Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Bem és Kmety tábornokok menekülése Törökhonba
(Töredék Pászthory Endre honvéd tüzér főhadnagy kézirataiból)
A Honvéd, 1867. aug. 26. 4. sz. 29-30.

 

Philippopolis, 1862.
.......Augusztus 5-én 1849-ben ismét bekövetkezet a minisztérium költözködése, Aradról Lugosra tevén át székét. A törzs-irodában én is Lugosra rendeltettem, hova augusztus 9-én érkeztem meg, s a térparancsnoknáli magam bejelentése után Facsét felé folytatám utamat.
Mint Péter-Váradtól facsétigi utaztomban tapasztaltam, az mind szomorító gyanút gerjesztet bennem; a céltalanul utazó miniszteri hivatalnokokat ha kérdezte az ember, hogy mit jelentsen ez az örökös költözködés, vállvonítva feleltek, s ehhez járult a szállingó hír a temesvári ütközetről. Szóval, Facséton a legnagyobb bizonytalanságban voltunk; de midőn Kmety tábornok is megérkezett, nem volt többé kétség a bekövetkezett szerencsétlenségről, annyival is inkább, mert Kmety csakhamar szó nélkül eltűnt. Erre, Lukács ezredes megérkezvén, a tiszteket összehívatta, s röviden érinté, hogy Temesvár felől rossz hírek szárnyalnak, hozzátéve: "de azért nem kell csüggedni", s a tüzérséget minden tartalék lőszerkészlettel Déva felé parancsolta szállíttatni. - Másnap parancsa teljesedésbe is ment, ami összevissza zavarodva útnak indultunk. Egy oláh falut érvén, parancs jött a várakozásra, s hírlelni kezdék, hogy Déva vára légbe röpítetett.
Míg így a bizonytalanságban várakozánk, Bem tábornagy érkezett hozzánk, s rövid tanakodás után elhatározta, hogy a még meglévő sereggel Dévánál meg fog mérkőzni az ellennel, s másnapra indulást rendelt; de mivel az összecsoportosult katonaság között az a hír kezde lábra kapni, hogy Görgey áruló lett, a legénység félve, nehogy játékul szolgáljon, minden parancs ellenére a bekövetkezett éjjel annyira eloszlott, hogy másnap virradóra alig indult 4-5000 ember Déva felé.
Bem rendelete mindamellett foganatosítatni látszott, az ágyúk is Déva felé indíttatván.
Reggel mintegy 9 óra tájban azonban megláttuk Dévavár romjait, amidőn aztán kétségkívül lett, hogy az ellen Déván van; - s egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy a hidat őrző katonák szabadon kezdik ereszteni a városba menni akarókat, s híre jött, hogy Bem eltűnt, s vége mindennek! Alig néhány perc múlva e hírre egy lovas érkezett és jelenté Bem nevében, hogy kinek merre tetszik, mehet, mert vége a magyar ügynek!
Ami most legfájdalmasabb benyomást tett keblemre, az volt, hogy midőn a szerencsétlen hír következtében nem tudtuk magunkat hová tájékozni, egy honvéd tiszt jött hozzám két kis gyermekével és nejével, s kért, adnék gyermekei számára egy kis kenyeret; adtam amit adhattam, mert magamnak sem volt sok. Azonban habozásra sem volt többé idő, hívám tehát oláh kocsisomat, ki Facséton önmagától ajánlkozott szolgálatomra, de hasztalan; hűlt helyére találtam. Ismerősei mondták, hogy Dévára ment a muszkákat üdvözölni.
A nagy zavarban ki mit tudott, tett; én nőmmel és szolgámmal visszafordultam. Azonban alig haladtunk egy negyed órát, midőn Facsét felől egy kosi jött, gazdája megállítá lovait s kérdé, hova hajtok? megértvén célomat, mondá, miszerint ő a Károlyi huszárok kapitányai egyike, szintén Facsét felé akart menni, de a mokányok lejövén a hegyekről, nem vala többé lehetséges menekülnie s csak mint előfogatos illanhatott vissza. - Ezen hír villámcsapás lett ránk nézve, s habozásunkból egy honvéd ezredes ébreszte fel (ha jól emlékszem Szabó), ki szinte Déva felől jött s mondá, hogy ha Törökhonba akarunk menekülni, ő tudja az utat: induljunk utána; mi szó nélkül utána indultunk s elértük a legközelebbi falut Dévától Facsét felé; a faluban érvén, láttuk, hogy Bem elhagyván hintaját, lóra ült és a hegyeknek vette útját, a nekünk kedvet adó ezredes is gyorsan utána vágtatott: nem maradt hát egyéb hátra, mint nőmet szelíd lovamra ültetni, s egy beteges huszár és szolgám kíséretében Bem után indulni, ki már akkor jó félórányi távolságban haladt a hegynek felfelé.
Délután mintegy két óra lehetett, midőn a meredek helynek indultunk, s ámbár siettünk, de a kiéhezett lovakkal Bemet utól nem érhettük.
