Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Bem
és Kmety tábornokok menekülése Törökhonba
(Töredék
Pászthory Endre honvéd tüzér főhadnagy kézirataiból)
A
Honvéd, 1867. aug. 26. 4. sz. 29-30.
Philippopolis,
1862.
.......Augusztus 5-én 1849-ben ismét bekövetkezet a minisztérium költözködése,
Aradról Lugosra tevén át székét. A törzs-irodában én is Lugosra rendeltettem,
hova augusztus 9-én érkeztem meg, s a térparancsnoknáli magam bejelentése után
Facsét felé folytatám utamat.
Mint Péter-Váradtól facsétigi utaztomban tapasztaltam, az mind szomorító gyanút
gerjesztet bennem; a céltalanul utazó miniszteri hivatalnokokat ha kérdezte
az ember, hogy mit jelentsen ez az örökös költözködés, vállvonítva feleltek,
s ehhez járult a szállingó hír a temesvári ütközetről. Szóval, Facséton a legnagyobb
bizonytalanságban voltunk; de midőn Kmety tábornok is megérkezett, nem volt
többé kétség a bekövetkezett szerencsétlenségről, annyival is inkább, mert Kmety
csakhamar szó nélkül eltűnt. Erre, Lukács ezredes megérkezvén, a tiszteket összehívatta,
s röviden érinté, hogy Temesvár felől rossz hírek szárnyalnak, hozzátéve: "de
azért nem kell csüggedni", s a tüzérséget minden tartalék lőszerkészlettel
Déva felé parancsolta szállíttatni. - Másnap parancsa teljesedésbe is ment,
ami összevissza zavarodva útnak indultunk. Egy oláh falut érvén, parancs jött
a várakozásra, s hírlelni kezdék, hogy Déva vára légbe röpítetett.
Míg így a bizonytalanságban várakozánk, Bem tábornagy érkezett hozzánk, s rövid
tanakodás után elhatározta, hogy a még meglévő sereggel Dévánál meg fog mérkőzni
az ellennel, s másnapra indulást rendelt; de mivel az összecsoportosult katonaság
között az a hír kezde lábra kapni, hogy Görgey áruló lett, a legénység félve,
nehogy játékul szolgáljon, minden parancs ellenére a bekövetkezett éjjel annyira
eloszlott, hogy másnap virradóra alig indult 4-5000 ember Déva felé.
Bem rendelete mindamellett foganatosítatni látszott, az ágyúk is Déva felé indíttatván.
Reggel mintegy 9 óra tájban azonban megláttuk Dévavár romjait, amidőn aztán
kétségkívül lett, hogy az ellen Déván van; - s egyszer csak azon vettük észre
magunkat, hogy a hidat őrző katonák szabadon kezdik ereszteni a városba menni
akarókat, s híre jött, hogy Bem eltűnt, s vége mindennek! Alig néhány perc múlva
e hírre egy lovas érkezett és jelenté Bem nevében, hogy kinek merre tetszik,
mehet, mert vége a magyar ügynek!
Ami most legfájdalmasabb benyomást tett keblemre, az volt, hogy midőn a szerencsétlen
hír következtében nem tudtuk magunkat hová tájékozni, egy honvéd tiszt jött
hozzám két kis gyermekével és nejével, s kért, adnék gyermekei számára egy kis
kenyeret; adtam amit adhattam, mert magamnak sem volt sok. Azonban habozásra
sem volt többé idő, hívám tehát oláh kocsisomat, ki Facséton önmagától ajánlkozott
szolgálatomra, de hasztalan; hűlt helyére találtam. Ismerősei mondták, hogy
Dévára ment a muszkákat üdvözölni.
A nagy zavarban ki mit tudott, tett; én nőmmel és szolgámmal visszafordultam.
