe Faustjának első része, melyet a brusszai csársin vettem egy görög könyvárustól. Egyszer járkálásom közben egy török fűszerésznél egy olasz szótárt is találtam. Belenéztem, s meglepetve láttam a könyv elején, hogy az egy magyar tengerészé volt, ki azt - hihetőleg szorultságból - eladta Brusszán. Később e magyarral New Yorkban találkoztam. Szegénységem miatt nem vehettem meg a szótárt, melyre pedig nagy szükségem lett volna. Csaknem mindennap vizsgáltam a görög s örmény boltokat, hogyha kaphatnék bennök Iliast vagy Ezeregyéjt, de siker nélkül.
Így olvasnivalóm nem lévén, de kedvem sem sok az olvasásra, jó időben rendesen künn kószáltam. Mögöttem két török huszár ballagott, kiknek utasításuk volt ezredesöktől, hogy ne engedjenek házakba menni s európaiakkal beszélni. Ilyformán nem sok alkalmam volt tanulni valamit azoktól, kik Brussza nevezetességeit hosszabb ottlakás után ismerték. Kevés alkalmam volt még arra is, hogy a törököktől halljak érdekesb tárgyakról némit. De huszáraim nem gátolhattak, hogy éber álmodozásban ne kéjelegjek, s e mulatságra, mely hazátlan fiúnak lassankint szokásává válik, alkalmasb helyet Brusszánál nemigen bőven találhatni. Brusszán minden lépten láthatni egyet s mást, mi az utazóban classicai emlékezetet költ, anélkül azonban, hogy ez fájdalmas lenne. (...)
Mennyire jólesett egykor e város utcáin sétálgatnom! Mennyire jólesik, több év múltával is, e sétákra emlékeznem! Korán reggel odahagytam a szerájt, s kimentem valamelyik török utcára. Az utca kövezve, kissé gonoszul ugyan, s többnyire járda nélkül a gyalogok számára, de mégis kövezve; szűk és görbe ugyan, de középen patakocska csereg, mely hűvöt ad, szemetet tisztít, s port nem enged támadni.
A házak kívülről keveset mutatók, gyakran szegényesek, de szeszélyes alakjok különfélesége csaknem kárpótlást nyújt a szépség hiányáért. Mindegyik emelet pár lábnyival beljebbre vetődik az utcára az alatta levőnél; úgyhogy a legfelsőből a szerelmes ifjú akár átsuttoghat szemközt lakó kedveséhez, s levelet ha írni tud, virágjelt ha nem, dobhat által anélkül, hogy nagyon kellene tartania kandi szemek leselkedésétől. A háztetők pedig annyira összehajlók, hogy Abdurrahman efendi fiatal tarka s hosszú szőrű engürüi cicája bátran átugorhatik az átellenes Cila kisasszonyhoz kacérkodni anélkül, hogy az utcára kellene legyalogolnia s szertartásosan zörgetnie a kapun.
Ha némelyik ház csak sárral van is tapasztva kívülről, vidor színt kap a magas szőlőfától, mely vesszőinek gazdagságával egészen belepi, díszítve a ház külsejét, hűsítve belsejét. Ezen utcákon járva ember mindig hús árnyékban van, mert az égből csak annyit láthat az összehajló tetők közt, hogy e kevés csak hosszú kék szalagnak tetszik. Az ablakok nagyobb része farostéllyal van védve kandi szomszédok ellen. A rostélyok mögött ingerlő szépségű hölgyek ülnek, lepislogva az utcán járkálókra, anélkül hogy a járkáló őket láthatná.
Az európai zúgolódik a féltékeny törökre, ki ekként dugja szem elől féltett kincseit, felejtve, hogy e szokás nem féltékenységből ered, legalább nem a törökéből. Őskori maradvány, mely annyi egyébbel sértetlenül száll a keleten firól fira, nemzedékről nemzedékre, nemzetről nemzetre.
Szent könyveinkben a legrégibb s érdekesb hymnusok egyike Deborahé (Bir .), s abban ezt olvassuk: Ablaknál ült Siserának anyja; nézett ki a rostélyos ablakon. Hol késik az ő csataszekere?... Hol késnek a szekér kerekei?... S felelt a körnők1 legeszesbbike, sőt ő is így kecsegteté magát: Avagy nem a nyert prédát osztja-e? Egy-két leányt minden személyre, szép tarka köntöst önmagának. Kővel kivarrt ruhák zsákmányát, mindenfelől hímzett ruhákat. Ékül az erősek nyakára. - Íme ez énekben Sisera anyja éppen úgy van rajzolva, rostélyos ablakánál, körnői közt ülve, s várván, hogy fia mindkét oldalról hímzett kendőket hoz: mint a mostani török költő rajzolná valamely vitéznek anyját, ki lesi fiának háborúból visszatértét. (...)
1 körnő (régies) - udvarhölgy, szolgálattevő
Egyszer egy híres egyénnel 1 mentem járkálni a várba, hol csak igazhitűek laknak s hol - következőleg - síri csend van az utcákon fényes délben is. A várkapunál megálltunk, s nézegettük a bejárásnáli régi görög domborfaragványt, melyen az oroszlán s egyéb ábrákat az ostromló Orkhán faltörő gépei vagy valamely iconoclastának2 buzogánya tetemesen megrongálták. Láttunk sok oszlopfőt és talpazatot, sok oltárlapot, sírkövet s egyéb régiséget a falakba rakva, s a - gyakran lábbal fölfelé fordított - görög vagy latin inscriptiókat3 olvasgattuk. Aztán megnéztünk néhány sírboltot és dzsamiát, s midőn a járkálásban elfáradtunk, jónak láttuk elfogadni a velünk járt török tiszti indítványát, hogy valahol leüljünk pipázni.
1 "híres egyénnel" - Kossuth Lajossal
2 ikonoklaszta (gör.) - képromboló
3 inscriptio (lat.) - felirat
Gyakran tapasztaltam, hogy a török pihenésre oly helyet szeret választani, honnan szép kilátás van; de szebbet, mint ezúttal Ömer hadnagy választott, ritkán láttam. Zörgetett egy nagy kapun, melyet némi vártatra megnyitott egy vén nemzetőr, s egy puszta kerten átmenvén a várfalnak egy sarkára értünk ki. Az omladó torony tetején szép, puha gyep volt, s dolgot adott lebeszélnünk Ömert, hogy arra gyékényt s szőnyeget ne terítsen török szokás szerint, de engedjen a hűvös fűre heverednünk. Mögöttünk az Olymp havas csúcsa emelkedett; előttünk a város terült mélyen, s azon túl Brussza gyönyörű völgye hegyekkel körítve, melyek egyes elszigetelt szikla csúcsán régi várak s kastélyok omladékai látszottak. Ha ezek nevét kérdeztem, Ömer rendesen csak ezt felelte: eszki hiszár, régi kastély. Ömer sohasem fárasztotta magát régiségek neveinek betanulásával; egyik közlegénye azonban a várromok legnagyobbikát Philadarnak mondotta.
Szivarra gyújtottunk, s beszélgetés közben K. kíváncsivá lett megtudni, minő lehet alsóbb része a toronynak, melynek tetején ültünk, s melynek omladozó emeleteibe leláttunk, de nem elég tisztán, a betört boltozatokon keresztül. A felső osztály alig volt belül ötlábnyi magas, és én beugrottam, lejjebb ereszkedve osztályról osztályra, míg végre a hatodik vagy hetedikbe szállván le, a következőt csak homályosan vehettem ki, de láttam, hogy magasb, mint a többi.
Égő szivaromat fogam közé szorítván, a boltozat köveibe kapaszkodva leereszkedtem, s midőn gondoltam, hogy lábom már csak 3-4 lábnyira van az alsóbb boltozattól, leugrottam. A sötétben első percben alig láthattam egyebet, mint néhány hordócskát, de tüstént azon gondolat villant fejembe, hogy ez bizonyosan lőporraktár. Számban égő szivar volt, mely midőn leugrottam, könnyen eleshetett volna, tán éppen a török gondatlansággal kiszórt lőporba.
E gondolatra megszeppentem, s oly gyorsan másztam vissza az első emeletre a kiálló kövekbe kapaszkodva, hogy alkalmasint kevesebb időbe került a föl-, mint a lemászás, bár amaz e megszeppenés nélkül erős dolgot adott volna. Mihelyt fölértem, kérdeztem Ömertől, nemde lőpor van-e a torony alsóbb osztályában? "De igen" - felelte Ömer egykedvűen. "S miért nem szóltál, midőn láttad, hogy én égő szivarral megyek le?" - "Eh - válaszolta Ömer hadnagy: - Zarár jok! Sebaj! Gondolom, vigyáztál szivarodra." Ömer indulásunk előtt hihetőleg jól behörpentett rakiból, s azért vette oly könnyen a dolgot; de azt, hogy a törökök roppantul gondatlanok, s a lőporos tornyok mellé sok helyen őröket sem állítanak, gyakran tapasztaltam.
Török nagyvárosokban roppant különbség van az üzletek és a lakások utcái közt. amazokban hajnaltól napestig tart a siketítő zsibaj; emezekben oly csend uralkodik még nappal is, mintha minden lakó aludnék vagy kiköltözött volna: a bazár egyetlen nyitott boltnak látszik, különböző osztályokkal, s ott és a csársin s a műhelyek utcáin nincs szükséged Asmodeusra1, hogy az, a tetőket megnyitván számodra, mutassa, mit csinálnak a lakók; itt nincs titok; egész nap szemlélheted az utcáról, mint dolgozik a mesterember, miként hever a csak műkedvelő kereskedő; ellenben a lakházak utcáin csak a vak sárfalakat láthatod, s a pár ölnyi magasságú kerítések nagy kapuit, melyek quäkerként iszonyú karimájú kalapot viselnek.
1 Asmodeus - gonosz szellem. a. R. Lesage (1668-1747)
A sánta ördög c. regényének ördöge, aki leemeli a házak tetejét, hogy bepillantson az ott lakók életébe.
