Imrefi: A magyar menekültek Törökországban, 1. (Terebess Ázsia E-Tár)

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

„Imrefi"
[Makay Sándor, 1806-1890]
A magyar menekültek Törökországban
Heckenast Gusztáv, Pest, 1850
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

[Makay Sándor (1806-1890) Kossuth és Széchenyi barátja volt, részese a Lánchíd építésének és sok más munkálatnak. 1849-ben Krassó-Szörény vármegye alispánja. Törökországba menekült, ahol a legnagyobb nélkülözések között élt. Visszatért Magyarországra, bebörtönözték. Kiszabadulása után ügyvédi irodát nyitott. A kiegyezést követően ismét alispánná választották.]

A MAGYAR MENEKÜLTEK TÖRÖKORSZÁGBAN

ISMERETLEN ADATOK AZ 1849-KI EMIGRÁCIÓ TÖRTÉNETÉHEZ

EGY, TÖRÖK FÖLDRE MENEKÜLT S HONÁBA ISMÉT VISSZATÉRT
MAGYAR SZEMTANÚ HITELES NAPLÓJA UTÁN KÖZLI

IMREFI

(A MENHELYEKET ÉS A BELZÉS FŐPONTJAIT MUTATÓ TÉRKÉPPEL)

PESTEN, 1850
Heckenast Gusztáv sajátja
Nyomatott Landerer és Heckenastnál

ELŐSZÓ

Ti úgy beszélitek, s ez oly világos,
Mint a nap sugara;
S mégis másképpen tudja és beszéli,
Ki ott jelen vala.

Göthe Mephistója

A forradalmi háború után török földre vonult magyar-lengyel menekültek kérdése európai jelentőségre emelkedvén, a legtekintélyesebb négy hatalmasság diplomáciáját több ideig előkelőleg foglalkoztatá.
S noha ez ügy már békés úton kiegyenlítettnek látszik lenni; de azért még most is folyton feszültségben tartja az érdeklett kormányok férfiait.
A népek, különösen a magyar, ki menekültjeinek kérdése által legközelebbről volt érdekelve, annyival is inkább nagy figyelem- és várakozással kiséré azt, mert egy újabb világrázkódtató elemet hittek abban rejleni, s gondolták, hogy Európa sorsának eldöntése egyenesen attól függ.
Azonban a kérdésnek eddigi megoldása, amennyiben a legnehezebb, legbonyolultabb csomó más csakugyan ki van fejtve, főleg az elégületleneket legkevésbé sem elégíté ki; és sokan még most is nagy dolgokat várnak, a leáldozott magyar csillag föltűnését remélik a török félhold árnyékából.
Átalán véve a nagyfontosságú korkérdés, a magyar menekültek ügye és története körül, részint a hiányos, részint az alaptalan adatok miatt, igen sok téveszme, zavaros fogalom uralkodik. S bár mennyit írtak s beszéltek is arról, a török földre kivándorlottak eddigi történetét, viszonyait, mintegy átláthatlan sűrű homály rejti el szemeink elől, leginkább azon okból, mert maguk a menekültek közül eddig még senki nem adott körülményes felvilágosítást ez ügy érdekében.
Én egy szerencsés véletlen által azon kedvező helyzetbe jövék, miszerint hatalmamban áll az érintett homályt ha nem is tökéletesen, de legalább annyira eloszlatni, hogy a menekültek kivándorlásának történetét, török földöni sorsát, viszonyait, összeköttetéseit egészen más színben és sokkal tisztábban láthassa a nagy közönség, mint eddig láthatá, s az igaz tényekből kissé alaposabban kombinálhasson.
Ez év elején ugyanis alkalmam volt egy szép lelkű férfiúval megismerkedni, ki a forradalmi kormány alatt szolgálván, a temesvári csata után mások rettegtető intéseire elhagyá honát, s a menekültek főbbjeivel Törökországba bujdosott ki, hol is velük együtt több ideig tartózkodék. Azonban belefáradva a bujdosó élet gyötrelmeibe, és szenvedésében is hőn szeretett hazája s honn hagyott családja utáni vágytól égve, s ellenállhatlanul ösztönözve, elhatározá megválni menekült társaitól, s valóban vissza is jött honába, s most már a hadi törvényszék előtt is igazolta magát.
Ezen férfiú szíves volt velem törökországi naplóját közleni, és én a közlőnek tiszta jelleme, s igazságszeretetéről különben is meg lévén győződve, oly hiteles alapúnak, oly érdekesnek találtam becses történeti adattárát, miszerint az ő beleegyezésével jónak láttam azt némely felvilágosításokkal, s általában a török birodalom politikai és társadalmi állapotának ismertetésével, világ elébe bocsátani.
Fő célom ezzel a senki által el nem ferdíthető történeti igazságnak lehetőleg hasznos szolgálatot tenni, a sok téveszmét és balfogalmat útba igazítani, egynémely nyomasztólag nyugtalanító csalképet eloszlatni; s hazámfiai- és leányainak gondteljes óráit némi tanulságos és kellemes olvasmánnyal földeríteni, vagy legalább előre tolni.
Hogy feladatomnak kellően megfelelhessek, leginkább puszta tényeket, mint elvitázhatlanul megtörtént dolgokat soroltam elő; s a menekültek főbbjei, mint történeti személyek fölött eldöntő ítéletet hozni óvakodtam, s főleg most, midőn az elesett ügy vezetői fölött mindenki könnyedén tör pálcát, csak a szájhősökhöz illő nemtelen gyanúsításokat gondosan ügyekeztem kikerülni.
Most még sokkal közelebb állunk az elviharzott forradalom vértől párolgó mezejéhez, hogysem vezetői fölött teljes nyugodtsággal, hogy úgy mondjam, minden kábultság és szemkáprázat nélkül hozhatnánk ítéletet; míg más részről sokkal távolabb állunk a történtek titkos rugói- és indokainak kulcsaitól, hogysem a főbbek egyenkénti nyilatkozatai-, önigazolásainak méltányos kihallgatása előtt, elfogulatlan, igazságos bírák lehetnénk ügyeikben.
Azért hát most még inkább csak igénytelen adatokat, mint ezeket elbízottan megelőző véleményeket, okoskodásokat gyűjtsünk a legközelebbi múltból a jövendő számára, melynek írói az általunk letett alapköveken nálunknál sokkal nyugodtabban és szebben foghatják fölépíteni az újvilági Klio csarnokát.
Jól tudom én, hogy most nálunk leginkább azon író számolhatna a népszerűség koszorújára, ki például az ezen adatok közt többször előfordulandó Kossuthot, mint volt kormányzót föltétlenül dicsőítené, miben sem hibáztatná, Görgeit mint hadvezért határozottan malitiosus honárulónak kiáltaná ki, s hogy többeket ne említsek, Hauslab tábornokot, ki viddini küldetését férfiasan teljesíté, s a menekültek ezreinek sorsát javítá, már csak azért is mert osztrák tábornok, bosszúsan gyalázná, s a menekültek nyomorúságait szépíteni akarná. Ámde a sokaság változékony kegye miatt az elfogultság, egyoldalú részrehajlás bűnébe esni, nem lehet kedve a komolyabb gondolkozású és becsületes hazafinak.
Egyébiránt, miután irodalmunk terén a jelen kivételes állapotban is sok szabad és bátor szó emeltetett már; meg vagyok győződve, hogy bár részrehajlatlan, de éppen azért szolgailag senki kegyét nem hajhászó művem iránt kivétel nem fog tétetni. Különben azt kellene hinnünk, miként nálunk csak egy-két kiváltságos, vagyis kivételes egyénnek van joga az írói szabadságot használni, vagy inkább monopolizálni.
Én a jelen állapotban is sokkal okosabb- és méltányosabbnak tartom az előleges censura által nem korlátozott sajtószabadságot, hogysem a "Szólni ezüst, hallgatni arany" féle török maximát akarná felállítani rendszabályai alapelvéül.
Cikkeim jelmondatait nagyobbára a múlt század elején II. Rákóczy Ferenccel Törökországba kibujdosott Mikes Kelemen remek leveleiből választám, hogy ezáltal a régibb és újabb magyar emigráció közti hasonlat legalább némileg kitűnjék, s a múltak emlékeit a fölelevenült jelennel összeolvadva láthassuk.
Végül még meg kell említenem, miszerint a Törökországba átkelt magyar menekültek történetére nézve, korántsem kívánom e munkát hiány nélküli, befejezett egésznek tartatni; hanem az idő haladása, s az adatok szaporodásával azt párhuzamos arányban folytatni, javítni, koronként növelni, kedves foglalkozásom leend, kivált ha ez első kísérletem, - ami ugyan inkább más érdeme - szíves fogadtatásban részesülend.

Május végén, 1850.

A közlő

I.
A magyar forradalom végnapjainak zűrzavara. A temesvári ütközet. Dembinszky és Bem. A szétvert magyar hadsereg romjai. A külföldrei menekülés első jelenségei és okai.

"Látom hazámnak fegyveres őreit
Rémült futásban - -
Oh sors, oh csudanép, mi ez?"

Berzsenyi

Midőn Windischgrätz herceg az osztrák hadsereggel 1848 végén Budapest felé közelgett, s még inkább 1849 elején, miután a fővárost megszállá, s Görgei és Perczel hadát üldözőbe vette: a Debrecenbe vonult magyar kormány és képviselők ügyük diadala fölött nagyobbára kétségbeestek, s már ekkor többen közülük külföldre készültek menekülni.
Ellenben március és ápril. havában a győzelem istennője a magyar fegyvert kezdvén pártolni, különösen a hatvani, bicskei, isaszegi és váci csaták után viszont az osztrák dynastiához ragaszkodott magyar kormányzók és főbb tisztviselők készültek menekülni, sőt többen közülük el is hagyták hazájukat s leginkább Bécsbe, Badenbe vonultak.
Azonban csakhamar fordult a kocka. A június végén Görgei, vagy inkább Bayer által elvesztett győri csata után, az egyesült osztrák-orosz hadsereg b. Haynau táborszernagy vezérlete alatt nyomult előre Budapest felé s a forradalmi kormány és országgyűlés tagjai Szegedre vonultak. De még ekkor is kevesen gondoltak a külföldrei menekülésre, mert az összpontosítandó magyar hadsereg eldöntő ütközetétől legtöbben biztos diadalt reméltek.
Csak, miután a Dembinszky, Dezsőfi, Guyon, Mészáros, Kmety és Visocky vezérlete alatt állott 34 ezer főnyi magyar hadsereg a kormánnyal együtt Szegedet elhagyá s még inkább a szőregi vesztett csata után, midőn a polgári kormányzatban s hadi működésben, főleg a pénz- s élelmi szerek hiánya s a várva várt Görgei hadának késedelme miatt a legnagyobb zavar állott be; kezdtek többen a külföldrei menekülés eszméjével komolyan foglalkozni s ha az álszemérem miatt nem is éppen nyílt, de titkos készületeket tőnek a kivándorlásra.
De még ekkor is egy biztató reménysugár villant föl a sűrű fellegekkel borított láthatáron, s ez: a Dembinszky, Vécsey, Görgei és Bem netalán egyesülendő hadseregei utolsó eldöntő csatájának kétes kimenetele volt.
A m. kormány terve szerint Dembinszkynek hadseregével nem az ellenséges Temesvár, hanem a barátságos Arad felé kellett volna vonulnia. Azonban az öreg altábornagy nem engedelmeskedett a kormány rendeletének s inkább hajlott Vécsey, mint Görgei tábora felé, mely utóbbinak a kápolnai csata óta halálos ellene volt, s kivel hihetőleg azért nem akart egyesülni, mert attól tartott, nehogy megadván amaz magát, ő is orosz kézre játszassék. Egyébiránt ezen, mindenesetre hibás lépésének azt adá okául, hogy ő ezáltal Temesvár ostromának felszabadítását akarta gátolni, mit azonban Kossuth viddini levelében "tökéletes fonákság"-nak nevezett, Görgei pedig Klapkához írt levelében "irántai féltékenység"-nek.
Dembinszky Kis-Becskereknél egyesülvén Vécseyvel, seregének száma 40 s néhány ezerre szaporodott s ezzel aug. 9-én meg is kezdé a csatát az osztrák-orosz túlnyomó erő ellen. Az ütközet változó szerencsével folyt, sőt eleinte a győzelem lobogója több helyen a magyarok részére látszott hajolni. Azonban Szent-Andrásnál egyszerre megfordult a dolog; az osztrák hadsereg tetemes erősítést kapván s ügyes támadást intézvén, a magyar had jobb szárnyán küzdött újonc huszárok szaladni kezdtek, mi az egészet oly páni félelemmel tölté el, hogy a balszárny is zavarba jött, s rendetlen futásban kerese menedéket.
Az ellenfél használva a kedvező alkalmat, üldözőbe vette a szaladókat, többeket közülük elfogott, lekoncolt, s nagyobb részét egészen szétszórta, s így igen sok ágyút, fegyvert és málhás szekeret keríte hatalmába. Haynau a fővezér a 40000 magyar bombával összelődözött Temesvárt még aznap felszabadítá az ostrom alól, s a szétvert s kisebb nagyobb csoportokban szanaszét csatangolt magyar hadsereg összetartó ereje csak 9000-re olvadt le. Ezek közül 2000, a vesztett csata után Kmetyvel jó rendben Rékasra vonult, Vécseyvel 4000 Kiszetóra, Guyon és Bemmel 3000 Lugosra, míg Visocky és Monti a lengyel s olasz légióval Karansebes felé húzódott.
Hitelt érdemlő tanúk állítása szerint annak oka, hogy ezen ütközet a magyarok részére oly szerencsétlenül s lehet mondani, megsemmisítőleg ütött ki, nem egyedül Dembinszky említett hibás lépése, hanem egyszersmind Bem erőtetése is volt. Ez utóbbi ugyanis a szegedi országgyűlés által fővezérré választott Görgei ellenében a kormányzó által már előbb a fővezérséggel megkínáltatván, Erdélyből éppen a temesvári ütközet folyama alatt jelent meg a csatapiacon. Ekkor már Dembinszky látva a veszélyt, seregével vissza akart vonulni; azonban Bem a legnagyobb erőködéssel megujítá a csatát, mely merény neki is majdnem életébe került, mert futás közben leesvén lováról, kezét törte. Visszavonulási szándokáról Dembinszky a török földön is tett említést.
Ha Bem, ki a lehetlenség korlátait nem akará ismerni, nem erőlteti a dolgot, a sereg rég óhajtott concentrálása létesülhetett volna. Mert, amint aug. 9-én, tehát éppen az ütközet napján, Görgei megérkezett Aradra, Kossuth saját szavai szerint azonnal elhatároztatott, hogy 10-én hadtestével Dembinszky után nyomuljon Temesvár felé, mire Görgei a szükséges rendeleteket már meg is tevé. De ekkor már minden késő volt.
Egyébiránt ott, hol az egész gépezet bomlófélben van, ennek egyes vezetőit vádolni, okolni, igen kényes dolog, annyival inkább, mert az okok és okozatok legtitkosabb rugóit, magán az istenen kívül senki nem ismeri. Egyik mondhatja: a polgári kormány volt a hibás, mert az utolsó pillanatokban, midőn legnagyobb erőt kellett volna kifejtenie, ingatag, határozatlan, gyönge, kapkodó vala; a másik mondhatja: Görgei volt a hibás, miért késett oly sokáig az egyesüléssel, s a temesvári csapás után is miért nem sietett a sereg romjaival csatlakozni; a harmadik mondhatja: Dembinszky és Bem volt a hibás, miért hamarkodta el a dolgot, miért nem várta be Görgeit, vagy miért engedte megsemmisíttetni a legnagyobb haderőt. Igen ám, de a negyedik is előállhat, s éppen oly joggal mondhatja, hogy Dembinszky serege részint annyira demoralisált és elcsigázott, részint annyira gyakorlatlan és gyáva volt, miszerint a csata tüzében dicsőséggel megállani nem bírt. Azért hát ne hirtelenkedjünk a pálcatöréssel.
Már a szőregi csata elvesztése oly ijesztő hatással volt a polgári kormány tagjaira, miszerint ezek Aradon, augusztus 4-től fogva egész 7-éig folyton útra készülve, szekerekre felrakodva voltak; 6-án Aradról Lugosra szállíták a pénzgyárat s a hadügyérség hivatalát.
A temesvári ütközet szomorú hírének hallatára mindenki kétségbeesett, s a zavar tetőpontra hágott.
Kossuth és Görgei Aradon aug. 10-ének éjjelén vették a vesztett csata hírét, mire Kossuth és a minisztérium egy része lemondott a kormányzásról s Görgei a dictatori hatalmat egyedül azért vállalta el, hogy miután többé az egyesült osztrák-orosz hatalmasságok ellen sikerrel harcolhatni nem remélt, s ezt lemondásában Kossuth is kinyilatkoztatá, a további hasztalan vérontás, pusztítás és üldözés megakadályozása tekintetéből, az orosz előtt, ha lehet, némi biztosítékok mellett, ha pedig nem, föltétlenül lerakhassa serege fegyverét.
Ekkor Aradról sokan mindenfelé elszéledtek, többen ott maradtak azon reményben, miszerint Görgei védszárnyai alatt biztosítva lesz életük.
A temesvári csata után a forradalom ítéletnapjának a legborzasztóbb chaosza, s egy őrült ember arcvonásaihoz hasonlító, feldúlt képe, Lugoson és környékén tűnt föl leginkább. Dembinszky és Bem szétvert hadseregének romjai itt gyülekeztek össze (9-én, 10-én, 11-én) s a harcias büszkeség s diadalmi remény derűje helyett a megalázottság s csüggeteg levertség borúja födé arcaikat. Mint üldözőbe vett vadak, kifáradtan s éhezve pihegték ki itt magukat s a biztos jövőnek legkisebb reménysugára sem mosolygott többé feléjük.
Akik pedig nem egyesültek a lugosi táborban, járatlan utakon, rengeteg erdőkben s ellenséges indulatú oláh falukban bolyongtak, hol erőszakkal vagy koldulva élelmezék magukat, s kik kis számmal voltak együtt, a dühös mócok által irgalmatlanul agyonverettek.
A polgári tisztviselők, mint állásuknál fogva is félénkebbek, még inkább le voltak veretve, s a kétségbeesés örvényében a legnagyobb küzdelemmel vergődtek.
Ekkor Lugoson az ide menekülteknek összesen mintegy 4000 málhás szekerük lehetett együtt, úgy hogy ezek miatt az utcákon és utakon mozdulni sem voltak képesek.
A magyar bankó hitele egyszerre megcsökkent. Váltani senki sem akart. azaz, hogy magyar pénzét mindenki szerette volna idegenre fölváltani, de semmiképp sem boldogulhattak. Képzeljük ehhez aki nem fizetett kormánytisztviselők, szolgák és nyerészkedő szállítványosok iszonyú jajveszékelését s a puhább harcfiak gondjait eloszlatott kéjhölgyek sopánkodásait s azon borzasztó ínséget, mely szerint még az idétlen burgonyát is kiásták a földből, csak hogy legyen mivel táplálkozniuk, s Jeruzsálem pusztulásának rémképéről alakíthatunk némi fogalmat.
A temesvári csata s a diktatúra kimondása után azon katonai és polgári főtisztek, kik Görgeiben s ennek leendő uraiban nem bíztak, komolyan elhatározták magukat: vagy bent a hazában bujdokolni, vagy külföldre, különösen Orsova felé Törökországba menekülni.
S innét az, hogy Lugoson már augusztus 10-én és 11-én több átöltözött s külsőleg bűvészi módon elváltozott honvéd-tisztet és polgári egyént lehete látni, kik hatalmasan készültek az el- és kibujdosásra.
S valóban már az említett s utánuk következő napokon mindenféle irányban, de legkivált Karánsebes, Mehádia és Orsova felé megkezdődék a nagyszerű vándorlás, noha még ekkor biztosan senki nem tudta, csak gyanítá, miként fog végződni a forradalom drámájának végjelenete.
Ez elbujdoklás- s külföldrei menekülésnek, a különféle egyéniségek- s körülményekhez képest, sok mindenféle oka volt, melyek közül elég lesz csak a következő pontokat kijelölnöm: a bukott ügy fölötti kétségbeesés, a győztesek iránti bizalmatlanság, az életfenntartási ösztön, a halál- és rabságtóli félelem, és a remény: keleten ismét föllelheti az üdvözülés csillagát, különösen a reméllett európai háború bekövetkezésének esetére a törökök élén s fegyveres segélyével ismét diadallal visszatérhetni a felszabadítandó magyar hazába.