Azonban alig haladtunk egy negyed órát, midőn Facsét felől egy kosi jött, gazdája
megállítá lovait s kérdé, hova hajtok? megértvén célomat, mondá, miszerint ő
a Károlyi huszárok kapitányai egyike, szintén Facsét felé akart menni, de a
mokányok lejövén a hegyekről, nem vala többé lehetséges menekülnie s csak mint
előfogatos illanhatott vissza. - Ezen hír villámcsapás lett ránk nézve, s habozásunkból
egy honvéd ezredes ébreszte fel (ha jól emlékszem Szabó), ki szinte Déva felől
jött s mondá, hogy ha Törökhonba akarunk menekülni, ő tudja az utat: induljunk
utána; mi szó nélkül utána indultunk s elértük a legközelebbi falut Dévától
Facsét felé; a faluban érvén, láttuk, hogy Bem elhagyván hintaját, lóra ült
és a hegyeknek vette útját, a nekünk kedvet adó ezredes is gyorsan utána vágtatott:
nem maradt hát egyéb hátra, mint nőmet szelíd lovamra ültetni, s egy beteges
huszár és szolgám kíséretében Bem után indulni, ki már akkor jó félórányi távolságban
haladt a hegynek felfelé.
Délután mintegy két óra lehetett, midőn a meredek helynek indultunk, s ámbár
siettünk, de a kiéhezett lovakkal Bemet utól nem érhettük.
Haladva a sűrű erdőben, a fák közül több ízben elő-elő toppant néhány mokány,
kérdezve, ha jönnek-e utánunk még mások is, mi félvén, nehogy megtámadtassunk,
"igen"-nel feleltünk, mire aztán a sűrűbe visszavonultak. Alkonyat
felé leszállván lovamról, nőm valamit az út mellett észrevett s elsikoltá magát,
megvizsgálván a dolgot, néhány meggyilkolt huszár teste volt: nehogy tehát mi
is hasonló sorsra jussunk, kettőzött gyorsasággal haladánk előre.
Éppen bealkonyodott, midőn a sűrű erdőből kiértünk, s minthogy az út elágadozott,
nem tudtam merre tartsam az irányt; itt akaratlanul is eszembe ötle azon közmondás:
"Járt utat járatlanért el ne hadd!" de éppen az volt a bökkenő, hogy
mind a két út járatlannak látszott és mi bujdosók inkább kerestük a járatlant.
Míg így tünődém, jobbra megpillanték valami csillámlást, elhatározám arra tartani,
félve meg is közelítők a helyet, midőn egyszerre: "állj!" szó riaszta
fel. "Menekvő magyarok vagyunk" - válaszolék. És így későn estve,
vagyis jobban mondva éjszaka, éppen azon faluba jutottunk, hol Bem egy pár órai
pihenésre megállt.
Itt egy udvarba húzódtunk, hol több más menekvő is pihent; ébren maradtam, nehogy
tőlük elmaradjunk. Pár óra mulva indultunk is. Bem gyengélkedvén, egy rossz
ökrös szekérre ült, mi pedig követtük.
Haladtunk; de engem valami láz féle fogott el, szerencsére egy falut értünk,
hol magam is szekeret fogadtam, s így délután a hegyekről egy völgyben fekvő
Russberg nevű vashámorral bíró városkába jutottunk.
A gyártulajdonostól jól fogadtatván, tulajdon kocsiját rendelte számunkra; mialatt
Bemtől rendelet jött, hogy az összes katonaság szálljon táborba a Karansebes
felé vezető úton, ami meg is történt. Én feltettem magamban Bemet el nem hagyni,
mivel észrevettem, hogy ő néhány bizalmasabb emberével menekülni akar.
Délután mintegy 6 óra felé Bem hintóba ülvén, Karánsebes felé indult, s én utána
hajtattam; Russbergen kívül egy vendéglőbe szállt, én kívül maradtam; Bem alkonyatkor
befogatott, én szinte, nehogy tőle elmaradjunk; Bem indult, én utána, megparancsolva
szolgámnak, hogy lovainkkal kövessen.
Bem a karansebesi úton haladt egy ideig, s követte őt a tömeg; de egyszerre
sebes-vágtatva letért az útról s én utána, a Russbergen összecsoportosult katonaság
pedig karansebes felé, nem látván a sötétben, hogy Bem merre hajtatott, aki
is Karansebes helyett "Dobra" felé vette útját, s én követtem, míg
szolgám a futó csapatok közt nem tudván magát tájékozni, a karansebesi úton
maradt.
