Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Ács Tivadar
A SZÁMŰZÖTTEK

Fiala János 1848-49-i honvédalezredes
emlékiratai az emigrációból

TARTALOMJEGYZÉK

I. Fiala emlékiratáról
II. Ifjúkorom
III. Útban a gráci kadettiskolába
IV. A győri Dom Miguel-ezrednél
V. A forradalom előtti közszellem
VI. A délvidéki szerb mozgalmak
VII. Katonai akciók
VIII. Görgey védelmében
IX. Emigrációban
X. Útban Aleppóba
XI. Bem Szíriában
XII. Szabadulás Aleppóból
XIII. Marseilletől New-Orleansig
XIV. Az amerikai emigrációban

vissza

VIII.
GÖRGEY VÉDELMÉBEN

Időközben a budai vár is kezünkbe került. Sok emberéletet kívánt az ostrom mindkét részről. Kossuth presztizse helyreállt, - gyenge ellenrendszabály az orosz betörés feltartóztatására - s vakon hitt, talán egyedül az országban, a külföldi segítség lehetőségében. Ilyen volt ő, de hite csak pium desiderium maradt. A végzet hétmérföldes csizmákkal közeledett felénk. Aulich, aki a tábornoki karnak Görgey után vitathatatlanul a legkülönb tagja volt - valami nehezen gyógyuló betegség következtében visszavonult s nyugállományba való helyezését kérte. Nemsokára a - bitófán találta meg. Damjanich tört lábakkal ágynak esett, épp akkor, midőn a legenergikusabb tettekre lett volna szükség, az oroszok betörése előtt. A kormány a defenzíva mellett döntött. Míg Buda honvédkézre nem került, pazarolták a drága időt, ahelyett, hogy a katonai ész szavára hallgatva, hagyják az ostromot s elállják az orosz betörés szorosait. Sorozással növelték ugyan a honvédsereg számát, de a rendelkezésre álló csapatok nagy részét Komárom körül csoportosították, míg a nagy áldozatokkal zsákmányolt ágyúkat Temesvár ellen hurcolták le, ahelyett, hogy - mint Péterváradon is tette egy-két csekélyebb rangú katonatiszt - a vezetőket még kellő időben lakat alá tették volna s ezzel megmaradt volna Temesvár is birtokunkban. Egészen másként alakult volna a sorsunk, ha még az orosz betörés előtt mi lettünk volna urai az egész Bácskának és Bánátnak. Ehhez azonban bátorságra és erélyre lett volna szükség.
Ha egész Bácska és Bánát a mienk maradhatott volna s Bem szilárdan tartotta volna az erdélyi szurdokokat: - persze - mondják - utólag könnyű ilyen elméleteket felállítani. 56 év távlatából nézem az eseményeket s ezek az események ma összefüggőbben, áttekinthetőbben jelennek meg előttem, mint akkor, midőn a hadigépezetnek csak alkatrésze voltam. Be kell vallanunk mindenekelőtt, hogy államférfi akkor teljességgel hiányzott. Kossuth Lajos minden inkább volt, mint államférfi. Lángész volt, gigászi méretű szónok, de elhatározásaiban mindig ott bujdokolt a személyes hiúság s felettébb hajlamos volt a hízelkedések befogadására. Nem volt feltétlen republikánus, mint Mazzini és munkatársai. Ha abban az időben kellő önismerete van, nem vállalkozott volna országvezetésre. Magyarország sírját az április 14-i határozat ásta meg. Ha az elmaradt volna, nem egykönnyen lehetett volna az oroszokat invázióra bírni. Ez az abszurd függetlenségi kiáltvány egyenesen Európa egyensúlyát billentette fel. Ez okozta, hogy sem Franciaország, sem Anglia többé nem törődtek velünk. Csak fantaszta álmodozók agyában születhetett meg az ilyesmi. Görgeynek teljes mértékben igaza volt s ha Kossuth fejében is oly világosan fogalmazódtak volna meg a dolgok, mint Görgeyében, a forradalom nem került volna ilyen katasztrófába. Az osztrák császár által megadott és esküjével szentesítet alkotmány alapján állottunk addig, jogszerű alapon s ha megmaradunk ezen, Oroszország segítségül hívása és beavatkozása sohasem történhetik meg. Ezen az elvi alapon kellett volna saját határaink között megvívni harcunkat. Tételezzük fel azt az esetet, ha Kossuth megmaradt volna csupán a népszerű, hazafias szónoknak s a kormányrúd azok kezébe kerül, akik Kossuth fellépése idején visszavonultak. Deák, Széchenyi, Batthyány Lajos, Eötvös állottak volna az ügyek élén, kik éppen olyan kitűnő hazafiak voltak, mint Kossuth. Hiszen alkotásaik nem mellettük szólnak-e igen hatásosan? Mennyire másként alakult volna ez esetben népünk sorsa! Csányi, mint igazságügyminiszter ugyanannyit alkotott volna, mint a mi Stautonunk az amerikai polgárháborúban, hiszen ő is csak polgár volt. A háború eszközeit, a rerus nervum gerendarum-ot előteremteni, - ennek a reszortnak ez a főfeladata - erélyes, szilárd jellemével, férfiasságával, szellemi képességeivel inkább alkalmas lett volna, mint bárki más. A vezető tábornokok kiválasztása szinte nevetni valóan siralmasan sikerült. Az állandó váltogatások pedig feltétlenül káros jelenségeket idéztek elő a hadsereg szellemében. Csak mást ne említsek, mint a nepotizmust és protekciót, mely elöntött minden közintézményt, így a hadsereget is, lemérhetjük azt a kárt, amit a hadsereg-vezetők indokolatlan le-felváltogatása okozott. Ez a rendszer kifejlesztette a vetélkedésnek egy szomorú fajtáját, amit tetézett Görgeytől való rettegés is. Miért? Talán, mert ő volt a legderekabb, a legszilárdabb jellemű s a legvitézebb az egész ármádiában. Ha a fővezérséget teljesen és kizárólag az ő kezébe helyezték volna és hadiművészetébe nem ütötték volna bele az orrukat a politikusok, akik sem stratégiához, sem taktikához hozzá sem konyítottak, ilyen nyomorúságos kudarchoz soha sem juthattunk volna el. Így is egyedül és kizárólag Görgeynek köszönhető, hogy megtarthattuk a világ előtt nemzetünk becsületét. Ha jól megnézzük a dolgokat, azt látjuk, hogy csak az 1, 5. és 7. hadtestek állták végig a hadjáratot, mindenütt ott voltak, ahol véres áldozatokat kellett hozni.