Itt már bánt a kandiság szelleme, s óhajtanál beláthatni a sárból készült tündérvárak belsejébe; vágynál szemlélni a háremek titkait, melyekről szerencsétlen európai írók mesélései után szilaj fogalmaid vannak, s azt képzeled, bennük a sors Penelopéja örökké szövi a regényvásznat, melyre sárga szemű féltékenység, elzárt Danaé,1 aranyeső, szerelmes ifjú és koboz, közbenjáró vénasszony Izráel nemzetéből vagy Ismáél leányaiból, aztán yataghán van hímezve, s az egész bőrzsákkal végződik, melyet félelmesen forgó szemű Szönbüllük, a Kyzlar-agaszi hóhér inasai dobnak ki éjfélkor a karcsú Kajykből, valahol Leander tornya2 közelében. Odaképzeled a csobbanást, egy fájdalmasan éles, de hirtelen elfojtott sikoltással, s talán még ördögi gúnykacajt is az exequens3 feketék és a féltékeny vén szakállas részéről, s kész a regény.
1 Pénelopé - Odüsszeusz felesége, aki húsz esztendeig várta vissza férjét; amit nappal szőtt, éjjel felbontotta, hogy ezzel halogassa a választ türelmetlen kérőinek; Danaé - Akrisziosz királya leánya, akit Zeusz aranyeső képében ejtett teherbe; gyermekük Perszeusz.
2 Leander tornya - a görög mitológiát idéző építmény a Helleszpontuszon
3 exequens (lat.) - végrehajtó
A valóság ettől némileg különböző. A háremben, melynek rostélyos ablaka alatt álmodoztál, a hánum és szolgálói regényvászon helyett selyemlepedőket, kendervásznak szőnek, vagy bojtos végű törülközőket és dohányzacskókat hímeznek; vagy ha szomszédnék érkeznek látogatni, mulatják magukat azzal, mi oly kedves mulatsága a háremet soha nem látott nyugati szépnemnek is - pletykálással.
E szépek, kiket fogságban szenvedő rabnőknek képzelsz, ha egyrészt inkább korlátozvák is a nemzeti szokások által, mint az európai hölgyek, más tekintetben több joggal és szabadsággal bírnak. Szálljon meg téged a vándorlovagi szellem, s törj be zárt kapuján valamely háremnek, egy új Don Quixote, hogy szabadítsd a fogoly szépeket, meglátod, mi leend a következmény. Nagy bámulásodra, nem talpig fegyverzett háremőrök vagy leselkedő férj állják utadat, de maguk a szépek, kiket szabadítni akarsz, ragadják meg szokott fegyverüket, a kegyetlenül kemény sarkú papucsot, s betolakodásodat valamennyi metsző és szemfogaidnak kipaskolásával büntetik. A háremnek sárkányőrei nem a férj s annak eunuch szolgái: de maguk a nők, kik kizárják vagy bebocsátják akit akarnak, s a jámbor férj nemritkán a kizárottak közé tartozik.
Sétáim közben néha leültem terebély platán hűvös árnyában valamely karcsú minaretes dzsámia előtt. Máshol is az utcákon mindenütt csereg a víz csövekben s csorog a csapokkal s vályúval ellátott csorgókból; de a dzsámiák előtt rendesen csinosb forrás van, melynek fő dísze gyakran valamely ógörög emlék, sírkő, oltárlap - vagy bármi egyéb márványdarab, mely nem emberi alakokkal van ékítve. Aljába csapot fúrnak, melyből hűvös, kristálytiszta víz foly. A márványlap görög fölirata jelenti, hogy azt Antonia állította legkedvesebb férjének és gyermekeinek emlékül.
Az örmény s görög, ha valaki meghal családjából, annak sírja fölé valamely csinosan faragott régi görög emlékkövet keres ki a romok közül, s megesik, hogy neje koporsója fölé oly követ választ, melyen Entychos vagy Tryphon ád hálát a nagy isteneknek, hogy őt életveszélyből szabadították.
A török pedig, ki napjában százszor is elmondja, hogy "nincs több isten, mint Allah, s Mohamed annak látnoka", gyakran a dzsámia előtti forrást, melyből ima előtt mosakodik, oly márványlappal ékesíti, mely valamennyi istennek, az olympusiaknak, a földön és a föld alatt lakóknak van szentelve, mint a görög betűkből látszik. A boldog tudatlanság ezt nem is sejti, s örül a cifra kőnek, nem gyanítva, mit jelent a görög irat rajta. Virgil hőse nem az egyetlen, ki rerum ignarus imagine gaudet.1
De íme, míg a görög fölirat által fölidézett időkről ábrándozok, tisztes török jő lassú léptekkel a forráshoz; "Pártaöv vagyon derekán derekán és festett patyolat fején; tekintete fejedelmi, mint a babylonbelieké, kiknek hazájok Kháldea" (Ezékiel XXIII: 15);2 elmormolja a Biszm-illahot, végzi az abdesztet,3 s aztán a dzsámia ajtajánál leveti cipőjét, emlékeztetve engem a három évezredes parancsra: "Vesd le saruidat lábaidról, mert a hely, amelyen állasz, szent."
1 rerum ignarus imagine gaudet (lat.) - ismeretlen dolgok fölött örvend a képzelet.
2 Károli Gáspárnál: "Kik öveket viseltek derekukon, csomós süvegeket fejükön, olyanok mind, mint a szekérről harcolók, hasonlók Bábel fiaihoz, kiknek szülőföldje Kháldea."
3 Biszm-illah, abdeszt (török) - esti imádság.
Az őskori zsidó szokás a választott népet jutatván eszembe, leballagtam a zsidó utcára. Izráelnek választott ura! Minő tűrhetetlen hagymabűz, mily undok serege piszkos, szurtos gyermekeknek, nőknek, öregeknek ömlik ki a szemetes rongyházak ajtajain! Lehetetlen undort nem éreznem; de íme, ez undor egyszerre szánalommá, részvétté változik, amint észreveszem, hogy e nép egymás közt spanyolul beszél.
E nép hódítók által fogságra hurcoltatva vagy világba űzetve, annyi századokon át makacs hűséggel ragaszkodik vallásához s nemzetiségéhez, nem adva föl reményét, hogy egykor még látandja virágzani Izráel népét Zionon és a Jordán partjain. De a nyelvet, melyen Mózes törvényt hozott, Áron szónokolt, Józsué vezényelt, Dávid énekelt, Ézsaiás jósolt, csak a szent hetedik napon használja zsinagógáiban, mint ünnepi köntöst, melyet nem akar köznapon koptatni. Egyébkor pedig használja a gojim, a népek nyelvét, melyek közt él, vagy azon hazáét, melyből utoljára űzetett ki.
A törökországi zsidó ajkán a spanyol nyelv nem egyéb, mint keserű tanúbizonyság a spanyol fanatizmus ellen. A XIV. század közepén Strassburgban a nép kilencszáz zsidót gyilkolt le, mert azok nem akarták megcsókolni a keresztet; a vértanúskodók közt sok szép lyány volt, s ezeket a jószívű kereszténység megkímélte a máglyától, bár sok önként beleugrott. Mainzban ugyanekkor 12000 zsidót öltek le, Lübeckben 9000-et, s a többi német város sem maradt hátra e kegyes keresztényi munkában. A speyeri zsidók megelőzvén hóhéraikat, maguk égették le házaikat s vagyonukat, és az üldözésből szökdösők serege lengyel és magyar földre menekült. Azt hinné az ember, ezek s utódaik lerázták még a port is lábaikról, midőn az üldöző német nép közül kiszabadultak. Nem! Utódaik még ma is azon nyelvet beszélik, melyet égetett, nyúzatott őseik használtak Frankfurtban vagy Nürnbergben, a romlott németzsidó nyelvet, "hogy az legyen tanúbizonyságul üldözőik ellen."
De ha idegen nyelven szól is a zsidó, nem veszti el soha nemzeti vallását s szokásait, nem felejti végképp a szent nyelvet, s kivált nem a jósok ígéreteit. Áldozik néha aranyborjak előtt, de ragaszkodik Ábrahám, Izsák, Jákob istenéhez is, a csillagok urához, a bosszúálló erős Jehovához, s hiszi, hogy az megújítandja népét s megifjítandja azt, mint egy sast.
A mesés örökvándor zsidó nem egyéb, mint maga a világba szórt Izrael nemzete. Zarándokolni fog, talán világ végéig; de a népnek minden egyesében tizenkét pók összes makacssága van, s ragaszkodik őseinek hitéhez és nemzetiségéhez. Becsülöm érte. Ők a világ protestansai, vallást tevők csaknem minden más nemzet üldöző fanatizmusa ellen. Alig van nyelv, melyen nem hallotta volna e nép a nabugodonozori parancsot: "Mihelyt halljátok a kürt, síp, hárfa, cimbalom, éneklés és minden vigasságtevő szerszámok szavát, essetek térdre, és imádjátok az álló képet, melyet csináltam; ha nem imádjátok, mindjárt bevettetlek az égő, tüzes kemencékbe, s kicsoda az isten, ki titeket kivegyen kezeimből?"
De a világ valamennyi Nabugodonozora, foghúzó János Ángliában, a baseli nép Svájcban, a strassburgi, az erfurti Németországban, hiába fűttették az égő kemencét, Sidrák, Misék és Abedneg istene megőrizte választott népét.
S mennyi becsülésre méltó jellemvonása van a zsidónak! Részeg zsidót csak egyszer láttam életemben, s az is keresztelkedett zsidó volt. A legtöbb iparkodó, takarékos, tanulni s gyermekeinek jó nevelést adni szerető, egymást segítni, jótékony célokra, keresztényekéire is, adakozni kész. S melyik népfaj mutathat föl aránylag annyi kitűnő embert, mint a zsidó? Csak a közelb múlt években is hány tűnt ki közülük, s hány kitűnő van ma is! Világhírű tudósok, mint Neander, bölcsészek, mint Mendelssohn, zeneköltők mint Mendelssohn és Meyerbeer! Angliában a literator Disraeli, s ennek fia, a híres statusférfi, Németországban a nagy költő Heine, Párizsban a nagy színészné, Rachel stb. De igen óhajtanám, mondana le a zsidó kettőről: az aranyborjú imádásáról és a piszkosságról. Van több hibája is, de e kettő nagyon szarvas.
Az örmény sokban hasonlít a zsidóhoz. Ő is bujdosó és vándorló a föld színén; ő is féltékenyen őrzi nemzetiségének hagyományos maradványait, s bár néhány nagyobb török városban rom. katholikusok is vannak köztük, a többség ragaszkodik őseinek vallásához, és ők is reménylik, hogy eljövend az idő, melyben Armenia kiszabaduland a járom alól, mikor aztán szétszórt fiai vissza fognak térni. Ararat környékére, a Paradicsomba. (...)