Későn este Dobrára értünk, a lakosság apraja és nagyja csoportosan elébünk jött,
szívesen látszottak bennünket fogadni, kérdezősködtek, hogy honnan jövünk, mi
nem tudván, hányadán vagyunk, feleltük, hogy magyarok vagyunk, s kértünk pénzért
élelmiszereket, mindent megígértek; fél órai ottlétünk után azonban azt vettük
észre, hogy az egész lakosság eltűnt; s köztünk az a hír járt, hogy e falubeliek
Kmety tábornokot, ki Facsétről menekült, elfogták, s Bem lengyel dzsidásait
ausztriaiaknak vélvén, egész örömmel nyilváníták, hogy magyar generálist fogtak,
s régen várják az osztrák csapatokat, hogy kézbesítsék.
Bem dzsidásai élvén az alkalommal, osztrákoknak tetették magukat, s a falu előljárói
által oda vezettetvén, hol Kmety egy istállóban bezárva tartatott, kiszabadíták
őt a piszkos helyről, hol, ha Bem eltéveszti viseletét, Kmetynek veszni kellett
volna, mivel az istálló, melyben fogva volt, a falun kívül egy malom mellett
feküdt; ajtaja be volt kötve, s az egész körülrakva száraz gallyakkal, azon
célból, hogyha őt az osztrákoknak át nem adhatják, rágyújtják az istállót.
Bevezettetvén Kmety a faluba, Bem felruházta; mert ruhájától is meg volt fosztva.
Bem azután a pópát és a falu elöljáróit letartóztatta, s kevés pihenés után
az előcsapat közé parancsolta kalauzul, tudtokra adván, hogy ha baj nélkül kivezetnek
bennünket Oláhország határára, szabadon fognak bocsátatni; de ha bajba kevernek,
egytől egyig meghalnak.
Ily rendeletek mellett a hegyeknek indulánk, s virradóra egy meredek hegy alá
jutottunk, hol Bem kiszállván hintajából, lóra ült s a hegynek indult. Én russbergi
kocsisomat megajándékozva, visszaküldém, s aztán - lovainktól megfosztva - nőmmel
együtt gyalog a meredek hegynek Bem után indultam.
Hogy mi történt azután, a következő fejezetben írom le.
Bem és Kmety
tábornokok menekülése Törökhonba
(Töredék
Pászthory Endre honvéd tüzér főhadnagy irataiból)
(Folytatás)
A
Honvéd, 1867. szept. 9. 6. sz. 47.
Bem, Kmety és
több más törzstiszt a lengyel dzsidások s egy csapat székely fedezete mellett
gyors léptekkel siettek szabadulni, míg mi, kik már részint gyalog voltunk,
részint kifáradt lovakon, nem győztünk Bemmel lépést tartani, és így csak elszórva
haladván, természetesen hátramaradoztunk; de azért követtük.
Fölértünk végre az előttünk emelkedő magas hegyre, s midőn hittük, hogy már
túlhaladtunk a megmászhatatlannak látszó ormon, keservesen láttuk, hogy a fenyvesek
közül kijutottunk ugyan, de ismét egy másik kopár meredek hegy emelkedik előttünk.
- Éhesek is valánk, de kenyerünk vagy más ennivalónk nem lévén, éhség helyett
szomjunkat enyhítettük a hűs forrásokból, s így délután felértünk a kopár hegy
tetejére, mely egy lejtős síkságot látszott képezni.
Keservesen néztem vissza a völgybe honnan jöttünk, isten hozzádot mondva az
elhagyott szülőföldnek: édes magyar hazámnak! Szemeim könnybe lábadtak, de nőmre
és szabadulásunkra gondolva, új erőt nyertem a bujdosásra. - Már késő délután
volt, midőn a hideg szélvonatban nagy örömünkre tapasztaltuk, hogy lefelé haladunk.
alkonyodni kezde: Bem gyorsabban léptetett, s mi az egyre erőszakoskodóbb hideg
szélben nem győzvén utána haladni, tőle egészen hátramaradánk.
Egy pontra jutottunk most, hol tudnunk kellett volna: jobbra vagy balra tartsunk-e,
hogy Bemből végképp el ne maradjunk; vagy tízen összecsoportosultunk hát, tanácskozandók,
mely irányban tartsunk, de a dühöngő szélben tájékozásul semmi neszt sem hallottunk,
midőn egyszerre szakadozott tábori kürtszó üté meg füleinket. Bem adatta jelre
ismervén benne, a kürtszó után indulánk, s Bemet egy kis enyhe völgyben csakugyan
fel is találtuk, hol meglehetős fáradt- és éhesen - ki mit tudott - pihenésnek
adtuk magunkat.