Haladva a sűrű erdőben, a fák közül több ízben elő-elő toppant néhány mokány, kérdezve, ha jönnek-e utánunk még mások is, mi félvén, nehogy megtámadtassunk, "igen"-nel feleltünk, mire aztán a sűrűbe visszavonultak. Alkonyat felé leszállván lovamról, nőm valamit az út mellett észrevett s elsikoltá magát, megvizsgálván a dolgot, néhány meggyilkolt huszár teste volt: nehogy tehát mi is hasonló sorsra jussunk, kettőzött gyorsasággal haladánk előre.
Éppen bealkonyodott, midőn a sűrű erdőből kiértünk, s minthogy az út elágadozott, nem tudtam merre tartsam az irányt; itt akaratlanul is eszembe ötle azon közmondás: "Járt utat járatlanért el ne hadd!" de éppen az volt a bökkenő, hogy mind a két út járatlannak látszott és mi bujdosók inkább kerestük a járatlant.
Míg így tünődém, jobbra megpillanték valami csillámlást, elhatározám arra tartani, félve meg is közelítők a helyet, midőn egyszerre: "állj!" szó riaszta fel. "Menekvő magyarok vagyunk" - válaszolék. És így későn estve, vagyis jobban mondva éjszaka, éppen azon faluba jutottunk, hol Bem egy pár órai pihenésre megállt.
Itt egy udvarba húzódtunk, hol több más menekvő is pihent; ébren maradtam, nehogy tőlük elmaradjunk. Pár óra mulva indultunk is. Bem gyengélkedvén, egy rossz ökrös szekérre ült, mi pedig követtük.
Haladtunk; de engem valami láz féle fogott el, szerencsére egy falut értünk, hol magam is szekeret fogadtam, s így délután a hegyekről egy völgyben fekvő Russberg nevű vashámorral bíró városkába jutottunk.
A gyártulajdonostól jól fogadtatván, tulajdon kocsiját rendelte számunkra; mialatt Bemtől rendelet jött, hogy az összes katonaság szálljon táborba a Karansebes felé vezető úton, ami meg is történt. Én feltettem magamban Bemet el nem hagyni, mivel észrevettem, hogy ő néhány bizalmasabb emberével menekülni akar.
Délután mintegy 6 óra felé Bem hintóba ülvén, Karánsebes felé indult, s én utána hajtattam; Russbergen kívül egy vendéglőbe szállt, én kívül maradtam; Bem alkonyatkor befogatott, én szinte, nehogy tőle elmaradjunk; Bem indult, én utána, megparancsolva szolgámnak, hogy lovainkkal kövessen.
Bem a karansebesi úton haladt egy ideig, s követte őt a tömeg; de egyszerre sebes-vágtatva letért az útról s én utána, a Russbergen összecsoportosult katonaság pedig karansebes felé, nem látván a sötétben, hogy Bem merre hajtatott, aki is Karansebes helyett "Dobra" felé vette útját, s én követtem, míg szolgám a futó csapatok közt nem tudván magát tájékozni, a karansebesi úton maradt.
Későn este Dobrára értünk, a lakosság apraja és nagyja csoportosan elébünk jött, szívesen látszottak bennünket fogadni, kérdezősködtek, hogy honnan jövünk, mi nem tudván, hányadán vagyunk, feleltük, hogy magyarok vagyunk, s kértünk pénzért élelmiszereket, mindent megígértek; fél órai ottlétünk után azonban azt vettük észre, hogy az egész lakosság eltűnt; s köztünk az a hír járt, hogy e falubeliek Kmety tábornokot, ki Facsétről menekült, elfogták, s Bem lengyel dzsidásait ausztriaiaknak vélvén, egész örömmel nyilváníták, hogy magyar generálist fogtak, s régen várják az osztrák csapatokat, hogy kézbesítsék.
Bem dzsidásai élvén az alkalommal, osztrákoknak tetették magukat, s a falu előljárói által oda vezettetvén, hol Kmety egy istállóban bezárva tartatott, kiszabadíták őt a piszkos helyről, hol, ha Bem eltéveszti viseletét, Kmetynek veszni kellett volna, mivel az istálló, melyben fogva volt, a falun kívül egy malom mellett feküdt; ajtaja be volt kötve, s az egész körülrakva száraz gallyakkal, azon célból, hogyha őt az osztrákoknak át nem adhatják, rágyújtják az istállót.
Bevezettetvén Kmety a faluba, Bem felruházta; mert ruhájától is meg volt fosztva.
Bem azután a pópát és a falu elöljáróit letartóztatta, s kevés pihenés után az előcsapat közé parancsolta kalauzul, tudtokra adván, hogy ha baj nélkül kivezetnek bennünket Oláhország határára, szabadon fognak bocsátatni; de ha bajba kevernek, egytől egyig meghalnak.
Ily rendeletek mellett a hegyeknek indulánk, s virradóra egy meredek hegy alá jutottunk, hol Bem kiszállván hintajából, lóra ült s a hegynek indult. Én russbergi kocsisomat megajándékozva, visszaküldém, s aztán - lovainktól megfosztva - nőmmel együtt gyalog a meredek hegynek Bem után indultam.
Hogy mi történt azután, a következő fejezetben írom le.

