Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Ács Tivadar
A SZÁMŰZÖTTEK
Fiala János 1848-49-i honvédalezredes
emlékiratai az emigrációból

HUNGÁRIA

TARTALOMJEGYZÉK

I. Fiala emlékiratáról
II. Ifjúkorom
III. Útban a gráci kadettiskolába
IV. A győri Dom Miguel-ezrednél
V. A forradalom előtti közszellem
VI. A délvidéki szerb mozgalmak
VII. Katonai akciók
VIII. Görgey védelmében
IX. Emigrációban
X. Útban Aleppóba
XI. Bem Szíriában
XII. Szabadulás Aleppóból
XIII. Marseilletől New-Orleansig
XIV. Az amerikai emigrációban

vissza

I.
FIALA EMLÉKIRATÁRÓL

1938 augusztus 16-án este 8 órakor, mint azelőtt s azután is, tábortüzet gyujtottak a hárshegyi cserkésztáborban. A fiúk körülülték a tüzet s nótára zendítettek. A körben ott volt a főcserkész is, Teleki Pál gróf. E napon különösen szívesen jött ide. Uruguayi, brazíliai és argentínai magyar cserkészek is voltak itt. Delegációba jöttek a világ magyarjainak második kongresszusára. A tűz vidáman pattogott, a nóta is könnyű szárnyakon lebbent a magasba. A János-hegy felől friss szél kerekedett s szította a lángot. Aztán csend következett s Teleki szólásra emelkedett. Beszélt egyik őséről, aki emigráns korában Amerikában járt, aki vörös inget is cserélt Garibaldival. Aztán beszélt a magyarokról, az óceántúliakról, a küzdőkről, a harcosokról, akik néha az árokparton enyésznek el, néha egyetemi katedrákon prelegálnak, de mindannyian megegyeznek abban, hogy magyarok, abban a hősi és alázatos értelemben, amely nem szó és papramorgás, stallum és konvenció, hanem hit és hitvallás, valami eleve elrendelés, számadással nem tartozó kötelesség, önmagától adományozott nemesség, és még valami, amit értelem nem ért, szó nem mond, de valami csodálatos misztérium, mely körülleng minden magyart, ősi és hősi életformát sugároz magából, ahol van, ahol él, ahol idegen életformák szabják meg az élet föltételeit, színezik hangulatát, éltetik reményeit, akár a brazíliai kávéfazendákon, akár a füsttől terhes pittsburghi levegőben. Teleki beszélt aztán Csaba királyfi útjáról, mely áthajol az óceánokon és magához ölel minden magyart, érctörvényeknél maradandóbban, örökre, akkor is, ha szava már nem magyar szó többé, csak a lelke az, amelyet nem vetkezhet le idegen gúnyák számára, nem olvaszthat be Amerika semmiféle olvasztókemencéje, mert nem hevítheti idegen láng...
A fiúk hallgattak, Teleki beszélt, szívesen és színesen s talán soha oly melegséggel, mint éppen akkor. Mikor befejezte beszédét, mellém ült s órákig beszélgettünk, míg a zsarátnok el nem hamvadt. Beszéltem neki a villaangellai magyar gyapotchachrákról, a Rio de la Plata deltaszigetein gyökeret vert citromtermelő bácskaiakról, Klein úrról, a puntaarenasi hotelesről, aki csak tolcsvai furmint s fanyar somlóit mér a Magallanes-szoroson átkelő világvándoroknak, Orosz Lászlóról, a nagyszombati jezsuitáról, akinek jelentősége Argentínában több, mint nálunk Pázmány Péteré, a budai Gyertyamártogató Mátéról, aki Xavéri Szent Ferenc dédapjának születési évében már megalakította a keresztény egyházat Japánban, Budai Parmenius Istvánról, az Új-Foundlandon tengerbe veszett első amerikai protestáns hithirdetőről, a bölcsőben nyögdicsélő Sven Hedinről, aki számára Berzenczey László felfedezte a Mustagatántúli vidéket s a Karakórum hágóit, Asbóth Sándorról, aki Amerika számára megtervezte a Plimouth Rock pilgrim-emlékművét s a világon elsőként acélt öntött, amellett, hogy Asbóth Sándor volt s még sok mindenkiről, akiről még nem tudunk, akiket nem regisztrál az iskolás történetírás s akik legfőként bizonyítják, hogy nem vagyunk alábbvalóak semmiféle nemzetnél. Teleki hallgatott s én meséltem, meséltem, aztán elmondtam a Tűzföld magyar feltárójának, Popper Gyulának esetét, aki arannyal dúsan megrakva jött Buenos-Airesbe s úgy ülte meg Szent István királyunk napját, hogy bankettre hívta meg Darányi Ignác által kizsuppolt üstfoldozó cigányokat s krőzusi gőggel színarany menükártyákat osztogatott szét közöttük, nagy öröme emlékére, amiért "honfitársai"-val tölthetett egy felejthetetlen napot. A parázs végképp elfeketedett, de Teleki Pál szíve nekitüzesedett, lángolt, gyújtogatott:
- Meg kell írni mindezeket! Fel kell kutatni mindent, ami a külföldi magyarok életére, történetére vonatkozik. Ki kell adni minden adatot, ami a külföldi magyarságot érdekli. Intézetet fogok szervezni erre a célra, de addig is kezdje meg a munkát. Ezt a programot keresztülhajtjuk, tűzön-vízen keresztül. Be fogjuk bizonyítani a világ számára, ad oculus demonstráljuk: nem vagyunk alábbvalóak senkinél!
Teleki Pál azelőtt járt Amerikában, Szudánban, Irakban és még sok helyütt: Teleki Pál - külföldi magyar volt: a külföldi magyar öntudatának, mélytüzű hazafiságának, kötelességtudásának legszebb inkarnációja. Mind horizontkereső életében, mind halálában egyaránt.
Még életében jelentkezhettem nála "Akik elvándoroltak" című kötetemmel. "Kegyelmes Uram! Jelentem, megkezdtem a munkát!"
Azóta megalakult az intézet. A kegyelet az ő nevéről nevezte el. Statutumaiból azonban két szó kimaradt. Két szó, amely minden: "külföldi magyarság".
Nem marad egyéb hátra, mint folytatnom kell a munkát. És jelenteni:
- Kegyelmes Uram, én folytattam a munkát. Íme, ismét egy tégla ahhoz a katedrálishoz, amelyet elképzeltünk, megterveztünk 1938 augusztus 16-án a hárshegyi cserkésztáborban, a húnyó tábortűznél. Emlékszik, úgy-e, Kegyelmes Uram? A pampákról s kávéfazendákról érkezett magyar fiúk énekeltek. A János-hegy felől szél fújt s mi néztük a kialvó tüzet és megfeketedett a zsarátnok, mikor éppen Ibrahim Mütefarrikáról esett a szó, a magyar Gutenbergről, aki nélkül talán kevés helyen dicsérné a müezzin éneke Allah nagyságát...

Fiala János 1848/49-i honvédalezredes emlékirata, amely alább következik, töredékes. Ott végződik, midőn emigránstársaival Aleppóból New-Orleansba érkezik. Az emlékiratot kiegészíti Árvay László százados amerikai naplója, attól kezdve, hogy Fialával Amerikába érkezett, addig az időpontig, míg eltávozott az Egyesült Államokból. De naplója során ismertetem élete további folyását Londonban és a krimi háborúban. Árvay naplója többi részének közlése azért nem bír érdekességgel, mert mindazokon a helyeken fordult meg emigrációja során, ahol Fiala s korántsem nyujt olyan történelmi érdekkel bíró anyagot, mint a Fialáé.
A Fiala-féle emlékirat német nyelvű kéziratát a st.-louisi Rombauer-családnak az Országos Levéltárban lévő letétjéből kaptam dr. Jánossy Dénes levéltári főigazgató és Forgáts Béla bányatanácsos urak szíves közbenjárására, magyar nyelvű irodalmi feldolgozásra, míg Árvay László naplóját, az idő közben elhunyt özv. Kövessy Gyuláné hagyatékaként a szegedi Somogyi-könyvtárban G. e. 1586 tételszám alatt találtam meg. Meg kell jegyeznem, hogy Fiala János az emigrációs élményeiről naplót vezetett, ennek egy töredéke a szóban lévő emlékirat mellett található s nyilvánvalóan e naponta vezetet napló alapján írta szerzője az emlékiratot, már történelmi távlatból, kihangsúlyozva benne a napló lényeges s kútfő jellegével bíró érdekességeit. Az emlékirat ily módon elsőrangú kútfőjévé vált a szabadságharcot megelőző eseményeknek, a szabadságharc katonai és politikai történelmének, a viddini emigrációs tábor eseménykrónikája megértésének, a szíriai magyar kolónia, különösen Bem tevékenységének megismeréséhez. Marseille-i adalékkal járul a Longaffair néven ismeretes Kossuth-tevékenység megismeréséhez, amelyet egyébként a "Kossuth papja: Ács Gedeon" című kötetemben - a Berzenczey-féle naplótöredék közzétételével - s a "Magyar úttörők az Újvilágban" című kötetemben - a László Károly-féle naplóban - is szolgáltattam adalékot. (Nem vált még publikussá Pulszky Ferenc emlékirata a Long-ügyben az amerikai kormányhoz, amelynek fogalmazványa a M. N. Múzeum kézirat-gyüjteményében lévő Pulszky-hagyatékban - An. Lit. - foglal helyet.)
Fiala János életadatait, New-Orleansig, maga az emlékirat közli. Amerikai életéről - az eseményszerűség okából - emlékirata végén közlök adatokat. Személyével behatóbban foglalkozott Vasváry Ödön "Lincoln's Hungarian Heroees" (Washington 1939) kötetében, Forgáts Béla Rombauer Tivadarról írott tanulmánya (Bányászati és Kohászati Lapok 1840. VI. 1.). Tevékenységét érdekli a következő irodalom: Jánossy Dénes: A Kossuth-emigráció Angliában és Amerikában, Hajnal István: A Kossuth-emigráció Törökországban, Deák Imre: A száműzött Kossuth, Vukovics Sebő: Emlékiratok, Pap János (Salczer Sándor): A magyar emigránsok Törökországban, Dr. Thim József: A magyarországi szerb felkelés története, Berzeviczy Albert: Az abszolutizmus kora Magyarországon, Velics Károly: Jegyzetek 1849. évi eseményekről (1848-49. Tört. Lapok 1895. évf.), László Károly: Naplótöredék, Fremont Jessie Benton: The story of the Guard (Boston 1863.), Haiman Miecislaus: Historja Udzialu Polakow stb. (Chicago 1928.), Rombauer Róbert: Egy magyar nő élete az emigrációban (Budapesti Szemle 1913.), Báró Mednyánszky Caezár: Emlékezések, Phillips Catherine Coffin: Jessie Benton Fremont (San Francisco 1935.), Nevins Allan: Fremont (New-York 1928.), Kuné Gyula: Visszaemlékezések, Kaufman W.: Die Deutschen im Amerikanischen Bürgerkriege (München 1911.), Veress Sándor: Magyar emigráció Keleten, Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi harcának története, valamint: War of the Rebellion (published by the Departmant of War) című washingtoni kiadmány. Valószínűleg sok közlés található Fialára Börnstein volt temesvári színigazgató, később st.-louisi szerkesztő ottani német nyelvű napilapjának megfelelő évfolyamaiban, amelyekben úgy Fiala emlékiratában, mint Árvay naplójában először esik szó, valamint Rombauer Robert (junior): The union cause in St. Louis in 1861 és Rombauer Robert: The story of a life. Autobiography (St. Louis 1903) munkáiban.
Árvayról a balkáni, angliai és amerikai emigrációról szóló összefoglaló munkák nem tudnak, mint ahogy az aleppói magyar internáltak életét ezek a munkák nem tárgyalták, csak érintették, úgyhogy joggal lehet mondani: Fiala emlékiratának ez a része a törökországi emigráció egy merőben ismeretlen fejezetét tárja fel. Árvay naplója érdekes adalékokkal járul az amerikai magyar kolonizáció történetéhez s kiegészíti "New Buda" című publikált adatgyűjtésemet, megmagyarázza adataival a londoni kormány kettős elbírálását a magyar emigráció tekintetében (komáromi menekült, vagy nem) és értékes adalékokat ad a krimi háború magyar vonatkozásaihoz.
Fiala emlékiratának aleppói része Bem halála körülményeit részletesen nem tárja fel, ami annyiban hiányosság, mert egy osztrák kémjelentés őt gyanúsítja Bem megmérgezésével.* Ez a feltevés, Bemmel s a magyar üggyel szemben mindvégig tanúsított lojális magatartása következtében, semmi alappal nem bírhat s az osztrák kémjelentés - valószínűleg - az aleppói lengyel kolóniából vette hírét. Az emigrációban lévő lengyelek túlnyomó része gyűlölte Bemet s rajta keresztül Fialát is. Erre a testvérharcra éppen a Fiala-emlékirat ad sok magyarázó adatot. Bem a lengyelekkel az emigrációban miden közösséget megtagadott s ez a magatartása még inkább kimélyítette azt a szakadékot, mely már a viddini tábor előtt fennállott közte és honfitársai között.
-----------
* Bem halála körülményeiről l.: Hamvai E.: Fiala János feljegyzései Bem apó utolsó napjairól, betegségéről és haláláról. (Kardos Samu: Régi okiratok és levelek tára. Debrecen, 1906. 22-31-ig.)