Így múlt az idő éjfél utánig, midőn az indulásra jel adatott, s mi fáradtabban
mint jövénk, búcsút vettünk az enyhe kis völgytől.
Virradóra egy tágas mély völgyet vetünk észre előttünk, déltájban nagy fáradtan
leértünk a völgybe, hol egy vendégfogadót és török őrházat találtunk. Itt tudtuk
meg, hogy már Oláhországban vagyunk, s hogy a török őrség utasítva van a menekültek
barátságos fogadására, itt hát már nyugodtabban pihentünk, s midőn Bem sebeit
bekötözteté, ismét útnak indulánk, még pedig egy kapaszkodó meredek hegynek,
s ámbár lassan haladtunk, mégis sok fáradt ló kidőlt, s így a gyalogolók száma
mindegyre szaporodott. Túlhaladva a magas hegyen, estvére egy oláhországi faluba
értünk, hol pénzünkre már élelmi-szereket is kapva, megháltunk.
Reggelre török lovasság fogadott bennünket, s parancs jött az indulásra. Én
mindig Bemet szerettem követni, így most is, amennyire lehetett, közel iparkodtam
hozzá maradni, míg többen a huszárok közül, kiknek egyike a még megmaradt csekély
poggyászomra felügyelt, más útra tértek, így történt azután, hogy nőmmel egyszer
csak azon vettük észre magunkat, hogy többé semmire sincs gondunk, csupán mentül
gyorsabban menekülni.
Végre elértük Turin-Szeverint, hol fegyvereink lerakattak, s mi török-pártfogás
alá jutánk. Itt hallottuk meg, hogy Kossuth, ki embereivel Orsovának a rendes
úton menekült, már Viddinben van. - Innen Viddinig nem láttam többé tábornokainkat.
Elhagytuk aztán Turin-Szeverint, s három napi utazás után török fedezet alatt
augusztus 29-én 1849. Kalafátra jutánk, megfosztva mindenünktől, s ami legjobban
fájt: édes magyar hazánktól!
Kalafátról egy éjjel átszállítatánk Viddin alá a már sátor alatt táborozó menekült
társaink közé, hol Viddinigi menekülésem sanyarúságai, kivéve nőm betegeskedései
miatti töprenkedésemet, némiképpen enyhítve valának.
Bem és Kmety a többi menekült kormányférfiakkal Viddinben tartózkodtak, mi pedig
a vár alatt táboroztunk. -
A magyar menekültek
Sumlán
(Töredék
Pászthory Endre tüzér főhadnagy irataiból)
A
Honvéd, 1867. okt. 28. 13. sz. 101-102.
Philippopolis,
1862-63.
Január 10-én (1850) hallottuk először miszerint Kossuth Lajos neje érkeznék;
ugyanezen időtájban érkezett Temesvárról is egy izraelita, ki igen szomorító
híreket hozott.
Január 12-én történt az első bizonyság Sumlán, miszerint az osztrák konzul csakugyan
működik irányunkban; e nap fogták el a mieink Polák nevezetű kapitányt, ki velünk
emigrált ugyan, de az osztrák konzullal akkor annyira összebarátkozott, miszerint
egy alkalommal a kávéházban nyíltan ki merte mondani, hogy ő lenne az első,
ki Kossuth Lajost főbelövi: ezen vakmerő állítása miatt menedékhelyül az osztrák
konzult kereste fel;de ennek dacára mégis sikerült a mieinknek őt elfogni, s
Kabos alezredesnél lett letartóztatva, honnan megkisérté az elillanást, s isméti
elfogatása után keményebb őrizet alá esett.
Ugyan-e nap választmányunk is összeült, s mint mondák: tárgya volt a Kossuthot
érdeklő felirat, mely másnap csakugyan köröztetet is aláírás végett: tartalma
abban állott, hogy mivel Kossuthot 40-ed magával számkivetésbe határoztatott
küldeni, kértük a portát, hogy őt követni nekünk is engedtessék meg.
