Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

„Imrefi"
[Makay Sándor, 1806-1890]

A magyar menekültek Törökországban

Heckenast Gusztáv, Pest, 1850
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

 

XIII.
Kossuth sorsának változása, nyilvános élete Viddinben. Munkálódása a menekültek és a haza ügyében. Viddini levele Pulszky- és Telekyhez. Thomson vállalkozása s Kossuth leveléveli elutazása Palmerstonhoz. Kossuth mint kormányzó a török földön.

"Sok elsők pedig lesznek utolsók, és
sok utolsók elsők."

Szentírás

"A szív csak a jelenlévőt sohatja; az
okosság pedig a jövendőről is gondol-
kodik. ... Csak reménylünk, csak
reménylünk, mindaddig míg meg nem
halunk."

Mikes Kelemen

Kossuth viddini életéről egy pár érdekes adattal szolgálhatunk.
Ő menekült társai említett bajai- szenvedéseinek nagyobb részében nemcsak osztozott, de mindenek közt, mint az emigráció feje, legmélyebben érezé összes fájdalmaik óriási súlyát, s ami csak tőle szűkre szorított hatáskörében kitelhetett, mindent elkövete annak enyhítésére.
Mind e mellett is nem sokat tehetett értük, s vérző szívvel kellett néznie, főleg a szegény honvédek végtelen nyomorát, sírba hervadását.
És mily állapot, mily iszonyú helyzet volt az övé is! Ő, ki még kis idővel ezelőtt elmondhatva azt, hogy "L'état c'est moi", a hatalom legmagasabb polcán állt egy élethalálra harcolt nemzet élén, s milliók sorsáról intézkedett, ki még csak egy pár hónap előtt hazáját a boldogság tetőpontjára emelhetni hivé, s e hitben a halandók legboldogabbikának tartotta magát, ő, ki a magyar nép és katonaság bálványozása, s milliók csodálatának dicssugaraival vala környezve -; most mint hontalan bujdosó, még csak egyszerű polgára sem lehet többé azon hazának, mely benne egyik legnagyobb emberét, legelső hivatalnokát látá, sőt most a török oltalom védszárnyai alatt még csak személyes szabadságát, életét sem érezheti biztosságban, s letartóztatott fogolyként kell a rabszolgák előtt hódolnia. Ő, ki Magyarország függetlenségét ki merte mondani, most egy zsarnok önkényétől kénytelen függeni!
Ennek és távol hagyott hazája, s keblétől elszakadt családja sorsának elgondolása mondhatlanul epeszté Kossuth érzékeny szívét. S ezért volt ő itt, kivált az első napokban oly levert, komoly és magába zárkózott. Az országos gondok közti túlfeszített munkásság s testének ebből származott roncsolt beteges állapota, s az anyagi jólét nélkülözése korántsem törte őt meg annyira, ki teljes életében egyszerűen mértékletesen élt, s rögös pályáján oly sok csapás-, szenvedés-, s nélkülözésnek volt kitéve.
Mindemellett még sem esett egészen kétségbe, s a rámért legnagyobb csapás öldöklő súlya alatt is lehetőleg megtartá férfias nyugalmát. Még száműzetésében sem szűnt meg munkásságát folytatni, sőt az elesett ügy jövője iránt itt is buzgó tevékenységet fejte ki, mindennapi imája ez lévén: "Uram ne hagyd elveszni a te népedet!"
Minthogy tekintélyét száműzetésében sem látá elveszve, mire menekült társainak iránta tanúsított tisztelete nagy befolyással volt, mindenek előtt a viddini basát igyekezett arra bírni, hogy az emigráció tagjai szabadon utazhassanak Törökországon át Európa egyéb részeibe. De minthogy ezt egyelőre semmiképp nem vihette ki, mindent elkövetett, hogy letartóztatott állapotukban legalább a menekültek sorsán könnyítve legyen.
S valóban az ő erélyes föllépésének volt is sikere, mert később csakugyan sok tekintetben segítve vala a menekültek bajain, sérelmein.
Kossuthnak Pulszky- és Telekyhez, mint London- és Párisba küldött magyar követekhez Viddinből, szeptember 12-ről írt levele, melynek történeti fontosságú része angol, francia s német nyelven közre bocsáttatott, s melyet cáfoló jegyzetek kíséretében Szilágyi Sándor magyar fordításban is közlött, élénk tanúságot tesz a nagy agitátornak külföldöni folytonos közremunkálásáról.
E levélben, illetőleg emlékiratban a m. forradalmi ügy bukásának titkos és nyílt rugóit, okait, saját meggyőződése szerint leplezetlenül előadván, végre panaszt emelt az iránt, miként Viddinben további rendelkezésig le van tartóztatva, s minthogy szándékához képest személyesen nem mehet Londonba, arra kéri az ügyvivőket, hogy tegyenek mozgásba minden rugót, s megfeszített erővel munkálódjanak a hazáért. E célból különösen használják fel az angol nép sympathiájában rejlő erkölcsi erőt, rendezzenek meetings-eket, szóljanak Cobdennel, a parliamentnél kérelmeztessenek, hogy Angolország közbevesse magát, s Magyarország önálló alkotmányának fenntartása által Ausztriát Oroszország ellen megerősítse.
E levélben bezárólag a menekültek ügyére tér át, s megemlítvén, hogy hír szerint a török birodalom belsejébe akarják őket vinni, kinyilatkoztatja, miképp inkább kész meghalni, vagy önmagát kiszolgálatni az orosznak, hogysem török földhöz láncolt rabszolga legyen, s fölkéri a követeket, eszközöljék, miként az angol kormány az Angolhonba utazhatásuk engedelmét követelje a portánál, s consulait a szükséges oltalombani részesíttetésükre utasítsa.
Arról is panasszal tesz említést, miszerint a menekültek katonai és polgári egyénei közül többen vissza akarnak térni hazájukba, de ezt a törökök nem engedik. Pedig pénz- és mindentől megfosztva lévén, el kell itt veszniük; csupán élelmet kapnak, egyebet semmit. A katonák majd mind mezítlábúak s köpenyük sincs, s most a zordon idő közeledtével oda halnak mint a legyek. Sem bakancsot, sem egy krajcár pénzt nem adnak nekik, s még sem bocsátják haza. Ez borzasztó barátság. Minél fogva felhívja őket: igyekezzenek kieszközölni, hogy azon menekültek, kik honunkba vissza akarnak térni, némi útiköltséggel ellátva haza küldessenek. Kéri egyszersmind az angol kormányt, miszerint amnestiát eszközöljön, s ha kivételeknek kell lenni, azok név szerint jelöltessenek ki. Ő magáért nem szól, hanem menekült társaiért, s a hazában bujdokolva rejtező neje- s gyermekeiért; ez utóbbiakra nézve az angol kormány oltalmát s vendégszeretetét kéri ki, azon esetre, ha ez az austriai kormánynál szabad kivándorolhatásukat eszközölhetné.