Amiért oly brutálisan bántak el népünkkel, az Kossuth enthuziazmusa által felidézett felelőtlen szakításnak kell tulajdonítani. Felháborító a gondolat is, hogy egy olyan előkelő, nemes lelket, amilyen Görgey, egészen a sírig árulással gyanúsítottak. Eljön még az idő, amikor a belátás véget vet ennek a határtalan elvakultságnak és Görgeynek épp oly méltó emléket fog állítani, mint amilyen Kossuthnak kijutott. Igen, a fegyverletétel Görgey - dicsősége! Boruljatok térdre, ti esztelen fantaszták, mert Görgey legalább is 25 ezer derék magyar életet mentett meg a fegyverletétellel, akik - mint később kitűnt - még nagy szolgálatot tehettek a nemzetnek. Bátorság és klasszikus lelkierő kellett az elhatározáshoz, rettenthetetlenség, mint amit mutatott mindvégig Görgey az egész háború alatt és igazi fennkölt hazafiságból eredő önfeláldozás. Kitartani a végső leheletig, harcolni fájó fejsebbel az összeroskadásig, és odatartani homlokunkat az ellenség kegyelmezési jogának: ezt tette Görgey és ki tette volna utána?
A nagy memoire-írók a csatateret elhagyni mindig készek voltak, de ahol önfeláldozó férfias tettre lett volna szükség, ott nem voltak találhatók. Csakis tapasztalatból szólok így, mert számtalan ilyen darutollas hőst ismertem meg én magam is. A fegyverletétel sokkal nagyobb hősiesség volt, mint lett volna a további céltalan harc. Az orosz sereg Északon és Erdélyben, Dembinszky hadserege felmorzsolódott Temesvárnál s ott volt még hátukban maga a vár is! Guerilla-harcokat javasoltak egyesek, mások a járhatatlan hegyszorosokon át a török területre való átvonulást s ott a honvédsereg reorganizálását. De hogyan lehetett volna ezt végrehajtani 25 ezer lerongyolódott hős harcossal, kik már a legszükségesebb élelmezést is nélkülözték? Ezek oly kérdések, amelyekre csak az őrültek tudnának választ adni. Ilyenek a világ fennállása óta mindig voltak, pedig a világ már elég öreg. Amiért Görgey csak az oroszoknak s nem az osztrákoknak adta meg magát, ezt hazafias érdemül lehet betudni s ebből az egyből is több tekintélyt szerzet magának, mint Kossuth, a nagy hazafi, aki külföldre emigrált. Ezeket a meggondolásokat nem tudom szem elől téveszteni, ha még annyira fájóak is, de ha az egyiket a haza megmentőjeként triumfálják, holott nem szolgált rá, a másikat pedig árulónak nyilvánítják, ez akkora történelmi hazugság, amelyről a leplet az eljövő nemzedék igen könnyen fogja lerántani. Bizony a kortársak sokszor annyira nem látják a dolgokat, amint tapasztalataink is mutatják, úgy annyira, hogy ezeket a tallózásokat nem hagyhatom ki emlékirataimból, még mielőtt a magyar szabadságharcban való személyes tevékenységemről szóló leírást abbahagynám és áttérnék a Dunán való átlépésem, ezzel a törökországi emigrációm történetére.
A határőrvidék vezető embereivel s az ottani lojális nemzetiségek vezetőivel alig lehetet kapcsolatot találni. Elszóródtak, elszegényedtek, s akik voltak, nem igen lehetett velük egy tálból cseresznyézni. Presztizsünk fogytán volt, s mint a közmondás mondja: a császár is elveszti hatalmát. Az osztrák bürokrácia a nemzetiségi ellenszenv felszításával tökéletes munkát végzett. Úgy néztünk ki a nemzetiségek szemében, mintha mi magyarok csupa emberevők lennénk. Halvány fogalmuk sem volt a mi szabadságtörekvéseinkről s a tervezett nemzetiségi egyenjogosításról. Az osztrákok minden tervünket, szándékunkat kiforgattak eredeti valójukból s azokról a nemzetiségek tökéletesen torz képet kaptak. Kár is volt itt minden papramorgásért! Bármit mondtam, falrahányt borsó maradt. Imitt-amott akadt ugyan egy-egy vezető ember, akivel szót értettem, de ennyiben maradt az egész. Gyanús, gyülevész nép szállingózott át a Dunán s ez a népség már a határvidék nemzetiségeinek is útjában állt. Nagynéha egyet-egyet közülük lecsuktak, fölállították a demarkációs vonalat is, de - sajnos - a mi boroshordónk nem volt a Danaidák hordója s nem maradt számomra más, mint sürgősen felkeresni a főhadiszállást és jelentést tenni a tapasztalatokról. De hol volt már fellelhető Wetter generális? Hasztalan jártam keresztül-kasul a vidéket, míg a hír fülemhez nem jutott, hogy Dembinszky szülővárosomnál, Temesvárnál elvesztette a játszmát. Ennek a nagy várerődnek mindvégig végzetes szerepe volt szabadságharcunkban. Horgonyunk lehetett volna - ez volt a hivatása - ha igazi férfiak lettek volna közöttünk, vagy az ideiglenes kormány élén.
Mielőtt az osztrákok a déli szorosokat lezárták volna, néhány menekülő bajtársammal, miután már engem is szorongattak, Mehádiára érkeztem, ahol atyámnak egy jó barátja, - ha jól emlékszem Fábrynak hívták - a fürdő intézője vett gondjaiba bennünket. Biztos, rejtet helyet ajánlott fel a hegyekben, a szénbányák környékén, ahol régebben a császárnő is tartózkodott a környéken tett kirándulásai alkalmával. Damokles kardját éreztem pillanatonként fejem fölött. Fábry gondoskodott élelmezésemről is. Tanácsa az volt, hogy addig maradjak itt fent a hegyekben, míg az első zavarok elmúlnak s akkor már könnyebb lesz az országból való kijutásom. Egy ily alkalommal, midőn élelmet hozott fel, elmondotta, hogy az előző napokban egy vadászöltözetű, magastermetű úr érkezett a szorosba, de az azt lezáró osztrák őrség elfogta s mikor előállították, Mueller tábornok, a határvidék osztrák parancsnoka nyomban szabadon bocsátotta. Mint kiderült, a gráci törzstiszti tanfolyam két tanára találkozott itt egymással szemben, az egykori Mueller és Wetter. Az elbocsátás szó nélkül történt. Mueller nyomban felismerte egykori tanártársát és csak intet neki, hogy mielőbb induljon útjára. Így menekült meg Wetter tábornok a kötéltől. Mueller ilyen emberséges ember volt. Áldás legyen emlékére!
