Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

EGY SZABADSÁGHARCOS EMLÉKIRATAI

ÍRTA: KUNÉ GYULA
1848-49-es honvédtiszt

ANGOLBÓL FORDÍTOTTA:
BERÁK PÁL

Eredeti címe: Reminiscences of an octogenarian Hungarian exile
Magyarul PDF: http://mek.oszk.hu/06600/06677/

1913
CHICAGO
KIADJA A SZERZŐ

 

KÉPEK:

Kuné Gyula
Kossuth Lajos
Kiss Ernő
Kossuth imája
Budavár ostroma
Asbóth Sándor
Piskii csata
Bem tábornok
Ihász Dániel
Petőfi Sándor
Baróthy László
Kmetty tábornok
Toogra
Budapest látképe
Katonai passport
Páris térképe
A versaillesi és St. Cloudi kastélyok
Vilmos király, német császárrá kikiáltása

TARTALOMJEGYZÉK

I. RÉSZ
A szerző
Ébredés
Kossuth Lajos
Kossuth, mint lapszerkesztő
Kossuth, mint reformátor
Kossuth Bécsben
Az ígéret megszegése
Kossuth 200.000 katonát kér
Kossuth mint fáradhatatlan munkás
Kossuth egy sereggel Bécs előtt
Kossuth imája a kápolnai csata után
A függetlenség kihirdetése
Az orosz betörés
Butavár ostroma
Emlékezés
Martyrok
Kossuth búcsúja
Kossuth szabadon bocsátása
Bizonyítványaim Kossuthról
Kossuth beszédei
Kossuth a száműzöttekhez

II. RÉSZ
Bem tábornok
A piskii csata
Bem lángelméje
Shumla
Egy beduin főnök ajándéka
Megérkezés Aleppóba
Az aleppói vérfürdő
Bem halála
Kivonatok Bem sírkő feliratából
Utazás a syriai pusztaságon
Megérkezés Damaskusba
Damaskus

III. RÉSZ
Alexandria, Egyptom
Megérkezés Angliába
London
Utazás Amerikába
Kossuth a száműzöttek gondviselője
Hartford, Conn., munka egy óragyárban
Utazás nyugatra
Megérkezés Chicagóba
Koszta Márton
A chicagói történelmi társulat
Jonathan Young Scammon
Wm. B. Ogden
Az én politikai életem
A decaturi conventió
Elnökválasztás 1860-ik évben
Érdekes beszélgetés Lincoln Ábrahámmal

IV. RÉSZ
Lincoln Ábrahám megválasztása
Sumter erőd ostroma
Az 1861 év tavasza
Egy ezred alakítása
Első utasítás a harctérre
Tisztikar választás ezredünkben
Missiouri folyón át
U. S. Grant ezredes

V. RÉSZ
A 24-ik Illinois gyalogezred Mexicóban
Leonard Swett és Grant tábornok
John C. Fremont tábornok és fényes törzskara
Jessie Benton Fremont
Egy lovas tüzérség toborzása
Lovaglás Grant tábornok társaságában
Személyes ügyek megvilágítása

VI. RÉSZ
Első belépés a kereskedelmi csarnokba
Az újságírói pálya küszöbén
A honvágy ébredése
Első látogatás húsz év multán
Találkozás művészekkel
Koronkénti látogatás Budapesten
A csata színhelyén
Utazás Belgiumon át
Sedán

VII. RÉSZ
Francia-porosz háború
Sedántól - Meauxig
Megérkezés Lagniba
Séta Ferrieresbe
Egy ló vásárlás
Páris ostroma
Indulás Versaillesbe
Megérkezés Versaillesbe
Egy lapszerkesztő letartóztatása
St. Cloudi látogatásom
Portyázó kirándulásom
Meudon
Első kirándulásom Bougivalba
Monte Christó
A király megérkezése Versaillesbe
A király szállása Versaillesben
A meudoni kastély pusztulása
A szökőkutak játéka
Találkozás Hans Blummal
Béke feltételek megbeszélése
Bougival bombázása
Találkozásom Bismarckkal
Sikertelen kirohanás
Egy estém Dr. Buschnál
Thiers Versaillesben

VIII. RÉSZ
Hamis hírek forgalomban
A pomerániak és tábornokaik
Súrlódás Versaillesben
Tél és hó
Utolsó körutam Páris körül
Montmorency és Enghien
A szállás keresés nehézségei
Egy fényes vacsora
Ducrot serege feloszlik
A német hadsereg egyenruhái
Vadászat franctirreurökre
A császári koronát felajánlják Vilmos királynak
Karácsony megünneplése
Ostromágyúk hadiállásban
Páris ágyúzása
Béke tárgyalások
Az ostrom befejezése
Társadalmi élet Versaillesben
Haditudósítók Páris ostrománál
Elmélkedések az ostrom felett
Egy felhívás Chicagóhoz
Utazás hazafelé
Visszatérés a harctérről
Hangverseny a tűzkárosultak javára
Július 4-ike ünneplése Bécsben
Végszavak

 

AZ AMERIKAI MAGYAROKHOZ

Nyolcvankét esztendő súlyával vállaimon s szívemben egy örökké sajgó fájdalommal, - dicsőségesen megindult szabadságharcunk eltiprása felett - immár 64 év óta eszem a száműzetésnek keserű kenyerét.
Nincs már sok időm hátra az életből. De ezt a rövid időt felhasználom arra, hogy idegenbe vándorolt magyar testvéreim számára leírjam élményeimet, melyeket két viharos emberöltőn át leéltem.
Nem történelmet írok, hanem életemnek emlékeit csupán, melyeket a népek tengerének küzdelmeiben gyűjtöttem, amely küzdelemben magam is részt vettem.
Évtizedek óta élek Amerikában, mely idő alatt a világ ezen leghatalmasabb köztársaságának polgárháborújában is mint őrnagy küzdöttem.
Ez alatt amerikai barátaimnak száma megsokasodott és azoknak unszolására megírtam, angol nyelven: "Reminiscences of an Octogenarian Hungarian exile" címen élményeimet, s ezen könyvet a múlt évben kiadtam. Ez által is tiszteletet és becsülést óhajtottam szerezni az oly sokszor lekicsinyelt magyar nemzetnek.
Egy év előtt néhány chicagói derék honfitársaim "Egyetemi kör" név alatt Chicagóban egy hazafias jellegű kört alakítottak, melynek elnökségével engem tiszteltek meg.
Azóta gyakran volt alkalmam részt venni kivándorolt honfitársaimnak ünnepélyein és gyülekezetein. Meggyőződtem arról, hogy Amerikában alig néhány év óta milyen óriási számban élnek magyar testvéreim. Hatalmas egyleteik és társulataik révén egy erős magyar társadalom van fejlődésben, melynek a diadalmasan haladó amerikai magyar sajtó a vezére és fejlesztője.
Nem tagadom, a szívemben örökké sajgó fájdalom, olykor kínzóvá válik, ha magyar testvéreimnek ezen óriási tömegekben való kivándorlását látom. Ismerve nemzetünk szabadságszeretetét, ez a rohamos kivándorlás szomorú bizonysága annak, hogy édes magyar hazánkban ismét mind szorosabbá válik az 1848-ban széjjeltépet bilincs. De vigasztalóan hat reám, hogy bárhová megyek a magyarság körébe, mindenkor a szülőhaza igaz, rajongó szeretete árad felém.
Kedves magyar testvéreim!
Én immár közel vagyok életemnek végéhez. Ez úton fordulok hozzátok, hogy szeressétek azt az édes magyar hazát, melyért már oly tengernyi sok vér folyt a letűnt évszázadok során. Szeressétek egymást! Mert jöhet idő, mikor annak az édes magyar hazának minden igaz fiára szüksége lesz ismét.
Ezt a könyvet meg olvassátok és adjátok gyermekeitek, unokáitok kezébe.
Egy becsületesen végigküzdött, hosszú életnek igaz élményei vannak benne leírva.

Chicago, 1913. év január hó.

KUNÉ GYULA

 

I. RÉSZ

A SZERZŐ

Nem az a célom, hogy életrajzom megírásával untassam a szíves olvasót. Azért emlékeim megírását 17 éves korommal kezdem. Hiszen a gyermekkor csaknem mindnyájunknál egyenlően gondtalan, bájosan álomszerű.
Belényes, biharmegyei kis mezővároskában születtem 1831. évben - s ott éltem át boldog gyermekéveimet. Később, mint a szarvasi kollégium tanulóját, engemet is magával ragadott a magyar szabadságharcnak első riadója.
Leírom tehát hűen azokat az eseményeket, melyek akkor oly nagy hatással voltak reám. Valamint leírom a világtörténelemnek ama halhatatlan nagy alakjait, akikkel közelebbről érintkeztem és irántuk örök csodálattal eltelve, mintegy ellenállhatatlan erőtől vezetve, követtem őket.

 

ÉBREDÉS

Miként a természetben: a rothadás nyomán kél az új élet, - azonképpen a népek és nemzetek életében is az évszázadokon át reájuk rakodott elavult szokások és régi törvények tömegéből a haladás előretörő eszméi révén emelkedik ki egy újabb, tisztább, erősebb társadalom.
Ez a megtisztulás azonban mindig erőszakos munka eredménye. Mert a haladásnak újító eszméi mindenkor összeütköznek egy elkorhadt, régi világnézettel - s ezen összeütközés rendesen forradalmat idéz elő.
A nemzetek szabadsága mindenkor a forradalmakban született meg - mely vérözönnel öntözte meg a szabadságnak eszméit; de az egyes népfajokat, nemzeteket megtisztította a salaktól és a haladás útjára vezette.
Éppen úgy, mint a természetben a rothadás nyomán egy nemesebb, új élet keltéséhez okvetlenül szükséges egy jó kertész, - a népek és nemzetek életében is csak akkor áll be a megtisztulás előmenetele, ha egy lángeszű férfiú lelkesítő szavaival felrázza a szenvedések súlya alatt már-már összeroskadó népet.
A magyar nemzet ősi törzse ezer év előtt Ázsia pusztaságain szabadon vándorló törzsek egyike volt. az a hatalmas törzs elindult a Volga-menti pusztaságokról, hogy felkutassa a testvér hunok törzsét, mely Atilla vezérrel évszázadok előtt hazát keresni vándorolt Európa felé. A magyarok hatalmas törzse Álmos vezérlete alatt megtalálta a hunok hazáját, melyet akkor már idegen népfajok uraltak. Álmosnak elhunytával a hét vezérek Álmosnak hős fiát, Árpádot választották vezérül és elfoglalták a hunok hazáját, legyőzve a szlávokat és egyéb nemzetiségeket, akik akkor éltek Pannoniában. Mikor lecsillapulta harci zaj, a hét vezérek törvényt alkottak, melyet vérszerződésükkel szentesítetek és Árpádot kiáltották ki az új haza fejedelmévé.
A hatalmas magyar nemzet ereje és bátorsága előtt meghajoltak az összes európai népfajok. A magyar nemzet hatalmas volt és szabad. Erejét nem bírták meg törni az évszázadokon át folyton dühöngő háborúk.
Hanem a magyar nemzet életében mint egy rettenetes átok pusztító hatása kezdett terjedni a pártoskodás, az egyenetlenkedés, a testvérharc. És amire nem volt képes az évszázadokon át folytatott örökös háború: a pártoskodás megtörte a hatalmas nemzet erejét. A török felhasználva az alkalmat, rettenetes hadával Mohácsnál megtörte a magyar nemzet erejét. A csata hevében ott halt meg II. Lajos király is, de ott veszett el a magyar nemzet szabadsága is. Ez történt 1526. augusztus 29-én.
Azóta csaknem 400 év múlt el.
Százötven évig a magyar nemzet török rabság járma alatt nyögött, mely idő alatt hiába kísérelte meg többször a szabadulást bilincseiből. Végre a magyar szabadságharcosok osztrák segítséggel kiverték a törököket hazánkból. Hanem a nemzet akkor sem lett szabad.
Szent István koronája osztrák császári hatalomba került. Az osztrák császár pedig nem sokat törődött a magyar nemzet sorsával. Magyarországban a nemesség volt az úr. Körülbelül 400,000 magyar nemes életre-halálra, csaknem korlátlan hatalommal bírt, - 5-6 millió jobbágy fölött. A jobbágyságnak törvénye volt az urbarium. Bírája: az úri szék. Igazságszolgáltatása: - a bot és az akasztófa.
Népjog, szabadság sehol és semmiben! Ebben a rettenetes helyzetében a leigázott nép már-már teljesen elfásult minden iránt. Megvolt fosztva a művelődés lehetőségétől is, mely csupán a nemesi osztálynak volt kizárólagos joga. Megvolt fosztva már az akaraterőtől is. Megadással tűrte nehéz sorsát, melyet a nemesi osztály igyekezett mindjobban súlyosbítani.
A sok szenvedés tengerében a népnek egyetlen vigaszát őseinkről szíveikben élő népregék képezték. És a szenvedők lelki szemei előtt mint egy gyönyörű ábránd kezdett kifejlődni egy régen feledésbe merült kép.
Ébredezni kezdett az ősi magyar vér, mely ismét vágyódott a szabadság után. Titkon a szívek mélyén millió és millió rabságban szenvedő várta a messiást, aki megváltsa szenvedésétől.
És akkor, mint egy gyönyörű ködfátyolkép, egy halhatatlan lángész alakja emelkedett ki a nemzet egyszerű fiai közül: Kossuth Lajos.

 

KOSSUTH LAJOS

A világtörténelemnek nagy alakjai között föltétlenül az egyik legmagasabb helyen áll Kossuth Lajos. És a magyar nemzet szívében örökké élni fog, mint a nemzet apja.
Az amerikai magyarság különösen szereti hasonlítani Washingtonhoz és Lincolnhoz. Minden esetre Kossuth az utóbbihoz áll közelebb.
Washington nemzetet alkotott az Amerikában élő angol hatalom alatt nyögő népfajokból. És e nemzetnek hazát szerzett az államok felszabadítása révén.
Lincoln pedig Amerikát, illetve az Egyesült Államokat hatalmassá tette a rabszolgák felszabadításával.
Kossuth Lajos felszabadította a magyar jobbágyok millióit, akik semmivel sem voltak jobb sorsban, mint az amerikai rabszolgák. Ezért hasonlítható Kossuth inkább Lincoln Ábrahámhoz.
Följegyzésre méltó, hogy ez volt az egyedüli engedmény melyet később sem szegett meg az osztrák kormány, amely csak azt igazolja, hogy mennyire igaz ama angol közmondás: "Revolutions never go backward" vagyis a forradalmak csakis a haladás útjára viszik a népeket.
Kossuth Lajos 1802. április 27-én Zemplén vármegyében született. Abban a megyében, melyben 400 év előtt meghalt a magyar nemzetnek legdicsőbb hadvezére és kormányzója: Hunyady János.
Kossuthot önfeláldozó honszerelme, lángelméje és hatalmas szónoki tehetsége avatták a magyar nemzet megváltójává.
Csodálatra méltó, diadalmas pályafutása: mint ügyvéd, szerkesztő, szónok és államférfiu, - mint azt bizonyítja, hogy az eredeti lángelmét semmi sem korlátozhatja. Nem a születés kiváltságosai, hanem a nép egyszerű fiai közül nyerte a világ mindenkor megváltóit.
Kossuth az 1840-es években Széchenyi Istvánnal és a többi nagy magyarral együtt ragyogó tehetségével felrázta fásultságából a nemzetet. És V. Ferdinand császárt mintegy kényszerítette, hogy az egész országban törölje el a jobbágyságot, miáltal megszűnt a nemesség kiváltságos joga is.
Ezen bátor fellépése, - valamint a nemzetnek morajló ébredése - rémületbe ejtették a császárt és sietve teljesítette a jogos követelést.
És bár szerencsétlen véget ért a küzdelem, melyet egy nemzet teljes szabadságáért vívtak a hősök sok-sok ezrei és ismét rabigába görnyedt a nemzet, - de a jobbágyság milliói örökre felszabadultak az urbárium alól. Beteljesült ismét, hogy a forradalmakat elfojthatják, de mindenkor visszatérnek, amíg a nép nem haladhat az Istentől kijelölt szabadság útján.
Kossuth a jobbágyság millióinak felszabadításával arany betűkkel írta be nevét a világtörténelem könyvébe.
Mint egy újkori Mózes megáldva a tudás és tehetségnek óriási hatalmával, nemzetének élére állt, hogy kivezesse a biztos pusztulásnak rothadó fészkéből, amelyben több mint 300 évig szenvedett.
Ezen tettével más nemzeteknek is példát mutatott, melyek egymás után törölték el a jobbágyság szolgaságát.
Kossuth legelőször 1837. év május hó 4-én lépett fel a nemzet jogainak követelésével. Ugyanis az akkori pozsonyi diétán egyik képviselő nem lehetvén jelen, Kossuth helyettesít. Ekkor Kossuth hevesen támadta a rendeket a nemzet jogainak elkobzása miatt és egy rögtönözve megírt röpiratot osztott szét a delegátusok között. Ebben a röpiratban hevesen kikelt az önkényes törvényekkel dolgozó császári kormány ellen.
A bosszú nem késett sokáig. Kossuthot felsőbb parancsra elfogták és vizsgálati fogságba vették. - Majd, minden törvényes eljárás nélkül, 4 évi börtönre ítélték és a budai várbörtönbe zárták.
Azonban zsarnok bírái csakhamar meggyőződtek arról, hogy Kossuthnak még a börtönben is óriási hatalma van.
A császári kormány 1840-ben bejelentette a diétán, hogy a haderő emelése céljából Magyarországnak több katonát kell állítania. A diéta azonban egyhangúlag azt felelte, hogy csak akkor teljesíti a kormány követelését, ha a börtönben sínylődő két politikai foglyot: Kossuthot és Wesselényi bárót, aki a börtönben már akkor megvakult, - szabadon engedik.
A kormány meghajolt a diéta ezen föltétele előtt és 2 évi rabság után, 1840. év május hó 15-én szabadon bocsátotta Kossuthot és Wesselényit.
Az az óriási demonstráció, mely azon az éjszakán lezajlott, mikor Kossuth és Wesselényi elhagyták a budai börtönt, nagyon sokat megjövendölt Magyarország jövőjére nézve. De a vak, erőszakos uralmú kormány nem akarta, - vagy nem tudta megérteni a politika ezen légsúlymérőjét.
Kossuthot Budapest utcáin végig óriási néptömeg kísérte, fáklyás menettel. Nemsokára aztán Kossuth a parádi fürdőre utazott, hogy az igazságtalanul átszenvedett börtönben megrendült egészségét helyreállíthassa.
Mikor visszatért a fürdőről Budapestre, felkereste régi ideálját, Meszlényi Teréziát, egy végtelenül kedves hölgyet, aki Kossuthtal bebörtönöztetése ideje alatt is folyton levelezésben volt.
Mély barátságuk most már szerelemmé erősbült, melynek megpecsételéséül Kossuth 1844. év január hó 10-én feleségül vette szíve választottját.

 

KOSSUTH MINT LAPSZERKESZTŐ

Régi vágya teljesült Kossuthnak 1841. év január 1-én, amikor felajánlotta neki a "Pesti Hírlap" tulajdonosa a lapszerkesztőséget. Akkor még nem született meg a szabad sajtó és Kossuth megragadta az alkalmat, hogy szemükbe vágja az elnyomóknak a meztelen igazságot.
Legelső ténykedése volt, hogy a lap révén egy általános bojkottot indított az ausztriai kézműipar ellen. Célja volt megteremteni a magyar ipart.
Kossuth előtt a politikai pályát egyik legjobb barátja, Batthyány Lajos gróf nyitotta meg, aki később áldozata lett a hatalmi önkénynek. Batthyány gróf az 1847-ik év követválasztásakor Kossuthot felléptette Pestvárosa követjelöltjéül.
A kormány ellenagitációjának dacára Kossuthot óriási többséggel választották meg követül. Az egész nemzet leírhatatlan lelkesedéssel fogadta ezen modern Demosthenesnek megválasztását.
Abban az időben én a szarvasi collégium 7-ik osztályának voltam tanulója. Mint örökszép emlék él még ma is szívemben ama nap, mikor nagytudású, szeretett igazgató tanárunk, a hírneves szótáríró, Ballaghi Mór, a diákok előtt nagy lelkesedéssel beszélt Kossuth Lajos megválasztásáról és az ő szíveket felrázó, gyönyörű beszédeiről, melyeket a nemzetgyűléseken mondott.
Ezen esemény után a collegium tanulói már többet foglalkoztak a politikai ügyek vitatásával, mint tanulmányaikkal.
Esténként a casino épülete előtt óriási néptömeg gyűlt össze és ezer torokból hangzott e kiáltás: "Éljen Kossuth!" A tanárok és a tanulók pedig hazafias beszédeket mondtak.
Ez a lángeszű férfiú és lángoló nyelvű nagy szónok volt a világító napja a nemzetünk égboltján feltündöklő csillagzatnak.
Mágnások és köznép egyaránt leborultak az ő nagysága előtt. Különösen a földmívelő nép valósággal imádta Kossuthot.
Az amerikai nemzetnek egyik legnagyobb lapszerkesztője, Horace Greely így írt Kossuthról:
"Egy hang kél Pannónia felől, Demosthenes ékesszólását és Izsaiás magasztos buzgalmát véljük hallani. Lángoló szavakat, - melyek egy népfajt szólítanak a csatatérre, hol megvédjék igazságukat."
Kossuthnak megjelenése az 1848-ik nemzetgyűlésen egy új korszak kezdetét jelentette a magyar történelemben. Rendkívüli ékesszólásával életre keltette nemzetének szunnyadó erejét, hogy lépjen újból a haladás ösvényére, amelyen századok előtt megállította Ausztria.
Én igen sokszor csodálkoztam ama nagy tévedésen, melyet rólunk terjesztettek, hogy a magyar szabadságharcot az 1848-ik év elején kitört francia forradalom idézte elő. Mi pedig ennek a híresztelésnek az ellenkezőjét állíthatjuk. Kossuthnak ragyogó ékesszólású forradalmi beszédei valósággal megrendítették Európa politikusait. A francia országgyűlésre óriási hatással voltak Kossuth beszédei. Mi sem bizonyítja fényesebben a politikai világra tett óriási hatását, mint amit Kossuthnak egyik ellensége mondott a nagy szónokról és szónoklatáról. Kossuthnak egyik 1847. év végén tartott beszédéről ezt mondta:
"Az ő beszédei olyanok, mint az égő nyilak, melyeket beledob a rokon gondolatokba, hol azok a leghevesebb lelkesedéssé fajulnak. Az ő hatalmas szónoki tehetsége hasonló egy nagy ágyúüteghez, telve nehéz lövegekkel, melyeknek robbanásai rettenetes pusztítást tehetnek. Az ő mérgezet fullánkszerű magyarázataival teljhatalmat gyakorol az egész ország felett. Intrikáival pedig valósággal gyilkos mérget szór Metternich várakozó politikája ellen."
Kossuthnak ama örök emlékű javaslata felett, hogy az ország összes jobbágyai felmentessenek az urbárium alól és az országtól kárpótlást nyerjenek, az 1847. nemzetgyűlés döntött. És ez szintén a francia forradalom kitörése előtt történt.

 

KOSSUTH MINT REFORMÁTOR

Alig két nappal azután, hogy az 1848. év március hó 4-én kitört francia forradalomnak híre Pozsonyba érkezett, Kossuth szót kért a képviselőházban a magyar nemzeti bank ügyében.
Többek között ezeket mondta:
"A banknak helyi kérdését most nem akarom vitatni. Az igazság az, hogy Ausztria idáig már elég zavart okozott nekünk. Dehát ez most másodrangú kérdés. Amit nekünk kérni kell, az a mi pénzügyi helyzetünk rendezése szomszédainkkal.
"Kérnünk kell egy alkotmányos pénzügyi kezelést. Kérnünk kell egy külön, független pénzügyi vezetőséget Magyarország számára. Mert az a külföldi kormány, mely uralkodik felettünk a mi tudomásunk nélkül, pénzügyileg teljesen tönkre tehet."
Aztán folytatta:
"Hatalmas trónok, támogatva a politikai éleselműség erejével, ledöntettek már. És a nemzetek kivívták szabadságukat, melyről három hónap előtt még álmodni sem mertek volna. Mi azonban három hónap óta gördítjük Sisyphus kövét fel a hegyre eredménytelenül."
Mikor óriási hatást keltve bevégezte beszédét, azt indítványozta, hogy a nemzet egy feliratot intézzen a trónhoz, melyben az ország helyzetét javító követelések sorozatának teljesítését kérje. Indítványát a gyűlés egyhangúlag elfogadta.
Ezen események óriási lelkesedést keltettek egész Magyarországon. Mikor a "Pesti Hírlap" legutolsó számai megérkeztek Szarvasra, hol én akkor a 7-ik osztály tanulója voltam, az összes osztályokban kiadatott a jelszó az önfeláldozásra.
És amíg a tanárok kara halkan tanácskozott a fővárosban történtekről, addig az ifjúság "Éljen Kossuth!... üdvrivalgással lelkesen ünnepelte az eseményeket.
A trónhoz intézett feliratban az első követelés volt: "A jobbágyság megszüntetése." Második: "Az adó aránylagos szabályozása." Aztán: "Népképviselői alapon álló kormányt és felelős magyar minisztériumot kívánunk."
Kossuth ezen újító törvényeket nem csupán Magyarország, hanem a császári kormány hatalma alá tartozó összes tartományok számára követelte.
Kossuth, mint kitűnő államférfiú, tudta azt, hogy Magyarország az alkotmányos kormányzattal le fogja győzni a császári kormányhoz tartozó összes tartományokban fennálló erőszakos kormányzást. Jelszava volt: Alkotmányos kormányzattal biztosítani Magyarországot. Az volt a terve, hogy nemzetünk mint legrégibb tagja a császári birodalomnak, biztosítsa a többi testvérnemzetek jogait is. "Mi mint a felszabadulás hívei ne követeljük csupán a magunk számára a szabadságot. Mi nem követelünk a magunk számára kiváltságokat, amiben a többi velünk együtt élő nemzetiségek ne részesüljenek. Egy alkotmányos és erőszakos hatalom nem uralkodhatik együttesen, hanem az egyenlőséget kell kivívni."
Kossuthnak nem az volt a terve, hogy Magyarország teljesen elszakadjon Ausztriától. Hanem, hogy az alkotmányos törvények szentesítésével V. Ferdinánd alkotmányos királya legyen Magyarországnak.
Kossuth ezen országjavító terveivel roppant felizgatta a felsőházat, mely Ausztriának gyámsága alatt állt sok évek óta. A felsőház, melynek tagjai az arisztokrácia és a katholikus főpapság voltak és ezek alkották a bécsi kamarilla erősségét, roppant megrémültek Kossuth vakmerő bátorsága felett.