 

 

Bem és Kmety tábornokok menekülése Törökhonba
(Töredék Pászthory Endre honvéd tüzér főhadnagy irataiból)
(Folytatás)
A Honvéd, 1867. szept. 9. 6. sz. 47.

 

Bem, Kmety és több más törzstiszt a lengyel dzsidások s egy csapat székely fedezete mellett gyors léptekkel siettek szabadulni, míg mi, kik már részint gyalog voltunk, részint kifáradt lovakon, nem győztünk Bemmel lépést tartani, és így csak elszórva haladván, természetesen hátramaradoztunk; de azért követtük.
Fölértünk végre az előttünk emelkedő magas hegyre, s midőn hittük, hogy már túlhaladtunk a megmászhatatlannak látszó ormon, keservesen láttuk, hogy a fenyvesek közül kijutottunk ugyan, de ismét egy másik kopár meredek hegy emelkedik előttünk. - Éhesek is valánk, de kenyerünk vagy más ennivalónk nem lévén, éhség helyett szomjunkat enyhítettük a hűs forrásokból, s így délután felértünk a kopár hegy tetejére, mely egy lejtős síkságot látszott képezni.
Keservesen néztem vissza a völgybe honnan jöttünk, isten hozzádot mondva az elhagyott szülőföldnek: édes magyar hazámnak! Szemeim könnybe lábadtak, de nőmre és szabadulásunkra gondolva, új erőt nyertem a bujdosásra. - Már késő délután volt, midőn a hideg szélvonatban nagy örömünkre tapasztaltuk, hogy lefelé haladunk. alkonyodni kezde: Bem gyorsabban léptetett, s mi az egyre erőszakoskodóbb hideg szélben nem győzvén utána haladni, tőle egészen hátramaradánk.
Egy pontra jutottunk most, hol tudnunk kellett volna: jobbra vagy balra tartsunk-e, hogy Bemből végképp el ne maradjunk; vagy tízen összecsoportosultunk hát, tanácskozandók, mely irányban tartsunk, de a dühöngő szélben tájékozásul semmi neszt sem hallottunk, midőn egyszerre szakadozott tábori kürtszó üté meg füleinket. Bem adatta jelre ismervén benne, a kürtszó után indulánk, s Bemet egy kis enyhe völgyben csakugyan fel is találtuk, hol meglehetős fáradt- és éhesen - ki mit tudott - pihenésnek adtuk magunkat.
Így múlt az idő éjfél utánig, midőn az indulásra jel adatott, s mi fáradtabban mint jövénk, búcsút vettünk az enyhe kis völgytől.
Virradóra egy tágas mély völgyet vetünk észre előttünk, déltájban nagy fáradtan leértünk a völgybe, hol egy vendégfogadót és török őrházat találtunk. Itt tudtuk meg, hogy már Oláhországban vagyunk, s hogy a török őrség utasítva van a menekültek barátságos fogadására, itt hát már nyugodtabban pihentünk, s midőn Bem sebeit bekötözteté, ismét útnak indulánk, még pedig egy kapaszkodó meredek hegynek, s ámbár lassan haladtunk, mégis sok fáradt ló kidőlt, s így a gyalogolók száma mindegyre szaporodott. Túlhaladva a magas hegyen, estvére egy oláhországi faluba értünk, hol pénzünkre már élelmi-szereket is kapva, megháltunk.
Reggelre török lovasság fogadott bennünket, s parancs jött az indulásra. Én mindig Bemet szerettem követni, így most is, amennyire lehetett, közel iparkodtam hozzá maradni, míg többen a huszárok közül, kiknek egyike a még megmaradt csekély poggyászomra felügyelt, más útra tértek, így történt azután, hogy nőmmel egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy többé semmire sincs gondunk, csupán mentül gyorsabban menekülni.
Végre elértük Turin-Szeverint, hol fegyvereink lerakattak, s mi török-pártfogás alá jutánk. Itt hallottuk meg, hogy Kossuth, ki embereivel Orsovának a rendes úton menekült, már Viddinben van. - Innen Viddinig nem láttam többé tábornokainkat.
Elhagytuk aztán Turin-Szeverint, s három napi utazás után török fedezet alatt augusztus 29-én 1849. Kalafátra jutánk, megfosztva mindenünktől, s ami legjobban fájt: édes magyar hazánktól!
Kalafátról egy éjjel átszállítatánk Viddin alá a már sátor alatt táborozó menekült társaink közé, hol Viddinigi menekülésem sanyarúságai, kivéve nőm betegeskedései miatti töprenkedésemet, némiképpen enyhítve valának.
Bem és Kmety a többi menekült kormányférfiakkal Viddinben tartózkodtak, mi pedig a vár alatt táboroztunk. -

 

 

A magyar menekültek Sumlán
(Töredék Pászthory Endre tüzér főhadnagy irataiból)
A Honvéd, 1867. okt. 28. 13. sz. 101-102.

 