Rövid itt-tartózkodás után forró köszönetet mondtam a jólelkű fürdőintézőnek, atyám barátjának jóságáért, különösen a felséges vaddisznósültekért, melyeket felküldözgetett, majd Orsovánál, jóformán az osztrák járőrök szemeláttára átléptem a Dunát s ezzel kimenekültem Haynaunak, a "bresciai hiénának" - ahogy már nevezték - karmai közül. Az az alternatíva, hogy maradjak-e, menjek-e, sokáig késztetett töprengésre. Egyfelől becsületes dolognak tartottam vállalni itthonmaradt bajtársaim sorsát s gyalázatosnak az emigrálást, megfutamodásnak, másfelől a közmondást is megértettem: extra Hungariam non est vita. Végül is családom érdeke döntött, az a remény, hogy egykoron kiküszöbölhetem a csorbát s hazatérhetek. Sorsom a turistákéhoz volt hasonló, aki megragadó vidéket járt be s mégegyszer széttekint, gyönyörködni akar a látottakban, mielőtt onnan örökre eltávozna. Így van ez a tragikus eseményekre való visszaemlékezéseknél is. Ha visszatekintek ezekre az eseményekre, most, évtizedek multán, bizonyos elégtételféle ébred fel bennem s örülök, hogy ezekben én is résztvettem. Tegyük fel, hogy az egész honvédsereg csupán a 3., a Damjanich-hadtest vitézeihez hasonló hősökből állt volna. E kérdéssel nem akarom lekicsinyelni az 1. és 7. hadtest tagjait, akik ugyanolyan derekasan harcoltak mint mi, de bizony a többi alakulatok teljesítmény dolgában nagyon lemaradtak mögöttünk. Ha áll a feltételezés, az orosz és osztrák nem egykönnyen vert volna le bennünket, feltéve még azt is, hogy fegyelem volt az egész vonalon s a vezetők is megfelelőek voltak. Fájdalom, a vezetők - mint mondám - nem voltak azok a legtöbb esetben. Mennyire áll a közmondás: Fejétől büdösödik a hal. Nem voltak megbízható vezéreink, a lélekjelenlét sokszor cserbenhagyta őket, a nehéz esetekben minden stratégiai, taktikai tudományuk elpárolgott. Folyton-folyvást visszatérek a balvégzetű április 14-ére. Oroszország nem talált volna igazi okot a beavatkozásra, ha harcunkat inter Hungariam vívjuk meg. Ki kételkedhet abban, hogy az orosz nélkül az osztrákokkal végeztünk volna? Amit Deák 1867-ben a dualizmussal létrehozott, azt 1849-ben már megvalósíthattuk volna. Ebből is látható, hogy az idealisták sokszor inkább kárára vannak a haladásnak, mint hasznára. A túlzó ambíciók feltörése, bármilyen hazafias érzésből, vagy humanizmusból fakadjanak is, vagy a képzelt nagyságról való őrült ábrándozás, valamint az optimizmus akadályai a progressionak. Ezek a tulajdonságok mind fiaskóba fullaszthatják a szabadságmozgalmakat s a következményeket az egész országnak kell elszenvedni. Tessék tudomásul venni, az arisztokratikus alkotmányú magyar soha sem lesz köztársaságivá s mindaz ami e körül történt, csak éretlen teoretikusok frázisegyvelege volt az egész. Voila tout!
56 év történései után vessünk egy pillantást a nép akkori állapotára. A kultúra azóta szemmelláthatólag nagyot haladt és az 1848-i helyzettel való összehasonlítást nem állja ki a mai magyar művelődés képe. Gyárak, vasutak, országutak, bányák mindenfelé az országban, élénk kereskedelmi és bankélet, minden vonatkozásban a nemzeti tevékenység helyes megfogalmazását tapasztaljuk, bevezették az általános védkötelezettséget s óriási fejlődést tükröz vissza a tudomány, az irodalom és képzőművészet képe is. A népnek előbb meg kellett érnie a kultúrára, mielőtt függetlenségről csak ábrándozhatott volna, de ez 1848-ban, mikor Kossuth téves útra vitte az országot, még nem következett el. Az bizonyos, Kossuth nagy hazafi volt, mint szónok tán még nagyobb. Még most is fülembe cseng sziréna hangja, mely kibuggyant ajkáról és révületbe ejtette az egész nép kedélyét. Ő volt a főfő irányító s ez volt mindnyájunk szerencsétlensége. Ám, béke legyen poraira, emlékezete teljes joggal fog a jövőben is élni. De Clio vésője megvesztegethetetlen: neve és jellemzése mellé oda fogja vésni a "lágy, hajlítható természet" jelzőjét is.
A mostani császár bekövetkezhető halála nemcsak a nemzetet, hanem a külföldet is foglalkoztatja. Magyarország 1904-ben újra szemben állt Ausztriával a trónöröklési rend tekintetében s ezzel a viszály magját újra elültették. Akadhatnak-e ebben a közelgő válságban arra való, igazi férfiak államunk hajójának helyes kormányzására, irányítására? Csak semmi álmodozás ne legyen! Maradjunk meg a királyság alapján, mert a lojalitásnak erős gyökerei vannak a magyar népben és nem mutatható ki sehol sem a köztársasági életelixír buzogása. Sok víznek kell lefolyni a Dunán, míg a körülmények folytán a mi népünk felfogása is átalakul. Európa egészét átalakító lendületnek kell jönni, hatalmas koalíciónak, az ausztriai örökös tartományok összefogásának, hogy a status quo államjogi keretei felcserélhetők legyenek másikkal. Most is zavaros a helyzet, de nem egykönnyű az európai egyensúlyt nyugalmi állapotából kilendíteni: a népek felszabadítása még a távoljövő délibábos képe. Az emberi lelkiismeret és az emberiesség érzete természetesen tovább fog mélyülni, ahogy Herder is tanítja: Az intellektualitás foglalja magában a természeti törvényszerűség rendjén az emberi nem boldogulását a fejlődés végső fokán. Jobb dolga lesz mindenkinek, mert az emberek végül is felismerik az érdekek közösségét. Persze az önzésből ki kell vetkőznünk és bizonyos értelemben ki kell alakítani bennünk az új embert s akkor meg fogjuk találni a vélt örök reményt. Így Schillerrel is kell tartanunk, ki hirdeti, hogy még halálos ágyunkon is hinni kell!
Hozzátartozik-e mindez az önéletrajzomhoz? Nem tudom. Néha önmagunkkal is tereferélünk. Ez semmi esetre sem árt. De most már menjünk tovább!

 

IX.
EMIGRÁCIÓBAN

Utam a Vaskapun át vezetet. Romantikus tájkép. Sziklák keskeny repedésein át zúgott a Duna tajtékzó habveréssel. Most, 36 év múlva rá sem lehet ismerni a Vaskapu vidékére. A sziklák nagy részét eltávolították, vagy formájukat megváltoztatták a robbantások által, annak az osztrák-szerb-román konvenciónak alapján, melyet a Duna alsó szakaszának szabályozására kötöttek az érdekelt államok. A meder mélységét is növelték e munkálatok során, így ma már a legalacsonyabb vízállás mellett is lehetséges az áthajózás. Ez az eredmény húsz évi nagyszabású mérnöki munka folytán jött létre. Maga az ötlet Széchenyi gróftól származik, ettől a Kossuth által annyira félreismert, vagy irigyelt bölcs államférfitől, kit őrületbe sodort hazájának szerencsétlensége.