A brusszai görög talán nem oly gonosz, mint a smyrnai, de mindenesetre hazugabb, csalárdabb, kétszínűbb, mint bármely fia az emberi nemzetnek, melyet ekkorig szerencsém volt látni. Lehet benne jó is, tán több, mint a világ hiszi, de én, megvallom, kerültem őket. Nemigen kellett ugyan félnem, hogy megcsalnak, mert nem volt mit vesztenem, de örökös hazudozásaik, bikficségük, törökök elleni dühös gyűlölségük és bizonyos sympathiájok miatt ki nem állhattam őket. Még utcáikon is ritkán jártam, bár ott az ablakokból több szép lyánfő nézett ki, mint mennyit New Englandben több mint három év alatt összesen láttam. Mert e korcs faj - legalább Brusszán és Smyrnán - oly gyönyörű most is, mint lehetett egykor Phidiás és Praxitelés idejében.
Brusszán sok olasz is lakott, s nyáron a fürdőkben mindig volt egy rakás angol és francia vendég. Ottlétemkor oláh internáltakat is láttam a városban, s nemsokára eljöttöm után a híres Abd el Kader1 is ott ütötte föl sátorát.
1 Abd el Kader (1807-83) - algériai emír, 1832-47 között "szent háborút" vívott a francia gyarmatosítók ellen. Elfogták, de III. Napóleon visszaadta a szabadságát.

A várost az Olympról lerohanó s maguknak mély medret ásott patakok barázdálják s szakasztják részekre, melyeket sok igen különös híd köt össze. Némelyik nyomorult újabb kori építmény, némelyiknek erős faragott kő hídfőit rómaiak rakták, a boltozatot későbbi kor. Láttam egyet, melynek különös íve mindig a Rialtót juttatta eszembe. Egy másik fahíd be van tetőzve, s a kocsik, gyalogok számára középett hagyott keskeny útja mellett két oldalról műhelyekkel ellátva, melyekben selyemszövő takácsok dolgoznak. Ily hídra épített műhelysort máshol is láttam Törökországban, p. o. az igen regényes fekvésű Lovcsán, Bulgáriában.
A selyemtenyésztésből nagy jövedelme van Brusszának s környékének. A város vidéke szederfákkal van beültetve, melyeket gondosan öntöznek a minden irányban vezetett patakokból. Az orosz consulnak nagy filatóriuma1 van, kettő is; s a takácsok száma nagy. Csinos zsebkendőket szőnek, melyekből emlékül én is őrzök egyet.
Járkálásaim közben néha furcsa népszokásoknak voltam szemtanúja. Egyszer egy fényes török lakodalmi körmenetet néztem. Elől jöttek fiatal betyárok (nőtlen ifjak), cifrán öltözve s lehetőleg megrakva különnemű fegyverekkel. Aztán középkorúak, párosával. Minden negyedik vagy ötödik pár után jött egy klárinétes, ki pofapukkadásig erőlködött minél sikoltóbb hangokat fúni irtózatos hangszerén, egypár kis féldob pufogó kísérete mellé. A nászmenetnek volt vagy nyolc ily bandája, s ez mindegyik más-más dalt fútt, mindegyik igyekezvén elnyomni a többit. Az iszonyú zene bizonyosan gonoszabb volt, mint W. Scott felföldi dudásaié, midőn a clanok gyülekeznek, mindegyiknek dudása igyekszik saját törzse csataénekeivel leharsogni a többiekét. Török atyánkfiai azonban, bármily csendes legények is önmaguk egyébkor, rendkívüli alkalomkor nagyon gyönyörködnek a rendetlen s zűrzajban, annál inkább, minél siketítőbb az. A betyárok s klarinétesek után jött egy araba (török szekér) bábjátékkal. az intéző hanyatt feküdt a kocsi fenekén, s kezével föltartva táncoltatta a bábukat, s egyéb mutatványokat adott, nemigen gondolván azzal, ha férfi és nőbábui magukat vastagon illetlenül, sőt fesletten viselték is. Ilyenkor minden szabad a bábuknak, s a bámuló sokaság semmiben sem botránkozik.
E kocsi után jött a nősereg aranyozott szekereken s palankinokban.2 Közepettök a menyasszony, kit azonban nem láthattam, mert cifra kocsija erősen be volt függönyözve, a függönyök sarkait tisztes öreg muszulmánok fogták a menyasszonyi araba mellett gyalogolva. A körmenetet egy kisvártatva a menyasszony hozományával terhelt szekerek követték, jól megrakva tulipántos ládákkal (szándyk), melyek úgy néztek ki, mintha Komáromban készültek volna.
1 filatorium (lat.) - fonoda
2 palankin - hordszék, fedett gyaloghintó
Márc. 18-án volt a keresztények kosz ünnepe. Ilyenkor valamely koszos görög fickót a betyárok királlyá választanak, s koszos szamárra ültetik, fejjel a kis füles-philosoph farka felé, melyet koszkirály őfelsége kantár gyanánt tart kezében. A király végigjárja az utcákat, a szembejövő férfiakat elfogatja, türbendjöket leütteti, s ha fejük koszos, őket jól eldöngetteti, és aztán jobbágyai közé számítja. E durva népmulatság rendesen verekedésre ad alkalmat, s többnyire véresen végződik. A kormány tiltja ugyan, de hiába, s ottlétem alatt is a Brusszával szomszédos Demirtáson gyilkosságot követtek el a koszkirály hívei.
E különös körmenetre egy középület árnyékos kapuja alatt állva bámultam, s csak midőn elhaladt, vettem észre, hogy a kapu alatt mellettem gyönyörű ifjak s gyermekek sereglenek egyenruhákban. Ezek, miután nem volt mit nézni az utcán, visszatértek a katonai növelde téres udvarára, s szünórájokat játszással töltötték. Soha szebb, egészségesb ifjakat nem láttam. Mindegyiken felöltő volt a fesztelen szabadságérzet, művelt szerénységgel párosulva. Mennyire különbözők egynémely európai hadiiskola növendékeitől, kiken egyrészt pedáns és durva fegyelmeztetés nyomai látszanak, másrészről az az alól kibújni igyekező vásottság és a felsőbbektől szenvedett méltatlanságot gyengébb társakon bosszuló otrombaság.
Hogy e fiúkkal okosan és becsületesen bánnak növelőik, szabad, de igen illedelmes és művelt magokviseletén félreismerhetetlenül látszott. De hogy tudományos növelésük vagy inkább a tanítás helyes-e, ez már más kérdés. Szétnéztem, hol láthatnék köztök professort, hogy attól fölvilágosítást kérjek, midőn Szolimán bey lépett be az udvarra, s engem meglátván, hozzám jött beszélgetni. Ő azt állította, hogy az intézetben a rendes katonai gyakorlatokon s tudományokon kívül a hazai történeteket, földleírást (hadit és polgárit), vallástant, törvényt stb. tanítanak, s a kézikönyvek egy része francia eredeti után van átdolgozva.
Beszélgetés közben említette, hogy neki van egy katonai földleírása, mely sokkal jobb, mint az, melyet az intézetben használnak, s melyet ő nekem óhajtani megmutatni. Csakugyan el is hozta másnap kedves kézikönyvét, mely másfél század előtt volt fordítva arabból törökre. A könyv elején rövid értekezés áll csillagászatról, ábrákkal. Az író mit sem látszik tudni Copernic rendszeréről, de szerinte Tychóé1 a leghelyesb. Aztán következik egy értekezés földleírási általános ismeretekből s a térképek használatáról, s végre topographiai földleírás.
1 Nicolaus Copernicus (1473-1543) lengyel csillagász, a Nap központú világkép kialakítója; Tycho de Brahe l.: 88. oldal lábjegyzetét
"Ennél jobb kézikönyv nincs a török birodalom leírására" - mondta Szolimán bey, égig magasztalva a vaskos quartót. - "Igen - felelém én -, ez jó lehetetett, mikor az arab tudós írta, s tán még akkor is, midőn törökre fordították. De másfél század alatt tömérdek változás történt mindenütt, s nem képzelhetem, miként használhatná e könyvet jelenleg valamely tábornok, katonai expedítiója alatt." "A legnagyobb biztossággal! - felelé Szolimán. - Hol ezen könyvben írva látod, hogy kőhíd van valamely folyamon, ott a híd máig is áll, ritka kivétellel; hol nincs híd említve, ott nincs valóságban is. Hol e könyvben teveút vagy országút van említve, ott ilyest találsz, máshol rendkívül ritkán. Ez így van, mi a hegyszorosokat, várakat, élelmiszerek árát stb. illeti. Ha van is némi változás azóta néhol, az igen csekély, s keveset jelent."
A jámbor ezredes, hogy kedves könyvét magasztalja, erősen állította, hogy hona s nemzete másfél század óta talpalatnyit sem haladt előre; legföljebb egy keveset hátrafelé.
Néha sétáltam a város szélsőbb utcáin, sőt azokon túl is a kertek között vagy a hegyoldalon, de bármerre jártam is, a temetők közül ki nem értem. Sír, temető mindenütt! Alig léptem ki a szeráj kapuján, szent sírkőket láttam az utca szögletén, sírokat sok udvaron, teres temetőket a szélsőbb utcák között. A vár maga csupa temető, s benne sírokat láthatni minden lépten. A város körül pedig annyi a temetőkert, hogy ember előbb kifárad a sétálásban, mint közülök kiérhetne. A holtak lakhelyei több tért foglalnak, mint az élőkéi, sőt ezekéibe is gyakran betolakodnak. Temető mindenütt, s ez a nézőre azon szomorú sejtelmet nyomja, hogy maga a birodalom sírba készül, és Ali Oszman nemzetének fél lába már koporsóban van. Szívemből óhajtom, hogy ez így ne legyen, s reményem is van, hogy a becsületes és vitéz nemzet órája még nem egyhamar fog ütni; de a brusszai sírkertek közt inkább mindig szomorú sejtelmet éreztem.
(...)
