Kuné Gyula: Egy szabadságharcos emlékiratai, 2. rész (Terebess Ázsia E-Tár)

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

EGY SZABADSÁGHARCOS EMLÉKIRATAI

ÍRTA: KUNÉ GYULA
1848-49-es honvédtiszt

ANGOLBÓL FORDÍTOTTA:
BERÁK PÁL

1913
CHICAGO
KIADJA A SZERZŐ

TARTALOMJEGYZÉK

Vissza az I-IV. részre

V. RÉSZ
A 24-ik Illinois gyalogezred Mexicóban
Leonard Swett és Grant tábornok
John C. Fremont tábornok és fényes törzskara
Jessie Benton Fremont
Egy lovas tüzérség toborzása
Lovaglás Grant tábornok társaságában
Személyes ügyek megvilágítása

VI. RÉSZ
Első belépés a kereskedelmi csarnokba
Az újságírói pálya küszöbén
A honvágy ébredése
Első látogatás húsz év multán
Találkozás művészekkel
Koronkénti látogatás Budapesten
A csata színhelyén
Utazás Belgiumon át
Sedán

VII. RÉSZ
Francia-porosz háború
Sedántól - Meauxig
Megérkezés Lagniba
Séta Ferrieresbe
Egy ló vásárlás
Páris ostroma
Indulás Versaillesbe
Megérkezés Versaillesbe
Egy lapszerkesztő letartóztatása
St. Cloudi látogatásom
Portyázó kirándulásom
Meudon
Első kirándulásom Bougivalba
Monte Christó
A király megérkezése Versaillesbe
A király szállása Versaillesben
A meudoni kastély pusztulása
A szökőkutak játéka
Találkozás Hans Blummal
Béke feltételek megbeszélése
Bougival bombázása
Találkozásom Bismarckkal
Sikertelen kirohanás
Egy estém Dr. Buschnál
Thiers Versaillesben

VIII. RÉSZ
Hamis hírek forgalomban
A pomerániak és tábornokaik
Súrlódás Versaillesben
Tél és hó
Utolsó körutam Páris körül
Montmorency és Enghien
A szállás keresés nehézségei
Egy fényes vacsora
Ducrot serege feloszlik
A német hadsereg egyenruhái
Vadászat franctirreurökre
A császári koronát felajánlják Vilmos királynak
Karácsony megünneplése
Ostromágyúk hadiállásban
Páris ágyúzása
Béke tárgyalások
Az ostrom befejezése
Társadalmi élet Versaillesben
Haditudósítók Páris ostrománál
Elmélkedések az ostrom felett
Egy felhívás Chicagóhoz
Utazás hazafelé
Visszatérés a harctérről
Hangverseny a tűzkárosultak javára
Július 4-ike ünneplése Bécsben
Végszavak

V. RÉSZ

A 24-IK ILLINOIS GYALOGEZRED MEXICOBAN

Mialatt ezredünk Mexicoban állomásozott, állandóan több irányban küldtünk ki csapatokat, meghiúsítandó a szövetséges csapatok tábornokának, Pricenek ama tervét, hogy Missouri államot megnyerje a szövetségesek ügyeinek támogatására.
Ezredünk ezen kirándulása folyamán csupán apró kémszemléket folytatott s ezen munkájában a legkisebb háborgatásban sem részesült a missouriak részéről. Azonban az élelmezési osztályok hiányát mégis éreztük. Amennyiben az apró geuerilla-bandák megfékezése volt célunk, ezredünket is guerilla harcmodorban osztottuk fel. Elsősorban birtokunkba vettük a vasutat teljes felszerelésével, mikor a szükség úgy kívánta.
Rövid idővel azután, hogy megérkeztünk Mexicoba, közelebbről megismerkedtem U. S. Grant ezredessel, a 2-ik önkéntes ezred parancsnokával, akit még ott Mexicoban neveztek ki dandárparancsnokká.
Pope tábornok volt a dandárparancsnoka a Mississippi és Missouri folyók területén fekvő ezredeknek. Úgy gondolom, alkalmas lesz e helyen, hogy némi epizódszerű adatokkal emlékezzem meg U. S. Grant tábornokról. Éppen úgy, mint megszoktunk emlékezni a nagy Napoleon, Washington vagy Lincolnról.
Az egész művelt világon minden iskolás fiú tudja, hogy ki volt Ulysses Simpson Grant. az én óhajom csupán ama eseményekről megemlékezni, melyek azon idő folyamán játszódtak le, amíg én szerencsés voltam az ő dandárában szolgálni.
Grant a polgárháború kitörése előtt Galena, Ill.-ban az édesapja bőrkereskedésében dolgozott. Jó barátja volt E. B. Washburn nevű polgártársának, aki a Galenai kerületnek congressmanje volt. Washburn igen éleslátású férfiú volt, aki Grantban egy kitűnő katonát fedezett fel s azon igyekezett, hogy bejuttassa őt a springfieldi katonai ügyosztályon parancsnokló Thos. S. Mather főhadsegéd mellé segédül az Illinois államból jelentkező önkéntes ezredek beosztása munkájában.
Úgy Grant, mint Washburn csakhamar belátták, hogy Grant sokkal hasznosabb tevékenységet fejthet ki hadi tudásával egy ezred élén, mint a hadsegédi iroda asztala mellett.
Éppen ezért Grant kapitány 1861 június közepe táján elhagyta Springfieldben betöltött állását és kineveztetett a 21-ik Illinois önkéntes gyalogezred parancsnokává, melyet Mattoon, Ill.-ban toboroztak össze.
Én még láttam Grant kapitányt Mather tábornok irodájában íróasztala fölé hajolva dolgozni, mikor 1861 május 18 és június 8-ika közt mint látogató jártam Springfieldben. akkor még nem tulajdonítottam semmi fontosságot az ő személyének, csupán akkor, mikor mint a 21-ik ezred parancsnokával találkoztam vele Missouri északi részén, hol akkor én mint a 24-ik ezred őrnagya voltam jelen. Amint említetem, akkor sem gyakorolt reám valami különös hatást polgárias megjelenésével. Csak mikor közelebbről megismertem, akkor lepett meg nagy katonai képzettségével.
Az ő egyszerű, polgárias külseje meggyőzött engem arról, hogy nem a ragyogó tábornoki egyenruhák takarják a haditudás lángelméjét.
Moltke tábornok, a poroszok nagy hadvezére, kivel a francia-porosz háborúban találkoztam, szintén egyike volt a legragyogóbb tehetségű hadvezéreknek, de a csatában soha sem jelent meg fényes egyenruhában, sőt még kard sem volt az oldalán.

LEONARD SWETT ÉS GRANT TÁBORNOK

Hogy Grant tábornok állhatatos volt elfogadott eszméihez, azt fényesen igazolta az ő titokzatos hallgatagsága és állandóan komoly arca. Ha ő az ellenségnek bármilyen erős hadállását el akarta foglalni, ezt mondá: "Én ki fogom űzni ebből az állásból, ha az egész nyáron át kell is küzdenem!" Grant tábornok állhatatos, erős jellemében hasonló volt Lincoln Ábrahámhoz.
Leonard Swett, egyik bizalmas barátja Lincolnnak, egy ízben nagy gyorsasággal sietet Washingtonba panaszt emelendő Grant tábornok ellen, aki akkor a Cairo, Ill.-ban működő hadtestnek volt parancsnoka. Grant Swettet haditörvényszék elé állíttatta és parancsot adott neki, hogy ha 24 óra alatt nem menekül az ő kerületéből, agyonlöveti.
Mikor Lincoln végig hallgatta panaszt, ezt mondá: "Hát, Swett, ha én a te helyedben volnék, én kerülném Ulysses Simpsonnak láthatárát. Mert ő, - amennyire én ismerem - ha téged elcsíphet Cairoban, be fogja váltani ígéretét. Azért okosabban teszed, - mint a feketék mondják - ha az erdőkben jársz."
Swett megfogadta Lincoln tanácsát és kerülte Grant tábornok láthatárát.
Folytatva Grant tábornokra vonatkozó észrevételeimet, ezentúl csupán azokról fogok írni, amik szoros összefüggésben vannak az én személyemmel.
Mi nem sokáig voltunk együtt Mexico, Mo.-ban, mikor a 21-ik ezredet sürgősen áthelyezték Pilot Knob, Mo.-ba. A 24-ik ezred St. Louison át érkezet az Iron Mountain vasúttal Pilot Knobba.
Én, mikor St. Louisba érkeztünk, malária-lázba estem, minélfogva St. Louisban kellett maradnom orvosi gyógykezelés alatt. Néhány hétig feküdtem St. Louisban a legjobb orvosok gyógykezelése alatt. Végre annyira felgyógyultam, hogy éppen indulni készültem ezredemhez, mikor egy levelet kaptam Hecker ezredestől, melyben arra kért, hogy maradjak St. Louisban és várjak rá, amíg ő is oda fog érkezni egy lovastüzér század alakításának megbeszélésére.
Hecker csakhamar meg is érkezett St. Louisba és közölte vélem terveit a lovas tüzérség újoncozását illetőleg. Azután kért engem, hogy John C. Fremont tábornokhoz intézzek egy kérvényt - aki parancsnoka volt a nyugati hadműveleteknek - hogy azonnal megkezdhessem az újoncozást a kérdéses tüzérség ügyében.
Én azt kérdeztem Heckertől, hogy miért nem ő mint ezredes lép e kéréssel Fremont elé, mindenesetre több nyomatéka volna, mintha én, az őrnagy lépek elő. - Hecker azt felelte, hogy Fremont táborkarának Asbóth Sándor tábornok a főnöke, aki nekem száműzött honfitársam és jó barátom, tehát több eredménye lesz kérésemnek.
Erre az érvelésre nem feleltem, hanem Hecker ezredes írásbeli hivatalos kérvényének vétele után beleegyeztem a dologba.

JOHN C. FREMONT TÁBORNOK ÉS FÉNYES TÖRZSKARA

Nem lesz érdektelen, ha néhány sorban megemlékezem John C. Fremont tábornokról. Bátran ki merem mondani, hogy a nyugati hadműveletek vezetésében nem volt egy sem a tábornokok között, akinek oly nagy lett volna tekintélye a nép között, mint Fremontnak, aki első elnökjelöltje is volt a republikánus pártnak. Lincoln csak tiszteletének akart adni kifejezést, mikor Fremontot, - aki zászlóvivője volt pártjának - kinevezte vezérőrnaggyá és a nyugati hadműveletek parancsnokává. Fremont éppen úgy, mint McClellan elsőrendű szervező képességgel bírt. A csata halogatásával az ellenség táborában egyenetlenséget akart előidézni és úgy legyőzni őket. Körülvette magát egy ragyogó törzskarral, nagy részben magyarokkal és a magyar szabadságharc volt tisztjeivel. Köztük volt Asbóth Sándor ezredes is, aki mikor a magyar szabadságharcosok török földre menekültek, Kossuthnak hadsegéde és ügyvivője volt. Asbóth ezredest később dandárparancsnokká nevezték ki és egy hadosztály volt vezényletére bízva. Ő éppen úgy kitüntette magát a polgárháborúban, mint a magyar szabadságharcban.
Asbóth egyike volt a legvitézebb huszártiszteknek. Kétszer sebesült meg veszélyesebben. Első ízben a bal arcán kapott egy veszélyes sebet, másodízben pedig a balkarja tört el két helyen.
1865 március 13-án nevezték ki vezérőrnaggyá és öt hónap múlva már visszavonult a katonai pályáról. 1866-ban kinevezték Argentína és Uruguay köztársaságba mint az Egyesült Államok ügyvivőjét, hol arcsebe kiújult és a sebláz 1868 január 21-én megölte a hős katonát.
Aztán ott volt a törzskarban Fiala ezredes, szintén magyar száműzött, aki a magyar szabadságharcban mint őrnagy harcolt. Ott volt még Zágonyi kapitány, aki megalapítója és parancsnoka volt a híres Fremont testőrgárdának, mely négy lovascsapatból állt.
Zágonyi ezen gárdának egyik szakaszát St. Louisban, másikat Cincinnatiban, harmadikat Kentuckyban és a negyediket Wisconsinban toborozta össze.
Zágonyi kapitány, később őrnagy, 1861 augusztus 10-én kezdte meg a toborzást St. Louisban s már 12-én az első csapat teljes volt. Testőreinek ruhája sötétkék szövetből készült s meglepően csinos volt. Lovaikat mind Zágonyi őrnagy válogatta össze személyesen.
Ez a testőrgárda 150 emberből állt és legelső hőstettük volt, mikor Springfield, Mo.-nél megtámadtak egy 2000 főnyi ellenséges csapatot és megfutamították. Ebben az ütközetben, mely október 25-én folyt le, 52 embert és 40 lovat veszített az a hősi gárda. Én soha sem bírtam felfogni, hogy ezen hősies gárdát miért oszlatták fel s tagjait Fremont visszavonulása után beosztották a többi lovasság közé.
Fremont tábornok törzskara európai mintára volt berendezve s a haditerveket mind e törzskari irodában dolgozták ki. Azonban ezen terveket nem teljesítették kellő szigorral és azért az eredmények nem voltak kielégítők. Habár én nem voltam annyira jártas a magasabb hadi tudományokban, mégis képes voltam véleményt alkotni arról, hogy a sok eredménytelen működésnek az a sok időmulasztás volt az oka, melyet Fremont főhadiszállásán elkövettek, ahol én is egy ízben, mikor Fremont tábornok elé kértem bebocsátást, két hétig voltam kénytelen ácsorogni.
Merem állítani, hogy sokkal kevesebb komédiával lehet kieszközölni egy kihallgatást valamely király, avagy császárnál, mint annak idején Fremontnak főhadiszállásán St. Louisban.
Prentiss tábornok, aki Fremont hadosztályában egyik dandárparancsnok volt, ha még élne, élő szóval is bizonyítaná ezen állításomat. Maga Prentiss tábornok is, kivel ama két hét alatt ismerkedtem meg és gyakran találkoztam vele, panaszkodott nekem, hogy bármikor is keresi hivatalában az osztályparancsnokot, soha sem képes találkozni vele.

JESSIE BENTON FREMONT

Amikor végre bebocsátást nyertem Fremont elé, szinte megrettentem a pazar fényű teremtől, hol látogatóit fogadta. Amint az ember belépett, jobbról egy óriási tükör állt, mely mögött Mrs. Jessie Fremont volt, aki hallani kívánt minden szót, mely a látogató és tábornok között elhangzott. Nekem később elmondták, hogy ő mindenkor fönntartotta magának e hatalmat, tekintet nélkül a látogatók személyére. Továbbá elmondták nekem azt is, hogy a tábornok soha sem adott egy kérésre határozott választ addig, amíg Mrs. Fremonttal nem tanácskozott a kérés fölött.
Megemlítésre méltó, hogy mikor Fremont 1861 szeptember 26-án hadtestével kivonult St. Louisból, mely hadtest Franz Siegel és Asbóth Sándor tábornokok hadosztályaiból állt, soha sem mulasztotta el a táborból minden eseményről és hadi mozdulatairól, tábori életéről naponként kimerítően értesíteni feleségét, Fremontné asszonyt.
Az én kérésem Fremonthoz az volt, hogy engedje meg egy lovas tüzérszázad alakítását a 24-ik Illinois ezred számára s engedje meg, hogy a tüzérszázad legénységének toborzását St. Louisban megkezdhessem. Kérésemet Fremont azonnal teljesítette.
Engem ez a gyors beleegyezés meglepett és kétségbe vontam, hogy meg volna a hatalma Fremontnak az engedély megadására a hadügyminisztérium beleegyezése nélkül. Dehát ez most engem nem érdekelt, ezredesem parancsát követtem, melyhez a szentesítést Fremont tábornok megadta.

EGY LOVAS TÜZÉRSÉG TOBORZÁSA

Én azonnal berendeztem egy újoncfelvételi hivatalt, melyben két embert alkalmaztam ezredünkből, egy őrmestert és egy káplárt.
Ennek véghezvitele 10-14 napot vett igénybe, mely után elhatároztam, hogy azonnal ezredemhez sietek Ironton, Mo.-ba. Sürgönyöztem, hogy lovamat küldjék Pilot Knobba, az Iron Mountain vasút végállomásához. Én azonnal vonatra ültem, hogy odaérjek. Mikor odaértem, nagyon meglepett a parancsőrtisztnek ama jelentése, hogy Hecker ezredest az ezred nagy részével Grant tábornok Fredericktonba küldte, hogy összeköttetést létesítsen Cape Girardeauval és vonuljon Cairo felé.
Amint megérkeztem Irontonba, azonnal jelentkeztem Grant tábornok főhadiszállásán, mely egy kertben felállított sátorban volt.
A tábornok nem volt ott, de bemutatkoztam Rawlins törzskari kapitánynál, aki később törzskari főnök lett s mikor Grant elnökké választatott, Rawlins hadügyi államtitkárrá neveztetett ki.
Grant nemsokára megjelent és felvilágosított a legutóbbi eseményekről, melyek hatása alatt kénytelen volt a 24-ik ezredet Fredericktonba küldeni. Ő nem ajánlotta nekem, hogy minden kíséret nélkül induljak ezredemhez, mert az egész környék hemzseg a guerilla csapatoktól. Így várnom kellett, amíg egy csapat fog indulni akár Cape Girardeauba, akár vissza St. Louisba, honnét Cairoba mehessek ezredemhez.

LOVAGLÁS GRANT TÁBORNOK TÁRSASÁGÁBAN

Másnap, megérkezésem után egy gyalogezred érkezett Irontonba Ohioból, melyet Grant tábornok dandárába osztottak be. A tábornok lejött sátoromba és szívélyesen meghívott egy sétalovaglásra, melynek célja leend egy alkalmas helynek kikémlelése az újonnan érkezett ezred táborának felütésére. Ez a lovaglás, mely két óra hosszat tartott, örökre emlékezetessé lesz előttem.
A mellettem hallgatagon lovagló társam semmi jelét sem árulta el az ő nagyságának. Én beszéltem a magyar szabadságharcról, melyet végig küzdöttem az egyesült osztrák és orosz hadak ellen és e nagy férfiú csendben hallgatta előadásomat. Néha-néha megkockáztatott egy-egy kérdést szabadságharcunk okára és kimenetelére. E rövid kérdésekből ama meggyőződésre jutottam, hogy a férfiú, aki mellettem lovagolt, egy mélyen gondokozó és érző ember.
Grant szemmel láthatólag szimpátiával volt a szabadságharcunkban részt vett összes tábornok iránt. Mielőtt eltérnék e tárgytól, nem mulaszthatom el, hogy e helyen is kifejezzem hódoló tiszteletemet ezen férfiú nagysága iránt. Aki, mikor elérte dicsőségének tetőpontját, a legyőzött szövetséges foglyoknak azt mondá: "Menjetek és vigyétek magatokkal kardjaitokat és lovaitokat. Az előbbiekből csináljatok ekevasat és azon ekék elé fogjátok lovaitokat. Éljünk békében!" - ezek voltak búcsúszavai a szabadon bocsátott ellenséghez.

SZEMÉLYES ÜGYES MEGVILÁGÍTÁSA

Végre elérkeztem emlékezéseimnek ama pontjához, melynek leírásával különben nem akartam untatni a szíves olvasót, de amennyiben már előbbi fejezeteimben többször említést tettem azon feszült viszonyról mely köztem és Hecker ezredes között mindjobban kiélesült, olyannyira, hogy Hecker mindent elkövetett, hogy engem kiüldözzön abból az ezredből, melyet én alapítottam nagy fáradság és áldozatok révén. Távollétem alatt helyemet egy olyan gonoszlelkű tiszttel töltötte be, aki mulatságokat rendezett tiszteletére és ellenem a legmesszebbmenő intrikát folytatta, miáltal az ezredes kegyeibe fogadta őt. Az én legfőbb bűnöm Hecker szemeiben az volt, hogy én nem vettem részt soha az ő orgiáin.
Mikor én St. Louisból éppen indulni akartam Cairoba ezredemhez, akkor értesítettek, hogy a rendeletet megváltozatták és az ezred parancsot kapott Cairoból Washingtonba, D. C. indulni, hogy a potomaci hadtesthez csatlakozzék. Említettem, hogy Grant tábornok az ezred nagyobb részét még szeptember elején elküldte, hogy az összeköttetést fenntartsa Cape Girardeauval. Azonban Prentiss tábornok sok igen értékes időt volt kénytelen St. Louisban tölteni, várva kihallgatását Fremont tábornoknál, aki őt dandárparancsnokká akarta kinevezni Grant tábornok fölé.
Prentiss tábornok teljes tudatában volt az én tevékenységemnek St. Louisban, melyet én többször elmondtam neki, mialatt vártunk a kihallgatásra. És ez a tábornok mégis helyeselte a jogtalanul kiadott rendeletet ezredemtől való elmozdításomra.
Én nem tulajdonítottam semmi szándékos rosszindulatú célzást megsértésem szempontjából, hanem tudatlanságot és a katonai erkölcsszabályoknak teljes hiányát láttam az egész dologban. Soha sem hallottam, hogy egy dandárparancsnok betegség miatt felmentsen állásától egy tisztet minden alapos orvosi vizsgálat és a tiszt tudta nélkül.
Szeptember 17-én posta fordultával kaptam e rendkívül érdekes levelet:

Fort Holt, szept. 16. 1861.
Kuné Julián úrnak:

A tábornoki rendeletnek 6-ik száma értelmében, amely 1861 aug. 29-én Prentiss tábornoktól beérkezett, azonnal értesítem önt, hogy tekintettel egészségi állapotára, mely képtelenné teszi önt a hadjárat nehézségeinek elviselésére, az én ezredemben való szolgálat alól tiszteletteljesen felmentem.
Én elküldtem önnek a fenti értesítést chicagói címére, amint kezeimhez jutott a rendelet, de úgy látom, hogy ön nem kapta meg a közleményt.
Ezennel felkérem önt, hogy ezredem számára az újoncozást szüntesse be, mert az ön működési határideje augusztus 29-én lejárt.

Hecker Frigyes,
a 24-ik Illinois ezred ezredese.

Mihelyt megkaptam ezen levelet, azonnal siettem Fremont tábornok főhadiszállására, elpanaszolandó Prentiss tábornok és Hecker ezredesnek hallatlan eljárását. Mialatt a főhadsegéd végighallgatta panaszomat, a következő rendeletet adta:

A nyugati főhadiszállás
St. Louis, Mo., 1861 szept. 12.
Különleges rendelet, 209. szám:
Kuné Julián őrnagy a 24-ik Illinois önkéntes ezredben utasíttatik, hogy ezredével Washingtonban egyesüljön.

Fremont tábornok rendeletére
I. C. Kelton, hadsegéd.

Ezalatt a 24-ik Illinois ezred parancsot kapott Louisville, Ky.-ba vonulni, hol Anderson vezérőrnagy volt a Cumberland hadosztálynak parancsnoka.
Mihelyt én bezártam az újoncozási hivatalomat és rendbe hoztam a házbér stb. követeléseket, azonnal, ama rettenetes vasúti katasztrófa után, melynél a 19. Illinois ezredből sokan meghaltak és megsebesültek, elindultam Cincinnatin át Louisville felé. Mihelyt megérkeztem Louisvillebe, azonnal átadtam Fremont 209. számú különleges rendeletét Anderson tábornoknak, aki ezen rendeletet rendkívüli tétovázással hitelesítette.
E tettével is beigazolta, hogy mennyire ingadozó természetű parancsnok volt, ha valamely ügyben kellő elhatározásra volt szüksége.
Anderson tábornok hitelesítése:

Cumberland hadtest főhadiszállása:
Kouisville, Ky., 1961 szept. 30.
Ezen úri ember (Major Kuné) egy különleges rendeletet adott át nekem. Azonban ugyanezen ügyben Hecker ezredes is kézbesítet nekem iratokat, melyekből meggyőződtem, hogy egy hosszú és beható vizsgálat után eldöntetett, hogy Kuné Julián többé nem tiszt az ezredben.
Én mindenesetre meg fogom tenni a jelentést az Illinois állam kormányzójának, akinek hatáskörébe tartoznak ennek az ezrednek ügyei.
Nekem nincs időm ezen ügynek újból való átvizsgálására.

Robert Anderson,
vezérőrnagy.

Mikor megkaptam ezen meglepő hátiratot egy a hadsereg magasabb tisztjének kiadott különleges rendeletére, nem maradt számomra más, mint vissza utazni Springfield, Ill.-ba és Yates kormányzóhoz fordulni, aki a következő bizonyítványt adta.