E levél sok tekintetben megtette a maga hatását, és sikerének részleteit, ha nem is egészen tisztán, de legalább sejdítőleg ismeri a közönség.
Azonban még nagyobb hatása és eredménye volt, az említett viddini levele után valamivel később szerkesztett, de szinte még szeptemberben elküldött, s Palmerston lord, angol külügyérhez írt levelének, melyben ennek a legújabb magyarországi viszonyokról körülményes felvilágosítást adott, s a magyar nemzet pártolása s alkotmányos szabadsága helyreállítására szólítá fel a hatalmas státusférfiut.
E levél kézbesítésének története igen eredeti. Kossuthot, Viddinbeni tartózkodása alat gyakran meglátogatá bizonyos Thomson nevű angol, ki körmeit rágicsálva órákon át elült nála, s a magyar dolgokra, különösen a legközelebbi forradalomra vonatkozott beszédeit a legnagyobb részvét- és figyelemmel hallgatá.
Egy ízben, midőn Kossuth hosszabb társalgás után elhallgatott, a mi kevés beszédű sir Thomsonunk így szól hozzá:
- Hát ugyan miért nem írja ön meg mindezt Palmerston lordnak, miért nem világosítja őt fel a dologról?
- Szívesen tenném azt, szóla Kossuth, de miként juthatna kezébe az én levelem?
- Írjon, s elviszem én magam, nyilatkozék az angol egész hidegvérrel, s válaszát is személyesen meghozom.
Kossuth megdöbbenve hallá e szavakat, leült, írt, s a vállalkozó angol, terjedelmes levelével minden haladék nélkül útnak indult, mi több, Magyarország- és Bécsen át vitte azt el Londonba Palmerstonhoz. És ura akarván lenni szavának, a Kossuth levelére adott választ is személyesen hozta meg Londonból Viddinbe.
Mi volt ezen válasz tartalma, azt alább fogjuk meglátni. Most csak azt kell megjegyeznem, miként az agensekhez küldött viddini levelet is hihetőleg ugyanakkor vitte Thomson Londonba, mert ha ezt Kossuth előbb küldte volna el, akkor nem intézendé hozzá azon kérdést: mi úton módon küldhetne levelet a lordhoz?
Mily nemesen viselé magát Kossuth az izlamrai áttérés kérdésénél, s azon ügyben, midőn Hauslab osztrák tábornok a menekült honvédeket hazájukba leendő visszatérésre szólítá fel, s mennyire alaptalanok az e részben ellene szórt rágalmak, azt szinte alább, a maga helyén fogjuk tárgyalni.
Most még egy pár szót azon gúnyos gyanúsításra nézve, mintha Kossuth száműzetésében is még mindig Magyarország kormányzójának akarta volna magát tartatni, sőt e részben követelőleg arrogálta volna a kormányzói címet és tekintélyt.
Miután Kossuth a kormányzási hatalmat Aradon aug. 11-kén Görgei kezébe tette le, három nap múlva Tergováról levelet írt Bemhez, melyben határozottan kijelenté, miszerint ő többé nem magyarországi kormányzó, hanem csak egyszerű igénytelen polgár. Sokszor említett viddini levelében nyoma sincs annak, hogy volt magas hivatalát a száműzetésben legkevésbé is igénylené, sőt ugyanott kijelenti, miként nincs más kívánata, mint az, hogy szabad országban lakhassék, honának némileg itt is használhasson, családja körében élhessen, gyermekeit munka által táplálhassa, s civilizált emberekké növelhesse.
Hogy a török basák előtt volt rangjához illőleg kellett föllépnie, az nagyon természetes, különben az ember becsét csupán külsőségekhez mérő kényurak még rosszabbul bántak volna vele, és társaival, s még inkább lenézték volna őket. Mindemellett Kossuth Viddinben kis környezetének közepette fölöttébb egyszerűen élt, s csak akkor jelent meg némi csillogó külpompával, midőn a basánál díszlátogatásokat tett. A menekültek főbbjei ekkor is önként csatlakoztak hozzá, keleties fényű egyenruháikban paripákon kísérték őt, ki maga is lovon ült, csakhogy tekintélye, nem mint mostani, de mint volt kormányzónak, biztosítva legyen. S e részben célt is ért.
Azzal is vádolták őt, hogy a török földön folyton bitorolva a kormányzói hivatalt, mint ilyen a honvéd főtisztek közt előléptető kinevezéseket tett, sőt a polgáriak közül is többeket katonai főtiszti rangra emelt.
E vád onnan származhatott, mert egy lengyel alezredes, ki a magyar csatákban vitézül viselte magát, arra kérte Kossuthot, hogy miután Törökországból más honba kar menni, s itt ismét hadi szolgálatba lépend, érdeminek jutalmául nevezné őt ki utólagosan ezredessé, mit Kossuth szívesen teljesített, mi különben nem volt egyéb, mint egyszerű bizonyítvány a lengyel főtiszt érdemeinek kitüntetésére.
Az is igaz, hogy Kossuth a polgáriak közül több menekültet katonai főtiszti rangra emelt, azaz, mint a komáromi capitulatiónál történt, úgy adta ki őket, mintha főtisztek volnának. De ez nem ok nélkül történt. A törökök ugyanis az élelmezési részletek kiadásában a polgári menekülteket nem tudták melyik osztályba tenni, és saját kérelmükre ezért helyezé őket Kossuth színleg katonai főtiszti rangba.
Eleinte egynémely valóságos volt honvédtiszt is rossz néven vette ezt. Különösen Wepler alezredes, ki menekülésében Bemet fedezé, nagy zajt ütött a miatt, hogy Egressy Gábor mint polgári egyén, őrnagyi rangra emeltetett. De amint a dolog állásáról felvilágosíták, ő is elhallgatott.
A viddini török- bolgár- és görög lakosság értesülvén Kossuth kiléte s tettei felől, úgy tekinté őt mint népszabadítót, s a legnagyobb tisztelettel viseltetett iránta. A többi közt egy kávéházban szóba hozatott a népboldogító reformjai által magát oly nevezetessé tett Ibrahim halála, s a törökök azzal vigasztalódtak, hogy elvesztett nagy emberüket majd kipótolja Kossuth. A viddiniek előtt csak akkor csökkent némileg az ő népszerűsége, midőn az iszlámra áttérni nem akart, mi azonban a keresztény lakosság szemében még dicsőbbé tette őt.