Tél volt néhány napig. A hó hamar elolvadt az Olymp alján, de a brusszai nép gyászolt, mint egykor Habakuk, hogy "a füge virága elhullt, a szőlő nem hozand gyümölcsöt, megcsal az olajfák művelése, és a mező nem terem élelmet".1 A pusztulás nyoma néhány nap múlva alig látszott az ismét viruló vidéken, s ha a narancs- és citromfákat elcsípte is a hideg, elég egyéb áldás maradt sértetlenül a brusszai kertekben.
1 Habakuk próféta könyve III. 17.: "Mert a fügefa nem fog virágozni, a szőlőkben nem lészen gyümölcs, megcsal az olajfa termése, a szántóföldek nem teremnek eleséget, kivész a juh az akolból, és nem lesz ökör az istállóban." (Károli G. fordítása.)
Minden egyéb tárgynál kedvesb volt előttem Brusszán a nagy Olympus, mely éppen a város mögött emelkedik. Ennek tetejéről nézték egykor az istenek és istennők a trójai síkon harcoló hősöket...
(...)
A commentatorok legnagyobb része azt hiszi, Homer istenei a thessaliai Olympuson gyűléskednek, de e véleménnyel a legtöbb helyet, hol az Iliásban az Olymp említve van, nehéz lenne egyeztetni. Igaz, hogy a XIV. könyvben, midőn Hera sietve elhagyja Olympust, Píerián, a kies Emathián és Thoáson át megy Athosra s onnét Lemnosba, és e helyből látszik, hogy Thessaliából indul. De ha onnan is, ezúttal a hókeblű istennő minden tekintetben görbe úton jár, s nehéz lenne megmondani, melyik Olympusról kell nagyobbat kerülnie, hogy Athos felé menjen Lemnosba. - Másutt mindenütt világos, hogy Homer az ázsiai Olympról beszél. (...) Apolló megy az Olymp tetőin, míg a hajókhoz közelre nem ér. Mindenütt földön lépked, s amint mérgesen lép, csörögnek a nyilak tegzében. Szó sincs róla, hogy tengeren át vagy levegőben utaznék Olympról a tábor közelébe. (...)
Ilyféle hely elég van az Iliásban. A lesiető isten kocsin vagy csak gyalog lépked a hegyormokon, s pár pillanat alatt a trójai síkon van anélkül, hogy a széles Hellesponton vagy bármilyen öregebbféle vízen menne keresztül.
Azonban mondjanak a commentatorok bármit, én azzal nem gondolok, s azért nem is törődöm okok fölhordásával, miért tartom én az ázsiai Olympot az Iliás Olympjának. (Az Olympot a török mennyei hegynek: Gyök-Daghnak nevezi.) Elég az hozzá, hogy mihelyt először ránéztem a gyönyörű hegyre, láttam azt is, hogy a jó szemű Zeus onnan kényelmesen nézhette a csatát távcső nélkül is, míg Thessaliából hiába bámult volna. S kedvem jött felballagni a csúcsra egy szép tiszta napon, midőn nem borította köd a tetőt, s nem kellett félnem, hogy rosszkor jövök, midőn éppen az öreg úr Herát ölelgeti vagy valamely hegyi nymphát. Azonban midőn már a hegy oldalán a padisah mulatókastélyáig följutottam, a velem jött török huszár kijelentette, hogy ő föllebb nem képes mászni, s ha őt otthagyván, magam megyek, őt hűvösre zárják, s hihetőleg talpát is megtapogatják. Mit tehettem volna ily körülmények közt?... A szegény török huszár sohasem skándálta az Iliást, s következőleg keveset gondolt az Olymppal; gyalogláshoz nem szokott, s láttam, hogy a lélegzetből kifogyott. Megelégedtem tehát azzal, hogy a padisah nemigen sokat mutató kastélyának ablakain benéztem, s mivel a felügyelő honn nem volt, kedves feleségeit jól szemügyre vevén, leballagtam vissza a városba, nem sokkal több dicsőséggel, mint az angol gyermekdalbeli francia király, s tízezer embere.
Néhány nap múlva szürkén ülve, more patrio,1 lovagoltam társaim csoportjában a brusszai utcákon. Indultunk Ákszu felé, s onnan beljebb Ázsiába. Soha életemben, sem azelőtt, sem azóta, nem láttam annyi s oly szép hölgyet, mint a napon. Valamennyi ablak nyílt azon utcákra, melyeken végigmentünk, mindegyikből látszott legalább pár szép görög, török vagy örmény asszonyi fő. A város szélén, Villám Bajazet sírkápolnájánál várt reánk ismerősünk, a szent Hájder baba, meghintett a csorgó vizéből, és megáldott.
1 more patrio (lat.) - hazai szokás szerint
Brusszát azóta csak egyszer s csak távolról láttam, és talán többé sohasem is látandom. De nem is óhajtom. Most, midőn eszembe jut, úgy képzelem, mint volt, mikor utoljára láttam, s pedig azóta a szörnyű földrengés ledöntötte gyönyörű dzsámiáit, a szép fürdőket, a sírkápolnákat s mindent, mit benne szerettem. A régi romok újakkal szaporultak, s Brussza, ha valaha újra épülend is, csak lakházak városa leend, de gyönyörű középületei helyére hasonló újakat több aligha kap.
Csak az öreg Olymp marad változatlanul, halhatatlanul, sokkal inkább, mint maguk az istenek, kik egykor ormain sereglettek.

KIS-ÁZSIAI NAPJAIM:
BRUSSZÁRÓL KÜTAHYÁHOZ

Jún. 29.
Ápril. 6. 1850. reggel tevékre rakták poggyászunkat, asszonyainkat tahtravanokba; egypár saját hintajába ült, mi pedig férfiak lovakra, s indultunk. A sár fölszáradt, kellemes tavaszi nap volt, elég meleg, mint Baranyában szokott június elején; de nem oly forró, hogy alkalmatlan lett volna.
Elöl ment néhány kaváz, poroszló s útmutató, utánok török dzsidások szép lovacskáikon, és ezek mögött a mi csapatunk, magyar és lengyel, néhány némettel tarkázva. Velünk jött a cs. biztos Szolimán bej és a lovasság parancsnoka, Ahmed ezredes az angol consul leányaival, s még pár dervis, kereskedő s egyéb brusszai ismerős, kik elkísértek a város végéig, sőt némelyik jó messzire azon túl is.
Mi számunkra a szomszéd falvakból bérlettek lovakat, melyek tulajdonosai hátul gyalogoltak. Kényesen ültünk a táltosokon, melyek nyergei kegyetlenül szétfeszítették lábainkat úgy, hogy első s második napon, mikor leszálltam, részegként tántorogtam. Nekem egy jámbor szürkét adtak, papnak valót, mely ballagott ugyan becsületesen, de a hegyes sarkú kengyeltányér szurdolásaitól éppen nem rettegett. Szürkém s magam, a rossz ló és rossz lovas, jól összeillettünk, s úgy hiszem, megelégedtünk egymással, s szürkének legföljebb Ihász barátomra lehetett panasza, ki részint saját hajlamából, részint Kossuth ingerléseire, mikor nem is gyanítottuk, kezdte piszkálni a szürkét s ugrálásra ingerelni, melyen aztán K. és I. nagyokat kacagtak.
Utunk eleinte roppant gesztenyeerdőkön vitt keresztül, s néha kertek közt haladtunk, s néhány órai lassú lovaglás után megszálltunk az első konakon, Áksza nevű falucskában, mely nevét a közepén folyó hegyi patakról (fehér víz) veszi. A lakosság leginkább selyemtenyésztésből, - fonásból s -szövésből él. Házigazdánk együgyű, de becsületes török volt, s jó vacsorával várt.
Az ily falusi török gazda, ha nem oly simán udvarias is, mint a városi, nem kevésbé szíves; de némelyik a szokásos szertartásokat igen nagy igyekezettel gyakorolja, s az ilyet mi, félek, gyakran botránkoztattuk, ki az ő szokásaikkali ismeretlenség, ki durva betyárkodás által. Belépéskor némelyik magyar bókot csapott, sőt egy német atyafi, ki velünk jött, kratzfussozott1 is, mi nem szokás. Volt, ki sipkáját vagy kalapját sarokba dobta, mintha fejét akarta volna borotváltatni. Azonban a nagyobb rész már megtanulta, miként kell csinálni temenaht, de cseppet sem gondolt a szobába lépéskori s a leülésnél pontosan megtartandó szertartásokkal. A mieink leültek, hol leülniük tetszett, s nemcsak hogy lábukat köntösükkel be nem takarták, de éppen lefeküdtek s nyújtózkodtak, mint Törökországban csak eb s egyéb állat tesz. Némelyeket alig szoktathattunk rá, hogy megmossa kezeit az ibrikből evés előtt s után. Soknak hiába beszéltünk, hogy törököt ne mondjon szemtül szembe Türknek, mi parasztot, otromba magaviseletűt jelent.
1 Kratzfuss (ném.) - meghajlás, bók, pukedli
Tolmácsunk, Cseh, gyakran kénytelen volt apologizálni embereink faragatlansága miatt, s ilyenkor a gazda állította, hogy ő nem tart sokat a teketóriára, s elmondta az országos anekdotát a szertartáskedvelő hodzsáról, ki tanítványaitól szigorúan megkívánta, hogy valahányszor ő vizet iszik, mindegyik sorban temenahozzon, s kiáltsa: "egészségére, tanító úr!", s ha tüsszent: "jó szerencsét, tanító úr!". Ha valamelyik ezt feledte, tüstént megkapta a falakát.1 Egyszer jelentették a kis efendik (mert a fiú, mihelyt iskolába adják, efendi címet kap), hogy az iskola vedre a kútba esett, s ők nem tudják kivenni. A tanító maga ereszkedett le érte, kötélen, melyet az egész iskola tartott. Mikor már lába a vizet érte, a hodzsa eltüsszentette magát, s erre valamennyi fiú elbocsátotta a kötelet, hogy temenaht csinálhasson, kiáltván: "Khájr ola - jó szerencsét! - Hodzsa efendi!"
Hodzsa efendi pedig a vízbe pottyant.
(...)
Valahányszor utaztam törökökkel, mindig föltűnt előttem, hogy nemcsak falvaik fekvése van igen festőien választva, de midőn megálltunk valahol pihenni vagy findzsa kávét inni, a tisztek mindig a leggyönyörűbb helyet választották, oly jó tapintattal, hogy az Claude Lorrainnak2 is becsületére vált volna. A török sohasem csácsog, mint mi szoktunk, a kilátás, a táj szépségeiről. Két év alatt nem emlékszem, hogy csak egyszer is hallottam volna csak egyetlen mozlimet is ilyesmiről ömlengeni. De azt tapasztaltam, hogy ha pihenni száll le lováról vagy rövid ideig mulatni, mindig a legfestőibb helyen ül le, s arca gyönyörtől sugárzik, szép szeme mosolygósan csillog.