II.
Perczel Mór a forradalom utolsó napjaiban. Az első magyar tábornok, ki menekülési szándékkal a török határ felé vonul. A veszéllyel fenyegetett Perczel kísérete. Tanyázás a neutrális földön. Orsova. Széchenyi.

"Mi itt csak tengődünk lengődünk, mint szegény
bujdosók. A vászonház (sátorozás) csak akkor jó,
mikor másképpen nem lehet; de az úrnak akarat-
ján kell ügetni."

Mikes Kelemen

Azon hazánkfia, kinek szívességéből a most következő érdekes adatokat közlöm, aug. 10-én indult el Lugosról saját alkalmán, s már másnap, 11-én, Perczel Mór tábornokkal és kíséretével találkozott Karansebesen, az oláh-illyr végvidéki ezred főtisztikara helyén, hol velük megismerkedvén, egész Viddinig együtt utaztak, vagy inkább kísértettek el odáig.
Helyén lesz itt Perczel, mint a magyar emigráció egyik legnevezetesebb tagja forradalmi működésének végpontjairól, mik eddig sokak előtt ismeretlenek, röviden megemlékeznem.
Perczel, mint forradalmi hadvezér, heves, elszánt bátorságú, vállalkozó s népszerű katona volt, de sokkal nagyobb szerencsével harcolt a horvát és rác fölkelők rendezetlen hadai, mint a csupa rendes katonaság ellen.
A forradalom ügyének leghasznosabb szolgálatokat tett organizáló tehetségével. Úgyszólván semmiből három ízben teremtett egy-egy egész hadtestet, s elrendezésük-, fölszerelésük- s begyakorlásukban nagy erélyt és ügyességet tanúsíta.
Azonban amiatt, mert a kormánnyal egyre versengett, s büszke, dacos jelleménél fogva, nemcsak azon, de valamennyi hadvezértársán felül akart kerekedni: a kormány három ízben vette el tőle a hadi parancsnokságot, s noha ez őt végtelenül bosszantá, de azért mégis folyton részt vett a harcolásban, vagy inkább a had intézésében, mert azon ábrándos hitben élt, miként a hazát egyedül ő képes megmenteni, mely hittől még száműzetésében sem tudott megválni.
Midőn Perczel a múlt év tavaszán bánsági diadalmas hadjárata után Szegeden fordult meg, a város részéről tisztelgő küldöttség jelent meg nála, s ehhez intézett beszédét azzal fejezé be, hogy csak akkor lesz boldog a haza, ha majd ő Kossuthot megbuktatja, hatalmával a kormány éléről lesodorja. A küldöttség álmélkodva s meglepve hallá e nyilatkozatot, s a számára tervezett éji zenét nem tartá tanácsosnak foganatba venni, nehogy nyilatkozatát valamiképp a Kossuthoz legnagyobb kegyelettel ragaszkodott nép előtt is ismételni találja, s ez által veszélynek tegye ki életét. De ezért Kossuth nem haragudott, mert Perczelt gyarlóságai mellett is, mint rendíthetlen hazafit, szereté.
Múlt évi július hó másod felében pedig szokott nyers modorában azt írá Kossuthnak, miszerint botránykozással vette a kormány azon újabb baklövését, hogy Mészárost fővezérré nevezte ki, és azzal fejezé be levelét, hogy ha a kormány Mészárostól el nem veszi a fővezérséget, ő maga fogja azt hadtestétől elparancsolni.
Kik e dologról, úgy amint van, kellően nem értesültek, elferdítve hozzák azt nyilvány elé, hogy t. i. Perczel azt izente a minisztériumnak, ha ez őt fővezérré nem nevezi ki, rá ront s felakasztatja.
Annyi igaz, miként Perczel érintett kívánatának éppen ellenkezőjét érte el; mert ahelyett, hogy Mészárostól vették volna el a fővezérséget, leginkább Aulich és Dembinszky sürgetésére, Szemere pártolása ellenére, Szegeden július 29-én éppen őt magát mozdíták el a parancsnokságból, s Visockynak adatott az át.
Perczel legyőzve e miatti megilletődését, bár némileg öndicsőítő, de érzékeny szavakkal búcsúzott el általa teremtett hadtestétől, mint kiadott napi parancsában őmaga kifejezé, nem akarván bajt bajjal tetézni, sem viszályt idézni elő a seregben, - mi valóban férfias önmegtagadás vala.
S mindamellett, hogy elbúcsúzott a hadseregtől, Dembinszky felhívására a szerencsétlen temesvári ütközetben intéző befolyású részt vőn, s másnap aug. 10.-én Kmety tábornoktól Rékason elválván, néhány kísérőivel, oly célból, hogy külföldre menekülend, Orsova felé vette útját.
Ebből is kitetszik az, hogy a temesvári csata kimenetele a bátrabb lelkűek s vérmesebb reményűek hitét is megtörte. S Perczel Mór a forradalmi tábornokok egyik legbátrabb hőse, volt ezek közt a legelső, ki végképp hátat fordított az 1849-iki magyar csatamezőnek, s a külföldre menekülni sietők élére állott.
Tehát mint már említém, Perczel aug. 11-én Karánsebesen, ugyanaz nap estéjére pedig Szlatina előtt tanyázott. 13-án Mehádián volt, hol már ekkor több menekülni akarókra bukkant, s még ugyanez nap Orsovára ment. Itt, miután észrevették azt, hogy a Duna túlsó partján a szerb határőrök harcias készületeket tesznek irányukban s attól tartva, hogy ezek éjjel átkelnek a Dunán s a szerbek egyik legnagyobb ostorát hatalmukba keríthetnék; Perczel elbúcsúzott azoktól, kik vissza akartak térni s testvérbátyja Perczel Miklós, ezredes, s volt segédei, Somsich János és Halász József őrnagyok, Makay Sándor volt Krassó-megyei alispán s még egy-két ember kíséretében a magyar végvidék és Havasalföld közti száraz határszél felé tartottak, s az úgynevezett neutrális földön állapodtak meg, mely mintegy határkőül szolgál a magyar és török föld közt, s mely tulajdonképp egyiknek sem levén sajátja, éppen ezért a menekülteknek egy időre biztos nyugpontot s enyhelyet nyújtott.
A szerviánok említett dunántúli készületeiből eredt hihetőleg azon hírlapi álhír, mely szerint kevésbe múlt, hogy Perczelt és Mészárost Ujorsova körül el nem fogták az oláhok (?) s csak a lengyel és olasz légió segíté ki őket a bajból (?)
Amint Perczel és kísérete a közönyös földre lépett, a hídon túl levő legelső oláhországi faluból azonnal átjöttek hozzájuk az ott tanyázó török őrsereg tisztjei, s a legnyájasabb barátsággal üdvözölték a menekülni akarókat.
Peczel tolmácsa segélyével értekezett velük, s ez egy Epaminondás nevű görögországi hős volt, ki Perczel hadtestében Décsy név alatt mint százados szolgált s később vele együtt külföldre ment. Ez által tudtukra adá a török tiszteknek, hogy addig át nem lépi a határt, míg a háború kimeneteléről biztos tudósítást nem veend.
S midőn a neutrális földön ekképpen tanyát ütének, a már hihetőleg némi utasítással ellátott török tisztek sült juhot, savanyú bort és homokos kenyeret küldtek számukra, mit a menekültek ezen legelső karavánja jóízűen elköltött.
Másnap aug. 14-én, a török tisztek ismét tisztelgő látogatást tettek náluk, s különösen ezredesük, Izmael Mehemed bey, a legszívesebb barátság jeleit mutatá irántuk.
Délután az oláhországi megyei adminisztrátor, Wladoján is meglátogatá őket tolmácsával, s irántuki meleg részvétét nyilvánítá.
Még 15-én is folyvást a neutrális földön táboroztak a szabad ég alatt, s az itt összpontosuló menekültek száma elannyira szaporodott, hogy végre már mintegy 40-en lehettek együtt, kik koronként új és új híreket hoztak s élénk társalgás közt tölték az időt.
Ide jött többi közt a Közlöny című hivatalos lap szerkesztője, Gyurmán Adolf is csinos nejével, kivel még a Debrecenbe történt menekülés alkalmával kelt egybe s ki ezáltal bebizonyítá, hogy inkább külföldre menekül férjével, hogysem tőle menekülni akarna.
Ugyanez időben Ó-Orsován is szép számmal gyűltek egybe a magyar és lengyel menekültek, s közülük többen látogaták a neutrális földön tanyázók kis táborát.
Ó-Orsova fekvése, tája gyönyörű. A kertekkel övedzett csinos kis mezővárost mintegy ezer oláh lakja, kik ipart, kereskedést űznek, aranyat mosnak, halásznak és a dunai közlekedést akadályozó sziklák szétvetésével foglalkoznak.
A Duna egyik közel szigetén, mely itt eleven zölddel fedett magas sziklafalak közé van zárva, szemközt Ó-Orsovával tűnik fel az uj-orsovai török erősség, vagyis török néven Ada-Kalessi (Szigetvár), mely ágyúival tökéletesen ura lehet a Dunának, s mely különben ronda, elhagyatott állapotban van.
Orsovához közel van a híres Vaskapu, a Duna ezen szűk torkolatú szorosa, hol a sziklák fölött csak csolnakon s a legnagyobb óvatosság mellett lehet járni. Itt a Duna jó darabig a legnagyobb küzdelemmel tör át a sziklák csúcsain, mik csak a víz alacsony állásakor láthatók s a rohanó hullámtorlaszok s örvények harcolása oly képben tűnik fel, mintha földalatti szellemek forralnák az ide szorult víztömeget.
Az Orsova felé menekültek szorult kebleiben is ily hánykódással vívott a különböző érzelmek küzdelme!
Vajon a Vaskapu közelében gondolt-e valaki közülük Széchenyire? ki a magyar új korszak hajnalának rózsakapuját megnyitá, s ki a forradalom által nagyszerű építményét összerombolva látván, ennek romjai közt a pusztulás éjjelében maga is megtört lélekkel roskadt össze, s akin legszomorúbban teljesült a költő jóslata:

"Ah mert omladékidon,
Reszketve fognék szétomolni
Hazám, hazám!"

III.
Dembinszky, Mészáros, Perczel átkelése a török határon. Miként fogadtatnak a török tisztek által? Török huszárok. Veszteglés Turnul-Severinben. A krajovai basa szíves látogatásai s biztatásai.

"Még most elég biztatást adnak, de az
mind füstbe mégyen."

Mikes Kelemen

Dembinszky és Mészáros, a két öreg hű barát, kikhez azonban a magyar forradalmi ütközetek alatt oly hűtlen lett a szerencse, valának az elsők, kik Orsováról a neutrális földre érkezve, aug. 15-én az osztrák-török határt, csekély kíséretükkel, minden habozás nélkül átlépték.
És így Dembinszkynek azon hírlapok- és röpiratokban közlött levele, melyet állítólag Facsetről aug. 16-ról(?) írt Bemhez, s ennek további harcolásra késztető felszólítását visszautasítja, vagy merő koholmány, vagy az adat kitételében van hiba.
Dembinszky és Mészáros mint kereskedők civilben, kocsin ülve, s néhány táborkarukhoz tartozott kísérőjük, részint 4 szekéren, részint lóháton, az utóbbiak mint lócsiszárok, léptek Oláhországba, s hihetőleg úti-levelekkel is el voltak látva.
A török őrsereg tisztjei mindazáltal tudták vagy legalább gyaníták a két menekült tábornok kilétét, s az ajándok vétel ürügye alatt fegyvereiket elszedék tőlük s még aznap a határszélhez közel eső turnul-severini veszteglőbe szállíták őket fegyveres kísérettel.
Perczel, ki, mint tudjuk, a forradalmi harc végnapjaiban Dembinszky- és Mészárossal nem a legjobb barátságban élt, most is hideg szemmel tekinté a két öreg tábornok előtte történt elvonulását s átkelését. Azonban a forradalom ügyének kimenetelére nézve rossz jelt látott ebben, s bár még biztos tudósítást Görgei megadásáról nem vett, ő is tanácsosnak tartá a sátorfát fölszedni s a határon átkelve a kétes török barátság karjaiba vetni magát.
Perczel átvonulása aug. 16-án ment végbe. Kísérői most is azok voltak, kik legelőször léptek vele a neutrális földre, Perczel Miklós, Somsics, Décsy, Halász, Makai, 3 szekérrel s több paripával. A többiek még mindig a neutrális földön maradtak, várva a jó szerencsét, vagy talán Kossuth megérkezését.
Amint a határon átkeltek, a török őrsereg ünnepélyes tisztelgéssel fogadá, s az elébük jött török főtisztek és oláh veszteglőintézeti tisztek ismét barátságos érzelmeikről biztosíták őket, minek viszonzásául Perczel és társai igen szép és drága fegyvereiket a török tisztek és vámosok közt ajándékban kioszták, habár ez igen furcsa szíveskedés volt, miután különben is elvették volna tőlük fegyvereiket.
Kis ideig tartott kölcsönös barátságos társalgás és csibukozás után, török huszárok kíséretében Turnul-Severinbe szállíttattak.
Milyen lehet az a török huszár? kérdi nyájas olvasóm. Furcsa biz az, sem testben, sem ruhában nem olyan az, mint a magyar. Lélekre nézve pedig egy órában nem is lehet a kettőt megemlíteni. Egyenruhájuk: fülig s nyakszirtig lehúzott fesz, azaz, magas veres süveg nagy kék bojttal, mint milyent nálunk a szerviánok viselnek, kék dolmány veres zsinórzattal, kék bugyogó-nadrág veres szegéllyel. Fegyverük: kard, karabély és pisztoly. Szakállt és bajuszt csak főtisztjeik viselhetnek. Minden ezred lovai egyformák, egyszínűek, mint az orosz lovasságnál.
Ezek kísérgették s őrizték a török földre lépett menekülteket. A kibujdosott magyar huszárok különös szemet vághattak s cifra áldást mondhattak reájuk.
Perczel karavánja Turnul-Severinben ismét tisztességesen fogadtatott. Nyílt téren, a szabad ég alatt hely jelöltetett ki számukra, hol egy ideig török katonák őrizete alatt kellend vesztegleniök, s hol egy vászon- és egy falombos sátor alatt tanyáztak.
Az egy nappal előbb érkezett Dembinszky és Mészáros karavánja alig 20 lépésnyi távolságra tőlük, szinte a szabad ég alatt voltkénytelen vesztegleni, anélkül, hogy a két szomszéd tanya egymással közlekedhetett volna. S ezek is előbb oláh, azután török katonák által voltak körülkerítve, illetőleg elzárva. Azonban a Duna partra szabad volt kisétálniuk.
A török százados ezredesétől utasítva, Perczel karavánja számára ízletes estebédet, lovaik részére pedig árpát és szénát rendelt és sátoraik alatt a kétes bizonytalan jövendő borongós képeivel hajták le fejeiket álomra.
17-én Mehemet ezredes, a megyei adminisztrátor s mintegy 10 török főtiszt látogatá meg a két tanyát. Perczel hallván azt, hogy a török kormány a menekülteket az osztrák és orosz kezébe fogja szolgáltatni, eziránti aggodalmát közlé Mehemettel, ki fejével akart jótállani, miként semmi bántalmuk nem leend, s nem fognak kiadatni, mi az aggódókat némileg megnyugtatá.
Ugyanaz nap a krajovai basa, Mehemet, kinek kerületében esik Turnul-Severin is, délután török lovagok kíséretében, kocsin, nagy pompával behajtatott a városba, s egyik segédét Perczelhez küldé azon jelentéssel, miszerint tüstént meg fogja őt és társait látogatni.
E megelőző udvariasság különféle gondolatokat gerjesztett a menekültekben. És a hatalmas basa rövid idő múlva, több katonai és polgári tisztek kíséretében, veszteglési tanyájukon csakugyan megjelent, még pedig nem is lovon, hanem csak gyalog, szolgái szalmaszékeket és jóféle basadohánnyal megtömött csibukokat hozván utána.
A menekültek szokott főmeghajlással üdvözlék a főurat, ki viszont török szokásként jobb kezének ujjaival előbb ajkát, azután homlokát érintvén meg gyöngéden, mely köszöntési mód majdnem úgy jön ki, mint a keresztény ember néma keresztvetése, a szalmaszékeken a menekültekkel egy körben helyet foglalt, s tolmácsaik által társalogni kezdtek.
Senki ne képzelje azt, mintha talán a mostani basák is úgy néznének ki, mint azon időkben, midőn a magyarokkal századokon át harcolt a török. A mostani basák, mindamellett, hogy szellemi műveltség dolgában azóta sem tettek nagy előmenetelt, külsőleg európaibb, azaz, polgárosodottabb alakot öltének magukra.
A délceg, férfias külsejű krajovai basa, ugyancsak oly nagy szakállt és bajuszt viselt, mint a mi menekültjeink; azonban az egykori turbán helyett veres fesz födé fejét, kaftán helyett testhez simuló kék dolmány s bő bugyogó és papucs helyett fehér nyári pantalon és fénymázas topán volt rajta, csak a töröknél nem divatos kesztyű hibázott még barna kezéről, különben a divatos elegáns főurat, főleg a mellén viselt drágaköves érdemjellel, tökéletesen képviselé.
A basa csibukkal kínálta meg a menekülteket, illatos dohányfüst közt beszélgetett velük. Ez a török etiquette egyik fő szabálya. A török örökké füstöl, mintha azt akarná ezzel jelenteni, hogy az élet, jólét, szerencse és dicsőség sem egyéb, mint hamar eltűnő füst. A menekültek előtt még nagyobb jelentősége volt e dohányfüstnek, mi félremagyarázhatlanul azt tanusítá, miként a török szomszéd nem akarja őket kifüstölni honából, sőt inkább mint hitetlen giarukot a muzelman vallás és szokások mennyei tömjénével szeretné őket befüstölni.
A krajovai basa és a menekültek közti társalgás mindkét félre igen érdekes vala. A basa kíváncsian kérdezősködött a magyar forradalmi harc mibenlétéről, s biztosítá őket a leghatalmasabb és győzhetetlen török császár kegyelme- és barátságáról, s megígérte, hogy a veszteglési idő rövidítéséről intézkedni fog, s biztatá őket, hogy innen aztán Konstantinápoly felé, vagy amerre tetszik, utazhatnak.
A menekülteket rendkívüli örömre deríté e szíves biztatás, s már is valamely civilizált ország szabad levegőjén képzelték magukat. S egy órai társalgás után legforróbb hálálkodásaik közt vált meg tőlük a nagyígéretű basa.