Január 15-én megérkezett Sumlára Kossuth neje kisdedével, 16-án pedig Sipos
kávéházába vetődtem, hol csakugyan meg kelle győződnöm arról, miszerint bujdosó
testületünkbe is befúródott már az egyenetlenség férge; e kávéházban találtam
Balog ezredest, és szívem fájni kezde nyilatkozatán Kossuth ellen; becsületessége
és hazafiúi szeretete ellen nem volt kifogása; de mint kormányzót hibásnak festé,
állítván, hogy azon állást más erélyesebben vihette volna. Továbbá ismételte,
miszerint 32 főbb egyén a menekült testületből Ázsiába fog bellebbeztetni; a
többi hátramaradtak pedig útilevél- és kevés útiköltséggel ellátva szabadon
fognak bocsátatni, utazhatnak az egész világon csak szeretett édes hazájukban,
Oroszországban és az ausztriai tartományokban nem. Képzelhető mily fájdalmas
hír volt ez ránk nézve!
Január 17-ikén csütörtöki nap este 9 órakor, közel szállásomhoz pisztoly lövések
hallatszottak, s ez az osztrák konzul (Röszler) szállásán történt: a fent említett
Polák nevű százados ugyanis megszökvén letartóztatása helyéről a török laktanyából,
egyenesen a német konzulhoz futott, s a mieinkre - kik oda siettek őt visszakövetelni
- pisztoly-lövések tétettek.
Január 19-én Kabos alezredes rendelete következtében megjelentünk nála, hol
tudtunkra adatott a pasa rendelete, mely szerint az osztrák konzulnál történt
kihágások miatt szükségesnek találtatott, hogy minden magyar menekültnek kapitánytól
lefelé a laktanyába kell hurcolkodnia; azonban egy küldöttség három napra felfüggeszteté
e rendelet végrehajtását.
Ez idő tájban Bárdy - Olaszországból menekült magyar - is kihágást követet el
az osztrák konzul ellen, minek következtében január 21-ikén Halil pasától ismét
jött egy parancs, mely szerint minden magyar egyén főhadnagytól lefelé a laktanyába
tartozik menni lakni. Másnap jan. 22-én ismételtetett ezen parancs, de Kossuth
lépéseket tett és a dolog függőben maradt.
Azonban Bárdynak keresése miatt sok nyugtalanságot állottunk ki, hozzám is éjfél
tájban jöttek a török csendőrök, még paplanomat is felhajták Bárdy motozása
végett; később csakugyan sikerült ily kutatás következtében Bárdyt elfogni a
török hatóságnak, s ezzel meg volt elégedve az osztrák konzul.
Január 30-ikán erősen kezde szárnyalni a hír, miszerint az emigráció testület
csakugyan szét fog oszlattatni, és hogy érkeznék is már Achmet Bey a magas Porta
küldöttje - a renegáltakat (megtörökösödötteket) útnak indítandó, kiknek számát
32-42-ig lenni mondják; a többiekről még kétséges volt a hír. Ezen hírt az is
látszott bizonyítani, hogy a várost török katonaság fogta körül s a városbóli
kimenetelt - mely eddig nem volt tiltva - gátolták; Achmet érkezését látszott
indokolni az is, hogy a 10 naponkénti járandóságot - mit eddig rendesen későbben
szolgáltattak ki - most előre is kezdék fizetni, nehogy az érkező Bey-nek valami
panasz érje fülét. Január 31-én este Fontana orvos Kossuthtól jövén, azt a hírt
kezdé rebesgetni, miszerint sikerülendne Kossuthnak az egész emigrációt magával
vihetni, mi azonban - mint a következés mutatta - nem valósult.
Február 5-dikén csakugyan megérkezett Achmet Bey, s ez este tisztelgett neki
az emigráció: színes papiros lámpákkal mentünk lakára, hol pár magyar dal eléneklése
után Cseh nevezetű kapitány törökül tolmácsolta érzelmeinket, mire Achmet röviden
felelé: "Hogy ha tán eddig a szultán kegyei nem voltak elegendőképp kielégítve,
ezentúl pontosabban fognak betöltetni, s a többiről parancsnokaink által fogunk
értesíttetni." Éljenzés után elhagytuk Achmet szállását.
Február 7-én délelőtti 10 órára Kossuth Lajos kormányzó összehívatott bennünket
Achmed Bey küldetési okát velünk tudatandó. Szokott szónoklati tehetségével
előadá, miszerint a magas porta Ausztriának és az Orosznak azon kívánatát teljesíti,
hogy nehányan az emigrációból száműzettessenek. Ezen 12 egyént kivéve, a többiek
mind szabad alkalmazást nyerhettek akár katonai hivatalokban rangjuk megtartása
mellett, akár gyárakban foglalkozni vagy pedig földmívelésre alkalmaztatni:
hogy pedig erről lehessen rendelkezni, szükségeltetett aláírás útján megtudni
az emigráció tagjai véleményét, hogy t. i. kik óhajtanának Kossuthtal és 11
száműzött társával Kiutahiába menni, és kik akarnának alkalmazás végett elmaradni.