1falaka (tör.) - bot, botozás
2Claude Lorrain (C. Gellée, 1600-82) - francia festő, az európai tájfestészet egyik legjelentősebb mestere
E napon tíz óráig tartó lovaglás után értünk egy rongyos falucska, Dodurga szélére. Mindennap kész szállásra értünk, s az illető házigazda a falu végén várt reánk egy huszár őrmesterrel, ki - mint érkeztünk egyenként - átadott a gazdának, s az vezetett a házához. A szálláskészítő jüz basi (százados) őrmesterével, egy konákkal járt előttünk, mindig éjjel lovagolva, nappal a tekintélyesebbnek szállást rendezve, csinosítgatva, s midőn megérkeztünk, minket elhelyezve, s csak azután indulhatott a következő konákra. Szegénynek elég dolga volt. Mikor Dodurga felé közeledtünk, Ahmed bej, ki tudta, hogy e napon a szállásoló tisztnek a nagyon is szegény falvacskában igen sok dolga lesz, nem engedte, hogy előcsapatunk siessen, s akarva visszatartóztatott mindnyájunkat. Szolimán bej azonban nehány magyarral megunván a hosszas lovaglást előrerúgtatott, s a falu végére érvén nem találta ott a szállásadó jüz basit és a gazdákat. Nem kellett tovább várnia három percnél, mert már azok jöttek s pedig lélekszakadva; de azért a mérges ezredes nekiesett a jüz basinak, azt lefogatta, s a nép láttára kancsukával és vastag bottal összevissza verte fejét, karjait, hátát. A szegény huszár százados, kit mindnyájan igen becsületes, jószívű s művelt embernek ismertünk, lerogyott. Bimbasija1 odafutott kérlelni Szolimánt, de ő is nyaklevest kapott.
1bimbasi (tör.) - az őrnagynak megfelelő katonai rang
A mieink e brutalitáson nagyon botránykoztak, annyival inkább, mert szegény jüz basi holmi európai szükségek kielégítése tárgyában fáradva késett el, melyekről a dodurgai népnek semmi fogalma nem volt, s a hölgyek számára szedett virágot. A magyarság tüstént pénzt tett össze az elvert százados számára, s azt részvétünk és sajnálkozásunk kifejezése mellett elküldöttük; de a pénzt Szolimán, ki azalatt eszére tért, s tettét szégyenleni kezdte, elvennie nem engedte, hanem maga adott neki (ti. a kormány pénzéből) néhány száz piasztert fürdőpénz cím alatt. A jámbor százados, bér hetekig használta a Kütahyához közel levő ásványos fürdőket, míg ismertem, mindig rokkant állapotban maradt.
A török adminisztráció - katonai mint polgári - okosan tenné, ha a baromias botozást eltörlené. Most mindenki tetszése szerint, mikor bármi csekély hibát lát vagy látni erővel akar, elverheti a nála egy fokkal alantabb állót. A pasa az ezredest, ez a bimbasit, a bimbasi a jüz basit és így tovább. S bár egyébkor egymással igen szépen bánnak, és Törökországban a rangkülönbség kevésbé különzi el még a szolgát is a gazdájától s a közlegényt az ezredestől, mint magában Ángliában vagy Amerikában: ez csak addig tart, míg a magasabb rangú meg nem dühödik. akkor agyba-főbe veri kedves barátját.
(...)
Másnap csaknem reggeltől estig lóháton ültünk ismét. (A törökök e konákot 6, az előtteit 7 órára tették. Mérföldről szó sincs, a távolságot óra szerint mérik.) (...) A lovaglásnak a pár első nehéz nap után nekitörődtem, sőt annyira megszoktam, hogy akár évekig utazgattam volna ekként Kis-Ázsiában, s igen rosszul esett másnap, midőn a hegyek közül egy széles völgybe kiértünk, s távolról megláttuk a kopár sziklákra épült kütahyai várat és az alatt a meszes hegyek oldalán terülő várost. Ily síries kinézése volt az egész vidéknek, hogy láttára elkomorultam, s azon szomorú, de hál'istennek, nem teljesült előérzet fogott el, hogy e temetői vidékről soha ki nem szabadulunk. Szétnéztem társaim közt, s láttam, hogy valamennyi hasonlót gondol, s úgy megy, mintha halálba vinnék.
A völgyön a Parszók folyam kígyózik, s körös-körül magas hegyek, az Olymp ágai, melyeket még hó födött, kerítik a síkságot. A város alatt patak öntözte kertek vannak, s ezek magas kerítése rakva volt bámuló néppel. Kütahya egész lakossága kicsődült, kivált a szépnem. De oly szegényes kinézésük volt, hogy láttukra még inkább elkomorodtunk. A szélső utcák sarkainál gyalogság volt fölállítva, s az tisztelgett, amint előtte ellovagoltunk. A tisztelgést keserűségünk gúnyul vette.
Délután két óra lehetett, midőn a város szélénél egy nagy téren álló katonai laktanya kapuján belovagoltunk. A laktanya, mely fölött magasan lengett a szép török zászló, a vidékhez képest elég csinos, egyemeletes, négyszögű épület. (Homlokzatának egy csecsemő-művész által készített rajzát e napló táblájának belsejére ragasztottam. Az én szobám - melyet két társsal, a már meghalt Szerényivel, ki jó barátom volt, s Zimányival osztottam - az volt, melynek ablaka balról számítva 6. és 7. az emeleten. Későbben más szobám volt egy előszobával, saját számomra, az épület hátsó részén.) Az udvar felől mind földszint, mind az emeletben igen téres s üvegablakokkal zárható tornác van, melyen télen öten egyszéltében kényelmesen sétálgattuk körül az egész udvart. Batthyány K. s még pár nős egyén a városban kapott szállást, mi pedig, többiek, a laktanya emeltében, hol a fél század számára kézült roppant termek rögtönzött deszkafallal voltak szobákra osztva.
Néhányan a követelőbbek vagy jobban pártoltak közül kényelmesebb szobákat kaptak, melyek rendesen tiszti lakások. Szobáinkba a kormány költségén ágyat s asztalt adott Szolimán, télre pedig egy tevekaraván Stambulból vaskemencéket hozott, melyeket nagyon megbámult a kütahyai nép, mely szobát (kemence) ekkorig nem ismert, csupán kandallót. Némelyek szófát is kaptak, mi pedig magunk készítettünk. Azok, akik követelőleg léptek föl, elég kényelmet kaptak, de minket, tolmácsunk állításának - mely szerint a török a szegényebbet méltányolni nagyon is tudja - dacára, igen szegényesen láttak el, s igen mellőztek jó ideig. Csaknem egy év telt el, midőn kezdtem tapasztalni, hogy Szerényi és én, kik soha semmit nem kértünk, soha nem gorombáskodtunk, minden török irányában úgy viseltük magunkat, hogy panasz reánk még hanyaglott udvariasság miatt se lehessen, végre némi kényelemben is részesülünk. Ezt tán nem annyira szerénységünk méltánylásának kell tulajdonítanom, mert török tisztviselő zsebel, ahol lehet, s Szolimán a kormány által elhelyezésünkre adott pénzből félretett amennyit lehetett, s legtöbbet a nem követelők rovására. A jobb bánást tán az okozta, hogy mivel Sz. és én politikai civódásokba s egyéb kellemetlen súrlódásokba nem ártottuk magunkat, lassanként kezdtünk részesülni társaink részéről oly bánásmódban, melyből Szolimán látta, hogy ha nincs is magas rangunk (mert csak századosit viseltünk, míg sok más furcsa fráter magasabban pillogott), jobb követnie a magasb állású magyarok s lengyelek példáját, s velünk jobban bánni, mint holmi oly ezredesfélékkel, kiknek társaságát szégyenlettük. Azonban későbben mindinkább meggyőződhettem róla, hogy tolmácsunknak általában véve igaza volt, s hogyha találkozik Szolimán-féle tisztviselő, ki mert zsebelni szeret, vagy attól fél, hogy föladják a kormánynak, ahhoz legszívesb, ki legjobban ráijesztget; ez éppen nem így van általában. (...) Mondom, Sz. és én mindinkább tapasztaltuk, hogy a jóravaló törökök, mihelyt némileg ismertek mindnyájunkat, irányunkban oly szíves figyelmet mutattak, minőt sok magasb állású nem kapott. Sőt egyszer maga Szolimán is elég nyíltan kimondta, hogy hasonlóul gondolkodik, habár másként tesz is. (...)
Mindegyik szoba számára fogadott Szolimán örmény vagy görög inast (ajváz), s miután ezek tolvajkodni kezdtek, elcsapta őket, s helyükre a gyalogságból adott közlegényeket. (...) A miénk, egy ragyás brusszai közlegény, Abdullah, nemcsak szorgalmas volt, tiszta és hű, hanem hozzánk úgy ragaszkodó, mintha jóltevői lennénk s igazhitűek. Ha a bazárra küldtem valamit vásárolni, jobbat vett és sokkal olcsóbban, mint magam szoktam. Reggelinkre a tejes kávét ő főzte, s ahhoz a városban kapható legjobb tejet hozta, olcsóbban, mint örmény ajvázaink a legrosszabbat. (...)
Nagy bajban voltunk eleinte a főzéssel. Néhány napig kijártunk a csársira török kis konyhákra, hol átkozott vén s rágós és sovány főtt tyúkot kaptunk ebédre vöröshagymával. Naponként mindinkább soványodtunk az ebéden, s végre elhatároztuk, hogy magunk főzünk. Öt-hat egyénből álló társaságokra oszlottunk, s a mienk tán legszerencsétlenebbül volt szerkesztve, mert csak egy tudott főzni, s az egy semmirevaló, hazug, tolvaj s aljas, vörös hajú kétlábú volt, kitől nehéz volt megszabadulnunk. Zimányi is értett egy keveset a főzéshez, sőt egyszer túrós lepénybe is kapott, melynek bőrét azonban oly erősre szabta, hogy abból tán jó bakancsot lehetett volna varrni, de enni éppen nem. A vörös kétlábú ellopott belőle egy darabot, s azt az asszonyok közt köröztette Zimányinak örökös vexatiojára.1 Házmán J. és Szerényi társam éppen annyit értett a főzéshez, mint én, azaz semmit. (...)