 

XIV.
Kossuth magánélete Viddinben. Asboth, Szőllősi, mint segédei és laktársai. Társalgási köre; viddini lakása. A Kossuth és Dembinszkyné közti elhíresztelt viszony.

"Azt nem tartom a mit Forgács, hogy
a hűség csak a kutyához illik."

Mikes Kelemen

"Vak az irigység, nem tud egyebet,
mint az erényt becsmérelni, a becsüle-
tet rágalmazni."

Livius

A mondottakból láthatjuk, miszerint Kossuth a török földön sem szűnt meg a nyilvános pálya embere lenni, sőt erélyesen közremunkált mind a haza, mind a menekültek érdekében; s ott is tudván magának foglalkozási tért találni, mentve volt a rá nézve legiszonyúbb szellemi tétlenség öldöklő kínjaitól.
Legközelebb környezői, volt hadügyi segéde, Asboth alezredes, és tolmácsa, Szőllősy valának, kikkel Viddinben nemcsak egy födél alatt, de egy szobában lakott, s kik társalgásuk által mindenképp igyekeztek őt földeríteni, az unalomtól megmenteni.
Asbothot igen szerette Kossuth, mint oly férfiut, ki solid műveltsége, tiszta jelleme, férfias magaviselete s hű ragaszkodása által teljes mértékben megérdemlé bizalmát, barátságát.
Ellenben Szőllősy iránt korántsem volt ily bizalma, őt, mint a török nyelvet folyvást beszélő tolmácsát csak kénytelenségből tűrte maga mellett.
Mily különös ember ez a Szőllősy, csak a következő tényből is megítélheti az olvasó. Amint ugyanis a menekülni akarók már a török határ felé vonulának, Kossuthot megelőzőleg köztük volt Szőllősy is, ki a forradalom utolsó korszakában mint külügyminiszteri titkár, tehát magas rangra emelve működött. Ő azt hivé, hogy Kossuth tömérdek pénzzel, legalább is egy pár millióval fog külföldre menekülni, s föltette magában, hogy mihelyt a határszélen a volt kormányzóval találkozni fog, habár erőszakkal is, arra kényszerítendi, miszerint sok pénzét megossza vele. S e nemes szándokát menekült társai előtt fennhangon hirdeté. Midőn azonban Kossuthtal Orsován találkozék s látná, hogy ez nem egyedül van, az osztozási kényszerítéstől elesett a kedve, sőt mint leendő tolmácsa ismét szolgálatába állott.
Kossuth, ki jószívűsége- s könnyen hivőségének tulajdonítható csekély emberismereti tapintata miatt már oly sok hűnek hitt emberében csalatkozott, e dologról aligha tudott valamit. Egyébiránt Viddinben Szőllősy nem sokáig volt oldalánál s helyébe egy Cseh nevű erdélyi embert vett magához tolmácsul.
Kossuthot a menekültek közül Viddinben sokan látogaták, de ő viszont kevéshez járt. A basán kívül legtöbbször fordult meg gróf Batthyány Kázmérnál. Rendes sétáit kivéve, többnyire otthon ült, de szellemdús társalgás híjával soha nem volt. A honvédek táborát egy párszor meglátogatván, általuk mindig a legnagyobb tisztelettel fogadtatott.
Igen csalatkoznék, ki azt hinné, hogy Kossuth Viddinben ha nem is valami pompás, de legalább csinos lakban volt elszállásolva. Ő ugyan egy rendőrtiszt, tehát török úr házában lakott kis környezetével, de azért annyi kényelemmel sem volt ellátva, mint egykor budai fogságában. A legegyszerűbb nyoszolyákon és málhás ládáin kívül, mindössze egy pár szék és egy asztal egészíté ki szobája bútorzatát. A török nagyurak pompás szőnyegei- és dívánjaiból csak egy darabot sem juttata neki az ozmánok szíves vendégszeretete. Egyébiránt: "Nem kér chinai pamlagot sem márványpalotát a megelégedés", s Mikes Kelemenként: "Kevéssel kell megérni egy bujdosónak."
Végre meg kell említenünk Kossuthnak a rágalmazó nyelvek által annyira elhíresztelt szerelmi viszonyát gróf Dembinszkynével.
Midőn Kossuthot a vesztegházból Viddinbe szállították el, útközben egy ronda oláhországi faluban ő és 2 kísérője történetesen egy födél alá szorultak gróf Dembinszky őrnaggyal, a lengyel altábornagy unokaöcsével, és ezt külföldre kísért csinos magyar nejével. E helyzetben a lelkes s gyöngéd érzelmű hölgy és az ezáltal honleányi hévvel tisztelt Kossuth közt közelebbi ismeretség fejlődött ki. S minthogy a grófné ez idő óta folytonos társalgási érintkezésben volt vele, s legnagyobb nyájassággal és szívességgel viseltetett iránta, sőt Viddinbe érkezvén, mint szomszédja, férjével együtt majd mindennap meglátogatá, beteges állapotában gyöngéden ápolá, és saját konyhájából táplálva látta el őt; a puszta ismeretség bizalmas szíves barátsággá változott köztük.
Azonban a nemes érzelmű, gyöngéd barátsági viszonyt némely lapok ellenséges indulatú levelezői csakhamar gúnytárgyul használva fel, szerelmi viszonynak keresztelték el, csupán azért, hogy Kossuthot száműzetésében a világ előtt nevetségessé s kivált saját honfiai szemében gyűlöletessé tegyék.
Azonban legkevésbé sem érték el céljukat. Mert gyanúsító rágalmuknak egy józan eszű ember sem adott hitelt. Sőt az osztrák lapok egyikében az Ostdentsche Post' ez évi folyamának 10-dik számában bizonyos konstantinápolyi német levelező Kossuthot e viszonyra nézve a legfényesebben igazolá, nyíltan kimondván levelében, miszerint Kossuth és Dembinszkyné elhíresztelt szerelmi viszonya nem egyéb, mesterségesen kiszámított koholmánynál, minek nem volt más célja, mint az, hogy Kossuthnak honmaradt nejét ezen hír terjesztése által férjétől elidegenítsék, rejtekhelyéből kicsalják, s hálóba kerítsék.
Mennyire sikerült e terv, bizonyítja az, miszerint a tőrbe csalogatott s keresve keresett Kossuthné, miután letartóztatott gyermekeihez nem juthatott, folyó év elején szerencsésen Törökhonba kimenekült, s most együtt van férjével, enyhítő ennek hontalanság miatti fájdalmait.

 

XV.
Az elégületlen honvédek szökési szándéka. Törökös bánásmód e miatt. A menekültek viddini életének vidámabb oldala. A múlt dicső napok emlékezete, a jó magyar természet. A közhonvédek sorsának javulása. Besorozott honvédek és Frits őrnagy megérkezése Viddinbe. Kandia szigetérei belebbezés híre.

"Hát kétségbeessünk-e? Nem! hanem
bízzunk és mindaddig reméljünk, hogy
meglátjuk azt a tündérországot, valamíg
élünk. Bízzunk tehát, bízzunk s úgy nem
hagyatunk el. Aki a hideget adja, az
mentét is ad melléje."