IV.
Kossuth és kíséretének átkelése a török határon. Az oláh adminisztrátor különös sympathiája. A krajovai basa csellemes huzavonája s önkénykedése. Mészáros tarka paripája. Az első karaván elszállítása. Török igazságszolgáltatás.

"És mikor Jerikóból kimennének, követé őket
nagy sokaság." Szentírás
"Micsoda nyájasságért kívánhatja hát valaki a
török barátságot, hanem csak éppen valami
haszonért?"

Mikes Kelemen

Augusztus 28-án élénk mozgalom vala észrevehető a neutrális földön és Severinben veszteglett menekültek közt.
Kossuth Lajos érkezett közéjük!
Bármennyire ügyekezett is ösmeretlenül átlépni a határon, bár mily mélyen húzta is be magát kocsijába, erről és kíséretéről ráismertek a neutrális földön tanyázott magyarok, s noha Kossuth tolmácsa, Szőllősi, ki vele utazott, mindent elkövete a végből, hogy a leginkább reávárakozott karaván utána ne rohanjon, s ezáltal feltűnővé ne tegye: mind hiába! lehetlen volt őket feltartóztatni; amint átkelt a határon, mintegy 30 szekéren követték őt a menekültek, kik a jobb és dicsőbb napokban is mindig az ő nyomain szerettek járni.
És mielőtt Kossuth menekülését egy külön cikkben részletesen megismertetném, a legérdemesebb menekültről most még csak annyit mondok, miszerint ő és követőinek egy része, ahelyett, hogy mint Perczel, Dembinszky és Mészáros, szabad ég alatt ütöttek volna tanyát, a severini veszteglő-intézet zárt épületébe léptek, nem is gyanítván azt, hogy a szabad ég alatt veszteglőknek sokkal jobb és biztosabb lételök van.
Perczel és Dembinszky kis tábora tehát még ekkor semmi érintkezésbe nem jött Kossuth- és követőivel. Mindamellett a vesztegház szolgáitól megtudák, hogy Kossuth kiléte nem éppen ismeretlen előttük, s hogy miután a vesztegház szabályai szerint a veszteglők pénzét darabonként meg szokták mosni ecetben, Kossuthnak, a szolga állítása szerint, ekkor néhány száz darab arany s ezüst pénze volt. Arról is értesültek, miszerint már Lugos is fel van adva s a forradalmi hadsereg maradványa Facset és Karánsebes felé Erdélybe vonult.
Ugyanez nap estéjén az oláh adminisztrátor Wladoján is meglátogatá Perczel sátorait, ki a veszteglőintézetből Kossuthtól jövén, ennek előadása nyomán azon nagyfontosságú hírt közlé velük, hogy Görgei 30 ezer emberével, a Leichtenbergi herceg részére, az oroszhoz ment át.
Képzelhetni, mily meglepő hatással volt ezen elferdített hír a menekültekre, s mily különös érzelmet költött fel bennük, annyival is inkább, mert az oláh adminisztrátor tüstént nyájasabb, barátságosabb lett irántuk, sátraik elszáradt gallyait friss zöld lombokkal ujíttatá meg, azt hivén a jámbor, hogy most már a magyar menekültek is vele együtt a hatalmas protector, a cár jobbágyai, s már is úgy tekinté őket, mint polgártársait.
Perczel és kísérete estelizés után már éppen lefeküdni készült, midőn egy török tiszt meggörbedve sátorukhoz közeledik, s nagyfontosságú titkolódzással jelenti, hogy a krajovai basa még ma szólani kíván velük.
A veszteglők tüstént felugrottak fekhelyeikből s a basa csakhamar megjelent előttük, tolmácsa által tudtokra adván, miképpen holnap reggel 40 lovas katona kíséretében, mint kereskedőket Viddinbe fogja őket és Dembinszky kis hadát kisértetni, s onnan egyenesen Konstantinápolyba mehetnek.
E rendelet a bukuresti basától érkezett, hanem a furfangos krajovai basa úgy adá azt elő, mintha ez egyenesen az ő kedvezéséből eredne, csakhogy haszonleső terve szerint a menekültektől valamit kicsikarhasson.
Perczel örülve annak, hogy a roppant hőség miatt (mely akkor 36 fokon állt) oly alkalmatlan sátorozástól megszabadulhat, nagyon köszönte a basa szívességét. Ez azonban nem elégedék meg a puszta szóval, hanem szíves barátságáért (?) Perczeltől egy szép paripát kért ajándékba, mit ily körülmények közt a felszólított menekült természetesen nem tagadhatott meg tőle, hacsak nem akarta volna őt felingerelni maga és társai ellen.
S még ez korántsem elég. Másnap reggel, midőn már Perczelék útra készülve rakodnának fel, Izmael Mehemet basa Mészáros és Dembinszky tanyáját is meglátogatá, s mintha ezek számára is ő eszközlötte volna ki a veszteglési idő megrövidítését s tovább vonulhatásukat, bámulandó szerénységgel arra szólítá fel Mészárost; barátság jeléül s örök emlékezet okáért ajándékozná neki két vonólovát és kocsiját.
Az öreg tábornok mindamellett, hogy szerette volna a basát lekötelezni, nem szívesen vált meg utazó eszközeitől, s miután minden szabadkozása hasztalan volt, ígéretet tőn, hogy a két lovat s kocsit Viddinig nem nélkülözhetvén, onnan visszaküldendi neki. Az önző basa azonban minden halogatás nélkül kívánt volna a két ló és kocsi birtokába jutni s azért mind Mészáros mind Perczel karavánjának elutazását késlelteté.
Végre abban állapodtak meg, miszerint a basa egy tisztet fog velük küldeni, ki Viddinből a lovakat és kocsit visszahozandja, mi meg is történt és csak így szabadulhattak a menekültek sorsa iránt valóban szíves részvéttel viseltetett basától.
Volt az öreg Mészárosnak egy derék paripája, mely őt az utolsó csatákban mint vezért hordozá hátán s melyet a török földre is magával vitt. A menekültek lovai közül csupán ez egy volt a szerencsés, melyre a török főuraknak nem fájt a foguk, sőt ha erőltetve tukmálandá rájuk, még sem vették volna el tőle. S valóban később túl is akart rajta adni a tábornok, de a magyar lovakat szívesen vásárló muzelman rá sem nézett arra.
Hja, mert Mészáros paripája tarka volt s ily színű ló ingyen sem kell a töröknek. És így azon magyar közmondás, hogy a tarka ló nem fizet vámot, a kedélyes öreg úr lován csakugyan teljesült.
Tehát aug. 16-án csak 3 napi veszteglés után, mi nagy kegyelem, mert mások 10-14 napig is kénytelenek a vesztegházban időzni, Perczel, Dembinszky és Mészáros egyesült karavánjai, több szekérrel és hátas-lóval elindultak Turnul-Severinből Viddin felé.
Negyven török huszár kísérte őket, mi akármint magyarázzuk is a dolgot, azt jelenté, hogy menekültjeinket a török saját foglyaivá tette, különben kíséretül egy pár huszár is elég lett volna melléjük, s országán át akármerre szabadon bocsátandá őket.
Ezen, csak hosszú pórázra eresztett rabság súlyát aggodalom és borongós sejtelmek közt érezék a menekültek, s a nevezett 3 tábornok, kik dicsőségük napjaiban gyűlölködtek, viszálykodtak egymással, (értem Perczel kikelését Mészáros fővezérsége ellen, s Dembinszky befolyását Perczelnek parancsnokságától történt megfosztására) most egyforma kétes helyzetük, lefegyverzett, hontalan állapotuk érzetében bizonyára hajlandók voltak a múltakért egymásnak szívből megbocsátani.
A menekültek ezen, legelsőben Viddin felé szállított karavánja, elindulása napján Ragováig ért; innen másnap 20-án Kusmirig haladt, hol egy bojárnál voltak szállva, ki őket szívesen fogadá.
Mindig távolabb az elesett hazától, mely most ahelyett, hogy visszavonzaná bájerejével, mint egy milliók számára megásott temető, a leggyötrőbb, legiszonyúbb rémképekkel űzte őket előbbre, beljebb, beljebb az idegen föld rejtekébe, hol az élet és szabadság édene helyett szinte csak siralomház vár reájok.
Ne irigyelje senki a menekültek sorsát. Ha mindjárt a legszebb reménysugár deríti is föl a hontalan bujdosó sötét pályáját, idegenek közti bizonytalan helyzetében nem egyéb ő mint élő halott, egy édes hazának mostoha kézre jutott nyomorult árvája, kit Isten és ember elhagyott.
Ha a magyar menekültek nagyobb része valamely műveltebb, szabadabb európai tartományba léphetett volna át, sorsukat könnyebben tűrhetendék. Ámde a török birodalom védszárnyai alatt keresni oltalmat, hol a vad barbárság és a rabszolgaság karöltve csúszik a föld porában, hol az alkotmányos lét és polgárosodásnak életadó levegője hiányzik, valóban szörnyű állapot, s legföljebb is a kétségbeesés vihet ily lépésre.
Képzelheti az olvasó a basa és török tisztek barátságos magaviseletén kívül, mily benyomást tehetett a menekültekre már csak a következő eset is, mint a török igazságszolgáltatásnak egy élő példája.
Midőn ugyanis az oláhországi Dunavölgyben, Ragova és Kusmir közt utaznának, véletlenül egy oláh papra, pópára bukkantak, ki amint meglátá a vele szemközt jövő karavánt s a kisérő török katonaságot, hirtelen leszállt lováról, s a közeledő tengeri közé futott. Ez méltán gyanút támasztván a török katonákban, uccu neki! üldözőbe veszik a pápát, s csakhamar nyakon csípik. Rövid faggatás után a bűnét palástolni nem tudott oláh szent atya kivallá, miként a nála talált 150 forintot és ruhaneműeket lopta. Nem kellett több a török huszárkapitánynak! Ő tüstént hozzá látott az executióhoz. Egy, karnyi vastagságú dorongot vágatot le a fáról, a pópát két emberével felfogatta, s ő maga saját főtiszti kezeivel úgy eldöngette a sz. atyát, hogy ez egészen összeroncsolva s aléltan köttetett fel lovára, s így a legközelebbi állomásig hurcoltatott. A százados, mintha ez másképp nem is történhetett volna, az executio után ismét egész nyugalommal vette kezébe a verés miatt kis időre abba hagyott csibukot, s nagy füstöket eregetve fumigálta a művelt országok emberiebb törvényeit s igazságszolgáltatását.
És ily humánus főtisztek őrizete alatt kellett a magyar tábornokok, s egyéb rendű menekülteknek meghúzni magukat.
Augusztus 21-én érkeztek Kalafatba, mely mezőváros a Duna bal partján éppen úgy fekszik Viddin átellenében, mint Pest, Buda irányában a Margitsziget tájékán, minthogy Viddin és Kalafat közt szinte van egy magasabb emelkedésű sziget a Dunán.
Mielőtt azonban a menekültek első karavánjának Viddinbe történt megérkezését s a basa általi fogadtatását megírnám, az egymás utáni rend és következetesség tekintetéből általunk a severini vesztegházban hagyott Kossuth Lajos menekülésének igen érdekes részleteit kell egy önálló cikkbe foglalnom.

V.
Kossuth a forradalom utolsó napjaiban. Görgeiveli viszálykodása. Az oroszokkali alkudozása. Lemondása a kormányzói hivatalról. Nejétőli elválása. Titkos elutazása Aradról.

"Mint zúgó szél a szirtnek homlokán
Küzd a bátor sorsának ellenébe,
De lankadozva dől el
Lábainál a hatalmasabbnak,
Bár lelkében láng van s erő,
Ah, a halandó test roskadoz!"

Kölcsey

A magyar forradalom legnagyobb szerencsétlensége: a polgári és katonai vezérek egymás közti s egymás ellenébeni meghasonlás, örökös viszálykodás vala. Pedig mint a szentírás mondja, "minden ország, mely magában meghasonlik, elpusztul."
Különösen a Kossuth és Görgei közt a múlt év tavaszán mérges növényként kisarjadzott egyenetlenség és hosszas viszálykodás volt leginkább azon egy hüvelyben meg nem fért kettős kard, mely a forradalom sorsának gordiusi csomóját csakhamar, úgyszólván, egycsapással ketté vágta.
Mik és kik okozák ezen, a magyar ügy bukását végtelenül siettetett viszálykodást, azt most még a kellő adatok, kölcsönös felvilágosítások és a titkos rugók ismeretének hiánya miatt feszegetni, igazságtalan dolognak tartanám. Most még egyelőre csak annyit mondhatunk, miszerint e két polgári és katonai vezér különböző természete-, elvei-, tettei, s irányánál fogva gátkövül volt egymásnak a legnagyobb összhangzást igénylett közremunkálásában. S miután egyik a másikat veszélyesnek tartotta mind az ügyre, mind önmagára nézve, mindkettő egymás erőtlenítése-, s buktatására tört anélkül, hogy roppant népszerűségük miatt egyik a másikat nyíltan megsemmisíteni akarta, vagy merte volna. Vajha ezen egyenetlenség miatt ne kellene most vagy jövőben Mikes Kelemennel így sóhajtanunk: "Két embert a mértékben tettek, az egyike felment a másika le, és mi a földön maradtunk!"
Azonban, habár Kossuth Görgeit, vagy ez amazt ideje korán leszorítandá is a vezéri pályáról, ki tudja mint ütött volna ki a dolog a forradalom ügyére nézve, nem éppen úgy-e mint most, vagy talán még rosszabbul? Elég az hozzá, Kossuth viddini levelében több okot és tényt hoz fel annak bebizonyítására, miszerint Görgei árulta el és buktatá meg a magyar ügyet. Ennek ellenében Görgei mellett egy-két alatta szolgált katonai egyén szinte több okot és tényt hozza fel arra nézve, miszerint ő nem áruló; még ő maga eddigelé egy szóval sem igazolá magát a nyilvánosság fórumán; pedig e jogát senki nem vitathatja el tőle, s talán nyugodtabb időben teendi is azt, mi természetesen mindkét oldalról meg fogja a dolgot világosítani.
Míg tehát a másik félt ki nem hallgattuk, ne legyünk az ítélethozásban igazságtalanok, hanem inkább nyugodjunk meg addig a Kölcseynek fenn idézett s a bölcs Berzsenyinek ezen figyelemre méltó szavaiban:

"..................Ezer nemes
Vállvetve törtet s gátokat ront,
Ah de acélhegyek állnak ellent."

A honárulás roppant vádját határozottan kimondani Görgei fejére, már csak azért is igen kényes dolog, mert még m. évi július végén maga Kossuth is hű hazafinak tartá őt, július 23-án költ s Szegedről hozzá intézett levelében nyíltan bevallván ezt előtte a következő kifejezéssel: "Tudom, hogy senki, én sem szeretem jobban, tisztábban a hazát mint te." S így nem írhatott volna Kossuth, ha már akkor árulónak tartaná őt.
Ami az oroszokkali alkudozást illeti, erre nézve tény az, miszerint Görgei az oroszoknak m. évi július közepén Rimaszombaton történt azon ajánlatát, miszerint kölcsönös alkudozás és felvilágosítás végett 48 órai fegyverszünetet tartsanak, nem fogadá el, s az orosz értekezőket a magyar kormányhoz utasítván, seregének előrenyomulását vitézül ellenálló harcolás közt folytatá. S ugyancsak július végén Görgei nyíltan tudatá a magyar kormánnyal, miszerint herceg Paskievics orosz fővezér részéről értekezők küldettek hozzá azon kijelentett szándékkal, miképp cárja nevében a háborúnak véget vetni s békét kötni kívánna. Mely értesítés következtében, Kossuth mint kormányzó, Szemere Bertalan miniszterelnököt, és Batthyány Kázmér külügyért bízta meg a megindított egyezkedésbe ereszkedni, kik a kormányzó s az összes minisztérium által aláírt megbízó leveleikkel Szegedről július 29-én el is utaztak Görgei táborába. Ezen megbízó levél egész általánosságban volt szerkesztve, s csak mintegy irányadóul szolgált a leendő egyezkedés alapjára nézve. Később augusztus elején a vesztett szőregi csata után. Kossuth a még mindig Görgei táborában időzött Szemeréhez levelet írt, melyben az orosszali egyezkedés föltételeit részletesen is kijelölte; különösen megbízta őt, miszerint Batthyánnyal együtt nyilatkoztassák ki az orosznak, hogy a magyar kormány akár a Leichtenbergi, akár Constantin herceget hajlandó Magyarország királyává elválasztani oly föltétel mellett, ha az elválasztandó az 1848-diki törvények alapján Magyarország alkotmányos szabadságát s nemzetiségét esküvel is kész biztosítani. Ha pedig herceg Paskievics ily föltétel elfogadására nem volna hajlandó, szólíttassék föl, hogy legalább mint közbenjáró cárja nevében becsületes békekötést eszközöljön az austriai dynastiával Magyarországra nézve. És ha ezt sem vállalná el, a kiküldött miniszterek ki fogják nyilatkoztatni, miként a magyar nemzet a desperatio harcát vívandja ügye igazságos érzetében, mihez képest minden csepp vérért, mely ezután a harcmezőn elfoly, Európa s a história előtt Paskievics lesz a felelős. (Később azonban erre nézve mégis Görgei tétetett felelőssé.) És ha Isten, fejezé be a levelet, a desperatio harcában sem áldaná meg a magyar fegyvert, még utolsó vonaglásában is kész lesz ez inkább az orosz cárnak meghódolni, mint az austriai dynastiának.
Azonban ezen alkudozásnak semmi sikere nem volt. Paskievics mint Kossuth viddini levelében írja, még csak kihallgatásban sem részesíté a polgári kormányt. Igen, mert az öreg Dembinszky egymás után vesztette a csatákat, s ha csak egyet is nyer az utolsó napokban, az orosz fővezér bizonyára beereszkedik az alkudozásba. Hogy tehát az alkudozásból mi sem lett, annak oka nem Görgei, hanem a kormánynak nem engedelmeskedett és folyton veretett Dembinszky.
Szegedet a magyar hadsereggel együtt augusztus 1-én hagyá el a kormány és országgyűlés, egy része N.-Várad, más része Arad felé vévén útját. Kossuth már aug. 4-én az aradi várban szállásolt, mely honvédek által őriztetett, s melybe csak bebocsátási levéllel lehetett a kormányzó közelébe jutni.
Amint Görgei Dembinszkyvel egyesülendő, aug. 9-én Aradra érkezett, s másnap éjjelre a temesvári vesztett csata hírét meghallák, 11-én, mint ezt Horváth Mihály és Vukovics Sebő volt miniszterek a Kölner Zeitungban megjelent önigazolási cikkeikben körülményesen leírják, reggeli órákban az aradi várban Kossuth kormányzónál miniszteri gyűlés tartatott. Duscheket kivéve, ki Lugoson volt és Csányit, ki már előbb beszélt Kossuthtal, a miniszterek mind jelen valának. A kormányzó Guyon tábornok levelét közlé a temesvári ütközet kimenetéről; ezután előadá, miképp az ily szerencsétlen ütközet után lehetlen volna a kormányzást jelen alakjában s állandó helyen tovább folytatni; hogy továbbá az oroszokkali alkudozás folytatása s bevégzésérei hatalmat Görgei tábornokra kellene átruházni, minthogy ő egy, még le nem győzött hadsereg élén állván, képes tiszteletparancsoló állásban alkudozni az ellenséggel, vagy a körülményekhez képest valami máshoz fogni. Bemnek Temesvárnáli megsebesülése következtében más hadvezérről szó sem lehetvén. Hozzá tevé még azt is, hogy Görgeinek e részbeni fölhatalmazása után a kormánynak nem lenne egyéb teendője, mint egészen feloszlani. A tanácskozást az indítvány közakarattali elfogadása követte. A fölhatalmazási okirat Szemere és Horváth által azonnal fogalmaztatott is. A fölhatalmazás tüstént elküldetett Görgeinek. A kormány valóban feloszlott. Kossuth búcsút vőn a miniszterektől, s ezek ismét egymástól, jövőrei összejövetel vagy hatáskör fenntartása nélkül, s ez okból a hivatalnokok is elbocsáttattak.
Ebből világosan kitetszik azon hír alaptalansága, mintha Görgei Kossuthot kényszerítette volna a főhatalomróli lemondásra, s ennek reá leendő átruházására. E fölhatalmazás- és lemondásnak azonban nem volt diplomatikus alapja és törvényes formája, mert az országgyűlés beleegyezése nélkül történt; miért is Görgeit, mint nem a nemzet közakaratából kinevezett dictatort további lépései-, tetteire nézve felelőssé egyáltalában nem tehette.
Úgy volt már ekkor a kormány, mint a vízben fuldokló ember, ki kétségbeesve vergődik a fölé tornyosult hullámok között, s még a szalmaszálba is kész volna bele kapaszkodni, csakhogy magát s vele együtt alámerült gyermekeit is kiszabadíthassa az örvényből.
A miniszteri tanácsnak fönt említett határozata után Kossuth annyira tartott Görgei dictatori hatalmától, miszerint közelében még csak személyes bátorságát sem látá biztosítva. Minél fogva föltette magában még aznap titkon elhagyni Aradot.
Kossuth a felhatalmazási oklevél kiadása után a nemzethez intézett lemondási okiratot, mely mindenki előtt ismeretes, csakhamar elkészíté; de Görgei sürgető segéde csak akkor kapta azt kezébe, midőn már Kossuth elutazott.
E lemondási okirat elején, mint tudva van, azt nyilvánítá a kormányzó: "miként a szerencsétlen harcok után, melyekkel Isten a legközelebbi napokban meglátogatta e nemzetet, nincs többé remény, hogy az egyesült osztrák és orosz nagy hatalmasságok ellen az önvédelem harcát siker reményével folytathassuk." Hogyan lehetett hát ezen nyilatkozat után Görgeitől azt kívánni, hogy az önvédelem siker reménye nélküli harcát folytassa, s mivel ezt nem tevé, honárulással bélyegezni őt. Megérdemli, hogy a tárgyról gondolkozzék az ember, s úgy törjön aztán pálcát a sokaság által már is halálra kárhoztatott hős felett.
A 11-dik augusztus iszonyú nap volt Kossuthra nézve. Már ezelőtt sok baj- és csapással kellett küzdenie életében, de ennyi vészterhelt felhő, mint most, még soha nem tornyosult feje fölé, s oly különféle fájdalmas s leverő érzet egyszerre még soha nem dúlt keblében.
Tudni s érezni azt, hogy Dembinszky és Bem alatt az annyi áldozattal kiállított legnagyobb magyar hadsereg úgyszólván egészen megsemmisíttetett, s Görgei legvitézebb hadserege is felére van leolvadva, s egészen elcsigázottan áll, tudni s érezni azt, hogy a majdnem másfél évig vitt főhatalmat annak kell átadni, ki iránt bizalmát már hónapok előtt elveszté, tudni s érezni azt, hogy ily körülmények közt a hazát többé megmenteni nem képes, valóban kétségbeejtő lehetett rá nézve.
A független- s önállónak kikiáltott magyar haza támoszlopa, a fölébe nehezkedett óriási súly miatt összeroskadva látá magát; míg lábai előtt rá nézve annyira boldogító családi életének széttépett kötelékei hevertek.