1vexatio (lat.) - bosszantás, zaklatás
Hamar meguntuk a főzést, s mi egy részeges német káplárhoz jártunk ebédre pár napig. (...) Az utóbbi hónapokban pedig Perczel Mórnál voltam mindennap ebéden.
Eleinte egy nagy szobának egyharmadát, később egy nagy termet elő- s mellékszobával foglaltam el, de azt nem tömtem meg bútorral. Kis ócska bőröndömben egy-két fehérneműn kívül egy tartalék nadrág állott, nemigen irigylendő állapotban; könyvtáram egyik végén egy magyar Biblia volt, s másikon Goethe Faustja, s a kettő közt üres hely több könyv számára, ha lett volna több. Ezenkívül pár pipa s egyéb semmi. Az utóbbi hónapokban azonban egy háromöles szófám is volt s pár karszékem, egy fiókos és piros posztóval takart íróasztallal, melyet K. J.-től1 örököltem, midőn az elutazott; s csibukjaim is megszaporodtak.
Olvasnivalót kölcsön is alig kaptam, mert némelyik társunk pár könyvét ocsmány irigységgel elzárta. Ócska hírlapot, magyart s németet bőven kaphattam, mert olvasótársaságunknak, melynek csak lapjai voltak, én voltam felügyelője, pénztárnoka. Úgyszinte a Stambulban levő szegényebb magyarok számára havonként küldött segélypénznek összeszedője s kezelője az öreg Mészáros postamestersége mellett. Ez utóbbiról néhány nap múlva lemondtam, mert a pénz beszedésekor néhány emberünkkel, ki azt inkább megitta volna, sok bajom volt, s néha némelyik helyett előlegeznem kellett, mit ő utólagozni felejtett, néha még emlékeztetés után is.
Életünk igen egyhangúan folyt. Én reggel egyet sétáltam, azután, ha volt mit, néha olvastam; néha firkáltam, ha szabadulhattam a társaságtól. (Jegyzeteimet, mikor eljöttünk, örmény ajvázom ellopta, s csak pár érdektelenebb kéziratom maradt meg, a többi - mit igen sajnálok - elveszett.) Azután kimentem a városra, kávéházba, a vár mögötti völgybe vagy valamelyik társamat látogatni. Valahányszor kimentünk, nevünket a kapuban üldögélő őrmester följegyezte, s ha este 9 órán túl maradtunk, katonát küldtek értünk. Eleinte katona kísért mindenütt, de ezen alkalmatlanság megszűnt nemsokára azokra nézve, kik - mint én is - becsületszavukat adták, hogy meg nem szöknek. 9 órakor bezárták a kaszárnyakaput, s azontúl csak Szolimánnáli jelentés következtében s katonakísérettel bocsátottak ki. A téli hosszú estvéken whistpartikat rendeztünk, s én, ki nem szeretek játszani, ki mióta Bostonban vagyok, kártyát egyszer sem vettem a kezembe, ott kénytelen voltam hasonlót tenni a többiekkel, s Szer. együtt hetenként egyszer az öreg Mészárosnál, kétszer Perczel Mórnál whisteztem, máskor saját szobánkban. Néha P. M.-mel2 sakkoztam.
1K. J. - valószínűleg Kalapsza János
2P. M. - valószínűleg Perczel Miklós

KÜTAHYAI ÉLET

Júl. 1.
Műveletlen, félreeső vidéken lakván, nappal a szegény városkába zárva, éjjelre a katonai laktanyába, napjaink egyhangúságban lettek mind unalmasabbakká. Az első néhány hét mégis tűrhetőbb volt, mert míg egymást mindnyájan nem ismertük, mindennap hallhattunk valami újat. Nemsokára mindenki kibeszélte magát. Tudtuk, kinek mi véleménye van a szőnyegre leggyakrabban kerülő kérdésekre nézve; tudtuk azt is, véleményét miféle okokkal szokta támogatni; tudtuk, ki szokott mérgeskedni, ki gorombáskodni, ki elménckedni, ki elhallgatni, mikor ellenokokra lenne szüksége. Mielőtt valaki föltátotta a száját, tudtuk, mit akar mondani.
Könyvünk nemigen volt, melyből újabb eszméket meríthettünk volna, s ami volt, azt kevesen olvasták. Látogató nemigen jött, s a városi lakosság, ha jó volt is, nem volt eléggé művelt, hogy lelkünk ruganyosságát működésben tartván erősítse. Lassanként s észrevétlenül csaknem mindenki kapott föl valamely rögeszmét, melyet untalan tolt a többiek nyakára, s mint a tömlöcbeli rab többnyire, sok emberünk monomaniába kezdett esni. Minthogy ismertük egymás véleményét különböző kérdésekről, s tudtuk, minő okokkal támogatja azokat egyik s másik, végre, midőn ily kérdések jöttek elő, némelyik nem szólt; de a tüzesebbek a már fölöslegessé lett okoskodás helyett gorombáskodtak. Erre egyszer rászokván, ha új kérdés támadt, akkor sem fáradtak okoskodással, s megelégedtek azzal, hogy egymást gyanúsítani, lekiabálni, leotrombáskodni iparkodtak.1
1Hét évtizeddel az első világháborút megelőzően született az ún. hadifogoly-pszichózis e pontos leírása. Hozzá kell tenni, hogy a kütahyai magyarok többsége önkéntesen vállalta a félfogságot. Hivatalosan csak Kossuthot, Bathyány Kázmért, Gyurmán Adolfot, Wysocky lengyel tábornokot, Perczel Mórt, Perczel Miklóst és Mészáros Lázárt internálta a török kormány. Kossuthnak nagy viták után engedélyeztek 23 főnyi, a többieknek egy-két személyes kíséretet, s e helyekért nagy harc folyt.
A beszélgetés, sőt a gondolkodás tere is mind szűkebb határok közé szorult, s abban nem lehetett mozognunk, hogy minden percben valakinek kedvenc, de élesen kiszökellő kerítésecskéjébe ne ütközzünk. Ez életünket igen kellemetlenné kezdte tenni, kivált midőn az ősz utolján ritkábban lehetett kimennünk az épületből, melyben egymás unalmassá lett társaságára voltunk szorítva. E bajon én azáltal igyekeztem segíteni, hogy a mieinkkel kerültem a vitatkozást, s a törökökkel és a városi keresztényekkel többet társalogtam. Azonban, mivel a török nemigen olvas, és vele családi életről és sok egyéb tárgyról beszélni nem lehet, s én nyelvüket sem értettem jól, a legfőbb bajon nemigen segíthettem, s eszem mindinkább veszítette ruganyosságát, s eszméim kezdtek mind szűkebb csatornába szorulni.
A vitázás, mely eleinte csak múló ingerületet okozott, utóbb élesb veszekedésekre, tartósabb haragra, sőt néha párviadalokra is adott okot. S gyakran megtörtént, hogy a vita tárgya teljesen potyár volt, s mégis életkérdésül nézték az illetők. Így p. o. egyszer dühülten rohant be hozzám Gy. kérvén, legyek secundansa, mert ő kihítta B.-ceyt.1 Elmondta, mint vesztek össze. Egyik állította, miképp Kütahya vidéke hidegebb, mint a magyarországi, a másik tagadta, s ezért egymást legazozták. Ugyancsak e két kakaskodó egyén egyszer jelenlétemben rútul összeveszett azon kérdés fölött, Sz. Imre herceg szűzen halt-e meg vagy sem? S egyik rám is igen megbosszankodott, csupán, mert a goromba vitában nem akartam részt venni, s azon eleinte nevettem, utóbb sajnálkozni kezdtem, s őket csitítani. E két egyén csaknem mindennap összezörrent valakivel, de vívásig egyik sem ment. Mások víttak is néha - többnyire nevetséges csekélységek miatt. Két magyar egyszer azon veszett össze, Szegeden ölnek-e több disznót vagy Törökbecsén!
Végre a torzsalkodási időszak is kezdett unalmassá lenni, s mindinkább terjedt embereink közt az apathia. A kitűnőbbek közt a torzsalkodás, mely igen természetes következménye volt a szomorú eseményeknek, melyek gyászos végződésének2 felelősségét mindegyik igyekezett önmagáról el- s másokra hárítani - e torzsalkodás örökös gyűlöletté látszott erősülni, s azontúl nem volt vita köztük.
1Gy-n - Gyurmán Adolf; B-cey - Berzenczey László
2szomorú események gyászos végződése - ti. a szabadságharc bukása
Helyettük aprócska párthívek közt folyt a harc és háború, melyben én semmi részt sem vettem, s következőleg eleinte mindenki görbén nézett rám, mert nem akartam az ő oldala mellett bikfickedni; későbben jámbor, semleges egyénnek kezdtek nézni, s mindenki barátságosabbá vált irányomban. Minthogy pedig soha egyik előtt sem piszkoltam ellenségét, sem hírt nem hordtam egyik táborból a másikba, végre csaknem mindenki szeretett, kivéve azokat, akiket én nem szerettem.
Közeli érintkezésbe levén sok híres emberrel, elbámultam, látván, hogy némelyiket csak a sors kimagyarázhatatlan szeszélye lökte oly helyzetbe, melyre sem tehetségei, sem jelleme által igénye nem lehetett. Láttam azt is, hogy sok, kit a közéletben nem szerettem, magánéletben szeretetre igen méltó. - De helyzetünk különössége miatt - azon hiába is estem, hogy némely egyént igen sokkal kisebbnek néztem, mint aminő valósággal. Nem minden tárgyat láthatni közelből.