Mikes Kelemen

A városon kívül tanyázott honvédek annyira megunták a török rabságot és nyomorúságos életet, hogy többen közülök szökési kísérlettel akartak attól megszabadulni s hazájukba visszatérni.
A többi közt egy ízben, mintegy 150, nagyobbára honvágytól kétszeresen gyötrött székely atyánkfia szólalkozott össze e célból, s meg is kisérték erőszakkal áttörni a török őrvonalon.
Azonban az ozman katonaság, melynek rendelete volt a menekülteket szigorú őrizet alatt tartani, észrevette a dolgot, s a fegyvertelen szökevényeket nagy üggyel-bajjal visszaterelte táborukba, tisztjeiket pedig megverték és mint bujtogatókat elzárták.
Ezen emberséges bánásmód látása után többé senkinek nem volt kedve a táborból szökéssel menekülni; míg bent a városban néhánynak sikerült útlevelet szereznie, s álnév alatt ismeretlenül örökre búcsút vennie Viddintől.
A menekültek viddini életének lefestett sötét alapszínét azonban olykor-olykor némi vidámabb, elevenebb színezet is földeríté; mert igazat szól a közmondás: "nincs oly lángoló szerencsétlenség, melyben egy szikra jó szerencse vagy reménysugár ne pislogna."
Már csak a múlt szerencsés s dicsőséges napok, a diadalmas csaták, s az erre következett ünneplések emlékezete, több igen jeles sőt világhírű bajnokaik látása török által is bámult szép honvéd- és huszáröltönyben, melynek zsinórzata a magyar vitézség csodatetteinek rejtélyes hyeroglyphjeit képezé, a múltak fölötti élénk társalgás, mely szerint egyik a másiknak részint hadteste, részint ezrede, zászlóalja, százada, vagy vezére, részint saját hőstetteit, életveszélyes kalandjait, harcias aggodalmait, örömeit nagy tűzzel, vagy csendes kedélyességgel elbeszélé, sőt már magában annak tudata, hogy annyiszor ki voltak téve a halálnak s mégis szerencsésen kiszabadultak jégkezei közül, legalább egy pár pillanatra magasztos, boldogító érzelmekkel tölté el kebeleiket, új életet öntött lelkeikbe, s ki-kibékíté őket jelen szomorú állapotuk nyomasztó terheivel, kínjaival.
És megvan a magyarban azon szerencsés, vagy talán szerencsétlen természet, miszerint balsorsának legiszonyúbb csapásai közt, legnagyobb veszteségei után sem esik egészen kétségbe, sőt újra és újra lángot vet keblében a remény és bizalom kiolthatlan szikrája, minélfogva jobb remény, szebb kilátás fejében legsúlyosabb helyzetét is lehetőleg békével tűri, annyival inkább, mert bajának okát nem magában keresi, hanem másra hárítja, és balsorsa jobbra fordulását is másoktól, leginkább a szerencsés véletlentől várja. Helyesen jegyzé meg Rónai 'Jellem-isme' című könyvében: "A magyar hiszékeny, mert egyenes szívű, becsületes; sokban bízik mert nagylelkű; sokat remél mert könnyelmű."
Ezen sajátságos természetnek tulajdonítható az, hogy Viddinben és a városon kívüli tábor alatt a köznyomor és szenvedés legcsüggesztőbb, legnehezebb napjaiban is, a menekültek közt több nyugodt és derült arcát lehete látni, sőt a nyomorhoz törődött harcfiak közül többen a legiszonyúbb ijesztgetéseket, a legkeservesebb nélkülözéseket és sanyarúságokat is közönyös resignatióval vették, sőt olykor, midőn igen sokan búslakodva sóhajtoztak, epedtek: mások egeket ostromló káromkodás közé temették keservüket, míg viszont mások hasonló helyzetben lelkesítő harcias és nemzeti dalokat, vigasztaló nótákat énekeltek, s könnyű eleven eszükkel a pajzánság s gúny csípős tréfa nyilait röpítgették egymásra, vagy még inkább az előttük oly furcsának tetsző török atyafiakra, mintha legkisebb bajuk sem lett volna.
Miképp is lehetne végképpeni elcsüggedést, komorkórságba esést, vagy kétségbeesésből eredő öngyilkosságot várni oly fajta fiaktól, kik a csatában fütyörészve, danolva rohanták meg a nagyobb számú ellent, támadták meg a tűzokádó ágyúkat, s ujjongó vígsággal hágták meg a legerősebb sáncokat és várfalakat, kiknek elhullott bajtársaik mosolyogva vérzettek el a hazáért, s feledve halálos sebük égető kínjait, életük végpillanatában is dicssugárzó arccal éltették a magyart!
És a számkivetésben tisztjeiknél sokkal többet szenvedet szegényebb sorsú honvédek nem is csalatkoztak reményükben. Szeptember közepe táján felsőbb rendelet következtében, s azon okból is, mert a török hitre akarták őket átcsalogatni, nyomorúságos állapotuk sok tekintetben javult. Sokan közülük a török katonasággal egyenlő zsoldot kaptak, a juh- helyett marhahúst, sőt titkon még disznóhúst is hoztak táborukba, s azok nagyobb részét, kik felsőöltöny- és lábbeliben szükséget szenvedtek, felruházták. Később pedig, amint majd alább részletesen megírjuk, alkalmuk nyílt részint a török, részint az austriai császár szolgálatába lépniük.
A menekültek főbbjeit szokott kényelmeik nélkülözése sokkal inkább gyötré, mint amazokat, kik már különben is gyerekkoruktól fogva úgyszólván belenőttek a sanyarúságba. Emellett a művelt lélek és szív sokkal fogékonyabb lévén a leverő fájdalom s epesztő bú mély érzésére, nem csoda, ha a menekültek főbbjei közt általán véve rosszabb kedv s nagyobb csüggedés uralkodott, mint künt a szabad ég alatti táborban.
A művelt világtóli elszigeteltségük miatt még csak, ami után leginkább sóvárogtak, Európa legújabb mozgalmai- s hazájuk sorsáról sem kaptak biztos híreket. Gróf Zamoiszky küldött olykor Belgrádba futárt a sradiniai consulhoz, ki a 'Süd-slavische Zeitunk' néhány számával kedveskedett nekik, mi bizony kevéssé elégíthette ki égő hírszomjukat.
A császári seregbe besorozott s Olaszhonba szállított honvédek közül a határszéleken néhányan szerencsésen megszökvén, sok bolyongás után ezek is Viddinbe tévedtek. Képzelhetni, mily mohó kívánsággal fogták körül és kérdezgeték ki ezeket a hazájukból régebben kiköltözött menekülteket. Csakhogy minél többet hallhassanak tőlük, sorra megvendégelték őket.
Legérdekesebb volt Frits őrnagynak Viddinbeni megjelenése. Ő Görgei fegyverlerakása után egész október közepéig lappangott honában, különösen szülőföldjén a kunságon. Azonban tartván attól, hogy lappangását nem sokáig viheti, s utóbb is besorozzák, október közepén mint kocsis szerencsésen kimenekült, s Viddinbe érkezett, s itt lévő honosainak körülményesen elbeszélte a haza állapotát, legújabb viszonyait, mi amazokat természetesen fölötte érdeklé, s mélyen megindította. S bár többen gyanúsnak tarták, Kossuth segédül maga mellé vette őt.
Szeptember elején a menekültek főbbjeit egy ideig azon hír tartá feszültségben, miszerint Viddinből Kandia szigetébe fognak elszállíttatni, a hajdani Kréta-szigetbe, mely a régiek által Jupiter szülőföldje- s legkedvesebb mulatóhelyének tartatott, hol egyszersmind a híres labyrinth állott. S e tekintetben csak az vigasztalá őket, hogy Kandia szigetét a legkellemesebb éghajlatú, termékeny, virágzó földnek, valódi paradicsomnak rajzolák le előttük. E hír azonban nem valósult.
A menekülteknek tovább két hónapnál kellett Viddinben tartózkodniuk, mialatt elég idejük volt Viddint, népét és sajátságos életét közelebbről megismerniük, s ez volt leginkább az, mi egy ideig folytonos éberségben tarthatá kedélyüket, mi érdekelte, mulattatá, s tanulságos tapasztalásokkal gazdagítá ismereteik tárházát, mi azonban a hosszas ottlét által mindinkább veszté előttük ingerlő és vonzó varázsát, sőt végre, mi eleinte igen meglepé, utóbb már untatta őket.
A műveltebb, gondokozó fők a viddini élet ismeretéből igen érdekes következéseket vonhattak egész Törökország multja-, jelene és jövőjére. S kik közülük az ozmán birodalom régibb, újabb viszonyait, állapotát, különösen Magyarországgali százados harcait, összeköttetését, Erdéllyeli barátságát, s ezen felül még magának Viddinnek főleg a magyarok régibb életével kapcsolatos történetét is közelebbről ismeré, az valóban a magános elmélkedés s bírálgatás lélekemelő gyönyörét is nagy mértékben élvezé.
Egy ily elmélkedő s bíráló fő miként fogta fel mindezen fölötte érdekes dolgokat: azt a következő cikkek tanusítandják, mik, úgy hiszem, élvezetes nyugpont- vagy inkább episodul fognak szolgálni a menekülteknek általunk már eddigelé előadott dolgai s azon nevezetes fordulatpont között, midőn a Mahomed hitérei áttéréskérdése oly nagy mozgalmat idézett elő körükben.

 

XVI.
A török és magyar közti háborúskodás III. Béla korától kezdve egész a mohácsi veszélyig. Zápolya János és fia, Tököly Imre, II. Rákóczy Ferenc és fiának az ozmán porta általi pártoltatása az osztrák ellenében. Austriával s Oroszországgali háborúskodása. Muhamed szultán elkésett reformjai. Kossuth és Blanqui jóslatai az európai ozman birodalom jövője iránt.

"A mi dicsőséges őseink vitéz karjai-
nak köszönheté Európa, hogy őtet már
rég régen el nem borították az ozmanok.
Egy európai nemzet sem szenvedett
tőlük annyit, mint a magyar, és ha az
irigység és egyenetlenség lelke hazánk-
fiainak szívét kétfelé nem szakasztotta
volna, tulajdon erejük által is kiűzhet-
ték volna őket Európából. Így is a bá-
mulásig vitézkedtek ellenük.