"Bujt az üldözött....
.....................................
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában.

Bércre hág, s völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger fölötte."

Mert tudnunk kell, hogy midőn még július elején a kormány Pestről Szegedre távozott, Kossuth és neje három gyermekét, két fiát s egy leányát nem vitte magával, hanem Veszprém-megyébe egy, a Bakony tövében eső faluba küldték őket, bizonyos Márton nevű rokonukhoz, ki azt igéré, miként úgy elrejtendi őket, hogy senki nem fog rájuk akadni, s e mellett atyailag fog róluk gondoskodni.
A szülék azon okból nem vitték magukkal gyermekeiket, s azért küldék ezeket oly helyre, melyet rövid időn a császáriak fognak megszállani, mert itt kivált elrejtve, nagyobb biztosságban hitték őket, mint a csata dúlásainak kitett alföldön. Győzelem esetére rövid időn leendő viszontlátásukat remélték, bukás esetére pedig föltették a császáriakról, miként a tehetlen ártatlan gyermekeket apjuk miatt nem üldözendik. S ez utóbbi hitükben nem is csalatkoztak, mert bár Kossuth gyermekeit, kiknek titkos rejthelyét az egész Bakonyvidék tudá, aug. 25-én a császáriak letartóztaták s katonai felügyelés alá helyezék, de már ez év elején haza bocsáták őket nagyanyjukhoz, Kossuth Lajosnak fogságából előbb kiszabadult édes anyjához, kinek gondviselése s Láng ev. lelkész gyámsága alatt jelenleg Pesten neveltetnek.
De midőn Kossuth az aradi várat elhagyni készült, még ekkor távollévő gyermekeinek jövő sorsát nem is gyanítá, mi atyai szívét a legnagyobb kínokkal marcangolá. Neje, Meszlényi Terézia, éppen a gyermekek bizonytalan sorsa miatt nem kísérheté őt bujdosásában, s anyai kötelessége érzetétől áthatva elhatározá, hőn szeretett férjétől Aradon megválni s gyermekeit mielőbb fölkeresni.
Augusztus 11-én délutáni 4 óra tájban a volt kormányzó néhány környezője tanúi valának a legérzékenyebb búcsúzási jelenetnek.
Kossuth, ki e pillanatban a hon sorsa és jövője miatt egészen le volt veretve, mindamellett nyugodt önérzetében ily szavakkal vett búcsút egyik legmeghittebb emberétől: "Én mint ember és polgár minden lehetőt elkövettem a haza megmentésére, és lelkiismeretem nem vádol a miatt, hogy kötelességem teljesítését legkevésbé is elmulasztottam volna."
Ezután gyöngéden szeretett nejétől a legmélyebb megindulással és égő könnyek közt búcsúzott el; s hű segéde Asboth alezredessel két lovas fogatú kocsijára ülvén, sietve hagyá el a helyet, hol szerencsecsillaga leáldozott.
Megtört szívű neje, ki férjét talán örökre elveszettnek hivé, e szomorú jelenet után félóra múlva hagyá el az aradi várat.

VI.
Kossuth Lugoson, Tergován, Orsován. Menekülésének okai és célja. Az ő nevére koholt búcsúszózat Orsováról. Kossuth incognitója, elváltoztatott alakja, s útlevele. Törökök általi fogadtatása, veszteglése. Kossuth miatt a török és orosz közt harcra, valóságos verekedésre kerül a dolog. Viddinbe szállíttatása. Több álhír megcáfolása.

"Szerencsések volnánk mi bujdosók,
ha másoknak például volnánk, de nem
leszünk, mások is úgy cselekesznek;
megtanulják, de el nem kerülik."

Mikes Kelemen

Kossuth Aradról egyenesen Lugosra ment. Az út - mint ő viddini levelében írja - szökevényektől zsibongott, kik közül ő személyesen kért és kényszerített arra, hogy térjenek vissza zászlóik alá. A Lugoson összeszedkőzött haderőt annyira demoralizáltnak és gyöngének találta, miként ezek harcbani haszonvehetlenségéről azonnal meggyőződék, s az erdélyi vesztett csaták híréről is értesülvén, reménye még inkább lehangoltatott.
Augusztus 14-én már a Karansebes és Mehádia közt eső Tergován volt, honnét Bemnek azon felszólítására, miszerint vállalná el ismét a kormányzói hivatalt, s jönne a hadsereghez, azt felelé, hogy személyes bátorságával mit sem gondol, mert hazája szép építményét, mint az európai szabadság szentségét összeomolva látja, (noha még ekkor Görgeinek múlt napon történt fegyverlerakásáról mit sem tudott); és csak oly föltétel alatt vállalná el ismét előbbi állását, ha a nemzet és Görgei hadserege kívánná ezt. Egyébiránt kijelenté, hogy a fennmaradt magyar hadsereg nép elleni terrorismusát, pusztítását, rablását rosszalja, s lelkiismeretlen dolognak tartja, s jelenlétével soha nem nyújtana ahhoz segédkezet, és mintegy utolsó fellobbanásával a remény szikrájának, felszólítja Bemet, küldene Komáromba s Péterváradra futárokat, hogy tartsák magukat, s végül figyelmezteti őt, hogy a Siberiába szállítástól félő lengyel légiót, melynek egy-két vezére már akkor vele volt Tergován, a Törökországgal Orsován át levő közlekedés födözetére hagyja meg.
Innen Kossuth Orsovára ment, saját szavai szerint oly célból, hogy az Oláhországbai átmehetést biztosítsa azok számára, kik számkivetés által akarnak a rabság elől menekülni.
S valóban a magyarok, lengyelek és olaszok Törökországba történt menekülését szép számú fegyveres erőnek kellett födöznie, különben az ellenséges érzelmű végvidéki oláhok s a Duna túlpartján ólálkodott szerviánok megakadályoztatták volna őket céljukban.
Kossuth kétség kívül csak akkor lépte át a határt, midőn már Görgei megadásáról értesült. Menekülése okát viddini levelében következő szavakkal adja elő: "Nekem nem lehetett mást választanom, mint a halál nyugalmát, vagy a hontalanság borzasztó kínjait. Az elsőre egy szerencsétlen, örömtelen élet gyűlölete ösztönzött; az utóbbinál a hazafi, keresztény és családatya kötelessége parancsolá meggondolnom, miszerint a szerencsétlenség e tetőpontján is igyekeznünk kell a hazának legalább diplomatiai úton használni, hogy az élet némi elemei a jövő idők számára fennmaradhassanak. E közbenjárásra Angolország az egyetlen működhetési tér. Ez okból választám tehát a menekülést és léptem át a török határt, oly szándékkal, hogy onnan azonnal Londonba induljak."
Kossuthnak ezen átlépése, mint már följebb érintve volt, augusztus 19-én történt meg, s amint őt a leáldozott vezércsillagot hazájából kiköltözni megpillanták, a menekülni akarók kisebb nagyobb bujdosó csillagonként seregestől tódultak utána.
Augusztus vége felé mind e mellett ily alaptalan híreket közlének az osztrák lapok: "Zemlini tudósítás szerint, Kossuth és Bem Ujorsovára menekült, hol a basa oltalmába adták magukat." Majd ismét: "Szőllősi, Kossuth volt tolmácsa, a két Perczel, Makay alispán, Vukovics, Meszlényi, s kívülük még 72 egyén, mind álnév alatt, aug. 16-án és 18-án Turnul-Severinbe érkeztek."
Mikből az tetszik ki, hogy a jámbor végvidékiek, kik közt az átvonulás történt, a menekültek személyeit nem ismerék, s a határoni átlépésük napjait bizonyosan nem tudták.
A menekültek távozása után nem sokára egy, tömérdek ember által leírt búcsúzó keringett a magyar hazában, melyet állítólag Kossuth írt volna a nemzethez Orsován, s melyben a többi közt ily biztatás is foglaltatik: "Reád hazám, 15 ellenséges nemzet borítá a sírhantot; de ezt leemelni rólad megjövök én a 16-ik szabad nemzet százezreinek kíséretében! Légy hű addig, mint valál mindenkor, és tartsd magadat a szentírás szavaihoz: imádkozzál halotti miatyánkot, énekelj halotti zsoltárt! És csak akkor hangoztasd nemzeti dalodat, midőn majd meghallod határaidon dörögni Albion hatalmas ágyúit."
Ezen búcsúszózatot soha nem írta Kossuth, mert az egész nem egyéb, mint az ő sajátos styljével ellenkező üres dagályú költői ábránd, s mert Kossuth még Orsován legkevésbé bízott Albion pártoló ágyúiban, s mert e szózatban az is mondatik, hogy ő magával viszi a magyar koronát, holott a török vesztegházban, hol mindenét kikutaták s megfüstölék, híre sem volt a magyar szent koronának.
Az való, miképp Kossuth, mint a menekültek nagyobb része, ismeretlenül, incognito akart Törökországon át Angliába utazni, mire nézve kellő bizonyságul szolgál az, hogy külsejét, főképp arcát egészen elváltoztatá, midőn a török határt átlépte, úgy hogy ez alakban még azok sem ismertek rá, kik azelőtt már számtalanszor látták őt.
Különösen: szép nagy szakálla egészen le volt beretválva, bajsza rövidre nyírva, haja, melyet azelőtt koponyája előrészének kopaszsága miatt hátulról szokott előresimítani, most egészen hátra volt fésülve, mi a koponya kopaszságát kitünteté, s mik általán véve ismerhetlen idegen arcot kölcsönzének neki. Eleinte még Viddinben is így jelent meg, de később, midőn már nem volt többé reménye Angolhonba utazhatni, haját ismét úgy viselte mint azelőtt, de szakállát nem növeszté meg. Öltözete fekete bársony atilla, olykor sapka, olykor Kossuth kalap volt, s utóbb néha törökös feszt is viselt fején.
Némelyek azt állítják, hogy Kossuth külföldről kapott, s idegen névre írt útlevéllel vala ellátva, mi igen valószínű. Annyi bizonyos, miként már akkor is biztosítá magát egy, a magyar hadseregben szolgált angol tiszt nevére írott útlevéllel, midőn 1848. végén Windischgrätz Budapest felé közeledett.
S noha Kossuth incognito akart utazni, s e titkát menekült társai közül senki nem árulá el; de amint már fölebb is láttuk, a turnul-severini veszteglő intézet tisztjei már tudták, vagy legalább gyaníták kilétét, s mint maga Kossuth viddini levelében írja: "a törökök barátságos szóárral fogadták," mi hihetőleg a bukaresti basa, Omér előleges utasításából történt.
Átalán véve a bukaresti basa, mint kiről az a hit, hogy a muszkának nem barátja, nem lekötelezettje, jó indulatot tanusíta a menekültek iránt, kik leginkább neki köszönheték azon kedvezést, miszerint a veszteglő intézetben sokkal rövidebb ideig kellett tartózkodniuk, mint másoknak. S bár ő talán Angliába is szabadon bocsátotta volna a menekülteket; azonban felsőbb utasítás hiányában egyebet nem tehetett értük, hanem hogy hosszas halogatás nélkül a birodalom belső részébe, illetőleg Oláhországból Bulgáriába szállíttassanak át, török védsereg őrizete mellett.
Ebből látható, mennyire nem volt igaz a lapok azon hírterjesztése, mintha a menekültek előleges összebeszélés következtében mentek volna Orsováról Viddinbe, és mintha Galacznál egy általuk előre oda rendelt gőzös várt volna rájuk, melyen Konstantinápolyba akartak utazni, mit azonban Omér basa nem engedett meg.
Ki hinné? Turnul-Severinben Kossuth miatt a török és muszka közt egész harc, valóságos verekedés történt.
Amint ugyanis Kossuth és társai megtudák, hogy a szabad ég alatti veszteglés sokkal kényelmesebb s a menekültekre nézve biztosabb is, miután ott csupán török őrizet alatt vannak, míg bent a zárt intézetben oroszok és oláhok ügyeltek fel rájuk: elhatározák ez utóbbi helyet és felügyelést a szabadabb-, és biztosabbal fölcserélni. Azonban a muszka felügyelő nem akará Kossuthot és társait az intézetből elbocsátani, mit megtudván a török őrsereg alezredese, saját főrangú kezeivel úgy megbotozta a muszka felügyelőt, hogy jobban sem kell, és Kossuthot meg társait zárt fogházukból kiszabadítá, anélkül, hogy ezen törökös interventio a magyar menekültek ügyében európai háborúra szolgáltatott volna alkalmat.
Kossuth és a vele együtt veszteglett magyarok aug. 20-án indíttattak el innen Viddin felé, s mint levelében ő maga kifejezi: "Oláhországon át Viddinbe török védsereg őrizete mellett kísértek." Kossuth megajándékozván a török és oláh tiszteket, ismét a maga saját kocsiján utazott Asboth és Szőllősivel, s a többi menekültek, mintegy 30 szekérrel és számos paripával, nagyobbszerű karavánt képezve vonultak utánuk egész Kalafatig.
Nem sokára ezen expeditio után némely bécsi és pesti lapok hitelt érdemlő tudósításai, mint bizonyosat hírlelék, hogy Kossuthot és menekült társait a kalelli basa Ujorsova alatt, valamint később a belgrádi is jól fogadta, és Kalellből egy török nemzeti zászlóval díszített bárkán negyvenen folytatták útjukat lefelé a Dunán.
Azonban egy pár percre hagyjuk el Kossuth karavánját, és keressük fel az egy nappal ezelőtt elszállítottat, melyet immár egész Kalafatig kísértünk el útjában, s mely azalatt, míg eltérénk tőlük, talán már be is szállásoltatott Viddinben, s különös dolgok szem- és fültanúja vala itt.
Ám tekintsük. Mindjárt készen leszünk vele, s tüstént visszatérünk Kossuth karavánjához.

VII.
Perczel, Dembinszky, Mészáros és kíséretük megérkezése Viddinbe. A basa általi udvarias fogadtatásuk. A viddini basa. Elszállásolás. Kossuth utazása Oláhországon át. Oláhország és népe.

A világ egy nagy vendégfogadó.
Mikes Kelemen
Ledőlt országok hamvain
Egy szép hon támad fel.

