Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Fiala
Jánosnak följegyzései
Bem apó utolsó napjairól, betegségéről és haláláról
Vadnay Károlynak írt levele alapján,
Régi Okiratok és Levelek Tára. II. 1906. 5-6. füz. 23-31.
A szerkesztő gyűjteményében levő eredeti német nyelvű följegyzések alapján közli: Hamvai E. -
1850-ben, március
5-én, a szolnoki ütközet évfordulóján, a várnai zátonyos kikötőből csónakon
a török "Tahribahri" gőzhajó elébe eveztünk. - a nyugtalan hullámokon
egy háromárbocos himbálódzott, amelynek az olaszországi emigránsokat Máltába
kellett vinnie. "E viva Hungaria!" hangzott fel a levegőben és Regaldis
szomorú szavai, amelyeket az aranyos kürtbe énekelt bele, emlékeztettek Európa
kereszténységére. "Egli e ver: Christiani despoti, - Mi rapiro al patria
tetto, E mi dicro un nuite ospicio. I eredenti in Maometto!" A fekete Tengeren
töltött viharos éjszaka után kiderült ég alatt hajókáztunk be március 6-án a
Bosporusba. Mindenféle nemzetiségű turista zengeté dicsérő énekét a látványosságról.
Hogy Darius ezen sebes vízáradaton 2800 lábnyi hosszú hidat verethetett, az
akkori idők hídkészítőit dicséri. Bem jegyzéseket tett és azt tervelte, hogy
az oroszoknak látogatás esetén a behajókázást rejtett ütegekkel kevésbé barátságosakká
tegye. A pompás villák és cipruszberkek a helyrajzoló szemében csak másodlagos
értékűek voltak. Annak az ígéretnek a teljesedését, hogy Stambulban kikössünk,
megakadályozta Ausztria és Oroszország tiltakozása: parancsszó a törököknek.
Anglia és Franciaország védőszavát elfújta a szél. Ez az egész, a szénberakodás
a márványtengeren. A Dardanella szoros erősségeinek abban az időben még nagyon
kezdetleges arculatuk volt. Gallipoli, Crio Nisara, Számosz eltűntek a szemhatárról.
Rhodosban kikötöttünk és megengedték, hogy azt a földet, ahol a hatalmas máltai
lovagrend és Johanniták lakoztak, megtekintsük. Mily érzelmek töltöttek el bennünket
ezen a régi klasszikus földön! Az egykor oly híres ázsiai tengerpartnak borzasztó
jelene! Alig van a dór és aeol városoknak maradványa. Nem maradt egyéb a természet
eltörölhetetlen emlékeinél! Az emberek művei - amint Bem tábornok megjegyezte
- velök együtt elpusztultak. Az ország mostani morális állapota - amint a turisták
mondták -úgy aránylik a régihez, mint a sír csöndes homálya a tevékeny élet
lelkes ragyogásához. Hálásak voltunk azon sok történelmi magyarázatért, amelyekkel
Bem tábornok mindig kész volt szolgálni; hiszen 18 évi franciaországi tartózkodása
alatt kizárólag védelmi tanulmányokkal foglalkozott és később is élénk összeköttetést
tartott fenn akadémikusokkal. A Földközi tenger áthajózása után, Iskenderon
nagy öblébe hajóztunk és az alexandretti kikötőnél partra szállottunk. A syriai
hegyek környezték az elmocsarasodott várost, amelyet kedves virágzó leánder-erdő
szegélyezett, ennek a látása jól esik a szemnek. Itt volt a gyapjú és selyem
lerakodó helye. A reánk már 30 nap óta várakozó számvevő átvett bennünket. A
kikötő levegője meg van mérgezve; naplementekor a kereskedők Bellaus magaslataira
menekülnek, ott van a "privát rezidenciájuk", kertekkel körülvéve
és pompás kilátással a tengerre. A hiénák éjjeli zenéje nem maradt el, csak
a holdvilágnál éneklő és táncoló lakosságnak még ennél is borzalmasabb arab
muzsikája szakította meg. Az Orontos völgybe való leereszkedés a sziklás talajon
nehéz volt. A folyó hatalmasan megdagadt s medréből kiáradt, e miatt bajosan
volt hajózható. Aztán jött Antiochia leomlott körfalaival és romjaival; minden
komor volt, ahova csak a szem tekintett. Az épületek és kaszárnyák, amelyeket
Ibrahim pasa alig 9 éve építtetett, rohamosan közeledtek a végromláshoz. Ibrahim
jó emléke még mindig fennáll a lakosság között; ő maga többet tett a nép érdekében,
mint a közönyös török lakosság e hely birtokbavétele óta. Ez a völgy nagyon
termékeny; megterem itt a vöröses rizs és az egész világon ismert Scheich el
bind (szűzdohány). Alig egy arasznyi magas, terjedelmes virágzattal ékesített
növény. Déli gyümölcsökben és szőlőben nincs hiány. A csatornázás még az ősi
hagyományok szerint való, török módra romban hever; de még mindig becses a lakosságnak.