Hát, emigrációban vagyok! Életemnek ez az új fejezete teljes apatiával kezdődött. Nem érdekelt a "heyda", a puszta, noha új környezet minden érdekeset tartogatott számomra. Jobban érdekeltek a körülöttünk, a menekültek körül zajló események. Egy cigányasszony régebben megjósolta nekem, hogy úgy hányattatom majd az életben, mint a hullám a nagy óceánon. Szokatlan érzése vett erőt rajtunk. Ezeket a furcsa s idáig soha nem tapasztalt impressziókat figyeltük magunkban s ezekből akartunk valami kikövetkeztetést csiholni jövő életünkre. Szerbia felett még a szultán uralkodott. Törökország jóindulatú semlegességgel figyelte szabadságharcunkat s így feltételezhető volt, hogy a csőcselék támadásaival szemben meg fognak védelmezni. A szerbeknek irántunk való barátságában minden okunk meg volt kételkedni, hiszen láttuk érzelmeik megnyilvánulását, a menekülők iránt is már a Duna innenső partjainál.
A Duna völgye Widdinnél, a part mentén, meglehetősen sivár, az utas érdeklődését nem köti le. Két vagy három napi menetelés után - részint gyalog, részint az "araba" nevű járművön - Widdinbe érkeztünk. A város fölött egy vulkánikus eredetű hegykúpon emelkedett a vár, a maga szerény igényű építkezéseivel, de újrendszerű, nehéz tüzérséggel felszerelve. Maga az erőd egészen céltalan építkezés volt. Hat óra alatt rommá lehetett volna lőni. Olyan elhanyagolt volt, mint minden török erőd. Falain kívül terült el a magyar menekültek tábora. Mikor fölértünk oda, megborzadtam. Szomorú látvány nézni a lerongyolódott, kiéhezett szabadsághősöket. Némelyiket a láz kínozta. Maguk elé bámultak és néztek a semmibe. Teljes közöny lett úrrá rajtuk. De mégis, szemükben néha felcsillant a remény, megváltást reméltek, hittek benne, hogy valaminek kell történnie. De ez a remény csak tíz év múlva valósult meg Deák lángoló géniuszával, aki a nemzetet a háború állapotából a békére állította át s fölényes szellemével sikerült megteremtenie a modern magyar államot. Összekötő tengelye volt ő két mozgalmas korszaknak, kapcsa a nemzeti história két fejezetének: s hogy nemzeti életünk 1848-ból folytatódott az absolutizmus kora alatt is, ez tisztán az ő történelmi érdeme. A Kossuth-Széchenyi-Deák-triumvirátusban az egyetlennek maradt, akinek megadatott, a modern állammá alakulás folyamatát gyakorlati módon elősegíteni. Széchenyi volt a hajnal hírnöke, a Nemzeti színház, a Casino, az Academia, a Lánchíd, a szövetkezetek s a Duna-szabályozás kezdeményezésével, de - fájdalom - összeroskadt mielőtt még megvirradt volna és a sírba szállt. Kossuth félreállott eszméivel, midőn látta, hogy nemzete lelkében kigyulladt a béke lángja, kész frigyre lépni uralkodójával és békére önmagával. Saját fájdalma elfoglalta őt s nem válhatott nemzete megmentőjévé. az ő hamvai felett is lengjen a béke! Ezzel be is zárom visszapillantásomat.
Widdinben töltött komor órák mindannyiunk számára emlékezetesek maradnak, akik átéltük azokat. Én harmadmagammal egy sátorban kaptam helyet. Volt itt még két, vagy három más, nagyobb emigráns-laktanya is. Ezekben az ablak- és ajtónélküli helyiségekben a padlóra szórt szalmán háltunk, míg lovaink, öszvéreink az udvaron tanyáztak s nyerítésüktől, kutyák ugatásától éjjel-nappal visszhangzott az egész környék. Az egyik lakószobában szüntelenül folyt a farao-játék. Kávé- és pálinkaszag töltötte be a hálótermül szolgáló szobák levegőjét, élősdiek leptek el mindent. Ehhez az állapothoz képest csak Augias istállója volt hasonlítható. Az unalom könnyelművé tett mindenkit s a szerencsejátékon cserélt gazdát az a néhány török font, amivel rendelkeztünk. A Kossuth-bankót - persze - tétül senki sem volt hajlandó elfogadni.
Egy reggelen néhány sort kaptam D. e. grófnőtől s arra kért, nem küldhetnék-e neki valami olvasmányt. Viszonyaink közepette naivabb kérést el sem tudnék képzelni. A grófnő még emlékezett, hogy a régi időkben közös barátunk, Zimmermann Ádám útján néhány könyvet küldtem neki. Pesthy és én jóízűen nevettünk a szokatlan kérésen. A grófnő nyilván azt hitte, hogy könyvtárunk egy részét is magunkkal hoztuk. A következő reggelen Vass gróf rontott be, kedves felhevült arccal a "lakosztályom"-ba:
- Barátom, óriási szívességet tehetnél te D. E. grófnőnek, hiszen te gyermekkori barátja vagy! Férje az éjjel az utolsó garasát is elveszítette s most krajcár nélkül áll. Én magam is szívesen állok rendelkezésére tárcámmal és gondoskodni akarok róla.
A gróf szokatlan kérése egészen zavarba hozott. Hová gondol? Talán azt feltételezi rólam, hogy kerítő leszek, afféle garcon d' amour-ja. Nem! Kedves grófocskám, bennem nem találhatsz birkádra, kit állandóan nyirdogálhatsz! Nagyvilági tapasztalataid megsúghatták volna az úriember kötelességét a jelen szomorú körülményei között. Hát tudd meg, hogy D. egy haszontalan semmirekellő, akitől feleségének el kell válni!
Kossuth, ki velünk volt Widdinben, nem tudta kivonni magát a sorscsapások hangulata alól. Nagyon levert volt. Többen, akik közvetlen környezetében éltünk, arra törekedtünk, hogy a sokszor sírásban kitörő Kormányzót vidám szóval tartsuk, elszórakoztassuk. Társaságában volt Batthyány C. grófnő és a már említett D. grófnő is, az egykori játszópajtásom. Hogy ezen utóbbi szamaritánus asszonynak mennyire sikerült őt felvidítani, nem tudhattam meg soha, csak annyit tudok, hogy midőn Kossuth felesége megérkezett D. grófnő s egy őrnagy felesége, W.-né hirtelen Konstantinápolyba utaztak.