Kölcsey

Perczel, Dembinszky és Mészáros karavánja, mintegy 23 egyén, augusztus 21-én délben Kalafát mezővárosba érkezvén, az ezzel szemközt a Duna túlsó partján álló Viddin 25 nyúlánk mecsetével, erősített várával és számtalan vitorlás bárkáival meglepő benyomást tett rájuk nézve.
Kalafatnál nyílnak meg Bulgária végtelen rónái, melyeknek jobbról csak a Vradamnicza hegyek és a messze távolban a fekete tenger felé a Balkán magas bércei vetnek határt. Az orosz hadjárat által elnéptelenítve, még úgyszólván félig hamu és romok alá temetve fekszik ezen termékeny tartomány. E föld csak ritka helyen van művelve, noha a legnagyobb bőséggel fizet. Gyönyörű kilátás esik innen a hegyoldalakon elterjedő Lom-Palankára, mely mint minden török telepítvény, belső szegénységét a számtalan fák zöldjével s dúsgazdag lombjaival takarja el, s mely távolról egy jómódú schweici faluhoz hasonlít.
Kalafatról még aznap délután a basa által küldött vitorlás bárkában átkeltek Viddinbe, melynek Dunapartján tömérdek kíváncsi nép és katonaság várta és bámulta őket.
Legelőször a várba, vagyis a belvárosba a basának Dunára dőlő roskadozó kastélyába vitettek, hol egy nagy konyhában rakták le poggyászaikat s innét egyenesen Izmael, vagy Zia basához mentek tisztelegni, ki nyájasan, barátságosan fogadá, kávé- és csibukkal vendégelte meg őket, Perczel tolmácsa által majd egy óráig társalgott velük, s biztosító ígéretekkel bocsátá magától magyar vendégeit, illetőleg foglyait.
Tudnunk kell, hogy ez a viddini basa minden szíveskedő nyájassága mellett is nem volt egészen őszinte barátja a menekülteknek; további utazhatásukat gátolá, s ez iránt jelentést tett a fényes portánál, a legszigorúbb katonai felügyelés s őrizet alá helyezé őket, e mellett különösen lovaikat nagyon megtizedelte, a szegény honvédeket több ideig a legszükségesebb dolgokkal sem látta el kellően. Ő basasága ezen kegyetlen bánásmódját legtöbben onnan magyarázták, mert az orosz udvar lekötelezettjének állítják lenni.
Azt is jó tudnunk, miként Viddin főura, inasból lett basává, írni, olvasni nem tud, s a világ legújabb mozgalmaival kényelmes álló vagy inkább ülő helyzetében nem sokat gondolván, a magyar ügy és a magyar menekültek viszonyait, történetét csak azután ismeré némi félhomályban, midőn arról Kossuth- és társaitól felvilágosítást nyert.
Elég az hozzá, Zia basa hihetőleg azon óvakodó előrelátásból miszerint a magas porta talán még pártolni találhatja a menekülteket, titkos hajlamai dacára is nyájas udvariassággal fogadta a menekültek főbbjeit. Az első karaván embereit kocsikon vitette várából kijelölt szállásukra, az úgynevezett karaván serail nevű khánba, (vendégfogadóba), s ételt egy ideig a maga konyhájáról küldött nekik, s mint alább látni fogjuk, többször személyesen is meglátogatá őket.
Képzelhetni, mily különösen érezheték magukat menekültjeink ezen, előttük eddig egészen új, ismeretlen világban, melynek népe, szokása, vallása, polgári és társas élete, szenvedélye, fogalma, levegője, eledele, szóval, mindene, lényegesen különbözik a mienktől.
Midőn Kossuth a vesztegházból szerencsésen kiszabadulva Viddin felé vitetett, majdnem két napon át utazván Oláhországban, ezen al-dunai tartomány földjén a múltból sok mindenféle gondolat villanhatott meg agyában.
Mily megfoghatlan változással fordul fel s alá a sors kereke! Még csak 5 hónappal ezelőtt, 1849. ápril. elején ő mint kormányzó Beőthy Ödönt, bihari főispánt terjelmes megbízó levéllel ellátva, oly célból küldé Oláhország fővárosába, Bukurestbe, miszerint itt mint magyar consul foglaljon állomást, s tűzze ki a nemzeti lobogót, hogy ez által külföldön is meg legyen vetve a magyar függetlenség elismerésének alapja, s a törökkel Magyarország érdekében barátságos frigy köttessék a muszka ellenében. Mi azonban a török politika óvatossága miatt nem sikerült.
Júliusban két oláhországi emigrans, Bolexes és Bolliak, ajánlatot tettek Kossuth előtt, miszerint ők a magyar ügy támogatására vagy inkább Oláhország felszabadítása végett, hazájukban oláh légiót szándékoznak felállítani. Kossuth Bemhez utasítá őket oly meghagyással, hogy ezzel egyetértve működjenek. Ugyanakkor azt írá Bemnek, miként majd az alakítandó oláh zászlóalj vezetése mellett nyomuljon be Oláhországba, s az itt kiadandó proclamatióban azt hirdesse, hogy a magyar sereg a törökök és oláhoknak orosz nyomás alóli felszabadítása végett lépett földjükre. Ez sem sikerült, hanem ehelyett Bem Moldvába tört be, mi szinte csekély eredményű volt.
Végre Szegedről történt elvonulás után azon hadi tervet alapítá meg Kossuth, miszerint Dembinszky és Görgei egyesült erővel támadják meg a bánáti osztrák főerőt, melynek megveretése ekként bizonyos volna, s más menekülési útjuk nem maradna, mint Puchner példájára Oláhországba vonulni.
Azonban e terv is füstbe ment, s amint látjuk, végre is maga a tervező kényteleníttetett Oláhországba menekülni, hol többé nem volt hatalma e tartomány sorsáról rendelkeznie, s annak legfölebb is múltja, jelene és jövője fölött elmélkedhetett magában.
A mostani Oláhország vagy Havasalföld a rómaiak idejében Daciához tartozott, s a 11. és 12-ik században Byzancztól függött, s ennek megbukása után, hol a magyar, hol a lengyel korona alattvalója volt, míg végre 1421-ben török járom alá került. Ezóta mindig az ozman porta nevezi ki fejdelmét, illetőleg hoszpodárját, kiknek legfőbb kötelességük az évenkénti adót Konstantinápolyba pontosan megküldeni.
Egész a 18-dik századig a legiszonyúbb vad barbár állapot és rabszolgaság súlya nehezedett az oláhországi népen, s csak miután 1716-ban Maurocordatos Miklós, görög származású férfiú lépett a hoszpodárságra, s utána egy ideig folyvást görög fejdelmek uralkodtak: kezdett köztük némileg földerülni a polgárosodás és szabadság napja.
Az említett hoszpodár könyvnyomó intézetet s tanodákat állított fel, s testvére Konstantin a nemességet képező bojárok és parasztok közti borzasztó feudális viszonyon tágítván, az utóbbiak rabszolgai állapotát tetemesen könnyíté. Ugyanő hozta be először Oláhországba a tengerit, mely most már úgyszólván egyedüli tápja itt a köznépnek.
A jelen század elején Karadza, görög hoszpodár nem lévén barátja az Oláhország vérét nadályként kiszívó török portának, s korszerű reformokat kívánván eszközölni, kénytelen volt a fölingerült porta üldöző bosszúja elől Magyarországon át szökéssel menekülni (1818).
1821-ben a görög vezérek, mint Ypsilantis Sándor és Wladimirscko Tódor izgatása következtében a forradalom lángja egész erővel tört ki Oláhország- és Moldvában, melyet csak a rákövetkezett évben sikerült a portának elnyomnia, mely azonban megindítója s éltető eleme volt a görögországi szabadságharc elterjedésének.
Ez idő óta a magas kapu tartván a görög hűségtől, csupán bennszülötteket alkalmaz hoszpodárságra, kiknek kezei annyira megkötvék, hogy a legjobb akarattal is alig tehetnek valamit elnyomott hazájuk érdekében.
Midőn Oroszország az ackermani egyesség megsértése miatt haddal támadá meg a törököt, legelőször is Moldvát s Oláhországot foglalá el, Bukurestben külön kormányt alapított; s noha az 1829-diki drinápolyi békekötés által a két fejedelemség ismét a török uralma alá került: de azért még mindig az orosz protectio hatalmas befolyása alatt áll, s lehet mondani, hogy mind a török, mind az oláh, s cár függő jobbágyaivá lettek e földön, mi csak abból is kitetszik, hogy a Duna bal partján nem bírhat a török megerősített pontot, s Oláhországban, a kereskedőket kivéve, egy török sem lakhatik.
Az orosz protectoratus következtében Oláhország polgári szerkezete s belviszonyai, különösen adózási rendszere célszerűbben rendeztetvén, ez által az oláh nép sorsa tagadhatlanul sokban javult, de a török igen sokat vesztett, ellenben a két veszekvő közé lépett orosz legtöbbet nyert.
Az 1848-diki párisi forradalom következtében az oláh fiatalság Tinera-Dako-Romania nevű szövetséget alakított, melynek célja Oláhországot a török és orosz uralkodás alól felszabadítani, s a független Nagy-Dako-Romániát megalapítani. E pártnak több tagjai, mint lázongók fogságra vettettek. Azonban f. év elején, midőn az orosz hadsereg nagy része Oláhország- és Moldvából kivitetnék, merész fejüket újra fölemelték, s mint a lapokban hirdetve volt, kárpát-inneni ügybarátikhoz alattomban ily tartalmú felhívásokat küldöttek szét: "Bizonyos hatalmasságok tanácsában elhatároztatott, Oláhországot és Moldvát a török és orosz igából kiszabadítani, s mint független országot egy német dynastia királyi bíbora alá helyezni, melynek már néhány férfiága több fejedelmi széken ül (Koburg). E célra készüljenek a dáko-románok, hogy annak idejében a szabadság kiengesztelhetlen ellenét a Pruthon átűzhessék."
Kossuthot Oláhországon át történt utazásában igen meglepte azon abnormis ellentét, mely itt a természet dúsgazdag áldásai, s az ezt kellően használni nem tudó vagy akaró lomha és buta oláh nép szegénysége, testi lelki nyomorúsága közt létezik. S ha a magyar földművelő nép sorsát egybehasonlítá ezekével, lehetlen volt azon meggyőződésre nem jönnie, miszerint amazok élete még az 1848-iki törvények behozatala előtt is valóságos paradicsomi boldogság vala az oláhországi páriák baromi tengődése-, s lealázottságához képest.
Az egykor hatalmas római nép prototypusa mennyire elfajult ezen dako-románokban, kiknek romlott nyelve, s a Traján szobrain láthatóval egyező ősi öltözete világos tanúságot tesz arról, hogy ők csakugyan utódai a hajdankor legerősebb nemzetének, a régi rómaiak erényei nélkül, tele az elkorcsulás és elgyöngülés bűneivel.
A Havasalföld egy milliónyi lakója kevés kivétellel csupa oláh- és cigányból áll, s egészen az utóbbinak jellemét ölté magára az oláh, ki szinte lomha, dologkerülő, ronda, buja, babonás, vad natió, és annyira földhöz ragadt, annyira porig alázott, hogy még csak a föld színén sem lakik, hanem lyukakat ás magának a földben, a föld alatt, s a legnagyobb piszok és nyomor közt e sírgödrökhöz hasonló putrikban húzza meg magát, mintha a civilizált 19-dik század szemébe gúnyos iróniával mondaná: Nézzétek hová süllyesztett az ezredéves szolgaság! Íme én csak fészek- és odúban lakó barom, s a föld alá bújva eleven halott vagyok! Emeljetek ki síromból, adjátok vissza emberi méltóságomat!"
Műveltség, ipar és szorgalom által egész édenné lehetne varázsolni ezen roppant termékenységű tartományt, s talán lesz még idő, midőn az alkotmányos lét jótékonysága e föld lakóira is fölelevenítő és nemesítő hatással terjesztendi ki védszárnyait. Addig hát csak hagyjuk őket a sár- és porban fetrengeni, noha a bojárok közül többen már is francia és görög műveltséggel bírnak, politikai tekintetben a szabadabb alkotmányú Görögországhoz, és vallásilag, mint ó hitűek, egy részben az oroszhoz szítanak. Mi lesz ebből a sajátságos keverékből?
Mielőtt szomszédaink-, hajdani polgártársainkról, kiknek rokonai nálunk a magyar nemzet sírján akarák fölépíteni ábrándos Daco-Romániájukat, rövid ismertetésemet befejezném: még csak az úgynevezett oláhországi pandúrokból kell megemlékeznem. Pandúr oláhul annyit tesz, mint: határőr, nálunk a pandúr szó csendőrt (gensdarm) jelent, s különös, hogy az oláhországi pandúrok is inkább csend- mint határőrök, s éppen úgy mint nálunk lovon s fegyveresen járnak, csakhogy fejükön veres feszt, övükben pisztolyt és handzsárt, s kezükben kancsukát viselnek, (ez utóbbit a magyar pandúrnál a karikás vagy a fokos pótolja). Most hát az itt a kérdés: melyik a régibb, az eredetibb pandúr, a magyar-é vagy az oláh?
A műveltebb bojárok közül többen meleg részvéttel viseltettek a magyar forradalom ügye iránt, s innét az, hogy a köztük átutazott Kossuthot és karavánját mindenfelé jószívvel fogadák. Valóban különös játéka a sors- és viszonyoknak! Míg bent a hazában a felbőszített oláh nép rakásra gyilkolá a magyarokat, azalatt külföldön az oláh barátságosan fogadja a magyar menekülteket. Hja, mert egyik urok, a török sem fogadá éppen ellenséges indulattal őket.
Kossuth karavánja Oláhországnak Erdély határhegyei felől a Duna-völgybe lehajló lapályát elhagyván mint Szent Pál az oláhokat, mindinkább közeledett Bolgárország felé, s aug. 22-kén már Kalafatra érkezett.

VIII.
Kossuth és több nevezetes menekült megérkezése Viddinbe. Egy erre vonatkozó hírlapi levél. A menekültek ünnepélyes tisztelgése Kossuthnál. A basa látogatása Kossuthnál s a menekültek főbbjeinél. A lengyel és olasz légió, gróf Batthyány Kázmér és Szemere megérkezése Viddinbe. Szemere és 6 menekült elutazása Viddinből.

"Törökországban senki bizonyosabb
dolgot nem ígérhet magának, mint azt,
hogy bizonytalan az állapotja."