Aleppoba vivő utunkban átmentünk Jeniskezen, a császárné anyjának téli lakásán
és birtokán. A hely felügyelője Achmed bej. az odavezető út mocsaras földön
halad, mely az Antiochia mellett elterülő tó miatt keletkezett. A herceg teljes
díszben jött elénk nagy arab kíséretével, folytonosan ügetve és felajánlta nekünk
az évkönyvet. Arab lovaglási mutatványokat és hosszú puskájukkal fejök felett
alkalmazva gyakorlatokat adtak elő, aztán gazellavadászatot rendeztek stb. Az
ellátást még elmondani is szörnyű! Rizs és birkatej; mikor hús után kérdezősködtünk,
tudatta velünk a görög tolmács, hogy 13 ürüt vágtak a tiszteletünkre; a mi jutalékunk
ebből a mennyiségből állott. A húst a bej jó pénzért eladja és a kormánynak
még nagyobb árakat számít fel. Mikor Bem a herceg jó lovaglását megdicsérte
és paripáját magasztalta, akkor az kijelentette, hogy nem az övé az többé, hanem
ő Excellenciájáé!
Bem elfogadta volna, ha olyan helyzetben lett volna, hogy viszontajándékot adhasson,
mert ott szokás az ilyesfélét 24 órán belül viszonozni. Az egész út görög és
római romokkal van tele. Átvonultunk arab falvakon és örömmel töltött el bennünket,
hogy ismét láthatunk fátyol nélküli nőarcokat. Vándorcigány csapattal is találkoztunk,
kik európai testvéreik után tudakozódtak. Mikor mondtuk nekik, hogy zenével
foglalkoznak és élénk természetűek, hát kijelentették, hogy ők szívesen odaköltöznek.
Bárgyu nomádok ezek zene- és tánctudás nélkül!
1850 március 19-én értük el száműzetésünk rendeltetési helyét. A várost körülvevő
földeken és kerteken át lovagltunk a magaslaton fekvő kaszárnyához, amely utóbbiak
a Quai patak mentén feküdtek. A katonaság teljes díszben állott. Nagy csomó
keleti ceremónia után, francia módra elszállásoltak bennünket. Mikor néhányan
a száműzöttek közül szerették volna a várost megtekinteni, a mellénk rendelt
török hivatalnok kijelentette, hogy az csak egy tiszt kíséretében volna lehetséges.
Minthogy ez minden szabad érintkezést megakadályozott, ezért tehát panaszt emeltek.
Arra aztán a következő rendelet kibocsátásával kimutatták a foguk fehérjét:
"Indíttatva érzem magam, hogy a tábornok urat és a törzstiszteket illetőleg
azt a megjegyzést tegyem, miszerint a kormányzó tábornagy: Musztafa pasa tőzsdékbe
és olyan üzlettulajdonosokhoz való bemenetelt, ahol "Bozsár" felírás
van, egyszer és mindenkorra megtiltotta; ellenkező esetben az illető úr azon
kellemetlen helyzetbe jut, hogy a kaszárnyát elhagynia nem lesz szabad. Továbbá
a mai naptól fogva senki sem távozhat, csupán szolgájával, csakis tiszt kiséretében.
Musztafa
pasa parancsából:
Masher bég, királyi(?) biztos."
Természetesen
egyikünk sem írta alá a muftinak ezt a rendeletét, hanem szigorú tiltakozást
adtunk be. Bem írt a seraszkerhez és követelte, hogy ezt a rendeletet a szultán
elé terjesszék; és kérdezte, vajon ezek lennének azon ígéretek, amelyeket a
birodalom főméltóságai neki tettek?... A következő napon visszavonták a rendeletet!