Philippopolis, 1862-63.
Január 10-én (1850) hallottuk először miszerint Kossuth Lajos neje érkeznék; ugyanezen időtájban érkezett Temesvárról is egy izraelita, ki igen szomorító híreket hozott.
Január 12-én történt az első bizonyság Sumlán, miszerint az osztrák konzul csakugyan működik irányunkban; e nap fogták el a mieink Polák nevezetű kapitányt, ki velünk emigrált ugyan, de az osztrák konzullal akkor annyira összebarátkozott, miszerint egy alkalommal a kávéházban nyíltan ki merte mondani, hogy ő lenne az első, ki Kossuth Lajost főbelövi: ezen vakmerő állítása miatt menedékhelyül az osztrák konzult kereste fel;de ennek dacára mégis sikerült a mieinknek őt elfogni, s Kabos alezredesnél lett letartóztatva, honnan megkisérté az elillanást, s isméti elfogatása után keményebb őrizet alá esett.
Ugyan-e nap választmányunk is összeült, s mint mondák: tárgya volt a Kossuthot érdeklő felirat, mely másnap csakugyan köröztetet is aláírás végett: tartalma abban állott, hogy mivel Kossuthot 40-ed magával számkivetésbe határoztatott küldeni, kértük a portát, hogy őt követni nekünk is engedtessék meg.
Január 15-én megérkezett Sumlára Kossuth neje kisdedével, 16-án pedig Sipos kávéházába vetődtem, hol csakugyan meg kelle győződnöm arról, miszerint bujdosó testületünkbe is befúródott már az egyenetlenség férge; e kávéházban találtam Balog ezredest, és szívem fájni kezde nyilatkozatán Kossuth ellen; becsületessége és hazafiúi szeretete ellen nem volt kifogása; de mint kormányzót hibásnak festé, állítván, hogy azon állást más erélyesebben vihette volna. Továbbá ismételte, miszerint 32 főbb egyén a menekült testületből Ázsiába fog bellebbeztetni; a többi hátramaradtak pedig útilevél- és kevés útiköltséggel ellátva szabadon fognak bocsátatni, utazhatnak az egész világon csak szeretett édes hazájukban, Oroszországban és az ausztriai tartományokban nem. Képzelhető mily fájdalmas hír volt ez ránk nézve!
Január 17-ikén csütörtöki nap este 9 órakor, közel szállásomhoz pisztoly lövések hallatszottak, s ez az osztrák konzul (Röszler) szállásán történt: a fent említett Polák nevű százados ugyanis megszökvén letartóztatása helyéről a török laktanyából, egyenesen a német konzulhoz futott, s a mieinkre - kik oda siettek őt visszakövetelni - pisztoly-lövések tétettek.
Január 19-én Kabos alezredes rendelete következtében megjelentünk nála, hol tudtunkra adatott a pasa rendelete, mely szerint az osztrák konzulnál történt kihágások miatt szükségesnek találtatott, hogy minden magyar menekültnek kapitánytól lefelé a laktanyába kell hurcolkodnia; azonban egy küldöttség három napra felfüggeszteté e rendelet végrehajtását.
Ez idő tájban Bárdy - Olaszországból menekült magyar - is kihágást követet el az osztrák konzul ellen, minek következtében január 21-ikén Halil pasától ismét jött egy parancs, mely szerint minden magyar egyén főhadnagytól lefelé a laktanyába tartozik menni lakni. Másnap jan. 22-én ismételtetett ezen parancs, de Kossuth lépéseket tett és a dolog függőben maradt.