 

KOSSUTH BÉCSBEN

Amíg a követek Pozsonyban tanácskoztak a reformok felett, addig Bécsben kitört a forradalom. Ennek a híre óriási meglepetést keltet a diétán, kivévén Kossuthot, aki várta e hírt.
A bécsi egyetemi hallgatók karöltve a bécsi nép szellemi vezéreivel, megfogalmazták követeléseiket az önkényeskedő minisztérium hatalmának megsemmisítése céljából és felterjesztették a császár elé. A forradalmi szellem áthatotta a bécsi katonaságot is és a zsarnoki kormánynak megtagadta az engedelmességet, hogy a zavargó népet széjjel verje.
Az első követelés volt: Metternichnek elbocsátása és a szabad sajtó, melyet a megrémült császár azonnal megadott.
Amíg a pozsonyi diétán a követek hüledeztek a bécsi hírek fölött, addig Kossuth erélyesen követelte, hogy egy küldöttség menjen Bécsbe a császárhoz és követelje a gyűlés által már elfogadott alkotmányos törvények szentesítését. Beszédét így fejezte be: "Magyarok! 600 éve, hogy mi megalapítottuk alkotmányos országunkat. Mi követeljük, hogy ettől a pillanattól kezdve egy felelős minisztérium üljön ezeknél az asztaloknál és hallgassa meg kéréseinket.
"Ettől a naptól kezdve mi magyar minisztériumot akarunk!"
Indítványa óriási lelkesedéssel egyhangúlag elfogadtatott.
A küldöttséget megválasztották, melynek vezetőjéül Kossuthot kérték fel. Ezen küldöttség 1848. március 15-én érkezett Bécsbe.
A bécsi nép óriási lelkesedéssel fogadta a magyarokat. A lelkesedés oly nagy volt, hogy a nép vállain vitte Kossuthot a császári palotába, ahol ő szemtől-szemben találkozott a császárral, aki őt néhány év előtt börtönbe vettette.
Kossuth tudatában ennek a hatalomnak, melynek birtokában volt, minden ceremónia nélkül a császár elé terjesztette a magyar nemzet követeléseit.
Az udvaroncok ragyogó egyenruhákban tündöklő serege a háttérbe szoríttatott s az előtérben csupán két alak állt. Ez a történelmi nevezetességű jelenet egy Titian ecsetére lett volna alkalmas. Az egyik alak Kossuth, nemrég budai fogoly, aki a nemzet millióinak képviseletében követelte a nép istenadta jogait.
A másik V. Ferdinánd, Ausztria császárja.
Néhány pillanatig remegve, habozva állt a császár, de az ablakokon behangzott a kívül tüntető néptömeg kiáltása. Kossuth pedig némán mutatott a nyitott ablakok felé. A császár meghajolt és mindent megadott.
Ezen kihallgatás eredményeként megalakult a felelős magyar minisztérium:
Miniszterelnök: Gróf Batthyány Lajos.
Pénzügyminiszter: Kossuth Lajos
Király személye körüli miniszter: Herceg Esterházy
Közmunkaminiszter: Gróf Széchenyi István
Honvédelmi miniszter: Mészáros Lázár
Vallás és közoktatás: Báró Eötvös József
Földmívelésügy: Klauzál Gábor
Igazságügyminiszter: Deák Ferenc.
Ezen megalakult felelős kormány ténykedésének megírása a történetíró dolga. Én csupán Kossuth működését írom le.

 

AZ ÍGÉRET MEGSZEGÉSE

Kossuth feltétlenül megbízott a császár ígéretében és teljes tudásával hozzálátott hazánk pénzügyeinek rendezéséhez. Amíg ő erélyesen küzdött a nemzeti hitel felépítése körül, addig az osztrák trón támaszai mindent elkövettek, hogy az alkotmányos kormánynak jogait megsemmisíthessék. A bécsi kamarillának erre irányuló törekvései rövid idő multával megkezdődtek.
A kamarilla hitszegésének első jelét adta 1848. év június elsején, mikor ügynökeivel felizgatta a szerbeket a felelős magyar kormány ellen s azok megkezdték a fölkelő sereg szervezését. Valamint a horvátok is forrongani kezdtek a magyar kormány ellen.
A horvátokat azzal izgatták fel, hogy a magyar kormány meg akarja őket fosztani az anyanyelvüktől. Az egész hír hamis volt, melyet egy 1832-ben hozott törvény alapján terjesztettek. Ezen törvény ugyanis kimondta, hogy a magyar királyságban a hivatalos nyelv a magyar. Ez azonban megvolt okolva is. Hazánkban évszázadok óta a latin nyelv nagyon el volt terjedve. A köznép soha sem bírta teljesen elsajátítani a latin nyelvet, minélfogva az erőszakos kormányok virágzása teljes volt.
Az egész izgatásnak vezére volt egyik horvát katonai ezrednek feje, báró Jellasich horvát bán. Ő szervezte a horvátok felkelését.
A bécsi kamarillának feje pedig Zsófia főhercegnő volt. Különösen a szerbek fölkelése igen fenyegetően lépett fel. Ez időtájban végződtek az iskolai tanévek és a tanulók mindenfelé siettek szülőhelyeikre vakációra. Ezalatt Kossuth tanácsára megindult a szervezés egy önkéntes hadsereg előállítására.
Én és idősebb bátyám szintén beálltunk az önkéntesek zászlója alá. Három hónapig folyt a küzdelem a szerbek ellen. A hadműveleteket Kiss Ernő tábornok vezette. Nagyobb összeütközés nem volt, csupán apró csatározásokban folyt le az egész küzdelem. Hasonlóan az amerikai polgárháborúban az úgynevezett "Missouri bushwhackers"-ek ellen folytatott csetepatéhoz.
Azonban a szerb hordáknak helyenként rendezett mészárlásai igazi barbarizmus volt, melyet én nem szívesen írok le.

 

KOSSUTH 200,000 KATONÁT KÉR

Kossuthnak államférfiú pályáján mindenkor megnyilatkozott az ő nagy érzékeny-szívűsége és sohasem ingadozó nyíltsága.
Nem akarta az ellentéteket még jobban kiélesíteni, mert hitt a császár ígéretében, ismét hozzá fordult és figyelmeztette a horvát bán törvényellenes eljárására.
A császár, mivel hogy seregei Olaszországban voltak lekötve, valamint nem akarta kihívni a magyar nemzet neheztelését, kétszínűsködve felháborodott és a horvát bánt maga elé rendelte és hazaárulónak bélyegezte. Hanem a császári udvar kétszínűsége kiderült, mikor a fölkelő vezér Jellasich pénzzel és katonasággal jól ellátva tért vissza hazájába.
Kossuth roppant felháborodott ezen kétszínűség felett; nem bírt többé uralkodni érzelmein és 1848. július havában az ő hatalmas szónoki tehetségével járult az országgyűlés elé. Ezeket mondván:
"A népképviselet nevében felemeltük szavunkat, hogy megvédjük hazánkat és e pillanat súlya nehezül az én lelkemre. Úgy érzem, mintha Isten az én kezembe adta volna a tárogatót, melynek hangja feltámassza a halottakat. Hogy a bűnösök, vagy gyengék örök halálba süllyedjenek. Ha pedig van bennük életerő, örök életre ébredjenek.
Ebben a pillanatban így áll a nemzet sorsa.
Uraim! Az én véleményemet Isten igazolja és a ti kezeiteknek kell e pillanatban dönteni: drága nemzetünk élete, vagy halála fölött. Annak a nemzetnek élnie kell, melyben van életerő. S amely nemzet nem tudja magát megmenteni saját erejével, csak mások segélyével, annak nincs jövője."
Óriási lelkesedés tört ki ezen szavaira, melynek csillapultával folytatá:
"E napon még miniszterek vagyunk, holnap talán már mások fogják elfoglalni helyeinket. Nem baj; - a kormány változhatik, de Te drága hazám! Te néked élni kell örökké!
Én ezennel és ünnepélyesen és határozottan követelem a háztól: 200,000 katona felállítását és felszerelését. Ez az én kérésem."
Mikor Kossuth bevégezte beszédét, Nyári Pál elkiáltotta magát: "MEGADJUK!"
Kossuth szemei e fölséges jelenetre könnybe borultak és beszédét e szavakkal végezte:
"Önök felálltak mint egy ember, és én leborulok a nemzet nagysága előtt. És ki merem mondani, ha annyi erélyt fogok tapasztalni a kivitelben, mint a megajánlásban, akkor Magyarországot a pokol kapui sem dönthetik meg!"
Alkalomszerű itt megemlíteni Kossuth egyik nagynevű bámulójának szavait, aki Kossuthról mint szónokról így nyilatkozott:
"Az ő beszédei magukban foglalják az arabok buzgó hitét Mohamedben és Cromwell vallásos komolyságát."
Hasonló vélemények csak bizonyítják azt a rendkívüli szellemi hatalmat, melyet Kossuth beszédei gyakoroltak a hallgatóságra. Szellemes és meggyőző érveivel mindenkor megnyerte hallgatóit.

 

KOSSUTH MINT FÁRADHATATLAN MUNKÁS

Amikor elérkezett a tettek ideje, akkor Kossuthot az agitátort, az ezüst nyelvű szónokot félretette a szorgalmasan dolgozó, pénzügyminiszter Kossuth.
Mint a nemzeti önvédelmi bizottságnak tagja, éjjel-nappal dolgozott, hogy az ő általa indítványozott hadsereget létre hozza és felszerelje. Ez pedig nagy feladat volt, mert a nemzet pénztárát üresen találta, melyet a Metternich kormány teljesen kiürített. - Azonban Kossuth legyőzött minden akadályt. Az ő hívó szavára öregek és ifjak lelkesedéssel rohantak a nemzet zászlója alá. Az ő tevékenysége határtalan volt. Időmegtakarításból gyakran mondott tollba leveleket titkárainak egyszerre többféle nyelven.
Az ausztriai kormány rendeletére minden fegyverraktár és lőportár tartalma elszállíttatott hazánkból, ezért aztán sem fegyverünk, sem lőporunk nem maradt.
Azonban Kossuth az ő nagy akaraterejével berendezett gyárakat és felszólította a rézbányákat, hogy szolgáltassák be készleteiket ágyúk öntésére; valamint a bányákat felszólította, hogy az összes kénkő készletet szolgáltassák be puskapor gyártására.
És megkezdődött a csodák korszaka, melyet a honvédsereg dicsőséges csatákon át küzdött végig.
Leírom tehát sorrendben, amint azokat átéltem és valamiben magam is részese voltam.

 

KOSSUTH EGY SEREGGEL BÉCS ELŐTT

Kossuth 1848 október 24-én érkezett Parendorfba, ahol egy honvéd sereg állt készen Bécsnek ostromára.
Mikor Kossuth a felállított hadsorok elé lépett és végig tekintett a hatalmas seregen, meghatva kezdett beszélni a következőleg:
"Oh én vérző hazám!" - de ebben a pillanatban mintegy megremegett és hevesen kiegyenesedve Magyarország felé mutatott és hatalmas hangon dörögte a honvédsereg felé:
"Magyarok! Ott van az út a ti békés családi tűhelyeitek felé!" - aztán Bécs felé mutatott és folytatá: "Közel hozzá a másik út, mely a halálba vezet, de az a kötelesség útja! - Melyiken akartok indulni? - Most még nem késő, válasszatok! - Mi nem akarunk csak önkéntes katonákat!"
Feleletül reá, 30,000 honvéd torkaszakadtából mennydörgött: "Szabadság vagy halál!"
Kossuth ezen alkalommal fényesen beigazolta, hogy a hadászati taktikában is nagy tehetsége volt. Tudta azt, hogy báró Jellasich, horvát bánnak csupán egy fegyelmezetlen horvát sereg áll rendelkezésére, melyet könnyű lesz széjjelszórnia.
A honvéd seregnek Moga tábornok volt a főparancsnoka. Kossuth azt a rendeletet adta Mogának, hogy egy gyors rohammal vegye be Schwechátot, mely csak pár mértfölnyire volt Bécstől. Kossuth terve az volt, ha Schwechát hatalmába kerül, akkor az osztrák haderő sorsa meg lesz pecsételve. De Moga tábornok megtagadta az engedelmességet Kossuthnak, aki azonnal fölmentette őt a szolgálat alól és Görgey Arthurt nevezte ki tábornokká. Ám ezalatt sok drága idő múlt el s a bécsi nép - melyet Windischgraetz hadserege ostromzár alatt tartott, - ama félelmükben, hogy a magyaroktól nem kapnak segélyt, megadták magukat.
Ha Moga azonnal engedelmeskedett volna Kossuthnak, miáltal a bécsi ostromzár megtört volna, akkor a magyar szabadságharc más eredménnyel végződött volna.
A magyar seregnek ezen első meghiúsult terve, mely Bécs ellen irányult s ezen tervnek teljes feladása volt az oka sok szerencsétlenül végződött csatának.
Ezalatt a magyar kormány székhelyét Budapestről Debrecenbe helyezték át.

 

KOSSUTH IMÁJA A KÁPOLNAI CSATA UTÁN

Kitűnő hadvezetés és néhány fényes győzelemmel végződött csata után a szerencse kockája ismét fordult. De előbb a magyar nemzet átment a vérkeresztségen a hősök ezreinek elestével.
A kápolnai csata 1849. február 27-én a honvédsereg győzelmével végződött, de fájdalom, az ára rettenetes volt.
A kápolnai csata sok tekintetben hasonlít a Gettysburg-i csatához. Kossuth épp úgy, mint Lincoln Ábrahám, a rettenetes vérontás után szentté avatta a csatamezőt egy felejthetetlen szép imával, melyet a harcban elesettek fölött mondott:
"Felséges Úr! Árpád fiainak Istene! Tekints reánk csillagokkal övedzett trónusodról és hallgasd meg könyörgő szolgádat, kinek ajkairól milliók imája száll eged tündöklő kárpitja felé, hogy áldja és magasztalja a Te mindenhatóságod erejét. Istenem! Felettem éltető napod ég s térdeim alatt a szabadság csatájában elhullott vitéz honfitársaimnak csontjai nyugosznak. Fejem fölött mosolyog az ég, lábaim alatt gyászossá vált a föld ősapáink unokáinak kiömlött vérétől. Oh! hadd szálljon alá napodnak teremtő sugára, hogy virág fakadjon a véráztatott hantokon. Mert e porlandó tetemek koszorú nélkül el nem hamvadhatnak! Isten! ősapáink s népeknek Istene! hallgasd meg ágyúink bömbölő szavát, melyben vitéz népednek a lelke mennydörög, hogy széjjelzúzza az önkény bilincset osztó vaskarjait.
Mint szabad hazának szabad fia térdelek ez újabb temetőn honfiaim, testvéreim roncsolt tetemein. Ilyen áldozatok árán szentté válik e hazának földje, ha bűnös volt is óh Istenem! - mert vérrel megszentelt földön rabnépnek élni nem szabad! Atyám! ősatyáinknak védelmező Istene! milliók felett hatalmas Úr! - Ég-föld s tengereknek mindenható Istene! Dicsőség nő e porladó csontokból és nemzetem homlokán fog ragyogni. Szenteld meg e porokat kegyelmeddel, hogy a szent ügyért elhullott bajnokok áldással nyugodjanak szentelt hamvaikban! Amen!"

 

A FÜGGETLENSÉG KIHIRDETÉSE

A hadiszerencse a magyaroknak állandóan kedvezett. Kossuth a debreceni országgyűlésen kijelentette, hogy az idő elérkezett Magyarország függetlenségének kihirdetésére.
Hasonlóan, mint az Egyesült Államok 1776 július 4-én Philadelphiában az "Independence Hall"-ban, a magyar nemzet is 1849. április 14-én kihirdette teljes függetlenségét Ausztriától.
A függetlenség kihirdetése, mely Kossuth lángelméjének mesterműve volt, többek között így hangzott:
"Mi ezennel kihirdetjük és tudomására hozzuk az egyesült Magyar- és Erdélyországok lakosainak, hogy az összes községi, városi hatóságok és polgári tisztviselők a mai naptól kezdve a császári kormánynak hatalma alól teljesen felmentetnek. Minden olyan egyén, aki ezen rendelet ellen akár szóval, akár tettel, vagy bármely úton izgat: mint hazaáruló elítélendő és büntetendő.
És ezen rendelet kihirdetésével ezennel kötelezzük a két ország lakosságát, hogy a megalakult kormányt minden tekintetben törvényes hatalmával támogassa."
A nemzet újjászületése óriási lelkesedést keltett a nép között, valamint a csatamezőkön küzdő katonaság soraiban is.
Az oroszok elővédjét, mintegy 15.000 főnyi katonaságot, valamint az osztrák fősereg egy részét a győzhetetlen Bem tábornok, az erdélyi honvédsereg fővezére, Oláhországba kergette. Bemnek serege, melyben e sorok írója is szolgált, éppen a határon pihent, a "Vöröstorony" szorosnál, mikor a függetlenség kihirdetésének híre a táborba is eljutott. Bem ezt a sikert ágyúlövésekkel és a csapatok felvonulásával ünnepeltette. Ehhez hasonló örömet csak Budavára bevételének híre keltett.
Ezalatt Kossuth Debrecenben erélyesen dolgozott hazánk jövőjének biztosításán.
Egy hatalmas teremben fogadta az ország különböző részéből érkező küldöttségeket, de ugyanabban a teremben serényen dolgoztak titkárjai is. Folyton diktálta utasításait különböző nyelveken. Szakadatlanul dolgozott késő éjfélig.
Ezekben a napokban többször megtörtént, mikor orvosa a nagy izgalom miatt, mely állandóan látható volt Kossuthon, aggódott egészségéért és kérte, hogy kímélje magát. Kossuth ilyenkor szótlanul odanyújtotta bal kezét az orvosnak, hogy vizsgálja meg pulzusát, de ezalatt jobbjával folyton, lázas sietséggel írt. Egyetlen szórakozása volt, ha néhány órát családja körében tölthetett.
Ha az utcán megjelent, a nép mindenkor "Éljen Kossuth!" kiáltással üdvözölte őt. Az a szeretet, melyet a nép ő iránta érzett, határos volt az imádattal.
Az egyedüli hiba, amit benne találtak, az a végtelen jószívűség volt. Azt mondták: "Kossuth mindenkihez egyformán jószívű, ellenségeivel éppen oly jól bánik, mint a barátaival.

 

AZ OROSZ BETÖRÉS

A hadiszerencse megfordult, de ellenségeink száma is megnövekedett 130.000 orosz katonával. Az egyesült orosz és osztrák haderő eszerint 300.000 katonát számlált. Ezzel az óriási hadsereggel szemben 135.000 honvéd küzdött a magyar nemzet szabadságáért.
De más tekintetben is nagy volt a különbség. Egy jóltáplált és teljesen felszerelt katonaság állt velünk szemben. Nekünk pedig még a legszükségesebb is hiányzott. Mi rólunk nem a szállásmesterek és élelmezési biztosok, hanem a városok és falvak lakosai gondoskodtak, ha éppen utunkba esett egy város vagy falu. De ha kint voltunk a táborban, akkor nem volt egyéb élelmünk, mint nyers szalonna és száraz kenyér, melyet a sereg után vonuló társzekerekről kaptunk. Tábori sátraink nem voltak s így ki voltunk téve a zord időjárásnak. Az egész hadjárat alat, melyben részt vettem, soha sem láttam egy sátort a táborokban.
Ilyen hiányosan felszerelt maroknyi honvédsereg küzdött egy jól táplált és jól felszerelt túlnyomó számú ellenséggel. Hanem amit nélkülöztünk anyagi javakban, azt óriási mértékben pótolta Kossuth az ő lángoló ékesszólásával. És ez adott nekünk erőt a kitartásra s ez hevítette szíveinket. Felejtve volt minden nélkülözés.

 

BUDAVÁR OSTROMA

Budavárának ostroma és bevétele mindenkor ragyogó betűkkel lesz felírva a magyar történelem lapjain. A lekicsinyelt, lerongyolódott honvédseregnek ez volt a legfényesebb diadala. Rettenetes ágyúzás után a honvédek nem törődve az osztrákok golyózáporával, halálmegvetéssel rohantak fel a várfalakhoz támasztott létrákon. Az osztrák katonaság tehetetlen volt a rettenthetetlen bátorsággal felkapaszkodó honvédekkel szemben. Ha egy lebukott a létráról, helyébe kettő ugrott s végre a védők kénytelenek voltak hátrálni. Egy rettenetes utcai harc vette kezdetét és ott veszett el a vár parancsnoka, Hentzi tábornok is, honvédfegyver oltotta ki jobbsorsra érdemes életét.
Abban az időben a távírdászat még ismeretlen volt. Fontosabb híreket az úgynevezett "Heliograph" által, vagyis tábori zászlójelzések által továbbították az összes táborokba.
A mi hadtestünk, mely a "Vöröstorony" szorosnál táborozott, 1849. május 23-án parancsot kapott teljes díszben kivonulni. Mikor az egész sereg felállt, Ihász Dániel ezredesünk a következő izgató hírt olvasta fel:
"Budavára kezünkben van. A tüzelést beszüntettük és a várat elfoglaltuk. A nemzet ezen nagy sikerből merítsen bátorságot és lelkesedést.
Imádkozzunk Istenhez és köszönjük meg neki e győzelmet, mellyel megáldotta a magyar honvéd sereget, melynek ezen hőstette védbástyája leend Európa szabadságának."

Debrecen, 1848. május hó 22.

Kossuth Lajos, kormányzó

 

EMLÉKEZÉS

Van egy latin közmondás: "Fama manet; Fortuna peribit." Vagyis: "A hírnév megmarad, de a szerencse veszendő."
Budavár ostroma és bevétele mindenesetre egy rendkívül fényes hőstett volt; de tekintettel a későbbi eseményekre, ez volt az a végzetes kőszikla, melyen a magyar nemzetnek függetlensége összezúzódott.
Ahelyett, hogy Görgey győztes hadseregével elvágta volna útját a Bécs felé menekülő ellenségnek, kénytelen volt 3 hétig Buda kapuinál vesztegelni. Ezalatt az osztrák fősereg kényelmesen Bécsbe masírozott, ahol a császári kormányt minden tekintetben támogatta. Ez még hagyján lett volna, de a veszély abban rejlett, hogy hosszú veszteglésünk alatt a már csaknem teljesen szétszórt osztrák sereget Welden tábornok, aki utóda volt Windischgraetznek, újból szervezhette. Valamint elég alkalma volt a haditervet megbeszélni és egyesülni a határon átvonuló orosz hordákkal.
Én nem óhajtom vitatni azt a híresztelést, mely akkor és azóta szárnyra kelt, hogy Görgey visszaélt ama bizalommal, melyet Kossuth és a nemzet belé helyeztek. Sok-sok lapokat írtak már tele erről. Minden esetre igen sokszor eszemben volt nékem is, mikor még a muskétát hordtam vállamon és azóta is, hogy végzetes tévedés volt nem üldözni a hátráló ellenséget.
A másik nagy tévedést akkor követték el, mikor Görgeyt teljhatalommal ruházták fel. És ha egyáltalán volt árulás, akkor ez adta meg néki arra a teljhatalmat Világosnál.
Én ez alkalommal csupán eseményeket írok le Kossuth életéből, száműzetése előtti és utáni időkből. És én azt hiszem, hogy nem vagyok illetékes kimondani, vajon áruló volt-e Görgey, vagy sem.
Ugyanilyen végzetes hibát követet el a mi híres, nagy Rákóczink is a 17-ik században.
Mikor József császár serege erősen szorongatta őt, Rákóczi is átadta a kormányzóságot első tábornokának, gróf Károlyinak. Ez pedig a köztársaság végét jelentette.
A sok szerencsétlenség, mely Buda eleste után érte a honvédseregeket, már a szomorú vég kezdetét jelezte.
Az erdélyi honvédsereg is széjjel szóratott az egyesült orosz és osztrák haderő által. Az 55-ik zászlóalj, melyben én szolgáltam, ekkor a "Vöröstorony" szorosnál állt. 1849. július 20-án vívtuk végső küzdelmünket a magyar szabadságért. De a túlnyomó erő előtt kénytelenek voltunk hátrálni Oláhországba; majd onnét is tovább egy török tartományba, ahol letettük a fegyvert. Aztán sok nehézségekkel küzdve folytattuk utunkat Bulgáriába. Widdinnél a Duna partján megálltunk lerongyolódva, lábainkra teljesen elnyomorodva, ott hallottuk a magyar szabadságharcnak teljes leveretését.