Décsy Sámuel (Osmanographia)

A török és magyar közt tagadhatlanul származási fajrokonság létezik. Mindkettő keleti, ázsiai nép, eredetileg mindkettő harcias, hódító vitéz nemzet. Ősi nyelvük, szokásaik, külsejük, természetük, fényes, bizarr ruhájuk közt, szembetűnően nagy a hasonlatosság.
És ezen rokonság dacára is, éppen úgy mint a rossz testvérek, a 14-ik század végétől fogva egész a 17-ik végéig, tehát három hosszú századon át, a legdühösebb ellenkedéssel öldöklék, pusztíták, gyöngíték és rontották egymást. Mintha a Nemesis e rossz indulatú vérrokont büntető ostorul küldte volna a magyar nyakára netalán a miatt, hogy ez Ázsiából Európába költöztekor szinte iszonyú rombolás- és vérengzéssel dúlt fel sok békés országot, s fűzött rabláncra sok ártatlan nemzetet, később pedig kivetkőzve eredeti természetéből, maga is idegen vallás, idegen nyelv, szokások és közigazgatási forma járma alá vetette nyakát, s az egyenetlenség és meghasonlás öldöklő fegyverével szaggatta szét s bénította meg saját testét és lelkét.
A magyar és ozman közti élethalálra ment hosszas harc tüzét, mely egész Európát lángba borítá, semmi más nem gerjeszté föl, semmi más nem táplálta, mint a hódítási vágy és a legdühösebb vallásbeli fanatizmus, különösen egyfelől a keresztény hit és civilisatio, másfelől a mohamedán vallás és barbárság, despotismus közti küzdelem.
A magyar nemzet, honának már csak természetes geographiai fekvésénél fogva is, mint közbeeső védbástya állott férfias ércmellével az egész nyugatot meghódítással fenyegető török ellenében, s midőn saját lételét, nemzeti önállóságát kockáztatva, roppant szenvedések s veszteség közepett harcolt ellene, ezt nem csak maga, de egész Európa műveltsége- és szabadságának érdekében tevé. Meg is mentette ő az ügyet, míg önmagát, legalább egy időre, megbuktatá.
Azonban az igazságszolgáltató sors és Nemesis keretkének már csak a természet örök törvénye szerint is okvetlenül úgy kell fordulnia, miszerint Európában a két keleti népfaj, t. i. az egymást meggyöngített, megbukatott magyar és ozmán közül az, amelyik jókorabb beleolvadva a művelt és keresztény népek nagy családtestébe, ennek szent ügyét, sőt lételét vérével, életével szabadította meg, világboldogító érdemeinek jutalmául testvérei közt ismét illő helyet foglaljon el, s a kor szellemétől annyira elmaradt rokona, illetőleg vágytársa fölött diadalmi dicsőséggel állhasson meg.
Vizsgáljuk csak kissé a Török birodalomnak múltját, s még inkább jelenét, és a világgal, s különösen Magyarországgali régibb, újabb viszonyait, - s jövője iránt csakhamar tisztában leszünk.
A magyar királyok közt III. Béla harcolt legelőször a török ellen, midőn az ázsiai ozmanok által megtámadt görög császár, Mánuelnek nyujta hadsegélyt. Azonban minden európai fejedelem közt dicső nagy Lajos királyunk volt a legelső, ki a török felett fényes diadalt vívott ki, s egyszersmind Moldvát, Szerviát, Bosnyák és Bolgárországot meghódíta, s így akkor a mostani európai török birodalom nagy része a magyaré volt.
A legelső magyar király, kit viszont a török tett csúffá diadalával, Zsigmond vala, kit az Ázsiából Európába hódítólag benyomult I. Soliman utóda, Bajazet közel Viddinhez, Nikápolynál szörnyen megvert, sok ezer magyar esvén ez ütközetben áldozatul, amiért s egyéb bűneiért is a magyar nemzet fogságra vetette a könnyelmű Zsigmondot.
Ugyancsak Bajazet rontott be legelőször török hadsereggel a magyar földre, oly tervvel, hogy Magyarországban a keresztény világ védbástyáját ledöntendő, ez által egész Európát meghódítsa. Ekkor azonban a magyarok által visszaveretett, s nagy terve megtört a legvitézebb nemzet fegyverén.
II. Murad szultán óriási hatalmának egyedül a nagy Hunyady János s parányi seregeinek óriási vitézsége, s később fia, Mátyás király tekintélye bírt diadalmasan ellenállni. Azonban a szegedi békekötést I. Ulászló magyar és lengyel király hűtlenül megszegvén, Várnánál a magyar hadsereget egészen tönkre tette a török, hol maga a király s a pápa követe is elesett, mi által a lengyel és Róma végtelen veszélybe dönté a magyart.
Murad fia, Mohamed még apjánál is szerencsésebb hadviselő volt. Ő ugyanis 1453-ban roppant erővel s vitézi elszántsággal támadván meg Konstantinápolyt, XI. Constantin trónját felforgatá s a keleti császárságot, mely a középkori keresztény világ műveltsége, tudománya, irodalma, művészete s anyagi gazdagságának legfényesebb összpontosító gyülhelye vala, romokba dönté, s a hatalmas Bizanc keresztjének helyébe Stambul bélholdját tűzte ki, leendő hódításai büszke jeléül. Ekkor a megrettent pápa és keresztény fejedelmek mindent elkövettek a végveszéllyel fenyegető török áradás meggátlására.
De mind hasztalan! Mohamed egypár év alatt meghódítá Moreát, Boszniát, a görög és olasz szigetek nagy részét, és Róma és Persia elfoglalását célzó nagyszerű tervei közt halt meg.
Utódja, I. Szelim, az atya- és testvérgyilkos, Egyptomot, Syriát és Palaestinát foglalta el. II. Szolimán, Mohácsnál 1526-ban a magyar nemesség legjobbjait, legderekabbjait temette el királyukkal együtt, s Magyarország nagy részét százados rabigába hajtotta. S már-már Németországot is hasonló sorssal fenyegeté, azonban Bécs falai alatt visszaveretett. V. Károly, Dória András, La Valette és Zrínyi Miklós a szigeti hős, legtöbbet ártottak neki.
Szolimannak Sziget alat történt halála óta az eddigi szultánok hadiszerencséje megfordult, s bár még sok ideig dulakodtak a kereszténnyel: de végre is, Bécs alatt 1683-ban, leginkább Szobieszki lengyel király vitézsége által, s 1687-ben Mohácsnál, tehát ugyanott, hol másfél század előtt a magyart tették tönkre, s 1697-ben Zentánál, s 1717-ben Pétervárad- s Belgrádnál Eugen herceg által megverettek s Magyarországból kiszoríttattak.
A világhódításra törő II. Szolimán szerencsecsillaga hanyatlani kezdvén, jónak látta pártolása alá venni Szapolyai Jánost, az erdélyi vajdát, ki a magyarok által királlyá elválasztott Ferdinanddal versenygett a magyar korona bírása fölött. S az ozman pártolás valóban meg is tartá János királyt és fiát Erdély s Magyarország egy részének birtokában.
S itt kezdődött a török porta s az erdélyi magyar fejedelmek közti barátságos szövetség az osztrák dynastia s ennek pártja ellen. Hogy a magyar és török mint eddig halálos ellenek, most már kezet fogva harcoltak együtt, ezt Szolimannak világhódító célja, és Szapolyai Jánosnak magyar királyságrai törekvése szülé. Iszonyú monstruosus szülemény! Miután a törökkel kezet fogott magyar az elpusztított haza fölött sok ideig nem csak az osztrák, de saját honfitársai ellen is a legvéresebb csatákat vívta.
E szövetség nagy befolyással volt arra, hogy a porta által kisebb nagyobb mértékben pártolt Bocskai, Bethlen, Thököly és Rákócziak az erdélyi fejedelemség függetlenségét, s Magyarország vallási és nemzeti szabadságát fegyveres erővel biztosítsák. E szövetség előtt a fogolyul esett s rabláncra fűzött magyarok ezreit hurcolák ki magukkal a törökök hazájukba, s megvetőleg és zsarnoki kegyetlenkedéssel bántak velük, míg most a harc változó viszontagságai közt megbukott s üldözött magyaroknak menhelyet adának földükön, s barátságos vendégszeretettel fogadák őket, sőt a nagyobbak iránt megkülönböztető tisztelettel viseltettek.