Illinoisi főhadiszállás.
Október 3, 1861.
Különleges rendelet, 1294. szám:
Ezennel igazoljuk, hogy egy végrehajtási rendelet menesztetett Kuné Juliánhoz, 1861, aug. 26-án, melyben ő a "24-ik Illinois önkéntes ezred" őrnagyává neveztetett ki 1861 jún. 17-től kezdendő kelettel.
Ezenkívül semmiféle más rendelet nem adatott ki ettől az osztálytól, mely utasította volna Kuné őrnagyot, hogy tegye le hivatalát. Miután az Egyesült Államok fönnhatósága nevezte ki őrnaggyá, továbbra is ebben a rangjában ismerendő el.

Thomas S. Mather,
Illinoisi főhadsegéd.

Hitelesíttetett: október 3.
Richard Yates, kormányzó.

Mialatt én el voltam foglalva Springfieldben, Yates kormányzónál a fenti irat érdekében, ezalatt Anderson tábornokot elmozdították állásától. A cumberlandi hadosztály parancsnokságát, W. Tecumseh Sherman dandárparancsnok, vezérőrnagy vette át. Ez az esemény engemet nem lepett meg. Mert Anderson tábornok sokkal gyöngébb jellem volt, hogysem ő a Kentucky és Tenessee államokban erélyes tevékenységet bírt volna kifejteni.
Sohasem találkoztam Sherman tábornokkal, azért is nem ismerve őt, nem akartam véle is úgy járni, mint Andersonnal, - elhatároztam, hogy egyenesen Washingtonba fogok menni és ott a hadügyminisztériumban fogom előadni ügyemet.
Mindenesetre itt meg kell említenem, hogy Prentiss tábornoknak ama jogtalanul kiadott rendelete, - melynek értelmében engem őrnagyi rangomtól akart megfosztani - a 24-ik ezrednek több vélem sympathizáló tisztjét arra indította, hogy magukévá tették ügyemet.
Azon tisztek egy bizottságot neveztek ki, melynek tagjai voltak: Mauff Ágoston, kapitány, Klokke hadnagy és én. E bizottságot utasították, hogy azonnal utazzék Washingtonba a hadügyminisztériumba és ott adja elő a rajtunk ejtett sérelmeket.
Hála legyen az én jó barátaimnak, akik Lincoln jeles hivatalnokai voltak a hadügyminisztériumban.

Mi azonnal a következő rendeletet kaptuk:

Hadügyminisztérium, főhadsegédi iroda.
Washington, 1861, október 14.
Különleges rendelet, 278. szám:
Egybehangzóan a hadügyi államtitkár elhatározásával, Kuné Julián, őrnagy, Mauff Ágoston, kapitány és Klokke hadnagy, a "24-ik Illinoisi önkéntes ezred" tisztjei itt e városban utasíttatnak, hogy haladéktalanul induljanak Lousville, Ky-ba, hol a Cumberlandi hadosztály főparancsnokának, W. T. Sherman tábornoknak tegyenek jelentést ügyükről és folytassák kötelességüket az ezrednél.

C. R. Gausch,
főhadsegéd.

Négy nap múlva, Sherman tábornok a következő rendeletet adta ki:

A Cumberlandi főhadiszállás.
Louisville, Ky., 1861, okt. 18.

Különleges rendelet, 61. szám:
Kuné Julián, őrnagy; Mauff Ágoston, kapitány és Klokke alhadnagy, a "24-ik Illinois önkéntes ezred"-től, ezen főhadiszálláson megtették jelentésüket a hadügyminiszternek 278 számú különleges rendelete értelmében, és a hadügyi államtitkár utasítása szerint, utasíttatnak, hogy térjenek vissza ezredükhöz, Colesburgh-ba, hol szolgálattételre jelentkezzenek az ezredesnél.

Sherman,
dandárparancsnokló, tábornok rendeletére,
Oliver D. Green,
főhadsegéd.

Az ember azt hinné, hogy Sherman tábornoknak fenti rendeletére meg fog hajolni az ezredes. De nem úgy történt.
A fenti rendelettel felfegyverkezve Mauff kapitány és Klokke hadnagy kíséretében megérkeztem a Colesburgi ezredemhez, ahol azonnal jelentkeztem az ezredesnél. Hecker, igen hidegen fogadott és csak annyit mondott:
"Hát őrnagy úr, ma délután a díszfelvonulás alkalmával olvassa fel az ezred előtt Sherman tábornok rendeletét."
Ezen rendelet értelmében én még aznap délután a díszfelvonulás alkalmával az egész ezred előtt felolvastam Sherman tábornok rendeletét. Ennek megtörténte után, én vissza vonultam a számomra kijelölt sátorba s amint kényelmesen helyet foglaltam az egyik tábori széken, egy pisztolylövés dördült el a sátorom mellett s egy golyó süvített el közel fejemhez, keresztül fúrva a sátor két oldalát.
Én felugrottam és azonnal tisztában voltam azzal, hogy ez egy merénylet volt az életem ellen. Rögtön az ezredes sátorához siettem és jelentést tetem néki az esetről ama megtoldással, hogy azt írja bele a Sherman tábornokhoz küldendő napi jelentésébe.
Az ezredes természetesen nem úgy tette meg a jelentést a lövésről, mintha az nekem lett volna szánva, hanem egy egész más mesét talált ki. Rólam úgy írt, mintha én azt akarnám, hogy az életemet biztosítsák a csaták folyamára stb.
Én nem akartam megvárni, amíg engem tényleg lefognak gyilkolni ott a táborban, neki ültem és én magam írtam meg a merényletről jelentésemet, Louisvillebe a főhadiszállásra.
Az én jelentésem egyszerre továbbíttatott Hecker hamis jelentésével együtt Washingtonba, honnét egyszerre kapott Hecker egy rendeletet és Sherman tábornoktól egy levelet, melyek a következőleg hangzottak:

Hadügyminisztérium.
Washington, 1861, okt. 14.
W. T. Sherman tábornokhoz, a Cumberlandi
hadosztály parancsnokához
Louisville, Ky.
Tábornok úr!
A hadügyi államtitkár a "24-ik Illinoisi önkéntes ezred" tisztjeinek ügyében a következő határozatot hozta, melyet van szerencsém tisztelettel tudomására juttatni:
1. Hogy azon rendelet, mely ama tiszteknek, akik különben híven megfeleltek kötelességeiknek, az ezredből való kizárásukat célozza, a hadügyminiszter jóváhagyása nélkül, érvénytelen. Azon hamis rendeletet a hadügyminiszter nem hogy jóváhagyta volna, hanem utasította annak megsemmisítését.
2. Hogy ebből kifolyólag, azon tisztek, akiket az állásaikból jogtalanul elmozdítottak helyére kineveztek, állásaiktól azonnal megfosztassanak. Azonban szolgálati idejük tartamára a fizetésük kiutaltassék, mert az egész ügyben nem ők voltak a hibásak.
Azonban ezen tisztek kifizetési kérdése döntés végett a hadügyminisztérium elé terjesztendő a teljes vizsgálat befejezése után.
Amennyiben az ezredes és a tisztek között nem az egyetértés, hanem a folytonos súrlódások zavarják a szolgálat főfeltételét, az egységes működést. Hecker ezredes az ezred parancsnokságát adja át az alezredesnek.

Thos. A. Scott,
a hadügyi államtitkár segédje.

Ezen rendelet értelmében én is utasítást kaptam, hogy önt felhatalmazzam a "24-ik Illinoisi önkéntes ezrednél", Hecker ezredes által jogtalanul alkalmazott tiszteket állásaikból elmozdítani szíveskedjék. Ez ügyben minden további értesítéssel a hadügyminiszteri hivatal szolgál, mely ki fogja utalványozni ama tisztek időszerinti fizetéseiket is.
Ezen ügynek iratai tisztelettel beküldetnek önnek.
Tábornok úrnak kész szolgája

Geo. Ruggles,
főhadsegéd.

Másolat, Sherman tábornoknak, Hecker ezredeshez intézett leveléről:

Louisville, Ky., 1861, okt. 22.
Hecker ezredes, Colesburg parancsnoka:
Az ön október 21-én kelt levelét megkaptam. Egyszersmind kezeim közé jutott részletes leirata ama vádaknak, melyekkel ezredének különféle tisztjei vádoltattak, de ma már lehetetlen törvényt ülni felettük.
Én ismételten felszólítom önt, hogy intézze el ezen ügyet csendben. Hívja össze tisztjeit és lássa, hogy kivel nem képes egyöntetűen működni. Nekem jelentették, hogy egy pisztoly lövést tettek Kuné őrnagyra. Ön magyarázza ezt meg kellően s én remélem, hogy az őrnagy elfogja fogadni az ön magyarázatát. Nagy igazságtalanság volna, egy olyan kitűnő embert mint az őrnagy lehetetlenné tenni, csupán a tisztek egyenetlenkedése miatt ebben a roppant veszélyes időben.
Ismételten felszólítom, hogy ezredében az egyenetlenkedéseknek okvetlenül véget kell vetnie, mielőtt én az egész ezredet feloszlatnám, amit nem szeretnék megtenni.

W. T. Sherman,
brigadéros.

Mielőtt eltérnék a nekem oly ízléstelen tárgytól, egy levélnek másolatát mutatom be, melyet Yates kormányzótól kaptam Fremont tábornokhoz címezve:
Én nem adtam át ezen levelet soha Fremontnak, mert nem akartam ezredemet még nagyobb bonyodalomba keverni.
Prentiss tábornok által kiadott engemet kizáró rendelet, semmi tekintetben sem volt törvényes sem érvényes, épp azért e levélre úgysem volt szükség.

YATES KORMÁNYZÓ LEVELE FREMONT TÁBORNOKHOZ

Illinois állam, 1861, szept. 2.
J. C. Fremont, vezérőrnagy:
Uram: Én igen óhajtanám, ha Kuné Julián őrnagy úrnak, a "24-ik Illinois ezredben" megengedtetnék, hogy elhagyná ezredét és segítségünkre volna egy új ezrednek megalakításában, a mi államunk területén. Mi igen nagy hiányát érezzük hasonló képzett katonának, azért nagyon szeretném, ha Kuné őrnagy szolgálatát biztosíthatnánk számunkra.
Azért én hiszem, hogy ön megfogja engedni távozását ezredétől a fenti cél érdekében.
Szívességével igen lekötelezne. Kész híve

Richard Yates,
kormányzó.

Ezen irat ma is kezeim között van, nem akartam átadni a címzettnek, amennyiben küzdelmem az ezredessel már befejeztetett. És mialatt én megkaptam az elégtételt, Fremont tábornok a nyugati hadtest parancsnokságát átadta Hunter tábornoknak.
Én bármikor és bárkinek készséggel megmutatom az ezen szomorú ügyre vonatkozó összes iratokat, melyek a legigazságosabb ítéletet tartalmazzák. Amit ezen ügyre vonatkozólag leírtam, nem a felingerelt lélekből, hanem az egyszerű és örök igazság alapján állítottam a szíves olvasó elé.

VI. RÉSZ

ELSŐ BELÉPÉS A KERESKEDELMI CSARNOKBA

Amikor kiléptem a hadseregből, elhatároztam, hogy valamely üzlethez fogok kezdeni.
A chicagói nagytőzsdének 1863-ik évben, John Hancock volt az elnöke s én is beléptem az elnöksége alatt álló intézménybe.
A csarnok akkor még az úgynevezett "New House" épületben volt a South Water Streeten. Az én üzleti kötéseim az 1863-66-ik évek folyamán elég jövedelmezők voltak. Azonban üzlettársam szerződést kötött a kormánnyal nagyobb mennyiségű zab szállítására Cairo, Ill.-ba az ottani katonaság számára.
Az árú szállítása pontos időre eszközöltetett, de az "Illinois Centrál vasút" sokáig késett a szállítással. Ezalatt a háború véget ért s a nagy szállítmány a nyakunkon maradt. Nem bírtuk eladni, mire aztán a vasúttársaság a több vagon szállítmányt beleöntötte a Mississippi folyóba.

AZ ÚJSÁGÍRÓI PÁLYA KÜSZÖBÉN

Én mindenkor imádója voltam a költészet, zene és művészetnek. Minden szabad órámat hangversenyek-, operai előadások és felolvasásokon töltöttem.
Egyik barátom, Shuman alkormányzó a "Chicago Evening Journal"-nak volt szerkesztője. Az ő unszolására elfogadtam a lap zenei rovatának szerkesztését. Ezt az állást több évekig töltöttem be, mialatt ismeretséget kötöttem ama idők összes jelesebb opera- és hangverseny énekeseivel.
Chicago 1865 év tavaszán készült megünnepelni az első zenei palota megnyitásának napját a "Cosby Operahouse" ünnepélyes felavatásával.
Mr. Jacob Grau a megnyitásra egy külön opera társulatot szervezett és megnyitóul: Verdi "Troubadur"-ját adták.
Én nem hiszem, hogy valaha nagyobb sikerrel adták volna ezt az operát, mint azon a megnyitó estén. Dehát a művésznők és művészek között voltak ama kor leghíresebbjei. Hölgyek: Carozzi Zuchi, Clara Louise Kellogg és Moreusi. Férfiak: Signori Massimiliano, Mazzolini, Lotti és Susini.
A Crosby opera-színház egy új korszak kezdetét jelentette Chicago zenei világában. Mielőtt a színház megnyílt volna, azelőtt is voltak zenés előadások az 50-es években közkedvelt "Metropolitan Hall"-ban, mely a Randolph és La Salle utcák sarkán volt. Ott aratta első sikereit az akkor még ifjú Patti Adelina. Sógora, Strakosh Mór volt a managerje, aki valósággal felvillanyozta a chicagói zenekedvelőket.
Már a 60-as években az öreg "Metropolitan Hall" lassan helyet adott a modernebb "Bryan Hall"-nak, hol már csak a híresebb művészek léptek fel.
Aztán volt még egy közkedvelt hely a "Farewell Hall", hol Moody és Sanky tartottak előadásokat. Hans Balatka pedig zenekarával, - melyből később a híres "Thomas-Orchester" alakult, - a Metropolitan- és Farwell hallokban felváltva rendezte hangversenyeit. Megjegyzendő, hogy mikor a "Crosby Opera house" felépült, nagy forradalmat idézett elő. Ez volt az első kísérlet, hogy Chicago zenekedvelőinek számára egy drága épületet emeltek a nyugat ezen rohamosan növekvő metropolisában.
Ha az ember elolvassa ama híreket, melyek ama zenei palota megnyitásáról beszélnek, látjuk, hogy a költészet és szónoki hír - egyesülten segítették emelni a zeneművészetet.
A felavató ünnepélyeket azonban megzavarta a nagy nemzeti csapás, 1865 április 14-én Lincoln Ábrahámnak megöletése.
Az alkalmi szónok Geo. C. Bates, hírneves ügyvéd volt s a felavató ódát W. H. C. Hosmer, Chicagoi leghíresebb lantosa írta. Emlékezetes szép estéje volt az Chicagónak, mely még fényesebb lett volna, ha az a borzalmas csapás nem borította volna gyászba az egész országot.
Azok között a sok művészek között, akikkel szerencsém volt megismerkedni az én zenei kritikus állásom idejének tartama alatt, igen sokra emlékszem akiket nemcsak mint művészeket ismertem, hanem a színpadon kívül is barátaim voltak. Azok akik a kritikus hálátlan szerepére vállalkoznak jól tudják, hogy ez az állás nem volt irigylésre méltó. A féltékenység csaknem minden ágában a művészetnek olyan volt, mintha vele született volna. Hogyha a kritikus az egyik művészt fellépése után kissé jobban megdicsérte, a truppnak többi tagjai mind nekimentek. Mindenkor elkellett készülnie a botrányra. Ha egy művészről írt az ember csupán a legjobb jelenetét volt szabad megemlíteni.
Mindazon által én kritikáimat mindenkor félelem nélkül és semmiféle kicsinylő- sem kedvező megjegyzésekkel nem kísértem s talán ez volt az oka, hogy kritikáimat az igazság mértéke gyanánt fogadták.
Az én benső ismeretségeim révén, melyeket néhány színpadi igazgatóval kötöttem, mint: Jacob Grau és C. D. Hess, - megismerkedtem a színpad csillagaival is mint: Picolomini, Paulina Canissa, Papera Rosa, Minnie Hauck, Susan Galton, Caroline Richings, Salvini, Ristori és mások.

A HONVÁGY ÉBREDÉSE

Az a végzetes csapás, mely Ausztriát az 1859 évben Olaszországban folytatott háborúban érte, valamint az 1866-ik Königrätzi porosz győzelem Ausztria fölött, - és a Sadowai vesztett csata végleg összezúzták azt a láncot, melyet Ausztria oly szorosan kovácsolt Magyarország nyakára.
Mi mindnyájan, akik száműzetésbe menekültünk, jól tudtuk, hogy elfog jönni az idő mielőbb, mikor mi ismét visszatérhetünk meglátogatni szülőföldünket.
A porosz- és osztrák háború fényesen igazolta, hogy az utóbbi a magyar nemzet önkéntes támogatása nélkül tehetetlen és könnyen tönkre verhető. Egész magyar ezredek megtagadták az engedelmességet, inkább átpártoltak az ellenséghez.
Ez eredményezte a kiegyezést Ausztria- és Magyarország között, miáltal az utóbbi biztosította magának mindazon javakat, melyekért 1848-ban küzdött; mely küzdelem miatt kellet száműzetésbe menekülnünk és 18 évig tiltva volt viszontláthatni szülőföldünket.
Az összes politikai száműzötteknek általános bűnbocsánatot hirdettek, ha visszatérnek.
Engem is elfogott a vágy, hogy viszontláthassam hazámat, mely vágyam csak 1869-ben teljesülhetett a nagy kolera járvány után, mely Chicagóban dühöngött.
Az én régi jóbarátaim Wm. B. Ogden, Jonathan Young Scammon és mások segélyével a városi tanács engem nevezett ki a város déli részére adófelügyelőnek, mely hivatalt egészen a kolera lecsillapultáig töltöttem be.

ELSŐ LÁTOGATÁS HÚSZ ÉV MULTÁN

Húsz év után 1869 évben először indultam tehát a nagy útra, hogy viszontláthassam szülőhazámat.
Azok az érzelmek, melyeket átéreztem, mikor megpillantottam a budai szőlőhegyeket, leírhatatlanok. Nekem úgy tűnt fel, mintha egy hosszú, nyomasztó álomból átszenderültem volna egy szebb, - édesebb álom világba. Aztán mintha fokozatosan ébredeztem volna és mind jobban megismertem a körül feltáruló, édes ismerős tájat: az én drága szülőhazámat.
Amikor lecsillapult az afölötti örömem, hogy azon az édes szülőföldön jártam, keltem, első gondolatom volt fölkeresni egyik jó barátomat Prick Józsefet; kivel 1855-ben találkoztam Chicagóban, amikor S. Young Scammon fiának nevelője volt és a "Chicago University"-nek szintén 4-5 évig volt tanára. De mikor az osztrák kormány világszerte hirdette az amnestiát, akkor Prick József is visszatért Magyarországra, hol csakhamar képviselővé választották; majd néhány év multán Torontál megyének főispánjává neveztetett ki.
Különös játéka a sorsnak, hogy Prick József, bár 1849-ben megmenekült a vértanúk sorsától, mégis a király áldozatává lett.
Ugyanis, 1879-ben a szegedi árvíz idején a király meglátogatta az árvízzel sújtott Szeged városát; és Prick József főispán saját négyes fogata hordozta a királyt a szerencsétlenség színhelyén. Prick egy másik fogaton ülve vezette a királyt vivő fogatot. Lovai valamitől megbokrosodtak és kocsiját elragadták. Prick kiesett a kocsiból és sebeibe nem sokára meghalt.
A szegedi árvízről lévén szó, nem mulaszthatom el, hogy meg ne említsem e helyen az amerikaiak ama lelkes áldozatkészségét, melyet annak idején tapasztaltam letiport nemzetünk iránt.
Amikor megérkezett az első hír, arról a borzasztó árvízről, az akkor még egyetlen magyar kör a "Deák Kör", melynek tagja voltam, azonnal rendkívüli gyűlést hívott össze és engem kértek fel pénzgyűjtésre. Persze azért, mert én akkor tagja voltam a kereskedelmi csarnoknak. Én tehát ugyanott indítottam meg a gyűjtést.
Gyűjtő-ívemen az első adakozók voltak: Philip Armour és B. P. Hutchinson, mindketten: $100-100 adtak. Alig két nap alatt 2500 forintot gyűjtöttem, melyet a "Deák-Kör" azonnal elküldött Szegedre.
Európában igen sok emberrel ismerkedtem meg. Különösen Bécsben és Budapesten találkoztam olyan férfiakkal, akik vagy a zene- vagy a művészet terén, - vagy mint államférfiak voltak nagyhírű emberek.
Az egyik budapesti szálloda éttermében találkoztam és megismerkedtem a magyar nemzetnek egyik kiváló világhírű fiával, Dr. Vámbéry Ármin orientalistával. Éppen akkor tért vissza egy roppant veszélyes kutató útjáról Ázsia ismeretlen vad belsejéből.
Dr. Vámbéry, 1864-65-ben mint egyszerű "Dervis" (kolduló mohamedán szerzetes) bekalandozta Bokhara, Khiva, Samarkand stb. vidékeket, mely utazásáról egy végtelen nagybecsű művet írt. Valamint az ázsiai oroszországról is értékes könyvvel gazdagította a tudomány világát.
Én, mikor megismerkedtem e nagy tudóssal és hallgattam elbeszéléseit, valósággal el voltam ragadtatva az örömtől.
A második nagy férfiú, kivel találkozta, Pulszky Ferenc volt. Ő is nagy tisztelője volt Kossuthnak, akit 1851-ben feleségével együtt követett Amerikába.
Pulszkyt szintén halálra ítélte az osztrák kormány 1849-ben. De az 1866-ik porosz-vereség után, ő is amnesztiát kapott. Pulszkyékra még ma is élénken emlékezik néhány new-yorki és bostoni család.
Pesten találkoztam Pulitzer Józseffel, aki akkor, ha jól emlékszem, már tagja volt a "Missouri törvényhozó testületnek." Mindketten vendégei voltunk Házman budai polgármesternek.
Aztán találkoztam Türr István tábornokkal, akivel először Londonban találkoztam mikor Alleppóból visszatértem s véle együtt laktam huzamosb ideig.
Türr Istvánnak az élete igen regényes volt. Száműzetésének első éveit Londonban töltötte. Majd Franciaországba ment, hol megismerkedett Lesseps Ferdinánddal, akivel együtt készítették a "Suez" csatornát. Előkelő megjelenése miatt csakhamar nagy szerepet játszott III-ik Napóleon udvarában. Eugenia császárnő első kedvence volt, aki egyik legkedvesebb udvarhölgyét adta hozzá nőül.
Mielőtt kitört volna a francia-porosz háború, a francia kamara egy rendkívül fontos üzenetet küldött Bismarck-hoz, s ezen fontos ügyet Türr Istvánra bízták.
Mikor a második császárság összeomlott, Türr István is visszatért Magyarországra, hol az állam mint főmérnököt alkalmazta és a folyam szabályozás terén fejtet ki nagy tevékenységet.
Az én otthoni látogatásom idején Gróf Andrássy Gyula volt a miniszterelnök és Deák Ferencz volt a trón legerősebb támasza.
Deák egyike volt a legtisztább jellemeknek. A szabadságharc idején, az első felelős magyar minisztériumban ő volt az igazságügy minisztere. De mikor Magyarország kikiáltotta a függetlenséget, Deák letette hivatalát és vonakodott követni Kossuthot a rendkívüli radikalizmusban. Deák a törvények szigorú megtartása mellett akarta tisztázni a helyzetet s Magyarországot mint az osztrák császárság egyik tagját óhajtotta látni. Ezt később kiegyezési művével el is érte.
Minden esetre nagy kérdés, hogy sikerült volna-e Deák terve, ha Ausztria nem szenved annyiféle vereséget, mint 1859-ben Olasz- és 1866-ban Poroszországtól.