 

MÁRTÍROK

Emlékezzünk meg a magyar szabadságharcnak legborzalmasabb napjáról: 1849. október 6-ikáról.
Amíg e földön egy magyar fog élni, borzalommal fog emlékezni ama irtózatos mészárlásra, melyet egy gonoszlelkű osztrák tábornok, Haynau vitt véghez a rabláncra fűzött menetnek hős fiain. Én e helyen mint egy imádsággal ajkaimon írom le ama hősök neveit, akik közül néhányat személyesen ismertem és akik szíveikben az édes magyar haza imádatával haltak golyó és kötél általi halált 1849. október 6-ikán:

Aulich Lajos, tábornok, hadügyminiszter.
Kiss Ernő, altábornok.
Damjanich János, tábornok.
Nagy Sándor, tábornok.
Dessewffy Arisztid, tábornok.
Gróf Leiningen Károly, tábornok.
Gróf Vécsey Károly, tábornok.
Török Ignác, tábornok.
Lahner György, tábornok.
Pöltenberg Ernő, tábornok,
Knezits Károly, tábornok.
Schweidel József, tábornok.
Lázár Vilmos, tábornok.

 

KOSSUTH BÚCSÚJA

Mikor már minden reménynek vége volt, Kossuth Lajos vérző szívvel vett búcsút a szülőhazától. 1849. augusztus 18-án Orsovánál átlépte a határt. Amikor a mi zászlóaljunk megérkezett Widdinbe, már akkor Kossuth is ott volt néhány ezernyi menekülttel.
Ott az idegen földön csaknem olyanok voltunk, mint ha foglyok lettünk volna. Táborunk a Duna partján körül volt véve török katonasággal, mely felügyelt reánk. Nem volt alkalmunk látni a mi imádott kormányzónkat, Kossuth Lajost. Nem hallhattuk az ő ihletszerű, buzdító szavait.
Mégis egy alkalommal meglátogatott bennünket. Sztambulból egy török futár üzenetet hozott, hogy mindnyájan legyünk mohamedánokká. Ekkor ért engem is az az öröm, hogy láthattam Kossuthot és hallottam őt beszélni. Elmondta mindnyájunknak, hogy a törökök azt akarják, hogy térjünk át az ő hitükre. - Kossuth kijelentette, hogy ő inkább a hóhér kezére adja magát, mintsem megtagadja őseinek vallását. Elmondta, hogy ez az ajánlat egyenesen a török kormánytól érkezett. A mohamedánok szent könyve, a "Korán" törvényei szigorúan tiltják egy mohamedánnak kiadatását a keresztény ellenségnek. Tehát ez az ajánlat csak a mi javunkat akarta.
Mikor a magyarok tagadó válasza megérkezett Konstantinápolyba, a törökök végtelenül kegyes szívű szultánja, Abdul Medjid, azt mondta: "Egyetlen magyart sem fogunk kiadni. Inkább elveszítek 500.000 emberemet, mintsem ezeket kiadjam."
Szultán ezen nemes elhatározását támogatta a Sheik ul Islam (a mohamedán egyház feje). Mégis sokan a menekültek közül áttértek az islam vallásra, közöttük Bem tábornok is, de ő ezt nem félelemből, hanem politikai szempontból tette.
Hálás tisztelettel hajlok meg mindenkor az angol nemzet előtt ama tettéért, hogy utasítást adott Parker admirálisnak, hogy hadiflottájával siessen Abdul Medjid szultán támogatására, ama nemes elhatározásában, hogy a magyar menekülteket nem adja ki Ausztriának, sem Oroszországnak. És az angol hadiflotta be is hajózott a Dardanellákba.
Nemsokára ezután az osztrák császári kormány egy proklamációt bocsátott ki, hogy a menekültek minden bántódás nélkül visszatérhetnek. Sokan vissza is tértek, de azokat nagyobbrészt azonnal besorozták az osztrák hadseregbe.
Néhány nap múlva az egész tábort megindították Bulgária felé, Shumlába, ahol néhány hétig táboroztunk. Ott aztán bennünket két részre osztottak. Kossuthot és a kíséretében volt magasabb rangú tiszteket, Kutaiah, Kis Ázsiába indították, ahol őket, mint a török kormány vendégeit helyezték el. Fenntartási költségeiket rang szerint megállapítva fizették.
A másik részt Bem tábornokkal és a többi tisztekkel, melyek között én is voltam, Syria Aleppo nevű városa felé indították, ahol a padisah vendégei voltunk egészen 1851-ig, amikor Kossuthot felmentették.

 

KOSSUTH SZABADON BOCSÁTÁSA

1851. év szeptember hó 7-én délután az Egyesült Államok egyik hadihajója a "Mississippi" Long kapitány parancsnokkal kifutott a konstantinápolyi kikötőből a Dardanellák felé. Ugyanakkor felszedte horgonyait egy török fragette is és gyors menetben indult Gemlik felé, ahol Kossuth és társai felszálltak a hajóra.
Kossuth október 23-án érkezett Angliába, Southamptonba a "Madrid" nevű gőzhajóval, melyre átszállt Gibraltárnál, ahol Long kapitánnyal némi összekoccanása volt. Ugyanis, Kossuth a marseillei tengerparton összegyűlt francia néphez beszédet mondott, mert Napoleon megtagadta neki az engedélyt francia földön való átutazásra.
Általánosan tudva van, hogy Kossuth szabadon bocsátásában az Egyesült Államok kormányának oroszlánrésze volt. Különösen fáradhatatlan tevékenységet fejtett ki első sorban az akkori államtitkár, Webster Dániel, valamint a kongresszusnak több szabadságszerető tagjai, mint Wm. H. Seward, Thomas Corwin, Richard Yates of Illinois és még sok ilyen kimagasló férfiak.
Azonban folytatom az események elejtett láncolatát. Én 1852. év kora tavaszán érkeztem New Yorkba, mint külön küldönce Kmetty tábornoknak, aki Aleppo elhagyása után Londonban lakott. Kmetty egy rendkívül fontos üzenettel küldött New Yorkba. Ez volt az első eset, hogy Kossuthtal négyszemközt beszéltem a New Yorki "Hotel Irwing"-ben.
Kossuth megérkezett Amerikába 1851. december 6-án a "Vanderbilt" nevű gőzhajóval. Mikor hajója elhaladt a "Governors Island" előtt, az erődből 38 üdvlövést tettek tiszteletére.
Mikor én felkerestem szállodai lakásán, igen melegen megrázta kezemet és nagyon megköszönte a hírt, melyet üldözőink felől hoztam. Egyszersmind azonnal felajánlotta segítségét számomra akár anyagilag, akár szellemileg. Én megköszöntem szívességét és kijelentettem, hogy van egy kevés pénzem, mely elég lesz addig, amíg valami munkát nyerek, hogy biztosítsam magamnak a megélhetést ebben a szabad országban.
Kossuth azonnal kérte titkárát, hogy írja le a következő bizonyítványt, melyet ő mondott tollba. E bizonyítványt, - valamint azt is, melyet még számomra Kutaiahból küldött, melyben bizonyítja szolgálatomat a magyar honvédseregben a szabadságharc idején, természetesen megőriztem.

 

BIZONYÍTVÁNYAIM KOSSUTHTÓL

BIZONYÍTVÁNY

Alólírott ezennel bizonyítom, hogy Kuné Gyula, a magyar szabadságharcban, nevezetesen az 55-ik zászlóaljban mint tizedes, őrmester s végül mint hadnagy fáradhatatlan buzgalommal és hősiesen küzdött a háború végéig. A fentiek bizonyításával Kuné Gyula urat mindenkinek jóakaratú figyelmébe és pártfogásába ajánlom.

New York, 1852. június 26.

Kossuth Lajos,
(Pecsét) a magyar állam kormányzó elnöke.

 

A másik bizonyítványt francia nyelven írva kaptam Kossuthtól, mikor még Aleppoban voltunk.

BIZONYÍTVÁNY

Alólírott, Magyarország kormányzója bizonyítja, hogy Kuné Gyula úr a magyar szabadságharc tartama alatt hűségesen szolgálta hazáját. Az erdélyi 55-ik zászlóaljban mint tizedes, káplár, őrmester szolgált. Ezen idő alatt sok ütközetben kitűnt hősiességével, különösen a "Vöröstorony" szorosnál lefolyt ütközetben oly hősiesen küzdött, hogy dandárparancsnoka őt a katonai érdemrend III-ik osztályával tüntette ki, amely a katonai hivatalos értesítőben kihirdettetett.
A Vöröstorony őrserege annyi dicsőséges ellenállás után a túlnyomó erő elől kénytelen volt meghátrálni Oláhország felé. Valamint ama nagy katasztrófa után, mely Görgey árulása révén érte a hazát, a Widdini táborban összegyűlt menekültek száma 4000 emberre szaporodván, szükséges volt néhány erélyes tisztet kinevezni a rend fenntartása szempontjából. Kuné Gyula urat, tekintettel erélyességére és személyes hősiességére, hadnaggyá neveztük ki.
Ezen bizonyítvány értelmében a fentnevezett Kuné Gyula hadnagy urat mint becsületes férfiút és bátor tisztet mindenkinek jóakaratába ajánljuk.

Kutaiah, Kis Ázsia, 1851. március 1.

Kossuth Lajos,
Magyarország kormányzója.

(Pecsét)
Asbóth Sándor,
alezredes, hadsegéd.

* * *

Asbóth Sándor később az amerikai polgárháborúban mint vezérőrnagy küzdött hősiesen, míg az egyik ütközetben veszélyes sebet kapott, mely halálát okozta.

 

KOSSUTH BESZÉDEI

Azok a hatalmas szónoklatok, melyeket Kossuth mondott Angliában és az Egyesült Államokban, fényesen igazolták az ő klasszikus angol nyelvtudását.
Azokban a beszédekben megnyilvánult az ő becsületes szíve, melyet egész életén át csak egy gondolat töltött el, hogy imádott hazáját és nemzetét felszabadíthassa az elnyomatás alól.
Bár nem érte el célját, mint azt ő óhajtotta. Magyarországot nem tehette függetlenné, habár a jobbágyság bilincseit összezúzta. De a szabadság virágának magjai, melyeket ő 1847-48 és 49-iki években széjjelszórt, termő talajba hullottak. És egykor el fog érkezni az aratás ideje.

Amikor Kossuth útban volt Anglia felé, az angol újságok már jó előre hasábokat írtak róla és üdvözölték őt. A "Mercury" szerkesztője, aki hallotta Kossuthot beszélni Manchester és Birminghamban, így írt lapjában:
"A jövő héten alkalmunk nyílik megérteni és véleményt alkotni egy sokat szenvedett nagy hazafiról, akinek szavai úgy csengnek füleinkben, mint egy harsonának az ezüst hangjai."
Hetek, hónapok és 60 évek múltak el már azóta. De az egész művelt világnak az a véleménye, hogy a történelem még nem mutatott fel olyan nagy szónokot, aki oly remek ékesszólással és könnyedséggel tudta volna átvinni gondolatait a hallgatóság szívébe, mint Kossuth Lajos.

 

KOSSUTH A SZÁMŰZÖTTEKHEZ

Amikor már minden zaj lecsillapult és a magyar nemzet ismét a rabláncok súlya alatt nyögött: Kossuth országról-országra vándorolt, hogy elnyomott hazánk iránt szimpátiát keltsen. Ama nagy fájdalom, mely az ő nemes szívét tépte hazája szomorú sorsa fölött, hasonlóvá tette a nagy férfiút a gyermekhez, akinek anyja halálos ágyán fekszik s a kétségbeesett gyermek házról-házra jár könyörögve, hogy segítsenek megmenteni az ő édes anyját.
Azonkívül az ő nagy szíve szeretettel gondozta, támogatta száműzetésben bujdosó honfitársait.
Egyik intő levele, melyet az Amerikába menekült száműzöttekhez 1859-ben intézett, az összes angol lapokban megjelent.

32 Upper Gower Street, London, England
1859, June 9th.

Az Egyesült Államokban élő magyar száműzöttekhez:
A krimi háború idején igen sokan az én száműzött honfitársaim közül nagy nyomorba jutottak az által, hogy nem ismerve a helyzetet, meggondolatlanul feladták állásaikat és az Egyesült Államokból átutaztak Európába.
Én attól tartok, hogy több európai államnak összeütközéséről részben bizonytalan, részben túlzott, részben alaptalan híreszteléseknek hasonló következménye lesz.
Mindezek tekintetbe vételével kötelességemnek tartom inteni Amerikában élő száműzött honfitársaimat, hogy ők ne mozduljanak.
Bővebb magyarázatot adni ezúttal tiltja komoly helyzetem.
Elég legyen annyi, hogy az égbolt sokat ígérően kezd tisztulni. Nekünk még nagy nehézségeken kell átjutnunk. Legyetek óvatosak; nemcsak hazánk érdekében, hanem különösen a saját érdeketekben.
A kellő időben lesztek értesítve. De az idő még nem érkezett el. Várjatok türelemmel és bizalommal. Minden meggondolatlan elhamarkodás személyes romlást okozhat a legcsekélyebb haszon nélkül nemzetünk ügyének.

London, Anglia, 1859. június 9-én.

Kossuth Lajos.

 

II. RÉSZ

BEM TÁBORNOK

Szabadságharcunkat a Bem tábornok parancsnoksága alatt volt erdélyi hadtestnél küzdöttem végig. Egy visszaemlékezéssel kezdem arra az időre, mikor szülővárosomban beléptem az 55-ik zászlóaljba. Előző fejezeteimben ugyan már megemlítettem, hogy egy önkéntes sereg alakult, melynek én is tagja voltam és ezen önkéntes sereggel három hónapig küzdöttünk Bánátban a fölkelő szerbek ellen.
Ezalatt a három hónap alatt én csak kevés nyílt csatát láttam. Ennek az önkéntes seregnek különben is csak az volt a hivatása, hogy a szerb fölkelés terjedésének gátat vessen.
E hadműveleteket Kiss Ernő és Vetter tábornokok vezették. Amint az 55-ik zászlóalj Nagyváradon megalakult, azonnal megindult Ihász Dániel őrnagy vezetésével Erdély felé. Ihászt később dandárparancsnokká nevezték ki. A szabadságharc után ő is követte Kossuthot Kutaiah, Kis Ázsiába.
Honnét véle utazott Amerikába; majd vissza Angliába és haláláig Kossuth mellett volt Turin, Olaszországban.
Körülbelül 1849 február 1-én léptük át Erdély határát és néhány napi gyors menetelés után, február 7-én megérkeztünk Dévára. Azonnal egy hadosztályba osztották be zászlóaljunkat, melynek Hrabowszky őrnagy volt a parancsnoka.
Ez a hadosztály azonnal készenlétbe helyeztetett és gyors meneteléssel indult Bem tábornok segélyére, akinek seregét akkor már erősen szorongatta az osztrák hadsereg Puchner tábornok vezényletével.
Bem József, született 1795-ben Tarnowban, osztrák Lengyelországban. Bem nagyképzettségű katona volt. Legelőször I. Napoleon hadseregében a lengyel légióban szolgált. Később, 1831-ben részt vett a lengyel szabadságharcban. Ennek leveretése után Párisba menekült, ahol katonai kiképzését oly magasra fejlesztette, hogy egyike lett a legnagyobb hadvezéreknek.
Mikor Bécsben kitört a forradalom, Bem sietett Bécsbe, honnét terve volt egyenesen Magyarországba menni és szolgálatát felajánlani a magyaroknak.
A bécsiek ismerték az ő nagy hadi tudományát, amelynek fényes tanújelét adta Napoleon seregében 1812-ben, Davoust és Macdonald tábornokok alatt, - sürgették őt, hogy fogadja el Bécsnek védelmét. Sok habozás után engedett a nép kívánságának.
Azonnal összevonta a fölkelők seregét a város védelmére és várta a Windischgraetz herceg parancsnoksága alatt álló osztrák hadsereg támadását.
Azonban látta a forradalmi bizottságnak és tehetetlen elnökének, Messenhauernek habozását aziránt, hogy megadják a jelt a támadásra, Bécs kapui előtt álló 35,000 főnyi honvédseregnek: Bem tábornok teljesen elveszítette kedvét és bizalmát.
A sok habozásnak az lett a vége, hogy a város 1848 október 28-án feltétlenül megadta magát Windischgaetz herceg hadseregének. Szívettépő emlékezni arra a mészárlásra, mely ezen megadást követte.
A számtalan áldozatok között ott volt a világhírű Blum Róbert is, akinek fia, János, később a porosz-francia háborúban 1870-ben a Lipcsében megjelenő nagy újságnak, a "Daheim"-nek volt hadi tudósítója. Nekem pedig igen jó barátom volt a táborban. - Én ugyanis annak idején a chicagói világlapnak, a "Tribune"-nak voltam hadi tudósítója.
Bem tábornok a meghódolás után elhagyta Bécset és keresztülvágva az osztrák hadseregen, Pozsonyba érkezett, ahol a Kossuth elnöksége alatt gyűlésező védelmi bizottság előtt megjelent és felajánlotta szolgálatát. A bizottság nagy örömmel fogadta Bemet.
A legveszélyesebb és legnehezebb volt a helyzet Erdélyben, ahol az oláhok túlnyomó számban éltek és fel voltak izgatva az újonnan alakult magyar kormány ellen. Vezérük egy Janku nevű, köztük igen népszerű és ravasz oláh ember volt. Abban az időben Magyarországon a nép műveletlenebb volt, mint jelenleg, azért a félművelt oláh népet könnyű volt tévútra vezetni.
Kossuth nagy bölcsen Bem tábornokot küldte Erdélybe az oláhok megfékezésére és a gyorsan összpontosított osztrák hadseregnek visszaverésére.

 

A PISKI CSATA

Három hadjáratban vetem részt és tapasztalatból állítom, hogy azok, akik a csatatereken lefolyt küzdelmekben aktív részt vetek, - értve különösen az alsóbb-rangú tiszteket - csak igen ritkán képesek leírni a csata lefolyását. Ezek összes gondolatát nagyon elfoglalja azon feladat megoldása, melyet reájuk bíztak, - olyannyira, hogy a többi csapatok mozdulatairól alig, vagy egyáltalán nincsen tudomásuk. Valamint nincsen idejük megfigyelni sem a saját, sem az ellenség hadi taktikáját, vagy hadi mozdulatait. Éppen azért a piskii csatáról, az én személyes megfigyeléseimből egy igazságos leírást nyújtani igen nehéz. Azonban egybevetve személyes tapasztalataimat a hivatalos jelentésekkel, melyek a különböző parancsnokoktól beérkeztek, eléggé pontos véleményt alkothatunk a piskii csatáról, mely hevesség, hősiesség, vakmerőség és a legmagasabb hadvezetés szempontjából csaknem páratlanul áll az egész szabadságharc történetében.
Az 55-ik zászlóalj, melyben én megkezdtem katonai pályafutásomat, 1200 biharmegyei fiúból állott, Ihász Dániel őrnagy volt a parancsnokunk. Zászlóaljunk 1849 február 7-én érkezett Dévára, ahol akkor már várt reánk a 11-ik zászlóalj. E két zászlóaljból Hrabowszky őrnagy parancsnoksága alatt egy dandár alakult. Nem volt semmi élelmiszerünk, miért is a város lakosságához szállásoltak el bennünket. A lakosság túlnyomó része oláhokból állott s azok erősen vonzódtak a lázadó oláhokhoz.
Arról hamarosan meggyőződtünk, hogy a lakosságnak férfi-része nem volt a városban, hanem a Déva körüli hegyek között tanyázó oláh felkelő bandákkal voltak. A legénység beszállásolását tisztjeink éppen ezért nagy vigyázattal végezték. Minden házban nem kevesebb, mint 10-15 embert szállásoltak egy káplár vagy őrmester vezetésével.
Én szerencsésen jártam, mert a vezetésemre bíztak 20 embert és egy magyar házba jutottam. Nem valami fényes, de elég jó vacsorát kaptunk, melynek elköltése után a fáradtságtól kimerülten leheveredtünk az elég nagy szoba padlójára, hogy az álom jótékony karjai között gyűjtsünk erőt másnap hajnalára, mely talán közülünk sokaknak az utolsó leend.
Természetemmé vált, hogy én bármilyen fáradt voltam is, soha sem aludtam mélyen. Éjfél után 1 óra körül valami gyanús nesz ütötte meg füleimet, mely a mi szobánk felé tartott. Éppen fegyverem után nyúltam, mikor az ajtó csendesen felnyílik és egy szál gyertyával a kezében, remegve lépett be háziasszonyunk és halk, reszkető hangon ezeket mondá: "Szegény fiaim, meneküljetek innét, mert Janku, az oláh vezér most ereszkedik le a hegyekről egy nagy hordával, hogy titeket felkoncoljon."
Én azonnal talpra ugrottam és egy halk kiáltással felriasztottam katonáimat, akik egy pillanat alat fegyverben álltak.
A következő pillanatban kinn az utcán riadót verő dobok pergése verte fel az éjszaka csöndjét. És ezek a hangok mindenkor harci kedvet öntenek a katona szívébe. Nem a félelem, hanem valami különös örömszerű hevülettől sarkalva, rohantunk mi is a főtér felé, ahol alig 10 perc alatt, hadisorban állt 2500 honvéd a tisztekkel együtt. Az izgatottságtól remegve vártuk a jeladást, hogy: "előre".
Azonban az oláhok, kiknek mozgolódását a hegyoldalon őrszemeink észrevették és még kellő időben jelt adtak a főőrségnek - látva, hogy el vannak árulva, visszavonultak a hegyek közé.
Mi néhány ágyúlövést küldtünk utánuk. Tervük minden esetre az volt, hogy meglepnek bennünket és mialatt a dévai várban levő osztrák helyőrség közénk szórja bombáit, a zavarban ők meg fognak jelenni és teljesen lemészárolják a honvéd sereget.
Mindazonáltal, hogy e cselfogásukat meghiusítottuk, dandárunk egész éjjel fegyverben maradt. - A dandár körül felállított őrszemeket megkettőztük; s nekünk megengedtetett, hogy a sorokból kilépjünk; de ott kellett maradnunk a főtéren. Természetesen a fáradság ismét erőt vet rajtunk; s bár rettentő hideg szél fujt, mely a havat hordta reánk, - mégis lefeküdtünk a fagyos földre.

*

Ezen alkalommal, hogy meghiúsult e vérengző fenevadnak terve, célszerűnek tartom néhány szóval bemutatni őt szíves olvasóimnak annál is inkább, mert személyesen ismertem.
Janku Ábrahám az erdélyi havasok között született s szabadságharcunk folyamán az oláh felkelő bandák vezére volt. Bár a történetírók azt írják felőle, hogy ügyvéd volt; de én amennyire ismertem, a műveltség alacsony fokán állt. Rendkívül ravasz, álnok természete az arcából sugárzott s éppen ezért a bécsi kamarilla őt választotta az oláhok felizgatására.
Felbiztatva a legmesszebb menő ígéretekkel, valóságos guerilla harcot indított az erdélyi és biharmegyei falvak, városok békés lakossága ellen. Soha sem volt bátorsága szembeszállni a honvéd zászlóaljakkal. Hanem suttyomban lelopódzott a hegyek között megerősítet állásaiból a védtelenül álló falvakra és tekintet nélkül a nemzetiségre - rabolt, gyújtogatott és borzalmas módon gyilkolta félvad hordáival a lakosságot.
Végül azonban csúfosan csalódott a kamarillában. Ugyanis, mikor a honvédsereg Világosnál lerakta a fegyvert, Janku sietett Bécsbe az ígért jutalomért. - azt hitte, hogy ott nagy ünnepséggel, tárt karokkal várnak reá. Hanem megdöbbent, mikor az illetékes helyen hidegen fogadták és kereken tudtára adták, hogy mielőbb távozzék a császárvárosból.
Janku gyorsan visszatért Gyulafehérvárra és összeszedte mindazon leveleket, melyek tele voltak a legfényesebb ígéretekkel és e leveleket nyilvánosságra akarta hozni. Azonban a császári kormány ennek neszét vette és megakadályozta tervében az által, hogy az összes kompromittáló iratokat elkobozta és a "Havasok király"-át börtönnel fenyegette. Janku dühében megőrült és nyomorult haláláig furulyázgatva bolyongott a havasok között.