Összezártságunk egyik legrosszabb következménye lett az eldurvulás. Legtöbb társam katona volt, s beszélgetésben, magaviseletben faragatlan vagy faragatlanságot affectaló. Lassankint a többiek is kezdtek durvább tonra szokni, s a külsimaság éles szögletességnek, durvaságnak adott helyet. Kevés hölgy levén köztünk, s e kevés sem sokszor mutatkozván, a női társaság hiánya igen érzékelhetővé kezdett válni, s bár én tán leggyakrabban forogtam hölgyek közt, tapasztalni kezdtem, hogy nők társasága nélkül pár év elég arra, hogy ember barbárrá legyen, miután csak az is, ha keveset s ritkán látunk, eldurvítja a különben durvaságra nemigen hajlandó embert is. E részben a városi szépnem társasága nem segített a bajon. Én több töröknét ismertem, s egy egész sereg örmény asszonyt s lyányt, de társaságuk, ha adott is pillanatnyi élvezetet, ez nem volt finomító élvezet. A török nő vagy teljesen idegen, s ilyenkor vele érintkezni nem lehet, vagy ha ismeretségbe bocsátkozik, magát teljesen átadó. Ha egyszer ismerősnévé lett, úgy viseli magát, mintha évek óta feleséged lenne, mégpedig nemigen szemérmeskedő oldalborda. A velük ismerkedés regényes a nehézségek miatt; az ismeretség hamar veszti érdekét a pusztán érzéki gyönyörrel túllakás által.
A laktanyai élet s katonai társaság még a hölgyeken is meglátszott, tán csak egyet véve ki teljesen, az áldott kis Perczel Mórnét s némileg még egypárt. Maga a különben oly művelt Batthyányné kezdett katonás stylre szokni, s néha erősen dévajkodni. Egyszer meglátogattam délután, s meghítt, menjek el estve hozzájuk a városon kívül egy halomra húzott sátor alá, s midőn eljöttem, utánam kiáltott, hívjam el L-t1 is, mondjam meg neki, hogy ott lesz a macája is. - Ki az? kérdeztem nevetve. - "Mintha nem tudná! Hiszen az olasz doctorné!" - Ha még ő is ily drasticus szavakkal élt, minőket használtunk mi férfiak egymás közt!
1L-t - László Károlyt
Azonban a grófné néha pajkoskodott is. Egyszer p. o. egy kertben majálisoztunk, s délután valami játékot kezdtünk leülve néhányan egy csoportba. Velem s Zimányival szemközt, de kissé magasabban ő ült a gyepen, s mellette az olasz orvosné, ki ebéd alatt többet hörpentett be az erős olympusi borból, mint szükség lett volna, s míg a zálogosdi folyt, egypárszor ruháját úgy igazította, hogy Zimányi s én többet láttunk, mint kellett volna. Első ízben Z. későn pislantott oda, de másodikban elég jókor, s bár én éppen annyit láttam, oldalba bökött, s kacagott. Én nagy bajjal megálltam, hogy nem nevettem, s erőlködtem lehetőleg úgy nézni, mintha mit sem láttam volna, annyival inkább, mert a grófné tudta, mi történt, s reám pislantva kérdezte, mit nevetünk. "Én - mondám - nem nevetek. Zimányi nevet, ő tudja, mit." - "Igen - sürgeté a gonosz B.-né -, ön nem nevet, de arcán látszik, hogy erőlködik nem nevetni. Mit látott?" A faggatás tartott pár percig, de nemsokára a grófné súgása következtében az olasz menyecske eltávozott, s csak pár óra múlva jött vissza, miután kontya kezdett helyreigazodni.
Ezen elkatonásodás, melyből még a hölgyekre is sok ragadt, azt hiszem, mindnyájunkon meglátszik még ma is. Rajtam legalább bizonyosan meg.
Kevés asszonyunk levén, s e kevés is kizárólagosan sajátja valakinek, midőn egyszer R.-né1 jött pár hónapra közénk, a sok nőtlen ember s szalmaözvegy mind szerelmessé lett ezen egybe, tán csak engem véve ki, mivelhogy én az ő eljötte előtt kevéssel lettem szerelmessé másba. Ezen általános szerelem valóságos áldást hozott unalmas napjainkra, mert bár egypár egyént féltékenyen berzenkedővé tett is, a legtöbbnek szívét meglágyította, s azontúl kevesebb volt a civódás, és a közös édes-keserű betegségben szenvedők megszelídültek egymás irányában. A politizálást sok feledni kezdte, s estvénként inkább a holdvilágra bámult, mint hogy vitázzon.
1R-né - Rutkayné, Kossuth húga
Miután R.-né elment, s mások is sokan, és csak kevesen maradtunk hátra, beláttuk, hogy nem árt néha mulatni is, és azt gyakrabban tettük.
A hét napjai közt mindig legérdekesebb volt a szombat, a postanap. Reggeli nyolckor már többen kezdtek sétálni a téres tornácon vagy csoportokat képezve jósolgatni, kinek érkezik levele. Egyik megálmodta, kitől kap levelet; másiknak előérzete volt, harmadik a pessimista, tudta, hogy ő mit se kap, vagy ha igen, csak rossz hírt; negyedik, az optimista, előre örült a jó híreken, melyeket pár óra múlva olvasand. Én senkinek sem írtam, senkitől sem vártam levelet, de a többiek ingerült lázas állapotja engem is elkapott, s 10-11 óráig én is velük ácsorogtam a Szolimán szobájával szemközti tornácon. Néha, kivált télen, mindenki fölsült, mert a posta kimaradt. Ilyenkor - igazán, vagy nem - sokan Szolimánt gyanúsították, hogy elsikkasztja leveleiket. Azt hiszem, ő ezt néha tette is. Ha jött posta, a boldogok futottak szobáikba leveleikkel; én pedig vittem a hírlapsereget az olvasószobába. Pár óra múlva az új híreket kicseréltük. A Stambulból érkezett perai és galatai kávéházi kofaságokon vitáztunk. Másnap még kiszivárgott néhány titkoltabb hír, harmadnapra mindez megavult, s mindenki kezdett ismét a jövő szombatról jósolgatni.
(...)
Én talán szerencsésebb voltam a többinél, mert volt nekem két régibb barátom, kiket már otthon is szerettem. Egyik baranyai társam, Michaelovich; másik, kit fiatal diákkoromban kezdtem ismerni, László. Ezeken kívül a vidám s kissé könnyelmű, de jószívű Kinizsi; az érettebb Szerényi, kivel együtt laktam egy évig Ázsiában, egy cabinban a hajón, midőn idejöttünk, egy házban Bostonban is néhány hétig, s azután ismét egy szobában pár hónapig; a lengyelekkel kevés magyar fért össze, de Szerényit s engem meghívtak oly ünnepélyeikre is, melyekről még maguk közül is sokat kihagytak. Többekkel is voltam jó viszonyban. Mégis végre igen nyomasztóvá kezdett lenni az elzártság, s midőn Perczel Mór kieszközölte, hogy engem bocsássanak el az ő nejével Brusszára, s onnan Belgiumba, örültem, ha csak egy időre is, kibúvok a fogságból. Az engedelemre nem volt szükség, mert mielőtt P.-néval elindultam, jött a hír, hogy mindnyájan mehetünk.

LAKODALMAK KÜTAHYÁN

Júl. 10.
Ha valamennyi török ismerősöm egyező állításának hinni lehet, a török menyecskék rendkívül hajlandók szarvakkal ékesíteni férjeik homlokát. S amennyire én magam is észrevehettem, hamisabbak, mint bárhol másutt az asszonyok. Ezért őket alig lehet kárhoztatni, mert ahol a férfi nem elégszik meg egy feleséggel, az asszony sem köteles megelégedni 1-2 vagy 3-4 férjjel.
A keresztény menyecskéknek nincs efféle okuk szeretőket tartani, de azért ők sem jobbak a deákné vásznánál, sőt én - ha Kütahyán házasodnom kellene - örömestebb vennék nőül török lyányt.
Egyszer a mi embereink közül egy, ki szeret tervezgetni, többnyire közjóra, kigondolta, hogy illenék valami emléket állítanunk saját magunk számára Kütahyán. Gyűlést hirdetett, s előállt terveivel. Faragott kőemlék volt legkedvesb eszméje. Mások pár fasor ültetését; harmadik kertkészítést indítványozott. Minderre az öreg Cseh azon észrevételt tette, hogy az emlék legföljebb is csak addig tartana, míg arra személyesen ügyelnénk, de tovább egy nappal sem. Ő ilyesmi helyett célszerűbbnek vélné fürdőt vagy csinos csorgót készíttetni, s azt valamely dervisszerzet vagy mohalleh gondviselésére bízni. Ez századokig megmaradna stb. Az indítvány, bár a legokosbb, nem tetszett a többségnek, s végzés nélkül eloszlottunk.1
1László Károly is megemlékszik az esetről, de keserűbben: gyűjtést indítottak az emlékkút elkészítésére, de az ívet senki se írta alá. "A szalmaláng ellobbant, s lőn sötétség" - írta naplójába.
A lengyelek kevesebbet szónokoltak, hanem egy megőrnagyosított mázoló által, kit festésznek ismertek, oltárképet festettek a rom. kath. örmények templomába, mint már ezt megjegyeztem. Későbben azt hitték, hogy ők túltettek rajtunk, és ezt szégyenlvén, elment néhány lengyel Batthyányhoz, Mészároshoz, azokat fölszólítani, hogy a magyarság is festessen egy Szűz Máriát. S minthogy irántam nagy bizodalommal viseltettek, hozzám is eljöttek fölszólítani, hogy én sürgessem a többieket, s szedjem össze a pénzt. Még ily furcsa eljárást is ritkán hallottam. Kálvinista papot kérni föl, hogy katholikusok és protestánsok között adakozást gyűjtsön kath. oltárképre!
Azonban én azt is megtettem.
Ezen emlékállítás híre ajvázaink által kihatott hamar a keresztények közé, s egyszer előhozták, mikor künnjártam a városon. Az öreg örmény bába, kinek fia bankár volt, de ki azért mégis bábáskodott, s kivel jó ismerős voltam, súgta, hogy ittlétünk örökítése végett kár emléken törnünk fejünket. Hiszen van már elég magyar emlék Kütahyán. Marad elég "magyar csodzsuklár" (gyermek). Csak jelenleg is - ú. m. - kilenc örmény menyecske viselős magyaroktól, s ki tudja, hány törökné? "Ne félj dzsanüm, lelkem, marad itt emlék bővecskén!"
Ez átkozottul csípős elméncség volt, de tán nem igazságtalan.