Mikes Kelemen

Kossuth nem egyszerre a többivel, hanem előre és külön, csupán Szőllősi, Asboth és egy török tiszt kíséretében ment át a Dunán Kalafatból Viddinbe s még aznap, azaz, aug. 22-kén látogatást tett a basánál, ki jóindulatáról őt is mint már tegnap a többi főnököt, biztosítá, de arról: valljon tovább utazhatnak-é innen vagy nem, most még semmi bizonyosat nem nyilvánított.
Ez, és azon körülmény, miszerint nevezett tolmácsa- és segédével a defterdár, vagyis rendőrfőnök igen egyszerű s minden kényelem nélküli lakába szállásoltatott, azaz rendőri felügyelet alá helyeztetett, nem a legjobb benyomást tevé, sőt leverőleg hatott reá.
A Kossuth után jött 40 menekült is még aznap, szinte a várban elszállásoltatott, s ekkor már a volt kormányzón s három tábornokon kívül a következő ismert egyének valának láthatók Viddinben: gróf Batthyány István, Bittó, volt képviselők, Berzenczey, volt kormánybiztos és képviselő, gróf Dembinszky őrnagy, az öreg tábornok unokaöccse, Egressy Gábor, volt kormánybiztos és guerillavezér, Fülep, volt képviselő, Grimm Vincze a Jelacichiade című költemény szerzője, Gorove, volt képviselő, Gyurman, volt szerkesztő, Hajnik Pál, volt képviselő és miniszteri rendőrfőnök, Házmán, volt képviselő s miniszteri tanácsos, Ivánka Zsigmond volt képviselő, Katona Miklós, volt őrnagy, Lórody (azelőtt Eischl) volt fehérvári polgármester, b.Majthényi, volt kormánybiztos, Makay, volt alispán, Nemegyei, volt őrnagy, Perczel Miklós, volt ezredes, Szerényi, volt kormánybiztos, Ullmann, volt képviselő, s több volt honvéd-törzstiszt, s kisebb nagyobb polgári hivatalnok (legtöbb Krassóból). Bizony nem lehet mondani, hogy Robespierrek Marat-k, Saint-Justeok, Couthonok és Henriot-féle vérengző jakobinusok lettek volna köztük. Sőt ki hitte volna, hogy még az öreg Mészáros is, kezdetben a magyar forradalom mérsékelt hangú Mounierje, vagy Lally-Tolendalja, Törökhonba kényteleníttessék kibujdokolni. Utánuk még egészen augusztus végéig folyvást érkeztek Viddinbe a menekültek kisebb nagyobb csapatai.
A két első szállitványnak Kalafatra és Viddinbe történt megérkezéséről, egy valaki az ott kikötött osztrák gőzhajókról, ily tudósítást írt a német lapokba:
"Kalafat, aug. 23. A rebellisek exministere Mészáros, vele Dembinszky és a két Perczel a magyar fölkelés több magyar és lengyel főnökeivel együtt, tegnapelőtt, 21-kén kelt át a Dunán, az átellenben fekvő viddini erősségbe vonulandók s magukat az ozman ótalom alá helyzendők.
"Tegnap, 22-kén ment át Kossuth nagyszámú compromittált, főleg zsidó (?) egyének kíséretében. Holnapra várják Bemet s több másokat.
"A hajóra szállás éppen az osztrák gőzösök kikötő helyei közt ment végbe s így mi hiteles szemtanúi valánk a történteknek. Fogcsikorgatással és halálsápadtan vonultak el bárkáikon az osztrák zászlók mellett, melyek az árbocok csúcsain díszelegtek. Dembinszky férfiasan viselte magát, ki itt jobb vállán kapott kartácssebét kötözteté. Kossuth és Perczel, a zentai gyilkos, (tehát együtt?) két török tiszt karjába fogódzva, félénk sietséggel mentek le a parton a rájuk váró bárkába, mint rossz lelkiismeretű vétkesek, kik elszokva a becsületes férfiszembe való nézéstől, az őket körülvett sokaság büntető tekintetét nem állhaták ki, s minden önálló bátorságtól megfosztva, nem voltak képesek magukat nyugalmasan tartani. Mintha vesztőhelyre mentek volna. És mi reméljük, hogy bár mint eddig úgy most is görbe utakon járnak, de utóbb is kelepcébe fognak kerülni.
"Ma az átszállítás folyvást tart, nagyobb időközökben s kisebb csapatokkal. Éppen most ment egy török tiszt Viddinbe, ki mint mondják, kormányának a legfenyegetőbb rendeletet hozá az iránt, hogy szigorú felelet terhe alatt kötelesek az átvett rebelliseket törvényes bíráik számára megőrzeni. (?)"
"24-kén. Folytatom levelemet, melyet a közelebbi napokban is aligha biztosan elküldhetek. Éppen most halljuk, miként a viddini basa hihetőleg az említett parancs következtében a helybeli osztrák consuláris ügyvivő Dobroslavich századoshoz ment, s kijelenté előtte, hogy ő éppen nem barátja a magyaroknak és ő csak a vendégi jogot gyakorolva, őket abban csak addig szándékozik részeltetni, míg Bukurest- vagy Konstantinápolyból további utasítást nem kap. Ugyanekkor egy, hozzá Kossuthtól küldött iratot terjesztett az ügyvivő elibe, azon ravasz fogással, hogy ő azt olvasni nem tudja. Ezen irat dagályos stylben félig franciául, félig olaszul, hibásan van fogalmazva, s Kossuth saját keze által szerkesztve, mint az az aláírásnak a szöveggeli egyformaságából kitetszik. Ez iratban minden népek és a vendégi jog szentségének nevében felhívja a basát védelmük- és pártolásukra, mit egyedül a töröknél hisznek kereshetni és feltalálhatni. Egyszersmind arra buzdítja őt, hogy e tekintetben fenséges elődei példáját kövesse, hivatkozván a törökök XII. Károly, svéd király és többek iránt tanúsított nagylelkűségére, sőt még Themistoklesről is tesz említést. A jámbor basa, az ő török együgyűségében, mindezen történeti nevek viselőit a legközelebbi magyar forradalom főnökeinek tartá, és szörnyen haragudott, hogy mertek azok az ő tudta és híre nélkül török védelmet keresni. (??)
"Ezen levél így volt aláírva: Kossuth, Magyarország kormányzója! Ó, ó, nevetséges önámítás!
"Hanem itt egyik esemény a másikat éri. Alig írtam le e sorokat, s embereink a legnagyobb örömmel jelentik, hogy Denelli kapitány Jellasich bántól éppen most hozott egy nyílt rendeletet, mely szerint gőzöseink rövid időn ismét visszatérhetnek Zemlinbe. Holnap a "Magyar" gőzös indul el, holnapután a többi hajó, de csak Skella-Gladováig."
Fejtörés nélkül is kitalálhatja az olvasó, mily színezetű s mennyire hitelt érdemlő ember írá ezen gúnyos levelet, holott az én adataim közlője Kossuthnak a basához intézett iratáról mit sem tud. Egyébiránt a levélíró, ki úgy látszik a gőzösökkel együtt a forradalmi zavarok miatt szorult ide Zemlinből, a magyar menekültek közt szinte nem a legjobban és biztosabban érezheté magát.
A menekültek serege, Dembinszky és Mészáros kivételével, aug. 23-án Kossuthnál tisztelgő látogatást tett, s levert kedélyállapotban s betegesen találta őt. Az összes emigració nevében hozzá intézett ünnepélyes szónoklat után, Kossuth barátságos társalgásba bocsátkozott velük, többi közt kikelt Görgei, mint áruló ellen, de a mindnyájuk által annyira óhajtott tovább-utazhatás iránt semmi jó reménnyel nem biztatá társait.
E tisztelgés kellő cáfolatul szolgál azon álhírek irányában, mintha Kossuthot menekült társai Viddinben, főképp kétes bizonytalan helyzetükben, szidták, átkozták s mint gyűlöletük tárgyát kerülték volna. Sőt ellenkezőleg, nyilván bebizonyíták, hogy balsorsában is jó indulattal, kegyeletes tisztelettel viseltetnek iránta.
Aug. 27-kén a basa ünnepélyes pompával látogatá meg Kossuthot és a menekültek főbbjeit; ezzel azonban nem nagy örömet szerze nekik, miután tudtukra adá, hogy sürgetett tovább-utazhatásukban nem egyezhetik meg mindaddig, míg erre nézve Konstantinápolyból határozott utasítást nem nyer, hanem további rendelkezésig itt kell maradniuk a császár költségén. Egyszersmind jelenté nekik, hogy a lengyel és olasz légio Visocky és Monti vezérlete alatt már Szerviában van.
Alig említé őket, s már másnap 25-kén mind a két légio Viddinbe érkezett. Ezek, miután a Foktner őrnagy vezérlete alatt állt 2 honvéd-zászlóaljjal Orsovánál a menekülni akarók elvonulását fedezék, végre aug. 20-án maguk is átlépték a határt, hanem Oláhország helyett Szerviába vonultak.
A lengyel légió, főparancsnoka, Visocky ekkor intézé a magyar nemzethez búcsúszózatát, melyben az orosszali alkudozás ellen óvást tesz, a magyarokat haza iránti hűségre szólítja fel és reménykedik, hogy jövend idő, midőn talán ismét egyesülve velük, a szent harcot megujitandják.
Miután a szerb földön fegyvereiket lerakták, s 13 ágyút adtak át a szerb fejedelemnek, ez által barátságosan fogadtattak, élelmezés- s napi díjban részesültek, s kíséret mellett Viddinbe szállíttattak.
A lengyel légió fontos szolgálatokat tett a magyar forradalmi harcban, elszánt vitézséggel küzdött egész az utolsó óráig, hanem a szerencsésebb csatákban nem igen vett részt. Talán, mert a lengyelt honában és honán kívül mindenütt egyaránt kerüli a szerencse. S valóban vannak sokan, kik azon meggyőződésben élnek, miszerint a magyar forradalmi ügy bukása leginkább annak tulajdonítható, hogy a lengyelek, főleg viszálykodó és túlmerész vezéreik is részt vettek harcaiban; míg mások viszont azt hiszik, hogy Bem és Dembinszky együttműködése nélkül legalább is félévvel hamarabb bevégződik a háború, s az 1849-iki győzelmes csatáknak fele sem vívatott volna.
26-án érkezett Viddinbe gróf Batthyány Kázmér, volt külügyminiszter nejével, szül. Keglevics grófleánnyal. Ő azon kevés magyar mágnás közé tartozott, ki kezdettől végig leghűbb részese, gyámolítója volt a magyar forradalom ügyének, s még a menekvésben is Kossuth nyomdokait követé. Az anyagi jólétnek tömérdek megszokott kényelmei- és élveitől kellett neki emiatt megválni, de ő zúgolódás nélkül tűré sorsát, s még most is vaskövetkezetességgel ragaszkodik az ügyhöz, melynek mindig hű s elhatározott bajnoka volt.
Ugyancsak 26-án érkezett meg Szemere is, a magyar forradalom Collot d'Herbois-ja, ki a függetlenség kimondása után a minisztériumnak demokratiai, respublikai és forradalmi irányban leendő működését ünnepélyesen kinyilatkoztatván, ez által oly híressé tette magát, ki a magyar tábornokok közt leginkább pártolá Perczelt, leginkább gyűlölte Görgeit.
És mint történt az, hogy Szemere most mégis Párisban van, s itt, mint mondják, a magyar forradalom történetén dolgozik?
Szemere különös módon szabadult meg a török barátság karjai közül. Ugyanis, midőn a menekültek a török határ körül gyülöngtek, Belgrádban egy nagy befolyású külföldi ember, hét, aláírt, de be nem töltött úti levelet, illetőleg albát eszközlött ki a magyar menekültek számára, s ezt Hajnik Pálnak küldé Orsovára, hol azonban ez már nem lévén jelen, Szemere vette át azokat s egyet közülük le is foglalt a maga számára.
Ezt a menekültek jogtalan eltulajdonításnak tarták s némelyek nagy zajt ütöttek miatta. Ebből kerekedett azon álhír is, min több ellenséges indulatú lap kapva kapott, mintha t. i. Szemere Kossuthot meglopta volna. Éppen oly rágalom, mint mikor azt fogták rá, hogy Borsodban órát lopott.
E dolog később Szemere és Hajnik közt barátságosan kiegyenlíttetett. Két útilevelet megtartván maguk számára, a többi ötöt szökésre vállalkozó menekült társaik közt kioszták. S alig érkezett Szemere Viddinbe s még aznap éjjelén a többivel együtt különféle álnév alatt bárkára ültek s a Dunán lefelé szépen elvitorláztak.
A török fogságból, vagy ha úgy tetszik, a bizonytalan török oltalom alól magukat ekként kiszabadított magyarok nevei; Bitto, Fülep, Hajnik, Inczédi, Ivánka, Szemere, Ullman.
E vállalat igen merész s fölötte veszélyes vala. Hogy azonban szerencsésen átestek az útjukban állt akadályokon s merényük jól sikerült, azt a következés bebizonyítá. Konstantinápolyon át mind a heten Franciaországba menekültek.

IX.
Bem, Guyon, Kmety és Stein megérkezése Viddinbe. Kmety menekülésének borzasztó története. Oláh kegyetlenkedése. Az uláhnok büntető kara.

"Az atyafi az ő atyafiát halálra adja,
és az atya az ő fiát; és támadnak a mag-
zatok az ő szüléikre s azokat megöletik."

Szentírás

Augusztus 7-én nevezetes egyénekkel szaporodék a Viddinben összpontosított menekültek száma. Ekkor érkeztek meg: Bem, Balogh János volt képviselő és őrnagy, az ír születésű Guyon Richard tábornok, ki a schwechati ütközettől kezdve egész a temesváriig, elszánt vitézsége által mindenütt kitüntette magát, kit Kossuth viddini levelében oroszlánszívűnek nevez, továbbá Kmety tábornok a kövesdi, csornai, és lugosi hős, végre báró Stein tábornok, ki a forradalmi hadsereg organizálása körül a hadügyérségnél hasznos szolgálatokat tett, de a gyulafehérvári erősséget hasztalanul ostromlá bombáival.
Ezek közül Kmety és Bem menekülésének története rendkívül érdekes.
A temesvári ütközet után a szétveretett hadseregből Kmety dandára vonult vissza legrendesebben s maradt meg legépebben, s midőn a sereg romjai Lugos alá húzódtak, a diadalmas osztrák-orosz erőnek minden felőli gyors előrenyomulása miatt amazok Facseton át Erdély felé irányzák útjukat.
A jelen volt három hadvezér, Bem, Guyon és Kmety közül egynek a sereg elvonulhatását kellett fedeznie. E nagy feladat, lehet mondani, az utolsó nagyobbszerű és fényes hadi operatio teljesítésére közülük a legfiatalabb, a hőslelkű Kmety vállalkozott, valódi deciu-i vagy codrusi elszántság- és önfeláldozással.
Amint Bem és Guyon maradványserege elindult az egyesült osztrák-orosz erő, mintegy 80000 ember, kétfelől hatalmasan nyomult előre, s a forradalminak romjait végképpen megsemmisíteni fenyegetőzött.
Ekkor Kmety egy pár ezer emberével eleinte Lugos előtt, később bent a városban a legelszántabb, leghevesebb csatába keveredett velük s félnapi vitéz ellenállásával sikerült neki a húsz szorosan túlnyomó erőt annyira feltartóztatni, miszerint Bem és Guyon serege ez által megmentetett.
Maga, a feladatát híven teljesített hadvezér hadteste elvonulása után a dobrai ütközetkor alig bírta megszabadítani életét. Néhány táborkari segédével a határszéli erdős hegyek rejtekein tüskön bokron át, járatlan titkos utakon illantott el az oláh határszélek felé, de korántsem Mehádián keresztül, mint egy könyvben írva vagyon.
Kmety és társai lovaikon sebes vágtatva, hosszas bolyongás, akadályokkali küzdés s erejüket kimerített fáradozás után, végre egy Merul nevű végvidéki oláh faluba értek, hol bár nem igen bíztak az ellenséges érzelmű népben, elszánták magukat pihenő, kinyugvó állomást tartani.
Alig szálltak le paripáikról, alig kezdének pihenni, s ím rövid idő múlva egyszerre csak mindenféle eszközökkel fölfegyverzett s dühös vérszomjazó oláh népcsoport veszi körül őket, s vad üvöltéssel s iszonyú fenyegetőzés közt kiáltozzák füleikbe, hogy meg kell halniuk.
Menekülésről, elfutásról szó nem lehetett, mert már ekkor paripáikat elfoglalák s egy pillanat alatt mindenükből kifoszták őket, úgy, hogy félmeztelen kellett várniuk a bosszús móczok által kimondott s folyvást sürgetett halálos ítélet rajtok történendő végrehajtását.
A magyar honfitársai ellen egész a bőszültségig fanatizált oláh nép most már a felett kezdett tanácskozni, miféle halállal végzendik ki gyűlölt elleneiket. Egy szelídebb lelkű öreg ezt indítványozá, hogy a császári katonaság kezébe kell majd őket szolgáltatni, de ez, mint igen engedékeny ítélet, nem fogadtatott el. Egy másik dühönc azt javallá, miként lassú kínzással, tagjaik megcsonkítása után kell elvenni életüket, egy harmadik, hogy sírgödröt ássanak számukra s elevenen temessék őket belé. A negyedik kegyelmezési érzettől áthatva, akasztófát ajánlott, s már-már a nagy többség ebben látszék megállapodni. De miután egy közülük ily kérdést intézne a kisértettől félő babonás emberek-, vagy inkább a baromnál is szívtelenebb vad állatokhoz: hogy hát ki fogja majd közülük ezeket a kutya magyarokat felakasztani? s erre egy vállalkozó sem találkozék, az lett a véghatározat, hogy zárassanak be egy közellévő disznóólba s szalmával födött faalkotmány gyujtassék reájuk, azaz, hogy mint hajdan a boszorkányok, vagy az eretnekek, "comburantur", megégettessenek.
Ily borzasztó kegyetlenkedésre a különben oly sok szép hajlammal megáldott népfajnak csak azon aljas söpredéke képes vetemedni, mely mindabból, ami csak az emberben nemes és jó, úgyszólván végképpen kivetkőztetett, melynek agyán pokoli sötétség nehezkedik és szívében a szelídebb emberi érzelem helyett a fenevadak dühös ragadozási s vérszomjazási ösztöne fészkel, ingerelve s még inkább táplálva a pálinkaméreg kínzó és kínzásra késztő gyehennalángjai által. Büszke lehetsz reá nemes fajú, nemes érzelmű s gondolkozású magyar köznép, hogy oly hosszas nyűg, annyi viszontagság közepett is megtartád egyik legszebb jellemvonásodat, az igazi emberség, emberi méltóság érzetét, s azon ismert nagylelkűséget, mely főleg a tehetlenek, a gyöngébbek irányában kegyetlenül bánnod meg nem engedi. Mi szép, mily fenséges az erős oroszlán a sárban fetrengő vaddisznó-csorda ellenében, melyek ha egy gyöngébb, szelídebb állatot sarokba szoríthatnak, mérges tajtékot túrva támadják azt meg, s előbb bélét hasítják ki agyaraikkal, s úgy ölik meg.
Az oláhok által megtámadt Kmety és társai borzadva néztek elébe iszonyú kivégeztetésüknek. Nem féltek ők a haláltól, melynek bátran szemébe nézni annyi vihar közt hősileg megtanultak; ámde a rájuk mérthalálnem tölté el kebeleiket iszony- és borzadással. Inkább kívántak volna a csata mezején férfias viaskodás közt, magukhoz hasonló vitézek által százszoros halállal kimúlni, mint ily nyomorultan, ily embertelen, gyáva nép gyalázatos kínzásai közt.
Hasztalan, mind hasztalan! Nincs irgalom, nincs kegyelem! Nekik égés által, a tűznek rettentő fájdalmaival s lassan emésztő halálával kell elveszniük.
Már hozzák az égő üszköket, már az ól alá és fölé készülnek azt helyezni. Irgalmas ég könyörülj rajtuk, ha mindjárt a legnagyobb bűnt követték volna is el, adj nekik legalább szelídebb, emberibb halált!
- Katonák jőnek, katonák! kiáltának föl némelyek a szörnyű kivégeztetést vad gyönyörrel váró oláhok közül, éppen azon pillanatban, midőn már az ólat meg akarták gyújtani.
A meglepő lárma, mintegy istentől jött fenyegető szózat kissé meghökkenté s az ítélet végrehajtásában feltartóztatá azokat, kik már megkezdték a gyújtás ördögi művét; míg az áldozatra szánt egyénekre mennyből küldött vigaszként hatott a felkiáltás.
- Katonák, ismétlé a tömeg, dzsidások, császári katonák!
Ez ismét megdöbbenté az áldozatra szánt forradalmi hősök szíveit; de ezért mégis vigasztalódtak, mert ha már halniuk kell, inkább vesszenek a császári katonák, mint e vad csorda keze által.
Az oláh dühöncök, meglátván a katonák közeledését, nem merték borzasztó ítéletüket végrehajtani, eldobták lángoló üszkeiket, és föltették magukban, tűzre szánt foglyaikat a dzsidások kezébe szolgáltatni.
Egy kettő közülük elébe megy a mindinkább közeledő lovascsapatnak, s fennen kérkedő dicsekvéssel jelentik, hogy ők néhány magyar rebellis főtisztet elfogtak, lefegyvereztek s meztelenre vetkőztetve az ólba zárták őket oly célból, hogy azt reájuk gyújtsák. Most azonban örülnek rajta, hogy alkalmuk van foglyaikat a nagytekintetű császári katonaságnak átadhatni. S azalatt már ki is vezették rabjaikat az ólból.
A vezető dzsidástiszt arca e hír vételére földerülés helyett elkomorul, katonáinak villámló szemekkel s mennydörgő hangon magyarázza meg a dolgot, kik felriasztó parancsára tüstént előre szegzik hegyes lándzsáikat, részint kardot rántanak, s nagy robajjal rontanak az ó körül összecsoportosult oláhokra, s irgalmatlanul kezdik őket szúrni, vágni, kaszabolni, úgy, hogy tüstént több holt és sebesült test s vérpatak borítja el a földet, míg a nagyobb rész, nem tudván mire vélni a dolgot, vad futásban keres menedéket s jajveszéklő ordítás közt szalad szét.
Egy-két haldokló oláh átkozá a császári katonákat, kik hűségükért így fizettek nekik.
A megszabadult magyar főtisztek pedig áldást rebegtek nem annyira a császár, mint inkább Bem apó lengyel dzsidásaira.
Ezek a menekült öreg tábornok előcsapatát képezék s éppen akkor érkeztek meg, midőn legnagyobb szükség volt védő karjaikra.
Egy pár perc alatt Bem apó is megjött kísérő huszárjaival.
Képzelhetni örömét, midőn egyik legkedvesebb bajtársa, a hőslelkű Kmetynek közvetlen az ő megérkezése által történt borzasztó helyzetbőli megszabadulásáról értesült, s ebben a barátjától Lugosnál nyert fedezési kölcsönt busásan leróva láthatá.

X.
Bem mint hadi rém. Az ő vészteljes menekülése. Nagy kíséretével együtt Viddinbe szállíttatása. A basa lócsiszári fogása. Bem szegény állapota. A menekültek szaporodása Viddinben. Omér basa motozási célja.

Merj! a merészség a fene fátumok
Mozdíthatlan zárait áttöri.
Berzsenyi.
Bolondság félni azt, mi elkerülhetet-
len. A bölcset nem ijeszti vissza a halál,
mely bizonytalan esetek miatt minden
percben fenyeget bennünket, s az élet
rövidsége miatt sohasem lehet tőlünk
távol.