TALÁLKOZÁS MŰVÉSZEKKEL

Európai utazásom folyamán igen sok nagy művésszel kötöttem ismeretséget. Első volt Rubinstein Antal, a világhírű zongoraművész, kivel Bécsben találkoztam és Grau Jakab nevű impressárióját megnyertem egy amerikai művészi körútra. De éppen mikor Grau alá akarta írni a szerződést, egy szomorú eset megakadályozta ebben. Ugyanis Grau magasfokú paralízisben szenvedett, mely abban a pillanatban tört ki rajta és megfosztotta beszélőképességétől is.
Én aztán magam csináltam meg az egész dolgot; de nemcsak Rubinstein, - hanem Winiawszky, a híres lengyel hegedűművész is aláírta a szerződést.
Mikor 1872-ben visszatértem Chicagoba, nagy élvezettel hallgattam e két nagy művésznek játékát az "Aikin Opera House"-ban a Wabash Avenuen. A Chicagoi nagy tűzvész után ez volt az egyetlen használható terem.
Amikor Bécsben meglátogattam Rubinsteint, volt alkalmam megismerhetni őt, mint férfit, családapát és mint nagy művészt egyaránt.
Egy ízben, mikor a bécsi dalárda egy nagyszabású hangversenyt rendezett a bécsi "Music Hall"-ban, Rubinstein dirigálta a zenekart. Az orgonánál pedig Liszt Ferenc ült.
Nem volna teljes az én megemlékezésem, ha kifelejteném a leghíresebb magyar énekművésznőt, Gerster Etelkát, kivel Budapesten találkoztam sógoránál, Kauser I. S. úrnál, az akkori budapesti amerikai konzulnál.
Még mielőtt a nyilvánosság elé lépett volna, gyakran gyönyörködtem bájos énekében. 1879-ben már a chicagoi "Farewell Hall"-ban rendezett hangversenyeivel valósággal extázisba hozta Chicago zeneértő közönségét.
Aztán fellépett a "Grand Opera"-ban is. Nem régen felkereste bátyját, Dr. Gerster Árpád hírneves new-yorki orvost.
Valamint nem felejthetem el az én jó barátomat Reményi Ede világhírű magyar hegedűművészt, aki többször aratott óriási sikereket Chicagóban.
Én legelőször Nagyváradon hallottam őt játszani, mikor otthon jártam. Aztán a 70-es - 80-as években többször járt Amerikában. Valahányszor Chicago-ba érkezett, mindenkor értem küldött és elbeszélgettünk a rég múlt időkről. Különösen fivéréről, aki az 50-es években Chicagoban lakott, de a 60-as években visszatért Budapestre, hol bírói állást nyert.
Reményi Ede mindenkor a "Grand Pacific" szállodában lakott. Hangversenyeit a legnagyobb termekben rendezte, hol órákig hallgattam mennyei játékát, Liszt és Brahms magyar dalait. Reményei nagy gyűjtője volt a hegedű ritkaságoknak. Vajon elhelyezték-e hegedűit a magyar nemzeti múzeumban.
Reményi nemcsak nagy hegedűművész volt, de egyszersmind nagy hazafi is. Arany betűkkel kellene megörökíteni, hogy amit csodás művészetével a külföldön szerzett: 60,000 forintot ajándékozott Gróf Széchényi István és Petőfi Sándor szobrára. Reményinek mindig az volt óhaja, hogy valamelyik hangversenyén hegedűvel kezében érje a halál. Ez beteljesült, mert 1898-ban egyik hangversenyén, San-Franciscóban érte a halál játék közben.
Az európai és amerikai államférfiakról, akikkel 1870-ben, a porosz-francia háború folyamán találkoztam, sorrendben fogok írni.

KORONKÉNTI LÁTOGATÁS BUDAPESTEN

Az 1870-ik év nyarát Budapesten töltöttem, Kauser, budapesti-amerikai konzulnak, mint jóbarátomnak lévén szívesen látott vendége.
Kauser úr, magyar ember volt, de több évig lakott New-Yorkban, hol amerikai állampolgárrá lett.
Én éppen Kauser udvarán néztem, amint kísérleteztek a Nicholson-féle Asphalt keverék lerakásával, mikor a konzulátus egyik hivatalnoka sietett felém egy cabel-távirattal, mely számomra érkezett s ez volt tartalma:
Kuné Julián, az amerikai konzulátus révén
Pest, Magyarország.
"Menj Páris ostromához - Válasz fizetve.
White."

E hír aztán hirtelen megváltoztatta az én terveimet. Éppen indulni akartam Oroszországba, hol egy körutazást óhajtottam tenni. Horace White a "Chicago Tribune" főszerkesztője, egyik legjobb barátom volt, s azért sürgönyét úgy tekintettem, mint egy parancsot. Hozzávéve még az én kalandvágyó ifjúságomat, - nem csoda, ha örömmel fogadtam a haditudósító állást. Különben is évek óta voltam a lapnak tudósítója, bármerre utaztam, így ez nem volt számomra újdonság.
Még ugyan aznap estéjén búcsút vettem Kauser barátomtól és azonnal elindultam Berlinbe.
Amint megérkeztem Berlinbe, azonnal felkerestem régi barátomat, Kreisman Henry-t a berlini-amerikai főkonzúlt, akinek szíves felvilágosítására egyik bankházban megtöltöttem kiürült kincstáramat. Tapasztalásából tudtam, hogy egy haditudósítónak bőkezűnek kell lennie.
Kreisman konzul igen régi ismerősöm volt, még a chicagói régi napokból. Az 50-es években chicagoi városi hivatalnok volt, mikor megismerkedtem véle. Majd az 1860-ik évben a republikánus pártnak titkára és Lincoln elnöksége alatt a berlini nagykövetségre, N. B. Judd, nagykövet mellé, mint titkár neveztetett ki. Később Judd visszavonulása után Kreismannt nevezték ki főkonzullá.
Első teendőm volt a berlini katonai parancsnokságtól megszerezni a katonai útlevelet, hogy követhessem a folyton előnyomuló német hadsereget. Eleinte úgy vettem észre, hogy a német hadvezetőség vonakodott kiadni számomra a "pass port"-ot, de hála az amerikai nagy történész és berlini nagykövet George Bancroft közbejárásának és Kreisman segélyének, végre megkaptam a következő hivatalos okiratot:

"Minden polgári és katonai hatóságok, ezennel felkéretnek, hogy ezen irat felmutatójának, Kuné Julián úrnak, minden tekintetben oltalmat és segélyt nyújtsanak.
Berlin, 1870 Szeptember 12.

(Pecsét.) V. S. Windt, őrnagy.

Ezen irattal, melyen a királyi hadsereg főtábornokának pecsétje volt, mely minden tilos utat megnyitott számomra, - szeptember 17-én elhagytam Berlint.

A CSATA SZÍNHELYÉN

A távolság vasúton Berlintől Cologne-ig körülbelül 74 német mértföld, melyet a háború idején 10 óra alatt megtenni, igazi csodaszámba ment.
Cologneban azonnal vasúti kocsit kellett váltanom, mely alig 8 óra alatt vitt el Lebramont-ba, Belgium-ba.
Szerencsémre, mielőtt elértem volna Magdeburg-ot, megismerkedtem egy igen fontos személyiséggel, aki éppen a Páris előtt táborzó hadsereghez utazott, mint a német főposta-hivatal kiküldöttje, hogy egy gyors postai vonalat létesítsen Berlin- és Páris előtti főhadiszállás között.
Utazásomat azután ezen úri emberrel folytattam, kinek révén pontos és gyors posta összeköttetést nyertem Belgium és Sedán között. aztán Rheims és Chateaux Thiery, Epernay és Meaux-on át. Mert a régi posta, mely Berlin és Páris közt volt, Saarbrucken, Pont Mousson-on és Nancy-n át, öt napot vet igénybe. Amilyen gyorsan nyomúlt előre a német hadsereg, olyan gyorsan követte mindenfelé a posta. A porosz seregek alig értek el egy-egy francia várost, már a porosz posta készen várta ott összekötve a berlini főpostával.

UTAZÁS BELGIUMON ÁT

Amint említettem, megismerkedtem egy postai alkalmazottal, akinek segélye nélkül bizony nehezen értem volna el a porosz főhadiszállást. Így könnyű volt helyzetem, mert ez a kormánytól kiküldött hivatalnok állandóan kocsin utazott, s a kocsit mértföldszám fizette, persze az állam költségére. Engem pedig örömmel hívott meg útitársul, hogy meg ne unja magát.
Lebramont, Belgiumban vettünk egy hintót, mely elvigyen a legközelebbi állomásra Bouillon-ba. Hanem a kocsi tulajdonosa oly nagy összeget kért, hogy kénytelenek voltunk, egy ottani "vörös kereszt" állomás vezetőjéhez fordulni, kinek megmutattuk papírjainkat s az rendelkezésünkre bocsátotta kosiját. A kocsis egy belga lovaskatona volt, aki oly nyaktörő gyorsasággal hajtott, hogy minden pillanatban féltünk a felfordulástól.
Az út melyen mentünk az Ardennes hegységen vezetet keresztül, folyton hegyre fel- és völgybe le haladtunk igazán festői tájékon át. Lovaink francia lovak voltak, melyeket a poroszok vettek el a franciáktól és használatra átadták a vörös-kereszt egyesületnek azon esetre, ha német sebesülteket kellene szállítani a kijelölt kórházakba.
Az úton nagyszabású francia "cusassier"-okkal találkoztunk, akiket Belga határszéli tüzérek kísértek kijelölt helyeikre, hol azok mint hadifoglyok voltak kénytelenek vesztegelni, amíg a háború tart.
Belgium, mint a német és francia államok közé kelt kis ország, kénytelen volt szigorúan ragaszkodni a semlegességhez.
Három órai erős hajtás után elértük Bouillont, mely egy igen piszkos kis város volt. Azok a szűk utcák élénken emlékembe hozták a palesztinai és syriai városokat. A főtér tele volt sebesültekkel, akiket a sedani csatából hoztak ide. Mi nem bírtunk találni egy hajlékot éjszakára.
Egy helyen arra kértem a ház tulajdonosát, hogy legalább a konyha kövezetre engedjen lefeküdnünk, de megtagadták.
Végre több órai sikertelen fáradozás után egy belga orvos megosztotta velünk szobáját.
Ez az "Aesculap" utód igen nagy francia barátnak tűnt fel előttem, mert valóságos hátborzongató emlékeket mutatott nekünk, melyeket a sedáni csatatéren szedett össze. Ez az ember úgy tűnt fel előttem mint egy Vámpír, mely a halottakat és haldoklókat kirabolja.
A házigazdánk szintén nagy francia barát volt. Az pláne azt újságolta nekünk, hogy Páris előtt 10,000 poroszkatonát a levegőbe röpítettek a franciák. És hogy Páris bőven el van látva mindennel, hogy egy évig, sőt tovább is képes kibírni az ostromzást.
Amit mi leginkább óhajtottunk, az egy kis meleg étel volt, hogy éhségünket csillapíthassuk, de arról szó sem esett. Nem kaptunk mást, mint egy kenyeret; s ezt közösen elköltöttünk vacsora gyanánt. Mielőtt a kenyeret megszegtük volna, a házigazda a kereszt jegyét vetette reá, talán azt hitte, hogy úgy jobban csillapíthatja éhségünket.
Másnap 19-én, hétfőn reggel 7 órakor elhagytuk Bouillon-t és egy gyorskocsival indultunk Sedan felé.
Az utasok között volt két férfi és három hölgy, köztük egy öreg úri hölgy, aki Sedánnál megsebesült fiát kereste a harctéren.
Ő franciához ment nőül, és ott laktak Franciaországba, miért is nagy német-gyűlölő volt. És valahányszor egy német lobogót pillantott meg az utazás folyamán, mindig undorral fordult el tőle.
Ez a hölgy elég merész volt a szemembe mondani, hogy az amerikai polgárháború idején ő a déliek híve volt. Én pedig elég udvariatlan voltam és azt mondtam, hogy tekintettel a háború szerencsés kimenetelére, semmit sem számít, hogy az ő sympáthiája melyik rész mellett volt.
Mikor pedig egy magas hegyre gyalogosan kapaszkodtunk fölfelé, az előbbi úrhölgy öreg férje ünnepélyesen biztosított arról, hogy Poroszország sohasem fogja legyőzni a franciákat, mert a francia hadügyi államtitkár Le Boeff legújabbi jelentése szerint még két millió fegyveres áll rendelkezésére stb.
Mindazonáltal, mikor a poroszok bevették Párist, csak 25,000 fegyverest találtak.
A kocsin volt egy ifjú hölgy is, aki jegyesét kereste, egy tisztet a "Turko" származású ezredben.
Megjegyzendő, hogy a német hadsereg vezetői igen előzékenyek voltak hasonló egyének iránt, hogy szeretteiket élve, - vagy halva megtalálhassák.
Amikor elértük a német harcvonalt, óriási számban vonultak vélünk szemben a francia hadifoglyok. Részben Belgium, részben Németország felé.
A harcvonal táján leírhatatlan szomorú volt az egész vidék. Magán viselte az utolsó napok rémes csatáinak képét. Különösen "La Chapelle" környékén, mintha a halál boronája haladt volna arra keresztül.
Givonne-ban, nyolc mértföldnyire Sedán-tól, nem maradt egy ház sem sértetlenül a halált osztó és házromboló ágyúgolyóktól.
Givonne és Digni között a pusztaság teljesen el volt borítva, sok-sok ezer tarisznya, kenyérzsák és törött fegyverektől.
Közel Digni-hez mély völgyben volt egy bőrgyár, éppen a közép táján a rettenetes csatatérnek. Csodák-csodája, ez a bőrgyár teljesen sértetlenül maradt. A lövegek ugyanis a völgy fölött repkedtek el dombról-dombra és a gyárat sértetlenül hagyták. Annak a gyárnak tulajdonosa nagyon meggazdagodott. Mert a csata után mind felszedte a csata folyamán kimúlt lovakat, és bőrüket lefejtve felhasználta bőrkészítésre.
La-Chapelle-től kezdve egész Sedán-ig és környékén minden falu a "vöröskereszt" embereinek birtokában volt. Minden ház tömve volt sebesültekkel. Amerre csak a szem ellátott, mindenfelé tábori kórházak voltak felütve és az utakat összezúzott szekerek zárták el.

SEDAN

Ez egy ismeretlen kis városka volt, csupán a Francia-Porosz háború előtt. De 1870-ben Sedán világhírűvé lett, mert e helyen adta meg magát Napoleon császár, 83,000 ember élén. E hadseregben a császáron kívül ott volt főhadvezére: McMahon, Marshall és 39 más tábornok, 230 törzstiszt, 2600 tiszt. Mindnyájan hadifogságba jutottak.
Hogy némileg tájékozzam olvasóimat erről a rettenetes csatáról és a franciák óriási veszteségéről, leírom azokat az adatokat, melyeket később a Versaillesi főhadiszálláson kaptam.
A híres Weissenburgi, Saarbrueckeni, Worthi és Graveloti csaták után McMahon-nak még mindig 150,-ezer ember állt rendelkezésére. A "Beaumonti" csatában 25,000 embert veszített; Sedánnál szintén 25,000 ember volt vesztesége, ezek nagy részben hadifogságba kerültek.
Sedánnál 83,000 ember megadta magát. Körülbelül 44,000 ember nagyrészt súlyosan megsebesült és körülbelül 3000 ember átszökött Belgiumba. Ez összesen a 4000 tiszt és több mint 50 tábornokkal együtt 150 ezer főnyi veszteséget jelent Beaumont és Sedannál.
Rettenetes veszteség volt ez, mely páratlanul áll a modern hadvezetés történetében. A katonaság sokaságának pusztítása mellett ennek megfelelően rengeteg nagyságú volt a hadiszerek vesztesége is.
A németek hadizsákmányul ejtettek 400 ágyút, közte 70 gyorstüzelőt és 100 nehéz ágyút, 10,000 lovat és óriási mennyiségű lőszert, valamint rengeteg mennyiségű élelmiszert.
Sedan az Ardennesi hegység között fekszik a Maas (Meuse folyó jobb partján, körülbelül 14 mértföldnyire Mezier-től dél-keletre és ugyanannyira Thionvilletől. Körül van véve apró dombokkal, melyek közül a legmagasabb 1000 lábnyi.
Van egy várszerű erődítménye, az azonban örök talány marad, hogy az a két kiérdemült nagy hadvezér McMahon és Bazaine, miért szorították oda a 150,000 főnyi hadsereget, hol mint egy csapdában a német hadak birtokába kerültek.
Amikor Sheridan, amerikai tábornokkal találkoztam Versailles-ben, aki jelen volt a sedani csatában, azt mondta nekem, hogy a sedani vereségnek a francia tábornoki kar volt az oka. A francia csapatok oly hősiesen küzdöttek a rettenetes csata folyamán, hogy az bámulatos volt.
Szerinte soha életében nem látott oly hősies küzdelmet, mint amelyet Bazailles-nél vívtak a francia tengerészek Martin DesPelliers tábornok vezénylete alatt. A német katonaság ezrei hullottak el a rettentő összecsapás alkalmával. Később egy museumot és szobrot emeltek a hős tengerészek emlékére Bazaillesben.
Sheridan megjegyezte, hogy ha a francia hadak vezetői oly ügyes taktikusok lettek volna, mint a német hadvezetők, akkor a csata kimenetele az ellenkező eredménnyel végződött volna.
A csata folyamán Sheridán és Forsythe tábornokok mint a német törzstisztikar vendégei voltak jelen és elmondták nékem észleleteiket.
Sheridan Forsythe tábornok társaságában egy magaslatról figyelte a csata menetét. Az egyik dombon látott egy erős francia hadosztályt. Egyszerre látja, hogy egy osztály német gyalogság rohamot intéz a domb ellen. Sheridan odafordult kíséretéhez mondván: "Szegény ördögök, azok igen gyengék ahhoz, hogy azt az erős hadosztályt elűzzék onnét." Alig néhány pillanat telt el és a német gyalogság már visszaverve menekült. Később ugyanazon német hadosztály tetemesen megerősítve, ugyanazon domb ellen indult, mikor Sheridan megpillantotta a francia lovasságot, mely hirtelen attakra igazodott. Sheridan megdöbbenve mutatott a fenyegető veszélyre és felkiáltott: "Istenem! a francia lovasság rohammal söpri el azt a német hadoszlopot!"
A következő pillanatban iszonyú erővel indult meg a francia lovasság, mint egy rettenetes hógörgeteg közeledett a porosz gyalogság felé, melynek már nem lévén ideje négyszöget formálni, egy rettenetes sortüzet adott a már alig 300 lábnyira levő lovasságra. Ez a sortűz borzalmas volt. A lovasok százai buktak fel lovaikkal együtt s az utánuk rohanók rajtuk keresztül hullottak halomra.
Több napok múltak el már a csata óta, de a halottak csaknem mind még ott hevertek szerte-széjjel a csatatéren temetetlenül. A Meuse folyóhoz katonaságot küldtek ki, hogy fogdossák ki a halott francia lovaskatonákat és lovaikat a folyóból, melyet annyira megtöltöttek a hullák, hogy a folyó-medret elzárták és a víz már a városba folyt.
A vasúti indóház, melyet átalakítottak kórházzá, tömve volt sebesültek és foglyokkal, akik várták elszállításukat Németország felé. Az összes vasutak igen lassan közlekedtek, mert nagy mennyiségű hasznavehetetlen lokomotívok és vasúti kocsik lepték el a vágányokat az egész Meziersi vonalon.
A Meuse folyó partján mindenféle frissen hantolt sírok emelkedtek és leégett házak füstölgő romjait lehetett látni csupán.
Azt igen nehéz lett volna megmondani, hogy az a sok fehér kereszttel jelölt sírhant vajon német vagy francia katonákat takar-e.
Milyen különös szeszélye is ez a sorsnak, eltűnődve álltam meg a pusztulásnak e rettenetes helyén. Íme ezrek nyugosznak itt az örök álomban, akik - mint mindnyájan tudjuk - sohasem találkoztak ezelőtt és nem volt okuk soha egymásra haragudni, mégis megölték egymást ismeretlenül. A látvány, mely körülöttem elterült, óriási benyomást tett rám.
Én már láttam több csatának színterét, de a pusztítás és kegyetlenségnek oly rettenetes nyomait egy háború folyamán sem láttam, mint Sedannál.
Megvallom őszintén, hogy örültem, mikor elhagyhattam a pusztulásnak e városát, hol csupán néhány óráig voltam jelen, amíg követhettem az "Unser Fritz" hadseregét, mint azt a németek dédelgetve elnevezték.
Sedánt szeptember 19-én d.e. 11 órakor egy számunkra rendelt gyorskocsin hagytuk el (megjegyzendő, hogy az én postamesterem állandóan társaságomban volt).
Sedántól jobbra fordultunk, és körülbelül egy mértföldnyire elértük Chateau Bellevnue-t, hol Napoleon találkozott a porosz királlyal és sajátkezűleg adta át kardját.
Aztán közel Donchery mellett haladtunk el, hol Napoleon találkozott Bismarck-kal, megbeszélendő a megadás föltételeit. E két nagy ember egy szegény takácsnak házában találkozott és ott intézték el Frank-hon sorsát.
Dr. Bush Mór, Bismarck titkára, akivel igen gyakran találkoztam Versailles-ben a következően beszélte el nekem ama történelmi nevezetességű beszélgetést, mely Bismarck és Napoleon között lefolyt.