Ismeretes a gyűlölség eredeti oka: 1848-ban Kossuth pozsonyi tartózkodása alatt Bécsből Pozsonyba érkezett három emigráns, hogy Kossuthtal egy önálló magyar légió felállítása tárgyában értekezzék. Ezek voltak: Wysocki, Dzierkowski és Bosenski. Ugyanakkor érkezett - Pulszky ajánló levelével - s egyébként is a legjobb referenciákkal, Bem tábornok is. Kossuth meghallgatta a három emigránst, majd Bemmel tárgyalt s az ő társaságában tette meg az utat Pozsony és Pest között. Bem - természetszerűleg - informálta Kossuthot a három lengyel emigránsról. Bem szerint Wysocki, akit társai a felállítandó önálló lengyel hadsereg parancsnokává akartak megtenni, csak alhadnagy volt a lengyel hadseregben, Dzierkowski bár nagytehetségű ember, de gyenge jellemű s a harmadik minden jelentőség nélküli. Bemmel és Kossuthtal egyidőben érkezett a három lengyel is Pestre, akiknek legfőbb teendőjük volt - a mellőzés lélektani következményeként - Bem ellen feluszítani a Pesten időző nagyszámú lengyel hangulatát. Bem nem kereste a népszerűséget, ő nemcsak katona, hanem gróf is volt és ambícióival, terveivel nem deferált sem honfitársai hangulata előtt, sem a közvetítő javaslatok láttára, melyeket az érdektelen lengyelek szószólója, Falkovszki terjesztett Bem pesti tartózkodása alatt szinte napirenden elibe. a két lengyel irányzatot nemcsak személyi kérdések állították szembe egymással, hanem felfogásbeli különbségek is a harc céljáról. Wysockiék magyar katonasággal akarták kikapartatni a lengyelek gesztenyéjét: nem számoltak a magyar nemzet életét közvetlenül fenyegető osztrák veszedelemmel. Ők már 1848 tavaszán hajlandók lettek volna magatartásukkal provokáltatni egy orosz-magyar háborút, amely semmi esetre sem volt érdeke a még szervezetlen, alig bimbódzó magyar szabadság gondolatnak. Bem nem volt fantaszta: ő Ostrolenkánál azt az utat is látta, mely odáig elvezetett. Lojális volt tehát a magyar kormány törekvéseivel, mert ez szolgálta a reális lengyel érdeket is. Mikor Mészáros hadügyminiszter rendelkezéséből nyilvánvalóvá vált, hogy a lengyelek a tényleg rendelkezésre álló emberanyagnak megfelelően csak egy gyalogezredet, két külön századot, egy ulánusdandárt s egy tüzérüteget állíthatnak fel, a pesti lengyel kolónia hangoskodói árulással vádolták Bemet. Oly gyűlöletet szítottak fel ellene honfitársai között, hogy Wysocki környezetének egy embere, Kolodziejski Xavér közvetlen közelből, a tábornok lakásán, revolvermerényletet követett el ellene. A golyó Bem állkapcsába fúródott, ő maga fogta le a merénylőt s adta át a rendőrségnek. A hadbíróság másnap Kolodziejskit halálra ítélte, de a lengyelek hangulata következtében nem került kivégzésre a sor, a merénylőt pár nap mulva futni engedték. Egy bizonyos: a kormány Bemet akarta megtenni az egész hadsereg főparancsnokává, ami a lengyelek kimondhatatlan érdeke is lett volna, de a lengyelek gyűlölködése a legkiválóbb honfitársuk iránt oly mértékű volt, hogy a kormányt is meghökkentette s így őt mellőzni kellett. E mellőzés jegyében ment Bem Debrecenbe, egy hirtelen összeszedett, fegyvertelen alakulat élére. Itt kezdte meg a magyar hadtörténelem egyik legdicsőségesebb epokáját. Wysockit őrnaggyá nevezték ki a honvédség egy más alakulatához. A lengyelek ellenségeskedése Bem irányában a hadműveletek alatt sem szünt meg s újból elemi erővel tört ki az emigrációs táborokban. Erre éppen a Fiala-emlékirat ad érdekes bizonyítékokat. A lengyeleknek ezt a gyűlöletét Fiala is örökölte, mint Bem viddini és aleppói hadsegéde, aki ebben a fontos tisztében éppen a lengyelek egyik karbonári természetű emberét, Zarzyczki ezredest váltotta fel.
Bem halálának körülményeiről Kossuthot Fiala tudósította következő (Kossuth-hagyaték 533 sz.) kiadatlan levéllel: "Aleppo, 1850. december 14-én. Kormányzó Úr! A legnagyobb szomorúsággal jelentem ősz hadvezérünknek, Bem tábornagynak 1850. december 10-én, reggel 1/2 2 órakor 58. életévében pusztító láz okozta halálát. Kötelességemnek tartom Kormányzó Úrnak ezt a nagy veszteséget jelenteni, amelyhez csatolom az eltávozott hősről szóló utolsó orvosi jelentést: Betegségének részletes történetét - engedelmével - később pótlandom. Dacára az öreg úr irányomban mindig nyilvánított bizalmának, mégis, ami élettörténetét illeti, bármennyire szeretném és bármily fontos volna is a világtörténelem szempontjából, mégsem vagyok abban a helyzetben, hogy mozgalmas életének minden adatát összeállíthassam, eddig megjelent életrajzai pedig legnagyobb részt hiányosak s a részletek, amelyeket "jó Kmety tábornoknak", - ahogy maga Bem őt mindig nevezte - nekem és adlátusomnak mesélt, alig elégségesek egy rövid nekrológra: mégis vigasztal a gondolat, hogy a Bem név már sokkal inkább a történelemé, semhogy hosszú kommentárra lenne szükség. A téli esték már ki voltak szemelve életrajzának leírására - a halál túl korán érte utól s vetett véget örömteljes reményeinknek. A derék Kálazdy doktor, egykori törzsorvosa kezelte a tábornokot, de megérkezésekor rögtön, s első látogatása alkalmával kijelentette a kis magyar körünkben: Bem feloszlóban van, legfeljebb négy-öt hónapja van még hátra s így is lett. Mindent elkövetet a megmentésére, de élete végének mesterségesen meghosszabbított órái is elmúltak s a szabadságnak ez a nagy csillaga is elpusztult, mint minden e földön. A nap tűző forrósága, a hullámzó homokpusztaság közepette, felemésztette minden életerejét. Ausztria és Oroszország jól tudják, miért internálták ide. Kmety tábornok, Lesseps úr, a francia konzul, La Nusse, a titkára és tisztelői közül sokan vették körül a beteget és haldoklót egészen utolsó pillanatáig. Orvosságot semmi áron nem vett be, minden rábeszélés hiábavaló volt; végre mikor harmadikán 1/2 9-kor szobájába léptem s megállapíthattam, mily szomorú éjszakája volt megint, így szólt: "Igen, Őrnagy úr, Önnek igaza van, hosszú és kínos éjszakám volt!" - majd egy kis szünet után hangosan nevetve így szólt: "Nos, Őrnagy úr, megadom magam az Ön kezeibe, mit akar tőlem?" - én szólni sem tudtam az örömtől, felugrottam, hogy rögtön jelentsem az orvosnak, aki a nap folyamán kétszer is hiába látogatta meg, minden kérésére és unszolására csak az volt a lakonikus felelet: "Majd csak segít rajtam az én természetem, ön megtisztított engem, az ellenség most már el van űzve." Reggeli látogatásom után megjött az orvos, porokat adott be, ettől jobban lett s többé nem volt hajlandó semmit sem bevenni; fűtetlen szobájában saját feje után fürdőket vett, az eredmény meghűlés lett és orbánc sebesült lábán. Minden oldalról figyelmeztették, hogy szobájában melegebb hőmérsékletre van szükség, de ő kályháról tudni sem akart. Én hozattam egy kályhát, de nem engedte a szobájában felállítani, csak a szomszédos szobában tűrte meg. Mikor én mégis ezt rendeltem a szobájába, nyersen kiáltott rám: "Őrnagy úr, hát már odáig jutottam, hogy a saját házamban sem parancsolhatok?" A szoba hőmérséklete valamivel melegebb lett ugyan, a márványpadlót vékony szőnyeggel fedtük be, de még mindig oly hideg volt, hogy a felkelésnél könnyen meghűlhetett az ember. Sajnos, így lett; "rollig"-ot kapott (melyben gyakran szenvedett), nehéz lázrohamok következtek s legyengült teste, mely kívülről össze volt lőve, belülről szétszaggatva, összeroskadt... Életének utolsó órái nyugodtak voltak, haláltusának nyoma sem volt, s aznap délelőtt 1/2 12-kor földeltük el a tetemet, mohamedán szokás szerint, a kaszárnyával szemben egy domboldalon elterülő temetőben. Mi, internált magyarok vittük a halottat. Néhány zászlóalj kivonult fegyver nélkül, - a sírnál nem lőttek - vajon ez itt így szokás-e, - nem tudom. A temetés nem volt katonás s a csatákban megőszült veterán több figyelmet érdemelt volna. Törökország főtámaszát vesztette el benne, melyet azonban nem akart, vagy nem tudott felhasználni, Aleppó pedig megmentőjét gyászolja benne. Kormányzó Úr! Volt szerencsém ismerni a Kormányzó úr és az elhunyt között az utolsó időkben felmerült ellentéteket. Környezetének egy aljas klikkje idézte azokat elő, egy káosz az emberiség szemetéből. Mikor engem Sumlában a vezérkarhoz beosztottak, tudtam feladatomat és megfogadtam, hogy idővel mindezeket az embereket és a gonosz suttogásokat igaz megvilágításba helyezem és távoltartom a tábornoktól. A derék Kmety tábornok mindenkor segítő kezet nyújtott ebben s így nem egyszer sikerült halála előtt az országról és személyekről alkotott túl kemény ítéletét enyhíteni. Fogadja, Kormányzó Úr, egy becsületes szív biztosítását: Bem egyéni karaktere nagy és nemes volt és csak a folytonos sugdolódzások vezethették néha félre az öreg urat. Én feladatomat mindenkor egyenes és becsületes viselkedésemmel, a környezetében levő cselszövő személyek eltávolításával meg tudtam oldani s kitüntető jóindulatának bizonyítékait élvezhettem. Több mint egy évet, s ebből tíz hónapot teljesen egyedül töltöttem mellette, második apám volt ő nekem. Fiala őrnagy, Bem tábornok volt adjutánsa."
A Fiala levelében említett törzsorvos, minden bizonnyal, dr. Kálazdy Móric, Kertbeny szerint: Ignác. Ugyanis két Kálazdy katonaorvos volt a törökországi emigrációban: a Móric és az Ignác. A források, amelyek említik (Pap i. m. és Hajnal i. m.) csak vezetéknevét említik. Rónay Jácint naplójában (I. k. 279 l.) beszámol, hogy "a gyászhírt, melyről még sokan kételkedtek, Kálazdy Bem orvosának ma jánuárius 25-éről érkezett sajátkezű levele, kétségen túl helyezi. A levél azon körülmény felemlítésével jelenti Bem halálát, hogy midőn Bem Ázsiába internáltatott, több orvos azon véleményének adott kifejezést, hogy a tábornok haladott kora és megviselt egészségi állapota a legjobb esetben sem bírandja meg öt hónapon túl a meleg éghajlatot. S hogy e nyilatkozat következtében intéztetett is kérelem a török kormányhoz, de eredmény nélkül, a cár kérlelhetetlen volt, a próféta utódja meghajolt s a beteg Bem atyának Aleppóban kellett bujdosnia, mely annyi véres csatában oly hősiesen megküzdött a halállal". 1850 január 20-án Guyon tábornok - Kursid pasa - Kossuthoz írt konstantinápolyi leveléhez mellékeli Kálazdy doktor levelét, aki szolgálatait ajánlja fel Kossuthnak. (Hajnal i. m.) Pap János (i. m. 117. l.) a török szolgálatot vállalt s Aleppóba internált főbb tisztek között feljegyzi: "Kálazdy izr. őrnagy, mint orvos." Családi hagyomány szerint dr. Kálazdy Móric Pozsonyban tanult, a bécsi forradalom hírére a pozsonyi diákokkal Bécsbe rándult. Mindvégig részt vett a magyar szabadságharcban, Bem és Kossuth orvosa volt az emigrációban, majd hazatért, Gyöngyösön telepedett le, ott utcát is elneveztek róla s ott van eltemetve a gyöngyösi ferencesek templomában.
1850 december 30-án gróf Vay László írja (Kossuth-hagyaték 245 sz.) Kossuthnak: "Mélyen tisztelt Kormányelnök Úr!... Bem ugyanis folyó hó 10-én, (mint mondatik: méreg által) jobblétre szenderült. A hős agg bajnok jobbsorsra s dicsőbb halálra vala érdemes. Valóban szomorú, hogy a dicső a gyávával egy sírba dől. Béke hamvaival. Halála után helyét Kmety töltendi. A nagy befolyás és magas állásnál fogva magyar érdekeink jobban képviselvék. Szerencse, hogy Bem még életében nagyon magasztalta s aleppói parancsnokságnak ajánlá... Mélyen tisztelő köteles szolgája: Vay László."
Az osztrák külügyminisztériumot különösképpen érdekelte Bem halála. Ahogy híre futott Bécsben a hős tábornok elhunytának, január 27-én Schwarzenberg herceg külügyminiszter nyomban hivatalos megerősítést kér Konstantinápolyból és Aleppóból. 1851 február 18-án (a külügyminiszter helyett) Werner h. államtitkár 1871/D. jelzés alatt értesíti a külügyminisztériumban Bem halála híréről érdeklődő katonai főhatóságokat (eredeti: Wien, Kr. A. Feldacten, 1849. Clam Gallas, 13/113): "Mult hó 11-i 16.962/1.272 sz. jelentés alapján utasítást kapott a császári megbízott Konstantinápolyban, hogy egyrészt kérje fel v. Picciotto osztrák főkonzult Aleppóban jelentéstételre az ott internált Bem lázadó vezér állítólagos haláláról, azon kívül pedig, hogy a Portáról kérjen ugyanezen eseményről egy hivatalos bizonyítványt, s úgy az utóbbi, valamint az említett főkonzul jelentését küldje be. V. Kletzl úr előre a f. hó 5.-i X. D. jelentésével a Porta memorandumát előterjesztette, amelyben Bem halálát hivatalosan megerősítették. Amint v. Picciotto úr még hiányzó jelentése a halálesetről beérkezik, gondoskodni fogunk róla, hogy azt ugyancsak eljuttassuk a nagyb. császári központ katonai vizsgálóbizottsághoz."
Az osztrák külügyminisztérium érdeklődésére Aali pasa, a török külügyminiszter eredeti törökbetűs jegyzékkel válaszolt Schwarzenberg hercegnek. (u. ott 13/ad 113 sz.): "Külügyminisztérium. 26. sz. Volt szerencsénk főméltóságodnak január 27-éről keltezett baráti jegyzékét átvenni, mely szerint főméltóságod a felséges Udvartól megbízatott, hogy az izlámhoz nemrég áttért Bem tábornok Aleppóban történt elhalálozásáról a Magas Portától hiteles értesítést szerezzen. Minthogy a fenti generális tényleg meghalt Aleppóban, sietünk ezen körülményt, Főméltóságodnak tudomására hozni, nagyrabecsülésünk biztosítása mellett."
Bem halála után az emigrációban is, a konstantinápolyi hivatalos körökben is elterjedt a híre annak, hogy a magyar hős lengyel tábornok nem természetes halállal mult ki, hanem mérgezés áldozata lett. Ennek feltételezése nem volt alaptalan. Az osztrák diplomáciai körök is igyekeztek erőteljesen védekezni e feltételezés ellen. Michanovits konstantinápolyi főkonzul 1851 január 1-én jelenti "bizalmas" LXXVII. jelzésű levelében Schwarzenberg külügyminiszternek (eredeti: u. o. 1851 Contantinopel 1/1): "Főméltóságú herceg, Nagyságos Uram! Tekintet nélkül a hitelt érdemlő jelentésekre, amelyek Aleppóból megerősítik, hogy Bem régi sebei következtében, tehát természetes halállal halt meg, mégsem átallják a rosszindulatú menekültek, állítólagos értesüléseikre hivatkozva, továbbra is merészen azt állítani, hogy Bem osztrák-orosz méreg következtében pusztult el, dr. Kálazdy és Zarzycki gyilkolták meg gyalázatos Júdás-pénzért a nemes és hős öreget. Mondják: báró Tecco meghagyta, biztosítsák arról a menekülteket, hogy a Porta részéről a legszigorúbb vizsgálatot rendelték el ennek az infámis gyilkosságnak az ügyében s ugyancsak ő óva intette a hasonló veszélyben forgó Kossuthot, nehogy Bem sorsára jusson. - Szombaton estefelé átvitték a Sumlából érkezett menekülteket Tahiri-Babriból Scutari elővárosának ázsiai partjára s ott egy nagy kaszárnyában helyezték el őket. Állítólag a Porta szabad választást engedett a fent említett és a többi itt tartózkodó magyar és lengyel menekülteknek is, vajon Törökországban akarnak-e maradni, vagy pedig Angliában, vagy Amerikába kívánják-e hogy eljuttassák őket. E hó 15-éig egy kisebb török hadihajó, vagy egy bérelt szardíniai gőzös áll majd e célból rendelkezésre. Angliában, vagy Amerikában a Porta minden egyes menekültnek ezer piasztert fog ajándékul kifizettetni. A magyarok, úgy hírlik továbbá, szívesebben telepednének le Smyrna környékére tervezett kolóniában, ha Kossuth és K... szintén maradnának és nem utaznának Angliába; ezzel szemben a lengyelek, különösen az oroszországiak, végleg elhatározták magukat az amerikai kivándorlásra. Emellett mind bizalomkeltőbben hallatszik, hogy az internálásnak, Aleppóban és Kyutahiában hamarabb lesz vége, semmint remélni lehetett. Fogadja Főméltóságod legmélyebb tiszteletem kifejezését."
Ugyanez a konstantinápolyi osztrák főkonzul, Michanovits, jelenti Schwarzenbergnek 1851 február 12-én LXXXIV. "Bizalmas" jelzésű levelében: "Főméltóságú herceg, Nagyságos Uram! Felháborodva azon, amit egy magyar, aki az internunciatura szolgálatában áll, jelent, hogy néhány megátalkodott menekült fenyegeti v. Vecsera atasche urat, akit egy schwarz-gelb pozsonyi leszármazottjának és hazája méltatlan fiának tekintenek és nyílt utcán szándékoznak megtámadni, amint megkaptam ezt a jelentést, rögtön óva intettem az ügyvivő és v. Vecsera urat. Az utóbbinak óvatosságot ajánlottam, ami engem is egyedül védett meg mindmáig. Dobokay, Teccó báró által támogatva folyamodványt nyújtott be Aali pasához, úgy a maga, valamint társai nevében, hogy továbbra is Törökországban maradhassanak. Kezeskedik, hogy nyugodtan akarnak élni s minden politikai vállalkozástól távol tartják magukat. A kolonizációs tervről lemondana az emigráció, hogy a Portát megkímélje a bonyodalmaktól. Egyedüli és teljesen ártalmatlan óhajuk valahol Kis-Ázsia belsejében egy földbirtok bérlése, ahol gazdálkodással kereshetik meg kenyerüket. Tehát egy kolónia, bérelt formájában. Ezen kéréseknek, valamint a forradalom közismert oltalmazója befolyására a Porta alig fog ellenállhatni. Miért játszza el ezenkívül a radikálisok újságdicséreteit? Miért mondjon le annak a harmincmillió piaszternek minden gyümölcséről, amibe a menedékjog humánus kezelése kerül? Bem kitüntetése, a magyar katonai rend nagy rendjele, Aleppóból a Portához érkezett, Aali pasa a rendjelet Kossuth nagyminiszterhez jutatta el Kyutahiába. Aleppói ellenőrizhetetlen hírek szerint a renegát Fiala, a muzulmánok nagy megbotránkozására, nyilvánosan visszatért a keresztény hitre. Kmety ereit felnyitva, önként távozott az életből." (Eredeti u. o. 1851 év Constantinopel 2/12).
Bem meggyilkolásának híre az osztrák császári hadsereg tisztikarában is elterjedt s meggyőződéssé vált. Deák Imre ismerteti a "Székelység" 1934 júniusi számában - ahol több is előforduló aktát is kivonatosan közöl - a Pesten székelő Appel tábornoknak 1851 január 4-én kelt levelét Schwarzenberghez: "... többfelől szétterjedt a hír, hogy Bem felkelő tábornokot egy a környezetében volt s pénzzel megvásárolt lengyel, vagy pedig orvosa küldte a másvilágra. Ez a végzet el fogja érni más vezetőket is. Bem halálát Aali pasa, a külügyminiszter meg akarja fejteni, mert nagyon fájlalja az embert, aki húszezer katona vesztesége..." (Staats Archív: Informationsbüreau 1851 - 483/A sz.)
Az emigráció, az olasz követ s a császári tábornok hiedelme nem alaptalan vádaskodásokra épült. Hajnal István kutatásaiból (i. m. 337-349 l.), valamint Kossuth panaszaiból ismeretes Jasmagynak, az osztrák kémszervezet törökországi főmegbízottjának merényletterve Kossuth ellen s e tárgyban való levelezése a bécsi külügyminisztériummal. Ezekbe a tervekbe Kovács Pál őrnagy, pesti ügyvéd és Dembinsky őrnagy, majd Rombauer Róbert felesége, Hogl Emilia is bele voltak keverve. A Habsburg-házat már csak a bosszú vezette. Ugyanaz a Jasmagy, aki Kossuthot el akarta tenni láb alól, Aleppóba is ellátogatott. Vajon miért? Erre némi magyarázatot ad az a jelentés, amelyet Gödil beiruti főkonzul 1850 július 9-én Schwarzenberg hercegnek írt. (Wien Staats Archv. Höhere Pol. Acht. 1850. külügy. 127/9, Beirut 7/9, kivonatosan idézve Deák: "Székelység"): "532. sz. Főméltóságú Herceg! Múlt hó 29-én Konstantinápolyból befutó angol postahajóval ideérkezett a volt felkelő tábornok, Guyon, aki Kursid pasa nevet használja. Néhány nap múlva Damaskus felé folytatja útját, ahol mint dandártábornok (ferik) át fog venni egy katonai parancsnokságot. Felesége és három gyermeke is vele van és mindannyian törökösen öltözködnek és viselkednek. Az asszony a török hölgyekhez hasonlóan mélyen lefátyolozva jár. Az angol és a szárd konzulok az érkezőkkel igen figyelmesen bántak. Török részről Guyon érkezését üdvlövésekkel, katonai kivonulással s több hasonló tiszteletadással ünnepelték. Damaskusban idővel nem jelentéktelen számú politikai menekült gyűlt össze, legtöbbjük a kisebb jelentőségű rétegekből. A fontosabb személyiségek közül csak Kollman és dr. Hauserschmidt vannak itt. Előbbi áttért az izlám vallásra és legutóbb a körülmetélésnek is alávetette magát, amit Damaskusban pompával ünnepeltek meg. Ezután feleségül vette egy damaskusi 12 éves leányát s ezóta minden összeköttetést megszakított az európaiakkal s legfőbb igyekezete, hogy buzgó muzulmánnak lássék. Aleppóból jelentik nekem, hogy a Porta az ott internált menekülteknek jelentékeny fizetésemelést adott. A hadosztályparancsnokként szereplő Bem havonta 7500 török piasztert kap, Stein és Kmety dandár-tábornokok 5000 piasztert s így tovább, a többiek is katonai rangjuk szerint. Az aleppói menekültek továbbra is különböző városnegyedekben laknak, ahol szabadon közlekednek. Csak Bem lakik a kaszárnyában, sokat ír és olvas, a nyilvánosság előtt alig mutatkozik. Bem egyébként sokat szenved sebeitől és nemrég lebukott a lováról, amikor oly súlyosan megsérült, hogy több napon át kellett az ágyat őriznie. V. Picciotto úr legutóbb több nyitott levelet jutatott el hozzám, melyeket Árvay, Hollán, Fiala és Nemegyei Magyarországon lakó hozzátartozóik részére továbbítás végett adtak át neki. A levelek szerint nevezettek nincsenek megelégedve jelenlegi helyzetükkel. Óhajtják és remélik, hogy majdan visszatérhetnek hazájukba. Török részről tett ígéretek után remélik, hogy három hónapon belül mentesülnek az internálási kényszer alól és azután tényleges szolgálatra osztják be őket a török hadseregbe. Nem mulasztottam el ezen leveleket továbbításuk előtt a császári és királyi ügyvivő úrhoz Konstantinápolyba betekintés végett eljuttatni. Jasmagy, a császári és királyi belügyér tolmács folyó hó 6-án érkezett és elhozta nekem a fent említett ügyvivőnek az ő missziójára vonatkozó instrukcióit. Más biztonságosabb alkalom hiányában az illető nem folytathatja útját Aleppóba előbb, mint 12-én az Alexandretteba induló postahajóval. Alexandrette-ig az út 36 óra; onnan két nap Aleppó. Igyekezni fogok Jasmagy úrnak mindenben segítségére lenni, hogy feladatát minél hamarabb befejezhesse. Engedje meg Főméltóságod legmélyebb tiszteletem nyilvánítását."
Mit végzett, mit nem Aleppóban Jasmagy, még nem derült ki. Az sem, hogy ott meddig időzött. Kettő azonban bizonyos: utána, december 10-én Bem gyanús körülmények között meghalt és nagy sietséggel eltemették. Közvetlen munkatársai nem beszélnek mérgezés tüneteiről. Bem azonban vonakodott orvosságokat bevenni. A másik igen feltűnő jelenség, hogy Jasmagy és társai 1853 augusztus 17-én a császártól dicséretet és jutalmat kaptak "minden körülmények között teljesített alattvalói hűségükre és buzgó kötelességteljesítésükre tekintettel" (Deák: "Székelység").
Guyon és hadsegéde, Pap János, Bem halála után három évvel járt Aleppóban. Pap a már említett munkájában leírja az aleppói magyar vonatkozásokat s ez a leírás kiegészíti Fiala Jánosnak a következő fejezetben kezdődő emlékiratát:
"Az arabok szövetkezve a puszták beduinjaival, részben önként, másrészt pedig az áradat által kényszerítve Aleppó alá gyűltek s követeik által a városbeli arabokat felhívták, hogy a keresztényeket és a török katonákat legyilkolják, minek megtörténte után ők is békében fogják élvezhetni szabadságukat; ha pedig ezt tenni vonakodnának, az egyesült beduinokkal a városra rohannak s ezt lakosaival egyetemben elpusztítják, hogy kő kövön nem marad.
Az aleppói jobbérzelmű arabok, kik földönfutó rokonaikkal ellentétben, vagyonnal, földdel, házakkal és családdal bíró, rendes kormányhoz szokott polgárok valának, nem érezték magukat a kívánság teljesítésére hajlandóknak s azért följelentették az egész dolgot a kormányzó-pasának.
Ez haladéktalanul tanácskozásra hívott valamennyi Aleppóban levő pasát és ezredest, kik között volt Bem, a magyar Murád pasa is. Bem, ki törökül keveset beszélt, a terdzsimán által elmondatta magának az eseményt s a dolgot megértvén, néhány percnyi gondolkodás után így szólt a tolmácshoz:
- Mondja meg a kormányzó-pasának és a többi jelenlevő uraknak, hogyha bíznak bennem s egyéb tekintetben sem lesz valakinek ellene kifogása, engedjenek nekem szabad kezet s leverem a lázadást.
A kormányzó-pasa, úgy a többiek is, örömtől sugárzó arccal fogadták az ajánlatot s minthogy a késésre nem volt idő, azonnal Bem rendelkezésére bocsátották az összes helyőrséget, a fölszerelésekkel együtt.
Bem mindenekelőtt összehívatá Aleppó előkelő arabjait s meghagyta neki, hogy a várost körülzároló testvéreiknek mitsem izenvén, várják be nyugodtan a támadást; ezalatt pedig megtéve a szükséges intézkedéseket s terveit, szokása szerint, senkivel sem közlé.
Aleppót tíz, nagyobb részt még mindig romban heverő külvárosával együtt, a földrengés előtt magas védőfalak kerítették; most egy, a földrengéskor szintén beomlott, de részben már kijavított fellegvár védi és uralja, hol a katonai laktanya és az ágyútelep is elhelyezve van.
Bem mindenekelőtt idesietett; az ágyúkat sugáralakban elhelyezé s a tüzéreket azonnal felállítá, meghagyván nekik, hogy parancsára várjanak. Az ágyúkat pedig azért rakatta köralakba, hogy az ostromló arabok bármely oldalról is támadjanak, készen várja őket. A gyalogság legnagyobb részét a külvárosok széleire küldé azon rendelettel, hogy fedett állásaikból a tüzelést csak akkor kezdjék meg, ha az ágyúk bömbölését hallják; hasonló utasítást adott a lovasoknak is, akiknek feladata volt üldözni a megfutamodó ellenséget.
Ezalatt az arabok várták a városban levő társaik kedvező üzenetét, vagy jelt a mészárlás megkezdhetésére. Délután két óra tájban, miután látták, hogy csalódtak, a gyalogosok és lovasok, kivont görbe kardjaikkal, hosszú fegyvereikkel s még hosszabb lándzsáikkal, nagy csoportokban, hangos kiáltások között rohantak a városra.
Bem, ki az uralkodó magaslatról minden mozdulatot figyelemmel kísért, készen várta őket; önmaga irányozta az ágyúkat s a kellő pillanatban irtóztató kartács-tüzet küldött a közeledő ellenségre; azután újra meg újra töltetett, egyik ágyútól a másikhoz szaladt s alig lehetett ráismerni, oly jókedvvel biztatta a tüzéreket, hogy csak minél sebesebben és biztosabban tüzeljenek. Ekkor ismét elemében volt. Az arabok és beduinok már az első tüzelés után a meglepetéstől összezavarodva, egy részük a hegyek felé, másik a városnak iramodott, mire kitört a rejtekben levő gyalogság s a közeledőket pusztító sortűzzel fogadva, szorította vissza a síkra, az ágyúgolyók közé; majd előrohant trombiták harsogása közt a lovasság s üldözte őket, míg csak egyet is láthattak Aleppó környékén. A megmenekültek azután helységeikbe, sátraikba visszahúzódtak. Nem is merték többé megtámadni Aleppót; mert híre futamodott, hogy ott egy híres és oroszlán-bátorságú magyar pasa parancsnokol, kit nem tanácsos nyugalmában megzavarni. Az arabok, holtakban és sebesültekben, ezer embert vesztettek. A városban lévő társaik közül egy töredék megtámadván a keresztényeket, ezekből húsz és néhányat - köztük négy papot - megölt s számosakat megsebesített. Jegy városnegyed is szétromboltatott.
Bem a győzelem után magányába vonult s a pasára bízta, miként bánjék el a lázongók főnökeivel. A fellázadt arabokat, kik magukat a szerályban körülsáncolták, katonai erő fékezte meg s miután a főcinkosokat elfogdosták, a nyugalom ismét helyreállt.
Bem az utolsó időkben egyedül emlékeinek élt; még száműzött sorsosaival sem akart érintkezni többé. Alig beszélt valamit s azt tartották felőle, hogy búskomorságba esett. A muzulmánok, kik ők még séta közben sem látták kísérőivel szót váltani, szentnek tartották. Halálakor (1850 dec. 10.) egész Aleppó lakossága koporsója köré sereglett s boldog volt, ki jobb kezének ujjait annak deszkájához érintheté, melyeket azután a legnagyobb kegyelettel ajkához s homlokához emelt. Törökországban, ha egy muzulmán meghal, kiterítik, megmossák, öt-hat óra mulva Szent Mihály lovára teszik s nagy sietséggel megindulnak vele a temető felé. Menet közben, minden török férfi, ki a temetéssel találkozik, legalább is megérinti a koporsót, sőt sok esetben vállaikra veszik, s néhány lépésnyire emelvén, a halottvivőknek visszaadják. Bem koporsója egyik vállról a másikra vándorolt és szerencsésnek érezte magát, ki a nagy tolongásban közelférkőzhetvén, az egyszerű alkotmányt vállaival érintheté, mely után nagy lelkimegnyugvással csatlakozott az elől haladó imámok és dervisek nagy seregéhez, elmondván velük a szokásos: La illahi ill Alláh. A temetőbe érve, a sír szélére tették s órákig tartott, míg újra mindenki megérinti a koporsót vagy odaférhetett, hogy megcsókolja s hozzányomja homlokát.
Az emigrációban általánosan azon gyanú uralkodott, hogy az öreg Bem az akkori politikának lett volna áldozata s ellenségei által megvesztegetett orvosai mérgezték meg. De ennek bebizonyítása mai napig homályban maradt, minthogy a török szokások tiltják a boncolást. A város északi részén, hol a mohamedán temető terült, ennek déli szélén van Bem sírja, melyet egyszerű sírkő jelez...
Az aleppói nép ma sem tudja elfeledni a vitéz és szent magyar pasát. Halála után vagy félévre történt, hogy egy szegény arabnak erős gyulladásba jött mindkét szeme, mi az itt uralkodó nagy hőség következtében nem ritka eset. Folyamodott tehát egy kuruzsló dervishez, ki néhány napig rakosgatta szemeire a Korán mondataival teleírt papirost; de mitsem használt. Erre a dervis egyet gondolt; elment a Bem sírjához, onnan egy rongyban friss földet hozott s a beteg szemére téve. Másnap látható javulás állott be s a szorgalmasan folytatott borogatás rövid idő alatt teljes gyógyulást eredményezett. Ezóta Bem sírja búcsújáró helye a szembajosoknak s kinek már ez sem használ, megnyugszik a megmásíthatatlan végzetben, "melyet minden ember nyakába akasztva hord, miután Isten minden eseményt, az ember minden dolgát, öröktől fogva rendelte el, az igazság könyvében minden meg van írva s Isten a feltámadás napján megmutatandja a kinyitott könyvet." Így tartja ezt a muzulmán fatalizmus."