Mint Sumlán is történt, jelenlétünk forradalmat idézett elő a szépnemnél. A keresztény asszonyok kezdték emancipálni magukat, s az ifjabbak szoknyát öltöttek. Igaz, hogy az alá bugyogót is viseltek, s a szoknya gonoszul állt rajtuk, de azért ők egészen büszkén szoknyáskodtak, és papucs helyett némelyik cipőt s bakancsot kezdett viselni. Mi a yasmákot illeti, azzal némelyik végre annyit sem gondolt, mint az érett cukorborsó hüvelyével, melyből hogy kipattanjon, csak szép meleg napra vár. Sőt maguk a török menyecskék is találkozáskor rendesen szélnek eresztették a fátyolt, s némelyik még beszélni is mert. A régi szokások ily nyilvános mellőzésére nagyobb vakmerőség kellett, mint titkos kalandokra.
Volt a gyalogságnál egy igen becsületes és szabadelvű százados, Musztana, vaskos, magas fiú, de a legkenderhajúbb török, kit valaha láttam. Ennek neje egyszer megállt beszélgetni velem az utcán, s bár semmi rosszat sem beszéltünk, maga az, hogy szóba állt férfival, oly rendkívüli újság lehetett sok vén török előtt, melyből a birodalom összeomlását jósolta. S tán nem ok nélkül; mert az európai szokások átvételével igen hihető, hogy török atyánfiai több rosszat, mint jót fognak tanulni. Musztanának volt egy eladó lyánya is, mintegy 13-14 éves. Ez szüleivel együtt, velünk egyszerre jött el Kütahyáról, s egy nap a hegyek közt mellettem lovagolt fél óráig beszélgetve, bár a katonák láttak. Estve pedig az egyik konakon az ő szállásuk felé találtam menni 10 óra után, s a lyány kijött beszélgetni.
Azonban, ha jelenlétünk szokásaikon változtatott is, erkölcseiken - amennyiben a házassági hűség van kérdésben - nem sokat ronthatott, mert - nemigen volt mit rontani. Erre egy igen jellemző anekdota jut eszembe. Piros bugyogós Jadykot egyedül találván otthon, bementem hozzá, s beszélgettünk. "Nektek - mondta Jadyk - igen rossz híretek volt, mielőtt idejöttetek. Azt mondták, rendkívül rossz emberek vagytok, s a lyányokat és menyecskéket fényes nappal elragadozzátok az utcáról. Iszonyú módon féltünk tőletek, s az első hetekben reszketve jártunk az utcán, mindig attól tartván, valamelyik sarokból magyar ugrik elő, s elragad. Úgy ám! két szemem!"
Nem tudom, hol vettük e nemigen dicséretes reputatiót,1 de félek, sok köztük nemigen érdemlett jobbat. Jadyknak pedig nevetve feleltem: "Láttam, báránykám, miként féltetek tőlünk! Mert midőn idejöttünk, a város valamennyi leánya s asszonya az út mellett állt, s azután is seregenkint jártatok a kaszárnya elé. Bizonyosan tudni akartátok saját tapasztalásotok után, igaz-e a hír."
"De bizony féltünk, lelkem, szörnyűségesen féltünk!" - erősíti Jadyk.
A török nő ugyan, ha szerét ejtheti, rászedi férjét, de hűtlenségét ügyesen képes titkon tartani, éppen azon szokásoknál fogva, melyekről az európai azt hiszi, a férj javára vannak kigondolva, s ennek aljas féltékenysége zsarnoki rendszabályai. A nő beburkolja magát felsőruhájába s nagy fátyolába, mely Kütahyán többnyire kék s fehér kockás lepedő, a test nagy részét betakaró, s csaknem az egész szépnemé egyforma. Ebben utcán a nőt, ha nem akarja, hogy ráismerjenek, még saját férje sem választhatja meg a többitől, annyival inkább, mert járása, vagy inkább tipegése a legtöbbnek igen lassú s egyforma. Azonban a férfinak nem is illik asszonyra néznie, s ha a férj megismerné is a nejét, az utcán meg nem állíthatja, utána sem kulloghat. A nő mehet, hova mennie tetszik, s ő vagy szeretője könnyen kaphat embert, kivált keresztény, ki pár piaszterért alkalmat ad akárhányszor összejönniük. Kütahyán a kertek s a vár toronyszobái is gyakran szolgáltak találkozási helyül. A menyecskék tudják, de el nem árulják egymás titkait.
1reputatio (lat.) - hírnév, tekintély
A szeretőnek, ha vastag érzéki gyönyörnél többet keres, kissé visszataszító a török nőnek minden szemérmeskedés vagy annak affectalása nélkül is teljes magaátengedése a legelső percben, mihelyt azzal, kivel tán csak pár szót váltott előbb titkon az utcán vagy bazárban, vagy tán azt sem, csak parányi kacérsági jelt adott - összejő. Azonban ez jobb így a jámbor férjre nézve. Az európai asszony, ha hűsége ingani kezd, gyakran találkozgatik udvarlójával, azzal felötlő modorban kacérkodik, s valóságos vagy tettetett vonakodás után csuszamlik el. Lassan megy le a lépcsőkön, melyek reputatiójától lefelé vezetik, s ezalatt hibáját könnyen észreveszik; a férj is lát, ha nem vak, s ha vak is, könnyen hallhat. Törökországban száz kikapó nő közül alig egyre van gyanúja férjének. A férj többnyire azt hiszi, ha a többi nő nemigen jó is, az övé kivétel, s - e hitben boldog. A jámbort talán minden harmadnapon rászedi a khanüm, de ő erről mit sem tud, s még csak nem is gyanít. A török nők éppen a titkolódzási vágy miatt kaptak nagyon a magyar müszafirokon, mert azt hiszik, az idegen hihetőbb, hogy el nem árulja őket, mint a honfi, ki tán társainak dicsekszik vagy vigyázatlanul fecseg. Lehet az is, hogy bennük is megvan nemük gyöngesége, s kapnak az idegenen.

BABONA KÜTAHYÁN

Júl. 12.
Annak, ki keleten járván a nép szokásait akarja tanulni, minden egyéb fölött három könyvre van szüksége: a Bibliára, a Koránra és az Ezeregyéj arab regéire, a három közül kivált az utolsóra, melyből jobban megértheti a keletiek gondolkodásmódját, szokásaikat s erkölcseiket, mint angol, francia s német utazók összes munkái vagy kérdezősködés után. Az utazásleírások közt ekkorig még kevés használhatót találtam, s azon kevés is inkább az arabokról, egyiptomiakról, núbiaiakról szól, mint p. o. az utazók apja, Burckhardt, és az ásató Layard.1 Gyakran bosszankodtam Ázsiában, hogy Ezeregyéjt nem kaphattam, s szegénységem miatt Stambulból sem hozathattam. Tehetősebb embereink ilyesmivel nem gondoltak, s pedig elég lett volna egy sort írniok valamely consulnak, hogy néhány igen használható könyvet kapjunk. Még török nyelvtana s kivált szótára is kevésnek volt, s e kevés azt kezeiből világért sem adta ki.
1J. Burckhardt (1818-97) - svájci-német kultúr- és művészettörténész. 1855-ben kiadott itáliai útikalauza ma is használható; A. H. Layard (1817-94) - angol régész, Ninive és Babilon első föltárója
Így a szegény legény az ismeretszerzésnek csak azon nemeire volt szorítva, melyek éppen legnehezebbek keleten, hol lát ember némi érdekest, de kérdezősködnie annak jelentéséről nem illik, s ha mégis kérdezősködik, kitérő vagy ki nem elégítő feleletet kap. Leginkább annak vettem hasznát, mi az Ezeregyéjből s a Koránból eszembe jutott, vagy mit koronként Csehtől hallottam, ki korábban tíz évet töltött Törökországban, s magát mozlimnek adván ki, elég alkalma volt tanulhatni.
Mi a babonákat illeti, ezekből lehetetlen volt egy rakást észre nem vennem, mert a török még tán a német parasztnál is babonásabb. Így p. o. mindenütt, hol megfordultunk, volt kísérteties ház, melyben valakit megöltek, vagy melyben idegen halt meg, tán éppen csodatévő sejk, vagy a család valamely tagja, különös nemével a halálnak. Elég, ha szokatlan zajt hallanak vagy különöset látnak, vagy legalább vélnek látni éjjel valamely háznál, s annak okát egyszerre ki nem találják, átadni a házat a kísérteteknek. Abból a lakók tüstént kiköltöznek, s ha csak idegen vagy elkényszeredett szegény ki nem veszi, azontúl a ház pusztulásra van hagyva, s még nappal is félve járnak körüle. Kütahyán, hol igen sok utcán a házacskák fulladásig voltak tömve lakókkal, igen sok nagy épület volt teljesen lakatlan, mert kivenni - még csak név szerinti bérért is - senki se merte.
Ilyen házba szállásolták először Batthyány Kázmért is, de ott a kísértetek oly gazul viselték gondját az épületnek, hogy láttára a különben csöndes B. dühbe jött, s azon pár ablakot is, melyet a lelkek éji dorbézolásaik alatt megkíméltek, kitörte. Azután más házat kapott, csinosabbat, melyből a kísértet még csak nemrég űzte ki a lakókat. Látogatta-e lélek a magyarokat, nem tudom. annyi azonban bizonyos, hogy Michaelovich barátomnak, ki velük lakott, gyűrűjét s pénzét egy reggel sehol sem lehetett találnia, s nem akadt élőlény, ki arról csak egy igényit is tudott. S ezenkívül az is bizonyos, hogy Babetnek, a grófnő szép szobalányának szobájába minden éjjel csúszott be zajtalanul s kísértetiesen valamely kósza lélek; s Babet boszorkánynyomásokban részesült, melyek végre dagadást okoztak rajta, s szegényt asszonya kénytelen volt elküldeni, hogy az éji látogatások és azok eredményei ismételve ne legyenek.
Jóízűen nevethetni sok keleti babonán, sok pedig régisége vagy eredete miatt érdekes. Különös azonban az, hogy ki soha sem hitt is babonákban, keleten észrevétlenül, de fokonként mindinkább babonássá kezd válni. Én csak két évig laktam keleten, s mégis nem mondhatnám, hogy egy keveset nem hittem az igézésben, s tán még most is hiszek. Kis-Ázsiában - ha ott maradok, elválva társaimtól - öt év múlva bizonyosan fejembe vettem volna holmi babonát, annyival inkább, mert az effélét - bár csak költőiségi vagy phil. magvak után kapkodva - mindig szerettem fölszedegetni.