Azonban Bárdynak keresése miatt sok nyugtalanságot állottunk ki, hozzám is éjfél tájban jöttek a török csendőrök, még paplanomat is felhajták Bárdy motozása végett; később csakugyan sikerült ily kutatás következtében Bárdyt elfogni a török hatóságnak, s ezzel meg volt elégedve az osztrák konzul.
Január 30-ikán erősen kezde szárnyalni a hír, miszerint az emigráció testület csakugyan szét fog oszlattatni, és hogy érkeznék is már Achmet Bey a magas Porta küldöttje - a renegáltakat (megtörökösödötteket) útnak indítandó, kiknek számát 32-42-ig lenni mondják; a többiekről még kétséges volt a hír. Ezen hírt az is látszott bizonyítani, hogy a várost török katonaság fogta körül s a városbóli kimenetelt - mely eddig nem volt tiltva - gátolták; Achmet érkezését látszott indokolni az is, hogy a 10 naponkénti járandóságot - mit eddig rendesen későbben szolgáltattak ki - most előre is kezdék fizetni, nehogy az érkező Bey-nek valami panasz érje fülét. Január 31-én este Fontana orvos Kossuthtól jövén, azt a hírt kezdé rebesgetni, miszerint sikerülendne Kossuthnak az egész emigrációt magával vihetni, mi azonban - mint a következés mutatta - nem valósult.
Február 5-dikén csakugyan megérkezett Achmet Bey, s ez este tisztelgett neki az emigráció: színes papiros lámpákkal mentünk lakára, hol pár magyar dal eléneklése után Cseh nevezetű kapitány törökül tolmácsolta érzelmeinket, mire Achmet röviden felelé: "Hogy ha tán eddig a szultán kegyei nem voltak elegendőképp kielégítve, ezentúl pontosabban fognak betöltetni, s a többiről parancsnokaink által fogunk értesíttetni." Éljenzés után elhagytuk Achmet szállását.
Február 7-én délelőtti 10 órára Kossuth Lajos kormányzó összehívatott bennünket Achmed Bey küldetési okát velünk tudatandó. Szokott szónoklati tehetségével előadá, miszerint a magas porta Ausztriának és az Orosznak azon kívánatát teljesíti, hogy nehányan az emigrációból száműzettessenek. Ezen 12 egyént kivéve, a többiek mind szabad alkalmazást nyerhettek akár katonai hivatalokban rangjuk megtartása mellett, akár gyárakban foglalkozni vagy pedig földmívelésre alkalmaztatni: hogy pedig erről lehessen rendelkezni, szükségeltetett aláírás útján megtudni az emigráció tagjai véleményét, hogy t. i. kik óhajtanának Kossuthtal és 11 száműzött társával Kiutahiába menni, és kik akarnának alkalmazás végett elmaradni. - Többen Kossuth követésére határoztuk el magunkat.
Azonban február 9-ike szomorú hírrel lepett meg bennünket, mivel nem engedtetett meg, hogy Kossuthot követhessük, mi végett Achmetnél személyesen is megjelentünk, de ő is igen kevés reményt nyújtott.
Február 10-én azon hír kezde ismét szárnyalni, miszerint még pár hónapig Sumlán maradunk, s aztán közel Kiutahiához viendenek bennünket.
Február 12-én még amnestiáról is kezdettek beszélni, az ember azt sem tudta már, hogy kire hallgasson vagy mit higgyen.
Február 14-én, minthogy igen kétes volt már helyzetünk, néhányan Kmety György (ki mint renegált Izmael pasa nevet viselt) volt magyar tábornokhoz mentünk jövendő sorsunkról tőle kérvén felvilágosítást; de ő csak a türelmet ajánlá. - E nap azután csakugyan kihirdettetett Kossuthnak s 11 társának másnap Kiutahiábai indulásuk. E hír szomorítón hatott minden Sumlán levő magyar kebelre.