 

II.
IFJÚKOROM

Eredetileg az volt a szándékom, hogy önéletrajzot írjak. Ez azonban szándék maradt. Elállottam tőle, mert ennek megírásához szellem és tehetség kell. Azonkívül az önéletrajz - rendszerint - a hazugságok szövedéke, mely úgy sem talál olvasóra, feledésbe s végül is - papírkosárba kerül. Amit most tenni fogok, semmi egyéb, mint életsoromból kiragadott esetek szemelvényeinek elsorolása. "Jó helyen születni, vagy meg sem születni" - írja András testvérem. Valóban, ez lenne a legjobb! Életünk fonalát azonban nem mi tartjuk a kézben s ezért meneküljünk vissza inkább életünk megtörtént eseményeihez!
1822. esztendő januáriusának 26-ik napján születtem Temesvárott, mely a magyarországi Bánátban, Temes-megyében van s annak fővárosa. Gyönyörű rónaság az én hazám. A termő televényt virággal hintett gyepszőnyeg köríti. Fölötte azúr-kék ég, elsuhanó fehér felhőfátylakkal s oly jó alattuk mélázni, álmodozni. Földjét, a történelem során, tengernyi vér áztatta, rajta élő nemzetünk nagy sorstragédiák csapásait élte át, egymásba rohanó népek állandó csataterévé lett, már a legrégibb időktől kezdve, a rómaiak terjeszkedése és a szaracénusok betörései óta. Ezeknek a századokon át szinte állandósult harcoknak Savoyai Jenő herceg döntő győzelme vetett véget. A végeláthatatlan háborúságokban kipusztult lakosság helyébe Lipót császár és Mária Terézia királynő németországi telepeseket hozatott, ezek kolóniáinak nagy jelentőségű kiváltságokat biztosított s így lassan-lassan sikerült újra benépesíteni ezt a dúsan termő, áldott földet. Az új telepeseknek példátmutató szorgalma ismét felvirágoztatta ezt a vidéket s ezzel hatalmasan gazdagodott Magyarország is. S ahogy a gyönyörű nagy magyar rónaságnak megszületett a maga költő-dalosa, úgy Bánété is kizendült Lenau lélekvirágaiban. S mily tragikus vége lett a két magyar vidék lángoló szerelmesének: Petőfi életét adta hazájáért, Erdély harcterein, Lenau szellemét pedig az örökös sötétség fedte be.
Emlékezetem tárházában az első holmik ötéves koromból valók. Mindenek előtt azonban őseimről szólok. Anyai ágon való elődeim Welden-ek voltak, Szászországból kivándorolt telepesek. Bánátnak ők voltak első orgonaépítői és zongoragyártói s hozzá még elismert műasztalosai és mechanikusai. Nagyapám, Graeff már gazdálkodott. Tulajdonosa volt egy tekintélyes gyümölcsös- és szőlőkertnek. Azon kívül serfőzője is volt s gazdája egy vendégfogadónak. Tagja volt a városi magisztrátusnak is. Apám katonai hivatalnok lett. Őt mindenki szeretetreméltó, kedélyes s tehetséges férfiúnak ismerte. A deák-, görög-, szláv- és német-nyelvekben igen verzátusnak tudták s tehetségét meg is mutatta számos, ránkmaradt újságcikkben. Mestere volt a nemesi diplomák elkészítésének, kitűnő heraldikus s minden esetben őt kérték fel azok elkészítésére, ha valakinek ünnepélyes vagy vidám szövegű oklevelet akartak adni. Tréfacsináló jókedvéért s szívbéli jóságáért különösen szerették polgártársai.
Anyám alaptermészete már inkább komoly volt s valódi lelki nemességet tükrözött vissza. Igazi úri dáma volt. Műveltsége jóval meghaladta a korabeli polgárasszonyok műveltségét és széleskörű olvasottságra támaszkodott. Fiatal éveit Paviában töltötte, egy kitűnő hírű leánynevelő intézet kötelékében, ahonnan különösen a muzsika szeretetét hozta magával. Maga is kellemesen énekelt, gitározott, zongorázott és flótázott, s a környéken nem lehetett elképzelni egy házikoncertet az ő meghívása és részvétele nélkül, sőt ezek rendezését is már eleve neki kellett vállalni. Ezek a tiszta lelki örömök fennen lobogtak benne gyermekei világra jöttéig.
Apai ágon ük- és nagyatyám Csehországból származott át. Apám maga is Morvaországban született. Őseim ősrégi nemesek voltak, de részt vettek a huszita felkelésekben s a protestantizmus elnyomása után megfosztották őket ettől és sorstársaikkal együtt visszakatolizáltattak. Egy fanatikus prédikátor ősömet, Nepomukot, a husziták leveretése után, a felbőszített tömeg, Prágában a hídról a Moldva-folyóba vetette s ettől, a családunkban szájhagyományként felmaradt esemény emlékezetére kaptam én is keresztnevem egyikét, a Nepomukot, Quelle honneur - honny soit qui mal y pense.
Atyai nagyapám halála után a családi sokadalom vezére nagyanyám lett, ez a felettébb gyakorlati érzékű, örökké tevékeny asszony, aki aztán tudott is magának tekintélyt szerezni a környezetünkben élő mindenfajta nemzetiségű, egyként polgárok és pórnép előtt. Igen nagyra tartották őt s gyakran fordultak hozzá ügyes-bajos dolgaikban az emberek, mert ismerték jóindulatú, jámbor érzületét.
A templombajárás igen eredeti módon ment végbe. A felvonulásunk négy nemzedék magasságát és mélységét foglalta magában. A nálamnál egy évvel idősebb Lizi nőtestvérem kézenfogva vezetett engem a menetben. Apám hosszú posztó pipeben, sárgaréz gombokkal ékesített kék frakkban haladt mögöttem. Ruházatát kiegészítette az elmaradhatatlan fehér mellény, lábszárain feszülő, szűk pantalló és a kamásni. Anyám pedig tollas bársonykalapban, újszabású ruhájában lépkedett mellette. Nagyapám attilában, fején darutollas kalpaggal feszített. Nagyanyánk öltözetét a fekete, nehéz selyemkendő, az abroncsos feketeszoknya és a magyaros főkötő tette jellegzetessé. Dédnagyapám, ki e korban még szép szál ember volt, háromszegletű kalappal a fején, rokokó-viseletében, fején hófehér parókával, cipőjén hatalmas ezüstcsattal élénkítette a menetet. Ugyancsak éltes életpárja pedig a spanyol módi szerinti puffos ruhában követte őt. Mindannyiunk kezében elengedhetetlen volt a csatos imakönyv. Némelyikünknél gazdag veretekkel s így - mondhatom - idegen szemlélő számára épületes látvány volt a mi minden vasárnap visszatérő búcsújárásunk. Szinte törvény volt, hogy az orgonát csak nagyapám használhatja a mise alatt.
E megemlékezés nem adna tiszta képet családi viszonyainkról, ha el nem mondanám, hogy házunk gyakran zsúfolva volt az újonnan bevándorló telepesekkel s igen gyakran én és nővérem kiszorultunk hálóhelyünkről. Ilyenkor a padlóra helyezett vánkosok tömkelegén aludtunk.
Nagyanyánk gyümölcsös és szőlőskertje előttünk valóságos paradicsomnak tünt fel. A két óriási cseresznyefa, amelynek ágaira a kelleténél többet felkuporodtunk, kincsesbányája volt az ínyenc falatoknak. Nem zavart ott bennünket senki és semmi, ha csak nem az édes gyümölcsre törő verébcsapat. Ebben a gazdag kertben nem hiányzott azonban semmiféle gyümölcsfa, sem semmifajta szőlőtőke. Különös széppé tette a kertet a színpompás virágkert, a gyümölcsös elejében. Nem is volt csodálatos, ha mi oly nagy örömmel mentünk látogatóba a nagymamánkhoz. A szüretek mindig kisebbfajta ünnep számba mentek itt, mint mindenütt Magyarországon. Szólt a muzsika, ropták a táncot s a madárdal remek plaisir volt. Nekem egész seregletre való hazai füttyös madaram volt s ezeknek állandó csicsergése, csacsogása oly boldoggá, felhőtlenné tudta tenni gyermekkoromat. Hát még a sárkányeregetés, a horgászás, a fürdés s a nyári záporok langyos esője, égi zuhanya!
Így következett el az iskolábajárás ideje, első törés gondtalan gyermekéveimben. Apai nagyapám halála után házunkba költözött három leánya is, 18-22 évesek voltak, névszerint: Lujza, Betty és Mária. Nekem persze a kis Mukynak, háttérbe kellett szorulni. Ugyan kényeztettek, meséltek annyit, hogy már belehabarodtam a történetekbe. A sok hátborzongató mese hatása alatt oly félénk lettem, hogy már ki sem merészkedtem a sötétbe s ha mégis ki kellett mennem a szobából, vagy az egyik, vagy a másik nagynéném köténye alatt szepegtem. Ebben a korban semmi esetre sem voltam ígérete az eljövendő harcoknak. Tanítóm, aki tulajdonképpen Mária Terézia-kereszttel dekorált őrmester volt, nem hatódott meg ijedősségemtől s ugyancsak suhogtatta rajtam a pálcát. Emelkedett kedélyére, vagy apám közbelépésére volt szükség, hogy észre térjen s nekem is elapadjanak egyre gyakrabban csurgó könnyeim.
Az elemi iskola elvégzése után a latin gimnáziumba adtak, a piarista kollégiumba. Katolikus papok voltak tanáraim. Az oktatás kitűnő volt, de a két alsó osztályban még a vesszőt illette meg a szó: "Oh, tu principista, cum ninimista, iam gandes, iam gandes, iam flandes, iam virgas habes!" A humaniora felé vezető úton jött közvetlenül életem sorsfordulata. Családunknak volt két házibarátja, akik gyakori látogatók voltak nálunk. Az egyik papi öltönyt viselt, a másik egy francia tiszt volt, aki az osztrák ármádiába lépett át. Mindkettő atyám intimus barátai közé számított, különösen a pap, ki családunk lelki atyja is volt. Mindkettő nagy hatást gyakorolt rám. "Mukynak pappá kell lenni" - hajtogatták egyre az asszonynépek. "Nevessünk rajta" - mondá erre az őrnagy. Fölövezte rám kardját, fejemre tette csákóját s marsot vezényelt. "Voilá, katona leszesz, dicsőséget szerzesz, nem kötény való neked" - biztatgatott. E két felfogás között hánykolódtam. Apám is majd meghasonlott pályaválasztásom kétségei közepette. Persze, minden ilyen nagyfontosságú elhatározást a véletlen dönti el. Így volt az én esetemben is. Ezt a véletlent a később oly dicsőséges hírnévre szert tett Klapka tábornok jelentette, akkor még a karánsebesi kadétiskolának növendéke s nyári vakációjában meglátogatta szüleit. a különben is jó kiállású fiún feszült a formaruha, oldalán kard begyeskedett s fejenülője is jószabású volt. Ő aztán végképpen elhatározásra vitt engem.
Atyámnak igen jó összeköttetései voltak katonai körökben s így vélekedett: "No, fiú, ha igazán kedved van katonának állni, azt meg tudom tenni, hogy fölvegyenek a gráci vagy olmützi kadétiskolába." Ez a kijelentés felforgatta a család békéjét. Az asszonynép vétót emelt, de végül is ifjúi fantáziám, mely az uniformis csillogó jegyeiben káprázatot kapott, győzedelmeskedett s vele együtt az őrnagy felfogása is: "Hadfiállás, dicsőségvallás."
A kérvény elment a Hofkriegsrath-hoz s a gráci intézetbe való felvételemet hozta meg. A német nyelvvel - mert a piaristáknál csak latint tanítottak - egy kis baj állott elő, de atyámnak a tiszteknél lévő jó összeköttetései eligazították az utamat. a német nyelvvizsga tehát simán folyt le és így asszentáltak. Csak ezek után tört fel elemi erővel a jeremiádok siralma. Öleltek, csókoltak a három leányasszonyok s barátnőjük, Marjay Lily erősítette a kórust. Anyám, de különösen a nagymama, szívük gyökeréig meg voltak rendülve, bár könnyeiket rejtegetni igyekeztek előttem. A szülői háztól való elválás a borzalmak borzalma volt. Szüleim, testvéreim felcsukló sírását sohasem fogom elfelejteni. Hát még mikor megérkezett négykerekű kordéjával a poggyászhordozó legényével a transzportkáplár. Csak akkor vált tudatossá bennem elhatározásom jelentősége, mikor a káplár belépett portánkra. A megbánás későn jött. A kockát elvetettem. Fiatalságom sorsának új fejezete nyílt meg számomra. A nagybajuszú káplár, aki összeszedte transzportunkat, mélabús tekintettel nézet el kocsiját körülfogó, jajongó rokonok sokadalma fölött. Egy darabig csak tűrte a végeszakadatlan búcsúzkodást, de végül is elunta, felkapott a földről, kocsijába emelt, ostorával a lovak nyaka közé suhintott s - uzsdi neki - kihajtatott a kastély kapuján a messzeséges életbe.

 

III.
ÚTBAN A GRÁCI KADETTISKOLÁBA

Négynapos kocsikázás után érkeztünk Pestre. Útközben az elszállásunk parasztházakban történt s ez bennem éppoly idegenkedést váltott ki, mint a koszt, amelyet ott kaptunk. Szomorúan intettem búsút minden elhagyott vidéknek. Talán sohasem fogom viszontlátni ezeket a kies tájakat? A Dunamenti város ébresztett ki kissé letargiámból. Az invalidusok házába kvártélyoztak el itt bennünket. A kép, ami ott elénk tárult, egyenesen hajmeresztő volt. Karjukat, lábukat vesztett, kivénhedt hadfiak, mankóra, botra támaszkodva vánszorogtatták elkínzott testüket s nézésükkel könyörületességet esdekeltek. Ez a ház, mely menhelyüknek számított, alig különbözött Augias istállójától. Mindent befedett a szemét s a patkányok és a másfajta élősdiek csak úgy nyüzsögtek benne. Az a három éjszaka, amit ebben a kívülről palotát mutató s belülről poklot áruló házban töltöttem, feledhetetlen maradt előttem mindörökre. Mentorom, a káplár, minden igyekezetével szórakoztatni akart: felvitt a hajóhídra, a budai Várba, a Gellért-hegyre. Az innen kapott kép szép látványt nyújtott. Messzire eltekinthettünk innen s végigláttuk a történelmi nevezetességű Rákosmezejét, melyet gyermeki fantáziám innen a magasból benépesített a régmúlt századok hőseivel. Meglátogattuk az akkor éppen telepített Városligetet is.
Utunk a bakonyi rengetegségen át vezetett. Sobri (Sobronyi) Jóska bandái tartották akkor megszállva. A csárdákban, ahol megháltunk, találkoztunk is a banda tagjaival. A káplár szíves szóba elegyedett velük s már-már azt a gondolatot ébresztette fel bennem, hogy ő is közéjük tartozik, de egyik este felfedte előttem a velük való iddogálásainak és pajtáskodásainak igazi okát. Ha mi valamelyik sváb ezredből valók lettünk volna, nem engedtek volna ki körmeik közül. De a magyar ezredekből való bakát szabadon hagyták futni. Az iparosodás ezeket a rengeteg erdőségeket bizonyára le fogja tarolni. Utunkat Körmenden és Pécsen át folytattuk Stájerországba, melynek hegyei-völgyei számomra egészen új világot nyitottak meg. Itt a határokon mennyi különböző típusú ember él! A hun-eredetűek karcsúak és hajlékonyak, a stájerek a sok hegymászástól csontosak s felső testük előrehajlott. Golyvadudorok éktelenítik rendszerint nyakukat s beszédjük is fojtott, recsegő, szemben a magyar beszéddel, mely tágult tüdőből, mellből tisztán száll elő. A jódlizás, a hegyi harsonák zenéje bizonyára nemzeti tradíció itt, a turisták szívbéli gyönyörűségére. Nem célom nekem itt néprajzi ismertetést adni erről a népről és vidékről, csupán egy átutazó ifjú impresszióit. Aki többet akar erről tudni, azt Roseggerhez utasítom. Eddig csupán a magyar és oláh fajok teintje volt ismeretes előttem. Most megcsodálhattam a stájer lányok tüzes, élénk szemét, mely mindig zöldeskék, szőkeségüket, tejszínű arcbőrüket s megjelenésük szokatlan voltát. Hiányzik belőlük mégis a születésadó grácia, mely a magyar nőnek annyira jellemzője s bár élettől duzzadnak, mint Faust Grechenje, de lelkük durva. Táncuk tipegő, nehézkes, mint a férfiaké. A magyar nőé légies, libbenő, majd olyan, mint a lepke szárnyalása. No, de hagyjuk ezt! Még vissza fogunk térni erre a témára, később, mikor már meneteléseinken és sátortáborozásaink alkalmával már inkább szemlélődhettünk és szőhettünk álmokat is. Menjünk csak tovább, amerre az utunk visz.
Épített műúton haladtunk tovább a nagy vámházig, amely előtt nagy, magas vagónok tároltak s mily meglepetésemre, a lovak majd elefántnyiak voltak. Árgusszemű határőrök turkáltak holminkban, mikor hozzánk vágtattak gyorslábú, apró lovaktól vont szekerükön. Mikor kocsijuk mellőlünk elrobogott, úgy éreztem, mintha mindörökre válnék el az én kedves hazámtól. Kicsiny országútmenti községeket hagytunk magunk mögött. Kedves kis hegyilakokat pillantottunk meg magas hegycsúcsok alján. Völgyön haladtunk keresztül, majd egy hegytetőn gyönyörűséges várkastély bontakozott ki a tájból. Utunk itt mindenütt a Mura mentén vezetett. A víz, szűk mederágyába szorítva, zúgott el alattunk. Így értünk Grácba.
Grác szép város, ódon házakkal. A város színét a középkor patinája adja. Néha-néha az új kor is megmutogatja modern arculatát egy-egy házon, de mindenütt és mindenben az ósdiság az uralkodó.
Megálltunk a kadettiskola előtt. Az épületről lerí, hogy valamikor jezsuita rendháznak épült. Újabban engedett a kornak s 180 ifjú hadfinak adott helyet öles falai között. Belülről dobpergés hallatszott. Szívem a torkomban ugrált, midőn beléptünk nehéz tölgyfakapuján. Zegzugos labirintus ez a kőtömeg. Rengeteg folyosó és terem. Szerintem katonai célokra teljesen alkalmatlan. Jelentkezésünkkor a parancsnok barátságos volt irányomban. Két napon belül már teljesen beöltöztettek s polgári gúnyám a sutba került. Bennünket, a még mindig félős babykat, zajongó öregebb ifjak vettek körül s a legképtelenebb kérdésekkel ostromoltak. Engem leginkább afelől faggattak, hogy a magyarok csakugyan barbárok-e még? Ebédre köleslevest kaptunk s én nem nagy mohósággal szürcsöltem a vékonyka főzetet. Sterczet is kaptunk, a stájerek nemzeti ételét, de az én magyar koszthoz szokott gyomrom ezt sem kívánta nagyon. Később bezzeg már ez is mannának tetszett.
A drill nyomban kezdetét vette s ebből természetesen engem sem hagytak ki. Utána jött a "voltigálás", a vitőr-, kard- és bajonettvívás és tánc. Mindenféle tanulásunk is kezdetét vette. Persze német nyelven kínoztak bennünket, különösen engem, a latin szón nevelkedett piarista diákot. Minden futkározásban én az utolsó hét bölcs között végeztem. A legutolsó pedig minden esetben honfitársam, Keresztes volt. Nem volt ínyemre semmi. A honvágy kínja mardosott még álmaimban is. Soványodtam, betegedtem, míg végre kórházban találtam magamat.
Az emberséges főorvos habozás nélkül felismerte a baj okát. Ennek bizony nem használt volna semmiféle medecina, mit az apothecában kotyvasztanak. Rögvest meggyógyultam, mihelyst hazulról megkaptam az első levelet. Kedélyem nekilendült s belenyugodtam a megváltozhatatlanba. Sőt, a becsvágyam ébredet fel. Már az első évnegyed utáni gyakorlatoknál a jók hátrább lévő kategóriájába tartoztam s előbbeni helyemet Keresztes hódította meg magának. Az első évfolyam után már egészen elől voltam, a kiválóbbak között, de az egészen kiválók csoportjába a II. évfolyamban sem tudtam előrerukkolni. Ide mindössze hatan soroltattak.
Grácban atyámnak két öreg nénje is élt. Vasárnap hozzájuk hivattam ebédre. Az egyik üknagynénikém volt, a másik dédnagynéném. Az egyiket Pogattsmiggnek hívták, a másikat Politzkynek. Az első egy egészen lehiggadt matróna volt. Őtőle tanultam meg a kártyajátékot, különösen egy cseh fajtát, amellyel bent az iskolában vasárnap esténként behoztam egy ezüst huszast. Politzky dédi és Paulina leánya a Pogatsmiggnénél jóval élénkebb voltak s beszédesebbek is. Megvolt még ebben az időben az a rossz tulajdonságom, hogy gyakran elpirultam, ha úgy esett a szó s ők ilyenkor igen jóízűen kacagtak ezen a férfiatlan bakfistermészetemen. Alapjában véve igen jó természetű hölgyek voltak. Volt a rokonságunkban egy dúsgazdag mostohanagybácsi-szerű valaki is, aki már régebben nyugalomba vonult s a város legelegánsabb negyedében, a Jakomini-telepen lakott, igen fényes keretek között. Itt láttam először igazi, hamisítatlan pompát. Mozaikpadlók, süppedő szőnyegek, minden vidékről vett drágaművű mahagónibútorok bővelkedtek a bácsi lakosztályában. Maga az öregúr magastermetű, kicsit pohoshasú, igen tekintélyes személyiség volt. Angol-divatú pofaszakállt hordott a képén, hangja nyers, dörgő volt s a maga társasága bonvivánjának tartotta. Kitűnő vadász hírében állott. Neje éppen az ellentétét jelentette. Csendes, riadtarcú olasz nő, aki mindig igen halkan, finoman beszélt velem, nyilván, mert látta ügyefogyottságomat. Időközönként pipaszóra hivattam hozzájuk s ilyenkor mindig champagnert és nehéz borokat hoztak az asztalra. Én féltem ezektől a veszedelmes italoktól s az öreggel való együttivászattól az idős hölgy tapintatossága mentet meg minden esetben. Gyakran kikocsiztunk finom, lakkozott kocsiján. Egy ilyen kirándulás majd életünkbe került. Ez alkalommal kitűnő szerencse is ért, mert megismerhettem János főherceget, ezt a nyíltarcú, szeretetreméltó egyéniséget. Grácban mindenki lelkesedett érte. Az öregemet régi olaszországi kapcsolat fűzte hozzá s ennek eredetét nagynéném mesélte el nekem. János főherceg az idétt a nápolyi hadtest parancsnoka volt s "nagybátyám", Schmidt főhadbiztos az élelmezés vezetőjeként szolgált alatta s ekkor gazdagodott meg. Schmidt bátyámuram gyakran rendezett hajtóvadászatot s ezeken János főherceg is részt vett, aki mint passzionátus alpesi vadász a legkiválóbbak közé tartozott. Ha ilyen vadászatra ment Őfensége, minden gondját ledobta a válláról, nejét is odahaza hagyta. A fenséges úr látogatásomkor megveregette vállamat s megígérte, hogy ha a kadettiskolát elvégeztem, gondomat fogja viselni, már csak szép nagynéném kedvéért is. Mikor őt emlegette, complementet csinált. Sajnos, Őfensége nagyon sok szép asszonyt ismert, mint később megtudtam s nem volt miért csodálkoznom, mikor e szép asszonynak tett ígérete dacára is megfeledkezett felavatásomkor csekélységemről. Ez a manírja a nagyuraknak: ígérni! De meg is tartani, az már más lapra tartozik.
Grácban volt ezidőtájt Albrecht főherceg is, a törzstisztek tanfolyamán, Monarchia legjobb vezénylő tisztjének, Ruff ezredesnek irányítása alatt. Körülbelül 18 éves életkorát élte ez évben az ifjú főherceg. Termete karcsú volt, ajka jellegzetesen habsburgi, szeme szürke. Nem volt éppen adonisi jelenség. Látogatta vizsgáinkat is s gyakran tett fel ő maga is kérdéseket. Uszodánkat gyakran felkereste. Szemmel láthatóan szívesen tartózkodott itt. Szerette fiatal társait víz alá buktatni, akik tűrték ezt, de egyszer mégis emberére akadt. Egy horvát kadett, aki őt nem ismerte, elkapta a lábát s jó hosszú ideig a víz alatt tartotta. Óriási elképedés volt persze, főleg az udvarmester és az iskolaparancsnok részéről, de végül is semmi baj nem lett. Mindenesetre az ifjú főherceg felhagyta ezirányú kedvteléseit. Különben szívesen láttuk látogatásait, már csak azért is, mert minden ily alkalommal tekintélyes vajaskenyeret és sajtot kaptunk uzsonnára. Albrecht főherceg később, az olasz hadjáratban, babért aratott. Magyarországon is kiterjedt birtokai voltak és jeles gazdaként vezette azokat. Sok újítást vezetet be a mezőgazdasági termesztésben s a lótenyésztésben is egész kiválóat nyújtott. Nem zárkózott el a nemesemberek társasága elől, de a pórnép is kedvelte. Béke legyen tehát hamvaira!
Az első évfolyam befejezése után négy hetes tereptanulmányozásra mentünk, a terepszolgálat minden ágában való kiképzés végett, gyakorlatilag a krokírozást, térkép-felvételezést sajátítottuk el. Tanulmányainknak legkedveltebb szakasza volt ez. Apró parasztházakba kvártélyoztak be ilyenkor bennünket, messzi tanyákra. Nőkkel ismerkedtünk, viszonyok születtek s mindez annyira új, csábos volt számunkra. A kadettokat minden társaságba szívesen látták s a dirndlis nők a táncban elsőkül csak bennünket választottak. Kissé molettek voltak ezek a stajer hölgyek, de én alakjukat igen jóknak találtam. Sok-sok idillje volt eme "tereptanulmányozásnak" s mi Mars szerelemvágyó fiai sok bimbót szakítottunk le. Hosszú hónapoknak kellett eltelni minden ilyen kirándulás után, mikor már feledhettük ezeket az idilleket s elhessegettük azok emlékét és tanulmányaink során minden a rendes kerékvágásba jött. A "tereptanulmányozás" egyként testünk s lelkünk javára vált, mert tágította láthatárunkat, a szellem erőit pedig kifejezésteljesebbé tette. Ezek során ismertem meg Felső- és Alsó Stajerországot, ezeket a számomra feledhetetlennek maradt kedves országrészeket, valamint szeretetreméltó népét.