*

Kora hajnalban a lakosságtól kierőszakolt kevés nyers szalonnát és kenyeret kaptunk, melynek egy részét megettük s a maradékot kenyérzsákjainkba tettük. Aztán meglehetős jó úton elindultunk Piski felé, mely körülbelül 1 és fél óra járásnyira van Dévától.
Még alig voltunk egy órája útban, mikor Piski felől erős ágyúdörgést hallottunk. Azonnal megváltoztattuk a hadsorokat és századonként, csatárláncokra oszolva, homlokvonalban elhagytuk az országutat és a közeli kukorica földeken át gyors menetben haladtunk Piski felé.
Piskin az osztrák kormánynak több vámépülete volt a Sztrigy folyó jobb partján. Ez a kis folyó északról folyik és néhány mértföldnyire Piskitől a Marosba ömlik.
A csata kezdetekor Bem tábornok seblázban feküdt. Előtte való napon sebesült meg birtokában levő két ágyújának védelmében. Feljegyzésre méltó, hogy Bem soha sem viselt derekára övezve kardot; sem a csatában, sem azon kívül.
Egy kis korbács volt a kezében állandóan, melyet lova nógatására használt; de alkalom adtán fegyverül is használta.
Megérkezésünk előtt való napon, a csata hevében, Bem éppen azon a ponton állt, hol két ágyúja csaknem védtelenül volt. E pillanatban egy osztrák csapat bukkant fel az ágyúk közelében és reá rohantak a védtelenül álló ágyúkra. Bem kezében a korbáccsal nekirohant az osztrák katonáknak és e kiáltással: "Hej, gazemberek! ezek az én ágyúim; takarodjatok innét!"
Az osztrákokat annyira meglepte a fegyvertelen öreg embernek heves fellépése, hogy néhány pillanatra meghátráltak a korbáccsal vagdalkozó Bem elől. - Csupán egy katona lőtt reá s jobb kezének mutató ujját letépte a golyó. De e néhány pillanat elég volt arra, hogy az egyik közelben hadakozó honvédcsapat oda siessen és szétverje az osztrákokat.
Amikor zászlóaljunk csatavonalban a kukoricásból kirohant és kénytelen volt megállni a folyó partján, néhányan lövésektől találva elbuktak közülünk. Velünk szemben, a folyó túlsó partján levő vámépületek tömve voltak osztrák katonasággal s azok heves tüzeléssel fogadtak bennünket.
Parancsnokunk, Ihász őrnagy megsarkantyúzta lovát és harsányan kiáltotta: "Fiaim utánam!" - beleugratott a folyóba. Én voltam az első, aki utána ugrottam csapatomnak élén és egy pillanat alatt az egész zászlóalj a jégdaraboktól zajló folyóba rohant a túlsó part felé. A jeges víz derékig ért; miért is fegyvereinket és lőszertáskáinkat a fejünk fölé emelve, úgy küzdöttünk a gyors folyású vízzel. Közben igen hevesen tüzeltek reánk és sokan felbuktak a folyóban; de néhány pillanat alatt elértük a túlsó partot és szuronyt szegezve rohantunk be a házakba. Rövid néhány perc alatt kiűztük bevehetetlennek látszó állásukból az ellenséget.
Eseménydús életemben sokszor közel volt hozzám a halál; de oly közel talán soha, mint ez alkalommal.
Amint a folyóból kiugrottunk, az egyik épületből valóságos golyózápor zúdult reánk. Én odakiáltottam szakaszomnak: "Utánam!" - és én elől rohantam be az épületbe. Amint beugrottam az ajtón, nem vettem észre, hogy egy fiatal osztrák katona hátam mögé kerülve éppen reám emelte a fegyverét, mikor hatalmas termetű káplárom, Nagy László, puskatusával olyat vágott az osztrák karjára, hogy elejtette a fegyverét. Nagy éppen keresztül akarta szúrni az osztrákot, mikor én észre vettem, hogy mi történt és hirtelen elhárítottam a halálos döfést; megmentve annak életét, aki egy pillanat előtt engemet akart megölni. - Hadi foglyul ejtetem őt.
Az első két órában minden vonalon visszaűztük az osztrák katonaságot. Hanem a hátráló ellenség, mikor átvonult a hídon, összerombolta azt. A mi tüzérségünknek nagy erőfeszítésébe került, amíg hidászaink a hidat rendbe hozták.
Ez alatt az osztrákok Nagyszebenből segítséget kaptak, ahol azok néhány nap előtt visszaverték Bem tábornoknak egy támadását.
Az orosz tartalékos sereg, mely 15,000 emberből állt, szintén megjelent, azonban a csatában nem vett részt. Úgy látszott, hogy csupán meg akarta félemlíteni a hiányosan felszerelt honvéd sereget.
Az ellenség szaporodásával megváltozott a csata képe és a honvédsereg kénytelen volt hátrálni. Különösen az 55-ik zászlóaljat oly erősen szorongatta az ellenség, hogy már-már a folyamon készült visszamenekülni a túlsó partra.
Bem tábornok ez idő szerint seblázban feküdt tábori ágyán. Meghallotta a csata veszélyes fordulatát, felkelt és éppen akkor ért a csata színhelyére, mikor csapataink megkísérelték a hídon való visszavonulást. Bem odasietett a zászlóalj parancsnokokhoz és azt kiáltotta: "A hidat minden áron meg kell tartani, különben el vagyunk veszve!"
Mikor a honvédség meglátta Bemet, mintegy új erőt nyerve, néhány pillanat alatt visszafoglalta a hidat.
A támadást szuronyrohammal kezdte meg a 11-ik és az 55-ik zászlóalj egyesült erővel. A csata késő estig folyt a legrettenetesebb elkeseredéssel és a mi fegyvereink győzelmével.
A csata folyamán zászlóaljunk egy része ágyúinkat fedezte, mikor sebes vágtatással lovagolt hozzánk Bem tábornok és kapitányunkat kérte, hogy állítson össze gyorsan néhány embert és küldje az egyik ágyúüteghez, melynek emberei már mind meghaltak. Kapitányunk engemet bízott meg, s én néhány emberrel gyorsan követtük Bemet, aki az elnémult üteghez vezetett. Én azonnal működésbe hoztam az ágyúkat és az egyik ágyút magam kezeltem a legjobb eredménnyel mindaddig, amíg az ellenség hátrálni kezdett.
A nap folyamán gyakran láttam a magyar nemzetnek halhatatlan költőjét, Petőfi Sándort, mint Bem tábornok kedves hadsegédét. Sokszor a leghevesebb tűzvonalon vágtatott keresztül, hogy Bem parancsait átadja a zászlóalj parancsnokoknak. ahol a legnagyobb volt a veszély, Petőfit mindig ott láttam, amint lelkesítette a honvédeket.
A csata után való reggel még egyszer láttam Petőfit, de aztán ő Bem tábornokkal és a sereg főrészével Segesvár felé vonult, mi pedig zászlóaljunkkal Szászváros felé indultunk.
Az osztrák sereg sikertelen támadásait megelégelve, lassan hátrálni kezdett Nagyszeben felé; hátrahagyva nagymennyiségű fegyvereket, ágyúkat, lőszereket és sok hadifoglyot.
Mi üldöztük az ellenséget körülbelül éjjeli 11 óráig. Akkor Bem megállást vezényelt és néhány órai pihenőt rendelt. Annyira ki voltunk megülve, hogy leroskadtunk a térdig érő hóba, mely a fagyos földet ellepte és nem törődve a dermesztő szélviharral, mely az egész napon átnedvesedett ruháinkat a testünkre fagyasztá, mélyen elaludtunk. Én azóta sem tudom elképzelni, hogy miként száradhatott meg rajtam a ruha, melyben kétszer is átgázoltam a jeges folyamon 12 óra alatt.
Néhány órai pihenés után az éhség kezdett gyötörni mindnyájunkat. Élelmiszer nem volt semmi. Közelünkben kukorica földek voltak s a kukorica még mind ott volt letöretlenül. A múlt évi hadjárat az összes férfinépet a csatatérre szólította. Különösen ama vidéknek lakosai nagyrészt oláhok voltak, akik a hegyek között táborozó Janku oláh vezér bandáihoz csatlakoztak. Eszerint az egész kukoricatermés ott volt a földeken. Én voltam az első, aki példát mutatva, tördelni kezdtem a kukoricát; csakhamar az egész tábor követte példámat. A kukoricaszárakból nagy tüzeket raktunk és a csöves kukoricát megsütöttük, illetve megpattogattuk s ezzel csillapítottuk éhségünket és felmelegítettük a nagy hidegtől dermedt tagjainkat.
A piski csatában az 55-ik zászlóaljnak csaknem összes tisztjei megsebesültek, harcképtelenné lettek vagy meghaltak. Olyannyira, hogy altisztek vezették a legénységet. Én is a csatában, mint tizedes vettem részt, de a csata után őrmesterré léptettek elő s egy egész századot vezényeltem. Ez nem is volt nehéz, mert a közkatonák soraiban is nagyrészt intelligens férfiak, egyetemi hallgatók és diákok voltak.
Amennyiben ma is kezeim közt van azoknak névsora, akik az 55-ik zászlóaljban szolgáltak és a piskii csatában megsebesültek vagy elestek. Hely szűke miatt azonban csak azon tisztek neveit óhajtom megörökíteni e sorokban, akik a második században, melyben én is küzdöttem, szemeim láttára estek el:
Riczko Lőrinc, kapitány: súlyosan megsebesült.
Gyaloki Károly, főhadnagy: meghalt.
Mailer József, hadnagy: meghalt.
Pápai Lajos, alhadnagy: súlyosan megsebesült.
Wenter Péter, őrmester: súlyosan megsebesült.
Papp János II-ik őrmester: súlyosan megsebesült.
Mikor rendbe szedtük magunkat, Bem tábornok a hadsorok előtt Ihász Dániel őrnagyunkat a csatában tanúsított hősiességéért alezredessé nevezte ki. Helyébe az 55-ik zászlóalj parancsnokává Baróthy László kapitányt léptette elő, szintén a piskii csatában tanúsított hősiessége jutalmául.
Baróthy László édesapja volt a Chicagóban és környékén élő magyarság közkedvelt, hírneves orvosának és minden magyar ügyért lelkesedő, kitűnő honfitársunknak, Dr. Baróthy Árpád úrnak.
Azután Bem - mint fent említettem - zászlóaljunkat Szászváros felé indította, hová megérkeztünk 1849. március 11-én.
Ezalatt Bem alaposan becsapta az osztrák sereget. Segesvár felé vonult, de hirtelen megjelent Nagyszeben előtt és gyors rohammal bevette a várost, melynek védelmezőit a 15.000 orosz sereggel együtt átkergette Oláhországba. Ez nagy győzelem volt, mint ama sürgöny is mutatja, melyet a felingerült Puchner osztrák tábornok küldött főparancsnokának, Windischgraetznek. Hencegően azt jelentette: "Mi visszafoglaltuk a Kokol mentét és néhány nap alatt Bem seregét részben széjjel fogjuk verni, részben foglyul ejtjük."
Nagyszebentől a honvédsereg a Vöröstorony-szoros felé űzte az ellenséget, ahol 1849. március 25-ikén heves csata után, mely Ihász alezredes vezénylete alatt folyt, átűztük a határon egészen egy török tartományig.
Ha meggondoljuk, hogy Bemnek serege soha sem haladta meg a 10.000 embert és hozzá tesszük, hogy ez a sereg is oly hiányosan volt felszerelve, sem elég fegyvere, sem elég élelmiszere nem volt, valóban a csodával határos, hogy evvel a sereggel hatalmában tartotta az egész Erdélyt, Déva és Károlyváros kivételével. Egy 25.000 főnyi, jól felszerelt osztrák és orosz haderőt három hónapig sakkban tartott s végül átűzte a határon.
Az ő hadvezéri talentumát legfényesebben jellemezte Klapka tábornok, szabadságharcunk egyik legdicsőbb hadvezére, mikor így írt Bemről:

 

BEM LÁNGELMÉJE

"Bem tábornoknak hadviselése Erdélyben a klasszikus, modern hadjáratnak fényes bemutatása. Az ő neve örökké ott fog ragyogni a Pantheonban a halhatatlan nagy hadvezérek nevei között."
Mint minden nagy hadvezérnek, Bemnek lángelméje is akkor nyilvánult legfényesebben és akkor mutatta legújabb cselfogásokat, mikor a legerősebben szorongatta az ellenség.
Piskinél is fényesen beigazolódott hadi tudása, mikor feltartóztatta a már hátráló honvédséget, miáltal biztosította a győzelmet.
Ő a győzelmet mintegy kierőszakolta a csaknem biztos vereségtől. Gavallérsága emlékeztet a napóleoni időkre az első császárság idején. Legfényesebben beigazolta udvariasságát, mikor bevette Nagyszebent, ahonnét Puchner osztrák tábornok is kénytelen volt menekülni. Bem két huszárral utána küldte Puchnernek Nagyszebenben hagyott apró ingóságait.
Kossuthról írott fejezetemben leírtam szabadságharcunknak szerencsétlen végét. Valamint leírtam a sok ezer menekültek összejövetelét Widdinnél. Bem tábornok is a szerencsétlen kimenetelű temesvári csata után megérezte a magyar szabadságharc szomorú végének kezdetét, Orsován át menekült Szerbiába s onnét egyenesen Törökországba sietett. Widdinnél találkozott a menekültek seregével s hozzájuk csatlakozott.
A mi 55-ik zászlóaljunk, mikor 1849 július 20-án megütközött az orosz haderővel s a túlnyomó erő elől kénytelen volt hátrálni Romániába, ahol az ellenség nem üldözte tovább.
Iszonyú nélkülözésekkel küzdve menekültünk tovább Törökország felé. Útközben a kolera megtizedelte sorainkat. Szegény bajtársaim úgy hullottak el, mint a legyek.
Meg-megálltunk s eltemettük halottainkat, aztán vándoroltunk tovább a bizonytalanságba.
Több, mint egy hónapig vándoroltunk ily rémes állapotban. Lábainkról a cipő lerongyolódott és telve voltak sebekkel. Nagyrészt mezítláb, teljesen lerongyolódva, betegen, sokszor az éhségtől gyötörve, végre boldogan láttuk a Dunát közelünkben és láttuk Widdin minaretjeit, melynek tornyaiból hallottuk a müezzinek messzire hangzó, imára hívó kiáltásait az igazhívőkhöz: "Mashallah! Allah akbar!" (Hála az Istenhez! Az Isten nagy!)

 

SHUMLA

Amint előbbeni fejezetemben említettem, néhány hétig aggodalommal telten vártuk a bizonytalan jövőt. Végre a török katonaság átkísért bennünket Shumlába. Akkor már ismét beállt a tél, mely olyan kegyetlen volt, hogy az akkori öreg emberek sem emlékezek hasonló kemény télre.
A főbb tiszteket magánházakba szállásolták, az alsóbbrendű tiszteket és a bennünket kísérő törökezred katonákat barakkokban helyezték el.
A "Babi humayum" (magas porta), mely állt a nagyvezír és más magas személyiségekből, u. m. a "Sheik ul Izlam", az ulemák főnöke, aki a Koránban, a törökök szent könyvében foglalt törvények alapján kimondta, hogy bennünket nem fognak kiadni ellenségeinknek. Pedig az osztrák kormány erős fenyegetésekkel követelte kiadatásunkat. Hanem a "Sheik ul Islam" kimondta a "fetwát" (ítélet), miután bennünket két részre osztottak.
Én nagy kedvvel tanultam az idegen nyelveket, miért is alig egy-két hónap alatt a török nyelvet annyira elsajátítottam, hogy a török tisztekkel már elég jól beszélgettem. Ezektől tudtam meg, hogy én Bem tábornok osztályába lettem beosztva és a mi osztályunkat Kis Ázsiába, Aleppoba fogják transportálni. Én ennek igen megörültem, hogy Bemmel együtt maradhatok.
Végre 1850 február végén felnyergelt lovakat kaptunk és lóháton indultunk Várnába a Fekete tenger partjára. Ott már várt reánk egy török személyszállító gőzhajó, melyre felszálltunk és egy éjszakán át hajóztunk az igen szeszélyes tengeren.
A tengerek istene, az öreg Neptun, igen haragudhatott reám, mert ez volt az első tengeri utazásom. Hanem kértem is az Istent, hogy ez legyen az utolsó.
A következő reggel hajónk befutott a csodaszép Boszporusba. Képzelődésünk a legmagasabb fokra emelkedett, mert a leggyönyörűbb látomány tárult elénk. Az ezeregyéj meséi töltötték el képzelődésünk világát, mikor hajónk a Boszporusban haladt. Jobbról számtalan serail és kioszk nyújtott festői látványt, ezek képezték az akkor uralkodó Abdul Medjid szultánnak palotáját. Balról kis ázsiai partokon Skutari volt látható. Bámulat töltött el mindnyájunkat, mikor megpillantottuk a világ egyik legnagyobb és legfestőibb kikötőjét, az "Aranyszarv"-at, mely elválasztja Sztambult, a szent várost, Galat és Pérától, vagyis a keresztény városrésztől.
Kegyetlen sorsunk megtiltotta, hogy engedélyt nyerjünk ama gyönyörű partokon való kiszállásra. Azonban egybevetve mindazt, amit azoktól hallottam, akik évekig éltek Konstantinápolyban, ama hatás, melyet e gyönyörű látvány gyakorolt reánk, csak igazolta azt a mondást, hogy a távolság igéző hatással van reánk. Mikor keresztül hajóztunk a Márvány-tengeren, Dardanellákon, Hellespontuson és beértünk az Aegei tengerbe, az első megállóhely Rhodes volt. Mindnyájan mintegy ünnepeltük a pompás éghajlatot.
E városban volt az ókorban a világnak nyolcadik csodája, a "Rhódesi kolosszus". A török tisztek vezetése alatt kimentünk a gyönyörű partokra és néhány óra hosszat barangoltunk a festői vidéken.
Majd ismét hajóra szálltunk, elhaladtunk Candia szigete mellett és hajónk megállt Iskander, vagy Alexandrette kikötőjében, ahol kiszálltunk.
Amint én emlékszem, Alexandrette a legelhagyatottabb hely volt, melyet valaha láttam. Csak néha-néha kötött ki egy-egy csavargó gőzös, vagy kereskedő hajó. Először azt hittük, hogy ez Aleppo kikötője. Később megtudtuk, hogy úgy Aleppo, mint Damaskusnak Beyront volt a kikötője. Alexandretteben csupán egy éjszakát töltöttünk.
Másnap kora reggel a mi csapatunk (mely állt Bem tábornokból, aki már "Murad basa" néven szerepelt, Kmetty tábornok, mint "Ismael basa" és Stein tábornok vagy húsz más tiszttől körülvéve) egy török lovascsapattal lóháton indultunk Aleppo felé. Abban az időben egész Syriában nem volt semmiféle kocsiszerű közlekedési eszköz. az út, melyen haladtunk, egy pusztai ösvény volt csupán, melyen a tenger felől jövő karavánok jártak Antiochiába, vagy még tovább Aleppoba (arabok Halepnak hívják).
Alig voltunk néhány órája útban, mikor az én nyelvtudományomat próbára tették.
Valahány tanya mellett elhaladtunk, mindenütt láttuk a Beduin főnököket és szolgákat, amint sorfalat álltak a források vagy víztartók előtt és üdvözöltek bennünket. a főnök rendesen jobb kezével szívét, homlokát és ajkát érintve üdvözölte Murad basát egy "Salem alechim"-mel. Eleinte mi igen csodálkoztunk azon, hogy a főnökök hogyan ismerhetik fel a mi Murad basánkat a sok tiszt között. Később reájöttünk, hogy egy karavánban az előkelő személyiséget arról ismerni meg, mivel mindkét oldalán egy-egy szolga halad és egyik kezüket az előkelőség lovának hátán tartják.
A mi karavánunk vezetője Mazzar bey, török ezredes volt. Utána csupán az alkalmazott szolgák és beduinok haladtak. Ha ezek találkoztak szembejövő utazó beyek és basákkal, azonnal felismerték a karaván előkelőségét.

 

EGY BEDUIN FŐNÖK AJÁNDÉKA

Egyszer az Iskanderen és Antiochia között fekvő oázisok egyikénél egy beduin főnök jelent meg és egy remek arab telivér kancát vezetett Bem tábornok felé, tiszteletteljesen üdvözölte őt "Selam alechim"-jával és a kötőfék végét a tábornok kezébe adta.
Bem nem értette meg ezen eljárást, hozzám fordult és kérdezte: "Mit jelent ez?" Az én kevés arab nyelvtudásommal mégis képes voltam beszélni a beduin főnökkel és megértettem, hogy ő ezen gyönyörű kancát ajándékul hozta Murad basának, akiről azt hallotta, hogy ő lesz a padisah szultán, Abdul Medjid nagy hadseregének a fővezére.
Én elmondtam Bemnek ezt a különös szónoklatot és az ajándék felajánlását. Bem én általam nagyon megköszönte ezen nagy megnyilatkozását a magas tiszteletnek, de kijelenti, hogy az ajándékot jelenleg nem fogadhatja el. Ugyanis a tábornok erszénye sokkal üresebb volt, hogysem ő ilyen értékes ajándékot elfogadhatott volna.
Az ottani szokás szerint hasonló ajándékokat kétszeres értékű ajándékkal illő viszonozni, mely a jelen esetben közel 100 font sterling lett volna.
Ezután megérkeztünk egy őskori városba, Antiochiába, ahol egy napi pihenőt tartottunk.
Az egész Syriában nincs egy város sem, mely hasonló benyomást tett volna reám, mint ez az őskori város az Orontus folyó partján, ahol egykor Péter és Pál apostolok éltek.
Nem maradt már semmi őskori dicsőségéből. abból az időből, mikor még több mint 200.000 lakosa volt. És a világon páratlan vízvezetéke, mely a számtalan fényes népfürdőket látta el vízzel, mikor ezrek és ezrek látogatták e várost és imádkoztak Daphné templomában, akinek híres ligete nem messze volt Antiochiától.
Mindebből nincs egyéb többé, mint romok, hatalmas kőrakások s ezek beszélnek a letűnt dicsőségről, melynek kezdete elvész a múltak homályos ködében. Egészen 1832-ig még álltak falai a régi építményeknek, de az egymás után következő gyakori földrengések kijavíthatatlanul elpusztították, romba döntötték ezt az egykori királynőjét a városoknak.
Mikor én ott jártam 1850-ben, már csak nagy mennyiségű sárkunyhókat találtam, melyekben körülbelül 5000 főnyi kevert nép lakott.
Végre 1850 március hó végén megpillantottuk az ősrégi várost, Halepet (Aleppo), hová rendeltettünk. - Közülünk senki sem tudta, hogy heteket, hónapokat vagy éveket kell majd eltöltenünk e városban.
Maga az ottani török kormányzó sem tudta, hogy mennyi ideig leszünk kényszerülve vendégei lenni. Sőt azt sem tudta, hogy mit tegyen velünk, szinte tanácstalanul nézett reánk, amikor megérkeztünk. Teljesen sorsunkra voltunk bízva. A török nagy bölcsész soha sem törődik a jövővel, sem nem bánkódik a múlt fölött, hanem él a jelennek. Ha közeledel feléje bármilyen ajánlattal (például meg akarod venni a házát, vagy lovát, vagy bármit, ami az övé, avagy tudatod vele, hogy le fogják fejezni őt), változatlan nyugalommal fogad és csak annyit mond: "inshallah" (ha Istennek úgy tetszik).

 

MEGÉRKEZÉS ALEPPOBA

Késő délután volt, amikor megérkeztünk Aleppoba. Ez a megérkezés sokáig emlékezetünkben maradt.
A külvárosban találkoztunk a basával, aki a város helyőrségének élén fogadott bennünket. És a városnak lakossága szintén nagy tömegekben jött fogadásunkra. Az azonban örökké talány maradt előttem, hogy miként vettek tudomást oly pontosan megérkezésünkről. Hiszen abban az időben az egész török birodalomban nem volt sem vasút, sem távírda. A fogadtatásunknak rendezéséből látható volt, hogy vártak reánk. Minden ember, asszony és gyerek szinte látható sóvárgással lesték, hogy csak egy rövid pillantását is elnyerhessék az ünnepelt magyaroknak.
A Murad basát kisérő tiszteket a nép úgy tekintette, mint a basa vezérkarát. Mert ha egy török tábornok, vagy basa kilovagol vagy kisétál, rendesen több mint húsz tiszt és szolga várakozik reá. Az első helyen, néhány lépésnyire tőle, baloldalon lovagol vagy sétál - aszerint, amint a basa indul - a "Bimbashi" (őrnagyi rangban levő szárnysegéd), aki tovább adja a basa rendeleteit. A bimbashi mögött halad néhány "jusbashi" (kapitány) és "milazim" (hadnagy). Ezeket követi egy féltucat vagy több "Tshawse" (tizedes). Ezeknek a tizedeseknek kötelességük állandóan körülhordani a csibukokat, nargiléket és a feketekávés csészéket. Ezek a tizedesek állandóan készítik a kávét, töltik a csibukokat dohánnyal és a nargiléket egy gyenge fajta finom dohánnyal, melyet kizárólag a nargilé szívók használnak. Egy unalmas lovaglás után a piszkos városon át elértük a barakkokat, melyek egy dombon álltak, mintegy uralva a várost. Volt ott egy ősrégi, düledező kastély is. Ez azonban omladozó állapota miatt lakatlan volt.
Aleppoban a március hónap éppen olyan meleg, mint Chicagoban a július hónap szokott lenni.
Kertjeinek kivételével, melyeket a Koeik folyóból öntöznek, a növényzet száraz és sárga árnyalatú. A hőség állandóan tikkasztó és nappali időben az utcák elhagyatottak.
Naplemente után kinyílnak a bazárok, melyek rendkívül élénk képet nyújtanak. Akkor megtelnek az utcák is néppel. Különösen rendszeres e szokás a harminc napig tartó "Ramazzan" böjti ünnepek alatt. Törökök, arabok, kurdok és beduinok megtöltik a különféle kávéházakat és szürcsölik a "Yemen"-t (kávé) és szívják a nargilét vagy csibukjaikat. Órák hosszáig keresztbe rakott lábakkal, a legnagyobb nyugalommal, szótlanul ülnek egy szőnyegen. Mint az olaszok mondják: "Dolce far niente" (édes semmittevésben).
Az aleppói nép túlzott képzelődésében valami rendkívüli dolgot látott abban, hogy "Murad basa" közéjük jött, éppen azért fogadtatásunk a barakkoknál is ennek megfelelő volt.
Az általános vélemény közöttük az volt, hogy a magas porta azért küldött ilyen nagynevű tábornokot Aleppóba, hogy féken tartsa a folyton lázongó arab törzseket. A nagyobb városokat megvédje koronkénti betöréseiktől, mikor különösen a keresztényeket szokták fosztogatni és halomszámra legyilkolni.
Alkalomszerűnek látom itt leírni, hogy én már különféleképpen láttam leírva Bem tábornok életrajzát. - Nagyrészt mindenikben azt írták róla, hogy mikor áttért a mohamedán vallásra, egyszersmind belépett a török hadseregbe is. Ezt az állítást én, aki állandóan mellette voltam haláláig, határozottan tévesnek nyilvánítom.
Bem tábornok 1850-ben bekövetkezett haláláig Abdul Medjid szultánnak nagy tiszteletben állott vendége maradt. Ugyanazt a jövedelmet élvezte, mint egy legmagasabb állású, tényleges szolgálatot teljesítő basa élvez. Nevezetesen rangban mint "Mushir pasa" volt, mely rangfokozat egyenlő a mi hadseregünknél az altábornaggyal.