VII. RÉSZ

A FRANCIA-POROSZ HÁBORÚ

Mielőtt megkezdeném elbeszélésemet, elmondom a francia-porosz háborúnak valódi okát, mint azt Dr. Busch-tól hallottam.
Miután a spanyolok köztársaság alapítási terve füstbe ment, újból a királyság uralmával foglalkoztak és a Hohenzollern családnak egyik tagját, Lipót főherceget hívták meg a trónra. Ez természetesen óriási izgalmat idézett elő Napoleon hívei körében. Ez az ifjú herceg anélkül, hogy előbb értekezett volna az uralkodóház fejével, a porosz királlyal, az ajánlatot elfogadta.
Sem Vilmos király, sem az ő vaskancellárja Bismarck nem láttak szívesen egy Hohenzollern-t a spanyol trónon. Bismarcknak az volt egyik fő terve, hogy az apró német tartományokat egy egységes német-császárságba olvaszthassa.
A berlini francia nagykövet Grammont hercegtől 1870 július hó 4-én utasítást kapott, hogy azonnal utazzék az Emmsi fürdőhelyre, hol a porosz király éppen az orosz cárt készült meglátogatni.
A francia követnek az volt utasítása, hogy bírja rá a királyt a Lipót főherceg által elfogadott spanyol trón visszautasítására, ellen esetben elkerülhetetlen a háború.
Benedetti július hó 9-én jelent meg a király előtt és kérte, hogy állítsa helyre a békét Európában. A király azt felelte, hogy néki semmi köze sincs Lipót trón jelöltségéhez, okosabban teendi, ha tiltakozásával Madridba megyen. Benedetti július 10-én megismételte kérését és 12-én azt a hírt kapta, hogy Lipót vissza utasította az előbb már elfogadott ajánlatot.
Ez megnyugtathatta volna a franciákat, de Grammont herceg (akit a nagyravágyó Eugenia császárné unszolására Napóleon buzdított), még több biztosítékot követelt a királytól. Azt akarta, hogy a király mint egy bocsánatkérés formájában - írásbelileg is biztosítsa a császárt, hogy a herceg többé nem fogadja el az ajánlatot.
A király természetesen visszautasította ezen lealacsonyító követelést. Azonban Benedetti elég tolakodóan a király elé lépett, mikor az éppen a Coblenz-be induló vonatra akart felszállni és beszélni akart véle. De a király röviden csak annyit mondott, hogy az ő számára semmi mondani valója nincs.
Úgy látszott, hogy Benedetti csak erre várt, mert mestere, Napoleon ezt a spanyol ügyet aztán sietet felhasználni ürügyül az ellenségeskedésre.
A király július 15-én két héttel előbb hagyta el a fürdőt, mint előre határoztatott. Amikor a vonatra akart felszállni, nagy néptömeg jelent meg a pályaudvaron és lelkesen éljenezve búcsúzott tőle. A király oda fordult a néphez és ezeket mondá: "Azt hiszem rövid idő múlva ismét látni fogjuk egymást. Isten a tanúm, hogy én nem óhajtom a háborút, de ha engem arra kényszeríteni fognak, akkor az utolsó emberig fogok küzdeni Németország becsületéért!"
A francia követ július 19-én egy formális hadüzenetet küldött Gróf Bismarck-hoz.
A francia nép pedig teljesen elveszítette a fejét. A sedani csata után, Napoleon kijelentette, hogy ő nem óhajtotta a háborút, de a francia nép erővel kergette őt bele.
Hívei az utcákon sétáltak és rögtönzött dalokat énekeltek.
"Mi Cologneben reggelizünk,
Berlin-ben ebédelünk, és
Königsberg-ben fogunk vacsorázni!"
A francia hadsereg azonnal hadilábra állíttatott és Mac Mahon tábornok vezénylete alatt elnevezték a "Rajnai hadsereg"-nek. Fájdalom az a hadsereg soh'-sem látta meg a Rajna vizét.
Napóleon július 28-án, kilenc nappal azután, hogy oroszországnak megüzente a háborút, Metz-be sietet, magával vitte fiát is és óriási mennyiségű poggyászt, mintha valóban egy díszfelvonulásra készült volna.
A németek pedig 1870 augusztus 1-én szép csendben felállítottak három hadtestet. A déli hadosztályt az "Unser Fritz" mint a németek becézve nevezték. Frigyes főherceget a trónörököst, - a második hadosztályt a "Rothe Princ" - Frigyes Károly főherceg, a trónörökös unokafivére; s az első hadosztályt Steinmetz tábornok vezényelték. A főparancsnokságot a király vette kezébe s a vezérkar főnöke Moltke tábornok volt.
Augusztus 5-én volt az első ütközet Weissenburg-nál, 6-ikán már Wörth-nél folyt a csata és egymás után Saarbruecken, Metz, Mars La Tour, Gravelot és Sedánnál folytak a legvéresebb csaták, melyek mindenütt a franciák vereségével végződtek. És ezen világot megrendítő események alig 6 hét alatt zajlottak le, melyre alig volt még példa a világtörténelemben.
De leírom részletesen Napoleon hadseregének megadását, amint azt nekem Dr. Busch, Bismarck titkára elbeszélte. "Mikor Sedánnál az egyesült porosz- és szász-ezredek a francia hadsereget mintegy csapdában körülkerítették és a csata egész nap a legrettenetesebben dúlt Sedán körül, délután 5 órakor hirtelen megszűnt az öldöklő küzdelem mindkét félen; alig 5 perc múlva egy francia lovastiszt két uhlánus kíséretében gyorsvágtatással közeledet a sedáni magaslatok felől a német hadoszlopok felé. Az egyik uhlánus szuronyán fehér zsebkendő lengett.
Amikor megérkeztek a német főhadiszállásra, - mely Vendresse nevű falu fölött egy dombon volt, - a francia tiszt leszállt lováról és feltette a kérdést, hogy a német hadvezetőség, milyen föltételek mellett hajlandó elfogadni Sedán megadását? A porosz király és Moltke egy rövid tanácskozás után azt felelték a tisztnek, hogy ilyen nagy horderejű ügyben csak egy magasabb rangú tiszttel hajlandók tárgyalni. Azonban figyelmeztették, hogy vágtasson vissza Sedánba és az ottani kormányzó azonnal jelenjen meg a porosz király előtt. Ha a kormányzó háromnegyed óra eltelte előtt nem lesz a német hadiszálláson, akkor a csatát tovább folytatják. Semmiféle feltételek tárgyalásáról szó sem lehet, feltétlen megadás az egyetlen mód.
A tiszt vissza vágtatott és körülbelül 6 óra 30 perckor egy hatalmas "Hurráh" kiáltás hangzott a tábor felől s e kiáltás volt hallható: "A császár itt van!"
Tíz perccel később Reille tábornok lovagolt a német főhadiszállás felé, kezében hozva Napoleon levelét.
Amint a német főhadiszálláson észrevették a közelgő francia tábornokot, azonnal vértesek és dragonyosok álltak fel előttük léptetve haladt a király az érkező francia tábornok fogadására, aki a királynak kezeibe adta Nepoleon levelét.
A levél tartalma a következő volt:

"Ha már számomra nem rendeltetett, meghalni hadseregem élén, - át adom kardomat felséged kezeibe.

Napoleon.

Franciául:
("N'ayant pas pu mourir a la tete de mes troupe je depose mon épeé a votre Majesté.

Napoleon.")

A király, Bismarck, Moltke és Roonval rövid tanácskozást folytatott, mely után Roon egy szalma-széken ülve, egy másik szalmaszéken, melyet két adjutáns tartott eléje, levelet írt Napóleonnak, melyben másnap reggelre meghívta őt a király Vendresse-i főhadiszállására. Aztán e levelet sajátkezűleg adta át, Reille tábornoknak.
Másnap reggel a király és Napoleon Villa Bellevueben találkoztak. A tanácskozás csak 15 percig tartott. Úgy a királyon mint a császáron nagy megindultság volt észlelhető, mikor találkoztak.
Ezt ama levélből is lehet következtetni, melyet Vilmos király írt Augusta királynőnek, hírül adván Sedán elestét és a francia hadsereg megadását. Ezt írta:
"Mind kettőnkön igen nagy megindultság vett erőt, mikor találkoztunk. Képtelen vagyok leírni néked ama érzelmeket melyek eltöltöttek, mikor visszagondoltam arra, hogy csak három év telt el azóta, amikor Napóleont hatalmának tetőpontján láttam."
A megadás feltételeit Doncherry-ben egy takács szegényes házában alkották meg, hol Napóleon először találkozott Bismarck-kal.
A vaskancellár később kijelentette, hogy az a találkozás rá nézve igen kellemetlen volt. Mialatt várt Moltke, Roon és Wimpfen tábornokokra, akikkel együtt voltak kidolgozandók a francia hadsereg megadásának föltételeit, - kénytelen volt egyedül ülni Napoleonnal abban a szégyenes kis szobácskában. Mint mondá, úgy érezte magát, mint az a fiatal ember, aki a bálban egy leánykát felkért a cottilion-táncra, de nincs egy szava sem hozzá, és szívből kívánja, hogy bárcsak valaki más vinné el táncra.
Sedán megadása után néhány nap mulva én Berlinben voltam és mikor láttam a német hadsereg anyagi szervezetét, könnyű volt kitalálnom a francia hadsereg összeomlásának okát. Berlin környékén 200,000 főnyi tartalék hadsereg állt és minden pillanatban indulásra készen várta a parancsot. Én végig néztem a ruganyos léptekkel menetelő ezredeket és már nem csodálkoztam ama fényes győzelem fölött, melyet ezeknek bajtársaik vívtak ki a csatamezőn.
A francia hevesség nem bírt megmérkőzni a német öntudatos elszántsággal. Amaz egy hadsereg volt, mely spártai hősökből állt, de orrukon pápaszemeket viseltek."
Én egész biztosra vettem a németek győzelmét, mikor végig hallgattam a berliniek nyugodt, de önfeláldozó beszédeit. A királytól kezdve, az utcasöprőig minden ember kész volt feláldozni életét, ha szükség leend reá.
Annak idején Berlinben egy epizód járt szájról szájra, mely fényesen igazolta a király nagy hazafiságát. Egy roppant gazdag berlini polgár, kinek csak egyetlen fia volt, kérvényt nyújtott be a királyhoz, hogy mentse fel fiát a katonai szolgálat alól. A király azt felelte, hogy néki is csupán egy fia van és nemcsak a fia, hanem ő maga is a harctérre indul, hogy a hazát megóvja a veszélytől. Roon, hadügyminiszternek egyik fia elesett a csatában és a másik súlyosan megsebesült.

SEDÁNTÓL MEAUX-IG

Folytatom útleírásomat Sedántól Meaux-ig, hol mint mondták a király főhadiszállása volt.
Mi elértük Poix-et és egy korcsmába mentünk, melynek asszony volt a tulajdonosa, aki kijelentette, hogy semmi ennivalót sem adhat. Ebben az asszonyban egy kitűnő színésznőt fedeztem fel. Azt mondta okul, hogy éppen néhány pillanat előtt ment el tőle 150 katona, akik mindent felfaltak és egynek sem volt egy "sou"-ja sem.
Ez az asszony láthatólag nem törődött véle, hogy francia ország császárság lesz-e vagy köztársaság, csak az ő burgonyáját hagyják meg neki.
Egy oldal pillantással végignézett rajtunk és jelentősen ezt mondá: "minden népnek legjobb volna a saját hazájába maradni."
Miután egy óra hosszáig pihentünk e helyen, mialatt megetettük lovainkat, s aztán levertük csizmáinkról még a porát is ennek az egészségtelen helynek és tovább indultunk.
Poix környéke elragadóan szép. Ha az ember fel ér az egyik dombtetőre, körös-körül mértföldekre remek táj tárul a szemeink elé. a közeli vasúti vágányokon nagy mennyiségű vasúti kocsik álltak használatlanul elhagyatva. Látva a nagy mennyiségű hasznavehetetlenül heverő közlekedési eszközöket: ama meggyőződést keltette bennem, hogy a német katonák jobban értenek a verekedéshez, mint a vasutak kezeléséhez.
Ezeket hasonlítani sem lehetet az amerikai polgárháborúban szolgált katonasághoz, akik ha valahol vasútra akadtak és üres kocsikat találtak: azonnal hoztak valahonnét egy ócska gépet és a kocsik elé fogták, aztán bármilyen fűtőanyaggal, de megindították és vasúton haladtak tovább.
Mikor Sheridán tábornokkal erről beszélgettem, ő is egyetértet vélem. A "Saarbrueckeni csata" már egy hónap előtt dőlt el s a Pont a Musson és a Nancy-i vasút még mindig olyan zűrzavaros állapotban volt, hogy képtelen volt a személy szállításra. A Marne völgyi vasút szenvedett a legkevesebb kárt. A legnagyobb károkat a hidak szükségtelen lerombolásával okozták. Különösen Lagni-nál két hídnak lerombolásával 2.000,000 franknyi kárt okoztak.
A modern hadászatban a hidak összerombolása mint idő- és pénz-pazarló dolog rendesen mellőztetik. Mert ha a hidakat felrobbantják is, néhány óra alatt már kész a pontonokra fektetett új híd. Lagni-nál a németek alig két óra alatt építetek egy hidat a Marne folyón át.
Sedán környékén láttuk a csatornát, mely összekötötte a Meuse, Marne és Seine folyókat, de sehol semmi közlekedési eszközt nem láttunk, sem sehol az élet jelét nem fedezhettük fel.
Amikor megérkeztünk Rethel-be, egy szász-ezrednek német parancsnoka kíséretet adott mellénk, mely elkísért bennünket Rheims-ba, hová késő este fél 10 órakor érkeztünk meg. Megálltunk, hogy némi ételt és italt vegyünk magunkhoz, valamint lovainkat is kicseréltük és éjfél után, ugyancsak katonai kíséret védelme alatt friss előfogattal indultunk Epernay-ba, a pezsgőtermű vidék központjába.
Epernayt reggel 4 órakor hagytuk el és 11 órakor értük el Chateau Thiery-t. Itt aztán még egyszer változtattuk lovainkat és a kíséretet is kicserélték; - délután 3 órakor érkeztünk meg Meaux-ba. Itt azzal a hírrel fogadtak, hogy a királyi főhadiszállás Lagni-ba vonult.
Azonnal új előfogatot váltottunk és egy új kíséretet, mellyel este 8 órakor érkeztünk meg Lagni-ba, fáradságos utazásunk végcéljához.
Az út Libramont (Belgium)-tól, hol kocsira ültünk, körülbelül 280 kilométer, és mi 40 óra alatt tettük meg ezen utat, melyet vonattal alig 4 óra alatt lehetett volna megtenni.

MEGÉRKEZÉS LAGNI-BA

Amikor megérkeztünk, itt újabb meglepetés várt reánk. Tudatták velünk, hogy a király már elhagyta Lagnit és főhadiszállását Ferrier-ben Báró Rothschild Alfonz kastélyában ütötte fel.
Mi elhatároztuk, hogy az éjszakát Lagni-ban fogjuk tölteni és megálltunk a "Hotel de Renaissance" előtt. A kényelemnek, és különösen az élelmi szereknek eddigi hiánya valóban kívánatossá tették a renaissancera való emlékezést.
Azonban éppen úgy, mint az egész utazásunk folyamán, itt is a már füleinknek nem idegen mesével fogadtak: "Les Prussiens ont prit tout ceque nos Aviont!" "A poroszok elvitték mindenünket!"
Egyetlen francia hazafi sem hitte volna el, hogy azok a kellemetlen vendégek nem poroszok voltak, hanem würtembergiek és szászok. Előttük az összes német fajok poroszok voltak.
Eszembe jutottak a régi chicagói napok, amikor minden bevándorolt német, francia, magyar, egy közös néven: "Dutchmen" volt ismeretes.
Sedántól Lagniig tartó utazásunk folyamán sokkal kietlenebb, elhagyatottabbnak látszott az egész vidék, mint egy év előtt, mikor keresztül utaztam Párisból Brüsselbe. Alig volt egy város, melyen ne látszottak volna a háború okozta károk.
Az igazság szempontjából ki kell jelentenem, hogy katonai fegyelmezettség szempontjából a würtembergi csapatok sokkal rendetlenebbek voltak, mint a porosz katonaság.
Az egész vidék Sedántól-Lagnii-ig azt a benyomást keltette, mintha valamely rettenetes elemi csapás pusztított volna végig a városok- és falvakon. Sem ifjú embereket, sem nőket nem lehetett látni, sehol az egész vidéken. Még azt megtudtuk okolni, hogy nem láttunk ifjú embereket, akik talán a hadsereg kötelékébe vonattak be. De hogy hová tűntek az ifjú francia nők: azt nem tudtuk felfogni.
Az egyetlen elfogadható magyarázat csupán az lehetett, hogy a francia nép, a bevonuló ellenséget úgy tekintette, mintha a barbár tatárok vonultak volna be Dsindsis Khán vezetése alatt.
Mikor Versaillesben voltam s a házigazdámat, egy igen intelligens francia embert kérdeztem, hogy hol van a családja, azt felelte, hogy azok roppant féltek a poroszok brutalizmusától és déli Franciaországba menekültek.
Megjegyzendő, hogy részben igazuk is volt, mert ama városok, melyeket a würtembergi csapatok megszálltak, ki voltak téve a szabad zsákmányolásnak, hogy rablásnak ne nevezzem. Ellenben ama városokban, melyeket a porosz és badeni katonaság szállt meg, a legszigorúbban tartózkodtak a lakosság bántalmazásától.
Lagninak az ellenség betörése előtt 4000 lakosa volt beleértve a gazdag párisi népet, akiknek itt voltak pompás nyaralóik, hol a nyári hónapokat töltötték.
Mikor mi megérkeztünk és egy szállodában nyugalomra tértünk, közvetlen a szálloda mellett tűz tört ki, melyet a würtembergi katonák okoztak, akik a szomszéd ház pincéjében talált bortól megrészegedtek és csaknem az egész várost lángba borították. Szerencsére még volt vagy 300 francia férfi a városban, akik eloltották a tüzet és a katonai patrol letartóztatta a gonosztevőket.
De a würtembergi csapatok tisztjei sem voltak különbek, mint katonáik. Én tanúja voltam egy jelenetnek, mely bennem is felforralta a vért.
Az egyik étteremben egy csomó würtembergi tisztet láttam étkezni. Miután elfogyasztották az asztalukra felhordatott összes boraikat, amikor fizetésre került a sor, szemtelenül az arcába nevettek a számlát eléjük nyújtó pincérnőnek, aki egy ifjú francia leány volt. Ez a bátor leány hevesen kifakadt és ezt mondá: "Óh, ha én férfi volnék, majd megmutatnám honfitársaimnak, hogyan kell elbánni ezekkel!"

SÉTA FERRIER-BE

Megérkezésem után való nap reggelén gyalog indultam el Ferrier felé, mely körülbelül 9 kilométernyire volt Lagnitól, hol Verdy törzskari ezredestől akartam kérni engedélyt a királyi hadseregnél való tartózkodásra.
Ezen engedélyt nem volt olyan könnyű megszerezni. Amikor elértem a terjedelmes park kapujához, melyben báró Rotschild kastélya volt, egy civil ember lépett hozzám, akit én franciának tartottam, és franciául megszólított, hogy hová megyek. Én németül feleltem neki, hogy szeretném megtalálni a törzskari irodát. Ő erre udvariasan felszólított, hogy mutassam fel igazolványaimat. Miután figyelmesen átnézte irataimat, egy oldalösvény felé mutatott, mely a kastély felé vezetett. De alig haladtam húsz lábnyira, ismét megállított egy elegánsan öltözött úri ember és németül azt kérdezte, hogy kivel óhajtok beszélni. Miután megmondtam, elvezetet a törzskari iroda ajtajáig, hol átadott egy parancsőr tisztnek, aki bevezetett, Verdy ezredes irodájába. Én azonnal átnyújtottam Berlinben Henry Kreisman-tól kapott ajánló levelemet, aki az ezredest személyesen ismerte.
Az ezredes igen udvariasan fogadott és biztosított arról, hogy a trónörökös hadosztályában nyugodtan járhatok bármerre és minden hadimozdulatáról, valamint egyéb eseményekről is küldhetek tudósításokat a "Chicagói Tribune"-nak, de csak posta útján. Azonban ha cable útján óhajtanék valamit tudósítani, akkor a katonai cenzornak adjam át, aki felül fogja vizsgálni, hogy annak tartalma nem ütközik-e valamely komolyabb hadműveleti titokba.
Az ezredes aztán kiállította hivatalos engedélyt, melyet a kellő hivatalos pecsét- és aláírással hitelesített.
Ezen írásnak birtokában bármerre is járhattam a támadó hadsereg területén, mindenütt a német hadvezetőség oltalma alatt voltam.

A KIRÁLYI ENGEDÉLY MÁSOLATA

H. a. Ferrieres, 1870, szeptember 21.
Főhadiszállás.
Ő felsége a király a hadsereg törzskari főnöke.
Ezen irat előmutatója, Kuné Julián úrnak, megengedtetik, hogy a támadó hadsereg keretében szabadon járhasson.
Az összes hatóságok felkéretnek, hogy az útjába sehol akadályt ne gördítsenek.
A tábornoki szállásmester

(A főhadiszállás pecsétje és körirata.)

V. Verdy,
Törzskari alezredes és törzskari iroda főnöke.
Ő felsége a király a hadsereg-
törzskari főnöke.

Miután az ezredes megmutatta nekem a franciáktól elfoglalt hatalmas léghajót, szívélyesen megrázta kezemet és "a viszontlátásra" felkiáltással elbúcsúzott tőlem és visszasietett az irodájába.
Én pedig elindultam a mértföldekre terjedt remek parkban gyönyörű fasorok, exotikus növényekés virágok között. Ez volt a legremekebb park, melyet privátember birtokában valaha láttam.
Amennyiben a kastélyt a király és kísérete foglalták el, nem volt alkalmam a belsejébe egy pillantást vetni, mint azt tehettem Chateau St. Cloudban. De később Dr. Busch, Bismarck titkára, részletesen leírta előttem a kastély belsejét is. Egyszersmind elmondott nékem két történetet abból az alkalomból, amíg a kastély ideiglenes lakói voltak Ferrierben. Az egyik a következő:
"A kastély udvarmestere eleinte nem akart a király asztalára bort felszolgálni. A törzskari tisztek többszöri eziránt való célzásait nem akarta megérteni. Végre megfenyítették őt a "Ctroh Halter"-el (a katonaságnál szokásos szalma kötelet vetnek nyakára). Ennek aztán az lett az eredménye, hogy később a legdrágább borok úgy folytak az asztalon, mint a víz.
A második történetke, melyet Dr. Busch elbeszélt a következő:
"Vilmos király szigorúan megtiltotta, hogy a Ferrieri parkban lövöldözzenek, mivel az tele volt fácánokkal. Egy napon én kérdeztem Bismarcktól, hogy miért nem rándul ki egyszer egy kis vadászatra, hogy néhány fácánt kapjanak az asztalukra, Bosmarck mosolyogva azt felelte: "Miért ne! Igaz hogy tilos a lövés e parkban, de mit tehetnek ezek nekem, ha én kirándulok és fogok egy vagy kettőt". Mikor beléptem hivatalomba szeptember 28-án, azt mondták nekem, hogy a király ma kihajtatott megszemlélendő a táborozást Párizs előtt. Dél felé valami közlendőm volt Bismarck számára. Az előszobában azt mondták nekem, hogy nincs otthon; ő és Moltke kirándultak fácán vadászatra a park szomszédságába, nehogy megszegjék a császár parancsát."

EGY LÓVÁSÁRLÁS

Mikor visszatértem Lagniba, hol találkoztam az 5-ik szász ezred egyik kapitányával, Kusterrel, és vettem tőle egy lovat 104 frankért ($25.00). Ez egy a franciáktól elfogott tüzér ló volt, begyakorolva inkább nehéz mint gyors utazásra. azonban hozzá volt szoktatva az ágyúdörgéshez és a fegyverropogáshoz, ami tekintve célomat, reám nézve igen előnyös volt.
Amíg én egy kocsi és lószerszám beszerzése után jártam, ezalatt szeptember 23-án a franciák egy hirtelen kirohanást eszközöltek a Páristól nyugatra fekvő bicetre tanyánál álló német hadosztályra. azonban a folyton éber német katonaság visszaverte a támadást, mely ütközetben a franciák 2000 foglyot és 12 ágyút veszítettek. Szeptember 24-én megjelent Jules Favre a fegyverszünet zászlajával.
A sovinista francia lapok azonnal jövendőlni kezdtek, hogy Favre megjelenése Ferrierben a békét jelenti. Én is magamévá tettem ezen általánossá lett véleményt és egy Cábel sürgönyt küldtem a "Chicagói Tribune"-nak, szeptember 24-én.
"Jó kilátás a békére; Favre itt van." Ez a látogatás nem sokat jelentett. Mint később Dr. Busch-tól hallottam, hogy Bismarck nem sokat remélt Favre diplomaciai missiójától, mert ő nem képes oly nagy hatást gyakorolni az ideiglenes kormányzóságra, hogy békére bírja. A kancellár hasonlította őt egy jó színészhez, aki eljött a német főhadiszállásra kipiperézve, kipúderozva és erősen parfümözött ruhában, hogy ezáltal gyakoroljon hatást a vasemberre.
Favre ajánlata volt a hadi költségek megtérítése és Alsace-Lorraine átengedése. De azon kikötéssel, hogy a német hadsereg ne vonuljon be Párisba.
És ez az utóbbi volt a kőszikla, melyen az alkudozások hajótörést szenvedtek. Bismarck kész volt a béke alkudozásra. Egyszersmind, mint Sheridan tábornoktól hallottam, felhatalmazta Burnside tábornokot, hogy ideiglenes fegyverszünetet ajánljon fel a franciáknak. De az ideiglenes kormány ezt határozottan visszautasította.

PÁRIS OSTROMA

Miután a fegyverszünet biztosításának akciója nem vezetett eredményre, a német hadsereg munkához látott és Párist teljesen körülzárta. A katonaság készülődött felütni téli tanyáját a város körül. A legsajátságosabb volt Páris ostroma alkalmával, hogy a németeknek nem voltak sátraik. A hadsereg távolabb eső részei a közeli tanyák, falvak és kastélyokba szállásolta el magát. Az előőrsök csapatai és az őrök pedig mint valami kis állatok, beásták magukat a földbe.