Most már kérdezzétek meg Schillertől, reménykedjünk-e még a halálos ágyon is? Mi már körülbelül rajta is voltunk, de az életnek egy villanó sugára még élt keblünkben. Sokan a végzet intelmét úgy értelmezték, hogy fogadjuk jószívvel a török szolgálatbalépés lehetőségét. Így álláshoz is jutnánk a török hadseregben. A seraskirok és pasák ugyancsak igyekeztek a rábeszéléssel, mert céljuk szerint, kiképzett jó tiszteket kaphattak, akikre pedig nagy szükségük volt. Úgy emlékszem, kétszázan léptek a szultán szolgálatába. Még többen is követték volna példájukat, ha lelkiismereti aggályuk nem támad a muzulmán hitre való áttérés miatt. Ugyanis Austria és Oroszország kiadatásunkat követelte és csak Palmerston s a francia követ, Aupick gróf befolyásának volt köszönhető, hogy Törökország nem állt kötélnek, mert ha enged a felszólításnak, a két hatalom supremáciájára is árnyék esett volna.
Kossuthot tizenkét előkelő magyarral együtt Kiutahyába internálták, engem pedig minden fogadozásom és nyilatkozatom dacára - hogy beállok a török hadseregbe - Siriába, Aleppoba vittek. A seraskir boldog volt, mert ezt a bargam-ot lezárhatta, mert már a madarak is csicseregték, hogy a szultán gerince hajladozik s minket végül is ki fognak szolgáltatni Austriának. Kizárólag Palmerston érdeme, hogy az engedményeket megszerezte és mi nem kerültünk osztrák kézre. A Kiutahyába menők elutazása előtt Kmety tábornok, most már török pasa, jelent meg közöttünk s közölte velem Kossuth kérését, hogy Bem tábornok - már Murad pasa - főhadiszállásán a képviseletét vegyem át, egyben pedig meghívott az ő törzskarához. Én ugyan Bemet idáig csak hírből ismertem, de tudtam jó és rossz oldalait. Az "apó" - mint Jókai elnevezte - nagy szívélyességgel fogadott s kikérdezett a szabadságharc egyes eseményeiről. a rövid beszélgetés után grata persona lettem nála, majd a török-lengyel főhadiszálláson.
Mi - papiroson - a szultán vendégei voltunk, de gyakorlatban lefegyvereztek bennünket, fegyveres őrizet alatt Widdinbe szállítottak s bezártak a várba. Ennek dacára barátsággal viseltettek irántunk. A nép helytelenítette lefegyverzésünket, mert az osztrákokat, akik átjöttek a Dunán, ilyennel nem zaklatták. Miklós cár a szultánhoz intézett sajátkezű levélben imperatív módon kérte e menekültek kiadását s ehhez az osztrák külügyminisztérium, mint a Porta "legalázatosabb szolgája" hasonló írásművel szekundált. Az a benyomás, melyet e jegyzékek a török kormányban keltettek, nem sok jót igértek számunkra, a hazátlanok számára. A kormányban magában ugyan a kiadatást illetőleg megoszlottak a vélemények. A vezérkar kiszolgáltatásunk mellett foglalt állást, de a szultán inkább feláldozta volna hadserege felét, mintsem beleegyezését adja ehhez a gyalázatossághoz. Reshied pasa diplomatikusan gondolta megoldani a gordiusi csomót: felvetette a kérdést, mi történne akkor, ha a magyar menekültek áttérnének a mohamedán hitre? Reshied pasa ezzel a felfogásával a nemes török hagyományokhoz tért vissza, amely szerint egy igazhitű muzulmánt kiadni az ellenségnek a legnagyobb kárhozatot idézi fel s ha mi már moslimok vagyunk, kiadatásunkra semmiféle kadenciát találni nem lehet.
Reshied pasa ezzel az ötletével megnyerte a legkérhetetlenebb ortodoxokat és a birodalom vezető embereit, azokat is, akik külföldi zsoldban álltak és elfogadtatta velük principiumként, hogy a Korán tanai képezik a török birodalom legerősebb tartó oszlopait, amely mögött minden külpolitikai opportunitásnak a háttérbe kell szorulnia. Midőn Sir Stratford meghallotta a magas Porta bennünket, menekülteket illető határozatát, ez ellen egész valója fellázadt, azt elfogadhatatlannak találta nemcsak keresztényi érzése szerint, hanem diplomáciai meggondolásból is. Ugyanis Anglia törökországi politikája elejétől végig az volt, hogy a szultán birodalmát lehetőleg tehetetlenségben s tőle függő viszonyban tartsa, már pedig éppen a mi ügyünknél egészen váratlanul kihangsúlyozott vallási szempont az ozmán birodalom jelentős erőgyarapodására vezethetett volna, s így az egyébként konciliáns álláspont fölött nem lehetett simán továbbhaladni. Sir Stratford ez ügyben - a tárgyalások során - több, persze nem teljesített ígéretet is kapott, ennek dacára a török fővárosból widdini táborunkba megbízottak érkeztek kapacitálni bennünket a muzulmán hitre való áttérésre. Ezt tanácsolták nekünk levélben a magyar ügy konstantinápolyi barátai is, sőt ezt írta ottani követünk, gróf Andrássy Gyula is, mondván, hogy csak az izlám vallására való áttérésünk opportunitásával segíthetjük ki a hivatalos Törökországot a kiadatási kérelem által felidézett zavarából. A widdini magyar emigráció tagjainak a török kívánságról különböző felfogásuk volt, az erről való egymásközti vitánk egész élére állította a kérdést. Némelyek a keresztény vértanuk erős hitét akarták felszítani bennünk, az áttérést gyávaságnak, árulásnak bélyegezve. Bem tábornokot, valamint komolyabb elemeket sem e felfogás terrorizmusa, sem a kósza hírek nem ingatták meg elhatározásukban. Ezért már a konstantinápolyi kiküldöttek első widdini látogatása alkalmával felvették velük a kapcsolatot. Bem mindenek felett a szabadságot szerette, a vallás, a haza kérdései e mögött csak másodrangúak voltak. Ez a felfogás, igaz, ellentétben állott általában a widdini magyarok nézeteivel, de ez az emigránsok kultúrfokát is meghaladta. Bem és társainak ilyen felfogását sokan félre is magyarázták, s előttük ez a jó ügy cserbenhagyását jelentette. Bem tábornok szelleme azonban keresztülrepült a vallási felfogás tilalmas tábláin a szabadsággondolat nyilt mezőire, egyszerűen azért, mert a török hadseregben értékes, nyers emberanyagot látott s már az első gondolata is az volt, hogy ezt az ő kezén átgyúrt remek matériát a legelső adandó alkalommal felhasználhatja a szabadság halálos ellenségei ellen. Bem tervei Törökország és Oroszország fennálló kontroverziáján alapultak, annál is inkább, mert a török nép kedélye a hosszú, tunya béke után harcra volt feltüzelve, mindenáron háborút akart.