 

AZ ALEPPOI VÉRFÜRDŐ

Azok a hírek, hogy Bem belépett a török hadseregbe, valószínűleg abból az eseményből eredhettek, melyet e fejezetben fogok leírni.
Ugyanis 1850 év őszén 30-40.000 arab és beduin fölkelő sereg tört be Aleppóba és fosztogatta a lakosságot, ugyanekkor több ezer keresztényt legyilkolt.
Bem tábornoknak a barakkokon kívül remek kertekkel övezett szép mezei lakban volt a lakása. Mikor a zavargás kitört, Bem beköltözött a magaslaton levő barakkokba, hová az összes magyar tisztek követték őt. Éppen ideje volt, mert másnap már a gyilkos arab hordák támadást intéztek a barakkok ellen, melyeket 3-4000 ember védett 2-3 ágyúütegtől támogatva.
Már előzetesen futárokat küldtek Konstantinápolyba, Damaskusba és másfelé is segítségért. De a legjobb esetben is csak két hét múlva érkezhetett segély az ostromzás alá vett helyőrség erősítésére. Az arabok ezt igen jól tudták, miért is több kétségbeesett támadást intéztek az ostromlott barakkok ellen.
Ekkor történt, hogy Bem tábornok és a magyar tisztek még egyszer megmutatták hadi tudományukat és ügyességüket a legfényesebb eredménnyel.
Bem felállíttatta az ágyúkat az ő rendkívüli ügyességével és a zárt sorokban támadó ellenségre szóratta a bombákat. A pusztítás, melyet a bombák okoztak, irtózatos volt. Az ellenség többször támadott, de mindannyiszor rettenetes aratást vittek véghez soraikban a jól irányzott bombák. Természetesen az ágyúkat jeles honvédtisztek kezelték.
A barakkok környékén nagy meszességben halomszámra hevertek a bombák áldozatai, az összetépett és a sebesültek ezrei. Végre megtisztult a csatatér, az ellenségnek megmaradt része menekült.

 

BEM HALÁLA

Nemsokára azután, hogy az aleppói forradalmat elnyomták, a szultán hálás köszönetét küldte Murad basának ama szolgálatért, melyet az arab lázadás leverésével tett. Ez a legmagasabb helyről érkezett meleghangú elismerés láthatólag igen jól esett Bemnek. Azután ismét visszavonult az ő pompás kis kerti lakásába.
Azonban a szomorú végzet lassan közeledett. Ugyanis Bemnek teste el volt lepve sebhelyekkel, melyeket részben I. Napoleon hadjáratában, majd 1831-ben a lengyel forradalomban, végül 1848-49-ben a magyar szabadságharcban kapott.
Talán a klíma okozta, avagy mert pihenésre volt kárhoztatva a csaták oroszlánja, sebhelyei fájni kezdtek. Fájdalmai napról napra növekedtek. Magyar orvosa, Dr. Kálaszdy mindent elkövetett, hogy fájdalmait enyhítse, de sikertelenül.
Végre egy heves láz ágyba döntötte nagy, talán legnagyobb hősünket és 1850 év december hó 16-án Bem tábornok meghalt.
Ugyanolyan katonai pompával temették el, mintha a szultánnak tényleges szolgálatában levő tábornoka lett volna. Sírja fölé pedig a török kormány egy hatalmas emlékkövet állíttatott, melyen keleti nyelven fejezte ki nagy gyászukat. Valamint hogy ez által is bizonyítsák ama igaz fájdalmat, melyet e nagy férfiú korai elhunyta fölött éreztek.
Bem tábornok sírkőfeliratának eredeti arab szövege birtokomban van. Megkísérlem néhány szemelvényt magyarul leírni, hogy ez által is igazoljam azt a nagy tiszteletet, mellyel a török hatóságok viseltettek Bem iránt.

 

KIVONATOK BEM SÍRKŐFELIRATÁBÓL ALEPPÓ, SÍRIÁBAN

"A dicső Murad basa, aki menedéket talált a török udvarnál, megtagadta előbbeni vallását és mohamedánná lett."
"Szerencsések azok az anyák, akik olyan gyermeket hordoznak méhükben, mint ő volt. De fájdalom, nagy a mi veszteségünk!
"A sors (Kismet) kíméletlen volt e nagy emberrel szemben. Ezen dicsőséges hős életének fonalát egy csapással elvágta a halál Aleppo városában.
Vajha a nagy szultán Abdul Medjid Khán könyörületessége bejárná a nagy világot és hirdetné az őisteni jóságát. Ha a gondviselés megengedné néki az uralkodást kegyben, üdvben és boldogságban.
"Üdv neki! Az ő hősi tettei és vitézi bátorsága soha sem fog elhomályosulni. Aranyba vésve fogják megörökíteni érdemeit. Az ő élettörténete részvéttel és könnyekkel lesz megírva.
"A nagy Allah, kinek jósága végtelen, a dicsfény koszorújával övezte a dicső Murad basát. Kiszabván néki az isteni kiválasztottak útját, mely a "Jane"-ba (Mohamed paradicsoma) vezet."
A sírfeliratnak többi része leírja, hogy a magyarok felvették az igazhitűek vallását és vértanukká lettek stb. Én csupán azért mutatok be néhány részletet a sírfeliratból, hogy a szíves olvasó fogalmat alkothasson a keleti népek virágos nyelvezetéről. A keletiek úgy gyászukban, mint örömükben túlzó kifejezéseket használnak.
Bem áttérését a moslim vallásra annak idején nagy örömmel fogadták és végtelenül kedvünkben jártak mindnyájunknak, akik Bem kíséretében voltunk.
Mindazon dolgoknak fölsorolása, amit ők ott leírtak, nem való oda Bem tábornoknak, a világ egyik legnagyobb hadvezérének emlékkövére.

 

UTAZÁS A SYRIAI PUSZTASÁGON

Bem tábornok halála fájdalmas benyomást gyakorolt a véle együtt számkivetésbe ment tisztekre. Az utóbbi időben többen közülünk be akartunk lépni a török hadseregbe, de Bem halála megváltoztatta szándékunkat.
Elhatározták többen, hogy vagy Európába, vagy Amerikába indulnak szerencsét próbálni.
Én akkor alig húsz éves voltam; telve kalandvággyal. Kaptam egy ajánlatot, hogy lépjek be mint hadnagy a syriai kormányzó, Emin basa mellé hadsegédül. A főhadiszállás Damaskusban volt.
Ezen ajánlatot Mazzar bey szívességéből nyertem, aki a török hadseregben ezredes volt s Aleppóban ő volt a mi börtönőrünk.
Mazzar bey Berlinben végezte katonai tanulmányait és folyékonyan beszélt németül. Igen szívélyes, derék férfiú volt, azonban volt egy nagy hibája is, rendkívül szerette a "raki"-t, egy részegítő italt. Ezen szenvedélyének nem bírt ellenállni, miáltal megszegte ama szigorú törvényt, amely minden igaz mohamedánnak megtiltja ezen italnak élvezetét.
Az ezredes, miután engemet ellátott egy teljes lovas hadnagyi felszereléssel, elvezetett egy lovas csapathoz, mely éppen Damaskusba volt indulandó.
Azalatt a két hét alatt, amíg én Aleppóból Damaskusba értem, többet tanultam a keleti életből, mint amit valaha csak sejtettem is.
Elkerülendő minden kellemetlen megjegyzéseket, alkalmazkodtam a kíséretemben levő mohamedánok társaságbeli és vallásos szokásaihoz. Ezek a szokások, jóllehet nem lépték át soha sem a nevetségesség határait, mégis igen együgyűek voltak. De leírom, hogy mi volt a napi program.
Jóval napfölkelte előtt felhangzott a jelzés és a lovas csapat elindult. Menet közben nekünk nem voltak teherhordó tevéink, csupán csomagszállító lovaink, melyek a sivatagban gyönge helyettesítői a "sivatag hajójá"-nak.
Mikor a nap felkelt, megálltunk egy forrásnál vagy víztartónál és kicsomagoltuk élelmiszereinket. Sátraink nem voltak, azért künn a szabadban táboroztunk a fák árnyékában.
A szokásos mosakodás után leterítettük kis szőnyegeinket, melyet minden katona magával hord és letérdeltünk imára. Az imádkozó arccal keletre, Mekka felé fordult és ötször érinti ajkaival a földet, majd hétszer egymás után ismétli a "Bismillah"-ot, mely hasonló a mi "Miatyánk" imádságunkhoz.
Imádság után reggeli következett, mely állt kenyér, hagyma, datolya és féltucat igen kis csésze kávéból. Ennek elköltése után a napnak nagy részét kocka vagy ostábla játékkal töltöttük.
Késő délután a szakács megkezdte a vacsora főzését.
Ha véletlenül egy tanya közelében állomásoztunk, hoztak egy birkát és leölték. A leölt állat húsát beleaprították egy nagy üstbe, melyet teherhordó lovainkra kötve vittünk magunkkal. A húsra sok rizst dobtak s ezzel együtt főzték meg, hatalmas tüzet rakva az üst alá.
Mikor az étel készen volt, nagy gömbölyű fateknőkbe öntötték, melyek körül 10-12 ember foglalhatott helyet. Nem emlékszem, hogy voltak-e olyan kis kétláb magas asztalkáink, melyeket a törökök szoktak használni. Ha ilyen asztalka nincsen, akkor a szőnyegre állítják az ételes edényt, puszta földre sohasem.
Természetesen evés előtt ismét a vallás által előírt mosakodás és az imádkozás járja.
Az igazhívő mohamedán minden 24 órában ötször mosdik és imádkozik. A mosakodás, különösen a gazdag mohamedánoknál, nagy ceremóniával történik. Amíg az egyik szolga ezüst korsóból önti a vizet a mosakodónak karjai és kezeire, a másik szolga egy ezüst tálat tart, a harmadik pedig egy finom török törülközőt nyújt át szertartásosan.
Ez a mosakodás igen régi szertartásos szokás. És ha az igazhitű muzulmán nem talál vizet, mint az igen sokszor előfordul a sivatagban, akkor tiszta homokkal dörzsöli karjait, kezeit és lábait éppen úgy, mintha mosakodna.
Különösen a városokban, mikor elérkezik az imádkozásnak ideje és a minaretek tornyaiból felhangzik az "Immam" (pap) kiáltása: "Imádkozz! Imádkozz! az óra gyorsan halad és az ítélet napja közeleg!" Az igazhitűt semmi sem akadályozhatja ilyenkor, hogy le ne boruljon a földre ötször és el ne mormolja a szokásos imát. Az ájtatoskodó muzulmán épp oly állandóan olvassa a gyöngyfüzért, mint az ájtatos katholikus.
Rendesen minden ebéd előtt, mely alatt az estéli étkezés értendő, kaptunk egy "chorba" nevű levesforma ételt, melyben volt rizs, különféle zöldségnemű és hagyma. A "chorba" után, melyet nagy fakanalakkal osztottak ki egy katlanból a már említett fateknőkbe, kitálalták elénk a "pilav"-ot (rizs és birkahús). Természetesen se kés, se villa nem volt, hanem mindenki a jobb kezének ujjai hegyével belekapott a teknőbe és kihalászta onnét, ami éppen a kezébe akadt. Első étkezésünkkor az egyik szomszédom azzal akarta bizonyítani irántam való jóindulatát, hogy a legszebb falatot ragadta ki a teknőből és szó nélkül dugta az én számba.
Habár a távolság Aleppo és Damaskus között csupán 250 mértföld, mégis 14 napi időt vett igénybe utazásunk. Ebben az időtájban az egész vidék teljesen kihaltnak látszott. Sem állatot, sem növényfélét nem láttunk, kivévén a források és ciszternák közelében volt egy-egy kis oázis nehány fával. Néha egy-egy tanya volt látható, mely néhány sár-kunyhóból állt.
Azonban volt olyan tanya is, melyben egy beduinfőnöknek "konak"-ja (palota) volt, benne háremmel. De ezek a főnökök állandóan hadilábon éltek a török kormánnyal, azért mi sohasem álltunk meg ilyen tanyák közelében.

 

MEGÉRKEZÉS DAMASKUSBA

Végre a 14-ik napon elértük unalmas utazásunk végcélját.
Amikor felértünk egy dombra, Damaskusnak gyönyörű panorámája tárult szemeink elé. Nem csoda, ha Mohamed próféta, mikor e dombról megpillantotta Damaskust, ezt mondá: "Én szeretnék a mennyei paradicsom kertjébe jutni, miként lépjek be e földi paradicsomkertbe!" A törökök Damaskust "Sham" (szent város)-nak nevezik és a török birodalomban Mekka és Medina után e várost keresik fel leggyakrabban a zarándokok.
Városszerte nagymennyiségű szent oltárok vannak, melyek előtt az ájtatos muzulmánok leborulva könyörögnek segélyért szent Mohamedhez.
Amint megérkeztünk Damaskusba, egyenesen a katonai barakkokhoz lovagoltunk, hol ekkor már több ezernyi különféle katonaság volt. Itt több magyar száműzött, akik már régebben beléptek a török hadseregbe, várt reám. Mielőtt mi megérkeztünk, már el volt terjedve a híre, hogy Murad pasa követői megérkeztek Aleppoból. Honfitársaim örömmel üdvözöltek, de élményeiknek meghallgatása után az én lelkesedésem a török szolgálat iránt alaposan lehült.
Miután üdvözöltem a barakkok fölött parancsnokló ezredest, az ő társaságában elindultam a "Vali" (kormányzó tábornok) palotájába. Mielőtt beléphettünk volna a "selamlik"-ba (elfogadó terem), felkértek, hogy foglaljunk helyet a körös-körül levő díványokon. Amíg a pasa megjelenésére várakoztunk, aki éppen Abdul Medjid szultánnak a sógora volt, addig a szolgák apró remek chinai csészékben, ezüst tálcákon pompás feketekávét szolgáltak fel. Aztán hosszú meggyfaszárú csibukokat hoztak, melyek szopókái a legfinomabb borostyánból voltak s a pipaszár és szopóka között gazdagon kirakott brilliáns kövekből való gyűrűk övezték. Ez a nagy fényűzés, melyet itt láttam a kormányzó palotájában és amit még azután hallottam felőle, mesés képzelettel töltötte el agyamat a szultán számtalan szerájainak belsejéről.
A kíséret, beleértve a csibukhordók, kávékészítők és a többi cselédséget, akik mindnyájan vártak a pasára, szám szerint lehettek vagy harmincan. Azonban a szultánnak kísérete a régi szokás szerint meghaladta a száz személyt, ha sétára indult. Az ilyen basáknak kisérői nagy részben a török hadsereghez tartoztak, mint "milazima" (hadnagy), "Juspasha" (kapitány) és "bimbashi" (őrnagy). Ezek mind a török állampénztárból húzták a fizetéseiket.
Valamint a szultán háremőrei, a fekete eunuchoknak főnöke, "Kizlar aga" szintén basa rangban áll, úgyszintén a "Bostanji" (főkertész) is. Aztán ott van az a basa, akinek az a kötelessége, hogy felügyel minden élelmi szerekre, melyek a szultán asztalára kerülnek; és még igen sok basák, hogy még felsorolni is sok volna.
Egy rövid kihallgatás után a nagyhatalmi basa utasítást adott a helyőrség parancsnokának, hogy különös figyelemmel legyen irántam s aztán bizalmasan beszélgettek. Később megtudtam, hogy a basa engem is magával fog vinni "Hedjaz" szentföldjére, Mecca és Medinába, ahol alkalmam lesz inni a "zam-zam" szent forrás vizéből, melynek rosszaságáról egy a szent földről visszatért "hadji" győzött meg, aki a szent vízből kóstolót adott.
Amíg új mesterem elkészült a nagy útra, több hónapig tétlenségre voltam kárhoztatva. Unalmamban bejártam egész Damaskust és több lakójával ismeretséget kötöttem.

 

DAMASKUS

Damaskus városa körülbelül 60 mértföldnyire dél-keletre fekszik Beyrout-tól, mely tengeri kikötője a Földközi tengeren.
Két folyója, a Barada és Abana, melyek a bibliában mint Albana és Pharphar szerepelnek. E folyókból öntözik a város körül fekvő gyümölcsös és egyéb kerteket több mértföldnyi kerületben. Igen sok csatornán át vezették be e két folyónak vizét, - a keleti élet legfőbb kellékét - a város legtávolabb eső részébe is, a számtalan nyilvános s házi medencékbe.
Az a módszer, melynek segélyével a vizet felhajtották a csatornákba, igen primitív volt. Valószínűleg a kereszténység első idejéből eredt.
Egy hatalmas kőfal volt építve a folyó partjától a közepe felé. E kőfal felfogta a vizet és állandóan 3-4 láb mély volt. A kőfal alatt volt egy óriási kerék, rajta igen kezdetleges vízvödrökkel. A kerék forgásával a vödrök mindeig telve merültek vízzel és a csatornák szájába ürültek. Hasonló kereket százszámra látni az Eufrates-folyó partján Adana és Basra városok között és a Persiai öbölben.
Nagyobb részt kint ültem egy-egy kávéház előtt és úgy tanulmányoztam a népet. Meglátogattam Júdás házát is, ahol Saul megtért és Ananiász visszaadta neki látóképességét. Többször vágyódtam tevékenység után. Figyelemmel kísértem a katonaság gyakorlatait és az esti parádékat, mikor sok ezer katona többször ordította: "Padisah choke Yashar"" (sokáig éljen a szultán).
A török asszonyok pedig - akik százával ültek a kertekben és a syriai diót ropogtatták - kacérkodva félre vonták fátylaikat (yashmak) és látni engedték ragyogó szemeiket s szélesre festett fekete szemöldökeiket, valamint remek szép hajukat. De mindez engemet nem érdekelt, én csupán szabadság után vágyódtam. Tudatára ébredtem annak, ha én belépek a török katonai szolgálatba, meg fog semmisülni ama vágyam, hogy a világot tanulmányozhassam.
Aztán leveleket kaptam Aleppoból, melyekben arról értesítettek, hogy Kossuth és az őt követő száműzöttek nemsokára el fogják hagyni Kutaiaht s az Egyesült Államoknak egyik csatahajója, a "Mississippi" fedélzetén Amerikába utaznak. Valamint az én barátom és jótevőm, Kmetty tábornok és a többi magyar tisztek, akik vele voltak Aleppoban, szabadon bocsáttattak. - Mindezen hírek ellenállhatatlan vágyat ébresztettek szívemben, hogy én is elhagyjam Törökországot és térjek vissza a civilizált világba.
A szokásnak megfelelően kértem egy kihallgatást a kormányzó tábornoktól, amit néhány nap múlva megkaptam. Én őszintén bevallottam ő excellenciájának a honvágyat, mely szívemet gyötörte. Azt is megvallottam, hogy ez ideig nem éreztem annyira e vágyat, csupán néhány napja, hogy megtudtam honfitársaimtól, hogy már csaknem mindnyájan elhagyták Törökországot és elutaztak a "Jeni duenjá"-ba, mint a törökök nevezik az Egyesült Államokat.
A basa meglepően nyájas volt hozzám és azt mondta, hogy tartsam meg azt a ruhát, melyet ő csináltatott nekem, azután utasította a pénztárnokát, hogy fizesse ki előre havi fizetésemet. Hadsegédét pedig megbízta, hogy a legközelebbi transportal küldjön engem vissza Aleppóba, ahonnét jöttem, hová kötelessége volt visszaküldeni.
Később megtudtam, hogy szigorú rendeletet kapott Konstantinápolyból, hogy semmi akadályt ne gördítsen azok elé a magyarok elé, akik el akarják hagyni Törökországot.
Amikor visszaérkeztem Aleppóba, legnagyobb sajnálatomra láttam, hogy a magyar menekültek - Kmetty tábornok, báró Stein, Thuolt kapitány és neje kivételével már mind elutaztak Amerikába. Kmetty tábornoknak nem volt kedve a többiekkel tartani, hanem belépett a török hadseregbe és 1857-58-ban fényesen kitüntette magát Karsz várának hősies megvédésével az oroszok ellen.
Kmetty szívélyesen fogadott és azonnal elvezetett Mr. Verny aleppoi angol konzulhoz, aki ellátott útlevéllel, melyben mint az angol királynő védencét tüntetett fel. Azonkívül a török hatóságtól kaptam egy török útlevelet, melyen rajta volt a szultán aláírása a "Toogra", melynek minden hivatalos iraton rajta kel lennie.
Minden hivatalos iratokkal ellátva és utazó zsákomban kevés elemózsiával "Isten hozzád"-ot mondtam Aleppónak, ahol közel 2 évet töltöttem mint a szultán vendége és ahol birtokába jutottam az úgynevezett "Halepi jel"-nek. Ez a jel egy himlőhelyszerű bőrkiütés, mely minden Aleppó és környéki lakosnak az arcán látható. Ezt megkapja az ember, ha csak pár órát tölt is e vidéken.
Egy hosszú, fárasztó lovaglás után Latakián keresztül, ahol az a híres török dohány terem, elértük Tripolist. Thuolt kapitány, aki az 55-ik zászlóaljban kapitány volt és bájos felesége, mi voltunk az egyedüli magyarok az egész karavánban.
Az volt a tervünk, hogy bérelünk egy arab hajócskát, mely átvigyen Beyrouthba a tengeri kikötőbe, ahol felszállhassunk egy angol - London vagy Liverpoolba induló - gőzhajóra. Több napig pihentünk Tripoliszban, mert igen megtört a hosszú lovaglás.
Végre házigazdánk, egy keresztény ember, értesített, hogy az egyik estén készül indulni egy arab hajócska Beyroutba.
Mi örömmel siettünk a megjelölt arab yachtra, melynek csupán két vitorlája volt; s még egy kis kabin sem volt a fedélzetén. Az első órákban a mi kis hajónk igen erősen kezdett ingadozni. De mikor a szél útirányunkkal ellenkező irányban kezdett fújni, kis hajónkat mint a játéklabdát dobálták a hatalmas hullámok, melyek végig söpörték a hajócska födélzetét, valamint bennünket is bőrig fürösztöttek. A kis hajó kapitánya és két arab matróza egész idejüket imádkozással töltötték. Kérték a nagy Allahot, hogy mentsen meg bennünket az elsüllyedéstől. Így hányódtunk egész éjjen át. Végre a hajnali szürkületnél a távolból egy város körvonalait pillantottuk meg. Azt hittük, hogy az már Beyrout. De fájdalom, kapitányunk elvette örömünket ama kijelentésével, hogy az a város, melyet láttunk, nem Beyrout, hanem Tripolisz, honnét előtte való este elindultunk. Délfelé érkeztünk vissza Tripoliszba és ama elhatározással szállottunk ki, hogy a szárazföldi úton fogunk utazni Beyroutba.
Sok zsörtölődés és alkudozásba került, amíg a hajó kapitánya hajlandó volt bennünket partra szállítani, természetesen a kialkudott útibér felét ki kellett fizetnünk. Ismét lovakat vettünk és a Libanon hegység sziklás utain több napi unalmas és fárasztó utazás után végre elértünk Beyroutba, ahonnét aztán elindulhattunk akár Angliába, akár Amerikába.
Barátaimnak, Thuolt kapitány és nejének, több pénzük volt, mint nekem, azért kénytelen voltam elválni tőlük. Ők azonnal jegyet váltottak egyenesen Bostonba, ahol néhány év múlva Thuolt kapitánynak igen híres lovagló iskolája volt. Én pedig vártam egy hajóra, amely elvigyen Egyptomba, Alexandriába, ahol addig szándékoztam maradni, amíg elegendő pénzem lesz, hogy akár Angliába, akár Amerikába utazhassak.