Seneca

Bemnek menekülése, úgy mint egész harcias életpályája, szinte a mesével és csodaszerűvel határos.
Ő, ki semmi lehetetlent nem ismert, ki elszántságánál fogva kész lett volna a legutolsó emberig harcolni, már az 1830-diki lengyel forradalom hadseregeinek szétveretése után is életveszély közt menekült ki honából.
Az 1848-diki bécsi forradalom harctüze alatt is csak akkor gondolt menekvésre, midőn már az ostromlott város alkudozni kezdett a capituláció iránt. S mindemellett a katonaság által mindenfelől sűrűen körülkerítet városból sikerült ezek közt álruhában s álnév alatt elszöknie.
A magyar forradalmi harcban, miután az egész Erdélyt oly bámulandó gyorsasággal s ügyességgel visszafoglalta, s Puchner seregét először magát, azután az oroszokkal együtt két ízben szorítá ki Oláhországba, hadvezéri dicsősége culminált.
Hadserege, melyet ő, mint valami földalóli bűvös varázsló úgy szólván a semmiből teremtett, pótolt, s újra meg újra szaporított, csodálva szerette őt, s még ellenségei is bámulták hadvezéri lángeszét, remek tactikáját s rendkívüli merészségét.
Mindig kisebb sereggel harcolt mint ellensége, de minthogy ő egymaga egész armádiával fölért, mintha csak genialis fejében egy jól rendezett derék hadtest myrmidói harcoltak volna vele együtt, kis számmal is nagy, sőt legtöbbször roppant óriási dolgokat vitt végbe.
A csaták ezen iszonyú tömkelegében olyan volt ő, mint egy titkos hatalmakkal szövetségben állt túlvilági lény, talán ő maga volt a harcnak látható és láthatlan, mindenütt és sehol jelenlévő és sérthetlen réme, kire száz és ezer golyó is irányoztatott, kit akármennyiszer meglőttek már, anélkül, hogy találták volna életerét, ki már a halottak közt feküdt a csatamezőn s mégis mint a phönix feltámadt hamvaiból. A székely atyafi, ki imádott "Bem apóját" ősi földén compossessorává nevezte ki, megesküszik rá, hogy ezen hadi-rém mellén saját szemivel látta golyót átfúródni s még sem lett semmi baja, s a harc szemfényvesztő Boscoját képzelé benne, ki a rálőtt golyóbisokat markával kapkodta el, vagy olyan bűvös írral kené be egész testét, mely miatt még az ágyúgolyó sem fog rajta.
Legerősebb oldala volt a tüzérség vezetése, az ágyúk igazgatása. E tekintetben a harc sújtó mennykövének, Mars megtestesült istennyilának lehet őt nevezni. Oly rendkívüli manoeuvre-eket, oly evolutiokat csinált ő a magyar ágyúkkal, hogy ennek pokoli tüzét ritka ember, ritka sereg állotta ki, s az egész világ elcsodálkozott rajta. Ő tudott csak egyszer a 24, 18, 12 és 6 fontosokkal labdázni, ő tudá azokat úgy changeirozni, mint kívüle jobban senki más. Valóban ő, mintegy iszonyú dörgés- s villámlással járó vihar vonult el a magyar forradalmi csaták borús egén, majd pusztítva és rombolva az óriási gátokat, majd ismét tisztítva a száraz rekedt levegőt.
Ha az ágyúzási tűzjáték ezen nagy mestere hadi-rém létére is meg fog halni, de korántsem a csatapiacon, akkor csak egy, oroszok ellen harcra hívó ágyút kell füle mellett elsütni, s e kedves hangra talán még örök álmából is fölébredne.
Midőn az oroszok másodízben is nagy erővel átlépték Erdély határait s az osztrákokkal egyesülve harcoltak ellene, Bem legkevésbé sem esett kétségbe, s ő bízva a magyarországi seregek győzelmeiben, szinte bizonyosnak hitte a diadalt. És valóban még a roppant túlnyomó erő ellenében is többször szerencsével harcolt.
Azonban minden szellemi fensőbbség dacára Bem sem vala mindenható. Ő ugyan Szebennél és bent Szebenben megverte Haszfordot, de viszont Lüders őt verte ki Szebenből, s ezóta az egész forradalmi sereg szerencse csillagával együtt az övé is hanyatlóban volt.
Még ezután egy-két kemény csata elfolytával, minek folyása alatt ő is sok kárt tett az oroszokban, Dévára vonult vissza hadseregével, s innen ment az eldöntő fontosságú temesvári csatában részt venni, melyre éppen a harc folyama alatt érkezett meg, s tüstént élére állt a dolognak, de bizony nem bírta azt jóra fordítani.
Ő azonban még a temesvári csata után is csüggedetlenül harcolni akart, s Lugoson öszpontosítá a seregek maradványait. Innen Kmety dicsőséges fedezése mellett vonult el Facsetre, honnan gr. Vécsey dandárával egyesülve, Erdélybe akart visszatérni, s ott még egyszer szerencsét próbálni.
Azonban Vécsey, ki többé nem bízott a győzelemben, inkább volt hajlandó Görgei megadási példáját, mint Bemet követni, és seregével együtt cserben is hagyá a dolgot végsőig erőltető öreget, ki megjóslá a Temesvárt agyonbombáztatott gróf Vécseinek, hogy mihelyt megadja magát, felakasztják.
Midőn már Dobrán sereg nélkül s egészen önmagára hagyatva látá magát, a tisztikarból többeket felszólíta, miként meneküljenek s kísérjék őt ki a végvidéki hegyeken át Oláhországba, s innen Törökhonba.
És a Bemhez híven ragaszkodó Weppler nádorhuszár-alezredes, 500 huszárral együtt csakugyan vállalkozott fedezésére. Hozzájuk csatlakozák egy csapat lengyel dzsidás is, s így indultak el Oláhország felé a végvidéki hegyek közt, oly titkos járatlan utakon, hol csak a sócsempészek szoktak suttyomban fujkálni.
E tájék meredek csúcsos szikláin, vízmosásain, az erdők sűrű fáin, bokrain át, s a legmélyebb tátványok közelében keresztülvergődni, gyalog embernek is nagy küzdelmébe s fáradságába kerül, hát még annyi lovas, fegyveres embernek! Az életveszéllyel fenyegető helyeken kénytelenek voltak leszállni lovaikról, s a legnagyobb óvatosság- s erőlködéssel lépdelni, csúszni, mászni, kapaszkodni előre. S minden vigyázat mellett is mintegy 20 ember és ló lett ezen nyaktörő útnak áldozata.
És az öreg Bem, kinek porhüvelye, izom-, ideg-, és csontrendszere a sok seb, égés s lövés által annyira össze van már roncsolva, hogy úgy szólván alig lehet külsején csak egy ép helyet is látni, s már csak emiatt is méltán lehet őt testetlen hadi-rémnek nevezni, ezen iszonyatos út akadályain is minden baj nélkül szerencsésen áthatolt, sőt Kmetyre nézve a legszerencsésebb időpontban érkezett meg az említett oláh faluba.
Merulból kiindulva csakhamar elérték a török határt, s Baja de Rámában valamennyien lefegyvereztetvén, török őrizet mellett Viddinbe szállíttattak.
Midőn Kalafatra érkezetek, a viddini basában ellenállhatlan bírvágy gerjedvén föl a sok szép magyar és erdélyi fajta ló iránt, azon ürügy alatt, hogy Kalafaton az oroszok üldözése miatt nincsenek biztonságban, a Dunán leendő gyors átkelésre szállíttattak föl, oly ígérettel, hogy másnap majd lovaikat is utánuk szállítják.
Bem és a huszárság hitelt adva az ijesztgetés- és biztatásnak, aug. 27-én csakugyan áthajóztak Viddinbe. Azonban lovaikat sem másnapra, sem később ezután soha nem látták többé. Ezeket ugyanis az osztrák consularis ügyvivő mint birodalma sajátjait reclamálta, s a basa át is adá neki a több mint 500 paripát, hanem nagyobbára kicserélve apró rossz oláh gebékkel.
Erre vonatkozólag írá Kossuth viddini levelében Pulszky- és Telekinek, hogy: "igyekezzenek önök kieszközölni, miként a tisztek lovai, vagyona, szolgáltassanak vissza, melyeket Kalafatban tőlük jogtalanul elvettek."
Bem, ki a szerencse napjaiban minden pénzét a magukat kitüntetet jó katonák közt osztá el, oly szegényen menekült Magyarhonból, hogy midőn Viddinbe érkezett, mindössze csak két arany volt birtokában, s így ő is a hajdani Phocion vagy Ephialtes sorsára jutott.
Megtudván ezt a magyar főtisztek, nagyobb összeget akartak összerakni számára; azonban a büszke gróf Zamoiszky nem engedé magát megelőztetni, s bajnok honfitársát 100 arab arannyal segélte föl.
Bem megérkezte a menekültek előtt legbiztosabb jelül szolgált arra nézve, miként Magyarhon- és Erdélyben a forradalmi hadsergek végképpen veszve vannak.
Másnap 28-kán Ihász őrnagy vezérlete alatt egy pár százra leolvadt székely zászlóalj is megjött Viddinbe, mely Erdélyből az oroszok által Verestoronynál szoríttatott ki.
Ugyanekkor az Orsován és vidékén tanyázott, s az utolsó napokban a császáriakkal harcba is keveredett 2 honvéd-zászlóalj Foktner őrnagy vezérlete alatt, szinte Viddinbe érkezett. S a következő napokban is egyre szállingóztak a menekültek, és szeptember elején elmondhatták Mikes Kelemennek: "Már most mind együvé szorultunk, valamennyi bujdosók vagyunk, egy-kettőn kívül, és itt várjuk, hogy hová fog bennünket vezetni a felleg, valamint az izraelitákat a pusztában."
Erre vonatkozólag írta ugyanazon egyén, ki Kossuth Viddinbei megérkezését a lapokban közlé, Skella Gladováról a következőket:
"A gőzösön vasárnap, 26-kán érkezetünk ide, s már messziről, részint gyalog, részint lovas és fegyveres honvédcsapatokat pillantottunk meg, kik, mint később megtudtuk, nem engedték magukat lefegyvereztetni, azon ábrándos tévedésben lévén, hogy amint a határt átlépik, tüstént egyesülendnek a török hadsereggel, s ennek élén fognak visszamenni hazájukba.
"27-kén és 28-kán a menekültek kisebb nagyobb csapatjai még mindig érkeznek Turnul-Severinbe, s innen Kalafat felé folytatják útjukat minden megállapodás nélkül. De a hegyeken át sokan vissza is térnek hazájukba. Egy ily 30 székelyből álló csapat fordult meg a severini korcsmában, kik poharazás közben a császárt élteték."
Szeptember 4-éről pedig ily tudósítást közlöttek a lapok Bukurestből "Az oláh dunai veszteglőintézet Turnul-Severinből kapott jelentésből kitűnik, hogy oda nemcsak Bem de Guyon és Stein is 15 főtiszttel, 1200 gyalogsággal s 800 lovassal, kiket Bem Piskinél vett magához, érkeztek meg, inkább a török- mint az orosznak adandók meg magukat. A közemberek nélkül Bem és a főtisztek Viddinbe szállíttattak. A legénység közül többeket fölvesznek török szolgálatba."
Hogy augusztusi naplónk e cikkben teljesen befejeztessék, meg kell még említenünk, miszerint 30-án Omér basa Bukurestből, Mehemet krajovai basa képében, meghatalmazott biztost külde a menekültek közé a végből, hogy vagyonaik biztosításának ürügye alatt kutassa ki minden holmijukat. Ezt azonban különösen Dembinszky, Mészáros és Kossuth a legnagyobb indignatióval ellenezték. S nem is lett belőle semmi.
A menekültek ezen szándéklott kutatás iránt oly véleményben voltak, hogy Omér basa felsőbb meghagyás következtében az eltűnt magyar szent koronát akarná keresni náluk.

XI.
A menekültek statisztikája. A városon kívüli tábor. A menekültek lelki bajai. Bizonytalanság, honvágy, számkivetési fogság, szellemi élet s nemesebb élvek hiánya, törököktőli elszigeteltség, egymás közti egyenetlenség a honvédek bizalmatlansága tisztjeik iránt. A menekültek gyászdala.

"A nagy vigasságban csak sóhajtunk, s
olyan jó kedvünk van, hogy majd meg-
halunk búnkban. Töltjük az időt amint
lehet szegény bujdosóktól, hol szomo-
rúan, hol kedvetlenül. De ugyanis mért
keresné a mulatság a bujdosókat, midőn
másokat is talál. Annyit is sóhajtottam
már, hogy úgy tetszik, másféle aert nem
veszek be, csak mindenkor a magam
sóhajtását.

Mikes Kelemen

Szeptember elején a menekültek már mind Viddinben voltak, számra mintegy 5000-en s néhány százan. Köztük volt a kormányzó, a külügyér 3 altábornagy, 5 tábornok, igen sok magyar, lengyel, olasz, német törzs- és főtiszt, körülbelül 500, 3400 magyar honvéd és huszár, ide értve az altiszteket is, 800 lengyel és 400 olasz légióbeli, 40 polgári egyén, többnyire volt képviselők és kormánybiztosok, 60 nőszemély, 10 úri, 50 alsóbb rendből való, nagyobbára tábori markotányosnő, a huszárok és honvédek hű kisérői, kedvesei, szolgálói.
Ezeken kívül, ami igen sajátságos, a lengyel légiónak volt egy tábori papja, az olasznak egy tábori zenekara, a magyar honvédeknek egy cigánybandájuk.
Ezen nagyszerű emigrációt igen bajos lett volna a városban elhelyezni, s azért a katonaság egy, a város s külvároson kívül eső térségen ütött tábort, közel a Dunához, kisebb-nagyobb sátorok alatt.
E tábornak ismét 4 külön osztálya volt: a magyar, mindenek közt legerősebb, a lengyel, az olasz, és a török katonaság, mely körülkerítve őrizé a hitetlenek 3 osztályát.
Viddinnek külterülete is sáncokkal lévén övedzve, ez volt a határ, melyen túl lépni egy menekültnek sem vala szabad. A künt táborozott katonaság kisebb csapatokban nappal bemehetett a városba.
A főtisztek, s polgári urak és úrnők a várban vagyis a belvárosban laktak, mi rabságuk dacára is kitüntető megkülönböztetés vala rájuk nézve, miután ott kereszténynek lakni tilos.
A századosok s hadnagyok közül eleinte sokan a legénységgel együtt tanyáztak a szabad ég alatt; de mint kényelemszerető emberek csakhamar szállásokat béreltek ki maguknak a külvárosi bolgároknál és khámokban. Pedig a szegény közhonvéd, ki legtöbbet szenvedett a forradalmi csatákban, inkább megérdemlette volna a födél alatti lakást. Hja, de az arisztokrácia választó-falnak még a bujdosó demokraták közt is helyet kell foglalnia, kivált Törökhonban, hol csak két osztályát ismerik az embereknek, t. i. az úrit és a szolgait.
Sokan azt hinnék, hogy ott, hol annyi ezer rokonérzelmű egy nemzetbeli van együtt, habár a világ végére volnának is hazájukból száműzve, s bár a legnagyobb anyagi nélkülözéseket kellene is szenvedniük, rossz kedv, búbánat, unalom, levertség s kétségbeesés nem nyomhatja a kedélyeket, sőt, mivel a száműzöttek az idegen földön még inkább együtt-tartók, egyetértők, s atyafiságos barátságuk, rokonszenvük sokkal erősebben fejlődik ki itt köztük, mint azelőtt, midőn honukban az egész nemzetcsaláddal egybe valának olvadva; sokan azt tartják, miként a helyzet némely tekintetben még törhetőbb, mulatságosabb s boldogabb mint sok másoké.
Ne higgyétek ezt! a Viddinbe összpontosult menekültek bizonyára az ellenkezőről tennének tanúbizonyságot, kivált ha szeptember közepéig kérdeztük volna meg őket.
Igen, de mégis csak jobb és kellemesebb a török földön nyomorogni, mint honmaradás esetében hosszas börtönbe záratni, vagy a császári zászlók alá besoroztatni, vagy éppen felakasztatni.
Amint vesszük; sok embernek kedvesebb a bizonyos halál, a bizonyos fogság, mint a lassú haldoklás, vagy a halál- és fogságtóli hosszas félelem.
Kétes helyzetük, letartóztatott állapotuk, jövő sorsuk titkos homálya, szóval a bizonytalanság, ez volt leginkább azon pokoli szörny, mely a menekülteket, főleg az első hetekben, kínpadra vonva gyötörte és halálosan marcangolá. E bizonytalanság fekete tengerén a lét és nemlét, az élet és halál kikötője és örvénye közt lebegni, valóban iszonyatos.
Már csak magában a határátlépése is igen nagy aggodalmat költe fel bennük, mert még akkor nem tudhaták, mint fog velük bánni a török, kivált oly földön mint Oláhország, melyre a cár protectori hatalma is kiterjed. S bár a reményükön felüli nyájas fogadtatás kissé földeríté s legalább lélegzetet venni engedé őket; de midőn ismét azt vették észre, hogy fegyvereik- lovaiktól megfosztatnak, s katonai őrizet alatt kisértetnek Viddinbe, s innét viszont tovább nem bocsáttatnak, hanem itt rossz szállás és táplálásra szorítva fogolyként őriztetnek, már ekkor bizony kevéssé érezhették magukat jobban azoknál, kiket honn az új épületbe vittek, vagy besoroztak.
Sőt ezek már tudták sorsukat, s igyekeztek megnyugtatni magukat. Ámde a viddini magyar félrabokat folyvást azon különböző alakban meg-megjelent hír rettegteté, miként a török által részint az orosz, részint az osztrák kormánynak ki fognak adatni, sőt már mint bizonyost beszélék, hogy az átvételükre kiküldött orosz és osztrák katonaság már jön a gőzösön, mi nagyobb félelemben tartá őket, mint ha büntetendő foglyokként lettek volna a török kezében.
Azt mondja ugyan a római bölcs, hogy az nem lehet igazságos, ki a halál-, fájdalom-, száműzetés- s ínségtől fél, vagy ki az ezekkel ellenkező jókat elébe teszi az igazságnak. Ámde ezen elassicus sententia dacára is a mi menekültjeink szívesen ragaszkodtak az élethez, mit már csak az is bizonyít, hogy kimenekültek, s a bizonytalan bujdosó vagyis haldokló életet, a számkivetési fogságot elébe tették a halálnak, nem gondolva a költő szavaival:

"Annak, ki elhull mint vitéz,
Rabláncot nem fűz semmi kéz!"