 

IV.
A GYŐRI DOM MIGUEL-EZREDNÉL

A harmadik év végén bekövetkezett felavatásunk, utána kihelyezésünk az ezredekhez. Az én ezredtörzsem a Dom Miguel volt. Apám minden hét végére kimenőt eszközölt ki számomra s ilyenkor hazalátogattam a szülői házba. Ezek a hétvégi hazaruccanásaim a család pirosbetűs ünnepnapjaivá alakultak. Dagadó, foszlós kalácsok, farsangi fánkok felvonulása szinte véget nem érő volt, s a pelyhedző állú, sudárba szökött "Muky", nagy újdonságot jelentett a nővérek számára. Egyedül anyám szeme nyugodott meg rajtam s tartott minden változást természetesnek. Lujza néném férjhez ment egy Schaffer nevű kereskedőhöz, Betty Thúróczyhoz, egy falusi jegyzőhöz, Mária egy német műkertészhez, Müllerhez, nővérem pedig Hayck nevű könyvkötőhöz. Emmánk még süldőlány, Cilly és András is még szüleimnél voltak. Szabadságom egész idejét enyéim között töltöttem, alig törődve régi iskolapajtásaimmal. Három-négy kötetes regényeket olvastam. Különösen kedveltem a régi folyóiratokat, melyeket kölcsönkönyvtárakból vettem s külsejük ragadt a piszoktól. Idáig csak katonai szakkönyvek jutottak kezembe, nem csoda tehát ha faltam az új témakört. Utánuk következtek Spiess, Castelli lovagregényei s más hasonló tárgyú könyvek egész dandára. anyám éjente gyakran kukkantott be szobámba, hogy eloltsa a tövig égett gyertyát s engem alvásra buzdítson. És ezek a szép napok is véget értek: beléptem a tényleges katonaéletbe. Eljön még az az idő, mikor emlékoszlopot fogok állítani az intézetnek, ahonnan kikerültem. Növendékei közül a hadsereg legderekabb tisztjeit bocsátotta szárnyra. A gráci kadettiskola növendéke volt, Mondel, Őfelsége szárnysegédje, a két Becksberg báró, a Pucknerek, Lauber, Merz tábornokok s mások igen sokan.
Kuriozum kedvéért három professzoromról jegyzek fel valamelyest. Az első, Valmagini professzor, rajzolózseni s valóban igazi művészlélek. Leghalványabb fogalma sem volt a disciplináról. Az ő órái alatt azt csináltuk, amit akartunk. Nagy tubákos volt az öreg s orrából, - óh borzalom - néha-néha lecseppent egy porszemnyi tubák a rajzpapírokra. Ezekből a foltocskákból nőttek ki a legszebb hegyek a szépiában s ha ő a papír elé ült, csoportunk körülállta őt s figyeltük virtuózra valló mozdulatait a papír fölött. Merőben ellentéte volt neki a nemes doggenfeldi Wetter kapitány. Karcsú termetű, sasszemű tiszt volt. Baritonja átzengett az egész ezred gyakorlóterén. Ha belépett osztályunkba, állva kellett fogadnunk s így bevárni a "leülhetsz" vezényszót. Stratégiát és erődítéstant adott elő. 1848-ban a magyar ügyhöz pártolt. Később altábornagy lett s engem ő, az egykori tanárom a 97-ik honvédzászlóalj parancsnokává tett meg, beosztva saját törzskarához. De erről majd később beszélek. A harmadik professzorom, akiről szólani akarok, Müller volt. Tantárgyai - földrajz és történelem - a legvonzóbbak voltak az egész iskolaanyagban. Előadásmódja valósággal hipnotizált bennünket s legnagyobb érdeklődéssel figyeltük minden szavát, úgyhogy az óra végén már kifáradt az agyunk s kedélyességünk is kiapadt. Később a wiener-neustadti Academia tanszékére hívták meg s szintén igen nagy karriert csinált. Évek multán, 1849-ben, a Terregova-szorosban egy tragédiába sodródott bele, amelynek főhősei anyja és a vele intimus viszonyban lévő apai nagybátyja voltak. Ezt az ügyet most nem firtatom, később majd részletességgel fogom elmondani.
Professzoraim közül nem akarok megfeledkezni cseh nyelvtanáromról, a Habsburg-gyűrűs docensről, Lehman nyugállományú alezredesről sem. Igazi cseh volt, vörösre pirult kalácsarccal, kopasz, golyóbisszerű fejalkattal. Háromszögű kalapját a katedra asztalán maga elé helyezte s ennek oltalma mögül fújta el mondanivalóit. A kadettok néha azt vették észre, hogy a jeles professzor bizony elszundikált s ez nem kis gaudiumot okozott. Ilyenkor az ő szerepét az osztály ördöge, Neffzern báró vette át, egy teltzsebű, igazi bécsi lerchenfeldi süvölvény. Merész, kifogyhatatlan csínyeiért lefokozták. De ez sem zavarta meg jó kedélyét. Közlegény korában a bajonettet hóna alá vágta, mint a kadettok a kardot kimenőjük alkalmával s zeneszóval igen frivol nótákat zengett az intézet udvarán, a tisztek nem kis bosszúságára. Semmiféle büntetéssel nem lehetett letörni kirobbanó kedélyét. Vajon mi lett belőle?
Ezredem akkoron Győrben állomásozott. Ide vonultam be én is. Az ezred tisztikara falusi nemesek fiaiból és tiszti családok gyermekeiből rekrutálódott, akik főként a kadettiskolákból kerültek ki. Otthonosan éreztem magam mindjárt közöttük, mert egyivásúak voltam velem s barátságukba rögtön befogadtak. Ezredesünk, külsejét ítélve, igen mogorva arcú, nyers szavú, de szívbéli jóságú embernek mutatkozott. Valósággal atyánknak. Kapitányom ugyanilyen volt. Arcát a himlőhely foltjai s kardvágások nyomai egyként csúfították. Hanghordozása mindig harsány és parancsoló volt. (Az olasz háborúban érdemeiért tábornokká avanzsált és Mária Terézia-rendet kapott, a bárósággal együtt.) Ez a két parancsnok ellentéte volt a többi századok tisztjeinek, kik már modern, közvetlen emberek voltak.
Győr nagyon kedélyes városnak bizonyult, élénk társasági élettel. Bálok és mulatságok gyakoriak voltak. A kadettiskolásokat valósággal kapkodták minden ilyen alkalomra s emiatt a tisztek és kadettok között féltékenység is támadt, mert az utóbbiakat a leányok és asszonyok előnyben részesítették, jó táncos és udvarló képességeik miatt. Igen bosszantott bennünket a szűk nadrág, mert ilyen alkalmakra is kötelező volt, míg a tisztek fekete pantallóneban jelenhettek meg. Mi összesúgtunk s a legközelebbi bálban mi is ily öltözetben vonultunk fel, a tisztek nem kis elképedésére és orrfintorogtatásaira. Legnagyobb riadalmunkra, mint Deus ex machina, az ezredes toppant be, ki a legritkább esetben vet részt bálokon, vagy a táncoló társaság szalonjaiban. Tíz perc alatt mi a pantalloneos csemeték úgy elpárologtunk, mint a kámfor, de azért a kaszárnya-fogság nem maradt el. A báli szezon legelején történt ez s bizony a kadettok helye üresen maradt a báli publikum sorai között, a leányok legnagyobb ellenérzésére, kik közül egyik-másik véleményében odáig ment, hogy a tisztek széptevését nem fogadta el, míg a kadettok meg nem jelenhettek az alkalmakkor. Az ezredes, aki alapjában véve jó ember volt s örömét lelte az ifjúságban, egy darabig ugyan ellenállt a dámák ostromának, de végre is hatályon kívül helyezte a tilalmat. Adjutánsát, aki mindvégig velünk együttérzett, kaszárnyába küldte az örvendetes hírrel: "Az ördög bújjon belétek, maradjatok pantallóneitokban, de a szemem elé ne kerüljetek!"
Mi több-kevésbé beavatottjai voltunk eme komplottnak s így báli öltönyünket kezünknél tartottuk. Beöltözve tüstént indultunk a bálba. Negyed óra sem telt belé s a bálterem csak úgy nyüzsgött újra a feketepantallónes táncosoktól. A báli szezon csatáját tehát megnyertük. Súgtak-búgtak ugyan, hogy a pipázóban letelepedett ezredesünk néha-néha bepillantgat a vidám táncosokra, de a dámák ezért külön körül-legyesgették, ami szemmel láthatólag kedvére való volt.
A győri, szép vidám napoknak egyszerre csak vége szakadt. Bánatunkra Komáromba vezényeltek bennünket, az ottani sáncépítési munkálatokhoz, ahol már hét más ezred foglalatoskodott. Az aranjuezi szép napoknak, íme, vége és vége álmainknak, melyek megédesítették nappalainkat is. "Más város, más leány" szóvirág, sajnos, csak annak maradt.
Komáromban mégis szert tettem egy jóbarátra, Mühlwert Jaurier személyében. Szenvedélyes sakkjátékos volt s így nagy csatákat vívtunk. Egy alkalommal is, midőn a játékban egészen elmerültünk, rettenetes detonáció reszkettette meg a levegőt. Fölöttünk hallottuk a robajt s mégis mintha az alattunk levő föld töredezett volna darabokra. Álmélkodásunkra azonban idő nem tellett, mert a következő pillanatban már asztalostól, sakktáblástól a sáncárokban találtuk magunkat, de valamilyen csoda folytán épen és sértetlenül. a földrengés oly heves volt, hogy kaszárnyánk falai, noha jó talajba voltak ágyazva és szilárd kazamatákkal alápincézve, mégis széles repedésekkel tarkállottak, minek folytán a szabad mezőn - egy álló hétig - sátrakban kellett fagyoskodnunk. A Vág deltája szokott ilyenfajta erős földmegmozdulásokat előidézni a Dunába való torkolásánál.
Egy bizonyos fajta panamai váltóláz, a tífusz kezdett - télen-nyáron egyaránt - elterjedni a sáncerődítési munkálatokra rendelt ezredek között. Szerencsénkre, ezredünket elhelyezték Esztergomba s így baj nélkül úsztuk meg a járványt. Az erődítési munkálatokra vezényelt ezredeket hat hónaponként váltották fel s így leváltásunk a sor szerint jött.
Esztergomban kellemes klímát találtunk. Átvonulásunk a hegyek között történt s felért egy turista kirándulással. A visegrádi öreg várrom tövénél vezetett el az utunk, a csodálatosan szép hegyvidéken, pompás kilátással a Dunára. Erdőkoszorúzta hegyek között, csinos fehér falvak ötlöttek fel szemünk előtt, ahol a lakosság mindenütt a színmagyar ezrednek kijáró lelkesültséggel fogadott bennünket.
Esztergomban is hamar megbarátkoztunk. Szórakozás akadt itt is bőviben, azonban ez nem is volt hasonlítható a győri társasági élethez. A várost megülte a papi szellem s ez minden életmegnyilvánulásán meg is látszott, ami nem is csoda, ha figyelembe vesszük, hogy Esztergomban rezideál Magyarország hercegprímása. Az utcán több papi öltönyt láttunk, mint katonauniformist.
Ferdinánd, megkoronáztatása után, nagy császári hadseregszemlét rendelt el. Több hadtest vonult fel Rákos-mezejére, mert a csapatok összevonását ide rendelték el. Ebben a császárgyakorlatban a mi ezredünk is részt vett. A Váci-úton való bevonulásunk felejthetetlen marad. A lakosság lelkesülten éljenzett bennünket s virágokkal szórtak tele.
A rákosi szemlére mintegy 30.000 embert vezényeltek. Ez egy olyan nagy számú csapat, melynek ellátását az osztrák hadtáp már képtelen volt biztosítani. Kenyér, hús, bor, állandóan kevesebb volt a kelleténél s bizony többször nélkülöznünk kellett.
A Dom Miguel-ezred egyike volt az osztrák ármádia legjobb ezredeinek. Regényekben is gyakran szerepeltették. Máramarosból és más felsőmagyarországi megyékből került ki a legénysége. Jámbor fiúk voltak ezek, a legkitűnőbb katonaanyag. Fegyelmezésük például szolgált a többi ezredek előtt. Nem is volt csoda, ha a császár előtti defilírozás mozgó falnak hatott a nézőre s a nagyszámú figyelő közönség zajos tetszésnyilvánítással hódolt ezredünk kitűnő kiképzésének. A pompás huszár- és ulánus-ezredek is jól tiporták a rákosi homokot, de a nehéz lovasság bokamélységre süllyedt el benne. Szánalmas látványt nyújtott a tüzérség s a trainoszlop felvonulása is. Más hadtest elvonulása még rosszabb eredményt mutatott s a végső eredmény így ezredünkre szerencsét hozott. Ugyanis a nádor előterjesztésére, a nép régi kívánságára, végre egy magyar ezred került Pestre helyőrségbe s a választás a mi ezredünkre esett, ami igen nagy dicsőségnek számított.
Elhelyezésünk a Soroksári-út kissé kieső külső részében volt, de fiatal lábunknak gyerekjátéknak hatot ez az út, ha a város gyönyörűségeit akartuk élvezni. Alig hat hónapra Pestre való bevonulásunk után megyei választás volt. A pecsovicsok semmitől sem riadtak vissza, hogy hatalmon maradhassanak. Győzelmüket biztosra várták. A szabadelvűek sem maradtak tétlen és jól belefeküdtek a választási küzdelembe. Egy felvonulásuk alkalmával elhaladtak kaszárnyánk előtt, fehér lobogókat s ezüstfenyőket lengetve, lelkesen éljeneztek bennünket. Ez a frappáns tüntetés minket valósággal felrázott, de a legénységet is és negyed óra sem telt belé, egész katonafiatalságunk együtt masírozott a már sok ezer főt számláló tüntető tömeggel. A katonák megjelenése a lármás tüntetésben óriási feltűnést keltet és sok szóbeszédre adott alkalmat. A demonstrációnak meglett a kellő eredménye, de bűnhődni érte nekünk kellett. A pecsovicsok közbenjárására a bécsi kamarilla keresztülvitte áthelyeztetésünket a szűkreszabott Arad várába, ahol valósággal internáltak bennünket. Kivonulásunkkor, a kaszárnyától a gyülekező helyünkig, a fővárosi lakosság szimpátia-tüntetést rendezett mellettünk. A bosszú édes lesz, mert az nem fog elmaradni!
Arad igen csendes hely volt. A várparancsnok szeretetreméltó neje soiréekat adott s erre minket, kadettokat is meghívtak. A tea, amit felszervíroztak, nem a mi gyomrunknak való volt. Egy-két kortyot csak lenyeltem, persze arcfintorok közepette, nem kis hahotájára a nem kevésbé gourmand horvátoknak.
Ezredünk új parancsnokot kapott Kräntner Edler von Thatenberg személyében, ki a bécsi udvarban jól bevezetet diplomáciai nagyságnak számított, de bepótolni az űrt, amit leváltott s Itáliába helyezett parancsnokunk, a vitéz Gallbrun ezredes hagyott maga után, nem tudta. Új ezredesünk fiának személyében egy volt gráci kollégámra akadtam. Ő már új előléptetésben részesült: lovassági hadnagy volt. Barátságát fenntartotta irányomban, bevezetett szülei házába s megismertetett Fany húgával, a kissé élénkvérű s a családias élet bilincseit elvető leánnyal. Többször kirándultunk Ó- és Új-Aradra, ahol a Maros partján igen élénk ipari élet folyt, de ez engem - akkor még -alig érdekelt. Annál több élvezetet találtam a reggeli kávépótló ménesiben és küküllővidékiben, valamint egyéb erdélyi és magyar fajta borokban, melyekben a két Magyar-ország annyira bővelkedő.
Ez időben én is vártam előléptetésemet, melyet apámnak ismételten megígértek Bécsben, de mindig közbeiktatódtak a legfelsőbb haditanács protezsáltjai. Ez a szervezet megengedhetetlen sáfárkodást folytatott az állásokkal. Ugyanis joga volt minden harmadik üresedő helyet a maga jelöltjeivel betölteni, az ezredparancsnokságok fölterjesztettjeiből, a legkiválóbb csapattisztekből. Ez most már gyakorlatilag úgy nézett ki, hogy ezekre a helyekre csak gazdag kereskedők fiait nevezték ki, a legjobb - pénzzel s összeköttetéssel nem rendelkező - tisztek pedig mellőztettek, ami nem használt a tisztikar egészséges szellemének, de az én - moralitásomnak sem. Mikor láttam a dolgok állását s azt, hogy előmenetelemre vajmi kevés a remény, elengedtem magamat s többé már csak az élvezetek érdekelte. A szórakozások pedig emésztették a pénzt. Már a hazulról állandóan kapott apanázs is kevésnek bizonyult s egyre gyakrabban kellett külön is igénybe venni apám segítségét, mert enélkül bizonyára elmerültem volna.
A dolgok így fejlődtek és már csak ezért is szerencse volt, mikor ezredünket Temesvárra vezényelték helyőrségbe, családomnak kitörő örömére is. Az eddig itt állomásozó bukovinai ezredet Olaszországba rendelték, míg Arad helyőrség nélkül maradt, ami nem jelentett bajt, mert ezt a csendes kis helységet kívülről semmiféle veszedelem nem fenyegethette. Temesvár már ez időben is nagy városnak számított s csak ezért is jobb lett itt az életünk. Itt voltak a polgári pályákon elhelyezkedett régi tanulótársaim, barátaim, köztük Shedator s a későbbi sógorom, Pesthy Frigyes is, akikkel való érintkezés jótékonyan hatott rám. Lizy testvérem is derék fiatalemberhez ment férjhez. Cilly húgom még bakfis. András szeretetreméltó örök diák, tréfás, elmés s anyám is kedves teremtés maradt, míg nagyanyám maga az élő antiquitás, élénk cáfolata a halálról alkotott emberi "hiedelmek"-nek.
Temesvárott különösen a vasárnapok teltek el kellemesen. Barátok, a két nem fiatalsága, ilyenkor együtt voltak. A téli szezont egy igen nívós színjátszó trupp vendégszereplése töltötte ki, amelynek repertoirjából a dalművek sem hiányoztak. A társulat nyári állomása Szászvárosban volt s impresszáriójuk Boernstein - s most előre kell ugranom - ugyanaz az ember, akivel később St. Louisban barátságra léptem, ahol akkor már az újságíró és telepes volt. De erre majd még visszatérünk.
Egy temesvári megyei hivatalnok csodaszép leánya kíváncsi volt hangja értékére, melyről barátnői regéket mondtak s így nem csoda, ha fölkeltették benne a szereplési vágyat s maga is debuttálni akart a a