 

III. RÉSZ

ALEXANDRIA EGYPTOM

Visszaemlékezve azon időkre, mikor még az iskolák padján törtem fejemet Egyptom történelmén, a Pharaok, Ptolemachok, Antonius és Cleopatra stb. idejéből, leghőbb vágyaimnak egyike volt láthatni Alexandriát, mely Jeruzsálem mellett a világtörténelmi eseményeknek egyik legnagyobb színhelye volt. Az én vágyam, hogy az isteni titokzatosságnak ezen kútforrását láthassam, megvalósult. De bármilyen nagy volt is vágyam, hogy ebben az ősrégi műkincsekkel telt, érdekes városban huzamosabb időt tölthessek, mégsem maradhattam sokáig. Ugyanis az én kincstáramban csupán egy "milazim"-nak (hadnagy) sovány fizetése volt, melyet, mint a jóságos Abdul Medjid szultán vendége, állandóan húztam a török hatóságoktól.
Eszerint csupán a legérdekesebb nevezetességeket néztem meg a városban és környékén.
Ami engem a legjobban érdekelt, az "Pompeius emlékoszlopa" volt. Aztán siettem a remek két obeliszkhez, "Cleopatra tüi"-hez. Az egyik büszkén, egyenesen állt, hirdetve ezredévek dicsőségét, de a másik félig lesüllyedt a homokba, mely évszázadok óta mindjobban ellepte.
Amióta én láttam ezen emlékoszlopokat, azóta az egyptomi Khedive apja New York városának ajándékozta az egyik emlékoszlopot, mely jelenleg a New Yorki "Central park"-ban látható.
Alexandria lakossága jelenleg körülbelül 300.000. Amikor én ott jártam, 60 év előtt, alig volt 50.000 a lakosság száma. Ma már a modern civilizáció eszméi és eszközei hatalmában van kelet és népe.
Amikor én arra jártam, nem volt egész Egyptomban még rendes út sem, semmiféle kerekeken gördülő utazó eszköz nem volt látható.
Az egész országban csak egyetlen kocsi volt s az a Khedivenek, Izmail basának birtokában volt. Postaszolgálat az egész török birodalomban igen gyönge, kezdetleges volt.
A leveleket szárazföldön, ponnykon hordták, melyek a kormányzó tulajdonát képezték. Vizen pedig a gőzhajók továbbították és hozták a postát. Mikor Aleppó agy Damaskusban laktam és írtam egy-egy levelet Magyarországra, 3 hónapig tartott, míg válasz érkezett reá.
Azonban a "haladás" a civilizációnak jelszava és Alexandriának haladása 60 év óta nem meglepőbb, mint a sok ezer városnak haladása az egész világon.
Mégis bizonyos, hogy az egész világon nincs talán egy ország sem, melynek történelme a világtörténelem egyetemében annyira érdekelne egy tanulót, mint Egyptom-é.
Eltekintve ama adatoktól, melyeket a bibliából tudunk Egyptomról, valamint a Pharaók története, akik évszázadokig rabszolgaságban tartották Izrael gyermekeit, ez az ország nevelt olyan fajt is, melynek nem volt párja a világtörténelemben. Értem a "mamelukokat". A zsarnokság által egy leigázott népet, amely később hatalmas urává lett egész Egyptomnak. Azok verték le a Nagy Lajos vezérlete alatt folytatott keresztes hadjáratot és ezekre mondta nagy Napoleon a pyramisoknál folyt rettentő csata után: "Ezek voltak a legbátrabb lovasok, akikkel valaha találkoztam."
Néhány napi körültekintés után felszálltam egy kóborló angol teherhajóra, mely Angliába, Bristolba indult. Útközben megálltunk árúkat, szállítmányokat felvenni Tanger-ban (Marokkó) és Gibraltárban.
Végre két heti tengeri utazás után megérkeztünk Bristolba.

 

MEGÉRKEZÉS ANGLIÁBA

Soha, amíg élek, nem fogom elfelejteni azt a kedves és ünnepélyes fogadtatást, amelyben egy bristoli angol ember, Mr. Jeffries és kedves családja részesítettek engem, hazátlan bolyongót.
Mr. Jeffriesnek egyik fia azon a hajón, melyen utaztam, harmadikkormányos volt. Az ifjú Jeffries-szel megismerkedtem a hajón, igen nemeslelkű, jó fiú volt. Az utazás folyamán szavamat vette, hogy ha Bristolba érkezünk, okvetlen az ő vendége leszek s amíg ott fogok tartózkodni a városban, tekintsem az ő házukat mint sajátomat. Ez a kedves meghívás, mondanom sem kell, végtelenül jól esett nekem. És az a kedves család valóban úgy fogadott, mint saját gyermekét s azzal a jóleső, meleg szeretettel vettek körül, mint hőn szeretett fiukat.

 

LONDON

Nem sokáig élvezhettem a kedves Jeffries család vendégszeretetét, szívem vonzott tovább London felé, ahol tudtam, hogy találkozni fogok száműzött honfitársaimmal. Amikor megérkeztem abba az óriási világvárosba, valósággal a kétségbeesés vett rajtam erőt, mikor körültekintve láttam az én képzeletemet meghaladó gigantikus méreteket mindenfelé. Elgondolkoztam, vajon miként fogok én érvényesülni e több milliónyi népek között teljesen ismeretlenül.
Azonban az angol kormányzóság nagylelkűsége csakhamar eloszlatta az én félelmemet, amikor kérdezősködtem Gróf Esterházy után, akinek címét még Aleppóban kaptam Kmety tábornoktól. A kegyes gróf aztán útba igazított a "Trafalgar Spuare"-en egy szállodába, ahol akkor már sok száműzött honfitársaim laktak.
Abban az időben Lord Palmerston és Lord John Russel álltak az angol kormány élén és az ő nagylelkű védelmük alatt nyertek a magyar menekültek biztos menedéket Angliában.
E két nemeslelkű férfiura, valamint az egész angol nemzetre, amíg élek, hálás tisztelettel fogok gondolni. Az angol népnek jószívűsége és barátsága enyhítőleg hatott a száműzöttek szomorú lelkületére, mintegy könnyebben, gyorsabban teltek el a bizonytalanságnak keserű napjai.
Gróf Esterházy Pál pedig, akit Kossuth felkért, hogy minden tekintetben legyen segélyünkre a száműzötteknek, mindent elkövetett sorsunk enyhítésére.
Abban az időben éppen Londonban hangversenyzett Kállosdy hírneves cigány zenekara. A hangversenyek esténként vagy a "Haymarket" színházban, vagy más nagy termekben voltak. Minden magyar ott volt, aki képes volt összekaparni egy shillinget belépődíj fejében.
Az egyik hangversenyre gróf Esterházy közbenjárására a zenekar meghívta az összes londoni magyar száműzötteket is és küldtek ingyenes belépő jegyeket. Soha életemben nem láttam olyan óriási lelkesedést, mely akkor tört ki, mikor mi száműzöttek a terembe beléptünk.
A zenekar rázendített a "Kossuth induló"-ra és az ezrekre rugó angol közönség felállva, kendőlobogtatva percekig éljenezte a száműzött magyar szabadságharcosokat. A hangverseny végén, mikor a zenekar rázendített a "Rákóczi induló"-ra, az óriási közönség lelkesedése oly vehemens erővel tört ki, hogy azt hittem leszakad a kolosszális teremnek teteje.
Hanem az osztrák kormány londoni képviselője ama félelmében, hogy a száműzötteknek e naponkénti ünneplése az angol nemzet teljes szimpátiáját fogja eredményezni a leigázott szabadságharc iránt, az osztrák nagykövet maga elé idézte a zenekar karnagyát, Kállosdyt és értésére adta, hogy ha nem hagy fel a magyar forradalmi dalok előadásával, megvonja tőlük az útlevelet.

 

UTAZÁS AMERIKÁBA

Miután öt hétig hiába várakoztunk Londonban arra, hogy még egyszer fegyverrel kezeinkben térhessünk vissza édes magyar hazánkba, elhatároztuk, hogy kivándorlunk Amerikába.
Vagy negyvenen lehettünk együtt magyar száműzöttek, mikor értesültünk, hogy egy amerikai vitorlás hajó, "Cornelius Grinnell", Fletscher hajóskapitánnyal indulásra készen áll.
Azonnal összeszedtük kevés holminkat és a hajóra siettünk. Négy hétig hányódott hajónk a tengeren, míg végre 1852 év május 1-én New Yorkba érkeztünk.
A város, habár nem látszott olyan nagynak, mint London, mégis igen nagy benyomást tett reám. Beteljesültek tehát ifjúkori álmaim, ez volt az első szabad föld, melyet lábaim érintettek. Talán ez volt okozója ama nagy meghatottságnak, mely erőt vett rajtam, mikor a hajóról kiléptem.
Az én imádott vezércsillagom, Kossuth Lajos akkor már hetek óta New Yorkban volt és az ő lángoló szónoklataival óriási lelkesedést keltet mindenfelé. És e nagy lelkesedést növelték az ünnepelt "Jenny Lind"-nek ama napokban rendezett hangversenyei is, melyeket az akkori New Yorknak egyetlen és legkedveltebb nagy termében, a "Castle Garden"-ben rendeztek.
Kossuth Lajosról írott fejezetemben leírtam találkozásomat véle az "Irwing House"-ban. Valamint leírtam ama szívélyes ajánlatot, melyet nekem tett, hogy kenyérkeresethez juttasson s én azt örömmel el is fogadtam.

 

KOSSUTH A SZÁMŰZÖTTEK GONDVISELŐJE

Kossuth belátta, hogy az európai nemzeteknél, bár mindenfelé lelkesedéssel fogadták őt, de támogatásra nem számíthatott, hogy még egyszer felvehesse a küzdelmet nemzetünk szabadságáért. Azért jött az Egyesült Államokba, hogy annak szabadságért rajongó népét szónoklataival felvilágosítsa a magyar nemzet küzdelmének igazságáról és kivívja az amerikai nép szimpátiáját, hogy a kedvező alkalommal újra megindíthassa a magyar szabadságharcot.
Minden pénzt, melyet ezen tervének megvalósítására kapott az amerikai gazdagabb osztálytól, egy magyar hadi alap létesítésére fordította. Amikor elegendő pénz volt együtt, azonnal Moringvillebe, egy New Yorkhoz közel fekvő városkába sietett és ott egy tölténygyárat rendezett be. Ebben a gyárban bennünket, magyar száműzötteket alkalmazott, csaknem háromszázan voltunk.
Néhány hétig dolgoztunk már e gyárban, mikor részben a rendelkezésre álló pénz is fogytán volt, valamint egyéb olyan körülmények is fordultak elő, amelyek Kossuth tervét, hogy egy felfegyverezett sereggel térhessen vissza Magyarországba, meghiusították.
Én többször gondoltam arra, hogy Kossuthnak eredetileg nem az volt a terve, hogy egy felfegyverzett sereggel Amerikából elinduljon a szabadságharc újból való megkezdésére. Kossuth tudta azt, hogy közöttünk egy óriási tenger volt, melyen való átkelését az osztrák kormány megakadályozta volna. Hanem a tölténygyár megalkotásával nagy tömegekben kivándorló és az angol nyelvben járatlan magyar menekülteknek óhajtott kenyeret biztosítani itt az idegen népek tengerében.
Mikor végső reménye is eloszlott, hogy még egyszer megfúvassa a riadót s a gyárat kénytelen volt feloszlatni, a New Yorkban levő magyar száműzöttek munka után néztek.
Néhányan közülünk, akik még akkor mint a török szultán vendégei, Kutaiah és Aleppóban csekély fizetéseikből némi összeget megtakarítottak, mint az én volt parancsnokom, Ihász Dániel, Török és Juhász ezredesek, borkereskedőkké lettek. A többiek, mint Woronyetzky herceg, Alberti ezredes, Fiala és Baróthy László őrnagyok a nyugati államokba utaztak.
Baróthy László őrnagy Davenport, Iowa államban telepedett le, ahol egészen az ötvenes évek végéig maradt. Aztán visszatért Magyarországba.
Amikor én Moringvilleből visszatértem New York-ba, azonnal elhatároztam, hogy az ország belsejébe fogok menni, ahol teljesen elkülönítve az idegen népfajoktól, könnyebben tanulhassam az angol nyelvet.

 

HARTFORD, CONN., MUNKA EGY ÓRAGYÁRBAN

Az ország belseje felé való utazásomban az első megálló helyem volt Hartford, Connecticut államban, ahová 1852 nyár folyamán érkeztem egy hajóval.
Rövid pihenés után Bristolba, Conn., mentem, hol azonnal kaptam munkát Terry, Downs és Burrel óragyárában.
E kis városka molnárjánál béreltem lakást és ott kezdtem tanulni az angol nyelvet.
Napközben a gyárban dolgoztam és este gyertyavilágnál sokszor 11-12 óráig tanultam az angol nyelvtant. Én igen szerencsés voltam, hogy abban az óragyárban munkát kaptam. Ugyanis a gyár egyik tulajdonosának, Mr. Downsnak neje nagyműveltségű hölgy volt és igen érdeklődött irántam. Abban az időben a magyar menekültek iránt nagy volt az érdeklődés. Amikor Mrs. Downs megtudta, hogy az angol nyelv alapos megtanulása a főcélom, meghívott házába, ahol igen nagy érdeklődéssel hallgatta végig élettörténetem elbeszélését s amíg Bristolban laktam, házában igen szívesen látott vendég voltam. Ez a nemeslelkű hölgy tanított az angol szavak helyes kiejtésére és az angol nyelvnek helyes mondat-szerkezetére.
Amíg Bristolban laktam, ellátogattam New Britainba, hol megismerkedtem az ottani középiskola igazgatójával, Philbrick tanárral, akinek szívességéből egy ifjú leányokból álló osztályt kaptam a francia nyelv tanításának céljából. Tehát én, az ismeretlen gyári munkás a francia nyelvet tanítottam egy felsőbb iskolában.
Természetesen ez a siker annyira meglepett engem is, hogy elhatároztam feladni a gyári munkát és Bristolból Hartfordba mentem, ahol nagyobb tér kínálkozott tehetségem révén a boldogulásra. Nyelvmesterré lettem s a francia és német nyelveket tanítottam elég szép sikerrel.
Hartford és Springfieldben (Mass.) ott tartózkodásom alatt több igen kedves családdal kötöttem ismeretséget, akiknél mindenkor igen szívesen látott vendég voltam. Különösen ünnepélyes alkalmakkor nekem adták a vezető szerepét.
Abban az időben Connecticut állam népiskoláinak felügyelője Henry Barnard volt, aki engem úgy szeretett, mintha a saját fia lettem volna. Több évek multán, mikor én már chicagói lakos voltam és Mr. Barnardot kinevezték az Egyesült Államokban iskolai felügyelővé, az a jó ember felkutatott engemet Chicagoban s ama óhajának adott kifejezést, hogy engem mielőbb sikeres munkában akar látni egyik főiskolában.
Mr. Barnardon kívül azon a vidéken szoros barátságot kötöttem Mrs. Ross és bájos leányával, a Bulkley és Cheney-családokkal, különösen jó barátom volt Ralph Cheney.
Springfieldben szintén szívesen segítségemre voltak a Merriam testvérek, a "Webster's Unabridged Dictionary" kiadói. Valamint itt ért ama nagy megtiszteltetés, hogy Rev. Samuel W. Longfellow, a híres költő megajándékozott barátságával. S amikor elváltam e nagy férfiútól, nekem adta emlékül a "Psalm of Life" (az élet zsoltára) című gyönyörű művének kéziratát. Ezen szép emléket aláírták fivére, Henrey W. Longefellow és Mr. Tiffany, aki nekem tanítványom volt a német nyelvben. Valamint aláírta Rev. Humphrey és több kitűnő férfiak, akiknek szívélyes szavaikra és tetteikre mindenkor hálatelten gondolok.
Hartfordi élményeimnek egyik legérdekesebb pontja volt ismeretségem Rev. W. F. Williamn-sal, Mossul, Assyriai misszionáriussal, aki azt hitte magáról, hogy ő volt a franciák trónörököse, a "Dauphin", akit titokzatos módon tüntettek el a börtönből s az Egyesült Államokba hozták s egy indián főnök gondjaira bízták. Bármint legyen is az igazság, de én azt láttam, hogy ez a misszionárius szentül hitt ebben.

 

UTAZÁS A NYUGATRA

Az idegen nyelvek tanításával csap éppen a szükséges életfenntartási költségeimet bírtam megkeresni. Gondolkoztam a felett, hogy semmi megtakarítás nélkül szomorú sors várhat reám esetleges betegség, avagy más, előre nem tudható baleset révén.
Azért felhagytam a tanítással és elhatároztam, hogy más kenyérkereset után fogok látni. Tervem volt a nyugati nagyobb városok felkeresése, ahol valamely jövedelmezőbb keresetforrásra számítottam.
Elindultam tehát a nyugatra és első tervbe vett megállapodási helyül St. Louist tűztem ki, ezen rohamosan növekvő városát a közép nyugatnak. Megváltottam jegyemet a Michigan Central vonalra Chicagoig, mely az egyetlen direkt vonal volt annak idején New York, Boston és a nyugat között.
Útközben egy napig időztem a Niagara zuhatagnál, melynek nagyszerűsége csodálattal töltött el. Innét utaztam tovább Detroitba, hol egy ajánló levéllel felkerestem Mr. Van Dyk-et, egy igen előkelő polgárát e városnak. Lakásának falai teljesen tele voltak rakva Van Dyk híres holland festőnek képeivel. Valószínűleg Mr. Van Dyk valami rokonságban volt a híres festővel.
Az utazás Detroittól Chicagoig 1855-ben hosszadalmasabb volt, mint ma. Ha egy vonat délután indult el Detroitból, az másnap reggel érkezett Chicagóba. Aztán Mr. Pullmann is ismeretlen volt még abban az időben. Talán ez az oka, hogy az a három éjszaka, melyet Springfieldtől (Mass.) Chicagóig tartó utazásom alatt a vonaton töltöttem, még ma is emlékemben van. Éppen úgy örültem, mikor megérkeztem Chicagóba, mint egy tengeri betegségben szenvedő, mikor végre szárazföldet ér.

 

MEGÉRKEZÉS CHICAGÓBA

Késő este volt, mikor megérkeztem Chicagóba s az állomástól egyenesen a "Sherman House"-féle szállodába mentem szobát bérlendő. az akkor még szerényen meglapuló, kis szálló helyén, a Clark és Randolph street sarkán ma már egy 15 emeletes hatalmas, modern szálloda áll, melynek jelenlegi bérlő-tulajdonosa Mr. Beifield derék honfitársunk.
Az 1855-ik évben a "Sherman House" volt az egyik elsőrendű szálloda Chicagoban. Egy durván vörösre mázolt épület volt csupán, mint nagyrészt a szállodák abban az időben Amerikában.
Egy hosszú és jóltevő éjszaka után másnap reggel elindultam felkeresni Mrs. Haights boarding házát. Ugyanis Rev. Dr. Tiffany egy ajánló levelet adott számomra, melyet a nevezett boardingházban étkező barátjának, Dr. Charles Gillman Smithnek kellett átadnom. Dr. Smith a harvardi egyetemen iskolatársa volt Rev. Tiffanynak s a belvárosban volt egy irodája, mely mögött volt a lakása.
Mikor átadtam a levelet, Mr. Smith nagy örömmel fogadott, mint az ő kedves Tiffany barátjának a német tanárát. Dr. Smithnek első dolga az volt, hogy lebeszélt ama szándékomról, hogy tovább utazzam. Ő azonnal ajánlott engem Mr. Hittzhez, aki még ma is élő ember Washington Hights-ben. Mr. Hittz pénztárnok volt R. K. Swift bankárnál. Mr. Hittz egy igen népszerű, közkedvelt úri ember volt s ő vezetett engem Mr. Jonathan Scammonhoz, aki főnöke volt a "Scammon & McCagg"-féle ügyvédi irodának. De igazgatója volt a "Marine Bank"-nak is, mely az időben a legnagyobb bank volt.
Mr. Smith elmondta nekem, hogy Mr. Scammon egy igen derék úri ember, aki nagyon érdeklődik a magyar száműzöttek iránt. Olyannyira, hogy Charles nevű fia mellé nevelőnek egy magyar száműzöttet szerződtetett, aki nem volt más, mint Prick József tanár, jó barátom, de róla majd később írok.
Mikor felkerestem Mr. Scammont irodájában a La Salle és Lake St. sarkán, már akkor Mr. Hittz alaposan informálta őt személyemről.
Mr. Scammon igen szívesen fogadott s azonnal felajánlott egy állást akár az ügyvédi, akár a bankirodában. Néhány pillanatnyi gondolkozás után kértem őt, hogy inkább ott az ügyvédi irodában adjon valami munkát.
Ez volt tehát az én legelső irodai állásom. Minden esetre szerencsés voltam, hogy amint megérkeztem Chicagóba, azonnal kaptam állást, mert e városban 1855 év tavaszán roppant nehéz volt a helyzetük a polgárosult idegeneknek. Ugyanis akkor egy "Knownathin"-ek pártja uralkodott a hatóságoknál s ezek minden előjogokat a bennszülöttek számára akartak biztosítani. Az idegentől megvontak minden jogot. És ennek a pártnak vezére Levi D. Boone volt, aki ezenkívül igen rokonszenvezett a különvált déli államok polgárságával. És ezt az embert alig néhány nap előtt választották meg város-majorrá.
Azon a tavaszon voltak azok az óriási zavargások a sörmérések miatt is. Chicagoba érkezve nagy örömömre találkoztam Koszta Márton honvéd kapitánnyal, aki a magyar szabadságharc idején ugyanabban a zászlóaljban, melyben én szolgáltam, volt az egyik századnak parancsnoka.

 

KOSZTA MÁRTON

Koszta kapitány az én szülővárosomban, Belényesen született. A férfiszépségnek valóban mintaképe volt ez a herkulesi erejű férfiú. Az 55-ik zászlóaljban ő volt egyike a legbátrabb tiszteknek.
Amikor minden reménységünknek vége volt, ő is kivándorolt Amerikába. Mikor én New Yorkba érkeztem, már ott találkoztam vele. Koszta már akkor nagyban tanulta az ácsmesterséget. Éppen úgy, mint a többi száműzöttek: ő is elsajátított valamely mesterséget, hogy biztosíthassa jövőjét ebben az országban.
Amikor alaposan megtanulta az ácsmesterséget, visszavándorolt Törökországba, hogy ott értékesíthesse tudását. Azonban pórul járt, mert 1853 június 27-én Smyrnában az éppen ott állomásozó "Huszár" nevű osztrák hadihajó emberei felismerték és elfogták és a hajóra hurcolták, hogy vissza szállítsák Magyarországra.
Koszta elfogatásának híre eljutott a konstantinápolyi amerikai nagykövetségre is, mely azonnal utasítást küldött a smyrnai amerikai konzulnak, aki gyorsan érintkezésbe lépett a smyrnai kikötőben horgonyzó "Saint Louis" nevű amerikai csatahajó kapitányával, Ingrahammal.
E derék hajóskapitány azonnal üzenetet küldött az osztrák hajó parancsnokának, hogy Kosztát bocsássa szabadon. De az osztrák atyafi megtagadta az engedelmességet, tréfának tartotta az amerikai kapitány üzenetét, sőt nem is válaszolt reá.
Ingraham kapitány erre megharagudott és egy tisztet küldött az osztrák hajóra a következő üzenettel: "Ha ma délig Koszta Márton nem lesz a "Saint Louis" fedélzetén, halomra lövetem hajóját."
Amíg a tiszt átvitte ezen üzenetet, addig a "Saint Louis" fedélzetén megtörtént minden előkészület a támadásra.
Azonban erre nem volt szükség, mert mielőtt letelt volna a határidő, Kosztát egy csolnakon átküldték az amerikai hadihajóra. Az osztrák hajó pedig sietve felszedte horgonyait és azonnal indult Trieszt felé.
Ez az esemény óriási felháborodást keltett Bécsben. A washingtoni osztrák nagykövet, Hülseman pedig sokáig küzdött e miatt, kérve Ingraham kapitánynak megbüntetését. Azonban látta, hogy a kongresszus inkább kész felvenni a háborút Ausztriával, hogysem eleget tegyen kérésének, Ingraham eljárását helyeselte. Egyidejűleg az Egyesült Államok törvényhozása az egész világ összes nemzeteihez egy kiáltványt bocsátott ki, melyben figyelmeztette az összes hatalmakat, hogy óvakodjanak megsérteni személyes szabadságát egy amerikai honpolgárnak, legyen az bennszülött amerikai, vagy polgárosult idegen. Ezek után az osztrák nagykövet sietet visszavonni panaszát. Kosztát pedig a "Saint Louis" visszahozta az Egyesült Államokba. Mikor én Chicagóba érkeztem, itt találtam Kosztát mint igen ünnepelt egyént. Egy különc természetű bankár, R. K. Swift, azonnal alkalmazta őt bankjában a váltó-osztályban, még pedig főnöknek. Néhány év múlva elég gazdagon nősült és elutazott Texasba, ahol állattenyésztéssel foglalkozott és ott is halt meg.

 

A CHICAGÓI TÖRTÉNELMI TÁRSULAT

Az 1856-57 év folyamán, bár csekély hozzájárulásommal mégis én voltam egyike az első megalapítóknak a ma már oly hatalmas "Chicago Historical Society"-nek.
Rev. William Barry, egy nagyképzettségű úri ember, aki mint volt unitárius lelkész visszavonultan élt Chicagóban, akivel nemsokára ideérkezésem után barátságot kötöttem, egy ízben elküldte családját a keleti államokban lakó rokonai látogatására, ő pedig ugyanabba boarding houseba jött lakni, ahol én laktam. Nem volt számára megfelelő szoba, miért aztán az én szobámban lakott velem együtt. Estenként igen kedélyesen elbeszélgettünk és egy alkalommal beszélt ama nagy tervéről, hogy meg fogja alakítani a "chicagói történelmi társulat"-ot, mely magában foglalná Chicago és az észak-nyugat történelmét.
Egy estén, mikor éppen elmerültünk a nehézségek vitatásában, melyek hasonló intézmény megalakítása elé gördülnek, különösen egy dollárnyi alaptőke sem áll rendelkezésre, érdekes meglepetésben volt részem. Volt nekem egy kis könyvtáram, mely a falra függesztett kis állványon volt összerakva. Beszéd közben Mr. Barry reá mutatott az én kis könyvtáramra és minden bevezetés nélkül ezeket mondá: "Barátom! hajlandó volna-e ön azt a kis könyvtárat a megalapítandó "chicagói történelmi társulat"-nak ajándékozni mint legelső adományt?"
Én már nem emlékszem, hogy mit válaszoltam, hiszen több mint félszázadév telt már el azóta. Odaadtam kicsiny könyvtáramat, melyet Mr. Barry több mások által ajándékozott könyvekkel együtt elszállított a Clark és Lake Streetek sarkán levő "Ogden Building"-be, ahol egy kicsiny szobácskában alakult meg a ma már oly hatalmas intézmény, melynek Mr. Barry sok évekig volt titkára és könyvtárnoka.
Mielőtt tovább folytatnám élményeimnek leírását, engedtessék meg nekem, hogy néhány sorban megemlékezzem az én jótevőm és jóbarátomról.