Tököly Imre, gyámolítva a török által, már 21 éves korában 1678-ban győzelmes hadvezérként tünt vala föl, s 4 évvel ezután egybekelvén I. Rákóczi özvegye- a hős lelkű és bájoló Zrinyi Ilonával, még szerencsésebben harcolt az osztrák ellen, s a felföldi várasok és várak nagyobb részét hatalmába keríté. Ekkor Tökölyt a szultán ünnepélyes szertartással Magyarország fejedelmének ismerte el a fényes porta oltalma alatt; de e pünkösdi királyság egy évig is alig tartott. Mert miután a következő évben Kara Mustafa, Thököly ellenzése dacára is, 300000 emberrel Bécset akarta meghódítani, de visszaveretett, csakhogy Budát megtarthassa, a győzelmesen előre nyomult osztrák fővezér, Károly azon kívánatára, miként Thökölyt adják neki át, e helyett Drinápolyba küldék ezt mint foglyot, mi Thököly hadseregét elidegeníté az ozmántól, s a császáriakhozi átmenetelre bírá. Emellett Thököly hívei amnestiát nyervén, pártja ez által úgy szólván egészen megsemmisült, egyedül neje, Zrinyi Ilona tartá még magát a munkácsi várban 3 évig a leghősiesebb ellenállással; de utóbb ő is legyőzetett, s gyermekei-, Rákóczy Ferenc és Juliával együtt, mint fogoly Bécsbe vitetett.
Miután Thököly Imre elfogatása s török földre történt elvitelének nem volt kellő sikere, a porta ismét szabad lábra állítá, mi több, már 1686-ban egy pár ezer török élén Magyarországra küldé őt; de minthogy kevés erőt kapott, nem birt boldogulni, és sikeretlen harcai után Törökhonba ismét visszahivatott. 1689-ben a vitéz Kiuperli Mustafa emeltetvén fővezéri méltóságra, ez Thököly 16000 törökkel küldé Erdélybe, ki is Oláhországból a hegyeken át, járatlan utakon csodálandó merészséggel nyomult be oda, s a meglepetett Teleki Mihály és Häusler hadseregét Zernyest és Tohán oláh faluk közt tökéletesen megverte, mely ütközetben Teleky Mihály elesett, Häusler s több osztrák tábornok elfogatott. E győzelem után Thököly egybehívta az erdélyi rendeket, s ezek és a porta megegyezésével Erdély fejedelmének ismertette el magát. Azonban még ez év lefolyása előtt kiszorítá őt Erdélyből Bádeni Lajos, az osztrák hadvezér úgy, hogy többé vissza nem nyomulhatott. S miután 1691-ben a zalankemeni csatát is elveszték a törökök, Thököly szerencsecsillaga végképp lehanyatlott, s zernyesti győzelmének nem volt egyéb nyereménye mint az, hogy szeretett nejét, Zrinyi Ilonát, ki 6 év óta fogolyként őriztetett Bécsben, Häusler tábornokért váltság fejében visszakapta. A karloviczi békekötés egyik pontja pedig később arra kötelezé a portát, miszerint Thökölyt és híveit messze távolítsa el Magyarország határaitól, s biztosítsa haza nem térhetésüket. Minek következtében Thököly, száműzött társaival együtt Kis Ázsiában, Nikomédia városába vonult, hol a porta költségén élt az 1705-ik év végéig, amidőn is hű és nagylelkű neje Zrinyi Ilona karjai közt jobb létre szenderült.
Thököly volt tehát az első magyar száműzött, ki mint rettegett hős magasabb politikai tekinteteknél fogva kénytelenítteték honát végképpen elhagyni, s kinek porai ismét azon földdel vegyültek össze, honnan a keleti magyarfaj őselei Európába költöztek. A sorsnak ezen titokszerű végzete, mely kelet csillagát Európából eredeti helyére, Ázsiába látszott visszalökni, nemcsak Magyarország, de egyszersmind a török birodalom hanyatlását is jóslólag hirdeté.
II. Rákóczy Ferenc fölkelése és sorsa sok tekintetben hasonlított Thököly támadásához, s még inkább a Kossuth által vezetett 1848-as forradalomhoz, úgy hogy szándékom majd ez és amaz közt külön iratban egy igen érdekes párhuzamot felállítani. Az, inkább az aristokratia, mint a nép által gyámolított Rákóczi Ferenc, 8 évig harcolt a császári hadsereggel, s valamint a debreceni országgyűlés 1849-ben, úgy az ónodi is 1707-ben kimondá Magyarország függetlenségét a trónvesztesnek hirdetett austriai háztól. Azonban Rákóczy is, éppen úgy mint később Kossuth hasztalan bizakodván a külföldi hatalmasságok segélyében, lemondott a kormányzásról, az osztrákkali alkudozást Károlyi Sándor egyik hadvezérre bízta, ki a szatmári békekötéssel véget vete a háborúnak. Ki ne látná itt a szinte árulással vádolt Károlyi szellemében más félszázad után Görgeit feltámadni, ki azonban két hatalmasság által szorongattatva korántsem volt képes csak oly békekötést is eszközölni, mint amilyen a szatmári volt. Rákóczy 1711-ben Lengyelországba, innen Franciaországba, s innen ismét Törökhonba menekült, s a porta által, mely azonban hadakozása alatt soha nem segíté őt, egész tisztelettel fogadtatott, kíséretével együtt illő fizetéssel láttatott el. Ő még rodostói száműzetésében folyvást remélte sorsa megfordulását, s honábai visszatérhetését, azonban várakozásában megcsalatkozva, 1735-ben, tehát 24 évi bujdosása után meghalt, s hűlt tetemei Konstantinápolyban takaríttattak el, szíve pedig saját kívánatára Franciaországba vitetett. Kossuth is, úgy mint Rákóczy Ferenc, sokkal számosabb kíséretével Törökországba menekült, s a porta oltalma alá helyezé magát, és mi sors vár itt reá, az még a jövő titkai közé tartozik.
1717-ben Belgrád körül Eugen herceg osztrák táborát oly nagy veszély fenyegeté a törökök részéről, hogy ha Vékony János, ki Rákóczy Ferenccel bujdosott ki, s ki az ozman vezér bizalmát nagy mértékben bírá, ennek általa Belgrádba küldött levelét, mint áruló nem kézbesíti Pálfi János hadvezérnek, - az egész osztrák sereg semmivé tétetett volna. Vékony ezen árulásért 12 házhelyet kapott Károly császártól.
Midőn 1738-ban, 3 évvel Rákóczy halála után Austria és Törökország közt ismét háború ütött ki, a fényes porta, mely már 1718-ban Magyarország és Erdély birtokából végképpen kiszoríttatott, Rákóczy Ferencnek Bécsből Törökhonba szökött fiát, Józsefet Erdély fejedelmévé akarta tenni. Azonban a magyarrali kezetfogásának ez utolsó kísérlete nem sikerült, miről még meg fogunk emlékezni Viddin történeténél.
A töröknek Magyarország miatt - oh bosszuló Nemesis! - Austriával fölötte meggyűlt a baja, s ezáltal hatalma rendkívül meggyöngíttetett. Amint Eugen herceg a 17-dik század végén Zentánál megverte az ozmant, az orosz is használni akarta az alkalmat, a birodalmát terjeszteni kívánó Nagy Péter cár a töröktől elfoglalá Apor várát, s később 1736-ban az orosz hadvezérek közt Münich volt az első, ki fényes diadalt vívott ki az ottoman félhold fölött, s előpostaként jelenté, miként a két hatalmasság szerepet fog cserélni, az az a hanyatló kelet az ifjú erővel fölemelkedő éjszaki colossnak kénytelen lesz átadni a világhódítás nagy munkáját.
S úgy is lőn. Az orosz azóta folyvást háborítja, gyöngíti a török birodalmat, melynek nagy részét már is sajátjává tette. Az ezen század elején kitört szerb- oláh- és görögországi fölkelést a porta ellen hathatósan gyámolítván, ezáltal még inkább segített megásni sírját.
Az angol ki szinte ura akar lenni a világnak, s a vízen már is az, tekintélyes hatalmánál fogva nem állhatá meg, hogy bele ne szóljon a dologba, s 1807-ben már mint ellenség vitorlázott át a dardanellákon, s jelent meg Konstantinápoly előtt, s ugyanakkor az orosz hajóhad tönkre tette a törököt.
Ezen, az ozman birodalmat összemorzsolással fenyegető két oldalróli megtámadás, ily zavarok közepett lépe a trónra II. Mahmud, ki talán minden eddig szultán közt legeszélyesebb, legfelvilágosodottabb kormányzó lévén, helyes és korszerű intézkedései által sikerült neki a már sír szélén állott birodalmát megmenteni attól, hogy egyik vagy másik hatalmasság által a már megásott gödörbe legalább még egy ideig bele ne taszíttassék.