INDULÁS VERSAILLES-BE

Miután vettem egy használt kocsit és egy lószerszámot, szeptember 25-én elindultam Versailles felé, hová mint megtudtam, a királyi hadsereg főhadiszállását is áthelyezték. Valamint azt is megtudtam, hogy Sheridan tábornok és Jas. W. Forsythe is oda költöztek.
Az út, melyen haladtam, kívül volt az ostrom vonalon. A Marne folyón pontonokra épített hídon keltem át. Azt beszélték, hogy mikor a király át kelt e hídon, minden egyes katonának akik segítettek átvinni a hídon poggyászát 5 tallért adott.
Chaussyn át utazva elértem Champigni-Sur-Marnet, Páris környékének legbájosabb helységét. Amint elértük Champignit, hirtelen bombákat lövöldöztek felénk a Charenton erődből, mely arra emlékeztetett, hogy a trónörökös hadtestének tűzvonalába kerültünk s e helyet a 7-ik Würtembergi gyalogezrednek első zászlóalja tartotta megszállva. Azt is megtudtuk, hogy csupán 7 mértföldnyire voltunk Páristól.
Champigni 2000 lakosa közül csupán egy német származású öreg ember és a felesége voltak a városban.
Én egy nagy igen elegáns nyaralóépületbe mentem, hogy ott tölthessem az éjszakát. A nyaraló egy dúsgazdag építő mesteré volt, aki félelmében Párisba menekült. Abban a fényes nyaralóban 20 szoba volt; köztük egy pompásan berendezett könyvtár, 4000 darab drága könyvekkel. A konyha pedig tele volt a legdrágább porcellán edényekkel.
A würtembergiek, akik e palotát elfoglalták, az istálló padlózata alatt felfedezték a drága bútorokat is. A fényes szalonban állt egy drága zongora és a würtembergi ezredben egy közlegényként szolgáló zeneművész valóságos hangversenyt rendezett számunkra azon az estén, szebbnél-szebb nocturne és rapsodiákat játszotta a zongorán.
De mindezen fény mégis bosszantott engem, mert nem találtam semmi enni valót éhségem csillapítására. Kénytelen voltam megelégedni egy darab száraz kenyér és egy darabka "Erbsenwurst"-ból főtt levessel.
Az ágyamat a könyvtár szobában csináltam meg egy pamlagon és miután gyorsan átnéztem az értékes francia könyveket, melyek teljesen betöltötték a hatalmas mahagony szekrényeket, nyugodni tértem.
Másnap reggel átsétáltam a másik kastélyba, a Champigniben állomásozó würtembergi ezred segéd orvosához, aki egy kis jó kávéval vendégelt meg. Semmiféle élelmiszer, mint hús, burgonya, vaj és tej, sem szép kérés, sem jó pénzért, nem volt kapható. Én egy francia tejárústól akartam venni egy kevés tejet, de kérésemre ugyancsak a már ismert feleletet kaptam: "Ill n'a pas de lait, monsieur; les Prussiens ont emportee nos vaches!" "Nincs tejem uram; a poroszok elvitték a teheneinket."
Persze ez a mentegetődzés távol állt az igazságtól. Mert amikor biztos híre ment, hogy az ellenség ostromzás alá fogja venni Párist, az élelmezési kormány az egész környékről azonnal beszállítatott minden takarmányt, élő állatot és minden élelmi cikket Párisba. Ami pedig ott maradt, azt teljesen megsemmisítették.
Amennyiben a német élelmezési osztály a szállítási nehézségek folytán igen hiányosan látta el a csapatokat, nagymennyiségű "Erbsenwurst"-on kívül alig volt egyéb élelmiszerük. Nagyobb csapat élelmezési osztályok, egy-egy svadron lovasság védelme alatt, negyven mértföldnyi kerületben Páris körül bejárták a vidéket, hogy az ostromló hadak élelmezése tűrhető legyen.
Engem nagyon meglepett a falvakban lakó francia köznép tudatlansága és babonás természete. Ez azonban nem is annyira csodálatos, ha meggondoljuk, hogy az alatt a 15 év alatt, mely Napóleon császárságának összeomlását megelőzte, Napóleon hívei minden alkalmat megragadtak, hogy a köznép szellemi haladását nemhogy fejlesszék, hanem lehetőleg elbutítsák, hogy a párisi kommunisták ellen felhasználják, hogy ezeket a fanatizált és elbutított tömegeket reá uszíthassák az úri osztályra.
És csupán a köznép túlságos hazaszeretetének köszönhető, hogy Franciaország nem vált az anarchismus rettenetes fészkévé.
Hiszen mikor a német haderő Sedánnál ledöntötte Nepoleon trónját és Párist is körülbelül hatalmába kerítette: az a tisztalelkű francia köznép még akkor is azt hitte, hogy Napóleon azért engedte a porosz hadsereget oly messzire haladni, hogy azt egy jól elkészítet csapdában megfogja és megsemmisítse.
Ilyen népeket egy időre le lehet győzni; de véglegesen legyőzni soha.
Hogy kikerüljem a veszélyt, mely a Charenton erődből sűrűn reánk lőtt francia bombák révén fenyegetett, elhagytam e helyet és dél felé vonultam a Marne partján Chenevieres felé.
És mikor szeptember 25-én reggel egy magaslatra felmentem, gyönyörű látkép tárult szemeim elé. Ott volt előttem Páris, még az éhínség halálküzdelmében is elragadóan szép volt.
Alig egy év előtt még én is ott jártam utcáin és boulevardjain és bámultam Pantheonját, az Arc de Triumphot és a Louvret összes kincseivel. És végig néztem a "Fete Napoleon" parádét a Champ de Marson, hol láttam Napoleon és az ő ragyogó törzskara előtt elvonulni 100,000 katonát.
Az épületek most is ott álltak, de a halotti lepel látszott lebegni ama 9000 épület fölött, mely akkor Párist képezte.
Az a 2,000,000 főnyi lakosság bezárkózva a házfalak közé, e pillanatban talán arcra borulva imádkozott, részint félelmében, részint az éhség gyötrelmeitől kínozva. Minden a halál bélyegét viselte magán, csupán a Bois de Boulogne gyönyörű virágai és fái éltek és azok a remek szép parkok.
Az én erős tábori látcsövemmel egész tisztán láttam a természetnek ezen ártatlan szép gyermekeit a virágokat.
Chenevieresből délnek hajtottam Boissy St. Legerbe, hol megállapodtam, hogy úgy az ember, mint az állat némi táplálékhoz jusson. Társaságunk akkor belőlem, Latham úr egy angol lap tudósítója, Dr. Havelin egy amateur Johannita és az istálló fiúból állott. Az ebédet némi hús szolgáltatta, melyet egy katonától vásároltam egy szivarért.
Ezen alkalommal bemutattam az 1848-iki szabadságharcban szerzett főzési tudományomat egy kitűnő gulyás elkészítésével, melynek ínyenc falatait, tüntető méltánylásra találtak éhes társaimnál.
Ebéd után a Longjumeaux Cantonbeli Vilneuf-Sur-Seine felé tartottunk. Ezen helység körülbelül 4 mértföldnyire Páristól gyönyörű fekvésű vidéken terült el. Egy a németek által építet ponton-hídon átkerültünk a Szajnán és szeptember 26-án minden további incidens nélkül elértük Versaillest.
Voigts Rhets tábornok volt a katonai kormányzó, mióta a németek bevonultak Versaillesbe, habár a francia prefect és polgármester, kik állásaikat megtartották, hajtották végre mindama polgári törvényeket és rendeleteket, melyek a hódítók által proclamált statáriális törvények szellemével nem ellenkeztek.

MEGÉRKEZÉS VERSAILLESBE

Két napig jártam az utcákat, amíg lakást biztosíthattam magamnak s egy ilyen csatangolás közben véletlenül találkoztam Sheridan és Forsythe tábornokokkal, akik a "Reservoir" szállodában laktak. A tábornok szívélyesen meghívott, hogy látogassam meg bármely estén.
Versailles parkjaival, képcsarnokaival, szökőkútjaival, nagy és kis Trianonjaival, kellemes szórakozási helyül kínálkozott az ezrekre menő német tiszteknek és katonáknak, akik állandóan látogatták.
Érdekes volt meghallgatni a közemberek okos megjegyzéseit a képcsarnok különböző festményeit illetőleg.
Október elsejére volt jelezve a király megérkezése s a prefectura épületét rendezték be számára.
Minthogy kíséretében 700 személy volt, Bismarck, Moltke s a vezérkar számos tagja máshol nyertek elszállásolást.
A trónörökös Madame Andree villájában rendezkedett be, mely Versaillesen kívül egy magaslaton állott. A király gyakran ment oda megfigyeléseket tenni látcsövével.

EGY LAPSZERKESZTŐ LETARTÓZTATÁSA

Egy szép napon élénk feltűnést keltet a "Versailles Journal" szerkesztőjének, M. Jeandelnek letartóztatása néhány lázító cikknek kinyomtatása miatt, melyek ellenkeztek a katonai hatóságok rendelkezésével. Egyike eme cikknek vonatkozott a színes papírra, melyet a Journalnak állítólag használni kellett a porosz invázió folytán.
Hogy bizonyságot szerezzek e hír valóságáról, meglátogattam a kiadóhivatal nyomdai helyiségét, ahol nagy ámulatomra a raktárban hat hónapra elegendő fehér papírt találtam. A szerkesztő ezen turpissága ellenére, elég szerencsés volt egy erélyes megfenyítés árán menekülni.
Nem egyszer tűnt fel nekem a francia népnek, - az előkelő és a köznép - sajátságos gyerekes, esztelen eljárása, igen sok esetben. Így például egyszer egy épület előtt állottam, melyben egy magán-képtár volt. Megkértem a gondnokot, hogy engedjen belépni a képek megtekintése végett. Azonban ő így felelt: "Nous ne somme plus les maitres ici". "Mi már itt nem vagyunk gazdák többé." Pedig az épület összes kincseivel együtt az ő gondjaira volt bízva. Sőt a német katonai kormányzó őrt is bocsátott rendelkezésére és az épület védelmére.
Olykor a legkiválóbb szellemi óriásaik rabjai voltak hasonló gyerekes különcködésnek. Például idézhetem Victor Hugó levelét, melyet Vilmos királyhoz intézett, kérvén őt, hogy kímélje Metz városát. A király a következőleg válaszolt: "Quant a' mois, j'aime beaucoup vos oraisons comme poesie, mais comme guaranti de paix j'aime mieux Metz." "Ami engem illet, szeretem gyönyörű kifejezéseit, mint költészetet; de mint a béke biztosítékát, Metz városát jobban szeretem."
Miután időleges lakásomon berendezkedtem, szeptember 28 estéjén felkerestem Sheridan tábornokot a Resorvoir szállóbeli lakásán. A tábornok igen felkeltette érdeklődésemet, elmondván az ő és a Forsythe tábornok esetét legutóbbi St. Cloudi látogatásuk alkalmából, mely kedvenc kastélya volt Eugénia császárnőnek és Napóleonnak s ahol a poroszok elleni hadüzenetet Napóleon aláírta.
Midőn ama óhajomat nyilvánítottam, hogy szeretném a kastélyt megtekinteni, mindkét tábornok minden ékesszólását igénybe vette, hogy ezen veszélyes szándékomról lebeszéljenek. Mert bár a kastély belső területén német katonák tanyáztak, hanem a körülötte levő park, mintegy céltáblául szolgált a Szajna túlsó partján rejtőző Franctireurök (francia vadászok) golyóinak.

ST. CLOUDI LÁTOGATÁSOM

A Versaillestől St. Cloudba vezető út, nagyon gondozott s körülbelül 5 mértföld hosszú.
Szeptember 29-én délután 2 órakor áthajtottam az árnyas ligeten, mely Versaillest St. Clouddal összeköti. Kíséretemben voltak, Latham úr és a francia istállós fiú.
A kastély a trónörökös hadseregének birtokába jutott a franciáknak Petit Bicetrei sikertelen kirohanása óta s egy század Würtemberg huszár őrizte, kiket rendesen az éj sötét leple alatt szoktak felváltani.
Körülbelül 25 perc alatt elértük "Ville D'Avry"-t mely egy kis tó mellett terül el. Újabb 25 percnyi hajtás és a "Páris-Versailles" vasút viaduktjához érkeztünk, melyet a baloldali folyam vasútjának neveznek. Itt az utat keresztül-kasul heverő nagy fák zárták el. Kényszerítve voltunk kocsinkat az istálló fiú gondjaira bízni. Én és Latham pedig egy őr által az erdőben tanyázó tábori őrség tisztjéhez vezettettünk.
Miután a tiszt, aki hadnagyi rangban volt, átvizsgálta iratainkat, kijelentette, hogy szigorú parancsa van, a védelmi vonalon senkit át nem engedni. De miután tudtára adtam, hogy amerikai lap haditudósítója vagyok, engedett merevségéből s így szólt: "Úgy igen, az amerikaiak barátaink", ("Nun ja, die Americaner sind unsere Freunde"). Elhagyván ezen őrséget, haladásunkat még háromszor akadályozták az előre tolt őrszemek, de minden alkalommal a bűvös szó "amerikai" szabad haladást biztosított számunkra.
Midőn az út nyitva volt, az előőrs parancsnokló tisztje könnyedén odavetette, hogy Pemberton őrnagy a "London Times" tudósítójának sorsában akarunk-e osztozni, akit agyonlőttek, mikor a tűzvonalon akart átjutni?
Mikor először láttuk a katonákat fától-fához, szobortól-szoborig szaladni, azt véltük, hogy bújósdit játszanak, de mikor megütötte füleinket a fejünk fölött fütyülő golyók zápora és a bombák sivítása, tudatára ébredtünk helyzetünk komolyságának, mely esetleg tragédiával végződhetik.
Habozás és félelem nélkül, nem lévén időnk a fontolgatásra, mi is belejöttünk a játékba s miután utánoztuk a katonák szaladási módját, közel 40 percnyi bukdácsolás után elértük a főbejáratot, melynek kapuját az ott álló őrszem hirtelen kitárta előttünk.
St. Cloud kastély falain belül álltunk tehát. A St. Cloudi park elég terjedelmes, de kisebb, mint a versaillesi.
A francia-porosz háború egész tartama alat állandóan a kastély közvetlen közelében tartózkodtam, mely tele volt gyönyörű szobrokkal. Különösen kivált a Nagy Sándor idejéből származó híres görög szobrásznak, Lysicratenak, Lyssippe tanítványának és vetélytársának remekműve: "Demosthenes Lámpása". Ezt gyakran helytelenül "Diogenes Lámpájá"-nak is nevezték.
Marsuch kapitány a negyedik ezredtől volt a parancsnoka a kastélyt őrző különítménynek. Lekötelező szívélyességgel Lavadszky hadnagyot adta mellénk, ki az épületben kalauzolt.
A kastély homlokzata 154 láb hosszú volt; korinthusi oszlopokkal és művészi ékítményekkel díszítve, magassága körülbelül 70 lábnyi lehetett. Négy symbolikus szobor mint erő, józanság, vagyon, háború, nagyban emelte a harmonikus hatást. A termekben levő bútorok, festmények és értéktárgyak, mind újabb keletűek voltak; minthogy az 1848-iki forradalom alatt mindent eladtak az államadósság fedezésének céljára.
Napóleon azonban hat millió frank költséggel sokkal fényűzőbben újonnan berendezte e gyönyörű palotát.
Ezen kastélyban történt, hogy a nyolcadik év Brumaire 18-ik napján a régi francia nemesek gyülekezete elhatározta, hogy a százak tanácsa ott tartsa gyűléseit, melyen Bonaparte Lucien elnökölt. Első Napóleon e helyen csaknem áldozata lett egy corsicai képviselő tőrének, aki sejtette Napóleon szándékát egy zsarnok kormányforma megalkotására.
E termekben volt a szövetségesek főhadiszállása 1814-ben, mialatt Párist okkupálták. A kisérő hadnagy először egy tágas kék terembe vezetett, melyet "Lemarchechal Vaillant"-nak neveztek. Számos más termeken áthaladva elértük a képtárt, hol néhány remek festmény és Josephine császárné szobra volt. Majd a hangverseny terembe léptünk, melynek falán Fülöp Egalité és az Orleánsi királyi család más tagjainak arcképei díszlettek. Meg kell említenem az "Oceán" hatalmas festményt a lépcsőházban, melynek előcsarnokában fogadta egykor Napoleon Viktória királynőt.
A termek megtekintése után a toronyszobákba mentünk, melynek művészi kivitelű szekrényei drága női ruhákkal voltak telve. Majdnem minden szobában ágy, ágynemű és óra volt érintetlenül ama állapotban, melyben lakói eltávozásukkor hagyták. A torony tetejéről elragadó kilátás tárult a néző szemei elé. Egész Páris látható volt a kígyózó Szajnával, amint az ostromlott városon át kanyargott. A francia őrszemek a torony bármely részéről a folyam tulsó partján tisztán kivehetők voltak s bár állandóan tüzeltek a kastélyra a poroszok nem viszonozták, mert szigorú parancs volt csak akkor sütni el fegyvereiket, ha az ellenség legalább 150 lábnyira közelíti meg hadállásukat.
Mikor a toronyból lefelé jöttünk, két rovancsolóval találkoztunk, kiket két würtembergi tábornok kisért. Ezek a király egyenes parancsára a kastély összes tárgyait jegyzékbe szedték.
Az első helyiség a császár fogadó szobája volt. Mellette a tanácsterem, hol Napoleon aláírta a hadüzenetet. A szék melyen ült s a toll, mellyel írt, jegyzékbe vétetett. A következő szoba a buffet volt. Gyönyörű faragványok és két életnagyságú kutya szobra díszítették, melyek fölött a császár vadász-szekrénye függött. A szoba világos tölgyfa burkolatú volt.
A buffet mellett volt a dolgozó szoba, utána az öltöző, háló és fürdő szobák. Az ágyon, melyet egy faragott korona ékesített, még rajta voltak az összes ágyneműek és a fehér damask függönyök, melyek körül övezték. Ezen szoba közelében volt a császárnő hálószobája, mely után az öltöző- és fürdő-szobák következtek. A gyermek-szobában, bár használaton kívül, a császári herceg bölcsője állott.
A császárné dolgozó szobájában még ott voltak a sebkötők, melyeket sajátkezűleg készített a sebesültek részére.
Fogadó-szobája, eltekintve a szekrénytől, melyben különböző szent ereklyék voltak, melyeket Pionono küldött számára, nem igen birt különös érdekeltséggel. A tea-szobában kis asztal és három szék volt. A császár könyvtár-szobája volt a következő, hol 15,000 értékes kötet könyv volt a polcokon.
Este hat órakor hagytuk el a kastélyt, midőn a beálló sötétség meggátolta a francia lövészeket, hogy találó képességüket, mirajtunk esetleg kipróbálják.
Amikor másnap Sheridan tábornoknak jelentettem St. Cloudi kalandos látogatásomat, nagyon meglepődött, de ugyanakkor igen megörült, hogy egy amerikai laptudósító és a polgárháború veteránja ilyen veszélyes vállalkozást hajtott végre.
Talán én voltam az utolsó polgárember, aki a kastélyt elpusztulása előtt meglátogattam. A franciák október 13-án Fort Valerián erődből bombázni kezdték. Egy gránát felgyújtotta s mesés kincseivel egyetemben porrá égett.

PORTYÁZÓ KIRÁNDULÁSOM

Október hó 2-án kora reggel egy angol és egy német tudósító kíséretében elhagytam Versaillest s szemlélő körútra indultam. Ilyen kirándulásokat portyázásnak neveztük, mivel mindig portyáznunk kellett, hogy állat- és embereknek egyaránt élelmet szerezzünk. Ezúttal az észak-keleti utat választottuk, mely Versaillesból kivezet s csakhamar elértük egy jól kövezett úton, Viroflay városát, a Szajna és Oise departmentjében. E város két mértföldre van Versaillestől és hét mértföldre Páristól. A vidék dombos és festői. Onnét a Meudoni erdőkbe jutottunk. Megmászva egy dombot, mely körülbelül két órát igényelt, egyszer csak az 5-ik vadászezred táborával álltunk szemben.
Egy őrmester felügyelete alá kerültünk s midőn elhagytuk kocsinkat egy épülethez vezettek, mely nyugatra volt Bellevuetől. Itt két híres vendéglő volt, "Restaurants de la Ferme des Bruyeres", hová béke idején a párisiak a meleg évszakban menekültek s evéssel és táncolással tették kellemessé a tartózkodást. Közelbe voltak az elhagyott francia lősáncok. Az épület teraceáról szemeink a Fort Valerian erőd, a Szajnán átvezető híd és Mont Martre magaslatain pihentek. Visszatérve kocsinkhoz, északnak hajtottunk, Bellevue felé, melyet csakhamar elértünk, hol bámulva szemléltük a gyönyörű kilátást és a színpompás mezőséget. Az egész vidék hasonlított egy óriási kerthez, melyet számos pompás villa tarkított. Majdnem hat mértföldnyire voltunk Páristól. Helyén való itt fölemlíteni a Párist ostromló hadsereg hadállásait.
A porosz trónörökös hadosztálya Boissy St. Legertől St. Germainig foglalt állást a Fort Valerian erőddel szemben. A porosz trónörököstől jobbra, a szász trónörökös serege vette körül a Boissy St. Legertől, egészen a Nogent-Sur-Marneig terjedő területet. Az ostromló sereg körülbelül háromszázezer főnyi - vasgyűrűként zárta el Páris városát a külvilágtól.

MEUDON

Megérkezve Meudonba, mely körülbelül 6 mértföldre van Versaillestől és Páristól, csakhamar megtaláltuk a meudoni kastélyt, Napoleon herceg (Plou-Plou) lakóhelyét, mely a Szajnán horgonyzó francia hadihajók ágyúzása folytán tetemes károkat szenvedett. Meudon magaslatai kiválóan alkalmasaknak látszottak a D'Issy, Montrouge és Nauvres erődök elleni ostromra. A német hadseregnek Párishoz való közeledése hírére a folyamatban levő francia sánc építkezések azonnal abban hagyattak s a sebtében visszahagyott kosarak és targoncák szétszórtan hevertek a mezőn.
Én voltam a kocsis és "Sedán" nevű francia lovam lustán baktatott a dombon felfelé, mikor a német őrszemek előbukkantak és megállítottak. Tudomásunkra adták, hogy átléptük az őrvonalat s majdnem elértük az ostromló sereg sáncait, melyek Sevresig terjedtek, hol a híres porcellán készül. Mi azonban még egyebet is megtudtunk, ami kevésbé volt kellemes és pedig azt, hogy D'Issy és Montrouge erődök minden tekintet nélkül bombázták Meudon magaslatait, a gránátok néha le-lecsaptak közelünkbe is. Szerencsénk volt, hogy lovunk megszokta már a csatazajt, mert egyszerre csak, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, egy óriási bomba kocsinktól alig pár lábnyira sziszegve és sivítva szelte a levegőt, s egy közeli terebélyes fa ágait letörve, robbanás nélkül a földbe fúródott. A mi "Bucephalusunk" "Sedán" csak a füleit hegyezte, mintha mondta volna "oda se neki" s baktatott tovább. Mi azonban kissé gyorsítottuk a haladást, hogy e kellemetlen helyzetből kievickéljünk, mert hol akad olyan futóbolond, aki megölesse magát egy háborúban, melyben mi érdekeltsége sincs. Gyorsan jobbra fordultunk, s egy mélyedésbe jutottunk, hol a francia gránátok ellen jobban védve voltunk s egyszersmind megtaláltuk kutatásunk tárgyát, Dr. Scoppern sebészt, ki az ötödik vadászezred vendége volt. Mikor leszálltunk kocsinkról egy nagy fa alá álltunk. A doktor éppen mesélni kezdte csodálatos menekülését az utolsó kirohanás alkalmából, mikor a hatodik hadtest győzedelmesen visszaverte a franciák támadását. Beszéd közben a francia gránátok gyakran hullottak körülöttünk, mire a német laptudósító ama óhaját fejezte ki, hogy mielőbb szeretne távozni, mert esőre van kilátás. Az angol laptudósítója pedig kifakadt, hogy "gyalázatosan" kellemetlen volna megöletni magát ama néhány font sterlingért, melyet mint haditudósító kap.
Egy szívélyes "viszontlátás" kívánása után elbúcsúztunk a doktortól és a tisztektől. Hátat fordítottunk a veszélyes tűzvonalnak, hol volt szerencsém két társam első tűzkeresztségénél a keresztapai tisztet betölteni.
Meudoni kirándulásom a legnagyobb érdeklődést ébresztette bennem. A helység nemcsak hivatalos tartózkodási helye volt Napóleon (Plou-Plou) hercegnek, aki az amerikai polgárháború kezdetén Fremont tábornokot St. Louisban meglátogatta, de egyszersmind kedvenc kiránduló helye volt a párizsiaknak, kik ezrével szokták felkeresni a meudoni erdők árnyas helyeit, hol üdítő pihenés és társas mulatságokkal töltötték a napokat. Több híres gyára is volt, melyek közül kivált egy híres üveggyár. Meudon volt lakóhelye a szellemes Rabelais abbénak is. Amint elhagytuk Bellevuet, ismét hallottuk a bombák sivítását fejünk fölött. Ekkor már közel voltunk az úgynevezett "amerikai lóvasút"-hoz, mely Versailles és St. Germain közt jár, de akkor nem volt üzemben. Később hallottuk, hogy a bombák német katonáknak voltak szánva, akik kimerészkedtek a mezőre, hogy néhány burgonyát ássanak ki a földből ebédjükhöz. A legények azonban, akik az 5-ik vadászzászlóaljhoz tartoztak, sértetlenül megmenekültek.
E helyen megemlítem, hogy ama chassepot fegyver, melyet a chicagoi történelmi társulatnak ajándékoztam, Meudonban közel az ötödik vadászzászlóalj lövészárkaihoz találtatott.
Ezen kiránduláson láttuk az elfogott léggömböt, mely érdekes levelezésekkel volt tele. Egyszersmind ezrekre menő röpcédulákat tartalmazott, melyekben felhívás volt a német katonákhoz, hogy csapják el a királyukat, mint ők (tudniillik) a franciák elcsapták Napóleont.