Beszélgetésünk során felidéztük Klapka sikeres komáromi kitöréseit, győzelmét, rendíthetetlen kitartását a körülzárt komáromi várban, hazánk akkori helyzetét s mindezen megvizsgált körülményekből az az általános felfogás alakult ki, hogy Magyarország ügye elveszett ügy, nekünk pedig készen, akciószabadon kell állnunk minden külpolitikai fordulat gyors kihasználására. A widdini magaslaton, a táborban akkor több mint háromezer magyar tanyázott, túlnyomóan azokból, akik Erdélyből a Vöröstoronyi-szoroson át jutottak török földre. Felfogásunk szerint ebből a háromezer jó harcosból szükség esetén rohamcsapatot formálhatunk, s ha ez az alakulat a határon megjelenik, könnyen egész hadsereggé szaporodhatik fel. Bemet ez a nem is teljesülhetetlen készülődés annyira fellelkesítette, hogy gyűlésre hívta egybe a widdini tábor lakóit és számbavette mindazokat, akik készek újra áldozatot vállalni a nép szabadságáért. Bem átbeszélte az egész reorganizációt, a légió szervezetét, személyi vonatkozásait, s mindenki biztos volt Widdinben, hogy a török-orosz háború kitörése igen rövid idő kérdése, s a casus belli kirobbanásáig Komárom is tartani fogja magát. A konstantinápolyi kiküldöttek értesülései a mi vérmes reményeinket csak alátámasztották. Ez az optimizmus - sajnos - rövid ideig erősítette bennünk a hitet. Mindez a reménykedés csak pium desiterium maradt.
A világosi fegyverletétel után röviddel Komárom is kapitulált. Október 2-án nyitotta meg kapuit az ellenség előtt. Négy napra rá, 6-án gróf Batthyány Lajos miniszterelnököt és 13 vitéz tábornokunkat - Kiss, Aulich, Damjanich, Nagy-Sándor, Török, Lahner, Vécsey, Knezits, Pöltenberg, Leiningen, Dessewffy, Schweidel és Lénárt - kivégezték. Komárom kapitulációjának fő indító oka, mint Klapka is írja memoárjainak előszavában, az elfogott honfiak helyzetének könnyítése volt. "Így ígérték meg nekünk" - írja az egyébként derék tábornok, aki folyton folyvást politikai berkekben kalandozott, egyik útvesztőből a másikba, - "és megcsalattak", - vigasztalja magát a közvélemény megítélésével szemben, közben hazafias balzsamot csepegtet fájó sebeire, mielőtt az örök Clio megsuhogtatná vasvesszejét felette.
A widdini török-magyar hitvita sikeres megoldására több, elfogadhatónak látszó áthidaló javaslat tétetett, de a tárgyalások végén a konstantinápolyi megbízottak alaposan megtépázták illuzióinkat. Időközben az emigráció egy részét Widdinből a természet által jobban megerősített hegyi városkába, Sumlába vitték. Szemközt, a Duna jobb partján volt az oroszok kiépítet állása. Félő volt tehát, hogy az oroszok egy vakmerő csínyükkel birtokukba vehetik az egész emigráns-telepet, annál is inkább, mert Widdinben is csak csekélyszámú fegyvertelen helyőrség volt, a vár értéke pedig egy öreg skatulyáéval volt egyenértékű. De ha már nem tették meg, az is megfelelő volt az osztrák kamarilla számára, ha minél távolabb kerültünk határaitól. Így jutottunk mi Kis-Ázsiába.

 

X.
ÚTBAN ALEPPÓBA

1850 február 15 jelentős napja lett az emigrációnak. E napon esett értésünkre, hogy kiadatásunk körül támadt feszültség feloldódott, ha nem is úgy, ahogy reméltük, de a hatalmak az internálásunkba egyeztek meg, ami jobb volt a kiadatásnál. Az erre vonatkozó egyezményt a belgrádi szerződés egy függelékében jóvá is hagyták. Oroszország a belgrádi szerződéssel elállott a törökországi internáltak kiadásától, Ausztria tovább ment és kinyilatkoztatta, hogy "a belgrádi békeokmány helyes értelmezése kétségtelenül feljogosította volna Törökországot arra, amit velünk tett. Ez a megoldás a szultánt is kielégítette, s a felajánlott vendégfogadói tisztet a börtönőri kötelességgel cserélte fel. Ily módon kerültünk nemzetközi egyezmény folytán száműzetésbe - a jegyzékek megállapítása szerint -, míg a béke helyre nem áll Európában és Magyarországon, s a felforgató párt teljesen beszünteti elszakadási törekvéseit Ausztriától. Ez a megállapítás egyenértékű volt az élethossziglan tartó internálás elrendelésével.
1850 február 15-én indult meg az első csoport a kis-ázsiai Kiutahyába. Két magyar úriasszonyt is ebbe a csoportba soroltak: Kossuthné nagyasszonyt és Batthyány grófnőt. Az első teljesen átadta magát a fájdalom érzelmeinek, a másik bizakodó volt, rátarti s lovon követte a menetet. Eltemette magában a nagyvilági szalónokban pompázó dámát és megmutatta, hogy bátor asszony, nemes honleány, ki urát elkíséri a száműzetésbe is. Nemes szabású homlokán lángbetűkkel világolt a hűség, aminek legszebb jelenségeként követte a lovasokat. A nemrég még hercegi háztartásból egyetlen hű szolga követte úrasszonyát, aki egyszemélyben a gróf szolgálattevője is volt. Kísérete azonban bőviben akadt. Nem pompázatos lovagok, fényes lakájok díszes sokasága, de mindenesetre komoly pompájú. A kíséret tagjainak ruházata kopottas volt, de mégis méltóságot mutattak, nem voltak fizetett alkalmazottak, hanem nemes honfiak, akik véreztek a szabadságért, s jutalmul most a száműzetésbe haladnak. Ez a kíséret a Keleten annyira szükséges suitet mégis jól helyettesítette.
A meglehetősen hűvös hegykatlanban fekvő Sumlában nagy sokadalom várta odaérkeztünket. Emberek ezrei állták körül a Kormányzó lakóházát, annak a férfiúnak, aki mint királyi elődje, II. Rákóczi Ferenc, ugyancsak az ozmánság körében keresett menedéket. Helyzetünk valóban minden vonatkozásban egyezést mutat. Kossuthot ünnepelni akarta Sumla népe. Sokáig állongtak szállása körül, mert a nép látni akarta újra meg újra sápadt orcáját Kossuthnak, egy rokonnép forradalmi hősét. Sumla túlnyomóan bolgár népe odaérkeztünkig nem mutatott lelkesedést a mi ügyünk iránt, de távozásunkkor már csak értünk lelkesedett. A török eredetű lakosság testvéreket látott bennünk s nyíltan helytelenítette kormányuk magatartását velünk szemben.