48-49. oldal hiányzik!

ványította bennem a katonai szellemet. Előléptetésem elmaradása lehangolt, de azért csak vártam rá. Eközben parancsot vettünk Péterváradra való átvonulásra s helyünkbe egy német ezred jött a temesvári helyőrségbe. A bolygó zsidó sorsa volt ez: örökké vándorolni az ország határain belül. Tanácsolták nekem, hogy elmaradt kinevezésem kárpótlásaképpen kérjem hadnagyi kinevezésemet az újonnan átalakított horvát határőrszervezetbe, de nem fogadtam meg ezt a tanácsot, mert hazámban akartam maradni. Hogy ezt a szándékomat megvalósíthassam, praktikánsnak léptem be atyám hivatalába, ahol ő expeditor volt s ahol szolgált ifjúkori barátom, a későbbi sógorom is. A család így végre együtt maradhatott. Életemnek ezzel egy új fejezete is következett: a lelki felébredésé. Ki hitte volna még abban az időben, hogy a katonai taktika tudománya, melyet eddig lenéztem, megvetettem, mégis eredményt s hasznot fog hozni számomra. De - sapienti sat!
Ezidőtájt sokat olvastam. Főleg klasszikusokat, akiknek sorát - már régebben - Schillerrel kezdtem meg. De megismertem a többi német klasszikust is, a francia halhatatlanokat, épp úgy, mint az olaszokat és a spanyolokat. A regényírás nagy mestereit sem hanyagoltam el s rendre olvastam Walter Scott, Bulver, Marriats kapitány, Balsac, Dumas, Sue, Lamartine, Rousseau és Scribe munkáit. És olvastam Don Quixotet is! Érdeklődésem nem tisztán a szépirodalom felé hajlott: a politika története különösen érdekelt. Müller és Potteck alapvető munkáin már rég túljutottam. A kortársak, egy újfajta szellemi forradalom prédikátorai, mint Guizot és Thiers is, egészen átalakították szellemi világomat. Louis Blanc "Rethorica"-ja valósággal kifordított eddigi valómból, amit azután Blanque teljessé tett. És Bakunin! Már-már valóságos nihilista voltam. Minden könyvet, amelyet a cenzúra eltiltott, megszereztem s egy-egy ilyen munka csak szította bennem a tüzet. Semmi kétségem nem volt többé: - én a Forradalom jegyese voltam. Nem ismertem semmiféle akadályt, hogy megismerjem az elkövetkezendő Nagy Forradalom prófétáit. Nem tudtam franciául, tehát megtanultam, legalább is annyira, hogy eredetiben olvashassam a könnyebb stílusú politikai irodalmat. Francia nyelvtudásomnak, később, valóban nagy hasznát vettem. az erjedés már az egész kontinensen megindult és érezhetővé vált a francia nép lebírhatatlan nyugtalansága is, mely Lajos Fülöpöt is már cselekvésre késztette. az atmoszféra egyre nehezedett, fullasztóbb, kibírhatatlanabb lett s az emberiség szabadságvágya terhessé tette az időt. Metternich még kordában tartotta a népet, de a gondolatok cikáztak már s az új idők szele már meglegyintette a férfitekinteteket. Hosszú-hosszú elnapolás után egybehívták Pozsonyba az országgyűlést is. Már a megnyitást is nagy demonstrációk követték. Az itt lezajlott események előrevetett fényei és árnyai voltak a bekövetkezendőknek.
A pozsonyi országgyűlés hőseinek nevét ismeri a történelem. Beszédeik, melyeket ott tartottak, izzóak voltak a szabadságvágytól s lángragyújtották az ifjúság szívét. Hatásuk az örökös tartományok képviselőire még szembetűnőbb volt. Most már ezek is mertek követelésekkel előállni. Néhány prominens embert, kik szabadságköveteléseket hangoztattak, így Kossuthot is, elfogták s várfogságra vetették. De a régi megcsontosodott rendszer már elavult, nem jól működött. Ausztria eresztékeiben recsegett-ropogott. 1848 tehát nem maradhatott el, előbb Párisban, aztán Bécsben, utána nyomban Pesten köszöntöt be a "népek tavasza", ahogy elnevezték a rohanó történelmi napokat. Népgyűlések és határozatok egymást követték Bécsben, csak úgy, mint Pesten. Zsófia főhercegnő és Metternich, a két fő bajkeverő, elmenekültek Bécsből. Ferdinándot nem engedte ki kezéből a kamarilla s ő mindenhez beleegyezését adta, amit csak kívántak tőle. Osztrák és magyar ministériumokat állítottak fel s a népjogok elindultak a maguk útján.
Engem a hivatalomban értek a bécsi és pesti események hírei. Egy szobában dolgoztam sógorommal, Pesthy Frigyessel. Ő különösen a közjogi viszonylatokkal és eljárásokkal volt tisztában, én pedig a katonapolitikai vonatkozásokkal. A hadsereg, éppen úgy, mint a polgári társadalom, örömmel fogadta az újításokat. Az események s különböző törekvések nagy össze-visszasága bárgyúvá tették az uralkodót s érthetetlenül állt előttük. Hajlandó volt minden engedményre, jogkiterjesztésre. Nem úgy ám a hatalmát féltő kamarilla. A gyáva s az ilyen eseményekre nem fölkészült Ferdinándot Insbruckba hurcolták s kezdték úgy kezelni a közjogi vívmányokat, mint kényszer hatása alatt kicsikart engedményeket, amelyeknek nincs kötelező erejük. A császárt gyámságuk alá helyezték s egész tevékenységüknek mottója az lett, hogy "segíteni kell a császáron!". Persze a dolgoknak ez a kezelése vak eszközévé tette a császárt a kamarillának. Horvátországban Jellasich bárót szemelték ki a tervek végrehajtására, azt a Jellasichot, akit Grimm az ő "Fjellachiada"-jában oly sziporkázó elmésséggel jellemzett.
Pesthy Frigyes és én, kiknek kezén a határezredekkel való minden levelezésnek keresztül kellett menni, betekintést szerezhettünk az aknamunkába, mely már a felelős minisztériumok felállításakor is javában folyt a kamarilla részéről. Nyíltan mindenki lojális volt s készséggel engedelmeskedett mindkét minisztériumnak s az újonnan kinevezett királyi komisszáriusoknak, de éppen olyan készségesen hajoltak meg a kamarilla által minden hivatalba beültetet bizalmi férfiak tanácsának is, amelyik külön titkos organizációt jelentett. A horvát bán ezekkel a titkos juntákkal tartott fenn kapcsolatot, s ezek között a junták között reakcionárius összeesküvés támadt a király által elfogadott és szentesített közjogi vívmányok ellen. Ez a kétszínű játék egyre merészebb lett s annak létezésében s az összeesküvés elterjedettségében csak a mi politikai vaksággal sújtott hatóságaink nem akartak hinni, úgyhogy Pesthyvel kénytelenek voltunk Pestre menni és Vukovics Sebő királyi biztos - aki majdnem igazságügyminiszter lett - előtt feltárni az egész machinációt s a nyilvánvaló árulást leleplező bizonyítékainkat felmutatni előtte.
Vukovics nagyon határozott és energikus egyéniség volt. Ő már régen sejtette Austria perfidiáját s több ízben óvatosságra figyelmeztette a kormányzatot, mely mindig vakon hitt a királyi igéret szentségében, változhatatlanságában, mindhiába. A kormányban semmi gyanakvás sem volt a bécsi tervek iránt s gondtalanságban végezték az ország tartósnak hitt közjogi átállítását. Vukovics utasított bennünket, hogy jelentsünk beteget, a kompromittáló iratokat vegyük magunkhoz s terjesszük azokat az akkor még pénzügyminiszter Kossuth elé. Igérte azt is, hogy ő maga is készít a kormányhoz egy átiratot ebben a tárgyban.
Hazaérkezésünk után nyomban úgy cselekedtünk, ahogy Vukovics mondta. Még az éjjel elkészítettük a magunkhoz vett iratokat érintő előterjesztésünket s hajnali négy órakor kifutottunk négylovas kocsin a várból. Atyám és anyám persze fel voltak zaklatva, hiszen ők a hivataltadók tiszteletében öregedtek meg, mindazonáltal atyám megígérte, hogy úgy fogja a dolgokat irányítani, hogy fel ne fedezhessék távollétemben a dokumentumok hiányát.
A hadtestparancsnokság élén akkor Piret de Bihain tábornok állott, jószándékú, barátságos úriember. Felesége derék magyar asszony volt. A tábornok inkább a magyar álláspontra hajlott, legalább is ez derült ki nyilatkozataiból, de egynémely cselekedetéből is. Hadosztály-parancsnokom Haynau altábornagy. Őt egyenes katonajellemnek ismertem meg. Mindig morózus volt s gyakran kapott idegrohamot. Ki hitte volna még ebben az időben, hogy benne fogjuk felfedezni a "bresciai hiéná"-t. Én azt hiszem, jellemének ismeretében, hogy ő nem ambicionálta bresciai szereplését, sem az aradi tizenhármak kivégzését, hanem mint katona csak a bécsi utasításoknak engedelmeskedett. Az olaszországi és magyarországi mészárlás nem tisztán az ő lelkiismeretén szárad. A várban az öreg Rukovina báró parancsnokolt. A hadtestparancsnokság két szárnysegéde: Bonsgenion báró s a diplomata készségű Urbán őrnagy voltak. Urbán modern embernek látszott, sokat beszélgettem vele korunk eseményeiről s szimpátiája inkább mifelénk hajlott. De ő is, mint efféle diplomatikus lény, a mindenkori kormánya szándéka után igazodott, eszerint hajladozott véleményével. Mindenről tájékozódott, semmi sem kerülte el figyelmét. Mi gyakran úgy tettünk, mintha nem vettük volna észre átváltozásait s ilyenkor diplomatának érezte magát. Minden nap, mikor a hadtestrapportról visszatért, bejött a protokollosztályba s szeretetreméltóan eldiskurált velünk. Ez hozzátartozott napi életrendjéhez s csak azután vonult vissza hivatalába, a főtitkárságba.
Temesvár sok embert adott a magyar szabadságharcnak, akiknek nevét kegyelettel őrzi az ország. Innen került ki Damjanich és Klapka, a történetíró Horváth püspök, Pesthy Frigyes, a Magyar Tudományos akadémia titkára, a sokoldalú közíró és történelemtudós, majd Asbóth Sándor, ki Kyutahiában Kossuth titkára volt s később az észak-amerikai polgárháborúban I. C. Frémont tábornok vezérkari főnöke lett s ki mint hadosztálytábornok esett el Floridában, ahol vitézül harcolt és sok dicsőséget szerzett. (Ez nyilvánvaló tévedés, mert Asbóth tábornok a polgárháború befejezése után, mint az Egyesült Államok ügyvivője Buenos Airesben halt meg.) Innen indult el meghitt barátom, Gorove, a kultuszminiszter, Joanovitch György minisztériumi osztályfőnök, Kiss Ernő ezredes, később vezérőrnagy, a gavallériájáról ismert sportsman. Amidőn a császár annak a huszárezrednek tulajdonosává, melynek Kiss volt a parancsnoka, a hannoveri királyt nevezte ki, Kiss ezredes, ez a nemes és gazdag nagybirtokos, remek ajándékot küldött a hannoveri királynak: száz személyes ezüst készletet, melyet négy tüzes paripától vont hintó vitt Hannoverbe. A magyar urak ilyen ajándékozásokra mindig kaphatók voltak, de a hannoveri királynak egyetlen szava is elegendő lett volna, hogy Kiss Ernő életét megmentse az aradi bitófa alól. Kiss egyike volt az aradi tizenhármaknak, akik életükkel adóztak a magyar szabadságért. Igen kitűnő huszárgenerális volt, de hadseregcsoport tőparancsnoki tisztére alkalmatlan volt a személye. Temesvárról származott el Lonovics bíboros, Ambrozy báró, Hiller és sokan mások. Itt szolgáltak a Szabó testvérek. Mindkettő ezredes: az egyik osztályfőnök a hadügyminisztériumban, a másik Temesvár ostromlója volt. Az utóbbi Szabó kitűnő optimista egyéniség volt s remek sakkjátékos. Widdinben egy török kávézóban sokat sakkoztunk. Állandó partnereink voltak a Grim, aki mint sakkmester őt is túlszárnyalta és Egressy, a nagynevű színész, őrnagya a lovasönkénteseknek. Widdini napjainkat azzal is kellemessé tette, hogy részleteket szavalt nekünk Shakespeare drámáiból. Ott volt velünk szegény sógorom is, Pesthy Frigyes. Ő örökké írt, de közben figyelte a számunkra oly tragikus külvilágot. Pesthy a háromezer menekülttel, akiket Widdinből Hauslaub tábornok vitt haza, visszatért s ennek dacára bebörtönözték. Mikor kikerült a börtönből, állását vesztette. Ám de most ismét elébevágtunk az eseményeknek! Így van ez, mert a rögtönzött írás közben az ember fél, hogy nagyon is fontos és érdekes intermezzokról később megfeledkezik.
Így érkeztem meg, kifulladva, éjjel-nappali utazás után Pestre. Nyomban kihallgatásra jelentkeztem Kossuthnál, aki azonnal fogadott. Igen figyelmesen olvasta el az általam hozott iratokat s mint mindig, mosolygósan és vidáman így szólt:
- Menjen át a hadügyminisztériumba s mutassa meg ezeket a kompromittáló iratokat a határhatóságnak, magának Mészáros Lázárnak, aki végre maga is meggyőződhetik a katonai hatóságok kétszínű játékáról.
Mészáros éppen a kaszinóból jött meg, s mintha ma látnám, kezében lovagló ostort szorongatva, belépett szobájába. Ott már többen várakoztak rá. Mikor reám került a sor, átnyújtottam neki Kossuth néhány soros írását, amit ő nyomban átfutott. Derűs arca egyszerre csak elkomorult, intett, hogy kövessem őt a szomszédos szobába. Leültünk, ő kézbevette az iratokat, hosszasan tanulmányozta, majd hirtelen lendülettel ültében megfordult s a következő salamoni szavakkal fordult felém.
- Igen, igen, látom, hogy két különböző irányban rohanunk. Majd gondom lesz rá, hogy táltosunk le ne vessen hátáról! (Hanem - jaj - mégis csak levetett minket!)
Itt aztán előhozakodtam személyes ügyemmel s kértem felvételemet a honvédhadseregbe. Mészáros így szólt:
- Kedves barátom, maga csak maradjon odalent, ott most sokkal jobb szolgálatot tehet az országnak, mintha itt lenne. Reflektálok az ön szolgálataira, de jelentkezését halassza annak idejére. Hadnagyként átvesszük a honvédségbe s addig is tartson engem készenlétben.
A hadügyminiszter válasza természetesen lehangolt. Én azonnali átvételt reméltem s állásom valóban tarthatatlanná vált. Helyzetem így egyenesen fenyegető volt. A véletlen nagy szerepét mutatja az ember életében az én esetem is.
A 9. honvéd zászlóalj s az újonnan megszervezett Vörös Sipkások beöltözve, fegyvereikre vártak a pesti Újépületben, hogy Bánátba rukkoljanak a zendülő rácok leverésére. Soraikban egynéhány bajtársam is volt. Természetesen felkerestem őket. Asztal köré telepedve vitatkoztunk a várható eseményekről, mikor hirtelen lövéseket, majd segélykiáltásokat hallottunk.
- Gyilkolják a honvédeket! - hangzott jobbról is, balról is. Mindenki riadtan a századához rohant.
Mint kiderült, az Újépület egyik udvarán az itt elszállásolt Occopieri-ezred egyik zászlóalja volt felsorakozva, a másik udvaron pedig a honvédek. Miként indult el, senki sem tudta: sortűz sortüzet követett. Sebesültek, holtestek feküdtek szanaszét. Az egész helyőrséget alarmirozták. A tábornok-parancsnok - nyakán ócska prémmel - egy zászlóalj tüzérséggel jelent meg a Neugebaude előtt s jó időbe tellett, míg a megdühödött taljánokat lefegyverezték s megfékezték a bosszút lihegő honvédeket. A vizsgálat azt derítette ki, hogy az olaszokat felizgatták előbb azzal a mesével, hogy a magyar honvédeket Itáliába viszik a Radetzky marsall alatt operáló sereghez, mely tudvalévőleg harcban áll Károly Albert csapatával. Ezt akarták tömegmészárlással a nekidühödt taljánok megakadályozni. A honvédek is zöldfülűek voltak, a fegyelemről egészen megfeledkeztek s nem tudtak úrrá lenni idegeiken. Számos ehhez hasonló eset volt már addig is, különösen a határőrezredeknél, mikor az idegen nemzetiségűeket a magyarok ellen uszították.
A túlfűtött levegőben én is fegyvert ragadtam s így, puskásan mentem be az egyik közeli kávéházba egy kissé megnyugodni. Amint ott üldögéltem a kávéház ablakában, egy régi tanulótársam, a "Pannónia" nevű német újság szerkesztője odavetődött és kifaggatott a történtekről. Éhes volt a szenzációkra, mint mindenütt a világon a riporterek s addig nem hagyott békében, míg minden, az esetrőli tudomásomat ki nem szivattyúzta belőlem s fel nem jegyezte írómappájára. A nevét persze, azóta már elfelejtettem. Innen, alighogy a szerkesztő-barátom magamra hagyott, szállásomra, a "Két pisztoly"-ba siettem, mely a Soroksári úton volt. Itt vártam be a fogatot, mely visszaviendő volt Temesvárra.
A temesvári vár előtti delizsánsz-állomáson apámat találtam egy szolgabíró társaságában. Kezében szorongatta a "Pannónia" legfrissebb példányát, melyen még a betűkön sem száradt fel a nyomdafesték. A lap homlokán ordító cím jelentette: "Kimerítő helyszíni tudósítás az Újépületben lezajlott vérengzésről. Hogy mondja el a történteket egy katona-szemtanú." Az óriási riport teljes nevemet is hozta a címben.
A térparancsnok, aki apámnak igen jó barátja volt, figyelmeztetett, hogy óvakodjak az ilyenfajta dolgokba való belekeveredéstől.

 