Ő mindenek előtt békét kötött az angollal, és pár évi harcolás után az orosszal is, kik azonban eldöntő befolyást nyertek a divánban s tengerének urai lettek, míg viszont az egyensúly fenntartása végett Austria s Franciaország is súlyt vetett a közös mérlegbe. S valóban e négy hatalmasság már a múlt század végétől fogva közös vezetője, irányadója, szóval nyakára nőtt ura a győzhetlen portának, s létele, fennállása egyedül tőlük függ.
Mahmud jól ismerve roskadozó állodalma halálos betegségének mélyen rejtőző okait, mint reformátor, mint anyjának orvosa, gyökeres gyógyítással igyekezett a nagy bajon segíteni; de talán már későn érkezett operatiója- és gyógyszereivel. Ő a művelt keresztény világ civilisatiójától annyira idegenkedő országába európai szokásokat, törvényeket hozott be, mentt lévén minden előítélettől, kiképzés végett több török ifjút külde Bécsbe, Párisba, elődei által iszonyúan elnyomatott keresztény alattvalóit szabadabbá tette, katonai tanodákat alapított, s katonaságát egészen európai lábra állítá. És ez utóbbi pont okozott neki legtöbb bajt, mert a basák és janicsárok, vagyis a török nemesség hatalmának megtörése, s az utóbbiak végképpeni kiirtása által ugyan legféktelenebb, de legvitézebb harcosaitól fosztá meg magát, s ujon rendezett katonasága sokkal fiatalabb volt, hogysem azzal a csakhamar ráfordult háborúban győzelmesen állhatott volna meg, míg más részről korszerű újításai által a vakbuzgó muzelmanok nagyobb részét maga ellen lázítá.
Ily körülmények közt támadtatott meg a már egészen rendezett és sokkal hatalmasabb hadsereggel bíró orosz által 1828-ban, mely háborúnak oka, vagy ha úgy tetszik ürügye, a még 1821-ben kiütött görög szabadságharc vala, mely az ozman és görög közt már ekkor hét év óta változó szerencsével folytattatott. A porta ugyanis rendkívül neheztelt a miatt, hogy az orosz, ki már 60 év óta szakadatlanul háborgatja, gyöngíti őt, most az ellene fölkelt görög nemzetet, leginkább vallásos és politikai érdek miatt, pártolja, gyámolítja.
Miért is gyűlölt ellene irányában, mind vízen, mind szárazon oly intézkedéseket tőn, hogy köztük a háború kiütése elkerülhetlen lett. S habár a szultán új intézményeit szerette volna előbb megerősödve látni, de midőn az orosznak harccal fenyegető állását észrevette, e tekintetben ő is tüstént a legnagyobb erőkészületeket tevé. Konstantinápolyból a veszélyesnek hitt keresztényeket eltávolítá, európai és ázsiai birodalmának muzelman népét igaz hitük és nemzeti létüknek az orosz által szándékba vett eltörlésével fanatizálva, fegyverfogásra buzdítá, s ez által a még csekély számú jól rendezett katonaságon kívül a népfölkelés ezreit állítá ki síkra.
1828-ban az orosz hadsereg csakugyan beütött mind az európai, mind az ázsiai török birodalomba, s Moldván s Oláhországon át a Dunáig majdnem minden akadály nélkül nyomult előre. Azonban a törökök által elszánt vitézséggel védett bolgárországi dunai erősségekben a legnagyobb gátkőre talált. Konstantinápoly két hatalmas kapuja, Várna és Sumla közt a legvérengzőbb csaták fejlődtek ki, s bár a török általán véve őseihez méltó hősiességgel harcolt, s ellenének nagy veszteséget és kárt okozott, mindazáltal az orosz több erősségét tetemes áldozattal bevette s a síkon is több csatában győzelmet vívott ki fölötte, annyira, hogy már az év végén Európában s Ázsiában összesen két török fejedelemség, 3 basaság, 14 vár, a Kalafattól Várnáig terjedő megerősített vonal, s a Dunán négy átmeneti pont vala birtokában. Mindemellett Mohamed nem tágított, sőt még nagyobb kézületeket tőn, s a következett 1829-ik évben is folytatá a harcot. Mindjárt az év elején gróf Diebits elvágta a nagyvezérnek Sumlávali összeköttetését, s közel ehhez Kulavtsainál harcra kényszerítvén őt, 40000 emberét szétverte, s 40 ágyúját foglalá el, s átkelve a Balkánon egész Drinápolyig nyomult előre, míg Ázsia felől Paskievits Rodoston át a dardanellákig hatott, mi a büszke Stambult, s az egész török birodalmat végveszéllyel fenyegeté.
Ekkor már a megrettent porta hajlandó volt a békekötésre, s miután több hatalmasság, különösen Austria közbenjárására maga a cár sem ellenzé azt, még ugyanaz évben létre is jött a drinápolyi békekötés. Ez által a megalázott török porta csak annyit nyert, hogy birodalmától végképp meg nem fosztatott, ellenben az orosz majd minden tekintetben urává lett. Különösen azon békekötés szerint hadi költség fejében 11 millió aranyat köteleztetett az orosznak lefizetni, s míg tartozásának eleget nem tesz, addig Moldva, Oláhország és Silistria orosz kézben marad, mi a két előbbivel az adósság lefizetése mellett is megtörtént; több török város és erősség Oláhországgal egyesíttetett, a Duna bal partján ezóta nem bírhat a török erősségeket; az orosz hajók számára az egész török tenger megnyittatott, s Ázsiában a batumi torkolatig terjedt ki és növekedett az orosz birodalom. Ugyanekkor Görögország sorsa is akképp döntetett el, miszerint az a porta hatalma alól egészen felszabadíttatott, s független, önálló alkotmányt nyert, mi az egész művelt világra nézve legjelentősebb eredménye volt a muszka-török háborúnak.
Látnivaló ezekből, mennyire megtörte, elgyöngíté, s lealázta a török hatalmasságot e háború, melynek nyomasztó következéseit még mai napig sem bírta kiheverni. S a becsületes szándékú, de reformjaival elkésett Mahmudnak nem csupán az éjszaki colossal, de a kelet egyik új meteorjával, a korszerű javítások terén vele versenyre kelt Mehemet Ali, egyptomi helytartójával is meggyült a baja. Ez ugyanis a portától függetlenné akarván tenni az általa kormányzott országot, megtagadta az engedelmességet, s fia-, Ibrahimmal együtt több éven át oly vitézül harcolt a török ellen, miszerint éppen úgy mint az orosz, már-már közel volt ahhoz, hogy Konstantinápolyt elfoglalja s a nagy próféta utódját kiszorítsa a serail paradicsomából. Ekkor a szegény szorongatott Mahmud, uralkodása biztosítása végett kénytelen volt legnagyobb ellene, most már tulajdonképp védura-, az orosz cárhoz folyamodni segélyért, s miután ez 1834-ben föl is lépett mellette, s már egy pár ezernyi orosz segédhadat külde Konstantinápolyba; Mehemet Ali békét kötött a szultánnal, mi által amaz független urává tette magát a rábízott egyptomi fejedelemségnek, s a nagyra ment lovászinasból végre csakugyan fejedelem lett.
A szerencsétlen Mahmudnak ezeken kívül sok bajt és veszteséget okozott Algirnak a franciák által történt elfoglalása, a basák és a fölemelt adó miatt elégületlen népeinek többszöri lázadása. Ily körülmények közt nem csoda, ha birodalma újjáalakítása tervét nem vihette ki egészen, s utóda is, Abdul Medsid, a mostani fiatal uralkodó, eddig még csak a trónraléptekor nyilvánított szép, de nem teljesített ígéretek mellett maradt.
A mostani uralkodó, s általán véve az egész török birodalomnak legújabb, legnevezetesebb történeti fordulatpontja, mint tudva van, a magyar-lengyel menekültek Oroszország és Austria által kívánt kiadásának megtagadása, mely kérdés az egész európai diplomatiát élénk mozgásba hozá, s minden nemzet figyelmét fölötte felgerjeszté, s miről alább bővebben.
Ki hitte volna, hogy a magyar, ki József császár idejében, Laudon és Koburg vezérlete alatt az orosszal együtt harcolt a török ellen, alig egy pár évtized lefolyása után ily egészen visszás helyzetbe jöjjön a török és orosz irányában; és ki hitte volna még 20 év előtt, hogy majdnem ugyanazon orosz hadsereg, mely győztes fegyverével a török birodalmat megrázkódtatá, 20 év után majdnem ugyanazon vezérek, mint Paskievits, Rüdiger és Roth alatt Magyarországba is belépjen, s itt a magyar fölkeltek legvitézebb seregét fegyverlerakásra kényszerítse. Hiába! a költőként:

"Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
Tündér szerencsénk kénye hány vet,
Játszva emel s mosolyogva ver le."

Ki az orosz és török közti viszonyt mélyebben vizsgálta, könnyen elképzelheti, mily ijesztő benyomást tehetett a portára a legújabb magyar forradalomnak különösen az orosz interventio által történt elnyomatása. Ezért mondá Kossuth viddini levelében: "A török ösztönszerűleg érzi, hogy a mi bukásunkkal az ő esése is össze van kötve. A belgrádi basa könnyezett bukásunk felett, s európai birtokát áruba bocsátá, mondván, előre látja, miként az ozmannak Európábani tartózkodása aligha még két évre terjedhet. Hát ha még önök, úgy mint én, látnák Törökországban a rothadás jeleit, s úgy mint én tapasztalnák végtelen gyöngeségét Oroszország ellenében, s azon végzetszerű hódolatot amaz eszme előtt, hogy a mi bukásunkkal ők is az enyészet áldozatul fognak esni! Szerviában a törökök még ez év lefolyása előtt (??) csak egy erősített helyet nem birandnak (?), e fejedelemség, úgy mint Oláhország, orosz tartománnyá lesz, s Törökország szláv törzsökei támogatva a horvát (?) és szerb nép által, az ozman birodalmat kiszáradt agyagként őrlendi össze."
E jóslat, kivéve a szerbek foglalásaira vonatkozó elhamarkodott pontot, tökéletesen megegyez a híres keleti utazó Blanqui nézetei- és jövendöléseivel, ki a török földön szerzett tapasztalásai- s mélyebb combinatióiból már 1842-ben azt következteté, miszerint az ozmán birodalom bukását nem csak despotián alapuló státusszerkezete, vallásos előítélete, régihez ragaszkodó tespedése, apathiája, hanem egyszersmind társadalmi, erkölcsi romlottsága, s főképp keresztény alattvalóinak hosszas elnyomatása, s ezektőli elszigeteltsége eszközlendi. Szerinte ezen elkülönzés mód nélkül szaporítá, testileg, lelkileg erősíté, javítá a török földön lakó keresztényeket. Az ozmán hadseregben csak muzelman, az igazhitű szolgálhat, s e fonák rendszabály által a keresztények vére, ereje századokon át megkíméltetett; míg a hosszas harcok közepett önmagát annyira fölemészté az ozmán, hogy európai birodalmában most már kétszer annyi a keresztény, mint a török száma, (12 millió lakos közt 8 millió a raja, s csak 4 millió a muzelman). S bár a török járom és befolyás alatt sok keresztény elkorcsosult, de a velük kevésbé érintkező falusi nép megtartá eredeti typusát, szokásait; a hosszas nyomor és szenvedés még inkább megnemesíté őket, családi életük egyszerűsége és tisztasága megedzé testi erejüket, a soknejűség s az irtózatos pederastia förtelem sarában fetrengő, elfajult török fölött már is uralkodóvá tette őket. A két, egymással megférhetlen faj közt előbb utóbb végképpeni elszakadás fog bekövetkezni; a törökországi keresztények személy- és vagyon bátorságnál később még többet is fognak követelni, s a korszerű haladás- és polgárosodásban rövid idő óta nagy előmenetelt tett Szerbia már is mintául szolgál a többi török tartomány jövőjére nézve.
Mindezen kórjelenségből világosan látható, miként a török, mint a próféta híve, sírja szélén áll, s vagy egészen átalakul, vagy végképp megsemmisül.
És az igazságszolgáltató Nemesis nemsokára meghozandja az időt, midőn a török barbárság által romokba döntött byzanci műveltség, még nagyobb fénnyel, ismét a kereszt diadalával, fog feltámadni hamvaiból.

 

XVII.
Bolgárország. Lakói. Nyelvük. Történeti viszonyaik a magyarokkal. Árpád meghódítja a bolgárokat. IV. Béla alatt Ázsia Nagy Bolgárországban magyarokat fedeznek fel. Imre, Nagy Lajos, Zsigmond, I. Ulászló magyar királyok és Hunyady János hadviselései Bulgáriában, s Viddinnek általuk történt gyakori ostromlása és megszállása. II. Rákóczy Ferenc fia, József, Viddinben. Paszvan Oglu viddini lázadása.

"Nincs semmi új a nap alatt."

Biblia

"_ _ _ Így volt, így marad a világ.
Forr mint az ádáz tengerek.
Egymást váltja örök romolás, teremtés."

Berzsenyi

Viddin, (hajdan Viminacium), mely város legújabban a magyar menekülteknek hosszasabb itt tartózkodása által oly nevezetes lett, Törökország egyik századok óta meghódított tartománya-, Bolgárországban fekszik, melynek összes földterülete 1740