 

JONATHAN YOUNG SCAMMON

Mr. Scammon Maine államban született. Eredetileg farmer akart lenni, de egy baleset következtében elveszítette jobb kezének középső ujját. Emiatt felhagyott a farmerséggel és elhatározta, hogy a jogi pályára fog készülni. amikor bevégezte tanulmányait 1835-ben Chicagóba jött. Chicago akkor éppen két év előtt kapta meg a városi címet.
Mr. Scammon mikor megérkezett, a "Sauganack Hotel"-ben bérelt lakást, mely a mostani Market és Lake Street sarkán volt. Abban a kis vendégfogadóban laktak nagyrészt azok, akik Chicagót a mai nagyságára emelték.
Mr. Scammon 1855 év folyamán, mikor én megismerkedtem véle, igazgatója volt a legnagyobb pénzintézeteknek, melyek New Yorktól nyugatra működtek. Mint nagy szaktekintély, az "Illinois State Bank"-nak is ügyvivője volt. Az ő véleményadása alapján alkották meg a banktörvényeket is, melyek alapján működnek még ma is az összes bankok.
Az "Illinois állami főtörvényszék" is pénzügyi dolgokban 1839-től - 1845-ig Scammon híres ügyvédi irodájának jelentéseit tekinteték hivatalosnak.
Azonban Mr. Scammon nemcsak lángeszű ügyvéd volt, hanem nagylelkű adakozó és igen vallásos ember. Nagyobb pénzösszeget és igen sok fáradságos utánjárást áldozott a nyugaton felállítandó svéd templomokra. És amikor elérte sikereinek tetőpontját s a jól megérdemelt nyugalomra vágyódott és e célból tervbe vett egy európai utazást, Mr. Scammon, a lángeszű ügyvéd, akkor követte el a legnagyobb botlást, mely anyagilag csaknem teljesen tönkre tette őt.
Az 1857-ik év, mikor Európába utazott, a legnagyobb válsággal fenyegette Chicagót és a nyugat ipar és pénzügyi világát. Az a vad nyerészkedési szellem, mely akkor dühöngött, rémületes károkat okozott a pénzvilágban. És abban a veszélyes és válságos időben Mr. Scammon ahelyett, hogy maga állt volna élére a vezetése alatt működő pénzintézeteknek, Európába indult s a vezetést egy ifjú, tapasztalatlan embernek, Mr. B. F. Carvernek, a Marine bank pénztárnokának kezére bízta.
Annak a fiatal embernek az volt az összes érdeme arra a fontos állásra, hogy az apja egyike volt a bank leggazdagabb részvényeseinek.
Mielőtt Mr. Scammon elutazott volna, én elhatároztam, hogy kilépek ügyvédi irodájából. Alig öt hétig voltam alkalmazva a "Scammon & McCagg"-féle ügyvédi irodában, mikor meggyőződtem arról, hogy azok 4-5 évig csupán a legnehezebb munkára fognak alkalmazni, mely idő alatt jövedelmem aránylag igen csekély leend. Az én angol nyelvtudásom pedig még nem volt elegendő arra, hogy én az ügyvédi pályára készülhettem volna.
Mr. Scammon igen kedvelt engem s én gyakori vendége voltam Congress Streeti házánál. Egy alkalommal minden teketória nélkül elmondtam néki nyíltan, hogy nincs kedvem annyi sok éveket eltölteni csekély kereset mellett. Ő belátta igazságomat és azonnal felajánlott egy jobb állást a "Marine Bank"-nál, melyet én örömmel elfogadtam. Az az állás aztán magasabb jövedelmet biztosított számomra. Négy évig szorgalmasan dolgoztam a bankban, mialatt hetenként kétszer jártam Mr. Scammon házához és két leányát tanítottam a francia nyelvre. Ezek a napok az én legkedvesebb emlékeim közé tartoznak.
Amikor Mr. Scammon Európába utazott és én a banknál dolgoztam, igen sok rendetlenséget fedeztem fel a hivatalban. Minden becsületes ember kötelességének tartja figyelmeztetni munkaadóját, ha anyagi veszély fenyegeti. Ezt teljesítettem én is.
Mr. Scammon akkor Svájcban üdült. Egyik jóbarátja révén tudattam véle szomorú tapasztalataimat. De ő azt nem vette komolyan. Mikor pedig a kárt okozók észrevették, hogy én figyelem őket, oly sok megbántásban részesítettek, hogy én kénytelen voltam elhagyni állásomat, melyet öt évig szorgalmasan töltöttem be.
Mikor Mr. Scammon hazatért, azonnal rájött a gonosz gazdálkodásra, mely sok százezer dollárjába került s végül teljesen tönkre is tette. Amikor találkoztam véle, bocsánatot kért tőlem, hogy nem vette komolyan figyelmeztetésemet, de megfizetett érte egész vagyonával. Nekem pedig a következő bizonyítványt adta:

Marine Bank, Chicago,
1860 okt. 29.
Kuné Julián úr több évekig volt alkalmazva fenti intézetemben. Ő egy igen becsületes, tiszta jellemű és rendkívül szorgalmas úri ember. A bankban viselt hivatalának fényesen megfelelt.
(Pecsét) J. Young Scammon,
elnök.

Az 1860-ik évi elnökválasztási mozgalom engem is magával ragadott, nagy lelkesedéssel indultam a küzdelembe Lincoln Ábrahám megválasztása érdekében.

 

WM. B. OGDEN

Az én ismeretségem Mr. Ogdennel 1859 évben kezdődött. Kétségkívül abban az időben New Yorktól nyugatra ő volt a leggazdagabb ember.
Mindenesetre különösnek tűnik fel szíves olvasóm előtt, hogy miként nyerhettem meg a barátságát annak a nagy férfiúnak, aki Chicagónak első polgármestere volt, én pedig egy szegény száműzött ifjú voltam, aki mint egyszerű bankhivatalnok kerestem kenyeremet. A magyarázat igen egyszerű.
Mr. Ogden mély gondolkozású és szabadelvű ember volt, aki szorgalmasan olvasta és tanulmányozta a művelt államok politikai eseményeit. Mikor Mr. Scammon, aki jóbarátja volt, egy ízben bemutatott neki és elmondta, hogy én is egy magyar politikai száműzött vagyok, Mr. Ogden nagy érdeklődéssel hallgatta meg a magyar szabadságharcnak eseményeit, melyet én kellő formában elmondtam. Azután is gyakran találkoztunk s mindenkor örömmel beszélgetett velem állampolitikai dolgokról.
Mr. Ogden és Mr. Scammon tagjai voltak az Illinois állami törvényhozó testületnek s az ő befolyásuk révén az 1860-ik év elején engem is kineveztek a szenátusba, mint segédhivatalnokot az iktató hivatalba.
Azt hiszem, nem lesz érdektelen, ha röviden leírom Mr. Ogdennek életrajzát.
Amikor én 1855.-ben Chicagóba érkeztem, Mr. Ogden már 20 éve volt chicagói lakos. Walton, Delaware County, N. Y.-ból jött Chicagóba, hogy az apjától örökölt e város területén fekvő 182 akeres birtokát gondozza. Ő volt Chicagónak első polgármestere 1837-ben. Egy másik derék úri ember pedig, aki később szintén jóbarátommá lett, Mr. I. N. Arnold, city elerk volt, úgyszintén N. B. Judd, városi ügyész.
Mr. Ogdent a "nyugati vasút királyá"-nak nevezték el. Ő volt az első elnöke a "Union Pacifie Vasuttársaság"-nak. Valamint sok évekig volt elnöke a Chicago & Northwestern Vasuttársulatnak is. Ezt a társulatot ő alakította át a "Chicago & Galena Union R. R. Társulat"-ból. Az ő nagy hírneve mint vasútépítő és nagy amerikai hazafi nemcsak hazájában volt ismeretes, hanem az egész világon el volt terjedve.
Egy ízben Guizot, a nagy francia államférfiu mikor meglátta Ogdennek arcképét, mely Healy híres chicagói festőnek a műve volt, azt mondá: "Egy igazi amerikai ember, aki hazájának áldása. Különösen a nyugatnak. Ő építi fel a nagy Chicagót."
Ha nem is ő építette fel a mai nagy Chicagót, de az alapját mindenesetre ő vetette meg, mely nagyszerű alapon épült fel ez az óriási metropolis. Valamint ő fektette le az első sínpárt is a ma már oly roppant kiterjedésű nyugati vasúthálózathoz. Ő építette az első gőzmozdonyt, mely 1849 április havában Chicagóból indult első útjára. Az ő becsületessége és őszintesége minden tetteiben örökre közmondássá váltak.
Az pedig igazán különös, hogy ez a nagy férfiú mintegy öntudatlanul önmaga írta meg epigrammszerű sírfeliratát, mikor egy barátnője kétségbeesve fia jövője miatt, hozzá fordult. Mr. Ogden ezt írta: "Én egy fűrészmalomban születtem és csakhamar árvaságra jutottam. Megkereszteltek a malomtóban és iskoláimat egy falusi iskolában végeztem. Mikor 14 éves voltam, kezdtem ábrándozni és mindenhez értettem, de a kezeimet is tudtam mozgatni és semmi sem volt előttem lehetetlen. És azóta asszonyom, folyton ezen módon kísérletezem, amint láthatja, egy kevés sikerrel."

 

AZ ÉN POLITIKAI ÉLETEM

Mielőtt leírnám az én politikai szereplésemet, néhány szóval megmagyarázom, hogy mi módon jutottam én a politikai életbe.
A 60-as évek elején barátaim bevezettek a "Cameron and Lincoln Club"-ba, melyet Dr. Leib, Fernando Jones, Dr. Blake és néhány heves republikánus ifjak alakítottak. Ezen club gyűlésein gyönyörű beszédek hangzottak el. Nem a club ügyeiről folyt a beszéd, hanem a küszöbön levő választásokról. És ez a club a leghevesebb küzdelmet fejtette ki a választások idején.
Hogy a küzdelemből Lincoln Ábrahám fog kikerülni mint győztes, ezt már előre tudtuk. Én hallottam e nagy férfiút szónokolni és olvastam minden vitatkozó párbeszédeit, melyeket különösen Stephen A. Douglas-szal folytatott az 1858-ik év folyamán. Valóságos imádatszerű csodálattal bámultam e nagy férfiúnak bátorságát, mikor odakiáltotta az egész nemzetnek: "Az a ház, mely önmagával meghasonlott, nem állhat fenn soká!"
Egy-két clubtársam kivételével senki sem tudta, hogy én 1860 január havában Mr. Simon Cameron, Pennsylvania állam szenátorához ajánló levéllel zsebemben, Washingtonba indultam.
Gyakran jelen voltam az országgyűléseken, ahol az ország különböző részeiről jelenlevő több hírneves politikussal kötöttem ismeretséget. Valamint jelen voltam egy fogadási ünnepélyen a Fehér Házban, mely alkalommal James Buchanan elnökkel is kezet szorítottam.
Mindezek kicsiségeknek látszanak, de mikor én elhagytam Washingtont, eleget tudtam az Egyesült Államok politikai helyzetéről. Jóllehet, csak még tanonc voltam a politikai tudományban, de láttam egy kitörni készülő viharnak forrongását, mely meg fogja rendíteni az egész nemzetet és próbára fogja tenni állhatatosságát. Ekkor eszembe jutott a mi legnagyobb honfitársunk, Kossuth Lajosnak egyik beszéde, mikor lehetetlennek nyilvánította azt a nemzetet, melyet egyfelől alkotmányos népképviselettel, másfelől korlátlan hatalommal önkényesen kormányoznak.
Amikor visszatértem Chicagóba, a város republikánusait teljesen megzavarodva találtam az elnökjelölést illetőleg.
A club tagjai, kik közé én is tartoztam, még erősebben támogatták Simon Cameront, mint azelőtt. Lincoln pártját is támogatták sokan, de semmi agitáció nem folyt érdekében. Ennek oka az volt, hogy több mint fele a nyugati republikánusoknak Wm. H. Seward-ot támogatta, aki zászlóvivőjük volt a közelgő összeütközésben. Én szándékosan nevezem összeütközésnek, mert az nem volt egyéb, mint a szabadság és rabszolgaság fölött szavazó népnek összecsapása.

 

A DECATURI CONVENCIÓ

Nemsokára azután, hogy Washingtonból visszatértem, az állami convenció 1860 máj. 9. és 10-én gyűlt össze Decatur, Ill.-ban, hogy a nemzeti választásra kinevezze a delegátusokat és megválassza az állami tisztviselőket. Én is megjelentem azon a convención és mint előbbi fejezetemben említettem, megválasztottak az iktatóba segédhivatalnokká.
Azok a delegátusok, akik akkor jelen voltak azon a convención, nagyrészt már a földben porladnak. A convenció vezetőinek nagy része Seward-párti volt.
A chicagói delegátusok egyformán ingadoztak Cameron és Seward között egészen május 10-ig. akkor a "Chicago Press" és a "Tribune"-ben megjelent egy cikk, mely megingatta Cameron és Seward híveit és átszöktek a Lincoln pártiakhoz. S ezen átszökésnek megpecsételéséül egy igen érdekes esemény játszódott le. John Hanks hirtelen megjelent a delegátusok között és vállain két kerítéshez való korlátot hordozott, melyekre e szavak voltak ráírva: "Két korlát, melyet Lincoln Ábrahám és Hanks János faragtak a Sangamon alján 1838-ban."
Ez az esemény egyszerre megváltoztatta convenció képét s óriási lelkesedéssel kiáltották: "Lincoln Ábrahámot, a korlátfaragót jelöljük elnökké!" És a decaturi convenció halhatatlanná tette magát azáltal, hogy egyhangúlag kiáltotta ki Lincoln Ábrahámot elnökjelöltté Illinois államban. Amikor megtörtént Lincoln jelölése, azonnal hozzáláttak a választási küzdelem tervének kidolgozásához. A nemzeti republikánus bizottságnak N. B. Judd volt az elnöke. Az én ismeretségem Mr. Juddal a nemzeti convenció idején igen kisjelentőségű volt. Azonban én nagy tevékenységet fejtettem ki a "Cameron és Lincoln" clubnak a Lincoln és Hamlin clubba való beolvasztása körül. Ezen törekvésem által magamra vontam Mr. Judd-nak figyelmét s ő kinevezett engem a republikánus párt kortesévé s Illinois déli és Indiana állam északi, valamint Michigan állam egy részében folytatandó választási küzdelem vezetőjévé.

 

ELNÖKVÁLASZTÁS 1860. ÉVBEN

Igen sok elnökválasztás volt már ebben az országban, mióta megalakult, de egyik sem hasonlítható izgatottság tekintetében Lincoln választási küzdelméhez.
Rettenetes osztálygyűlölettel telt megbélyegző beszédek hangzottak el. Négyféle választási ticket volt forgalomban: Lincoln és Hamlin; Douglas és Johnson; Breckenridge és Joseph Lane és Bell és Everett.
Leghevesebb volt a küzdelem az északon az elsőnek jelzett két ticket között. Öldöklő pártharc folyt a legmagasabb fokig, nem ismertek kegyelmet egyik párton sem. A rabszolgatartók és a szabad föld népének összeütközésénél mindenkor kéznél voltak a republikánus párt emberei.
A nemzeti republikánus pártnak bizottsága, melynek főhadiszállása Chicagóban volt, kiáltványt tett közzé, hogy minden szabadságszerető ember, legyen az bennszülött, vagy polgárosult idegen, lépjen a küzdelem terére az államok egyesülése érdekében.
Én is, mint említettem, hivatásom szerint elindultam Indiana államba kortesútra. Mindenfelé kint a szabad ég alatt angol és német beszédeket mondtam. a népgyűlések szónokai képviselők és tábornokok voltak, Schenk, Don Piat és H. S. Lane Indiana állam kormányzójelöltje.
Később utasítást kaptam, hogy Indiana északi részéből menjek Illinois déli részébe, hol a republikánusok igen gyéren voltak. Én rögtön útra keltem Mound Citybe, Ill., néhány mértfölnyire északra Cairotól és megkezdtem az agitálást Lincoln Ábrahám megválasztása érdekében.
Ez azonban igen veszélyes dolog volt, mert körülbelül 50 mértföldnyi kerületben csak egy embert, Dr. Craint találtam, aki nyíltan republikánusnak vallotta magát.
Amennyiben e városkában nem volt egy nagyobb terem, felálltam az Illinois Central vasúti állomás előtti cifra kerítésre és onnan beszéltem vagy ötven emberhez, akik nagyrészt Illinois déli részéről, vagy Egyptom, Ill.-ból való farmerek voltak. Ez volt az első eset, hogy valaki oly vakmerő volt ebben az igazán sötét Egyptomban, melynek lakói rendíthetetlen hívei voltak a rabszolgatartásnak, hogy beszélni mert a republikánus párt porgrammjáról.
Mindazáltal, hogy én igen erősen megkritizáltam az ő általuk becéző néven elnevezett "kis óriás" (Stephen D. Douglas) elnökjelöltjüknek legutolsó dolgait, mégis elég szívesen fogadtak. Mindenesetre nem azért, hogy talán az én ékes szónoklataim meghatották volna őket, hanem mert Dr. Crain iránt, kinek védelme alatt beszéltem és kinek szép Villaridge-i farmján vendége voltam, az egész környék lakossága nagy tisztelettel és szeretettel viseltetett. A környéken nem volt egy család, melynek valamely tagját Dr. Crain ne gyógyította vagy anyagilag ne segélyezte volna.
Ez is egy példája volt az emberiség gyarlóságának. Azt nem akarták megérteni, hogy az én működésem az emberiség jövőjének megjavítását célozta, hanem csupán az ő kedvelt doktoruknak hódoltak.
Második beszédemet Cairo, Ill.-ban mondtam a városháza nagy termében. A terem zsúfolásig megtelt hallgatósággal, akik hallani óhajtották, hogy vajon mit tud mondani ez a "fekete republikánus." Annak idején az összes államokban ez volt a neve a republikánusoknak. De én bátran beszéltem, mert ott volt oldalam mellett az én védőangyalom, Dr. Crain.
Hogy a szíves olvasó jobban megértse azt a heves politikai harcot, melyet az államoknak e sötét részében folytatnom kellett, ide iktatok egy hírlapi tudósítást.

Cairo, Ill., 1860 október 5.
"Kuné Julian úr tegnap este beszélt városunkban a városháza nagytermében. A hallgatóság között nagy számban jelentek meg a demokraták John Cochran vezérükkel, hogy a gyűlést megzavarják szokásos erőszakosságukkal és Douglas mellett tüntessenek. Ez az a John Cochran, aki minden republikánus gyűlésen verekedést szeretne előidézni és aki zavargást idézett elő, mikor Fuller és Yates beszéltek városunkban. Ő most is megkísérelte beszédében megzavarni Kuné urat hitvány, gyalázó, megrágalmazó közbeszólásaival, - ezúttal azonban megbukott az ő demokrata taktikájával. Kuné úr erélyesen kijelentette a közbeszólásokra, hogy fenntartja alkotmányos jogát, beszélni és hirdetni a republikánizmust ott és úgy, ahol és ahogyan őneki tetszik.
"Ma este Kuné úr a "Cushing's Building"-ben fog beszélni."

 

ÉRDEKES BESZÉLGETÉS LINCOLN ÁBRAHÁMMAL

Ha visszagondolok ama néhány alkalomra, mikor hallgathattam Lincoln Ábrahámnak buzdító és ihletszerű beszédeit, vagy mikor meglátogattam a világtörténelemnek ezen kimagasló férfiát Sprinfieldben és ő reá gondolok, mindig eszembe jutnak a zsoltárok írójának ama szavai: "Az ő istenének törvényei szívében valának s lépteit semmi sem vezethette tétútra." Ezen szavak a legjobban jellemezték ama nagy férfiút minden tettében.
Különösen nem fogom elfelejteni soha találkozásomat Lincolnnal springfieldi hivatalában.
Leghőbb vágyaimnak egyike volt, hogy egyszer Lincolnnal személyesen beszélgethessek s ez végre teljesült.
Amikor felmentem a springfieldi állami épületbe és Lincoln irodájának előszobájában nem találtam senkit, aki bejelentett volna, vagy bevitte volna névjegyemet, kopogtattam az ajtón s belülről egy szívélyes "szabad" hangzott el. Mikor beléptem, Lincoln éppen játszott egyikfiával. Igen szívélyesen fogadott s rövid, jelentéktelen szóváltás után rátértünk a rabszolgaság kérdésére. Eleinte én igen óvatos voltam megjegyzéseimmel, mert több republikánus szónok és a választási küzdelem iratai is igazolták, hogy Lincolnnak nem volt vágya a néger rabszolgák felszabadítása. Sőt megválasztása esetén sem akart ellenségeskedést folytatni azon államok ellen, melyekben a rabszolga intézmény még szórványosan fennállt. Tudatában volt annak, hogy a rabszolgaságot eltörlő törvények lassan ki fogják irtani a még létező rabszolga intézményeket az Egyesült Államok területéről.
Amikor elbeszéltem neki tapasztalataimat Illinois államok déli részéből, hol kénytelen voltam szabadon az én saját érzelmeim szerint beszélni s ezt tettem mint egy polgárosult magyar száműzött, aki Kossuth Lajos zászlaja alatt küzdöttem hazám szabadságáért, - Lincoln hatalmas alakja méltóságteljesen felemelkedett ültéből és megragadta kezemet, arcán az öröm és lelkesedés ragyogott felém s amennyire visszaemlékszem szavaira, ezt mondá: "Senkinek sincs joga embertársát rabszolgaságra kényszeríteni, legyen az fehér vagy fekete. És el fog jönni az idő és el kell jönnie, mikor egyetlen rabszolga sem lesz ebben az országban!" - Ezek a szavak meggyőztek engem arról, hogy soha a világon nem hangzott el nemesebb ajkakról és szívből ennél szebb vallomása a szabadságszeretetnek.
Én tudtam, hogy Lincoln óriási küzdelem előtt állt s a mikor távoztam tőle, szívem már telve volt e nagy népképviselő rendkívüli egyéniségének imádatával. És szívemben elhatároztam, hogy fel fogom áldozni az életemet ama nagy igazság érdekében, melyet ő mondott nekem.
Én mindenesetre nem feledkeztem meg arról soha, hogy csaták előtt a titoktartás éppen olyan fontos tényező a győzelem kivívásához, mint a vitézség. Azért mindaddig, amíg a csaták zaja teljesen le nem csillapult és Lincoln elnökké nem választatott, egy szót sem beszéltem senkinek e nagy férfiúnak előttem tett őszinte vallomásáról. Tudtam, hogy a négerek egyenjogúsításának minden republikánus szívből ellensége volt s ha én elárultam volna, hogy mit mondott nekem Lincoln, féltem, hogy cserben fogják hagyni.
Lincoln mindenkor nyíltan beszélt az ő érzelmeiről, de a rabszolgaság intézményeiről csak azokkal beszélt behatóan, akikben föltétlenül megbízott. És én örökké hálával gondolok e nagy férfiura, aki nekem oly nagy bizalommal mondta el szívének legbelsőbb érzelmét. Ez volt a legnagyobb megtiszteltetés, mely valaha ért engem az életben.
Én is leírhatnám Lincoln Ábrahám életrajzi adatait, de azt már leírták mások a legapróbb részletekig. Azért én csupán azon eseményeket fogom leírni, melyek az én személyemmel állanak összefüggésben. Félbeszakítom tehát feljegyzéseimet Lincolnról, amíg az események sorozatán át ama időhöz elfogok érni, mikor másodízben találkoztam vele Washingtonban mint az Egyesült Államok elnökével 1861 június havában.