VI.
A DÉLVIDÉKI SZERB MOZGALMAK

Alig pár napja voltam még csak odahaza, amikor vettem Vukovics királyi biztos utasítását a temes-megyei nemzetőrség megszervezésére, s azok vezetésére, valamint hogy csatlakozzak ahhoz az alakulathoz, melyet Temesvárról Versecre helyeztek át. Idetartozott két eskadron ulánus és a hannoveri huszárok. Versecen a rácok már fellázadtak, s e vezénylésnek célja az volt, hogy ezt a helységet megtisztítsuk a zendülőktől. Mindenesetre igen kényes feladatot róttak rám, hiszen Versecnek ugyanannyi szerb lakosa volt, mint magyar, vagy német. Kétségen kívül állt, hogy ezek a rácok fejüket vesztették. A Dunavölgy helységeiből mindenünnen idesereglett össze a szerb lakosság rablóösztönű, selejtesebb része, s már arra vetemedtek, hogy az odaérkező reguláris katonaságunkat is megtámadják a város határában. Valóságos ütközet fejlődött ki a sorkatonaság és a zendülők között, de a derék huszárok és ulánusok alaposan elpáholták a rácokat. Ezeknek gyülevészhada, itt, Versecen, semmi egyebet nem akart, mint csak rabolni s az ütközet után vad futásban kerestek menedéket. Még ágyúikat is elhagyták. Az ütközetben a helyüket igen jól megálló nemzetőreim hozták vissza győzelmi trófeául. A kiadott napiparancsban, az ütközetet vezénylő Blomberg báró, dicsérettel nyilatkozott róluk.
A páni félelemben menekülő rácok Fehértemplom alatt verődtek össze újra, s most már ezt a várost fenyegették. Megszállták a temetőt már, s az én feladatommá lett helyzetüket felderíteni. Lovaspatrul élén indultam oda. Az ég tiszta, csillagvilágos volt, a terep felderítésére legalkalmasabb idő. Igen ám, de én az előző napok eseményei közben alaposan elcsigázódtam s kissé pihenni szerettem volna. Egy kis terepmélyedést választottam ki erre a célra, s alig kábított el a Morpheus, egyszerre csak kicsúszott alólam a talaj, nagy suppanás s magamat egy sírgödör mélyén találtam, egy keménycsontú rác holttestet ölelgetve. Az történt ugyanis, hogy egy kifalazott rác sírgödör fölébe feküdtem. Az ilyen rác sírok négy falát szilárd téglából építik, a tetejét is befedik, s némi földet hangolnak fölébe. Az esőzés - rendszerint - beomlasztja e sírok tetejét s szalmával bélelve így jó éjjeli szállást ad, mint adott most nekünk is. a beomlásnál támadt mészpor egy ideig elvette látásomat, s csak később jöttem rá, hogy tulajdonképpen egy kellemes tanyahelyre pottyantam bele. Már-már megnyugodtam helyzetemben, mikor derék németsógor-tisztiszolgám felfedezte szállásomat, riadtan futásnak eredt, ordítozva, hogy "az ördög elrabolta a gazdámat". Nagynehezen kászálódtam ki a sírgödörből. A nemzetőreim, akik nem voltak úgy begyulladva, mint a tisztiszolgám, tisztítottak meg a mésztől és piszoktól. Bevallom, hogy ez éjjelre az álom kiment a szememből, s alvás helyett visszatértem, s beültem a "Concordia" kávéházba, egy forró puncsra, megbékélni éjszakai kalandom fölött. Pétert, a gyáva tisztiszolgámat, aki még mindig reszketett, mint a nyárfalevél, csak addig tartottam meg, míg leváltása meg nem érkezett, amit maga is türelmetlenül várt. Nem hiszem, hogy hőssé lett a későbbi harcokban.
Ahogy haladunk az eseményekkel, azok összefonódnak előttünk, az időpontokat kihagyja emlékezetünk. De - azt hiszem - nem is fontosak azok.
Versecen egy módos takácsmesternél szállásoltam be magamat. Felesége igen vígkedélyű asszony volt, ugyancsak két leánya. Egészen jól éreztem magam itt, csak a pajtából áradó pacsuliillat zavart, de aminek egyensúlyértékét is sikerült felfedeznem a sült tyúkok, libák és kiválóan készített tészták illatárjában. a takácsmester, Berwangen igen jóérzésű hazafi volt, s fiatalabb, süldőcske leánya is. A nagyobbik leány, a 18 éves Ida azonban a rácokkal kacérkodott. A családnak egy barátja, ki titokban ugyan rám neheztelt, fejébe vette, hogy összeboronál a fiatalabbik leánnyal. A sors ezt a tervet - szerencsémre - megakadályozta. Nem ő volt a választottam, hanem az idősebbik, az Ida, a nők hemisférájában az istenek különös kegyeltje, aki egyenesen nekem teremtetett. De tegyünk e pontra hamut!
Itt állomásoztunk, mikor Krassó-Szörényből elhangzott az első magyar segélykiáltás, s menekült magyarok egész serege érkezett Versecre is. Vukovics királyi biztos elrendelte, hogy egy nemzetőr-osztály induljon útnak a veszélyeztetett Fehértemplomra, az életükben és vagyonukban fenyegetett magyar és német lakosság védelmére, s ennek az osztálynak élére engem rendelt, egész Bánátra szóló hatáskörrel. Szalonnával és kenyérrel rakott kocsik kíséretében döcögtünk a porfelhős utakon. Néha egyikünk-másikunk kidőlt a sorból, a soha viszontlátásra.
Fehértemplom lakossága a legnagyobb barátsággal fogadott bennünket. Az ottani parancsnok, Maderspach, lelkesedett a magyar ügyért. Már odaérkeztünk előtt a várost sáncokkal és barikádokkal jól megerősítette. Csapataink külső megjelenésén ugyan egy kissé meglepődött, s láttunkra gúnyos mosoly jelent meg arcán. Ma is látom magam előtt meglepődött tekintetét. Utólag bevallom, meglepődése nem volt indokolhatatlan. Volt köztünk olyan legény is, kinek gúnyája azt árulta el, hogy éppen menyegzőre indult, midőn a sorainkba állt. De az is látszott rajta, hogy már keresztül esett a tűzkeresztségen. Ebből az anyagból három századot alakítottam. Szerencsémre, volt köztünk egynéhány kiszolgált katona és káplár. Ezeket tisztekké avattam, s a jobb kiállású legényekből neveztem ki az altiszteket. Maderspachhal való tanácskozás után a városból kivezető utakat őrséggel láttam el, s többhelyütt újabb torlaszokat emeltettem. Főhadiszállásomat az őrség központi ügyeletén ütöttem fel, a város főterén. Előtte szabad térség, sétány volt. Csapataimmal küldöncök útján érintkeztem. A legnagyobb gondot nekem a fegyelem fenntartása okozta, ami mindig nehéz az ilyen vegyes összetételű corpsban. A polgárok etették, itatták, de főleg itatták a legényeket, s nekem állandóan egy csomó részeggel kellett számolnom. Gyakran inspiciáltam az őrségeket, de ott részeget nem találtam, hanem csak álomba merült honfiakat, akik jó pénzért vállalkoztak a részegek helyettesítésére. A város lakosságának élete és vagyona volt a tét, s a veszély egyre növekedett. A rácok valósággal körülzárták a várost, s lehetetlenné tettek minden utánpótlást. Ilyen helyzetben a legnagyobb éberségre volt szükség. Növelte a veszélyt, hogy a város szélén lakó rácok az ellenséghez húztak, s őket is sakkban kellett tartani, mert amúgy is ők látták el a körülzáró sereg hírszerző szolgálatát. Igen nehezen álltam rá, hogy példát statuáljak. De meg kellett tennem. Egy amúgy is örökké lázító, habzószájú szabócskát, akit nemcsak részegen, hanem alva találtunk az őrségen, néhány markos fiúval lekapattam, s a deresen tizenkét alaposat rávágattam. Ez az intézkedés jó orvosságként hatott: rögtön megcsappant századaimnál az italos, s az őrségen alvó honfiak száma.
Irataim között találtam néhányat, melyek fehértemplomi vonatkozásúak, s néhányat megküldöttem belőlük családomnak. Azt hiszem, András testvért jobban fogják érdekelni, mint a magam családját, melynek lelkivilágától oly messze esik a magyarság dolga.
A rácok a verseci futamodásuk után újra szedelődzködni kezdtek. Főhadiszállásukat Belgrádban ütötték fel, ahol Mayerhoffer osztrák konzul szervezte és lovalta őket. 1848 július 11-én átkeltek a Dunán és ismét Versec határában, a várostól délre, félóra járásra ütötték fel táborukat. Szándékuk az volt, hogy Versecet, ezt a magyar érzelmű várost négy sarkán felgyújtják, s a földdel egyenlővé teszik, majd ezután a "fegyvertény" után kezdik meg "hadműveleteiket". Parancsnokuk egy Baballnich nevű osztrák főhadnagy lett, a Dom Miguel-ezredből, kit ezredparancsnoki minőségben vettek át a most sebtiben szervezett szerb vajdasági hadiszervezetbe. Vele együtt érkezett oda Knitjanin, ezredes a szerb fejedelemség seregében, a kalandor Migent gróf - Jellasich bán adlátusa a vojvodinai seregnél -, Mayerhoffer, a belgrádi osztrák konzul, s még néhány vezető egyénisége az új "Vajdaság"-nak. Köztük a rácok Messiása, Rajasich érsek.
Versecet akkor Siffkovics báró ezredéből való négy század védte, Le Gaynak, az ezred helyőrségéből elszármazó alezredesnek parancsnoksága alatt. Le Gay alezredes augusztus 6-án estére összehivatta a megye választópolgárságát Versecre s a következő, lakonikus beszédet intézte hozzájuk:
- A főparancsnokság intézkedésére csapataimmal Temesvárra kell vonulnom. A reakció - úgy látszik - egyre leplezetlenebbül követi céljait. A magyar részről tett ellenintézkedések pedig késlekednek.
Le Gay mentegetődzést eláruló szavai kínosan lepték meg a vármegye lakosait: - Hát nincs már semmi védelem, elkésett minden terv, itt a veszély kirobbanásának utolsó pillanatában?
Kétségbeesés lett úrrá a kedélyeken, mikor a versecieknek látnia kellett Le Gay csapatainak elvonulását. A tehetősebb polgárok közül néhányan, ingóságaikat cipelve, a kivonuló sereg nyomába szegődtek, hogy ily módon meneküljenek a biztos kirablástól, esetleg meggyilkolásuktól. Néhány bátrabb verseci polgár Blomberg báró ezredeshez, a Schwarzenberg-ulánus-ezred parancsnokához ment deputációba, előtte feltárni a fenyegető helyzetet s védelmet kérni a város számára. Feliratot küldtek Vukovics kir. biztoshoz is, aki párszáz főből álló újonc-csapatot küldött is Temesvárról, de ezek elkésve érkeztek. Közben a verseciek is valami városvédelmi gárdát szerveztek, de ez fegyvertelen és gyönge alakulat maradt. Egy mindenesetre fontos határozatot hoztak, amely szerint Fehértemplomról kell segítséget kérni.
Küldöttségük meg is érkezett s az éppen ott tartózkodó Vukovics Sebő fanatizáló beszéddel gyújtotta fel a nemzetőrség és a fehértemplomi polgárság hangulatát a verseciek megsegítése érdekében. A toborzás nyomban megkezdődött. Parancsnokul, szerény személyem, helyettesemül Scublics választatott meg. 1848 augusztus 8-án nagy 550 főnyi újonnan toborzott nemzetőrrel akartunk útnak indulni a fenyegetett Versec felmentésére. Scublics az ő módos polgárai előtt, én pedig népfelkelőim élén vonultam fel. Ez a gyors cselekvésünk fellelkesítette a polgárokat s útközben csapatunkkal szembejövő menekültek is bátorságot kaptak s sereghajtókként akartak visszatérni velünk. A lelkes Maderspach átvette a horvát-bánáti vegyesezred parancsnokságát. Ő volt a megfelelő ember a kellő helyre, amennyiben ismerte a várost s környékét övező telepet, valamint a felkelők mozgalmának indítékait és szereplő embereit.
Alighogy kivonultunk Fehértemplom kapuján, a lázadók csapataival megkezdődtek az előőrsi csatározások. A rácok mintegy négyezer embert gyűjtöttek össze Fehértemplom körül, de a rablókalandra vágyó szerbek és bosnyákok még egyre szivárogtak át a Dunán. Világosan látszott, hogy most már minket akarnak inkább megtámadni, mint Versecet s ezért visszavonultunk Fehértemplomba, de fenntartottuk a kapcsolatot Verseccel is. Augusztus 18-ig még volt kontaktusunk Verseccel. Nagyrészt ennek köszönhettük, hogy csapataink élelmezésében nem állt be zavar. Ugyanis Fehértemplom néravölgyi malmait feldúlták a rácok, egynémelyiket - a távolabb esők közül - ekkor is megszállva tartották. 16-án érkezett az utolsó élelmiszerszállítmány. Ugyanez nap szakadt meg összeköttetésünk Oravicával is, a jelentős bányaközséggel. A rácok az országutakra erős sáncokat emeltek s azokat ütegekkel védték. Egy nappal a gyűrű bezáródása előtt népfölkelőinknek sikerül Guszkából két egyfontos ágyút hatvan darab lövedékkel behozni.
A rácok általános támadása napján helyőrségünk állt 700 felfegyverzett fehértemplomi polgárból és 600 mindenfajta gárdistából, összesen tehát 1300 emberből.
Ágyúkban nagy volt a hiányunk. Egy ósdi, háromfontos - ős idők óta kerékvető oszlopnak beásva - volt a főlövegünk. Sebtiben kiástuk a földből és szükség-lafettával láttuk el.
A másik ágyúnk egy már akkor használaton kívül helyezett mozsár volt.
A katolikus templomot rendeztük be lőportárul. Ide hordták össze a város s a polgárok tulajdonát képező mindennemű municiót. A várost övező dombokon két avarsáncot emeltünk s lövészárkokat húztunk. Hogy jól megértessem magamat, tudni kell, hogy a Fehértemplom a Néra völgyében, egy katlanban fekszik. A fövénytől lejtősen emelkedik a terep a város körül húzódó dombhátig. A házak szintén így csoportosulnak, belső szögeik egészen a fövényig érnek le. Csapatainkat az egész városképet bezáró dombhát taraján támadták meg a rácok s védőinknek ezt a védelmi vonalat, a majd háromszoros túlerővel szemben fel kellett adni. Visszavonulásunkkor a mindig éber Maderspach jött elibünk ellenőrző körútján s így szólt hozzánk:
- Uraim, öt felől támadnak bennünket. Osszák meg erőiket s férfiasan álljanak helyt. A polgárságba pedig öntsenek lelket! Isten velük! Most pedig ki-ki menjen a helyére.
Egyszerű, de nagyhatású szavai ezek voltak a magyar szabadságért korai halált halt hősnek. Maderspach a hadikereszt tulajdonosa volt, de ez a mai nap jobban ékesítette őt dicsőséggel, mint az érdemkereszt.
A rácok támadására a lakosság soraiban pánik keletkezett. Az első percekben félig öltözetlen asszonyok rohandostak össze-vissza, karjukon csecsemőikkel, bőgő gyerekhad húzódott apjuk nyomába s vad futkározások folytak az utcákon keresztül-kasul. Egyik-másik bátrabblelkű férfi erőszakkal zavarta haza családját. Növelte a zavarodottságot két sebesült polgár híre, akik azzal tértek vissza, hogy a rácok megrohanták a Redouteot s az őrségét - míg az észbekaphatott volna - felkoncolták. A hír igaz volt s egyszerű magyarázata a következő: A város hűtlen rác polgárai összeköttetést tartottak fenn a várost támadó zendülők csapatával s némelyike az éj folyamán házából kilopakodott s a szőlődombokon átkúszva, hátáról leütötte, lefogta előőrseinket. Lövésnek nem volt szabad esni, mert arra alarmirozhattunk volna. Az ily módon eltávolított előőrsök figyelő területén azután a rácok az éj leple alatt besurrantak s így került birtokukba a Redoute épülete. A jelzőlövést is a Redouteból adták le, a mi saját ágyunkból. Két ágyunk itt volt felállítva, mert innen nemcsak a város területe, hanem a környéke is a lőterébe esett. A várost övező dombok szőlő- és gyümölcskerttel voltak telepítve s ezért előőrseinket jó távolra kellett előretolni, mert csak így volt elképzelhető a meglepetések távoltartása. A 40-50 főből álló előőrscsapat az alarmra erősítést is kaphatott. A város lakott része négyszög-alakú volt s az utcák kitorkolását húsz barikáddal lezártuk. Különösen figyeltük a város nyugatabbra néző rác-negyedét, ahol mintegy száz szerb származású család lakott, csendes rezignációban, semmivel sem árulva el nem békés szándékukat.
17-én kimerültek élelmiszerkészleteink. Beütött a nélkülözés. Sokan éretlen gyümölccsel igyekeztek éhségükön csillapítani. E nap reggelén elhangzott az alarm. A barikádok külső szélénél megjelentek a rácok előőrsei. Pár kartács visszaűzte őket. Néhol azonban kézitusára is sor került. A riadót az éjjel többször is meg kellett fújatni s a csetepaték az éj folyamán többször is megismétlődtek. A város fegyvertelen lakónépe éjjel-nappal talpon volt s táborba tömörült a barikádokon belül egy magaslaton. Az ellenség vissza-visszahúzódása bátorságot gerjesztett fel bennük, hazafias dalaiktól zengett az egész Néra-völgy, vagy víg hangulatban poharazgattak. Másnap nappal is folytatódtak a támadási kísérletek. E nap, vagyis 18-án estefelé langyos nyári zápor hullott alá s ez félbeszakította a támadásokat. Az ellenség visszahúzódott állásaiba s mi már azt hittük, hogy jól megérdemelt pihenőnek adhatjuk át magunkat. Csak egyes őrszemeket állítottunk fel s ezek is - a leváltásukkor - a csatározások teljes megszüntét jelentették. Másnap, augusztus 19-én, már kora reggel, szürkületkor ágyúgolyók köszöntöttek. Ezeket a lövéseket a mi Redouteunkból irányították felénk s majd minden irányból ezer és ezer puska dörgött. Az illyr templom tornyán s a Redoute épületén szerb nemzeti zászló lengett.
Az ágyúzás nyolc óráig tartott. Rövid szünet után, kilenc órakor erősbödött. A barikádok vonalán kívül eső lakóházakat, melyek főleg német polgárok tulajdonai voltak, már hajnalban kifosztották a rácok. a rác-negyedben, tehát a barikádokon belül lakó szerbek is levették álarcukat. Pincékben rejtegetett zendülők -mintegy jelre - előrohantak s hátbatámadták, amúgy is nagy túlerővel küzdő honfiainkat, éppen akkor, mikor nagy vérveszteség közepette visszavonulóban voltak. Sok-sok egyéni hősiességnek voltunk szemtanúi. Tíz óra tájban - úgy látszik - ágyúgolyókészletük csökkenőben volt. Erre következtettünk a szórványossá vált lövésekből. Asszonyaink szedték össze az ágyúgolyókat. Előbb vízzel hűtötték, majd életük kockáztatásával a templomba hordták össze, ahol a többiek a puskások municiójával foglalatoskodtak.
Ruszinszki, a derék lelkipásztor, ki Moldova leégetése után utolsó volt a kivonulók között s azokkal együtt, itt Fehértemplomban telepedet le, hívei élére állt, s tettel, tanáccsal buzdította őket a védelem munkájában. Kezében magasra tartott feszülettel mindenütt megjelent a barikádokon, hol a veszély növekedni látszott s a legnagyobb tüzelés közepette adta fel a haldoklók utolsó kenetjét. A szó igazi értelmében a lelkek atyja volt. A polgárok s nemzetőrök hősiesen álltak a sáncokon, amelyek előtt valóságos vérfürdő nyomai voltak láthatók. A barikádokra való visszavonulás dacára is délután 3 óráig sziklaszilárd volt a védelem. Ekkor a legmakacsabb reménykedők hite is összeomlani látszott: a Versecről remélt segítség, melynek hitével tartottuk idáig a lelket, csak nem jött. A városban minden közlekedési lehetőség megszűnt. Fele amúgy is már az ellenség kezén volt. Válságos pillanatokat éltünk át s ha nem vesztünk el, ez tisztán Maderspach meggondoltságának és hősiességének volt köszönhető. A legkétségesebb pillanatokban, mikor már minden elveszettnek látszott, Maderspach lóra pattant s legjobb lövészeivel a veresegyházai barikádokra vonult, hol a legnagyobb erővel támadt az ellenség s pusztító tüzeléssel feltartóztatta elszánt rohamukat, majd Szcublics csapataihoz vágtatott, kik a wracsevgoyi (!) barikádokat tartották nagy önfeláldozással, hősiességgel, s mikor őket is tehermentesítette, oldalamon termett embereivel s így szólt:
- Va banquera megy most a dolog, urak! Adja át most embereinek felét nekem! Köszönöm, hogy eddig is kitartottak. Philipowsky lője ki utolsó kartácsát is az utca hosszát megtöltő ellenség közé! Így ni! S most - előre!
Fergeteges éljenzéssel, lengő zászlóval, szuronyt-szegezve rohantunk az ellenség tömött soraira. Olyan kézitusa kerekedet itt, amilyent még a magyarok is keveset láttak. Aboncourt, ez az excentrikus lengyel, a harc hevében csodálatos bravúrt művelt, finom pengéje, csak úgy kaszabolta a rác koponyákat.
(B. Aboncourtot* egy lengyelországi összeesküvésben való résztvételéért 20 évi kemény várfogságra ítélték. Úgy kezelték, mint közönséges fegyencet. Láncokba verve, fát vágattak vele, vizeslajtot húzattak. Egészen jól emlékszem rá a temesvári vár kazamatáiból. A durva darócba öltözötten is meglátszott nemes, úri mivolta. apám lengyelül beszélgetett vele s mikor a magyar őrség vette át a rabok őrizetét, könnyebbedett az ő helyzete is s már hozzájuthatott néhány pohár sligovicához. Vukovics közbelépésére szabadultak ki a temesvári lengyel foglyok.)
--------------
* Lembergben született, a m. szabadságharc alatt Dembinszky hadtestében h.- kapitány volt. 1849 október 20-án Gyronnal együtt a pesti Újépületben kivégezték 38 éves korában. Porai előbb a józsefvárosi ó-temetőben, 1862-től a kerepesi-temetőben pihennek.