És akik közülük a kiadatástól nem féltek is, de Európa állását s a magyar forradalmi harc alatt tanúsított magaviseletét tekintve, méltán rettegtek attól, miszerint nem engedik őket innen a barbár földről a művelt országokba menekülni, hanem belebb viendik s hosszas, talán örökös száműzetésben hagyandják oly idegen földön, hol mindenfelől csak sötétség s rabszolgaság által környeztetnek, hol a legszabadabb ember is leláncolt fogoly.
Szeptember elején jött vissza azon futár, ki Oláhországból Konstantinápolyba küldetett a portának jelentést tenni Dembinszky- és Mészárosnak a török határon történt átlépése felől, s ki egyéb üzenetet nem hozott a menekültek ügyében, mint azt: vajon el vannak-e látva a szükségesekkel?
A menekültek, kik e helyett a fényes portától legalább is hadüzenést vártak Austria és Oroszország ellenében, vagy legeslegalább tovább utazhatási szabadságot, a futár megérkezése után még inkább le voltak hangolva.
A bizonytalanság gyötrelmein s a kétes jövő aggodalmain kívül a honvágy vampyrja is emésztőleg rágta fájó szívük gyökereit. A legtöbb menekült nemcsak a megszokott, szívéhez nőtt édes szülőföld-, hanem egyszersmind szülei- vagy gyermekei-, neje-, testvérei-, rokonai- s egyéb kedveltjeitől is megvált, midőn a határt átlépte, és szerelmük ezen legvonzóbb tárgyai a távol ködéből kisértő szellemként gyötörték kebleiket, annyival is inkább, mert vésszel fenyegető, bizonytalan sorsnak kitéve hagyák el őket.
A meghódított haza szent képe borzasztó alakban tűnt fel lelkük előtt. A hír zivataros szele s a képzelet sötét játéka nagyítva hozá el nekik szenvedéseik kínjait. A harc kiégett üszkeinek hamuja alá temetve egy egész vérpaddá, vagy egy nagyszerű fogházzá képzelték azt átalakíttatni, melyben honn hagyott övéik holt tetemein, agy rabláncra fűzött árnyalakjain kívül egyebet nem láttak, s az ínség, nyomor és fájdalom szívrázó jajain kívül nem hallottak egyebet. A Magyarországból szakadó Duna, mely Viddin alatt is lábaik előtt terült el, a nemzet könnyhullatásának milliárd cseppeit tükrözé vissza neki, s hullámai siető futását üldöző rém gyanánt tekinték.
Ki a hon területén vagyont vagy földbirtokot hagyott hátra maga után, keresztet vetett annak sírhantjára, s ezt még kisebb veszteségei közé számítá. Volt olyan is köztük, ki milliókra menő értékét veszté el, de azért honának elvesztése mégis inkább fájt neki. "Ha azok nem boldogok, kik hazájukban vannak, hát mi hogy volnánk, kik itt szaporítjuk a levegőeget sóhajtásunkkal?" írá Mikes Kelemen száműzetésében.
Személyeiknek a török által történt letartóztatása, lebilincseltetése, jobban epeszté őket, mint ha halálos ellenük által fűzettek volna rabszíjra, mert a töröktől, mint Oroszország ellenétől, s így képzelt barátjuktól, nemcsak személyeik biztosítását, szabadon bocsáttatását igényelték, hanem fegyveres segélyét is remélték ügyük kivívása-, s vesztet hatalmuk visszaszerzésére. S ím ahelyett, hogy sok csatában dicsőséggel viselt fegyvereikkel a török a magáét sietné egyesíteni, elszedik azokat tőlük, és a maguk fegyvereit fogságuk őrizésére használják ellenük. Mi rájuk nézve annyival is inkább borzasztó és lealázó volt, mert nincs keservesebb és meggyalázóbb, mintha művelt és szabad ember egy barbár és szolganép rabjává lesz. A független, önálló Magyarország kormányzója-, tábornokainak, képviselőinek egy tudatlan és szolgai lelkű basa, vagy egy török rendőrtiszt kegyelme-, önkényes parancsaitól függeni, s felügyelésük alá helyezve lenni; a vitézsége miatt méltán büszke huszár és honvédnek a még harcban sem volt lelketlen török katonaság őrizete alatt görnyedezni, s durva bánásmódjának kitéve lenni, mert mint alább látandjuk, meg is verték a honvédeket, oh ez szégyenletes, lealacsonyító, és szívölő volt a menekültekre nézve.
Viddinben, úgy mint az egész török birodalomban, teljesen hiányozván a szellemi és anyagi jólét kívánatainak kielégítése, a nagyobbára művelt vagy legalább a pallérozottság némi fokára vergődött magyar menekültek a szellemi élet majd minden jótéteményétől meg voltak itt fosztva.
A honvédtől elvették kedves élettársát, szuronyos lőszerét, a huszártól vérittas kardját, s hogy egészen semmivé és nyomorékká tegyék, elszakíták alóla a már mintegy hozzánőtt paripáját, a tüzérnek nem volt többé ágyúja, s így legkedvesebb foglalkozásuk- a harcolásban még csak játékból sem gyakorolhaták magukat, s így fohászkodtak Mikes Kelemennel: "A mi táborunk olyan, mint az izraeliták tábora, ahol egy puskaszót sem hallani, itt nem kell félni az ellenségtől, csak a fülbemászótól." A főtisztek csak parádéból viselheték oldalukon vértől nem igen pirosló kardjaikat. A volt polgári hivatalnoknak nem nyilt itt semmi munka- és hatásköre. A töröknek nincs fejlődött irodalma, művészete, művelt köz- és társas élete, különben is a nyelv nem tudása s vallásos szokásaik miatt egészen el voltak tőlük szigetelve, kik különben is mint keresztényekre, barátságmutatásuk dacára sem néztek rájuk a legjobb szemmel. Magukkal pedig könyveket és a nemesebb szellemi foglalkozás- és élvekhez megkívántató eszközöket a menekvés zavarában nem hozhattak. Az önmaguk közti társalgás, nem annyira vigasztaló, földerítő, mint panaszló, versenygő, s ijesztő jellemmel bírván, inkább szomorítólag, leverőleg hatott reájuk. Még a más helyzetben annyira kedves cigánymuzsika sem kellett nekik, miután keserves vagy víg hangjaival fájdalmaik vérző sebeit még inkább mérgesíté. S ekként valamennyien csak a tétlenség-, csak a nomádélet- és rabsággal együtt járó semmittevés, a műveltebb emberre nézve lélekölő foglalkozás- és élvhiány miatt csupán a tengődés, a vegetálás aléltságában sínylődtek, éppen úgy, mint hal a szárazon, kinek éltető eleme hiányzik. Jól mondja Mikes Kelemen: "A dolog nélkül való létel, igen nagy dolog!"
Az egyenetlenség, irigy féltékenység, hiú nagyravágyás, szemrehányó versengés, kölcsönös gyanúsítás, s önszépítési gyarlóság, a menekültek főbbjei közt még itt a számkivetés fogságában is folyton hintegeté a gyűlölség és visszavonás magvait. Csak Dembinszky és Mészáros, a két egyforma pályát futott agg férfiú élt egymással damoni és pithiási barátságban, míg a többiek nagyobbára, ha szemben nem is, de hát mögött becsmérelték egymást. Különösen Peczel a volt polgári és katonai kormány főbb emberei közül igen keveset tartott becsületesnek és alkalmasnak, s még külföldön is azon rögeszme kínozá, miszerint egyedül ő menthette volna meg az elárult hazát. Kossuth, ki a dicsőség napjaiban oly sok kegyenc által érezé magát megcsalatva, most balsorsában ritka emberrel barátkozott, még azelőtt annyira kedvelt hadvezére Bemmel is ritkán jött érintkezésbe. Hát még a magyar és lengyel menekült főtisztek közti rivalitás és kölcsönös gyanúsítás, kisebbítés, apró fenyegetés, s a polgáriak és katonák közti kellemetlen súrlódások villámait fölemlítsem-e?
Valóban rájuk is alkalmazható volt Mikes Kelemen ezen panasza: "A hihetetlenség, kétkedés és a fekete irigység csak velünk bujdosik, mintha ők sem maradhattak volna az országban."
A kevésbé művelt és nagyravágyó legénység táborában nem volt ily versengés, egymás elleni acsarkodás, s a bizonytalan jövő s a tétlenség zsibbasztó érzete sem epeszté őket annyira. Ellenben a honvágy kétszeres erővel támadt fel bennük, annyival inkább, mert tisztjeik iránt, kik őket oly biztatással ösztönzék a menekülésre, hogy majd nemsokára a törökökkel együtt visszamennek a hazába, s kik, valamint azelőtt a csatákban, úgy itt is a táborban a nyomor és ínség közepett elhagyák őket, bizalmatlanok lettek, s az elégületlenség és búbánat miatt néha oly szomorú volt az egész tábor, mint a megszedett szőlő, oly árva volt itt a honvéd, mint az ősszel lehullott sárga levél, s fájdalmában egy lengyel nemzeti dalból travesztált verset énekelt, melyet méltán lehet nevezni a magyar menekültek gyászdalának. A vers így hangzik:

"Búsul a magyar hona állapotján,
Mert Kossuth Lajost nem látja kormányán.
Kesereg a honvéd, s az egész magyarság,
Zokogva kiáltja: oh arany szabadság!

A német ezüst s arany után sóhajt,
A portugallus finom gyapjat ohajt;
A hiú francia csak hírért csatázik,
Egyedül a magyar szabadságra vágyik.

A török szultán őrzi serailját,
A porosz büszkén nézi katonáját,
A lengyel jobblétért, az olasz hitéért,
Egyedül a magyar szenved szabadságért."

XII.
A menekültek anyagi és testi bajai. Rossz szállás; rossz élelmezés; török vendégszeretet és vagyonbiztosság; pusztító betegség, nagy halálozás.

"Mert lészen akkor nagy nyomorú-
ság, minémű nem volt e világ kezdeté-
től fogva ez ideig, ezután is nem
leszen."

Szentírás

"Felfogadtam haragos koplalásom-
ban, hogy soha éhen török ven-
dégségbe nem megyek. ... Jobban
szerettem volna káposztás fazék lenni
Erdélyben, mint kávét ivó findzsája a
szultánnak. ... A nyughatatlanság, a
gyötrődés az elmét megrontják, s az
elme az egészséget."

Mikes Kelemen

Az említett lelki bajokon kívül, kivált szeptember közepéig az anyagi és testi bajok nyomasztó súlya is rá nehezkedett a menekültek vállaira.
Azt már tudjuk, hogy a szegény honvéd, kinek mindenből csak a keserűbb falat jutott, ezerenként tanyázott a szabad ég alatt, az elemnek viszontagságai ellen kevéssé oltalmazó sátrak aljában, fekhelye, ágya csupán a kemény föld, takarója a csillagos, vagy a felhős ég lévén.
Szállás tekintetében aristokratiájuk, főbbjeik sem részesültek kényelemben, sőt majd mindent nélkülözniük kellett, ami csak kényelemnek nevezhető. A vendéglőszerű khámok- és magánházaknál csak ronda üres szobákat kaptak, melyekben földre terített gyékényen és tábori nyoszolyán kívül semmi más bútor nem vala, úgy hogy eledelüket e nyoszolyán vagy a földön kellett elkölteniük. Dembinszky és Mészáros whistcompániája, két összetett málhás ládán szokott rendesen kártyázni.
Ágyneműt csak igen kevés hozván ide magával, nagyobbára csak ruháikon feküdtek s azzal takaróztak.
Élelmezés dolgában is igen csehül álltak, vagy inkább törökösen bántak velük. Egy ideig rendes zsoldról szó sem volt; csupán nyers élelmi szereket osztottak ki köztük, mi riskása, juhhús, juhzsír, vereshagyma, só, olaj- és homokos kenyérrészletekből állt.
A főbbek mázsa- és fontszámra kapták ki ez élelmi szereket, oly célból, hogy a többi közt apróbb részletekben osszák ki azt. A főbbekre aránylag sokkal nagyobb rész esvén, ezt készpénzen is beválták tőlük, s így egy-egy tábornokra naponként körülbelül 4 ezüst huszas s más főtisztekre 2 huszas esett, de mit használt, ha ezen sem vehettek jó ételt és italt.
Egy pár napig, míg nagyon meg nem szaporodtak, a főbbeknek maga a basa küldött eledelt konyhájáról, de a különös módon készített, szokatlan ételek, mint a neulli, főtt rizs, töltött paprika, főtt uborka, juhhús stb. egyáltalában nem nyerték meg ízlésüket. S a basa csakhamar szakácsokat rendelt hozzájuk, de ezek sem lévén beavatva a francia, s még kevésbé a magyar konyhászat titkaiba, később saját embereik- vagy némbereikkel főzettek.
Konyháik igen rosszul, azaz sehogy sem lévén etablirozva, leginkább nagy üstökben főztek számukra, s ebből aztán kiki merített és vett ki magának egy-egy részletet. Rendes teríték s asztali eszközökről szó sem vala.
Képzelhetni, hogy a lucullusi konyhához szokott Batthyányi-pár és más főbbrangúak mennyire áldották a török konyha és comfort élveit!
Később e hiányon némileg segítve volt az által, hogy egyik menekült társuk, bizonyos Lülei nevű élelmes zsidó, ki mint kém hasznos szolgálatokat tett a forradalmi kormánynak, a külvárosban casinóforma vendéglőt nyitott meg, hol pénzért étkezni, kávézni lehetett, mely egyszersmind társalgási s kártyázási gyülhelyül szolgált, minthogy különben is a ronda viddini kávéházakban vagy inkább kávé-bódékban, a némán guggoló és füstölő törökök társaságában mulatozni, nem nagy élvezet vala.
Valóban igen különösnek mondható a törökök vendégszeretete és barátsága a magyar menekültek iránt. Miután egy pár ezer pengőforintot érő ajándékot vettek el tőlük, úgyszólván erőszakosan, kölcsön fejében, jól tarták őket, barátságos, nyájas szavakkal, nem teljesített ígéretekkel. Enni is adtak nekik ingyen, hogy éhség miatt el ne vesszenek; azonban élelmezési részlegüket kivált paripáik porcióját, napról napra kisebbre szabták, úgy hogy a hiányt saját pénzükből kellett pótolniuk. Íme tehát nemcsak a magyar forradalmi sereg táborában voltak, hanem Törökhonban is vannak ügyes élelmezési biztosok, kiknek életrevalósága miatt azonban a becsületes ember éhhalállal veszhetne el.
Ha már személyes bátorságuk sem volt biztosságban, mint lett volna vagyonuké. Igaz ugyan, hogy a török, kiben vallásossága miatt legkevesebb hajlam van a tolvajságra, nem lopta meg vagyonukat, hanem egy részét nyíltan sajátította el magának.
Azon ismert példabeszéd értelmében: "Törökország a lovak mennyországa, a nők purgatóriuma", a magyar menekültek lovai majd mind üdvezültek a török földön, vagy inkább mennyországban. Mert a közlegények lovait minden kárpótlás nélkül elfoglalták, a tisztekét pedig részint ajándékozási ürügy alatt, részint a tetszésük szerint megszabott áron nem annyira meg, mint inkább elvették. A 3 lófarkas viddini basa, mint a szabad kereskedés pártolója, kihirdeté, hogy senkinek nem szabad a magyaroktól lovakat venni, csakhogy ő maga juthasson azokhoz ingyen, vagy potom áron. Ily úton módon szerzett is magának a javából vagy 50 darabot.
Tudni kell, hogy a menekültek összesen mintegy 1500 lovat vittek magukkal török földre, mely szám az említett rendszer gyakorlata által annyira leolvadt, hogy midőn a menekültek Viddinből Sumlába szállíttattak el, alig volt már 40-50 lovuk.
És így a szó teljes értelmében nemcsak lefegyvereztettek, hanem egyszersmind le is szállíttattak paripáikról.
A menekültek iránti török barátságra félig meddig sem lehetne alkalmazni az írás ezen szavait: "Éheztem és ennem adtatok, (ha adtak is, nem nagy köszönet volt benne, s most tudom csak, miért ohajtá itt annyira a Rákóczyval kibujdosott Mikes Kelemen a töltött káposztát); szomjaztam és innom adtatok (sűrű kávéaljat és Duna-vizet igen, de bort ugyan nem); úton járó voltam s befogadtatok engemet (azaz befogatták őket); mezítelen voltam és megruháztatok engemet, (a honvédek szeptember elején nagyobbára mezítláb voltak a viddini táborban) beteg voltam s meglátogattatok engemet, (azt nem tették), fogoly voltam és én hozzám jöttetek (amennyiben a basa meglátogatá a menekültek főbbjeit, s a viddini nép a közemberek táborát.)
Egyébiránt a menekültek főbbjeinek dolga még istenes volt a táborban tanyázó honvédek sorsához képest, kik anyagi jólét dolgában, kénytelenek voltak mindent, de mindent nélkülözni.
Igazat mond ugyan Bonfin, midőn ezt írá: "Sehol a világon nem láttam oly, hideget meleget, munkát és éhséget kiálló, katonai parancsnak engedő, harcra kész, életét könnyen feláldozó népet, mint a magyart. Télen, nyáron egyaránt táboroznak, s miként saját szemeimmel látám, hó és föld alatt béketűrőleg kitelelnek, csakhogy az elkezdett ostromot félbe ne kelljen hagyniuk." És a Viddin alatt tanyázott, csataedzett honvédekre is alkalmazható vala e jellemzés, azonban csak úgy, ha oly táborban lettek volna, hol a természetükkel egyező táplálék, éghajlat és ruha dolgában nem szenvednek fogyatkozást, hol a harcias foglalkozás új erő- és élettel edzi őket, hol megbetegedés esetére gondos ápolásban részesülnek. De itt a viddini táborban, hol a megszokott tápláló és jóízű eledelek helyett a szokatlan s emészthetlen félig sült vagy főtt kecske- vagy juhhúst, rizst, éretlen gyümölcsöt és rossz kenyeret kaptak, s a megszokott jó magyar bor helyett Duna-vízzel kellett élniük, hol a harc életadó tüze helyett a henyélés és aggódás vérfagyasztó jégtorlaszaival voltak környezve, hol a városba költözött tiszturak nem sokat gondoltak velük s a betegeket senki nem ápolá; ily mostoha körülmények közt valóban legkevésbbé sem lehet csodálni, hogy a szegény elhagyatott honvédek közül többen testileg is elkényszeredtek, bágyadtan lézengtek, s mindenféle kisebb-nagyobb betegség által látogattatván meg, őszi légy vagy falevél gyanánt hullottak egymás után a sír ölébe.
A köztük dúlt betegeskedést és nagy halálozást nem egyedül a szokatlan légmérsék, mely itt nyáron nappal igen forró, éjjel igen hűs, nem csupán a szokatlan és sovány eledel és ital, nem csupán a tétlenség s epekedés, hanem az is okozá, mert a közhonvédek gazdag zsákmány és kincs helyett csak szegénységet és nyomort szerezvén maguknak a véres forradalmi csatákban, hogy egy kis pénzhez juthassanak, lassanként eladogaták ruháikat, úgy hogy soknak végre már felső öltönye sem volt, s a szó szoros értelmében, egy ingre vetkőztette magát, s az így szerzett pénzen gyümölcsöt, dohányt s bort vettek. Ez és a ruhátlanság, főleg a hűvös éjjeleken át, igen sok betegséget vont maga után. Ehhez járult a Duna-víz ivás, mely mintha büntetni, vagy tovább hajtani akarta volna őket, majd minden ember hasát elcsapta. De leginkább a megbetegültek elhagyatott állapota, miszerint kórházba nem vitetvén, a szabad ég alatt kellett kínlódniuk, és bár egy-két orvos maguk közt is találkozott, de ezek, mint megrögzött allopathák, mint a régi schlendrián emberei, gyógyszertár nélkül, mi Viddinben nem létezik, s egyoldalú tudományuk mellett semmit nem tudtak csinálni, holott egy ügyes homeopatha a magával hordozni szokott kis gyógyszertár segélyével, vagy egy gyakorlott hydropatha, csupán vízzel is soknak életét megmentette volna.
Így azonban az említett okok miatt, két rövid hó lefolyása alatt 5000 emberből körülbelül 400 halt el, anélkül, hogy halálos ágyuknál, mit mondok ágyuknál? anélkül, hogy e kemény nedves földön, hol a kórság és halál kínjaival küzdve végvonaglások közt henteregtek, az orvosi segély, a rokonok és lelkiatya biztató szózata, a remény- és vigasztalásnak csak egy sugarával is enyhítette volna szörnyű szenvedésüket, anélkül, hogy szeretett övéik áldásai és részvéte könnyei közt csukhatták volna be szemeiket, anélkül, hogy legalább életük végpillanatában némi lelki vigasztalásul a hon imádott földjére nyomhatták volna búcsúcsókjukat.
Ó szörnyű! Még csak a keresztény hit végső tisztességét sem adák meg hűlt tetemeiknek, hanem csak mint a teherhúzásban kidőlt lelketlen állatokat dobták be rideg sírgödreikbe. "Miért szült, miért nevelt föl engemet édes anya? miért nem tett a földbe, születésemnek órájában?"
Ha majd egykor valaki közülünk, vagy utódaink közül e vidéken fog járni: emlékezzék meg, hogy itt a csaták tüzét vitézül kiállt, s a hazáért kiszenvedett négyszáz hontalan magyarnak hűlt porait takarja az idegen föld! s ha mindjárt véleménye szerint tévedtek volna is, ejtsen egy részvét-könnyűt emléktelen puszta sírjaikra!

"Titkon borong a Géniusz
A néma hant felett,
Hol lángoló szív s honszerelem
Váltottak életet."

folytatás