 

IV. RÉSZ

LINCOLN ÁBRAHÁM MEGVÁLASZTÁSA

Azon reményünk, hogy az északi államok népének többsége biztosítani fogja győzelmünket, valóra vált. De előrelátható volt az is, hogy a pártvezérek által túlhevített szenvedélyek és buzgalom a választás után le fog hűlni, mint rendesen választások után. Különösen, ha a legyőzött ellenfél megkezdi aknamunkáját a déli államokban.
Mielőtt Lincoln mint az Egyesült Államok megválasztott elnöke elindult volna Washingtonba, a déli államok békétlenkedőinek üstje már jóval előbb forrani kezdett. Az árulást nyíltan prédikálták és tárgyalták nemcsak a déli "tűzevők", hanem északi barátaik is, akik mindenkor készek voltak a déli mesterek piszkos üzelmeit folytatni.
Az illinoisi törvényhozás az újonnan megválasztott kormányzó, Yates elnöklése alatt összeült.
Ennek a kitűnő hazafi és államférfiunak úgy Illinois állam, mint az egész ország népe nagy hálával tartozott ama kifejtett törekvéséért, hogy a déli államok békétlenségét lecsillapította. Mint már előbb megemlítettem, hogy Wm. B. Ogden és J. Young Scammon közbenjárására, akik tagjai voltak ama emlékezetes törvényhozó testületnek, - engemet is beválasztottak az iktatóba segédhivatalnokká.
A törvényhozás üléseinek folyamán alkalmam volt megismerkedni több kiváló egyénekkel, akik később nagy szerepet játszottak úgy a politikában, mint a csatatéren.
Amennyiben abban az épületben laktam, hol Lincolnnak szerény hivatala volt berendezve, alkalmam nyílt megismerkedni az ő titkárával, Mr. John Hayval, aki később különféle módon bizonyította be irántam önzetlen barátságát.
Sok idő multán a polgárháború után, mikor én New Yorkba utaztam ama elhatározással, hogy a bécsi világkiállításra utazom, felkerestem Mr. Hay-t, aki akkor a "New York Tribune" egyik szerkesztője volt. Ugyanazon szívélyes barátsággal fogadott, mint egykor Springfieldben.
Minden előzetes, időszerű értesítés nélkül abban a sok veszélyt rejtő napokban igen meglepett bennünket az 1860 év utolsó hetében az a hír, hogy "Fort Moultrie" erődre, - miután Anderson őrnagy elhagyta azt és "Fort Sumter" erőd felé vonult, - felvonták "Palmetto" lobogóját.
Az Egyesült Államok fegyveres ereje akkor 73.000 katonából állt, melyet Dél-Carolina állam tartott hatalmában. Ez az állam ugyanis egyik közgyűlésén olyan határozatot hozott, hogy az összes Egyesült Államok kötelékébe tartozó állami hivatalnokokat és katonatiszteket felmenti az Egyesült Államoknak tett hűségesküjük alól és bekebelezi őket a Palmetto állam kötelékébe.
Ezen hét folyamán John B. Floyd, a Buchanan kormánynak hadügyi titkára is ledobta az álarcot azáltal, hogy elhagyta állását, melyet Buchanan elnök kabinetjében elfoglalt.
Mindezen gyorsan egymást követő események mintegy felrázták lethargikus álmaikból a "béke minden áron" elvnek összes északi embereit, beleértve a mi törvényhozási testületünk tagjait is. Abban az időben érkezett Springfieldbe a babérkoszorúzott Elmer E. Ellsworth kapitány mint feje a hírneves kadétoknak. Igen érdekes alak volt, hollófekete, vállig érő nagy hajával és jó benyomást keltő katonás megjelenésével. Ha megjelent a törvényhozás termeiben, mindenkor szívélyes fogadtatásban részesült. De Ellsworth, az a kitűnő hazafi, nemcsak látogatóba jött Springfieldbe, hanem felszólította a honatyákat, hogy kiki a maga kerületében igyekezzék katonai csapatokat toborozni s ezen felszólítása nagy lelkesedéssel fogadtatott.
Többen a polgárosult idegenek közül, akik azelőtt a különféle európai államok hadseregében szolgáltak, azonnal hozzáláttak katonai csapatok szervezéséhez s azokkal esténként gyakorlatokat végeztek. Ezek között is az első helyen állt egyik polgárosult lelkes amerikaivá lett honfitársam, Mihalótzi Géza. Amíg Springfieldben voltam, a következő közleményt kaptam tőle:

Chicago, Ill., 1861 február 4.
Kedves barátom:-
Igen kérlek, légy szíves és kézbesítsd az ide mellékelt zárt levelet a címzettnek. Mi itt alakítottunk egy katonai csapatot "Lincoln lövészek" név alatt. Engem választottak kapitányul és Kovácsot hadnaggyá. A levél, mint látod, Lincoln elnökhöz van címezve, melyben engedelmet kérünk tőle nevének használatára. - Igen kérünk, légy szíves kézbesítsd neki, ha otthon van s ha távol volna Springfieldtől, akkor alkalomadtán add át személyesen.
A másik levél Yates kormányzónak szól, melyben hivatalosan értesítjük a katonai csapat megalakításáról. Valamint szabadalmat kérünk a tisztek törvényes megválasztására a csapat tagjainak egyetértő belegyezésükkel.
A harmadik levél az állami főhadsegédnek szól, amelyben kérünk hadifelszerelést. Mi igen szeretnénk "Minnie"-féle fegyvereket.
Nagyon kérünk téged, légy szíves segélyünkre lenni befolyásoddal különösen a hadifölszerelés érdekében, amennyiben mi vagyunk az első magyar és cseh származású amerikai polgárokból alakult katonai csapat az Egyesült Államokban.
Mi ezáltal tiszteletet óhajtunk szerezni szülőhazánknak s ennek a hazának szeretetét és becsülését óhajtjuk kivívni.
Maradok kiváló tisztelettel

(Pecsét) Mihalótzi Géza.

Én azonnal átadtam e leveleket a címzetteknek. - Lincoln nagyörömmel és készséggel fogadta Mihalótzi kérését s ezt egy levélben meg is írta neki, melyet nekem adott át kézbesítés végett.
Yates kormányzó és Mather hadsegéd is örömmel válaszoltak Mihalótzinak. Kijelentették, hogy a "Lincoln lövészek" csapatának megalakítása, melyet Mihalótzi kapitány magyar és cseh származású amerikai polgárokból alakított, legszebb bizonyítéka új hazájuk iránt való hűségüknek s ezen csapatot már a legközelebbi ütközetben a csatatéren fogják kipróbálni.

 

SUMTER ERŐD OSTROMA

A Sumter erőd ostroma 1861 április hó 12-én kezdődött és 14-én már kiüríttetett. Április 19-én Yates kormányzó Simon Cameron hadügyi titkártól utasítást kapott egy nagyobb haderő mozgósítására Cairo ellen.
Ezen rendelet azonnal elküldetett R. K. Swift tábornoknak, aki 48 órával a rendelet kézbesítése után több század katonasággal indult Cairo ellen. E századok között ott volt Mihalótzi százada is, a "Lincoln lövészek" remek csapata.
Mihalótzi kapitány tanúsított hősiességéért később alezredesi rangra emeltetett a 24-ik Illinois önkéntes ezredben. De nemsokára azután a Buzzards Bay, Tenn. csatában hősi halált halt.

 

AZ 1861 ÉV TAVASZA

Kénytelen vagyok visszatérni ezen események előzményeire, vagyis a szenátusnak az 1861 év április havi gyűléseire, mely időt én Springfieldben töltöttem.
A katonai hadműveletek légköre elérte Illinois államot is és különösen hatalmába ejtette a fővárost, hol a képviselők gyülekeztek törvényalkotás céljából, de állandóan csoportokba verődve a fenyegető testvérháborút tárgyalták.
Az én jó barátom, I. N. Arnold, a kongresszusnak újonnan megválasztott tagja elárulta Yates kormányzó előtt, hogy én a magyar szabadságharcot Bem tábornok alatt küzdöttem végig, miért is kell, hogy legyen haditudományom.
A kormányzó azonnal értem küldött és azt kérdezte tőlem, hogy amennyiben én már úgyis mint tiszt szolgáltam a honvédseregben, nem volna-e kedvem belépni a rendes hadseregbe.
Az én lelkem és szívem anélkül is a szabadság imádatával volt eltelve, azért egy pillanatnyi gondolkozás után "igent" mondtam.
A kormányzó azonnal írt egy kérvényt Cameron hadügyi államtitkárhoz, melyben kérte kinevezésemet a hadseregbe. Ezen kérvényt aláírták Yates kormányzó, titkára Wilson ezredes, I. N. Arnold, Wm. B. Ogden és J. Young Scammon, a képviselőház szónoka és több tagjai a törvényhozóknak. Valamint Koerner exalkormányzó, Hatch államtitkár és Mather, Illinois állam hadtestparancsnokának főhadsegéde.
A kérvény ellátva a kellő pecséttel, ajánlva Yates kormányzó által mint fontos államokirat külön futárral küldetett Washingtonba a főhadiszállásra.
Amióta én a magyar szabadságharcot végigküzdöttem, nem láttam a történelmi eseményeknek oly gyors egymásután következő folyamatát, mint 1860-61 telén. Az egyik meglepetés követte a másikat. A déli államok egymás után követték Dél-Carolina állam példáját. Ez alatt az Egyesült Államok elnöke, körülvéve titkosrendőrök által, haladt az állam fővárosa felé.
Az árulás egész nyíltan, gőgösen, szemmel láthatólag küzdött a biztos alapon álló északiak ellen. Az Illinois állam kormányzósága, amikor elérkezettnek látta az időt a tevékenységre, 1861 ápril. havában összehívta az állami gyűlést. A törvényhozóknak ez az ülése igen rövid volt. Megállapíttatott egy nagyobb kiadás, melyet a központi kormányzóság kezeibe tettek le a hadi szükséglet beszerzésének céljaira. Néhány kisebb jelentéktelen törvénycikk és egyéb ügyek rendezése után az ülést elnapolták.

 

EGY EZRED ALAKÍTÁSA

Pár nappal azután, hogy Springfieldből visszatértem Chicagóba, egy polgárosult németekből álló küldöttség jelent meglakásomon és kértek engem, hogy egy Knobelsdorf nevű úri emberrel együtt amerikai-németek és más bevándorolt nemzetek fiaiból alakítsunk egy ezredet.
Knobelsdorf azelőtt a sleswig-holsteini német hadseregben szolgált s ezen események idején mint hivatalnok működött az Illinois Central vasúttársaság hivatalában.
Eleinte én vonakodtam a tervbe belemenni, mert naponként vártam kinevezésemet a rendes hadsereg kötelékébe. Azonban láttam, hogy azok között, akik ezen ajánlat elfogadására unszoltak, a chicagói német legtekintélyesebb férfiak voltak, George Schneider, Anton C. Hessing, Casper Butz és Lorenz Bretano, stb., beleegyeztem és Knobelsdorffal együtt 1861 év május 11-én megkezdtük egy gyalogezred alakítását, melyet később elneveztek a 24-ik Illinois gyalogezrednek.
Mi tehát felütöttük táborunkat egy nagy mezőn, mely a 35-ik utca körül volt, később elnevezték Douglas Place-nek. A tábort elneveztük "Robert Blum tábornak."
A "Lincoln lövészek" Mihalótzi kapitánnyal és a "Turner Union Cadets (német tornászokból alakult) szintén be akartak lépni a mi újonnan alakítandó ezredünkbe. Csak az volt a kérdés, hogyan szabaduljanak meg a Cairoban Geo. B. McClellan tábornok parancsnoksága alatt álló hadtestből, melybe három hónap előtt léptek be.
Én személyesen ismertem Mc.Clellan tábornokot még abból az időből, mikor ő még az Illinois Central vasúttársaságnál volt, én pedig a Marine Bank-nál dolgoztam. Én tehát felszerelve Yates kormányzó ajánló leveleivel, elindultam Cairoba, hogy a tábornoktól kérjem a két csapatnak elbocsátását.
A tábornokot éppen főhadiszállásán találtam, mely egy Illinois Central vasúti kocsijában volt berendezve. McClellal szívesen fogadott és meghallgatta érveléseimet s végül némi ellenvetés után engedett.
A két csapat Cairóból, melyhez Henry J. Reed kapitány Ottowában még egy csapatot toborzott, teljesen betöltötte a 24-ik gyalogezred létszámát.
Az összes haderő, mely néhány hét alatt állíttatott fel, 75.000 főt számlált és minden pillanatban készen állt az elnök hívó szavára akcióba lépni.
Én és Knobelsrorf elutaztunk Washingtonba azon kéréssel, hogy az általunk alapított új ezredet a hadügyminiszter hivatalosan elismerje. Ez alkalommal igen nagy segélyemre volt John Hay-val, Lincoln egyik titkárával régebben kötött ismeretségem.
Ugyanis azokban az izgalmas napokban igen nehéz volt egy magánkihallgatást kieszközölni az elnöknél. Ezzel szemben igen könnyű volt bejutni a titkári hivatalba. Hay megígérte, hogy érdekünkben mindent el fog követni, ami csak hatalmában áll. Ezalatt mi benyújtottuk kérvényünket a hadügyminiszterhez. Néhány napig várakoztunk a válaszra, mikor én egy meghívást kaptam a hadügyi államtitkárhoz, Cameronhoz.
Mikor beléptem az ajtón, azonnal megszólított: "Ah, ön az, aki a chicagói "Cameron és Lincoln Club" nevében egy ezrednek elfogadását kéri? Nagyon sajnálom, hogy ön csalódni fog reményében, mert a kérés már több mint kétszer visszautasíttatott. Azonban - tette hozzá - ami önt illeti, a hadvezetőség az ön számára mindenesetre biztosít egy tiszti állást, melyet minden pillanatban elfoglalhat."
Én nagyon megköszöntem Cameron szíves ajánlatát, de kijelentettem, hogy én most egy nagyrészt polgárosult idegen bevándoroltakból alakult katonai ezrednek megbízottjaként vagyok itt, miért is addig semmiféle állást nem fogadhatok el, amíg az ezred kérése nem lesz teljesítve. Ezzel távoztam.
Mi már több mint egy hete voltunk Washingtonban s a kérés teljesítésének reményéhez oly távol álltunk, mint mikor megérkeztünk. Összeültünk tehát képviselőnkkel, I. N. Arnold-dal és alaposan megbeszéltük a dolgot. Végül elhatároztuk, hogy mindenáron Lincolnnal személyesen kell találkoznunk, sőt rá kell bírnunk az ezred elfogadására.
Ezen napokban találkoztam N. P. Banks tábornokkal, akit éppen akkor neveztek ki vezérőrnaggyá. Én ismertem Banks tábornokot abból az időből, mikor ő még az Illinois Central vasúttársaságnak volt az alelnöke. Banks tábornok is azonnal megismert engem és mikor elmondtam ügyünket, megígérte, hogy amennyire módjában áll, segélyemre leend. Meghagyta, hogy másnap reggel 9 órakor legyek a lakásán a Willard Hotelben s ő személyesen fel fog vezetni a Fehér Házba.
Én siettem erről értesíteni Arnoldot, aki szintén megígérte, hogy ő is ott lesz a Fehér Házban.
Másnap reggel én és Knobelsdorf pontosan megjelentünk a tábornok lakásán, aki elvezetett a Fehér Házba, hol akkor már nemcsak az előszoba, hanem a folyosó is tele volt az északi államok kormányzói, szenátorai és képviselőivel. Akik csaknem mind az általuk alakított önkéntes csapatok - ezredek - felajánlása érdekében várakoztak az elnökre.
Most már csak az volt a kérdés, hogy miként juthassunk mielőbb az elnök elé.
Mikor annyi magas állású államférfi várakozik kihallatásra, tudtam, hogy a belépők sorrendjét Hay elnöki titkár kezeli. Azonnal beküldtem hozzá névjegyemet. Pár perc múlva Hay megjelent az ajtóban és szívélyesen felszólított, hogy lépjünk be.
Amikor Mr. Arnold vezetésével beléptünk a szobába, Hay azonnal a szemben levő ajtó felé mutatott mintegy biztatva a belépésre.
Én és Knobelsdorf osztrák vadásztiszti egyenruháinkban elég jó benyomást keltettünk mindenfelé.
Mikor beléptünk az elnöki szobába, Banks tábornok, akinek mindenkor szabad volt belépni az elnökhöz, már ott volt és Salmon P. Chasevel éppen mirólunk beszélgettek.
Én valósággal meghökkentem, mikor megpillantottam az elnök igen kimerültnek látszó hatalmas alakját. Az államügyek sokasága láthatólag teljes súlyával nehezült fejére. Az ő élénk szelleme, mely a közelmúltban lefolyt választások folyamán oly fényesen ragyogott s őt erre a magas polcra emelte, most úgy tűnt fel, mintha e szellem elhagyta volna őt. Sohasem észleltem egy embernek megjelenésében oly gyors változást.
De csakhamar elűzte ezen gondolataimat Mr. Arnold, amikor bemutatott az elnöknek és a pénzügyi államtitkárnak mindkettőnket ezen szavakkal: "Knobelsdorf ezredes és Kuné őrnagy mint az általuk alakított amerikai-német ezrednek küldöttsége jelentek meg, hogy a kormánynak felajánlják az ezredet."
Én pedig azonnal átnyújtottam az elnöknek írásbeli folyamodványunkat, melyet már egyszer visszakaptam a hadügyi titkártól. Lincoln belepillantott a kérvénybe és ezt mondá: "Én úgy látom, hogy Cameron nem fogad el több katonaságot. Tartok tőle, hogy az én befolyásommal sem segíthetek kérésük teljesítése érdekében. Különben is már 75.000 emberünk van a csatatéren s ha mi még többet is elfogadunk, képtelenek leszünk őket táplálni."
Én bátorságot vettem magamnak és körülbelül ezeket feleltem: "Elnök úr! Ön azt mondta, hogy 75.000 katonája van már a csatatéren. Engedje meg kérem, hogy őszinte válaszára megjegyezhessem, hogy a forradalom legyőzésére még néhányszor 75.000 katonára lesz szükség. Ami pedig az élelmezést illeti, ami Illinois államunk mezői annyit termelnek, amiből egy millió katona bőséggel élhetne meg."
Gondoltam, hogy e merész felelettel talán hibát követtem el s egy pillantást vetettem Chase és Banks tábornok felé. Azok éppen helyeslőleg intettek egymásnak. Lincoln pedig nyugodtan odafordult Hay titkárához és átadta neki kérvényünket e megjegyzéssel: "John, csatolj ehhez a folyamodványhoz egy rendeletet a hadügyi osztályhoz, hogy ezen ezredet fogadja el." A rendeletet Hay azonnal kiállította, Lincoln aláírta s nekem átadta. Mikor én átvettem ez iratot, azt hittem, hogy én vagyok a világ legboldogabb halandója.
Mikor mi kiértünk a Fehér Házból, az újság azonnal elterjedt, hogy a "Hecker ezred" (a 24-ik Illinois) elfogadtatott, kormányzók, szenátorok és képviselők lelkesedéssel vettek körül.
Lyman, Trumbull és Jonh P. Kellog, stb. mind ezredeket jöttek felajánlani az államnak. Mindannyian csodálkoztak, hogy miként érhettük el ezt a gyors sikert. Mindenesetre nagy befolyással volt Lincolnra az én kijelentésem, hogy a háború még csak most fog kifejlődni és óriási mérvet ölteni.
Lincoln ama reményben volt, hogy az első összecsapás után, - mely az északiak győzelmével fog végződni, a déli államoknak eltévedt fiai vissza fognak térni az egyesülés és a haladás fiaihoz. Lincoln miután elfogadta a mi ezredünket, kész lett volna egy millió ember ajánlkozását elfogadni.

 

ELSŐ UTASÍTÁS A CSATATÉRRE

Alig hogy visszaérkeztünk Chicagóba 1861 május 28-án, megérkezett az első utasítás számunkra a hadügyi osztálytól. A rendelet többek között így hangzott: "Scott, Goodes, Marsh és Dougherty ezredesek parancsnoksága alatt álló ezredek, valamint a Hecker ezredes parancsnoksága alatt álló független ezred azonnal jelentkezzék McClellan tábornoknál hadiszemlére és az Egyesült Államok hadseregében való három évi szolgálat megkezdésére."
Scott ezredes Zuáv ezrede mint a 19-ik illinoisi gyalogezred, ami ezredünk pedig mint a 24-ik Illinois gyalogezred lettek felavatva. Pitscher törzskari kapitány volt a felavató mester.
Megemlítésre méltó, hogy Scott ezredes, aki végtelenül szerény és derék katona volt, John B. Turchin javára leköszönt rangjáról.
Turchin orosz származású ember volt, valódi neve: Iván B. Turchineff, aki az orosz hadseregben mint törzskari tiszt szolgált. Részt vett a magyar szabadságharc ellen folytatott hadjáratban és a krimi háborúban. Turchin túlságos szabadelvű gondolkozása miatt volt kénytelen menekülni Amerikába, hová magával hozta nejét is. Mikor a polgárháború kitört, ő akkor az Illinois Central R. R. mérnöki osztályán volt alkalmazva.
Felesége nemeslelkű hölgy volt, éppen úgy, mint a hírneves Florence Nigthingale, ő is a csatában férje oldala mellett maradt és férje ezredének, valamint az egész dandárnak sebesültjeit és betegeit ápolta a háború tartama alatt.
Mikor a polgárháború kitört, Turchin azonnal szolgálatra jelentkezett s tekintettel múltjára, ezredesi ranggal nevezték ki a 19-ik Illinois gyalogezredhez, mely aztán egyike lett a leghősiesebb ezredeknek. Turchin különösen fényesen kitüntette magát Huntsville, Alabama és Missionary Ridge elfoglalása alkalmával.
Don Carlos Buel egy ízben törvényszék elé állította őt, rabszolgák felszabadításával vádolta és katonai rangjának elvesztésére ítélte. Lincoln azonban megsemmisítette az ítéletet és elégtételül kinevezte őt tábornoki ranggal dandárparancsnokká.
Egyik legnagyobb hiba volt az amerikai polgárháborúban úgy az északi, mint a déli hadsereg tisztjeinek egymás iránti irigysége. Részben ez volt az oka, hogy az a véres testvérháború oly sokáig elhúzódott.

 

TISZTIKAR VÁLASZTÁS EZREDÜNKBEN

Mielőtt ezredünket hivatalosan beiktatták volna a hadseregbe, megejtettük a tisztek kinevezését, mely legnagyobb meglepetésemre nem úgy végződött, mint én azt gondoltam. Hecker Frigyest ezredessé s engem őrnaggyá neveztek ki, de Knobelsdorf helyébe Mihalótzi Gézát választották alezredessé, ami valóságos hitszegés volt az ezred tisztikara részéről. A későbbi események aztán igazolták, hogy az egész dologban Hecker keze működött. Engem ez az igazságtalanság annyira felizgatott, hogy felkerestem a "Chicago Press" és a "Tribune" szerkesztőségeit és a nyilvánosság előtt akartam elégtételt kérni Knobelsdorf számára. De a szerkesztők azt tanácsolták, hogy Knobelsdorf toborozzon egy új ezredet. A tanácsot Knobelsdorf elfogadta s rövid idő alatt egy új ezredet alapított, melynek aztán ő lett az ezredese.
Amikor ezredünk hivatalosan be volt iktatva a rendes hadseregbe s mi megkaptuk fegyvereinket és a teljes felszerelést, azonnal elindultunk Alton, Ill. felé. Altonba érve a városon kívül ütöttük fel táborunkat, hol a katonaságot iskolázás, menetelés, fegyverek kezelésére, stb. teljesen kiképeztük.

 

A MISSOURI FOLYÓN ÁT

Két heti gyakorlatozás után parancsot kaptunk átvonulni a Missouri folyón St. Charles felé. A folyón keresztül csak egy keskeny hajócska közlekedett, azért egész éjjelen át tartott, amíg az egész ezred átjutott a túlsó partra. Azóta sem tudom megfejteni azt a talányt, hogy miért kellett éppen éjjel átkelnünk a folyón és nem nappal? Hiszen jó száz mértföldnyire körülöttünk sehol sem volt ellenség.
Alighanem azt akarták megtudni, hogy mennyire tájékozott ezredünk a magasabb hadászat titokzatosságaiban. Ezredünk 1200 emberből állt ágyúk és élelmezési osztály nélkül. Én voltam a kis hajócska parancsnoka és egész éjjel tizenkétszer kereszteztük a folyót. Világos nappal volt, mikor az utolsó ember és poggyászkocsi is odaát volt.
Aztán elindultunk kitűzött célunk felé. Végre feltűnt egy kis falu, mely előtt megálltunk és tábort ütöttünk. Az első kérdés az volt, hogy miként csillapítsuk le 1200 ember éhségét, akik utoljára 24 óra előtt ettek altonban. A katonaságnál az őrnagy kötelessége gondoskodni az ezred élelmezéséről. Bevásároltat minden szükséges élelmi cikket és fizeti a számlákat. Azonban az nem áll semmiféle katonai törvényekben, hogy miként teljesítse az őrnagy kötelességét, ha üres az ezred pénztára. Mert a mi pénztárunk ugyancsak üres volt ezen a szép reggelen.
Az ezredes és a főszállásmester mikor jelentést tettem, hogy nincs semmi pénzünk, tanácstalanul néztek egymásra. Nem maradt más hátra, minthogy bevásároltattam a saját számlámra húst, kenyeret az egész ezred részére és a számlákat kifizettem a saját erszényemből. Ezzel az összeggel még ma is tartozik nekem az Egyesült Államok. Dehát én egy percig sem tudtam arra gondolni, hogy a legénység éhen vesszen el. Ezen tettemért azonban nem elismerés, hanem veszély fenyegetett az ezredes részéről, persze irigységből.
Ez már a második eset volt, hogy megharagudott rám az ezredes. Először még az altonai táborban egyszer az egész ezredet elvezettem a Missouri folyóhoz fürödni. Fürdés után minden egyes embernek egy pohár sört rendeltem s azt is a saját pénzemből fizettem. Ezért haragudott meg az ezredes.

 

GRANT EZREDES

Ezredünk nemsokára parancsot kapott, hogy St. Charlesben vonatra ülve induljon Mexico felé. akkor találkoztunk először a híres 21-ik Illinois gyalogezreddel, melynek U. S. Grant ezredes volt a parancsnoka. aki őt nem ismerte, azt hihette, hogy egy közönséges farmer s nem egy ezrednek parancsnoka. Az oldalán nem volt kard, az egész ismertető jele volt az egyszerű kék zubbonyán látható ezredesi jelvény.
A 21-ik és a 24-ik ezredek John M. Palmer tábornok dandárához tartoztak. John M. Palmer a háború kitörése előtt szenátor volt az állami törvényhozásban. Tüzes hazafi volt, de egyszersmind rendíthetetlen demokrata. Először mint ezredes szolgált a 13-ik Illinois önkéntes ezredben, majd nemsokára kinevezték dandárparancsnokká. Sok évek multán Illinois államban kormányzóvá választották s az ő kormányzósága alatt égett le Chicago. Phil. Sheridan hatalmas vita folytatott Palmerrel a nagy tűz miatt, mely viták végeredményükben bizony nem gyarapították Palmer babérjait.

Folytatás