- Többen Kossuth követésére határoztuk el magunkat.
Azonban február 9-ike szomorú hírrel lepett meg bennünket, mivel nem engedtetett
meg, hogy Kossuthot követhessük, mi végett Achmetnél személyesen is megjelentünk,
de ő is igen kevés reményt nyújtott.
Február 10-én azon hír kezde ismét szárnyalni, miszerint még pár hónapig Sumlán
maradunk, s aztán közel Kiutahiához viendenek bennünket.
Február 12-én még amnestiáról is kezdettek beszélni, az ember azt sem tudta
már, hogy kire hallgasson vagy mit higgyen.
Február 14-én, minthogy igen kétes volt már helyzetünk, néhányan Kmety György
(ki mint renegált Izmael pasa nevet viselt) volt magyar tábornokhoz mentünk
jövendő sorsunkról tőle kérvén felvilágosítást; de ő csak a türelmet ajánlá.
- E nap azután csakugyan kihirdettetett Kossuthnak s 11 társának másnap Kiutahiábai
indulásuk. E hír szomorítón hatott minden Sumlán levő magyar kebelre.
Február 15-én csakugyan szomorú napra virradott fel a szegény magyar menekültség:
Kossuth Lajos, Perczel Mór és Miklós, Batthyányi Kázmér, Mészáros, Gyurmán a
"Közlöny" szerkesztője és még néhány lengyel csakugyan Kiutahiának
(számkivetési helyükre) voltak rendelve indulni.
Kossuth Lajos elindulása előtt a katonai lakba jött az őt idáig kisérő hű magyarjaitól
elbúcsúzandó. Olvasható volt arcából a levertség, s könnyező szemekkel s fájdalmas
hangon a következő szavakat intézé magyarjaihoz:
"Hazámfiai, tisztelt barátim! engem önök közül elvisznek, és sejtelmem
úgy áll, hogy itt működéseimet majdnem egészen bevégeztem. De azért ne essenek
önök kétségbe, maradjanak meg önök a szeplőtelen hazafiságban; még a nemzet
győzni fog, és reményemnél erősebb ezen hitem, mert egy nemzet élete el nem
veszhet, és annak megmentéséhez egy ember élete semmit nem tesz. Két dolog esett
nehezemre; egyik midőn hazám határát léptem át; most ezen eltávozásom éppen
úgy tekintem, mintha hazám határát másodszor lépném át; mert nem a föld; hanem
a nemzet teszi a hazát.
Most elvisznek azon élőtemetőbe, hol eltemették Rákóczyt és Tökölyt, kik előttem
a szabadság zászlaját lengették; és az Istennek rendkívüli gondviselése leend,
ha önök közül valaki engem még életben meglát. Önök még fiatalok, még megérhetik
a haza szabadságát, s ha valaki önök közül visszatér a szabad hazába, mondja
meg a nemzetnek, hogy poraimat ne hagyja a hazán kívül idegen földben nyugodni.
Isten áldja meg önöket!"
Lefesthetetlen volt e pillanat, a szív keserve csak a fájdalmas zokogásban nyilvánult.
Egy pár óra múlva szegény kormányzónk nejével s társaival elhagyá Sumlát, és
mi árván maradtunk Kabos alezredes vezérlete alatt.
Február 17-én fizetésünk felvétele alkalmával kihirdettetett, miszerint másnap
déli 12 órakor a katonai lakban jelenjünk meg Achmet Bey kívánatára, s 18-án
meg is jelentünk a rendelt helyen; Achmet Bey egyenként felszólíttatá az emigráció
egyéneit, hogy kik akarnának Törökországban maradni? s kik így vélekednek, mit
óhajtanának itt tenni? - Katonai szolgálatot vagy polgárit vállalni-e? úgyszinte
tudakolá: kik akarnának más ország- vagy világrészbe menni?
E kérdés feltétetvén, a tisztikar nagyobb része külföldre nyilatkozott, más
része Oláhországba; igen kevés vállalkozott katonai és polgári hivatalra Törökhonban.