A vérbeli szerek hősiesen harcoltak s hangulatukat növelte a minden barikádnál szembetűnő számbeli fölényük is. Azonban fegyelmezetlenek voltak. Sokan közülük inkább a rablásra vetették magukat, mint a harcra s támadásaik közben is főleg az elérhető zsákmány érdekelte őket. Fehértemplom polgárai, ifjak és öregek vegyest, családjaikért, jószágukért harcoltak. A kézitusa hevében is gyermekeik sikolya tört a fülükbe. Kapott sebeivel senki sem törődött. Heroikus rohammal vetették rá magukat az ellenségre, a város főbb utcáiról mindenünnen kiszorították őket. Négy órakor a vérfürdő még javában tartott, de egyes pontokat már maguktól kiüresítettek a szerbek. Ez még inkább magával rántotta a még harcban álló oszlopaikat. Az már látható volt, hogy az utcai harc jellege megváltozott: most már mi támadtunk az egész vonalon s az ellenség visszaszoríttatása következményeképpen csapataink egymással kapcsolatba juthattak. Zúgott az "éljen" s a rohamra buzdító "előre". A katolikustemplom harangjai is megkondultak. A harc utolsó fellobbanására buzdítottak. a siránkozás elhalkult s a finisben mindenki részt akart venni.
Négy órakor már urai voltunk a helyzetnek, de a harc még tovább tombolt. Nyolc órára minden elhódított pont visszakerült a kezünkbe. A zendülő rácok minden irányban futva menekültek. Sokan eközben lelték halálukat s nem vihették magukkal rablott holmikkal telt iszákjaikat. A nap leáldozásakor a csata véget ért: - a város megmenekült.
Hajnalban számbavettük a csata veszteségeit. Mindenekelőtt a barikádokon túleső németlakta házakat kerestük fel. A kép, ami ott szemünk elé tárult, borzalommal töltött el mindannyiunkat. A rácok vandalizmusa nem ismert határt. Megcsonkított, félig elszenesedett holttestek, főleg asszonyok és gyermekek tetemei hevertek szanaszét. Iszonyatos látvány volt. Ezek a szorgalmas német családok ugyan kinek mit vétettek, hogy ily gazul alattomos kegyetlenséggel legyilkolták őket? A lázadók több száz halottat és sebesültet hagytak hátra, de a mi veszteségeink is tetemesek voltak. Sok derék, közbecsülésben álló családapa is életét vesztette.
Csak délután öt óra tájban érkezett meg a napokkal előbbre várt segítő csapat. Blomberg báró ezredes jött két szakasz ulánussal és huszárral, de megelőzően oldalbakapta a zendülőket és egészen táborukig űzte. Elismerését nyilvánította nekünk a város védelme és megmentése fölött. Elmondotta, hogy a rácok - mint tudtuk - Versec ellen is támadást terveztek ugyanarra az időpontra, mint mikor Fehértemplomot támadták meg. Emiatt nem hagyhatta el a várost, amúgy is kevésszámú csapatával. De mikor nyilvánvalóvá lett előtte, hogy a rácok Versec alul is Fehértemplom ellen összepontosították egész erejüket s pillanatnyilag nem kellett Versecet támadásuktól félteni, nyomban elindult a fehértemplomiak tehermentesítésére.
A tizenhárom órás csata alaposan kimerítet bennünket s Blomberg báró utasításához képest, mindenki nyugovóra ment. Addig ő vállalta az őrködést csapataival a város biztonsága felett. Meg kell hagyni, hogy igen nobilisan viselkedett.
Esti találkozónkon a kávéházban hiányzott törzsvendégeink némelyike, legalább is így mondta volna a derék Maderspach, aki ugyan megjelent a kávéházban, de beszélni már nem tudott a csatában szerzett vérző mellsebe miatt. Tüdejéből csak száraz köhécselés tört elő. Egy pohár vizet akart szájához emelni, de erőtlen karjából az is kihullott. Karja is sebesült volt, de nem tudott róla, spártai lelke nem vette észre. Vukovics királyi biztos, a későbbi igazságügyminiszter, csatánkról ezt jelentette a kormánynak: "Polgárok szebben még nem harcoltak soha. Fehértemplom védelme méltán sorolható a legdicsőbb magyar fegyvertények mellé. Harcuk hasonló volt a szigetvári kirohanáshoz".
Így történt Fehértemplom ostroma. Aki érdemesnek találja tanulmányozni az 1848-49-iki szabadságharc történetét, az igazolását fogja adni Vukovics szavainak, különösen, ha fellapozza a hivatalos lap, a "Közlöny" idevágó számait, vagy az ekkori napilapjainkat, mert ezekkel a nevekkel fog találkozni: Maderspach, Scublics, Abancourt, Ruhmi, Kovács, Barvan, Zechini, Steinitz, Röth, Stéver, Zinsel, Vukovitsh, Kosalsky, valamint csekélységem nevét is, olyanokénak feltüntetve, mint akiknek hősiességükért hálával tartozik a haza. Szülővárosom, Temesvár engem, a többiekkel együtt díszpolgárává választott a fehértemplomi ütközet után. Temesvár akkor még a magyar kormánynak hódolt, ha csak színleg is, s ez a választása így nem tekinthető őszintének.
A zendülők talán egyedül Temesváron voltak könyörületesek a magyar ügyért buzgólkodó, magára hagyott lakosság iránt. Igen nagy veszélybe kerültek a bányavárosok, így Oravica és Szarka. Vukovics királyi biztos a 9. vörössapkás zászlóaljat küldte erre a bánáti részre. Két század Szarkára vezényeltetett, négy pedig Fehértemplomra.
Talán szeptemberben történt - az időpontra már nem emlékszem pontosan, - Rátz őrnagy zászlóaljparancsnok Fehértemplomba haditanácsot hívott egybe, melyre a kiváló polgárok is hivatalosak voltak. Maderspach nagy betegen ágyban feküdt. A szerbek első vereségeik után nem adták fel kivihetetlennek látszó reményeiket s nagy erővel folytatták vojvodinájuk szervezését. Arról is értesültünk, hogy éppen Fehértemplomot szemelték ki fővárosukul. A földsáncok és a torlaszok még álltak, sőt meg is erősítették. a polgárság önbizalma megnőtt. Bátorságát növelte a honvédzászlóalj jelenléte is. Senki sem gondolt a helyzet rosszabbodására, csak a bizalmatlan természetű őrnagy, aki a megbeszélést egybehívta. Miután megnyitotta az ülést, elmondta a szokásos formaságokat, közölte felfogását a hadi helyzetről. Eszerint neki kötelessége az alája rendelt katonaságot a fölösleges véráldozatoktól megóvni és a fehértemplomiakat kellő időben figyelmeztetni a határokon végbemenő eseményekre, melyek oly bizonytalanná teszik a politikai helyzetet. Ő Versecet stratégiailag a védekezésre megfelelőbbnek tartja, mint az elszigetelt Fehértemplomot s ezért jobb oda összpontosítani a csapatokat.
Ez a bejelentés hosszú, kínos hallgatást váltott ki a meglepődött polgárságból. Erre én sem voltam elkészülve. Szónoknak ugyan nem születtem, s a felszólalásra sem kértek fel, de mégis kénytelen voltam szót kérni:
- Őrnagy úr! Meglepetéssel és csodálkozással hallottam indítványát. Ön éppen most akarja elhagyni a polgárságot, mikor a kormány segítségül küldte a derék, hazafias fehértemplomi polgársághoz. Hát a mi nagy véráldozatunk hiábavaló volt?
Szavaimat ezzel be is fejeztem. Egyszerre látom, hogy felugrik helyéről a fiatalos arcú, lángoló szemű Hollán E. kapitány (később altábornagy lett a honvédhadseregnél) s bejelentés nélkül átveszi a szót:
- Őrnagy úr! Ilyen indítványt kereken visszautasítok. E derék, hazafias polgárság szemében szoptatós dajkává akar beállítani bennünket?
Villányi százados (később őrnagy, majd ezredes. Temesvár ostrománál egy ágyúgolyó oltotta ki életét.) még hasonló néhány tüzes szót mondott.
A hangulat határozottan az én véleményemet támogatta.
- Aki az én véleményemet osztja, álljon fel! - tettem fel a kérdést az őrnagy helyett.
Mindenki felállt, némelyik ugyan vonakodva. Egyedül a sangvinikus Horváth zászlóaljadjutáns maradt ülve a - pácban. Scublich tetszését fejezte ki a tisztek nyilatkozatai fölött, s mint mondta, várta is protestálásukat. Philipowsky gúnyos mosolyát, amellyel kísérte a tanácskozás menetét, sohasem felejtem el. Barvan meg is jegyezte, hogy mégis csak jó, hogy Maderspach beteg, mert az ő igazi hazafias tüzével nem lett volna jó tréfát űzni. Horváth zászlóaljadjutáns bejelentette, hogy parancsnoka, Rátz őrnagy javaslatát lóháton viszi Debrecenbe és a kormány jóváhagyását kikéri ahhoz.
- No, csak vigye, most már elég volt! - kiáltották oda egynéhányan. A "hősök" persze elpárologtak a második ostrom elől, mely az elsőhöz képest csakugyan gyerekjáték volt. A honvédek vakmerő kitöréseket hajtottak végre. Philipowsky is elhallgattatott néhány rác üteget. A polgároknak át sem kellett lépni a barikádokon, az ellenség így is megfutamodott. Részünkről sebesülés alig történt, úgyhogy inkább vérnélküli hőstett volt az egész védelem. Amit Rátz őrnagy nem vihetett keresztül Fehértemplomban, az Eszéken tökéletesen sikerült neki. Csak alezredessé történt kinevezését várta még be s nyomban - kapitulált. Bizonyára most is "magasabb szempontok késztették erre az elhatározásra" - amit már Fehértemplomban is mondogatott, - de így is kétszeresen áruló marad. Péterváradon ugyanez a kis játék folyt. Két fiatal hadnagy mégis megmentette a várat. A derék Dom Miguel-bakák a pokolba kergették áruló tisztjeiket. Ha ez történt volna Temesvárott is, nem kellett volna Bánátot feladni, mint ahogy később történt. Pár bátor ember meghiúsíthatta volna az osztrákok terveit. Így ők ragadták magukhoz a kezdeményezést s a várból minden magyarérzésű embert, tisztviselőt kiutasítottak. Apámat s családomat is ez a sors érte. Később azonban ők belátták magatartásuk nem célszerű voltát.
A magyar szabadságharc ebben a stádiumában megsínylette az egységes vezetés hiányát, éppen úgy a katonai ügyeknél, mint az államvezetésben. Nagy hazafiak, remek szónokok, lángelmék, sokszor világosan látó gondolkozók álltak az ügyek élén, akik felismerték a helyzet parancsolta szükségességeket, s idomulni tudtak a korhoz s a Duna-völgyben élő népek viszonylataihoz: Teljes zavar volt azonban a katonai vezetők megválasztásában. Itt semmiféle vezető szempontokat nem lehetett tapasztalni, hanem ötletszerűség érvényesült: Dembinszkyt Vetter követte, majd fordítva következett a sorrend, azután Görgey, majd Klapka. A vezetők kinevezésében Kossuth keze is benne volt, a politikusé, aki ilyen módon valami burkolt katonai főparancsnoki tisztet is töltött be. Egyszóval, a magyar forradalomnak nem volt igazi Cromwellje.
De, hagyjuk ezt! Nem a mi feladatunk az efajta szemlélődés. Maradjunk csak a személyesen átélt eseményeknél!

 