Február 15-én csakugyan szomorú napra virradott fel a szegény magyar menekültség: Kossuth Lajos, Perczel Mór és Miklós, Batthyányi Kázmér, Mészáros, Gyurmán a "Közlöny" szerkesztője és még néhány lengyel csakugyan Kiutahiának (számkivetési helyükre) voltak rendelve indulni.
Kossuth Lajos elindulása előtt a katonai lakba jött az őt idáig kisérő hű magyarjaitól elbúcsúzandó. Olvasható volt arcából a levertség, s könnyező szemekkel s fájdalmas hangon a következő szavakat intézé magyarjaihoz:
"Hazámfiai, tisztelt barátim! engem önök közül elvisznek, és sejtelmem úgy áll, hogy itt működéseimet majdnem egészen bevégeztem. De azért ne essenek önök kétségbe, maradjanak meg önök a szeplőtelen hazafiságban; még a nemzet győzni fog, és reményemnél erősebb ezen hitem, mert egy nemzet élete el nem veszhet, és annak megmentéséhez egy ember élete semmit nem tesz. Két dolog esett nehezemre; egyik midőn hazám határát léptem át; most ezen eltávozásom éppen úgy tekintem, mintha hazám határát másodszor lépném át; mert nem a föld; hanem a nemzet teszi a hazát.
Most elvisznek azon élőtemetőbe, hol eltemették Rákóczyt és Tökölyt, kik előttem a szabadság zászlaját lengették; és az Istennek rendkívüli gondviselése leend, ha önök közül valaki engem még életben meglát. Önök még fiatalok, még megérhetik a haza szabadságát, s ha valaki önök közül visszatér a szabad hazába, mondja meg a nemzetnek, hogy poraimat ne hagyja a hazán kívül idegen földben nyugodni. Isten áldja meg önöket!"
Lefesthetetlen volt e pillanat, a szív keserve csak a fájdalmas zokogásban nyilvánult.
Egy pár óra múlva szegény kormányzónk nejével s társaival elhagyá Sumlát, és mi árván maradtunk Kabos alezredes vezérlete alatt.
Február 17-én fizetésünk felvétele alkalmával kihirdettetett, miszerint másnap déli 12 órakor a katonai lakban jelenjünk meg Achmet Bey kívánatára, s 18-án meg is jelentünk a rendelt helyen; Achmet Bey egyenként felszólíttatá az emigráció egyéneit, hogy kik akarnának Törökországban maradni? s kik így vélekednek, mit óhajtanának itt tenni? - Katonai szolgálatot vagy polgárit vállalni-e? úgyszinte tudakolá: kik akarnának más ország- vagy világrészbe menni?
E kérdés feltétetvén, a tisztikar nagyobb része külföldre nyilatkozott, más része Oláhországba; igen kevés vállalkozott katonai és polgári hivatalra Törökhonban.
Alig találkozott három egyén, ki haza az osztrák kézbe nyilvánítá óhajtását, s kiket Achmet Bey azonnal ki is törölt a menekültek névsorából.
Mi többed magunkkal Amerikába nyilatkoztunk, ezen szabad világrészben hittük e percben a boldogságot feltalálhatni.
Achmet Bey azon válasszal bocsátott szét bennünket, hogy még kéréseinkre a válasz megérkezik, Sumlán maradunk, és végül, hogy a szultántól számunkra küldött fejenkénti 200 piaszternyi ajándékpénzt Kabos parancsnoknál tette le.
Innen Várady kaszinójába mentünk, hogy az Amerikába menni akarók aláírási ívébe magunkat bejegyezzük.
Február 19-én csakugyan felvettük fejenként a szultántól Abdul Medzsidtől kirendelt 200 piaszternyi ajándékot.
Február 24-én végre Aleppóba (Szíriában) küldettek Bem, Kmety, Stein és mások, mi pedig egészen árvákká lettünk; mert minden főbbjeinktől megfosztva magunkra maradtunk.