ELSŐ KIRÁNDULÁS BOUGIVALBA

Október 4-én reggel 9 órakor én valamint angolom Latham úr, Versailles északi sorompóján Bougival felé vettük utunkat. A vidék nagyon hepe-hupás volt La Celleig. Ezen kis falu igen jelentős hely volt Charlemagne idejében.
XIV. Lajos hatalmas kastélyt épített ide, melyben XV. Lajos uralma alatt Madame Pompadour tartott udvart. Majd egy Vinde nevű francia nemes tulajdonába került, aki a környező mezőségeken merinoi juhtenyésztést rendezett be.
Három órai hajtás után elértük Bougivalt. E kis falu a Szajna bal partján fekszik, mely itt meglehetős lassú folyású s alig húsz yard széles.
A Crossyba vezető híd romokban hevert. Itt találtuk az 5-ik porosz ezredet. Amennyiben az út el volt torlaszolva, visszafordultunk s Louvecieus felé tartottunk. Itt megszemléltük a híres vízműveket, melyek Versailles szökőkútjait és a várost látják el vízzel.
A vízvezeték körülbelül 2000 láb hosszú. A vizet a Szajnából 600 láb magasra nyomják.
Meglátogattuk a bájos Malmaisont, Josephine császárné híres magányát. Nem csodálkozhatunk, hogy valahányszor megundorodott az udvari élet ürességétől és képmutatásától a Tuilleriákban, ezen csendes és békés helyre vonult.

MONTE CHRISTO

Ezen kirándulásunk alkalmával meglátogattuk Monte Christo kastélyt, melyet Dumas Sándor, a híres író építtetett. Később azonban Victorien Sardou, egy másik nagynevű francia drámaíró tulajdonába ment át.
A faragványokat, melyek e villa falait díszítették, két arab készítette, kiket Abdul Kader a hírneves algíri főnök küldött a remekmű elkészítésére. A kastély két homlokzattal bírt, egyik Páris a másik a park felé. Kimagasló minaretjei az egésznek orientális színezetet adtak.
A vendégszobák is faragványokkal és gypsbe öntött virágokkal voltak díszítve. Cerberus, Hades kutyája, márványba faragva a pince bejáratánál állott. Az "A. D." betűk, valamint az "Aut Ceasar, Aut Nihil" jelmondat a gyönyörű színes ablakokba voltak bevésve.
Látogatásomkor a villa egyedüli lakója két apáca volt, akik mindenre felügyeltek.
Versaillesbe való visszatérésemkor szállást változtattam. Ducroque úrhoz, egy neves ügyvédhez költöztem, kinek családja a poroszok közeledésének hírére, délre utazott. Ducoque úr szivélyes közbenjárása folytán megismerkedtem a versaillesi felsőbb körökkel, többek között a kiváló Jouferoy családdal. Jouferoy grófnő özvegy volt, két leány anyja, kik meglehetős szűkös körülmények között éltek. A grófnő, valamint volt férje, buzgó Orleánisták voltak.
Versaillesben találkoztam Dr. Brewsterrel, egy amerikai fogorvossal, aki negyven év óta lakott ott s előde volt Dr. Evansnak, Napoleon házi fogorvosának. Lelkes híve volt a francia ügynek, családját a német hadsereg megérkezése előtt Angliába küldte. Mikor a németek bevonultak Versaillesbe, Dr. Brewster kitűzte a csillagsávos lobogót. Ez azonban nem gátolta a németeket abban, hogy tágas házában 40 katonát el ne szállásoljanak, valamint követelték a lobogó bevonását. Ő azonban vonakodott engedelmeskedni. Voight Retz tábornok, Versailles német katonai kormányzója pedig nem találta célszerűnek a rendeletnek erőszak útján érvényt szerezni. A doktor nemsokára azután meghalt s szabad kőműves rítussal temették el.

A KIRÁLY MEGÉRKEZÉSE VERSAILLESBE

Végre október 5-én megérkezett a király Ferriéres-ből, Báró Rotschild kastélyából. Részben ünnep nap volt, amennyiben a Versaillesben levő német tisztek és katonák lelkesült "Hurráh" kiáltásokkal fogadták. Ami a franciákat illeti, azok közömbös kíváncsisággal mondhatni konoksággal bámultak reá.
A király kocsiját, melyben a királyon kívül szárnysegédje ült, hat fekete ló húzta. A kocsi előtt lovas fullajtárok haladtak, utána egy szakasz a király kedvenc uhlánusaiból lovagolt. a király és uhlánusai között olyan viszonyt volt észlelhető, mint atya és fiai között. Tekintet nélkül arra, hogy napjában többször kellett megjelenniök a Prefektura kastélya előtt, hogy a királyt sétakocsizásra elkísérjék, a király mindenkor így üdvözölte őket: "Jó napot uhlánusok!" melyre harmonikusan felhangzott a felelet "Jó napot felség!" Mielőtt alkalmam lett volna a közkatonák és tisztek közötti viszonyt tanulmányozni, ama téves hitben éltem, hogy a tisztek, kik a porosz Junker-osztályhoz tartoztak, rendkívül arrogánsak alárendeltjeikkel szemben. Azonban csakhamar tapasztaltam, hogy amíg szolgálatban a legszigorúbb fegyelem uralkodott, máskülönben a viszony szívélyes volt köztük. Gyakran láttam, hogy magas állású tisztek szolgálaton kívüli közkatonákkal paroláztak. Érdekes episódot hallottam Versaillesben Bismarckról, hogy miként vágott fel egy kenyeret és személyesen vitte el az őrségen levő kiéhezett őrszemnek.
A porosz trónörökös különösen ismeretes volt demokratikus érzelmeiről alantasaival szemben. Gyakran láttam a csata hevében közkatonáival komoly beszélgetésbe merülten. Egy jóízű adoma is maradt fenn "Unser Fritz"-ről, mint őt a németek becézve nevezték, mikor egy bajor katonát rendkívüli hősiességéért megdicsért. A bajor katona hirtelen odafordult a trónörököshöz és öntudatlanul ezt mondá: "Igen fenség, hogyha 1866-ban ön lett volna vezérünk (emlékezve a königraetzi csatára, hol a bajorok, Ausztria szövetségesei voltak) ugyancsak elvertük volna az átkozott poroszokat!"

A KIRÁLY SZÁLLÁSA VERSAILLESBEN

A király megérkezése Versaillesbe nagy változásokat idézett elő az ott tartózkodó német hercegek és előkelőségek szállásaiban. Fritz úr (a trónörökös) amint a franciák szívesebben nevezték, átengedte a Prefekturán levő lakását felséges atyjának. Moltke, Blumenthál tábornokok és Bismarck kénytelenek voltak maguk és kíséretük számára más helyen lakást keresni.

A MEUDONI KASTÉLY PUSZTULÁSA

Jó szerencsémnek köszönhettem ismét, hogy meglátogattam Napoleon herceg kastélyát Meudonban, mielőtt a Valerian erőd bombái elpusztították.
Akkoriban úgy tűnt elő nekem, hogy ez inkább a bosszú műve volt, mely nem annyira a német sereg, mint inkább Napoleon iránt történt. Trouchue tábornok, aki Páris kormányzója volt az ideiglenes védelmi kormány alatt, nem igen állt jó lábon Napoleonnal, ellenkezőleg buzgó Orleánista volt. Az ágyúzás, mely október hó 5-ike hajnalán kezdődött rettenetes volt, teljes három óra hosszáig tartott. Az ágyúdörgés oly nagy volt, hogy Versailles épületei valósággal remegtek.

A SZÖKŐKUTAK JÁTÉKA

A versaillesi szökőkutak működése rendesen október hó első napjaiban szokott kezdődni. Ezen alkalommal azonban néhány nappal elhalasztották, hogy a király nagy kíséretével együtt tanúja lehessen a tündéri látványnak.
Versailles szökőkutainak gyönyörű játéka világhírű. A parkhoz, kutakhoz és művészies vízesésekhez a vizet Marly le Roi vagy a Louveciennes híres vízművek szolgáltatják, hol óriási gépek segélyével a víztömeget 600 láb magasságba nyomják s esés folytán jut a versaillesi medencékbe.
A király a kerületi előljáró kíséretében szemlélte meg a kutakat. Nyomában haladt Bismarck tábornoki egyenruhában, mögötte tíz lábnyi távolságban elmaradhatatlan detectívje. Aztán Moltke, ezen sikeres hadjárat esze ballagott egyedül, mint egy vigalomba induló iskolásfiú.
Valahányszor Moltkét láttam, úgy alakra mint arcra, emlékeztetett az elhunyt Trumbull, amerikai senátorra.
A franciák sedáni veresége főleg Moltke geniusának, strategiájának és taktikájának volt az eredménye, aki bár a vezérkar irodájában ült, mégis a különböző hadtestek mozdulatait eredményesem irányította.
Természetesen "Unser Fritz" is jelen volt Blumenthal tábornok kiséretében. Ez utóbbi állandóan mosolygott, mint egy iskolás leány, aki sikerrel tette le vizsgáit. Röviden az összes tábornokok, kik Páris ostromában részt vettek, valamint a fejedelmek, hercegek, tengernagyok, akik nem vettek részt az ostromban, ezen emlékezetes délutánt a parkban töltötték. Az előkelőségek káprázatos díszruhái soha el nem homályosuló nyomokat hagytak emlékezetemben.

TALÁLKOZÁS HANS BLUMMAL

Egy napon, midőn a parkban sétáltam, figyelmemet egy fehér "Fedora" kalapot viselő fiatal ember keltette fel. Én franciának véltem, de mikor megszólítottam, kitűnt, hogy a vértanú Blum Róbertnek fia, akit Windischgraetz herceg az 1848-iki bécsi forradalom napjaiban agyonlövetett. Az ifjú Blum jelenleg, mint a "Daheim" német képeslapnak a tudósítója volt itt.
Barátokká lettünk azonnal s több kiránduláson voltunk együtt Páris körül. Blum révén ismerkedtem meg Dr. Busch Mór, Bismarck magántitkárával, úgyszintén Moltkeval a birodalmi gyűlés tagjával, melynek Blum is tagja volt.
Egy vagy két nap múlva ezen királyi ünnepély után Burnside tábornokkal találkoztam Versailles utcáin. Társaságában volt Sheridan tábornok is. A tábornok éppen most tért vissza Párisból, mint egy félhivatalos nagykövet jött, hogy elősegítse a fegyverszünet és béke létrejöttét.
Bismarck azonban mint ügyes politikus, miközben Burnside tábornokhoz néhány nagyhangú frázist intézett, elolvasta Jules Favre levelét, de a fegyverszünet, vagy a végleges békéről érdemlegesen nem nyilatkozott, miután ezt megelőzőleg Ferrieresben Favreval folytatott személyes tárgyalása sikertelen volt.
Bismarck, valamint a Páris előtt álló németek, úgy nyilatkoztak, hogy két héten belül befognak vonulni Párisba. Minden pillanatban várták a 700 darab nehéz ostromágyú megérkezését, mellyel a várost lövetni akarták.
Burnside tábornok azonban ellenkező véleményen volt s kijelentette, hogy Páris a leghevesebb ostromnak is két hónapig képes ellenállni s élelemmel is bőven el van látva.

BÉKE FELTÉTELEK MEGBESZÉLÉSE

Október hetedikén Blum barátom révén jutott tudomásomra a terv, melynek alapján a németek békét hajlandók kötni. Blum viszont Dr. Buschtól, Bismarck titkárától tudta meg.
Az első elengedhetetlen föltétel volt, Elszasz-Lothringiának átengedése Metz városával egyetemben, de kihagyva Nancyt. Ezen terület élén egy a német szövetség által kinevezendő kormányzó állna mindaddig amíg e terület lakói hűségük bebizonyítása által a német szövetség tagjaivá válhatnak. A második feltétel volt, hogy Franciaország fizessen legalább háromezer millió frank hadisarcot.
Megjegyzésre méltó s a későbbi események igazolták, hogy eme feltételek lelkiismeretesen és eredményesen végrehajtattak. Mivel ma Elszasz-Lotharingia a német birodalom része és a szövetséges gyűlésbe képviselőket küld.

BOUGIVAL BOMBÁZÁSA

Heves ágyúzást hallván Bougival felől, Október 11-ikén reggel Hans Blum társaságában útnak indultunk a helység felé. Ekkor már láttuk a 37-ik ezredet és más különítményeket roham lépésben előre nyomulni a tűzvonalba.
Áthaladva Marly és Louvecieus helységeken, csakhamar elértük Bougivalt, hol szüntelenül röpködtek és csapódtak le a bombák. Egy épület előtt álltunk meg, melyben a 47-ik ezred katonai zenekara volt elszállásolva. A zenekar tagjai éppen szerény ebédjüket fogyasztották, midőn egy löveg találta az épületet. Hatalmas rést ütött rajta és két zenészt megölt, hatot pedig megsebesített. De a löveg nem elégelte meg a kárt, hanem visszapattant s átütve a szomszédos ház falát, néhány lábnyira a földbe fúródott és felrobbant.
Amennyiben én és Blum úr csupán mint szemlélői voltunk ezen ütközetnek, egészségünk és testi épségünk szempontjából, tanácsosnak tartottuk minél gyorsabban kereket oldani e veszélyes helyről. Egy magasabb domb mögé rajtőztünk, hol részben védve voltunk a Valerian erődből záporként szóródó bombák ellen.
A domb tetején egy csinos villát fedeztünk fel. Visszahagyva kocsinkat, megmásztuk a dombot és benyitottunk a villába, mely Gerome, a híres festő tulajdonának bizonyult.
A házat a legnagyobb rendetlenségben találtuk. Bútorok, értékes festmények, ebédlő és konyhabútorok a legtarkább összevisszaságban hevertek szanaszét. A műteremben számos értékes vázlat - album volt, valamint egy befejezetlen festmény, Gerome nagyméretű vászna "A rabszolga vásár". Mi összeszedtük az értékesebb képeket, valamint az említett befejezetlen festményt, melyet keretéből vágtunk ki az állványon. Kocsinkba gyömöszöltük és visszahajtattunk Versaillesbe, melyet a sötétség beálltával értünk el.
Azonnal a városházára hajtattunk, hol a megmentet képeket átadtuk, miután Gerome villája volt leginkább kitéve a Valerian erődből kilőtt bombák pusztításának.

TALÁLKOZÁSOM BISMARCKAL

Szokásommá vált Sheridan tábornokot majdnem minden este meglátogatni, kivel a nap eseményeit meghánytuk-vetettük s egyszersmind a hazai hírlapokat kicseréltük. Így október 12-ik estéjén, midőn rendes látogatásomat tetem a tábornoknál, a szálloda egyik alkalmazottja berontott a szobába s jelentette, hogy Bismarck rövid időn belül meg fog jelenni, Sheridán tábornok üdvözlésére. Azonnal felálltam, hogy távozzak, nem akarván két ilyen nagy férfiúnak találkozását feszélyezetté tenni. A tábornok azonban marasztott és így szólt: "Óh őrnagy, ön csak maradjon, majd én bemutatom Bismarcknak".
Sheridán tábornok feljebbvalóm lévén, én természetesen engedelmeskedtem s elfoglaltam helyemet. Néhány pillanat múlva az ajtó kinyílt, s a "Vasember" belépett.
"Tábornok!" - úgy szólt, - "elnézését kell kérnem, hogy még csak most jelenhetek meg önnél, de mint jól tudja, annyi fejedelem elszállásolásáról kell gondoskodnom, hogy időm ugyancsak igénybe van véve." Kitűnő angol kiejtéssel beszélt, akárcsak egy született angol. A tábornok azonnal bemutatott engem, mint egy ex-unió őrnagyot, s a "Chicago Tribune" haditudósítóját. Néhány udvarias megjegyzés után én eltávoztam.
Sheridan és Frosythe tábornokok megunván Páris bevételére várni, s valószínűleg Bismarck tanácsát követve, fenti látogatása alkalmából, október 14-én elhagyták Versaillest ama elhatározással, hogy Európát beutazzák és csak Páris megadása után fognak visszatérni.

SIKERTELEN KIROHANÁS

Bár alig telt el nap, hogy a franciák meg nem kísérelték volna a tűzvonalon áttörni. Az október 21-ikén tett kísérlet eléggé heves és oly nagyszámú csapat bevonásával történt, hogy méltán beillett rendes csatának is. Huszonnegyedikén délfelé az ágyúzás, mely eddig a franciák részéről éjjel-nappal szórványosan hangzott, most folytonossá és rendkívül hevessé vált.
Sejtettem, hogy valaminek történni kell a Valerian erődben, melyet a német katonák "Baldrián" gúnynéven neveztek, mely egy növény neve volt, amelyből erős orvosi olajt gyártottak.
Én és Hans Blum kocsira ültünk és Malmaison felé hajtottunk. Alig tettük meg az út felét, midőn kocsink összetört. Le kellett szállnunk s a kocsit az istálós fiúra bízva, mi gyalog folytattuk utunkat. Csakhamar a király kocsija haladt el mellettünk. Louvecious irányába hajtatott, honnét a csatateret leginkább áttekinthette. Félóra mulva ismét láttuk a királyt és kíséretét amint a fél mértföldnyi távolságban levő hátvéd felé mentek. Nemsokára ezután a trónörökös követte a királyt, nagy kisérettel. A király állandóan a kocsiban ült, míg a többiek lóháton követték, csak én és Blum voltunk gyalog. Mi igen csodálkoztunk, hogy a király és kísérete oly gyorsan haladtak a hátvéd felé, valami bajnak kellett történni a csatamezőn. E pillanatban Blum észrevette, Moltke tábornokot, aki lóháton közeledett. Blum feléje sietett és nyugtalan arccal kérdezte, hogy folynak a dolgok a tűzvonalban. A nagy stratégista könnyedén azt felelte: "Most már minden rendben van!". Ezt hallván s ilyen illetékes forrásból, Blum barátom lecsillapult. A trónörökös előtt álltunk meg, aki gondtalanul eregette a füstöt jól ismert színes porcellán pipájából. E pillanatban azonban a francia előőrsök golyóinak fütyülése vált hallhatóvá, mire a trónörökös hirtelen jelt adott tisztjeinek az oszlásra, ami azonnal megtörtént. Az előkelő csoport a király és fejedelmekkel, védettebb helyre vonult.
Ezen ütközetben részt vett a hatodik, 46-ik és az 50-ik gyalogezred támogatva a póseni és alsó sziléziai hadtest által. A francia támadó sereg huszonkét zászlóaljból, ötven ágyúból, hat gyorstüzelőből és a Valerian erődből állt, mely 415 lábnyira a Szajna felett emelkedett s lövegei 7000 yardnyira hordtak.
Malmaisonnál a franciák állhatatosan nyomultak előre, míg el nem érték a Pompadour kastélyt, amelynek falai mögött rejtőzködve a hatodik német gyalogezred halálosztó kereszttüzébe kerültek.
A francia roham rendkívül heves és váratlan lehetett, minthogy csakhamar sebesültek kezdtek érkezni a hátvéd felé. Ezek egyike közölte Blum úrral, hogy ezrede alaposan megtizedeltetett.
A franciák azonban rendes szokásukhoz híven, csakhamar elveszítették lelkesedésüket s két órai küzdelem után visszavonultak a Velerian erőd ágyúi által védett területre. Sok ágyút és gyorstüzelőt hagytak hátra és több mint százat közülük foglyul ejtettek a németek.
Ezen ütközet folyamán életemnek egyik legkülönösebb esetét figyeltem meg:
Amíg a csata javában folyt, egy asszony juhnyáját a küzdők közötti mezőre terelte s míg a bárányok legelésztek, ő a legnagyobb lelki nyugalommal gombát szedett.
A franciák ezen sikertelen kirohanása után, melyet a napról-napra szorosabbá váló német tűzvonal áttörése céljából kíséreltek meg, némi pihenés állt be az ostromló sereg számára, bárha folytonos éberséggel kellett őrködniük.
Az ágyúzás az erődből folytatódott, de minthogy kárt nem okozott, csak természetes következmény volt, hogy az ilyen fecsérlése a lőpornak és lövegeknek csupán a városban bezárt franciák megnyugtatásául szolgálhatott, akiknek a francia sereg csodálatos győzelmeit híresztelték.
Én már annyira megszoktam a Valerian és D'Issy erődök ágyúinak moraját, hogy valahányszor éjjel szünetelt, azonnal felriadtam egészséges álomból.

EGY ESTÉM DR. BUSCH-NÁL

Valahányszor nekem és Blumnak némi szabad időnk kínálkozott, melyet nem levelezés és portyázásra fordítottunk, rendesen egy vagy két órát Dr. Busch házánál töltöttünk, aki készséggel nyújtott felvilágosítást, minden újdonságról és ama tervekről, melyek a különböző német államok egységét célozták.
Számos érdekes anekdotát mondott el, melyek főleg mesterére a kancellárra vonatkoztak.
Ezen anekdoták és szálló igék egynehányát annak idején beírtam a "Chicago Tribune"-be tudósításaim keretében. Minthogy ama leveleket ellopták tőlem, itt közlök néhányat azokból az anekdotákból, melyeket Dr. Busch "A mi kancellárunk" című könyvéből vettem át.
Bismarck egy alkalommal így szólt: "Midőn meglátogattam 1866-ban a párisi kiállítást, eszembe ötlött: miként alakultak volna a viszonyok, ha a Luxemburgi kérdést kard döntötte volna el? Én volnék-e Párisban, vagy a franciák Berlinben? Mi nem voltunk akkor még olyan erősek, mint ma. Hannover és Hessen nem adhatott volna oly sok jó katonát, mint ma. A mi Schleswig-Holsteint illeti, akik legutóbb, mint oroszlánok harcoltak, akkor még egyáltalán nem voltak képesek számottevő katonaságot állítani. A szász hadsereg züllött volt s újra kellett szervezni. Milyen nagyszerű fickók ezek a würtemberigek s milyen pompásan festenek. Azonban 1866-ban ezek is még nevetség tárgyai voltak, mikor egy polgárőrséghez hasonlóan bevonultak Frankfurtba."
Ezen fenti anekdotából is fényesen kiviláglik, hogy milyen ügyes, előrelátó államférfi volt Bismarck.
Életcélja volt hosszú évek során át a német fejedelemségek egyesítése egy egységes német birodalommá.
Ezen eszmét szem előtt tartva céltudatosan dolgozott ennek létrehozásán; minden lépést megfontolva, mielőtt a tett mezejére lépett. Mintegy kivártaa kellő történeti pillanatot, midőn a kegyelemdöfést megadhatta.

THIERS VERSAILLESBEN

Midőn Thiers a francia kormány székhelyéből Toursból megérkezett Veresaillesbe, gyakran volt alkalmam látni őt. Alacsony termetű, tagbaszakadt férfiú volt, nagy és erősen kifejlett ősz fejjel. Körülbelül 73 év nyomta vállait. Választékosan öltözködött. Kemény fehér nyakkendőt s állig begombolt frakkot viselt. Szemei csillogók s arca rózsás volt. Inkább egy lelkipásztor benyomását tett reám, mint egy államférfiét.
Bismarck véleménye Thiers államférfiúi képességét illetőleg nem nagyon hízelgő volt. Dr. Busch szerint úgy nyilatkozott: "alig van benne nyoma az államférfinak, túlságosan sentimentális ahhoz a foglalkozáshoz. Nem alkalmas alkudozásokra, könnyen ijeszthető. Érzelmeit nem tudja ügyesen elpalástolni s hamar ugrasztható."
Ez meglehetős szigorú kritika volt arról az egyénről, akit 1872 augusztus 31-én a francia kamara majdnem egyhangúlag választott meg a köztársaság elnökéül az új kormányforma szerint.