Az elinduláskor a vásártéren gyülekeztünk. Részint ökrös szekereken foglaltunk helyet, részint lóháton. Az egész menetet turbános, lovas dzsidások vették körül. Indulásunk előtt pár perccel tűnt fel Kossuth alakja Sumla kádijának háza tornácán. Halálos csend váltotta fel a sokaság moraját, mihelyt megpillantották. Hosszas, lélegzetelállító csend lett úrrá rajtuk. Köznapi magyar öltöny volt a Kormányzón. Ő maga is megilletődöttnek látszott, sőt megtörtnek. Csak mikor első szavai csaptak le a tömegbe, ocsúdtak fel a szívek, szakadt meg a kínzó feszültség, bár a szónok homlokát gond és fájdalom árnyékolta. A sumlai lakosságnak érthetetlen volt a mi nyelvünk, de zenéjéből mégis kiérezte a zendülő panasz hangját. Kossuth beszélt, a szavak ömlöttek sebzett melléből, a szeme könnybelábadt, hullottak a könnyei és ahogy láttuk, néztük, hallottuk őt, egyszerre csak mindenkinek elfogódott szíve-lelke. A tömeg megrendülése mélységes volt. A látvány a szó démoni hatalmának elképzelhetetlen víziója. Nem a szavak értelme hatott, hanem a zenéje facsarta a szíveket. Csodálatos élményünk marad mindörökre a sumlai nap! A gyermeki, nyíltszívű nép lelkének valami kimondhatatlan, megdöbbentő misztériuma: nem számít a nyelv, a vallás, az idegen szokás. A fájdalom az én fájdalmam lesz, a te fájdalmad és mindnyájunké és ez a közös fájdalom összeölel bennünket és felemel, felmagasztosít és kiszárítja túláradó könnyeinket. Itt láttam meg világosabban, mint bármikor, bárhol az életben, hogy a nagy egyéniség az élet határtalan szépségeinek birtokosa és a nép is olyan, amilyen az őstermészet: egyszerű, romlatlan, egészséges életműködéssel megáldott.
Hosszan beszélt Kossuth, szavait honfitársaihoz intézet kérelemmel zárta be: hamvait a szeretett, s minden magyar szívéhez hozzánőtt hazai földbe temessék el! Megrendítő volt! Ilyen hangulatban indultunk el. Az egyik ökrösszekér fenekén feküdt gyapjútakaróba burkolva, hidegleléstől és láztól gyötrődő Mészáros Lázár tábornok, Magyarország első hadügyminisztere, akit még Ferdinánd császár nevezett ki. a forradalom alatt a még viruló egészségű férfit az összeomlás aggastyánná tette. A két Perczel stoikus nyugalmuk mögé bujtatták fájdalmukat, de arcukon mindig ott vibrált az irónia, ha eszükbe ötlött a múlt dicsősége, vagy a jelen nyomorúsága. Mindannyiunk arcát a bánat ülte meg. Fázósan, dideregve kocogtunk egymás mellett szegényesnek ható nyári öltözetünkben a hideg évszak évadján. Ezek a szerencsétlen honfiak, mindannyian, akik velünk voltak, nemcsak hazájukat, szabadságukat, családjukat vesztették el, hanem összes ingó- és ingatlan vagyonukat is. az osztrákok útonállók módjára rácsaptak az emigránsok értékeire s ezekből jutalmazták királyi bőkezűséggel a hóhérszolgálatokat. Nemcsoda tehát, ha karavánunk temetési menetnek hatott. Közülünk a legbátrabb szívéből is kialudt a remény leghalványabb csillaga is. Egyszóval: nagyon-nagyon szerencsétlenek voltunk mindannyian.
Elérkezett február 24-ike is. Bem tábornok, a szabadságharc legkiválóbb tisztjeivel, mindazokkal, akik Törökország rendelkezésére bocsátották kardjukat, megosztotta az internáltság keserű kenyerét, a szíriai forró sivatag homokpoklában, Aleppóban is. Most igazán illet a mondás: "Son Excellence sa residenze pour quelque temps en Alep!"
A diplomata fórumokon sohasem az emigráció szerepelt, hanem voltaképpen két ember: Kossuth és Bem. Lényegileg mind a kettő fogoly volt. Bemnek a török hadseregben altábornagyi rangot adtak s a világ előtt Murat pasaként szerepelt. az Aleppóba irányított emigránsok útbaindítását a törökök nagyobb szertartásossággal végezték, mint a Kiutahyába dirigált menekültek csapatáét, bár mindkét csoport elindításánál ugyanazok a török katonai előkelőségek voltak jelen. Így: Achmed effendi őexcellenciája, Hafin és Mahomed pasák, a szultán szárnysegédei, a város kormányzója, több polgári és katonai vezetőember. Mikor az aleppói csoport elindult, Sumlán még visszamaradt, Kiutahyába irányított magyarok és lengyelek körülvették Bem kocsiját és megindító jelenetek közben még egyszer kezet akartak fogni az ezer sebhellyel borított, de mégis sziklának ható tábornokkal. Két nyelven csendült fel a panaszló hang, de a tábornok nem árulta el érzelmeit annak kibuggyanó jeleivel. Bem ebben Kossuthnak ellenfele volt. Mindvégig nyugodt maradt s a gyász nem kendőzte be hősi homlokát. A távozó generális tiszteletére rendezett, lassú mozgású, ünnepélyes, keleti hatású desfile kötötte le Bem minden figyelmét. Megfigyelte a legcsekélyebb hibákat is. Miután elvonult előtte a helyőrség, a jövőre való utalással néhány markáns mondatot intézett a jelenlévőkhöz. A szabadság végső győzelméről szólt és élesen vágta mindenki lelkébe ezt a mondatot: "Senki sem maradjon el a Reveille-nél!" A sanyarú emigránssors ne törjön meg senkit!
Bem majdnem 18 évig élte a száműzöttek életét, harcolta küzdelmeit. Még ma is rendkívül csodálkozom a megtört és gyenge fizikumú öregnek hősiességén. Sumlából való elindulásunkkor a törökök előtt még nem fedte fel az ő sangvinikus vérmérsékletét, kolerikus természetét. Mindenkit végighallgatott s nem kísérte éles reflexiókkal az országnagyok hízelgő szavait, ígérgetéseit. Beszélt a szultán sógora, Aali pasa, Reshied pasa, Mustafa és mások. Maga a szultán első szárnysegédje útján jóakaratáról biztosította őt és megnyugtatta a tábornokot a tekintetben, hogy a Szíriába való küldetése pillanatnyi stratagéma és már a legközelebbi jövőre remélheti Konstantinápolyba való vezénylését, ahol a hadsereg reorganizációjának főnökévé fog beosztást kapni. Bem nyíltszívűségével hitelt adott ezeknek az ígéreteknek.
Mikor a kocsi a lármásan éljenző tömeg között elhaladt a keskeny sumlai utcákon, Bem hátradőlt ülésén. Én mellette ültem, arcán észrevettem ünnepélyes hangulatát, s nem akartam kérdéssel megzavarni. Mikor már huzamosabban tartott a hallgatása, a tábornok váratlanul kérdéssel törte meg a csendet. Ezen felbátorodva, megkockázattam ezt a megjegyzést:
- Tábornok Úr, én tartok attól, hogy a nagy kitüntetések dacára is Tábornok Úrral napoleoni módra fognak eljárni a sivár Aleppóban!