Bem kijelentette a tábornagynak, hogy sértve érzi magát és minden érintkezést
megszakítottnak tekint; ha valamit hivatalosan kívánnak tőle, akkor azt írásban
tegyék. Mindent megkíséreltek, hogy a pasának ezen ballépését magának a konzulnak
segítségével jóvátegyék - hasztalan! Bem nem érintkezett többé a polgári kormányzóval.
Canning lordnak igaza volt, mikor azt mondta: "A törökök között az ember
egyik kezében pénzes zacskóknak, a másikban egy erős csibuknak (bot) kell lenni,
akkor haladhat." Mindenesetre jó adag türelem kell ahhoz, hogy az ember
keleten éljen. A fizetések elmaradtak; a helyőrségi csapatok 10 hónapja nem
kaptak zsoldot; a sok tüntetésnek végre meg volt az eredménye: tetszés szerint
járhattunk, kelhettünk, lakást cserélhettünk. Bem elhatározta, hogy a kaszárnyát
elhagyja, ahol Aleppóba való megérkezése óta lakott és amely egészséges, magas
fekvésű volt és egy falusi házfélébe költözik, amely majdnem a városban levő
folyón állott. Ez az épület volt a hajdani vesztegház; a lakosok pedig, akik
ezt ismerik, tudják, hogy annak egykori alkalmazottai nagyobbrészt lázban szenvedtek,
sőt a haláleset sem volt ritka. E miatt aztán el is hagyták a házat.
Kehrim pasa és a francia főkonzul Lesseps E., aki a római követnek és Lesseps
Ferdinándnak a szuezi csatorna s Panama szoros építőjének volt a rokona, - készségesen
felajánlották lakásukat. Mi magunk is összeszedtük minden rábeszélési képességünket.
Mind hiába! A lakás alkalmas volt az ő tervbe vett vállalatainak: a salétrom-
és puskaporgyártás létesítésére. A ház a szemnek is tetsző, csendes és félreeső
helyen feküdt. Látogatásokban nem volt hiány és csakhamar szeretetreméltó vendégekből
álló társas-kör keletkezett. A tábornok legbizalmasabb barátainak egyike Mollinári,
a szardíniai konzul és Lesseps, a francia köztársaság főkonzulja, aki emberbaráti
és szabadelvű viselkedésével az összes száműzöttek barátságát megnyerte. Kiváló
hatása volt a tábornokra, aki őt nemcsak mint franciát kedvelte, (u. i. ezt
a nemzetet nagyon szerette), hanem azért is, mivel Lesseps úr valóban gyermeki
tisztelettel és barátsággal viseltetett iránta. Kmetty, Balogh és Grimm tábornokok
gyakran megjelentek whistezésre és már kártyajátékra. Bem kitűnően játszotta
ezeket, de még neki is meg kellett hátrálni a "Jelachiád" szerzője
előtt, aki többször mulattatott bennünket ezen gúnyvers egyes részleteivel.
A sétalovaglásokon kívül kirándulást is tettünk az Euphrateshez. Hogy a karaván
utakat hatalmunkba keríthessük, Bem egy megerősített híd tervrajzát is felvette
széleskörű javítási tervei közé. Így hát szórakozásban nem volt hiány. Bem nagyon
boldognak érezte magát, midőn salétrom gyártásának első próbáját a szultánnak
elküldhette. Minden pénzét - 60,000 piasztert - befektette e vállalatokba. A
kormány azonban, amely később összes tervezéseit használatba vette, a pénzzel
nem sietett. Utolsó éveiben 50,000 piasztert utalványozott ugyan neki, amit
azonban sohasem kapott kézhez, mert halála gyorsan bekövetkezett. Eladósodva
halt meg.
A kormány felszámította az ő tartozásait. Teljes erejével azon buzgólkodott,
hogy Törökországot aléltságából felrázza és saját akaraterős lelkét beléje lehelje.
Jámbor óhaj! Az a szerencsétlen Ramazán is okozója volt részben az ő korai halálának;
ő u. i. ezt a majdnem két hónapig elhúzódó böjtöt megtartotta. Mindenki lebeszélte
róla. "Azt akarom, hogy elmondhassam, hogy én a Ramazánt is megpróbáltam."