Alig találkozott három egyén, ki haza az osztrák kézbe nyilvánítá óhajtását,
s kiket Achmet Bey azonnal ki is törölt a menekültek névsorából.
Mi többed magunkkal Amerikába nyilatkoztunk, ezen szabad világrészben hittük
e percben a boldogságot feltalálhatni.
Achmet Bey azon válasszal bocsátott szét bennünket, hogy még kéréseinkre a válasz
megérkezik, Sumlán maradunk, és végül, hogy a szultántól számunkra küldött fejenkénti
200 piaszternyi ajándékpénzt Kabos parancsnoknál tette le.
Innen Várady kaszinójába mentünk, hogy az Amerikába menni akarók aláírási ívébe
magunkat bejegyezzük.
Február 19-én csakugyan felvettük fejenként a szultántól Abdul Medzsidtől kirendelt
200 piaszternyi ajándékot.
Február 24-én végre Aleppóba (Szíriában) küldettek Bem, Kmety, Stein és mások,
mi pedig egészen árvákká lettünk; mert minden főbbjeinktől megfosztva magunkra
maradtunk.
A magyar menekültek
Sumlán
(Töredék
Pászthory Endre honvéd tüzér-főhadnagy irataiból)
A
Honvéd, 1867. nov. 25. 17. sz. 133.
Philippopolis,
1862-63.
.... Az emigráció főbbjeinek eltávozása után Sumláról, csakugyan változni kezde
sorsuk a hátramaradottaknak.
Február hó 27-én (1850) a relutomért járván, fájdalommal hallottuk, hogy az
leszállíttatott; egy subalternus 10 napra 40 piaszter helyett most csak már
14-et kapott, főhadnagyok s kapitányok pedig csak 28-at.
Március 1-én Kabos alezredeshez voltunk beparancsolva nejeinkkel Achmet kívánatára,
ki déli órákban megérkezvén, a tisztek nejei 200 piasztert, az altisztektől
lefelé 50-et nyertek ajándékul.
Március 2-án az emigráció maradványa bizonyos Matta nevezetű százados lakodalmát
tartotta, ki is nőül vett egy magyar hölgyet, ki Sumlára katona öltönyben kapitányi
ranggal érkezett, s az emigráció szétoszlatásával beleunt a vitézkedésbe, ismét
asszonyi ruhát öltve, férjet talált magának. Vígan ment e lakodalom, estve maga
Achmet is megjelent és tartott a vigalom éjfél utáni 3 óráig.
Március 6-án Várady kaszinójában volt a relutum szétosztása, mely alkalommal
egy aláírási ív is köröztetett a március 15-dike megünneplésére. Egy műkedvelő
társulat alakult "Szökött katona" című népszínművet betanulandó.
Március 12-e leverő volt a lengyel menekültekre nézve, mert e nap közülük 140
egyén szállíttatott Malta szigetére, mint száműzetési helyükre, mit számukra
az orosz kormány kívánt. Így a sumlai emigráció ismét gyengült.
Március 14-kén az emigráció a 15-ike előestéjét ülte "Szökött katona"
népszínmű előadásával, mit Palkovits nevű volt színész emlékéből igen híven
összealkotott. Kosztolányi mint Gergely, Palkovits mint Asztolf úrfi, Divitsek
mint Völgyi ezredes - kitűnően játszottak.
Az előadás a gyalogsági török laktanyában történt, hol a lengyelek elég ízletesen
állították össze a színpadot; a törököknek különösen jól tetszettek népdalaink,
este 10 órakor végződött e mulatság.
Gróf Vay László a második felvonás alkalmával Kossuth Lajosról röviden, de jól
elmélkedett.
Március 15-ike havazással s később faggyal köszöntött be, s mi a sumlai emigráció
töredéke gróf Vay László indítványa következtében Várady-Sipos-féle kaszinóban
ültük meg e napot;a lakomázás alatt több szónoklatok merültek fel, különösen
Prik József és Szabó ezredes szépen elmélkedtek hazánk s a mi sorsunkról. Higgadtan
végződött be az ünnepély, mert akár mit míveltünk is, a hontalan keblek nem
tudtak vidámak lenni.
Így ünnepelte 1850-ik év március 15-ikét a Sumlán maradott magyar emigráció
töredéke.