VIII. RÉSZ

HAMIS HÍREK A FORGALOMBAN

Eltekintve az október 27-én keletkezett izgalomtól, melyet Metz feladása okozott, Versailles meglehetősen csendes volt. Jobbra-balra szárnyaltak hírek, melyek a valóság alapját nélkülözték.
Ezen hazugságoknak egyike volt, hogy Párisban ellenforradalom ütött ki, s hogy a vörös republikánusok Blanaui Pyatt és Flourens vezérlete alatt letartóztatták Trochue tábornokot, Páris katonai kormányzóját és Jules Favret.
Hasonló kacsa volt, hogy Bazain és MacMahon tábornokok mint árulók száműzettek. Mindezen álhírek francia forrásból eredtek, céljuk az volt, hogy Metz elfoglalása által előidézett lehangoltságot ellensúlyozzák, mely Sedán után a legjelentősebb mozzanata volt ezen modern hadviselésnek.
Három hadvezér: Bazain, Canrobert és LeBoeuff 173,000 emberrel és jelentékeny hadi készlettel a Frigyes Károly herceg vezetése alatt működő német hadtest kezeibe jutott.

A POMERÁNIAK ÉS TÁBORNOKAIK

Frigyes Károly herceg hadtestének második hadosztálya a pomeráni népfölkelő gárda parancsot kapott, hogy egyesüljön a porosz trónörökös hadtestével, mely Páris előtt állt.
Megérkezésüket a németek valóságos ünnepnappá avatták. A király és az uralkodó fejedelmek Lipóttal egyetemben, aki a háború közvetlen okozója volt, jelen voltak a bevonulásnál. A trónörökös, mint főparancsnok a következő napiparanccsal fogadta őket:
"Második hadtest katonái! Ez az első alkalom, hogy benneteket parancsnokságom alatt a harcmezőn láthatlak, bár a béke idején számos évekig parancsnokló tábornokotok voltam. Szívből üdvözöllek benneteket! Hősies önfeláldozó küzdelmetek Gravelotnál és nagy győzelmetek Metznél büszkeséggel tölti el szívemet. Bizton hiszem, hogy úgy hazafiságunk, mint az ellenséggel való bánásmódunk által továbbra is kiérdemeljük legkegyesebb királyunk dicséretét és helyeslését."
Versailles, 1870 november 12.
Táborszernagy és a harmadik hadtest főparancsnoka.
Meg kell említenem, hogy a király úgy fiát, mint Frigyes Károlyt, a "vörös herceg"-et, érdemeik elismeréséül, birodalmi táborszernaggyá, és Moltkét grófi rangra emelte.

SÚRLÓDÁS VERSAILLESBEN

November első felében, mikor az időjárás kezdett rosszra fordulni, a német türelmesség is kezdett ingadozni. Az ostromló sereg, melynek téli szállása nagyobb részt földhányásokból állott, melyek a nagy esőzések folytán csak szűkös menedéket nyújtottak az idő viszontagságai ellen: első ok volt, hogy türelmetlenkedni kezdtek a katonák Páris rohammal való bevételének elhúzásában. A katonák békétlenkedése eljutott a vezérkarig, hol szintén megoszlott a vélemény a város bevételére vonatkozólag. Nevezetesen az volt a kérdés, roham vagy kiéheztetés által történjék-e a bevétel. A trónörökös és Bismarck a kiéheztetés, míg a király és Moltke, ágyúzás és ostrom mellett voltak.
Egy időre úgy látszott, mintha a király és Moltke terve érvényesülne, miután a nehéz "Krupp"-ágyúk megérkeztek. Azonban egy vagy más ok miatt, nem lettek felállítva s a hozzá való lövegek sem voltak láthatók. Közben, amint Dr. Busch-tól értesültem, tárgyalások folytak egyrészről Bismarck, másrészről Thiers a toursi ideiglenes francia kormány megbízottja között fegyverszünet és béke érdekében.
A toursi kormány élén Gremieu Glais, Bizoin és Gambetta álltak, akik nem mindig voltak harmoniában a párisi vezéremberekkel, miért aztán a tárgyalások elhúzódtak.
Leginkább hátráltatta béke létrehozását, hogy amikor Bismarck és Thiers legjobban fáradoztak a megegyezésen, Ducrot tábornok a párisi helyőrséggel több váratlan kirohanást kísérelt meg, melyet ama álhír okozott, hogy d'Aurelle de Palladin tábornok a Loirei hadtesttel elindult Páris felszabadítására.
Ezen nyilvánvaló árulást a franciák drágán fizették meg. Ducrot meglepte a németeket és a würtembergieket Champigni felé szorította. A második hadtest azonban gyorsan a würtembergiek segélyére sietett s visszavonulásra kényszerítette a franciákat.
A németek felbőszülve most már erélyesen hozzáláttak az ellenségeskedések újból való megkezdéséhez s az ostromágyúk felállíttattak. Közben a szomszéd városok, beleértve Versaillest is, szigorúbb kezelés alá kerültek. Von Roon, német hadügyminiszter veje a Szajna és Oise megyék főnöke lett. Az adóhátralékokat, ahol csak lehetséges volt, behajtották; rendelkezéseket hoztak mindenre s annak érvényt is szereztek. Így például egy alkalommal egy kis város polgármesterét kényszerítették, hogy a város pincéit megnyissa és bort szolgáltasson. A polgármester azonban ezt megtagadta, mondván: "Nem fogom hivatalos állásommal fedezni a törvényes rablást!"
Egy más alkalommal a versaillesi polgármester felszólíttatott, hogy néhány ezer gyertyatartót teremtsen elő. Miután azonban alig század részét lehetett volna előteremteni az egész megyében, a polgármesternek egy igen okos ötlete támadt. Ácsokkal ezer és ezer darab négyszögű deszkadarabot fűrészeltetett és azokat közepén kifúratta, s mikor mind elkészült, beszolgáltatta e megjegyzéssel: "Itt vannak a gyertyatartók!"
Ha az ostrom még hat hónapig eltartott volna, akkor Versailles annyira német befolyás alá kerül, hogy XIV. Lajos és Bonaparte Nepoleon megfordultak volna sírjaikban. Bármerre fordult az ember, mindenfelé ilyen felírások ötlöttek szemébe: "Bundes-Kanzlei", "Kriegs-Ministerium" és "Polizei Chef".
A porosz trónörökös segítsége, melyet az újonnan érkezett metzi győzelmes hadtest szolgáltatott, siettette a szorongatott város korai ágyúzását. A nehéz ostrom ágyúk, melyeket nagy nehézségek árán Villa Coublai mellett, 12 mértföldre Páristól, összpontosítottak, lövésre készen álltak.
Azelőtt sehol a világon nem volt még látható egy csomóban ily tömeges felvonultatása a haláltosztó ágyúknak. 398 különböző méretű ágyú és mozsár volt a parkban felállítva.
Ezek 400,000 lövést adhattak le. A lövegek súlya 6 fonttól a hátultöltőknél egészen 50 fontig változott a mozsaraknál. Némelyek Strassburgból és más elfoglalt erődökből hozattak.
Látva a halált osztó ágyú szörnyeknek e nagy tömegét, tudtára ébredtem, hogy a kiéheztetés helyett a golyók és rettenetesen pusztító lövegek fogják siettetni Páris bevételét.
Sok barátom volt a versaillesi franciák között. Nem lévén érdekelt fél s hozzá amerikai, ők minden képzelt és valódi bajokkal hozzám fordultak. Többek között azt kérdezték tőlem, hogy a poroszok (sohasem használták e szót "német") komolyan bombázni akarják Párist? Volna hozzá szívük, hogy éhségtől elcsigázott nőket és gyermekeket hideg vérrel halomra lövetnek. Mire én azt kérdeztem: "Hát miért nem adják meg a várost?"
"Ah uram a becsület!" volt rendesen a felelet. Itt ismét a becsület fogalmának egy túlhajtott felfogása érvényesült, mely egyértelmű a bárgyúsággal. Ez emlékeztetett engem egy néger katonára, akit mikor gúnyoltak, hogy a harctérről megugrott, úgy felelt: "Mit ér a becsület és dicsőség a niggernek, ha már meghalt".

TÉL ÉS HÓ

December elején hópelyhek szállingóztak, melyek a télnek hivatalos jelzői voltak. Az ezred zenekara naponta délután hangversenyt adott a "Place des Armes" téren. Ez nagyban hozzájárult a helyőrség unalmának elűzéséhez. Minden jel arra mutatott, hogy Páris ostroma rövidesen befejezést nyer.
Az országban is erőd-erőd után hódolt meg s Chanzay és Bourbakie tábornokok seregei érzékeny vereséget szenvedtek a "Vörös herceg" és Manteuffel tábornok seregétől.
Tisztán láttam, hogy a vég kezdete elérkezett s hivatásom az ostromolt város előtt rövidesen befejezést fog nyerni. Ennél fogva elhatároztam, hogy mielőtt ez bekövetkeznék, egy újabb körutat teendek Páris körül.

UTOLSÓ KÖRUTAM PÁRIS KÖRÜL

Eladván "Sedán" nevű lovamat, lassú járása miatt, egy két lovas francia kocsit béreltem, hogy Párist körül kocsikázzam. Úgy számítottam, hogy egy héten belül végrehajthatom e tervet, föltéve, ha előre nem látott akadályok merülnek fel. A St. Germaini utat választottuk. Odaérkezve a térparancsnoksághoz hajtottam, hol igazolványainkat hitelesítették. Ezen új rendeletet azért hozták, mert sok kém jelenlététől tartottak.
A fölött gyakran csodálkoztam, hogy miként terjedhettek oly gyorsan a hírek Versaillesből Párisba s onnét széjjel az egész országba. Egy francia úri ember, bizalmasan felvilágosított ennek eredeti okáról. Azt mondta, hogy a francia zöldségárusok a legjobb hírvivők. Árúikkal szabadon jártak-keltek úgy a német, mint a francia táborban s megfigyeléseiket, melyek gyakran fedték az igazságot, közölték honfitársaikkal.
Amíg St. Germainben időztem és vártam igazolványaim átvizsgálását, tanúja voltam a háború egy szívet facsaró jelenetének.
Francia asszonyok és gyermekek nagy csoportja vegyítve öreg emberekkel összegyűltek a térparancsnokság épülete előtt és kenyérért könyörögtek. Megjegyzendő, hogy a kéregetők korántsem voltak hivatásos koldusok, hanem a Páris körül lakó paraszt-asszonyok és gyermekek, akiket az ostromló sereg számára szükségelt élelmi szerek beszerzésére kiküldött Uhlánusok és Dragonyosok fosztottak ki az utolsó három hónap alatt mindenükből. Ilyen és ehhez hasonló jelenetek gyűlöltetik meg a háborút minden jó érzésű emberrel.
Visszakapván igazolványaimat, áthajtottunk a St. germaini terjedelmes erdőségen, hol őzekre vadászó német tisztekkel találkoztunk. Csakhamar elértük Argenteuilt, mely 7-8 mértföldnyire van Páristól észak-nyugatra. Elhaladtunk Chateau la Fitte mellett, mely pompás pezsgőjéről híres. Sietve áthaladtunk e kastélyon megbámulva a falakon függő festményeket. Különös véletlen játéka folytán, a festmények közt volt "Wilhelmshöhe" hová a "végzet embere" Napoleon mint hadifogoly került Sedán átadása után.

MONTMORENCY ÉS ENGHIEN

Elhagyva Argenteuilt, mely különben Párist a legfinomabb zöldséggel látja el, elértük Montmorencyt, mely Páristól körülbelül 12 mértföldnyire fekszik dél-nyugatra. Ott akarván az éjet tölteni a "Fehér ló"-hoz a város egyetlen szállodájához hajtottunk. Azonban az ott szorongó német tisztek és katonák miatt nem kaphattunk helyet. Ezen szálloda és címerének története, meglehetősen regényes színezetű.
Büszkélkedhetik ama tulajdonsággal, hogy több koronás főnek, fejedelemnek, költőnek, írónak s a művészeti és irodalmi hírességeknek volt lakóhelye mint bármely más szálloda. 1737-ben Leduc építette. Néhány év mulva felépítése után egy csapat kedélyes fickó, nagyobbrészt festők, költők, írók látogatták meg Montmorencyt (melyet Enghien néven is neveznek), hogy élvezzék nagyszerű levegőjét. A lakosok hivalkodva említették, hogy amíg a cholera vadul dühöngött az egész országban, Montmorencyt kikerülte. Ezen látogatók hetekig időztek ott élvezve a szálloda által nyújtott ételek és italok legjavát s amikor végre fizetésre került a sor, az egész társaság nem tudott összehozni annyit sem, hogy csak egyik tagjának számláját kifizethették volna. Végre abban állapodtak meg a sok huzavona után, hogy e víg társaságnak egyik tagja, aki hírneves festő volt megfesti a szálloda címerét, ami meg is történt, s az a címer valóban a legkiválóbb az összes szállodák címerei között.

A SZÁLLÁS KERESÉS NEHÉZSÉGEI

Montmorency annyira hemzsegett tisztektől és katonáktól, hogy képtelenek voltunk éjjeli szállást kapni. Én végre megszólítottam egy fiatal német tisztet, hogy vezessen a térparancsnoksághoz, mit az teljesített is. Ott találtam Fuchs őrnagyot, a 93-ik "Anhalt Dessaui" ezredtől, aki lekötelező szivélyességgel fogadott és egy hatalmas négyszögletű kőházhoz küldött, hol a földre hintett zizegő szénán, végre nyugalomra hajthattuk fejünket. Ezen épület első emelete az ezred húscsarnokául rendeztetett be s a sarokban álló nagy "Erare" féle zongora szolgált a hús feldaraboló tőke gyanánt.
Itt töltöttük tehát az éjszakát, de alvásról szó sem lehetett, mert az előőrsök folytonos lövöldözése ebben meggátolt.

EGY FÉNYES VACSORA

Az az ifjú tiszt, ki a térparancsnokhoz vezetett, egy báró volt s minden ízében úri ember. Midőn látta, hogy nem tudunk sehol helyet találni, hol megvacsorázhatnánk, meghívott bennünket, hogy legyünk vendégei. az pedig egyike volt a legkiválóbb vacsoráknak a harcmezőn, néhány mértföldnyire az ellenségtől.
A legfinomabb ínyenc falatok kerültek az asztalra, amit csak pénz megszerezhet. Számomra a legízletesebb volt az "Erbsenwurst-Leves". Száraz összetört borsóból és vagdalt disznóhúsból állt a konyha művészet e remeke. Aki ezen ízletes ételt feltalálta, épp oly mértékben járult hozzá a német fegyvernek dicső győzelméhez, mint Dreise a porosz fegyverek feltalálója. Házigazdánk, az ifjú tiszt, elküldött ezredének egy altisztjéért, aki vacsora után klasszikus zeneszámokat játszott a nagy Erar zongorán, mely élvezet belenyúlt a késő éjszakába.
Mikor én ott voltam Montmorencyben, Schwartzhoff és Tillintsky tábornokok is ott tartózkodtak. Ez volt az a Tillintsky, aki mint a 27-ik ezred ezredese 1866-ban rohammal verte ki az osztrákokat a Königgraetz melletti erdőből.
Azt is megtudtam az ifjú tiszttől, hogy Fuchs őrnagy volt az egyedüli tiszttársai közül, aki sértetlenül maradt a franciák szeptember 30-ik váratlan kirohanása alkalmával.
A "Hermitage" (Remete-lak) rövid meglátogatása után, mely egykor Jean Jacques Rosseau lakóhelye volt, egy dombról leszállva Montmorency híres völgyébe jutottunk, hol a híres Enghien fürdőket megtekintettük. Itt volt III. Napoleon unoka húgának Mathilde hercegnőnek kastélya. Ezen kastély valamikor Condé herceg tulajdona volt, kit első Napoleon neutrális területen elfogatott, Párisba hozatott és megérkezése éjjelén lefejeztetett. Ezen árulás örökös szennyfolt maradt Napoleon címerén.
Az Enghien fürdőktől a "St. Denis" vasútig hajtattunk, ahol a német előőrsök feltartóztattak. További haladásunkat meggátolták ama nagyméretű előkészületek, melyek Páris bombázását célozták. Számunkra nem maradt más hátra, mint visszafordulni Versailles felé, hová négy napi távollét s körülbelül 75 mértföldnyi út után megérkeztünk.

DUCROT SEREGE FELOSZLIK

Mikor visszaérkeztünk Versaillesbe, tudomásunkra jutott, hogy az utolsó kirohanás alkalmával Ducrot serege alaposan lefogyott. Tagadhatatlan Franciaország nem volt többé az az ország, mely egy Napoleont, Massenat, Moreaut és Hocheot adott az első köztársaságnak s egy Nyet, Soult, Murat, Davoust, Kellermant és Lannest adott az első császárságnak.
A második császárság alatt a francia hadsereg fő baja az volt, hogy a legénység nem volt bizalommal följebbvalói iránt. Pedig a francia katonaság nem volt híján a személyes bátorságnak, csupán az erkölcsi bátorság hiányzott, melyet csakis a tisztek magas erkölcse eredményezhet. A francia fegyverek épp oly jók voltak, amint a németeké, a chassepot oly jó volt, mint a német "Zündnadel"-fegyver. A "Victor de Reppy"-féle gyorstüzelő ágyúk pedig szintén megállták helyüket a német gyorstüzelőkkel szemben.

A NÉMET HADSEREG EGYENRUHÁI

Miután 1870-ben a tél korábban beállt a rendesnél, Páris környékén az ostromló sereg katonái dideregtek átázott ruháikban, melyben annyi csatát küzdöttek végig. A Párist körülzáró sereget tetőtől-talpig új egyenruhával látták el, kesztyű kivételével. Sohasem sikerült megtudnom, hogy mely okból nem kaptak a német katonák kesztyűket.

VADÁSZAT FRANC TIRREURÖKBE
(Francia vadászkatona)

Még az ostrom legcsendesebb napjaiban is Versailles nem nélkülözte az izgalmakat. December második felében jelentették, hogy kémek kószálnak a német táborban. Egy házról-házra való kutatás rendeltetett el. Egyik este, mikor szobámban írtam, háziasszonyom leánya lélekszakadva berontott szobámba és értésemre adta, hogy a porosz katonák kutatnak a házban. Azonnal kinyitottam szobám ajtaját s egy csapat porosz katona egy káplárral élén állt vélem szemben. Franciául tudomásomra adta, hogy Franctirreuröket keresnek, kikről azt állítják, hogy a város házaiban rejtőznek. Én németül udvariasan felhívtam őt szobám átkutatására. Ő azonnal bocsánatot kért: "Ach, entschuldigen; sie sind ja ein Landsmann!" (Oh, bocsánat, ön egy honfitárs!). Ezzel elhagyták a házat, háziasszonyom és leánya nagy megkönnyebbülésére.

A CSÁSZÁRI KORONÁT FELAJÁNLJÁK VILMOS KIRÁLYNAK

December utolsó napjaiban a német birodalmi gyűlés egy küldöttsége érkezett Versaillesbe, hogy Vilmos királynak felajánlják az egységes német birodalom császári koronáját. Hogy Vilmos király az egyetlen császár-jelölt, ez ismeretes és elhatározott dolog volt a Gravelot és Sedáni nyert csaták után. Én ezt a "Tribune"-hoz intézett egyik levelemben megjósoltam, jóval előbb, mint a küldöttség megérkezett.
A küldöttség 32 tagból állt, mely az akkori pártok különböző árnyalataiból választatott. Mindannyian a "Reservoir" szállodában laktak, honnét ebéd után hintókban és sárgára festett postakocsikban a Prefectura épülete elé hajtattak, hol a király szállása volt. Odaérkezve a birodalmi gyűlés elnöke, a tiszteletre méltó Simon úr vezetése mellett felvonultak az épületbe. Simon úr egyike volt azoknak, akik már 1848-ban felajánlották Vilmos királynak a császári koronát. Simon úr kíséretében voltak, Moltke gróf, Lipót herceg a porosz-francia háború okozója, Báró Rotschild Alfonso nagybátyja, kinek Férrieresi palotájában volt a király főhadiszállása. Csupán egy haditudósító nyert meghívást a szertartáshoz, a "London Illustrated News" kitűnő rajzolója és tudósítója, aki ezen történeti jelenetet megörökítette.
Ezen küldetés eredményeképpen Vilmos király 1871 január 19-én a versaillesi remek tükörteremben, német császárrá kikiáltatott. Ugyanazon napon a franciák újabb kirohanást kíséreltek meg a Valerian erődből. Valószínűleg sejtették, hogy mi van készülőben s megkísérelték megakadályozni a versaillesi történelmi palotának megszentségtelenítését egy német császár megkoronázása által.

KARÁCSONY MEGÜNNEPLÉSE

A legkülönösebb látvány, melyet versaillesi tartózkodásom alatt megfigyeltem, a karácsonyi istentiszteletek voltak, melyeket a különböző templomokban tartottak.
A "Notre Dame" székesegyház a bajor, szász, poseni és porosz-lengyel katholikus katonákkal volt megtömve. A német és francia papok felváltva olvasták a misét. Igen kevés francia férfi jelent meg a szertartásokon s a nők és gyermekek, akik részt vettek, alig hiszem, hogy testvéri szeretetet tápláltak volna legyőzőik iránt.
"Vajha meghallgatásra találná imádságunk az égben, hogy jóakarat és béke költözne szíveikbe". Ez volt imája egy buzgó protestáns lelkésznek az egyik protestáns templomban, hol Luther és Calvin vallását követő német katonák vettek részt az Istentiszteleten.
A karácsonyi ünnepek két napig tartottak. Százezrekre menő karácsonyi ajándék érkezett a Vaterlandból (Október 15-e és november 15-ike volt kitűzve a német postaigazgatóság által a posta csomagoknak szállítására a harctérre.)
Ez aztán ugyancsak felvillanyozta a csapatok harci kedvét.
Az angol és amerikai tudósítók meghívott vendégeikkel egyetemben egy barátságos ebéd keretében ülték meg karácsony ünnepét.
Nagyszámú "vaskereszt" érem került kiosztásra, úgy hogy a háború rettenetes jelenléte dacára, Jézus születésének ünnepe Páris előtt, vidámsággal ünnepeltetett meg.

OSTROMÁGYÚK HADIÁLLÁSBAN

A karácsonyi ünnepek azonban nem gátolták meg az ágyúk felállítását a halálra szánt város körül. Egy elfogott léghajóban talált levél elárulta a párisiak szomorú helyzetét. Túlnyomó volt azoknak száma, akiknek szomorú karácsonyuk volt, mert sem pénzért, sem jó szóért nem kaptak sem húst, sem zöldségneműt. A levélből az is nyilvánvalóvá lett, hogy a lakosság nagyobb része kutya- és patkány-hússal csillapítja kínzó éhségét. Ugyancsak köztudomású lett, hogy a városi hatóság elhatározta a városi állatkertben levő állatokat elárverezni.
Valamint hogy Washburn úr az amerikai nagykövet amerikaiaknak és angoloknak útleveleket állított ki, akik az ostrom megkezdése előtt akarták elhagyni a várost.
Moltke vezérkarából Verdy alezredes, a háború történetírója, mint békekövet Párisba küldetett, hogy a város átadását kérje; s egyszersmind, hogy közölje velük a "Loire" hadtest teljes megsemmisülését Orleáns mellett. Valamint megbízatott, hogy a francia helyőrség tisztjeit meghívja a német táborba annak meggyőződésére, hogy minden további ellenállás hasztalan.

PÁRIS ÁGYÚZÁSA

Verdy missiója eredménytelen lévén, a király türelme is elfogyott. Parancsot adott a konok város megfenyítésére. A "Valerian" és d'Issy erődök voltak az elsők, melyek ellen a roham elhatároztatott. E kettő volt a legerősebb a Párist védő erődök közt s ha ezek elestek, akkor a többiek, valamint a falak 92 bástyáikkal egyetemben összeomlanak, mint kártyavárak.
Nem sok időbe került s a d'Issy erőd romokban hevert. Azonban a Valerian erőd, melyet a párisi utcagyerekek "Grimeaud Apó" gúnynéven neveztek, 90 és 180 fontos lövegekkel felelt vissza a németek 50 fontos óriási mozsár lövegeire. Az ágyúzás néhány napig szakadatlanul tartott, mikor a német lövegek, már az "Arc de Triumph" körül kezdtek röpködni és elpusztítással fenyegették a tetején levő "Resistance" (ellenállás) szobor alakot. A védelem bátortalanná vált s január 14-én, miután az erőd s lőporkamrái golyó és kartács által rommá lövettek, a helyőrség egy utolsó kétségbeesett kirohanást kísérelt meg a német tűzvonal törése céljából. Azonban a német zászlóaljak és páratlan tüzérségük könyörtelenül elsöpörték őket. A játszma elveszett.
A proletárság forrongó szenvedélye a polgárság ellen több alkalommal zendülésekben nyilvánult meg, melyet a nemzeti-őrség, ennek volt feladata a város békéjét biztosítani, csak nagy erőfeszítések árán volt képes elfojtani.
A déli hadsereg megveretése saját tábornokaik híradása révén vált nyilvánvalóvá. Nem maradt más hátra, mint meghajolni a kikerülhetetlen előtt.
Január 28-án fegyverszünet jött létre az ellenfelek közt. Ennek értelmében a rendes és népfelkelő katonaság hadifogoly maradt, míg a német sereg birtokába veszi az összes párisi erődöket, közben a városnak megengedték, hogy élelemről gondoskodjék.