Azt vélték egyesek, hogy ezzel Bem a vakbuzgókat, akiknek egész légiója van
itten, meg akarja a maga számára nyerni. Nemsokára aztán egész Syriában beszélték,
hogy csak ő az igazi "muzulmán", a környezete mind "gyaur".
Húsz diadalmas ütközet nem növelhette volna jobban hírnevét! Azon a földön,
hol hajdan művészet és tudomány virágzott, ott most lelki sötétség és vakbuzgóság
burjánzik.
Bem tábornok halála a különböző gondolkozású és egyéniségű emberek agyában és
szívében a legellentétesebb gondolatokat és érzéseket keltette. Mindenki számára
érdekes volt és maradt az egyszerű tény maga, halálának részletei és körülményei
pedig ismerésre méltók. Benne olyan jelentékeny személyiség veszett el és haláláról
mégis oly keveset tudnak, hogy nemcsak legközelebbi barátai, hanem a nagyközönség
is fel vannak jogosítva arra, hogy tőlem, mint akkori hadsegédétől bővebb részleteket
követeljen haláláról.
Többször felszólítottak már, hogy írjak Bem tábornokról, most megkísérlem, hogy
az elköltözött hős utolsó napjainak nemcsak barátai, hanem a nagyközönség részére
is lehetőleg hű képét nyújtsam.
1850 június 6-án meglátogatta dr. Kalazdy a tábornokot. Kalazdy már Magyarországon
mint háziorvosa működött. A szerencsétlen kimenetelű szabadságharc elszakította
őket egymástól és csak majdnem egy év elteltével találta fel ismét a tábornokot
Aleppóban. Bem láthatólag megörült és így szólította meg: "Milyen gyakran
óhajtottam, hogy önnel állapotomról beszélhessek, de most már remélhetőleg mindnyájunkat
meg fog gyógyítani, mert mi, valamennyien többé-kevésbé betegek vagyunk.
Kalazdy már az első megfigyelés után mondta nekem, hogy a tábornokot nagyon
megváltozottnak találja, a megcsökkent hőmérsékletet már a kézszorításnál észrevette.
Amiből következtette, hogy a középponti kormány már nem elég erőteljes arra,
hogy ezen távollevő tartományban a keringést kellőképpen fenntartsa. Én az orvos
következő megállapítását szó szerint idézem: "A bőr petyhüdt és száraz,
színe szennyes-barna; a homlok, a szemhéj és a nyaknak az izomrostok irányában
fekvő ráncai szintén összehúzódó képességük csökkenését mutatták. JA főütőér
telt és egyenletes volt, de összenyomni nem lehetett, ami ellentétben állott
a fejverőér puhaságával. És később, mikor a szívet megvizsgáltam, félelmemet
bebizonyítottnak találtam, t. i., hogy a véredény rendszerben az öregeknél oly
gyakori elváltozás, az elmeszesedés, kezdődik. Az egyébkor oly ragyogó szem
elvesztette fényét és domborulatát.
A szaruhártya szürkévé vált, a szempilla sem húzódott többé gyorsan össze. Úgy
tűnt fel nekem, hogy a mell lapos és szűkebb lett s hasüreglélegzés forgott
fenn. A has kilélegző izmai nyugodt kilélegzésnél összehúzódtak. S a rekeszizomnak
nagy megerőltetésbe kerülő belélegzését a has mozgásából észre lehetett venni.
Ez az állapot mindig arra mutat, hogy a természet a végső eszközeit használja
fel, hogy a két legfontosabb életforrásnak: a lélegzetvételnek és vérkeringésnek
központi gépezetét mozgásban tarthassa. A has tapintásánál a májnak és lépnek
keménységét is észrevettem. Az emésztés rossz volt, étvágy alig valami.