VII.
KATONAI AKCIÓK

A reakció nem esett kétségbe, midőn a seregeit a határokról és Észak-Magyarországból kiverték, hanem inkább nekivadult. Érthetetlen volt számukra, midőn az ilyen helyzet birtokában a katonai vezetésünk elhatározta csapatainknak a Tisza mentén való összpontosítását s feladását azoknak az országrészeknek és városoknak, amelyeknek megszerzése, megtartása annyi véráldozatba került. Kemény próbatétele volt némely honfikebelnek Fehértemplomban is, midőn látniok kellett a 9. vörössipkás zászlóalj elvonulását. Én a rendelkezésre álló anyagból nagyon jó századot állítottam össze. Fehér halinába bújtattam őket, túri-süveg volt a fejrevalójuk s lábbelijük egyforma szíjbocskor. Így már valamennyire elfogadható látványt nyújtottak. Maderspachot időközben ezredessé léptették elő; Villányt s Hollánt őrnaggyá, Eleket zászlóalj-őrnaggyá, engem századossá. Előléptetésben részesültek Scublich, Philipowsky és mások is. Most annak a zászlóaljnak a kötelékébe kerültem, amelynek az a véres incidense volt a pesti Újépületben a taljánokkal, s amelyről már szólottam. Milyen különös véletlen!
Kétségbeejtően rossz időjárás közepette marsoltunk a Tiszáig. Sátraink nem voltak, s így éjjel-nappal zuhogott a jeges eső s a hó nyakunk közé. A vidék, ahol elvonultunk, csak nádat termett, s így a süppedő, sáros talajon kellett hálnunk. A nádat csak tűzrakásra tudtuk hasznosítani, de az bizony csak gyenge meleget adott, s ázott ruháinkat alig szárította. Hiány volt az élelemben is. Kocsijaink néhol kerékagyig süllyedtek a sárba, s alig tudtak követni bennünket. Tarisznyáinkban ugyan akadt egy-egy kis darab szalonna, ezt falatoztuk, testvériesen megosztva egymás között. Modos községben értesültünk a lesújtó hírről, hogy Maderspach ezredest megfagyva, holtan emelték ki az egyik kocsiból. Ha valaki megérdemli, hogy Magyarország valamelyik hősének szobrot emeljen, úgy Maderspach az. Itt értesültünk Damjanich ezredes hadmozdulatáról is, aki Cibakházánál törzskarával együtt átlépte a pest-szolnoki vasútvonalat, Ottingernek Abonyban és Kargernek Szolnokon táborozó csapatai között s az utóbbi seregét rajtaütéssel megverte.
Én a századommal s egy félszakasz Hannover-huszárral, valamint két ágyúval a szolnoki hídfő védelmére s az átkelés fedezésére voltam parancsolva. Két napig békésen heverésztünk a hídfőállásban. Az ellenség nem zavart bennünket. Hallgatólagosan megegyezés jött létre köztünk, mert egyformán kíméltük az átkelés fontos objektumát, a hidat. Egyikünk sem akarta elpusztítani. Mint rangidős tiszt, én parancsnokoltam a hídfőállásban. Feladataim közé tartozott távoltartani szállítmányainktól a meglepetéseket is, ami nem volt jelentéktelen feladat, mert riadót riadó követett. Egy alkalommal is lóhalálában nyargal a lovasjárőr s jelenti, hogy egyik kocsioszlopunkat, mintegy félmérföldnyire, erős osztagok támadták meg. Személyesen akartam meggyőződni a támadás irányáról, veszélyességéről és lóra akartam pattanni. Igen ám, de nem volt hátaslovam. Bethlen gróf főhadnagy és Phoenigsdorf hadnagy átkiáltottak hozzám s felajánlották lovaikat. az utóbbinak lova, egy szelíd, pompás kanca volt, ezt választottam ki s dobtam fel rá magamat. És egy szempillantás alatt, minta hirtelen támadt szélvész, útnak eredt a lovaskülönítmény. Rossz lovas voltam világéletemben, s ma sem vagyok különb. A vad vágtában majd lerepültem a Lizy hátáról. Hiába kiáltoztam tisztjeimnek, hogy csökkentsék a rohanást, oda se hederítettek. Lizy még vadabbul rohant. Bethlen gúnyosan hátraszólt: "Nincs lassúság, engem a civilizáció hajt előre!" Utunk egy füzesen át vitt, amilyen végig a Tisza partja. Képzelhetni, miként kapkodtam a fejemet. Sem nem láttam, sem nem hallottam már, csak görcsösen kapaszkodtam a ló sörényébe. Nagyot lélegzettem, mikor kiértünk a tisztásra s megláttam előttünk kocogni trainünket. Az ellenséges őrjáratnak már nyoma sem volt.
A lovasemberek, ha csak mód adatik rá, megtréfálják a gyalogosokat, különösen, ha valaki oly rossz lovas, mint én. S ezek, rendszerint, nem tartoznak a legártatlanabb befejeződésű tréfák közé. Most azonban nem történt baj s lassan bandukoltunk törzshelyünk felé. Egy pohár ménesi el is felejtette velem az egész epizódot. Csak a feltörés emlékeztetett rá még egy jó hétig. De az aztán annál inkább.
A Tiszán való átkelést, erős kartácstűzben, kierőszakoltuk. Földváry őrnagy pompás zászlóalja, a 3. zászlóalj vetette rá magát az erősen elsáncolt táborra. Rohamra indult a lengyel légió is, de a velük szembenálló dragonyosok véresen visszaűzték őket. A würtenbergi huszárjaink szabadították fel ellenrohamuk alól, szétverték a dragonyosokat s üldözésükre indultak. A mi zászlóaljunk állásai szemközt a vasút vonalával voltak, ahonnan farkasszemet néztünk a császárvadászok lövészárkaival. Parancs nem jött a rohamra, bár állandóan tűz alatt tartottak bennünket s ennek következtében halottjaink és sebesültjeink voltak. Ez a veszteglés csak kárunkra lehetett s ezért kész voltam kiadni a jelt rohamra, saját felelősségemre.
Baranyai őrmestert őrnagyunkhoz menesztettem, utasítását kérve a rohamra. Üzenete ez volt: Várjam be ezt az utasítást. A helyzetünk azonban egyre kritikusabban alakult. Jünheyi és Sándor le- és fel járkáltak, kíváncsi arccal kérdezgetve: Hát mire várunk még? aki ilyen döntő pillanatban meg nem ragadja a kezdeményezést, az vagy ostoba, vagy gyáva. Elhatároztam magam s karddal vezényeltem a rohamot. Megértették s utasításomat kardforgatással tudomásul vették. Századom szuronytszegezve tört ki a vonalból, a többiek, ahogy az iskolában tanítják, utánunk. Hosszú kardszerű bajonettükkel jól védekező császárvadászokat kipiszkáltuk árkaikból s hátrálásra kényszerítettük. Futásukban egy részük egy pajtába menekedett be, de innen is kikergettük őket s foglyul ejtettük. Az ütközetet megnyertük.
A győzelem a mienk lett. Karger és Ottinger brigádja, ahogy Görgey jól megjegyezte, egy végeláthatatlan sík terepen, fényes nappal, szinte szándékosan megtámadtatta magát, hogy visszavonulhasson Pestre.
A fáradtságtól leverten heverésztünk a főzőkonyha körül, amikor odalépett hozzám a zászlóaljparancsnok segédtisztje s közölte a kapott utasítást. Két órai áristomra ítélt a zászlóaljparancsnok a parancsszegésért. Általános hahota fogadta közlését. De ez nem bántotta az adjutánst, hanem kardomhoz nyúlt és lecsatolta. Persze a kacagás nem hagyott alább. Vígan falatoztuk tovább a jószagú gulyást s páran - gúnyból éltették a zászlóaljparancsnokot. Ekkor érkezett oda Aupry, Damjanich tábornok divízióadjutánsa, aki később - úgy tudom - tábornok lett, a paranccsal, mely szerint kardomat ne adjam át az őrnagynak s a tábornok gratulál, valamint személyes üdvözletét küldi.
Elek őrnagy számára tehát nem maradt más, minthogy az arcvonalban ne mutatkozzék s én lehetőleg Debrecenbe párologjak el. Ő nem cselekedett úgy, mint Rátz őrnagy, mert mint tüzér nagyszerűen megállta a helyét, de a gyalogsági harc taktikájáról legcsekélyebb fogalma sem volt, amint hogy egy magyar nemesi testőrtől nem is lehetett elvárni. Efféle balfogások ez időtájt igen gyakoriak voltak, amin éppen nem lehet csodálkozni, ha tudjuk azt, hogy az egyébként vitéz és rátermett hadügyminiszter maga is lovastiszt volt s így nem lehetett szaktekintély a gyalogsági harcászatban. Mindenesetre a szolnoki hídfőnél történt epizód tekintélyt szerzett nekem a Damjanich-divizió tisztikarában.
Jött aztán Tápióbicske! Nagykátán táboroztunk, éppen főzéssel foglalkozva, mikor messziről fegyverdörgés ütötte meg fülünket. alig vártatva, nagy porfelhő keveredett a táborban s közeledett felénk. Az óriási porfelhőből egyszer csak egy tömeg ember bontakozott ki, vadul futva felénk, mintha kutyák kergették volna őket: Klapka csapatai voltak ezek, akiket Jellasich ármádiája meglepett s szétszaggatva kötelékeiket, megfutamított.
A nagyszerű Wysocky-brigád, mely a 39. és a Schwarzenberg-zászlóaljból állott, gyorsan felfejlődött rajvonalba s vonult fel a folyó felé. Ekkor két karcsú tiszt lovagolt a legnagyobb ágyútűzben a mi zászlóaljunk élére. Az egyik tiszt maga Görgey tábornok volt, kinek nevét, mint született katonáét, már ismertük, de őt személyesen még soha sem láttuk. Röviden üdvözölt bennünket, majd így folytatta:
- Örülök, hogy láthatlak titeket. Tudom, derekasan harcoltatok a rácok ellen. Ma azonban fegyelmezett sorkatonaság áll szemben előttetek. Láttátok saját szemetekkel az 1-ső hadtest gyalázatos megfutamodását. Most aztán megmutathatjátok a virtust, hadd tudja meg az ellenség, hogy kik vagytok. El kell tüntetni a szégyent, amely a háromszínű zászlót érte!
Körülbelül ezek voltak a szavai. Most következőleg "Életem és működésem Magyarországom" című könyvéből idézek:
"Míg az egyik zászlóalj, a folyó mentében, a hídon alul felvonulva hevesen megtámadta a lőállásokat, a 3. és 9. honvédzászlóalj koncentrálva erejét, magát a hidat rohamozta meg. A nekilendült csapatok az itt szorongatott s kézitusával védekező csapattesteket egyetlen, lebírhatatlan lökéssel a túlsópartra vetették át. Egymással vetélkedve, zárt sorokban indult meg a két zászlóalj a híd elfoglalására, s ahelyett, hogy egyik, vagy másik az elfoglalást haladék nélkül megkezdte volna, zárt oszlopban egymás mellé zárkóztak fel. Erővel akarták egymás között eldönteni a 3. és 9. zászlóalj, kit illet meg a hídfő elfoglalásának dicsősége. Ezt a szerencsétlen helyzetet szerencsés ötlettel oldotta meg a 3. zászlóalj parancsnoka, véget vetve a vetélkedésnek. Hirtelen elhatározással kézbekapta a 9. zászlóalj lobogóját s azt fennen hordozva keresztül lovagolt az erős kartácstűzben álló fahídon s a következő pillanatban az egymás iránti keserűséget felejtő két zászlóalj, a 3. Földváry őrnagy, a saját parancsnoka után, a 9. pedig a zászló nyomában megkezdte a rohamot." Hát bizony, ez igen talpraesett tett volt s aligha fordult elő még a történelemben. Az ellenség a folyó mögötti erős pozícióját, annak egész hosszában feladta és sokkal hátrább, a homokbuckák mögött, foglalt állást. Erre következett Jellasich bán mostohafiának, Riedesch bárónak nagyerejű rohama. Alig maradt időnk szabályos négyszöget formálni. Az első sorokat féltérdre állítottuk, a szuronyt ferdén állítva. Puskát csak parancsra volt szabad elsütni, a lovak lábára célozva. Amiként azt előre sejtettük, ez csak látszattámadás volt, úgynevezett frontális támadás, mely jobb és balfelől álcázva a támadást, a szárnyakat akarta végül is lerohanni. Az élen maga az ezredes lovagolt. Derekas támadás kerekedett. Az ezredes és több tisztje elesett, vagy a lovak patkója alá kerülve, megsebesült. Sok megsebzett állat is elhullott a gyilkos sortűz hatása alatt. Riedesch báró holtan maradt a csatamezőn. Katonahalállal halt meg. Tisztelet adassék emlékének!
Miután Jellasich testőrgárdáját alaposan elpáholtuk s néhány, Klapkától elzsákmányolt ágyút visszaszereztünk, keményen, sarkába állva, üldöztük az ellenséget. E hadműveletek során Nagysándor tábornok brilliánsan rohamozta meg őket huszárezredével. Április 6-án következett be a nagyszerű isaszegi csata.
Utunkba eső erdő teljes szélességében égett. Valószínűleg a horvátok gyújtották fel, hogy nehezítsék üldözésüket, de a 3. és 9. zászlóalj nem ismert lehetetlent s helyenként szinte parázstengeren vonultunk át. Damjanich és Klapka hadtestei ütköztek meg Isaszeg mellett Jellasich bán erős hadseregével. A helyzet reménytelennek látszott, mert az erdős terepen nem lehetett áttekinteni a hadműveleteket. Mi, a Damjanich-hadtest falanxként álltunk ellent az erős nyomásnak, de Klapka hadteste a balszárnyon hátrálni kezdett s még huszárjai is visszavonulóban voltak. Nagy rések támadtak az arcvonalban, állandó veszedelmet rejtve magában a szárnyak bekerítésére és felgöngyölítésére. Ha ezt nem tennék meg a horvátok, azt jelentené, hogy nincs taktikai érzékük. Szuronytámadások, mindkét részről, egymást követték, de egyik sem tudta kivetni a másikat állásaiból. Damjanich csapatai bástyaként állottak ellent, vagy mint egy erősen földbegyökerezett tölgyfa a szélviharban. A leghevesebb szuronyrohamok közben egy pillanatra sem inogtak meg és a "zsivió"-ra még lelkesebb "éljen" volt a válasz. Ezekben a kritikus percekben ismét Görgey bukkant fel és sikerült neki Klapka retiráló zászlóaljait visszafordítani, sőt rohamra vinni előre. A lovasezredeket, melyeket a kartácsok valósággal megtizedeltek, rendbeszedte s harckész állapotba helyezte. Bennünket is biztosított Aulich csapatainak állásba vonultatásával, azzal a céllal, hogy majd oldalba kapják az ellenséget.
Így is történt. Közben leszállt az éj és senki sem tudta, győztünk-e, vesztünk-e? A hadsereg zöme, a Damjanich-hadtest állta az ostromot. Itt a harc eldöntetlen maradt. Csak az ő és csapatainak hősies helytállása mentett meg bennünket a vereségtől. Hajnalban már mienk volt a győzelem. Az ellenség Gödöllő és Pest irányába visszavonult. Mi a győzelemnek már örülni sem tudtunk. Az égő erdő füstje, hősége, a láng és korom, a mocsáriszap kigőzölgése alaposan kimerített bennünket. Halálosan fáradtak voltunk, gyomrunk korgott az éhségtől, szemünk majd leragadt az álmatlanságtól: soha még ilyen megerőltető, kimerítő napja nem volt a szabadságmozgalomnak. Győzelmünk következményei pedig - fájdalom - végzetesek lettek: - Kossuth április 14-én kihirdette a nagyon elsietett szabadságproklamációját, mely a viszály csíráját ültette a hadseregbe, pártoskodás, kettészakadás veszedelmét idézte fel, kockára téve győzelmünk kilátásait. Kossuthnak nagy csalódást okozott a kápolnai csata, - 1849 február 27-én (a szöveg szerint márc. 4) - az ellenség első komoly győzelme, mely után proklamálták a Gesamt-Austria oktroj-alkotmányát. Ezt követte nyomon a debreceni trónfosztó határozat.
Nem lehet feladatom ezeknek a tényeknek a bírálata, sem stratégiai elvek ismertetése s ezért jónak tartom visszatérni a fegyveres küzdelem további eseményeire.
Windisgraetz herceg stratégiai meggondolásból jónak látta főváros felé való visszavonulás manőverét s vállalta kockázatát annak, hogy ily módon fel kell adnia Komárom ostromát. Kossuth forszírozta a hadseregnek Pestre való menetelését, de tervét elvetették s hátunkat kellőleg fedezve meneteltünk - Damjanich 3. és Klapka 1. hadtestje - Vác irányában. Velünk szemben állt Götz és Jablonovsky brigádja s igyekeztek jól megvetni lábukat, de április 11-én a Damjanich-sereg, amelyhez én is tartoztam, megtámadta őket és rohammal kivetette állásaikból. Az én bánáti földim, Klapka, a szerencsétlen flótás most is visszavonulóban volt, vagy elkésett s így ennek a csatának a megvívása is a mi feladatunk, vagy dicsőségünk maradt. Az ellenség jól verekedett, minden lépésnyi haladásért -egészen Vácig - külön kellett megharcolni s magát a várost is szuronnyal kellett bevennünk. Itt újra egy részt kell adnom Görgey emlékirataiból:
"Vác nyugati végében álló hidat, melyet a város határáig visszaszorított lövészek hevesen védelmeztek, rohammal kellett elfoglalnunk. Ugyanaz a magyar törzstiszt, aki április 4-én, mint a 3. honvédzászlóalj parancsnoka a Tápió melletti híd bevételével dicsőséget aratott, most is rohamra tüzelte fel a mi szervezett lengyel légiónkat, magasra emelve zászlójukat, ő állt a légió élére. A lengyel zászlótartó azonban vonakodott átadni a gondjaira bízott lobogót s ezért a már említett hidat a 3. és 9. honvédzászlóaljak épp oly ellenállhatatlan elszántsággal harcolva vették birtokukba, mint április 4-én a tápiói hidat. Ez alkalommal a hősies törzstiszt (Földváry) ismét első volt a rohamban, noha lovát kilőtték alóla. A híd elvesztése után az ellenség Vác déli bejáratát (nyugati) nem tudta tartani, beszorult a városba, de a 3. és 9. zászlóalj nyomon követve, a házak közül is kiszorította. A város felszabadítása után a 3. hadtest zászlóaljai összevonattak s ugyanolyan zárt rendekben, ahogy a városba vonulás történt, menetoszlopban fejlődött fel. A lengyel légió, mely mint mondtam, megtagadta a híd rohamozását s a városba nyomuláskor csak a 3. és 9. zászlóalj sarkába szegődött, de már a városon kívül a menetoszlop élére került, azt a látszatot keltve, mintha a nap dicsősége őket illetné meg."
Az ellenségnek tekintélyes vesztesége volt s - fájdalom - a mi nagyszerű fiaink közül is jóegynéhányan ott hagyták a fogukat. Götz vezérőrnagy halálos sebet kapott s egy napra rá meg is halt. Sokat derültünk a csata végeztével a lengyelek nagyképűségén s még jóval azután is homéri kacajt váltott ki belőlünk, valahányszor a lengyel légió hősiességére gondoltunk. Magatartásuk emlékeztetett a közkeletű példabeszédre: "Jancsi, eredj csak előre, hiszen a te lábadon van a nagyobb csizma!"
Április 14-én Damjanich hadserege Nagysalló előtt állt, ott megleptük az offenzív mozdulatokra cihelődő ellenséget. Azt hitték, hogy mi még a Garam mögött vagyunk. Damjanichnak jó okai voltak kedvezőtlen véleményeket nyilvánítani Klapka hadtestéről, különösen lovassági parancsnokáról. Klapka megint a visszavonulásra mutatott hajlandóságot, lovassága meg nem akart rohamozni, s Klapka csak akkor tartott ki, mikor Damjanich egyik zászlóalját segítségére adta. Ezután már jól megtette kötelességét s nagy része lett a győzelem kivívásában. A mi - 9. zászlóaljat értem - csapatunk a hátráló testőrgárda sarkába lépve, azt üldözte. Két löveg állt utunkban, kartáccsal lőtte sorainkat. Körbefogtuk s megadásra szólítottuk fel legénységét, de ezek vitézül védték még ekkor is ütegállásukat. Két osztrák magasra lendített karddal rohant rám, de az állandóan mellettem tartózkodó Fülhegyi kapitány és Baranyai - az utóbbi szuronyával - kivédte csapásaikat s kezükből a kard a földre hullt. Leszúrjam őket? Nem! - kiáltották mindketten. "Csak semmi Don Quixote! Adjátok meg magatokat!" "Árulóknak soha!" - volt válaszuk. Ugyanis az osztrák felfogás szerint mi árulók voltunk. Nem szúrtam le őket, csak könnyű sebbel vezetettem hátra a foglyok közé.
Az ellenség visszavonulóban volt s úgy látszott, hogy eláll minden további ellenállástól és már nincs akadálya Komárom felszabadításának. Kossuthnak és Windisgraetznek egyképp az volt a feltevése, hogy mi Pestre vonulunk. Kossuth ezt remélte, de Windisgraetz ott várt is, de kívánságát nem teljesítettük. Feladatunk ily módon csupán Komárom felszabadítása lett. Aulich különböző demonstrációkkal vonta magára Szolnoknál az ellenség figyelmét. Kmety Vácnál a hátunkat fedezte, a 7. hadtest a szárnyunkon operált s Almássy előttünk portyázott. A két hadtest, Damjaniché és Klapkáé, így kellőleg fedezve vonult a komáromi vár felszabadítására. Most a Vág és Garam mocsaras partmentén jártunk, Losoncot kerülgetve, ahonnan már láthattuk a Kárpátok körvonalait. Mi az osztrákokat mindenesetre nem várt módon kikerültük. Itt találkoztam először Guyon tábornokkal. Ő már több kísérletet tett Komáromba való behatolásra. Tőlünk egy szakasz huszárt kapott rendelkezésre s újból nekifogott az ostromzár áttörésének. Valóban, április 21-én ez sikerült is neki, nem kis meglepetésére a várőrségnek. Tőle tudták meg, hogy a felszabadító segítség útban van. Másnap, 22-én történt meg a vár felszabadítása a Duna balpartjáról. Damjanich és Klapka hadtestjei a dunai nagy hídon vonultak be a várba. "Legyen áldott a nap, melyen megjöttetek" - harsant fel a lelkes idézet, Czar és Zimmermann operájából. Eljött ez a nap, midőn Komárom felszabadult, de a háború további során más napok is eljöttek, mikor ez az operaidézet gúnyos értelmet kapott a mi nyomorúságlátó napjainkban. Sokszor összefolyt a komédia a tragédiával, mint annyiszor másutt is az életben.
Komáromban nem mulasztottam el a nekem annyira emlékezetes helyeket megtekinteni. Még azt az ablakot is megkerestem, amelyen át a földrengés kidobott. a hatalmas Palatinus-vonal s az erődítvények megnagyobbítása is megtörtént azóta. Nem kis dolog állandó tüzelés közben hidat verni a Dunán. Kétszer rombolták le a már készenlevő hidat s bevonulásunkkor egy mozgó hajóhíd építésébe fogtak, de csak a hídfőállás kiépítéséig jutottak el. Ezt mi szálltuk meg s tartottuk derekasan.
Bevonulásunkat követő negyedik nap után a vár belső körzetéből Knezich ezredes vezetése alatt támadásra indultunk a Duna jobb partján húzódó ostromzár ellen. Négyezer válogatott fiú vett részt a támadásban, természetesen a 3. és 9. zászlóaljak, a Dom Miguel-, Wasa-, Alexander- és a Schwarzenberg Károly Ferenc-ezredek honvédalakulataiból. Két csoportra oszoltunk: az egyik oszlop útiránya a keletre fekvő Ószöny volt, a másik az ettől délre fekvő ellenséges állások. Napfölkeltekor - április 26-án - fontos elővéd-állások a kezünkbe kerültek. A 9. zászlóalj elfoglalta Sandberget s az ott talált legénységet némi ellenállás után fogságba ejtettük. A falak megmászásakor ütést éreztem a mellemen és egy bajonett megsértette a combomat, de ezt alig méltattam figyelemre. Később, főleg Amerikában, St. Louisban ez a combsérülés nagyon sok kellemetlenséget okozott. Az erős nyári meleg - Valószínűleg megérlelte a bőr alatt lappangó sebfertőzést s az gennyedésnek indult. Majd 13 évig kontárkodtak rajta Asculap fiai, míg végre Richter doktor hat hét alatt radikálisan kikezelte és begyógyította a sebet.
Nem szándékom részletesen kitérni a kitörés egyes mozzanataira, csak egy pár lényegeset akarok elmondani. Rakéta jelzésünkre - az éjjeli kitörés sikerült - Damjanich és Klapka hadserege zömét áttette a túlsó partra. Az volt a cél, hogy még az osztrákok által kezdett, de a mi kormányunk által befejezett és szélesen elterülő új védőműveket megtisztítsuk az ellenségtől. Vállalkozásunknak nagyobbik veszélye tulajdonképpen abban állt, hogy az ellenség megakadályozhatta utánpótlásunkat, amely amúgy is nagy lassúsággal, kompon, a vízen keresztül történhetett, s enélkül is kivethetett volna a rohammal elfoglalt új állásainkból, ha azonnal ránktámadnak. Támadásunk éle a centrumban volt s Damjanich seregének így is nagy feladatot okozott a hellyel-közzel mégis támadó ellenség sakkbantartása. Görgey az ácsi erdő tájékán operált és offenzívába kezdett, de fel kellett hagyni, mert Nagysándor lovasságát az ellenség visszavetette s ennek következtében Klapka - szokása szerint - már megkezdte a retirálást. Ezek láttán, Damjanich kénytelen volt beszüntetni az előnyomulást, de az elfoglalt részt erősen tartotta. Déltájban amolyan fegyverszünet féle állott be. Mindkét fél nyugton maradt s egyik fél részéről sem mutatkozott semmiféle vállalkozási kedv. Mi számszerűleg kisebbségben voltunk s további kezdeményezéseinket nehezítette a lőszerhiány, mint annyiszor a hadjárat alatt. Damjanich emberei az üres töltényhüvelyeket sem dobálták el, mint Klapka vitézei, hanem összeszedték s felkutattak minden egyes elhányt hüvelyt.
Ez a nap számunkra kedvezőbben végződött, mint az ellenségnek: Elsáncolt táborát, trainjével együtt, egy ütegnyi ostromtüzéranyagát, pionir-felszerelését, sátrait, térképeit, mind birtokba vettük s így a vár fölött maradéktalanul uralkodtunk. Az ellenség örülhetett amiért visszavonulását egyáltalán fedezhette s elvonulhatott Győrön át Veszprém irányába. A dolgok ilyetén fordulatáért becsülettel emlegessük elsősorban Görgey vezérkari főnökének, Bayer ezredesnek nevét, aki az isaszegi csata utáni hadmozdulatok tervét kidolgozta s Damjanich tábornokét, akinek rettenthetetlen kitartása tette lehetővé e tervek kifogástalan végrehajtását. A megelőző nagysallói győzelem trófeája Aulich tábornokot illeti meg, mert bámulatos helytállással s ritka hadművészettel tudta lekötni az ott koncentrált osztrák fősereget s így a mi igazi stratégiai tervünk tekintetében félrevezetni egészen odáig, míg a való helyzetnek elkésett felismerése még alkalmasabbá tette az osztrák fősereget az ott elszenvedett szégyenletes vereség számunkra való jobb kiaknázására.
Az osztrák hadsereg általános visszavonulása az országhatárok felé befejezett ténnyé vált. Görgeynek teljesen igaza volt abban, amidőn megállapította, hogy az eljövendő események is a mi malmunkra hajtják a vizet s bár ezzel nem tetszelgünk magunknak, be kell vallanunk, ha az áprilisi hadikampányt elemezzük, hogy annak számunkra szerencsés kibontakozása mégis leginkább Windisgraetz hercegnek és Jellasich bánnak köszönhető, mert bár csapataink sokszor vívtak véres és eredményes ütközeteket, de ezek csak részleges győzelmek voltak s honvédségünknek csak kisebb részei folytak abba bele, akkor is főleg újonc-alakulatok, kivéve persze az egyetlen Damjanich-hadtestet, s annak öreg katonáit. Jó okai voltak a kormánynak, amiért egyes katonai személyeknek kitüntetéseket jutalmakat adott a kitörés sikeres befejezése után. A várudvaron ünnepélyesen történt a kitüntetések kiosztása. Damjanich hadtestének 12 törzstiszti kinevezés jutott. Görgey az érdemkeresztet tűzte a mellére, ezt az oly ritka kitüntetést.
Görgey, amikor meghallotta, hogy műtéten estem keresztül, felkeresett s midőn meglátta szemüvegemet, így tréfálkozott velem:
- Rövidlátó, Ön? Mennyire sajnálom. De azért ugye előbb észreveszi az ellenséget, mint egynéhány távolbalátó?
Humor és gúny vegyült mindig beszédébe, megjegyzéseibe. Mikor az ünnepélyes elismerésre összejöttünk a vár udvarán, beszédet intézett hozzánk:
- Lerongyoltak a csapatok, kellő fegyverzetük sincs, felszerelés és lőszerellátás tekintetében konszolidálódnunk kell. Elvárom tőletek, uraim, - s ránézett a 12 előléptetett törzstisztre - hogy lábraállítjátok kellőképpen a zászlóaljakat s beléjük lehelitek a magatok lelkét. Bízom bennetek s remélem, hogy ez alatt az idő alatt a kormány is képes lesz gondoskodni a hiányzó, nélkülözhetetlen felszerelési tárgyakról s újra használható katonaanyag lesz kezetekben a további előnyomulásnál. Az újonc-hadseregnek pihenőre is szüksége van, mert a csatatereken rendkívüli megerőltetéseknek volt kitéve s most kimerült. Válasszátok ki az ügyes altiszteket, a tisztek kiválasztásában a hadügyminisztérium segítségtekre lesz. Remélem 3-4 hét múlva újra látni foglak benneteket az újjászervezett zászlóaljak élén. A hadsereg előnyomulását most abba kellett hagyni.
Így hangzottak Görgey lelkesítő szavai. Engem a 97. zászlóalj újjászervezésével bíztak meg s e célból a hadügyminisztériumtól meghívást kaptam Debrecenbe. Ott nem valami épületes dolgokat találtam: polgári elemek dandárjai hemzsegtek s vártak tiszti kinevezésre. Kalapjuk mellett tollbokrétát lengetett a szél, de a harcok fáradalmairól alig tudtak valamit. Lelkesen szónokoltak és majd egész nap a Casinoban tanyáztak. Előkelő honfiak ajánlóleveleivel előszobáztak a miniszternél s a jó Mészáros türelemmel hallgatta végig fecsegéseiket. Ha egy Damjanich-szabású férfi lett volna itt Mészáros helyén - akit később ki is jelöltek hadügyminiszterré, de az ország végzetes kárára kitörte lábát, amidőn kocsijából kilépett, vagy később a puha, miniszterségre fölöttébb alkalmatlan Klapka helyén, egyhamar túladott volna a dandyk és protekciósok seregén.
Alighogy átvettem a zászlóalj újjászervezését, parancs folytán kénytelen voltam helyemet a rangidős kapitánynak átadni és Mariaterézianoplba, Wetter tábornok főhadiszállására utazni. A vezérkari törzshöz helyeztek s ez megfelelt már régebbi vágyamnak is. Ezzel a vezényléssel pont tétetett hosszú, gyalogsági szolgálatban töltött éveimre.
Államférfiainknak az élet Debrecenben unalmassá válván, egyre inkább kacsingattak a több élvezetet adó Pest felé. Ezért aztán félretettek mindenféle stratégiai- és államérdeket, a régieket s újakat egyaránt, sutba dobták az elfogadott hadműveleti terveket: fel Budára! - ez lett a jelszó. És hogy Pesten kellemes legyen a tartózkodás, ki kellett füstölni a budai várból a gonosz Hentzyt. Csekélység az egész - gondolták magukban az unatkozó politikusok - csak fel kell vonulnunk a bástyafalak alá, meg kell fújni a trombitát s a falak leomlanak. Mert a presztízs az fölötte áll minden érdeknek. Még a mindig Kossuth kedvében járó Klapka is képes volt stratégiai érveket felhozni Buda visszafoglalása érdekében. Ezt a tervet tisztán hatásvadászat céljából készítették, foganatosították, mert Buda visszafoglalása hatást gyakorol majd a belföldi és külföldi közvéleményre. De a gonosz Hentzy, kit titokban magyar-szimphatiával is gyanúsítottak, mint Piret de Bihain vezérőrnagy is Temesvárott, felvonulásunk hírére egy csöppet sem rendült meg, de védekezett a végsőkig. Mi mindent kellett nekünk odaszállítani az ostromhoz, pedig milyen drága volt nekünk az idő. Három hetet vet igénybe csak az odahurcolkodás. Sajnos majd mindig későn látjuk be, hogy tisztán a falak megrohanásával semmire sem lehet menni, hanem szabályszerű ostromba kell fogni. Ezt Klapka ellenezte, mert sok vérontással járna: abbahagyni pedig szégyen lett volna.
Esztergomon és Vácon át mentem a fővárosba, így nem érintettem a budai hegyeket, ahol már nagyban folyt az előkészület az ostromra. Pedig szívesen felkerestem volna régi harcaimból közös bajtársaimat és jó lett volna egy kicsit szétnézni az előkészületek fölött. De parancs az parancs s én Pestre jöttem s ahogy a gráci kadettiskolában az őrmesterem belémcsöpögtette, a "Fehér Hajó"-ban szálltam meg. Hentzy - úgy látszik - külön akart üdvözölni, mert alig, hogy lemálháztam, két bomba csapott be a szomszédos házba s azon nagy pusztítást okozott. Szegény pestiek sokat szenvedtek a budai vár ostroma alatt, mert Hentzy rendületlenül bombáztatta a várost, noha annak semmi komoly célja nem lehetet. Ki sejthette volna még akkor, hogy a Rombauer-családdal, akiket itt a "Fehér Hajó"-ban ismertem meg, egy éjszaka, mikor a riadó felköltött, együtt fogok lenni az Egyesült Államokban, St. Louisban, ahol mint emigráns, felütöttem sátorfámat.
Wetter tábornok éppen odaérkeztemkor tért vissza szemleútjáról, nem a legjobb kedélyállapotban: a mieink, az ostromló sereg csak alig jutott valamicskét előre s a belövésekkel is alig valamire. Szabó ezredes, a zseniális sakkjátékos, ki már Temesvárott is brillírozott, kívül-belül jól ismerte a várerődöt, ő állott a várostrom technikai készületeinek élén. Kevés támaszra talált az ostromló sereg parancsnokában, Vécsey tábornokban, ki ugyan remekül tudott huszárattakot vezényelni, de ezen a helyen igazán nem volt alkalmas ember. Villámy ezredes, ki az akciónak egyik lelke lehetett volna, mint tudjuk, Temesvár ostrománál ágyúgolyó érte. Az ő halála szinte betölthetetlen űrt hagyott hátra az ostromló sereg vezetésében.
Sokat pepecseltek a tábor elkészítésével, melyet Hentzyék kitöréseikkel gyakran megzavartak. Legfőbb bajt mégis az okozta, hogy a hozzá nem értő hadügyminiszter alkalmatlan egyéneket állított felelősségteljes helyekre s e balfogásokért is titokban Kossuthot vádolták. A vár bevétele késlekedett s ha kellő időben történik, a bennünket fenyegető veszedelmek legalább is elodázódhattak volna, ezalatt Bemnek is sikerült volna egy erőteljes, nem várt ütést mérni Haynau csapataira. A déli sereg újonnan szervezett főhadiszállásán sáncmunkákkal foglalatoskodtunk. Én, Mihály vezérkari őrnagy mellett dolgoztam, összekötő, elnöki munkákat végeztem Kossuth Honvédelmi Bizottmányával, kiket mindenről, mi a déli hadseregben történt, tudósítanom kellett. Ez a bürokratának való feladat sehogy sem volt ínyemre. Kátán Bethlen tábornok Jellachich csapataira újabb csapást mért. A főhadiszállásnak ehhez az ütközethez semmi köze sem volt. Nem baj - győztünk, ez a fontos! Üldöztük az ellenséget. A terep szabad volt s eljutottunk Péterváradra. Ott találtam rá a Dom Miguel-ezred maradékaira, kik megvédték a várat, nem adták át a rácoknak, mint Rátz őrnagy Eszéken. Csak két alacsonyabb rangú tisztünk óvatosságának köszönhető, hogy a gyanús magatartású tiszteket és a polgári lakosságot még kellő időben kiutasították a várból. Péterváradtól délre, Karlovca is meg volt erősítve. A szerbek Messiása, Rajacsics érsek uralkodott benne az egész szerb klérussal s az osztrák biztossal. Dandárunk feladata volt onnan őket kipiszkálni. az ostromot Wetter tábornok vezényelte, egy magas sáncon állva. Nekem diktálta a parancsait. Az egész hadműveletet íly módon feljegyeztem jegyzőkönyvembe s így pontosan emlékszem minden részletére. Karlovca bevételénél is kitűnt, hogy a magyar hadseregnek kiváló emberanyaga van, azonban a vezetők helyén nem a legrátermettebb emberek ülnek. Karlovca elfoglalása után Wetter fontosnak vélte - miután Bethlen tábornok Jellachich seregét visszaverette és szétszórta - határkordont vonni s ezt a német - illyr és oláh - bánáti területek elhatárolásával kezdte meg. Mivel én a határőrvidéki dolgokban járatos voltam, engem bízott meg ezzel a misszióval. Heraklesnek is nehéz feladat lett volna ez: egy szétesett országrészt s egy szétzüllött államgépezetet újra mozgásba hozni, összeforrasztani s a Dunán átszivárgó irreguláris elemeket visszaűzni a dunai tartományokba. Ennek a feladatnak megoldására esetről-esetre megfelelő karhatalmat kaphattam a hadtestparancsnoktól. Sebtiben hozzáfogtam az ügyekhez, mert helyzetünk az oroszok északról való betörése óta s az osztrák csapatok megerősödése után, különösen Erdélyben, lényegesen rosszabbodott.

folytatás