BÉKETÁRGYALÁSOK

1871 január 27-ikén Vilmos császár a következő sürgönyt menesztette Auguszta császárnőnek: "Mélyen megindult szívvel hálát adva Istennek, értesítlek, hogy a békepontok aláírattak. Csupán a Bordeauxi gyűlés jóváhagyása szükséges még.
Vilmos."
Húsz nappal később a francia-porosz háború drámája befejeződött. Helyette kezdetét vette a "Párisi commune" borzalmai, mely nemcsak Franciaországnak, hanem az egész civilizált világnak örök szégyenfoltja marad.

AZ OSTROM BEFEJEZÉSE

Páris ostromának befejezésével hivatásom, mint a "Chicago Tribune" haditudósítója megszűnt. Előkészületeket tetem Versaillest és Franciaországot elhagyni, Páris érintése nélkül.
Bár sok minden okom volt nem bevonulni a győztes hadsereggel Párisba, de főleg az tartott vissza, hogy nem akartam tanúja lenni a félrevezetett francia nép megaláztatásának.
Egy év előtt láttam Párist virágzó pompájában és nagyságában s látnom a meghódolás után, csak lelki fájdalmakat okozott volna. A kóválygó hírekből úgyis megtudtam, hogy inkább egy kihalt, mint az élettől lüktető városhoz hasonlít.

TÁRSADALMI ÉLET VERSAILLESBEN

Egy város társadalmi életét nem igen lehet kellőképpen megítélni, amíg ellenség lakozik benne. Azonban amennyire megfigyelhettem, a versaillesi élet békés és rendes körülmények között, igen fejlett lehetett. Helyénvalónak tartom megjegyezni, hogy Versailles volt az egyedüli város Rheimstól nyugatra, melynek lakói nem menekültek el a németek közeledésének hírére. Nekem előnyül szolgált, hogy olyan országból jöttem, melynek Franciaország iránti hagyományos barátsága és jóakarata ismeretes volt s így a Versaillesiek nem kerültek el. Ellenkezőleg nagyon gyakran kaptam meghívást a város irodalmi köreihez, melyeken csak kevés alkalommal jelenhettem meg haditudósítói kötelezettségem miatt.
Ilyen megjelenések alkalmával nagy óvatosságot kellett kifejtenem, hogy mit mondok, amennyiben amint megtudták, hogy amerikai haditudósító vagyok, mindenféle panaszokat hoztak fel az ostromlók ellen.
Emlékszem egy alkalommal, midőn a város polgármestere által adott irodalmi estélyen jelen voltam, egy írónő, Madame Adéle Honman jött hozzám s így szólt: "Óh, uram; a szép Franciaország megmarad a nagy nemzetnek, még ha el is bukna, mint hajdan Görögország és Carthago!" Mire én udvariasan azt feleltem: "Ah, asszonyom; a szép Franciaország emléke megmarad nagynak hasonlóan mint Görögország és Carthagó emléke!"

HADITUDÓSÍTÓK PÁRIS OSTROMÁNÁL

Amikor megérkeztem Versaillesbe, 1870 szeptember havában, akkor még kevés tudósító volt a harmadik hadtesttel Páris előtt. Amint azonban az ostrom előrehaladt, számunk megnövekedett. Az angol sajtó kiváló képviselőre talált, Walker kapitány a berlini angol nagykövetség katonai attachéjában; valamint Hosier kapitány a Londoni "Times" tudósítójában. Továbbá Dr. Russel szintén a "Times" tudósítója volt, aki egy csapat lovat, lakájt és titkárt is hozott magával. Ugyancsak tudósítója volt, Sir Henri Havelock, aki unokaöccse volt a híres Lucknowi Haveloeknak.
Mindezen tudósítók azonban ellenszenvesek voltak a franciák előtt, esztelen zsarolásaik miatt. Sir Henry Havelock kivételével egyiknek sem jutott eszébe, hogy Páris körüli portyázás közben szerzett takarmányért vagy élelemért fizessen. A fenti ok miatt gyakran kérdezték tőlem a franciák, hogy vajon az angolokkal van-e háborújuk.
A német tudósítók közül különösen megemlítésre méltó dr. Kaysler, a berlini "Associated Press" tőtudósítója. Hans Blum a lipcsei "Daheim" képes lap tudósítója. Ezen két úrral gyakran találkoztam Dr. Busch, Bismarck titkáránál.
Dr. Kaysler volt az a tudósító, aki nem tudván bevárni Páris megadását, december elején Dél-Franciaországba indult, Von der Tann hadseregéhez. Rábeszélni törekedett, hogy én is menjek vele. Miután nekem Páris ostromát kellett megírnom lapomnak, nem tartottam helyesnek állomást cserélni. Jó ideig mit sem hallottunk felőle, míg végre neje levelet kapott Kauból, Basse Pyrene kerületből, hol mint hadifogoly volt visszatartva.
A német sajtó tudósítói nem rendelkeztek oly terjedelmes működési zónával az események jelentésében, mint az angolok vagy amerikaiak. A kölni újság tudósítója öngyilkosságot követett el Versaillesben, mert a német hadügyminisztérium megfenyítette.
A Páris előtti haditudósítókról szóló ezen leírásom hiányos volna, ha meg nem emlékeznék egy komikus eseményről, mely december 19-én játszódott le.
Mikor a térparancsnokság előtt megálltam, egy sajátságos processió közeledett felém, mely körülbelül egy tucat civilből állott, őröktől kísérve. Csakhamar felismertem köztük angol tudósító kollegámat, Hosier kapitányt, aki minden képzeletet fölülmúló dühösséget árult el. Bosszút esküdött, mint ő nevezte, ezen hallatlan sérelemért, mely az angol lobogót érte. Azonban az incidens csakhamar elfelejtődött, miután az őrség tisztje kimagyarázta, hogy tiltott területen járkáltak az urak, ezért tartóztatták le őket.
Johnson kapitány egy angol tiszt, aki a német tűzvonalon keresztül igen gyakran járt Párisba, az elővéd egy tábornoka által végre figyelmeztetve lett, hogy ha még egyszer mutatkozik a tűzvonalban, agyonlöveti. Ezen figyelmeztetés után többé nem volt látható.

ELMÉLKEDÉSEK AZ OSTROM FELETT

A szenvedések, melyeket Páris előtt átéltem, ugyancsak súlyosak voltak, de viszont a szerzett tapasztalatok, nem egy szempontból igen értékesek. Mint említettem, én a király főhadiszállásához voltam beosztva, nevem megjelent a tudósítók névsorában.
A királyi főhadiszállás a harmadik hadtesttel volt Frigyes Vilmos trónörökös vezérlete alatt. Tapasztaltam, hogy előzetes ideáim a német tisztről és katonáról tévesek voltak. Amíg megbámultam őket szép és egészséges megjelenésük, valamint fegyelmükért, ugyanakkor nem tagadhattam meg csodálatomat a francia rendes és tartalékos katonaság személyes bátorsága felett. Amikor fegyelmet említek, ezt nem mondom a bajorokról, akik közt a fegyelem igen laza volt. Élelmezési osztályuk rendetlen. Ha egy adott helyre érkeztek, rendesen kisebb csapatokban, a táborhoz közel eső falvakba elszéledtek, honnét csakhamar élelemmel és borral megrakodottan tértek vissza, melyet aztán a táborban széjjel osztottak.
Amikor a bajor katonát elszállásolták egy franciánál, kivel nem tudott beszélni, kivette zsebóráját és rámutatott a: 9, 12, 3 és 6-os számokra és ismételte ezen szavakat, melyeket betanult: "Ici Boire" (ekkor reggeli, ekkor ebéd, ekkor vacsora, ekkor itatás.)
Mindez oly komikusan történt, hogy a francia gazda nem tudott megharagudni, azonkívül, egyhitűek, katholikusok voltak, mely körülmény a francia parasztnál sok bűnt eltakart. Ami pedig a németek zordonságát és szigorúságát a franciákkal szemben illeti, arról csak annyit, hogy végtére is a háború nem gyerekjáték s a franciák voltak a provokálók.
Habár láttam férfiakat az akasztófára ítélve, mert házaikból Bougivalnál a hátráló német seregre lövöldöztek, de tanúja voltam annak is, mikor francia öregembereket és asszonyokat St. Germainben a német élelmezési osztály élelemmel ellátott.
Ama francia menekültek emlékeztettek engem Roger híres szobrásznak "Union menekültjei" agyagszobrocskáira, melyek az amerikai polgárháború idején a szenvedélyeket annyira felkorbácsolták.

EGY FELHÍVÁS CHICAGÓHOZ

Mielőtt elhagytam Versaillest, hogy haza induljak, a városi tanács egy segélykérő felhívást küldött hozzám aláírva a polgármester és Bosely rendőrfőnök által, kérve, hogy küldjem el városomba, amit én készséggel teljesítetem.

UTAZÁS HAZAFELÉ

A tavasz beálltával elhagytam Versaillest. Meglátogattam Strassburgot, melyről azt hittem, hogy tetemes kárt szenvedett. Azonban tapasztaltam, hogy híres székesegyháza és néhány épülete jelentéktelenebb megsérülésén kívül, mi kárt sem szenvedett.
Majd Berlint és Hamburgot tekintettem meg, mely utóbbi helyen hajóra szállva, körülbelül két heti utazás után elértem New Yorkot, illetőleg Chicagót.
Miután német hajón utaztam, a Shetland szigetektől északnak hajóztunk, attól tartva, hogy francia cirkálóval találkozhatunk, mely még nem értesült a háború befejezéséről.
Idejében érkeztem Chicagóba, hogy tanúja lehessek a nagy német ünnepnek, melyet a Chicagói németek a béke helyreállításának örömére rendeztek.
Csak rövid ideig tartózkodtam otthon, mikor újra hajóra szállva Glasgow Skócián át, Berlinbe utaztam. Ezen alkalommal magammal vittem családomat is, mely nőm, fiam és leányomból állt.

VISSZATÉRÉS A HARCTÉRRŐL

Sikerült dolgaimat úgy rendezni, hogy jelen lehettem Berlinben "A német veteránok dicsőséges bevonulásánál". Valamint Frigyes Vilmos porosz király szobrának leleplezésénél, mely 1871 június 18-án ment végbe. Két héttel ezen események előtt már megindult a népvándorlás Berlin felé, Németország minden részéből.
Az időjárás ideális volt. Az utcák, melyeken a menet végigvonult, gyönyörű díszben pompáztak s számos diadalkapu volt a tereken felállítva.
Az "Unter der Linden" úton számos tribünt emeltek a hatalmas néptömeg elhelyezésére. Az út mindkét oldalán, hol a felvonulás elhaladt, a hadizsákmányul ejtett kétezer ágyú volt elhelyezve.
A menet élén a franciáktól elvett hadilobogókat vitték. A francia fegyverek és kardokból pedig számos hadi emléket emeltek.
Amikor a győztes hadoszlop első osztálya elhaladt a Brandenburgi kapu előtt, a berlini városi hatóság, valamint más német városok küldöttségei fogadták a sászárt a kíséretében levő összes koronás főkkel együtt. Abban a pillanatban, mikor a császár ragyogó kísérete élén a "győzelmi kapu" felé lovagolt, fehérbe öltözött ifjú leányok százai, virágot szórtak útjára.
A harcosok menete a porosz gárdával élén haladt át a kapun. Minden ezred, mely a háborúban részt vett, egy különítménnyel volt képviselve, élén az ezred zászlajával.
Néhány óra telt el, amíg a menet elhaladt ama hely előtt, hol én és családom álltunk és néztük a győztesek felvonulását.
Az előttem álló ágyút őrző őr engedelmével gyermekeimet az ágyú tetejére állítottam, hogy onnét figyeljék a látványosságot.
A menet elvonulása után a császár, Frigyes Vilmos szobra leleplezésre indult. Ezen szertartásban segítségére voltak az összes uralkodó fejedelmek, tábornokok s a birodalmi gyűlés tagjai.
Auguszta császárné udvarhölgyeitől környezve a királyi fogatban ülve volt jelen. Victória trónörökösné pedig gyermekei társaságában egy másik udvari fogatból nézte az ünnepélyt.
A díszlövések leadása után a császár leszállott lováról s megállván az oszlop talapzatánál, a következőket mondta: "Eme szobor, mely a béke idejében készült, most az újkor legbriliánsabb, de egyszersmind legvéresebb háborújának emlékévé válik. Vajha a béke, mely oly drágán szereztetett, örökké tartós maradna." A nap ünnepélyes befejezése a győztes parancsnokok kitüntetése volt. A császár számos érdemjelet osztott ki, több tábornokot a legkiválóbb ezredek örökös tulajdonosaivá nevezett ki.
A legfelsőbb kitüntettek voltak a következők: György szász trónörökös, Lipót bajor fejedelem, Von Roon tábornok, ki a német birodalom örökös grófjára avattatott, Von Moltke gróf, a birodalmi hadsereg táborszernagyává, míg Bismarck birodalmi herceg rangjára emeltettek.
Így végződött a győztes hadsereg bevonulása Berlinbe. De milyen áron? A vér és pénzveszteség oly óriási volt, hogy még csak hozzávetőleg sem körvonalazható. Csupán a két nemzetnek bánatos gyászolói, a harctéren elesettek sok-sok ezreinek és a rengetek sebesülteknek hátramaradott családjai mondhatnák meg, hogy mennyi fájdalmat állottak ki a háború előtt és után.
A meghódított terület jelen politikai helyzete legjobban igazolja, hogy mennyire üres ámítás az u. n. "hódítás". Az az idő már elmúlt, amikor még nagy területeket, vagy egész államokat cserélhettek, vagy eladhattak a lakosok hozzájárulása nélkül.
Az a háromezer millió frank hadisarc, mely háromszor akkora volt, mint Németország egyévi bevétele abban az időben, nem tette gazdagabbá Németországot, sem szegényebbé Franciaországot. Mindkét állam pénzügyileg teljesen összeszedte magát s ma már nyoma sincs az akkori rettenetes küzdelemnek. Sőt ha a jelek nem csalnak, Franciaország ma nagyobb anyagi jóléttel dicsekedhet, mint Németország.
Ha Napóleon hallgatott volna feleségének, Eugenia császárnőnek tanácsára, talán nem halt volna meg, mint száműzött s Franciaország nem szenvedett volna oly megalázó vereséget.
A császárné szavai, melyeket az akkori idők legjobban informált egyénitől hallottam, ezek voltak Nepoleonhoz: "Tartsd meg a nemzetnek tett igéretedet, mert nem szeretem az erőszakot s meggyőződésem, hogy lehetetlen két államcsínyt elkövetni ugyanazon kormány alatt."
Berlinből Marienbadba utaztam a családommal együtt. Három hetet töltöttem ott s felújítottam barátságomat Dr. Luccával, ki 1869-ben első ottlétem alkalmával kezelt.
Dr. Lucca nagybátyja volt a világhírű primadonnának Lucca Paulinának, aki gyakran énekelt New York és Chicagóban is.
Marienbadból Bécsbe utaztunk, hol lakást béreltünk. Tervünk volt, a telet ott tölteni a császárvárosban, de mint a példabeszéd mondja: "Ember tervez, Isten végez." A nagy chicagói tűz, mely 1871 október 8 és 9-én dühöngött, nagymértékben megváltoztatta előzetes tervemet.
Nemsokára a chicagói tűzvész után családi körünk megszaporodott egy chicagói ifjú hölggyel, Miss Rosa lie Magnussonnal, aki Bécsbe jött zenei tanulmányainak befejezésére. Bemutattam a híres Rubinstein Antalnak, a nagy zongoraművésznek, aki akkor Bécsben lakott. Ő viszont a legjobb zongoratanárnak, Dorr Antalnak ajánlotta.

HANGVERSENY A TŰZKÁROSULTAK JAVÁRA

1871 november 19-én részt vetem egy zenei- és drámai előadáson, melyet a chicagói tűzkárosultak javára rendeztek a "Karl színház"-ban a bécsi opera és más színházak tagjainak közreműködésével. A hangverseny anyagi eredménye körülbelül 4000 forint, Miss Minnie Hauck által a "Chicagói segítő egyesület"-hez küldetett. E fiatal hölgy önfeláldozó és fáradságot nem ismerő munkássága hozta létre eme eredményt.
1872 tavaszán meglátogattam Budapestet is üzleti ügyekben. Hanem ott tartózkodásom alatt egy kellemes esemény adta elő magát. Ugyanis J. S. Kauser urat, alkonzulunkat helyettesíthettem s így Wm. H. Seward urat és társaságát fogadhattam a keletről való visszatérésük alkalmával.
A társaság, Seward úrból, nevelt leányából, Miss Olive Risley Sewardból s annak nővéréből állott. Csak egy napig tartózkodtak Budapesten.
Visszatérve Bécsbe, John Jay követünktől oroszországi útlevelet kértem, mellyel birtokomban Dél-Oroszországba indultam. Meglátogattam: Berdischeff, Gitomir, Odessa és Singury városokat. Ez utóbbi helyen egy hétig tartózkodtam orosz barátomnál, Michailowsky kapitánynál, a cári gárda nyugalmazott tisztjénél, aki néhány évvel előbb Chicagóban meglátogatott.
Ez lévén első látogatásom Oroszországban, iparkodtam megismerni az orosz nép jellemét, mely tudatlanságában önmaga kovácsolta bilincseit, amikor 1848-49-ben Ausztriát segítette Magyarország függetlenségi törekvései ellenében.
Dacára annak, hogy útlevelem volt, mégis állandóan felügyelet és kémkedés alatt állottam. Sőt a kémkedés még a Lingury postára is kiterjedt, hol midőn bélyeget vásároltam az Egyesült Államokba küldendő levelemre, megkérdeztek a levél tartalma felől.
Ez az orosz kémkedési rendszer nemcsak az idegenekre, de a vélük éjjel-nappal érintkezőkre is kiterjed.
Oroszországi látogatásom fő célja nemcsak Mihailowsky kapitány felkeresése volt, hanem főleg egy ügynökség felállítása Odessában a Plano, Ill.-ban levő "Marsh és Stewart" mezőgazdasági gépgyár képviseletére. Barátom, a kapitány, szerencsétlenségére a cég kizárólagos orosz képviselője volt. Azért említem szerencsétlenségére, mert nemsokára a kormány száműzte őt Theodosiába (Transcaucasus), hol megtört szívvel rövid idő múlva elhunyt.
Természetesen 1872 óta, sok minden változott. Az egyetemes civilizáló megújhodás az elmúlt 50 év alat a világ minden sarkába eljutott s Tolstoj oroszországában sem maradt hatás nélkül. Bár számos dél-oroszországi várost látogattam meg, Odessát "az orosz Florencet" találtam a legvonzóbbnak. A kereskedelmi tevékenysége Chicagóra emlékeztetett azon különbséggel, hogy Odessának két kikötője van, míg a két és fél millió lakossággal bíró Chicagónak egy sincs.
Nagyszerű kocsiutai vannak a tengerparton s alapítójának, Richelieu hercegnek, gyönyörű emlékszobrával dicsekedhetik.
Oroszországból visszatértem Bécsbe, hol nagyban folytak az előkészületek a világkiállítás rendezésére.
Bécsi főkonzulunk, P. S. POST barátom közbenjárásával sikerült a kiállítás elnökétől, Báró Schwarcz Senborntól engedélyt kapnom egy amerikai bár- és vendéglő felállítására.

JÚLIUS 4-IK ÜNNEPLÉSE BÉCSBEN

Az amerikai nemzet ünnepének évfordulója 1872 július 4-én méltóan ünnepeltetett meg John Jay által, aki méltó utódja volt a nevét viselő ősének.
Az idegen nagykövetek és miniszterek voltak jelen. Hazafias beszédeket mondtak Jay úr és Post főkonzul úr, míg viszont nekem jutott osztályrészemül ama megtiszteltetés, hogy a "szabad sajtó"-ra emelhessem poharamat.
Midőn az engedélyt megkaptam, visszatértem Chicagóba s neki láttam a bevásárlásokhoz, hogy a vállalat becsületére váljék az Egyesült Államoknak és anyagilag is sikeres legyen. 1873 február 25-én érkeztem vissza Bécsbe, miután Chicago, New York, London, Páris városokban nagyobb bevásárlásokat eszközöltem. Bécsben munkához láttam s a tornyosuló akadályok dacára, melyek az ahhoz nem értő kiállítási biztosunk által idéztettek elő, aki mindenképpen lehetetlenné akart tenni, mégis én voltam az egyedüli, aki a kiállítás megnyitása napján, május 1-én üzletemmel készen álltam. A kísérlet azonban balul ütött ki, mert ahelyett, hogy pénzt csináltam volna, tekintélyes összeget veszítettem. csupán egy hasznom volt, sok amerikai és más idegen barátokra tettem szert vendéglőm látogatói közül.
Fő oka a különböző kiállítási vállalatok pénzügyi bukásának, az akkoriban Ausztriában uralgó cholera félelemnek és az általános világgazdasági pangásnak tulajdonítható.
Bár vállalatom, pénzügyi szempontból sikertelen volt, mégis megnyugtatásomra szolgált ama eredmény, melyet a "Chicagói Tribune"-höz intézett leveleim okoztak. Ama leveleim mintegy életre keltették az illetékes faktorok üzleti kedvét s gépeink, különösen gazdasági gépeink mint "Mc Gormick", "Champion" és "Marsh"-féle gépek exportálását Európába.
A kiállítás bezárása után visszatértem Chicagóba. Megérkezésem után ismét folyattam a chicagói "Board of Trade"-n működésemet, hol az 1869 évben szülőföldemre tett első látogatásom óta üzletkötési jogosultsággal bírtam. 1873 év óta a "Board of Trade"-n való szereplésemnek megvoltak a maga sikerei és sikertelenségei, melynek elmondása nem igen érdekelné az olvasót. Ami érdekes erre vonatkozólag s magán életemet illeti, az 1910 és 1911-ben több cikk keretében látott napvilágot az amerikai "Elevator and Grain Trade" című lapban: "A chicagói Board of Trade hasznossága és káros kinövései" című fejezetekben.

VÉGSZAVAK:

Néhány év óta, teljesen visszavonultam az üzleti élettől. Bár testi erőm elég megfelelő, valamint szellemi képességemnek is teljes birtokában vagyok, de éveimnek száma oly súlyos teherként nehezül vállaimra, hogy az üzleti élettel járó gyors tevékenységet már képtelen vagyok kifejteni.
Szerető nőm és gyermekeim körében, Harvard Avenuei csendes kis házikómban, távol a nagy világ zajától el-el merengek a letűnt hosszú évtizedek viharain, melyeket becsülettel küzdöttem végig.
Olykor felkeresnek az én kedves magyar barátaim is és szívemet az igaz öröm tölti el, mikor hallom az édesen zengő magyar nyelvet ajkaikról. Hiszen majdnem 60 évig, csak néha-néha hallottam ezt az édes anyanyelvet.
Aztán el-ellátogatok az "Egyetemi Kör" gyűléseire, melynek elnöki tisztét töltöm be. Néha-néha elmegyek magyar honfitársaim ünnepélyeire, mulatságaira s nekem mindig úgy tűnik fel, mintha egy hosszú, igen hosszú nyomasztó álomban, idegen tájakon bolyongtam volna. És most késő aggságomban egy rövid időre felébredtem, hogy újra halljam anyanyelvem bájos zengését, dalait és gyönyörködhessek az én kedves magyar testvéreimnek, úgy szellemi mint az ipar terén való haladásában itt ez újhazámban.
És teljesen kibékülve az élet viszontagságaival, csendes megnyugvással várom a második nagy álmomat, melyből nincsen többé ébredés.
Ajkaimon egy kéréssel búcsúzom tőletek, magyar honfitársaim:
Küzdjetek és haladjatok az egyenes utakon s bár legyetek ezen új hazának, az Egyesült Államoknak, engedelmes, jó polgárai, de szíveitek mélyén vigyétek sírjaitokba a szülőhaza szeretetét.