Ezen első megvizsgálás eredménye elegendő volt a diagnozis megállapítására,
aggkori gyengeség egy esete volt. "Nem forgott fenn helyi megtámadás, betegség
a szó valódi értelmében, de bár a tábornok kora még nem volt nagyon előrehaladott,
mégis minden fontos életszerve már megfutotta élete pályáját. Szinte azt merem
mondani, hogy az élet belterjessége, amelyet a nagy hős folytatott, felemésztő
hatást gyakorolt az ő idegrendszerére, amennyiben ez a lélegzés, vérkeringés
és főképpen az emésztés állati tevékenységére vonatkozik. Az idegrendszer szellemi
működése sohasem volt megzavarva; a lenyűgözhetetlen szellemi élénkségét is
feltaláltam, amihez ezen kiváló férfinél már hozzászoktam. Az ázsiai napfény,
a szerfölötti nyári hőség ő rá is a szokásos hatással volt, - mint a bevándorlott
európaiak nagy részére, u. i. bőrkiütést idézett elő."
A nagyrabecsült orvosnak ama kijelentése, hogy a tábornok állapota föltétlenül
veszélyes, környezetének számos tagja között, akik őt nemcsak becsülték, hanem
teljes szívből szerették is, bánatot és aggodalmat keltett. Bem különösen a
kiütés miatt panaszkodott, mert az éjszakai nyugalmától megfosztotta, s már
az orvos másodszori látogatásakor mondta: "Ennek mielőbb véget kell vetni,
mert ettől az utálatos kiütéstől származik minden többi betegség; a viszketés
miatt nem alszom, ez megzavarja az emésztésem és az egészségemet". "Ez
a kiütés - amint az orvos egész helyesen megjegyezte - az acclimatizáció és
közönséges fajtája; mi is mindnyájan szenvedtünk benne. A betegség követelte,
hogy külső szerekkel gyógyítsák meg, de sok fáradságba került őt arról lebeszélni
és megértetni vele, hogy a bőrbetegségek hirtelen való elnyomása egyéb bajokat,
sőt halált is idézhet elő, ha azonnal alá nem veti magát belső gyógykezelésnek
vagy más mesterséges befecskendezésnek."
"No jól van - mondá egyszer az orvosnak - akkor már inkább beveszem a piruláit
és a porokat, megelégeltem már a mesterséges befecskendezéseket". Ezzel
egy kartácsból származó sebére célzott, amelyet az 1831. évi csatában kapott
és sohasem hegedt be. Kilencféle módot próbáltak, később aztán a beteg semmiféle
gyógyszert nem akart használni, csak a fürdőt, ami nagyon jót tett neki, - s
nem is volt egyébre szüksége. Az étvágy és emésztés javulni látszott, a beteg
általában jobban érezte magát s ismét tréfálkozni kezdett. De csak színleges
lábadozó volt, csak egynémely tünet maradt el és még hosszú kúrát kell tartania,
hogy egészségét helyreállítsa. Mindig jókedvűen mondogatta nekem: "Megint
jóízűen eszem és iszom; jól alszom és megelégedetten élek; kövér soh'se voltam,
most meg sovány vagyok; nekem így is teljesen jó." Hogy megerősödjek, bort
ajánlottak. "Van elég dolog a világon ami az ember agyába kergeti a vért,
- mondá - nem szükséges, hogy azt szeszes italok tegyék."
A tábornok állapota 1850 nov. 23-áig ugyanaz maradt. Aznap szükségesnek találtam,
hogy a tábornok tudta nélkül hadsegédemet az orvosért küldjem. Az öreg úr azelőtt
való nap zsíros ételeket evet és emiatt nagyon nyugtalan éjszakát töltött anélkül,
hogy beismerte volna rosszullétét. Mikor az orvos megjelent, - őszintén megvallva
- gyomorbaj tüneteket talált. A tábornok így szólt; "Emlékszem, hogy Öntől
Deésen (Erdélyben) 3 port kaptam, azok engem pár óra alatt helyreállítottak;
adjon ismét olyanokat." Az hánytatószer volt s a tábornok estefelé jobban
lett tőle. Éppen a whist-asztalnál ültünk, mikor az orvos esti látogatásra megjelent.
Kalazdy ajánlkozott, hogy másnap még valami gyomorerősítőt hoz, erre ő humorosan
felelt: "Elég volt; Ön, mint derék magyar ember, az ellenséget üstökénél
ragadta meg és úgy dobta ki." Hiába mondtuk neki, hogy az ellenség megerősödve
visszatérhet; de hasztalan, egyáltalán semmit sem akart bevenni.