 

 

A magyar menekültek Sumlán
(Töredék Pászthory Endre honvéd tüzér-főhadnagy irataiból)
A Honvéd, 1867. nov. 25. 17. sz. 133.

Philippopolis, 1862-63.
.... Az emigráció főbbjeinek eltávozása után Sumláról, csakugyan változni kezde sorsuk a hátramaradottaknak.
Február hó 27-én (1850) a relutomért járván, fájdalommal hallottuk, hogy az leszállíttatott; egy subalternus 10 napra 40 piaszter helyett most csak már 14-et kapott, főhadnagyok s kapitányok pedig csak 28-at.
Március 1-én Kabos alezredeshez voltunk beparancsolva nejeinkkel Achmet kívánatára, ki déli órákban megérkezvén, a tisztek nejei 200 piasztert, az altisztektől lefelé 50-et nyertek ajándékul.
Március 2-án az emigráció maradványa bizonyos Matta nevezetű százados lakodalmát tartotta, ki is nőül vett egy magyar hölgyet, ki Sumlára katona öltönyben kapitányi ranggal érkezett, s az emigráció szétoszlatásával beleunt a vitézkedésbe, ismét asszonyi ruhát öltve, férjet talált magának. Vígan ment e lakodalom, estve maga Achmet is megjelent és tartott a vigalom éjfél utáni 3 óráig.
Március 6-án Várady kaszinójában volt a relutum szétosztása, mely alkalommal egy aláírási ív is köröztetett a március 15-dike megünneplésére. Egy műkedvelő társulat alakult "Szökött katona" című népszínművet betanulandó.
Március 12-e leverő volt a lengyel menekültekre nézve, mert e nap közülük 140 egyén szállíttatott Malta szigetére, mint száműzetési helyükre, mit számukra az orosz kormány kívánt. Így a sumlai emigráció ismét gyengült.
Március 14-kén az emigráció a 15-ike előestéjét ülte "Szökött katona" népszínmű előadásával, mit Palkovits nevű volt színész emlékéből igen híven összealkotott. Kosztolányi mint Gergely, Palkovits mint Asztolf úrfi, Divitsek mint Völgyi ezredes - kitűnően játszottak.
Az előadás a gyalogsági török laktanyában történt, hol a lengyelek elég ízletesen állították össze a színpadot; a törököknek különösen jól tetszettek népdalaink, este 10 órakor végződött e mulatság.
Gróf Vay László a második felvonás alkalmával Kossuth Lajosról röviden, de jól elmélkedett.
Március 15-ike havazással s később faggyal köszöntött be, s mi a sumlai emigráció töredéke gróf Vay László indítványa következtében Várady-Sipos-féle kaszinóban ültük meg e napot;a lakomázás alatt több szónoklatok merültek fel, különösen Prik József és Szabó ezredes szépen elmélkedtek hazánk s a mi sorsunkról. Higgadtan végződött be az ünnepély, mert akár mit míveltünk is, a hontalan keblek nem tudtak vidámak lenni.
Így ünnepelte 1850-ik év március 15-ikét a Sumlán maradott magyar emigráció töredéke.