November 25-én éjszaka ismét láza volt, de ő mindenáron tagadta. November 26-tól
31-ig megmaradt ez a változó állapot. December 1-ére virradó éjjel a láz erősebb
lett, - félrebeszélt. Hajnalban megjelent az orvos, de a tábornok még mindig
kicsinyelte állapotát. Kalazdy részletezte előttem a betegség veszélyes voltát
és kijelentette, hogy a beteget belső gyógykezelés nélkül nem tudja meggyógyítani.
Mindent megkíséreltem, hogy a tábornokot a belső gyógykezelés elfogadására rábírjam.
Elhatároztuk az orvossal, hogy dec. 2-án nem fogja meglátogatni; végre 3-án
a következő levélkét küldhettem hozzá: "A tábornok ma reggel kapitulált,
miután az éjjet heves lázban töltötte, folyvást érthetetlen dolgokat beszélve.
Ez az állapot csak néhány negyedóráig szünetelt, amelyek mindig mély alvással
voltak egybekötve. A legfőbb baja a váltólázvolt. A beteg pirulakeveréket kapott;
ez kénsavas kininből, lázellenes növényből és Valeria kivonatból állott. Másféle
alakot nem lehetett választani, mert a beteg egyebet nem akart bevenni. a pirula
bevevése után jobban lett; az érverés nem volt olyan gyors és a többi tünetek
is ezzel arányosan javultak. December 4-én reggel nem volt forrósága; Kalazdy
már felvilágosított bennünket, hogy bár a láz ebben a pillanatban megszűnt,
de azért korántsem gyógyult meg és hogy ebben az országban a visszaesések gyakoriabbak
és veszedelmesebbek, mint Európában stb. De hiába! Ő egészen meggyógyultnak
gondolta magát.
"Önök uraim mind nagy szeretettel vannak irántam s ezért a rám vonatkozó
dolgokban nagyon félénkek s nem létező ellenséget látnak." A láz 48 óráig
nem jött vissza; később hasfájásról panaszkodott a beteg; ezt az orvos a közeledő
láz jelének tudta be. Meleg fürdőt kívánt, az orvos azonban eltiltotta, mert
a lábán időről-időre vízdaganat volt, azonfelül pedig nem engedve a szobáját
fűteni, másat meg - amit az ottan országszerte dívó barnakővel fűtöttek be -
nem akart használni. Szobája közvetlenül a folyóra nyilt s ki volt téve a hideg
légáramnak. A tábornok azonban nem engedelmeskedett az orvos rendeleteinek,
hanem fürdőket vett. December 8-án a doktor heves fájdalmak között az ágyban
találta. Kólikában szenvedett, amely hűlés után rendszerint beállott nála. A
betegnek orbáncszerű pirosság ömlött el a lábán, nyelési nehézségei és heves
láza volt. Bármennyire szomorú volt is az állapota, mégsem akart belső gyógyszereket
bevenni, azért csak száraz meleg borogatást használt és az altesten bedörzsölést
beléndek-gyökér főzettel, azonkívül kristélyt.
A fájdalmak sok kezelés után alábbhagytak, de a láz nem. Másnap, dec. 9-én reggel,
jobban érezte magát, mert fájdalmai nem voltak, bár még mindig volt forrósága,
de nem oly heves mint azelőtt való nap. Összes barátai megkísérelték, hogy rábírják
az orvosság bevételére, de bár színleg ráhagyta, mégis, mihelyt a szájába vette,
rögtön kiköpte az egészet.
Dél felé elájult, mely eszméletlenség 25 percig tartott. Midőn végre erőszakosan
öntudatra ébresztettük, tudta, hogy komoly ájulása volt és így szólt Kalazdyhoz:
"Orvos úr, Ön annyit fáradozik itt, pedig amit a természet elhatározott,
azon nem lehet változtatni." (Bem tábornok deista volt, ő egy végokot,
egy világszellemet, egy őserőt tételezett fel.) Este 8 órakor több körülötte
állónak megszorította a kezét és így szólt: "Kérem uraim, legyenek csendben."
Ő maga is másik oldalára fordult és három óra hosszáig nyugodtan aludt. Ekkor
felébredt, néhány értelmetlen szót mondott, de csakhamar ujra elaludt. Összes
barátai körülvették ágyát, úgy látszott, hogy a beteg üdítő álomban pihen, mindnyájan
reméltük, hogy megerősödve fog felébredni; - de a sors könyvében másképp volt
megírva. Az érverés alvás közben mindig lassúbb lett, hasztalan volt minden
erőlködés a felébresztésre, 1850 dec. 10-én reggel két óra felé minden görcsös
rángatózás nélkül meghalt.
A boncolást az ország szokásai szerint megtagadták. Délelőtt 10 órakor következett
a temetési szertartás. Bem tábornokot Aleppó összes lakossága becsülte. Sok
ember foglalatoskodott a holttest eltakarításánál és mialatt egyesek levetkeztették,
megmosdatták, azalatt a mollák csendesen imádkoztak. A mosdatás után a holttestet
lepedőbe burkolták, amelyet a fejénél, a törzs közepén és lábainál összekötöttek
s úgy tettek a koporsóba. Ennek alsó részére rövid póznát erősítettek, arra
akasztották az ő fezét. A fedélre takaros szemfedőt borítottak és két hosszabb
rudat tettek a koporsó alá.
A halottas menet minden rendszer nélkül való volt. A koporsó előtt 20-30 molla
ment és egyhangúan, borzalmasan énekelték: "la illaha illala". Mi
egészen a kapuig vittük őt és nyugvóhelyéig akartunk menni, miközben megtudtuk,
hogy ezt a török szokások nem engedik. Mindenki igyekezett, hogy egy kis darabon
vihesse. Az út mentén nagycsomó katonaság volt felállítva, ezek szintén odanyomultak,
hogy a holttestet vihessék; sőt még az öreg Kehrim pasa is véghezvitte ezt a
kegyeletességet. Nem messze a temetőtől rátették a koporsót egy szentnek a sírhalmára,
ahol aztán imádkoztak. A sírhoz érve kiemelték a holttestet a koporsóból és
a körülbelül 4-5 lábnyi mély gödörbe - arccal lefelé, fejjel Mekka irányába
fordítva - letették. A zsineget, amivel a lepedő össze volt kötve, felvágták,
aztán nagy fehér kövekkel lefedték. Szagos gyökeret és balzsamot hintettek a
sírba. Azon ígérete, amelyet az utóbbi időben is gyakran hangoztatott, hogy
életrajzát nekem tollba mondja, fájdalom, nem teljesült; - sajnos, csak töredéket
vihetek az ő érdemes életéről a közönség elé.
Még a száműzetés alat is volt egyszer alkalma hadvezéri tehetségének kimutatására.
U. i. a beduinok vonakodtak a kibérelt szántóföldekért taksát fizetni, összeesküdtek
a keleti lakossággal, hogy a keresztyének lemészárlását és kirablását egyidejűleg
viszik véghez.
A hatóság elvesztette a fejét és a tábornokhoz fordult. Bem átvette a vezetést,
akkor erélyes rendeletek következtek. Egy lovassági támadás, két tábori ágyú
segélyével csakhamar szétszórta a puszták elbizakodottá vált lovagjait, akik
minden irányban elszéledtek és adójukat megfizették, a megfélemlített keresztényeket
pedig békén hagyták. Ha egyik-másik hazabeli turista eljut Aleppóba és a szabadsághős
sírját felkeresi, legyen olyan szíves a messzire száműzött és elszigetelt 1848/49-iki
hősök nevében emléktáblát elhelyezni.
Nyugodjék békében!1
------------------------------
1 Fiala N. János szül. 1822 jan. 22-én Temesvárott. A gimnáziumot ugyanott, a katonai iskolákat pedig Gráczban végezte. 1848-ban mint 26 éves ifjú részt vett a dél-magyarországi felkelés leveretésében és Fehértemplomnál kitüntetvén magát, az oly híressé vált kilencedik honvéd zászlóaljban százados lett. Mint ilyennek része volt a szolnoki, tápióbicskei és isaszegi csatákban. Később ezredesi rangot kapott. 1849 június havában Vetter tábornok a déli hadsereg táborkarában osztotta be. A világosi fegyverletétel után ő Bem apóval együtt török földre menekült és Bem haláláig: 1850 dec. 10-éig vele együtt küzdött Kis-Ázsiában az oroszok ellen. Bem halála után előbb Franciaországba, később - III. Napoleon államcsínye után - pedig Amerikába menekült. A most közölt levelet 1899 dec. havában Vadnay Károlynak írta San-Franciskóból. Szerk.