- Oh, ifjú barátom - válaszolt Bem -, hová gondol Ön? Tán még azt is hajlandó elhinni, hogy mi Siriában egy második Hudson Lowe-t is fogunk találni?
- Monsieur - feleltem -, nem angolok a törökök. Az egyik déli nép, a másik északi, nyirkos ködben edzett nép. Kormányzatuk és érdekeik is egészen különbözők.
Bem nem szólt többet, de észrevettem, hogy gondolkodóba esett, megint kínos, hosszú hallgatás következett. Most én törtem meg a némaságot, utaltam arra, hogy Siriában való tartózkodásunk időpontja nincs megállapítva. Bem indulatosan a szavamba vágott:
- Nagyon, nagyon rövid ideig fog Európától való elszakadásunk tartani.
Azontúl beszédesebb lett, s a jövőnek esélyeit, valamint az islam vallásra való áttérés kilátásait latolgattuk. Arra a megállapításra jutottunk, hogyha a menekültek ügye önmagában nem is idézheti fel a háborút a jelen pillanatban, a törökök helyzete megerősödésük folytán lényeges változáson fog keresztülmenni. Harci készségük kifejlődik.
- Én egész életemben a szabadságért küzdöttem és az egész élet nekem csak nyomorúságot hozott. Mégis az utolsó leheletemig érte fogok harcolni, bárhogyan változzon is a világ! - mondta lelkesülten. - Én Európa szabadságának hajnalcsillagát Keletről látom feltűnni, ahol a népek bölcsője volt. Bosporusból fog kizendülni a világ megifjodása és a megtiport, meggyalázott emberiség megváltása!
- Nos, jó Tábornokom, én magam is vallom a hit üdvözítő voltát. (Hite valóban üdvösség volt számára az internáltsága idején.) Látjuk, hogy a szultán kegyesen fogadja az ésszerű reformokat és kormányában is ez a belátás kerekedett felül. Ma már hibának tartják, amiért a magyar szabadságharc idején semlegesek maradtak. Jövőben ennek nem szabad megtörténnie. Azért vagyunk itt, hogy gondoskodjunk erről.
Kalderonnak, a "Times" akkori tudósítójának felkiáltása jutott eszembe, mikor figyeltem Bem szavait. Ez az angol újságíró egyszer végighallgatta Kossuth szónoklatát és az erről készült tudósítását - elragadtatásában - így fejezte be: "Kossuth c'est une grand Poet." Bem ugyanennek az idealizmusnak megszállottja. Kossuth minden szónoklata egy álomköltemény volt, Bem minden hadmozdulata egy álomköltemény volt, Bem minden hadmozdulata egy álmodozó lélek valóságai.
Amint így beszélgettünk, kocsink mellé ugratott Kmety tábornok és beszélgetésünk a tájék jellegzetességére, majd a legutóbbi orosz-török háborúra fordult. Jenybazar (Újvásárhely) összelőtt, felégetet házai között vezetett utunk. Kmety elítélte az oroszok céltalan, stratégiai igényekkel egyáltalán nem igazolható, barbár módszerét, mikor az útjukba került kiürítet városokat sorba felégették. Bem is hevesen fakadt ki:
- Nem volt-e igaza Napoleonnak, mikor a porig égetet Menton láttára így kiáltott fel: "A rómait akarták megjátszani, de ők mégis csak durva barbárok!" Én aláírom ezt a mondást, de hozzáteszem, hogy nem meggondolásból, hanem ösztönből gyújtogatnak.
Mielőtt folytatnám élményeim leírását, felsorolom mindazokat a bajtársakat, akiket internáltak, vagy az internáltakat önként követték. Elsősorban Kossuthot, Batthyányit, Perczel Mórt és Perczel Miklóst említem meg. Az utóbbi küzdőtársam volt az észak-amerikai polgárháborúban is, a Towar-ezred parancsnokaként, ezredesi minőségben. Ott Grant ezredes kíséretében meg is látogatott egy ízben családom körében. Perczel Miklós az elsők között volt, aki szakképzettségemre felhívta Grantnak, a tábornoki kar későbbi főnökének, majd államelnöknek figyelmét. "Hidd meg nekem - mondta ez alkalommal -, ennek az embernek sok van a füle mögött, lendület van benne, bizonyos tehát, hogy szerepe lesz a jövőben." Ez a jóslata teljesedésbe is ment. Perczel derék és alapos katonának bizonyult az Észak-Dél harcában is. Ezrede Grant oldalán harcolt. Mikor megtörtént a deáki kiegyezés, nyomban hazament, s otthon a főrendiház tagjává választották. Béke legyen a két Perczel testvér hamvai fölött.
Ott volt az internáltak között Mészáros, Gyurman, a lengyelek közül Wysocki tábornok, Matczinski, Prezyemsky, Branicki és Dembinszky is. Dembinszky az úton betegsége miatt visszamaradt. Ő igen leleményesnek bizonyult a nehéz helyzetekből való kibújásnál. Kormányunknak egyik legnagyobb balfogása volt, midőn őt főparancsnokká tette meg. Az öregúr a lengyel hadjáratokban jó nevet szerzett magának, de a mi országunkat, szokásainkat, nyelvünket teljességgel nem ismerte. Testben is rokkant, elöregedett volt, híján már minden személyi varázsnak. Semmi hatást nem tudott gyakorolni, sem a seregre, sem tisztjeire. Jó stratégának tartották, de a terepviszonyok és időpont kiválasztásához semmiképpen sem értett és innen magyarázható, hogy hadműveletei a kezdettől a végig, csak fiaskót tudtak felmutatni. Ott volt közöttük Balogh, ki atyja kérésére a török hadseregbe való felvételét kérte s így Aleppóba irányíttatott, de az osztrák konzul rendelkezésére visszamaradt. Batthyányinak még Widdinben nyoma veszett.
Az internáltakkal együtt önként jöttek Kis-Ázsiába: Házmán, Lóródy, Berzenczey, Mihailovich, Szerényi, Timáry, Asbóth, Katona, Ihász, a piemonti hadsereg későbbi ezredese. Innen szabadságolták, mint Kossuth jobbkezét. Hűségesen kitartott halála napjáig a Kormányzó mellett. Kossuth, kinek legkedveltebb embere volt, szívére vette elmúlását. Ihász jóbarát volt és szolgálatkész ember. Az én érdekemben is közbenjárt, hogy felvegyenek a piemonti hadseregbe. A negyventagú menetben helyet foglalt még: Kinizsy, Sztrepansky, a már említett Bemen, Kmetyn kívül, Stein tábornok, Zarzincki, Woroniecki, Nemegyei, Albert, Hollán - testvére Hollán Ernő honvédtábornoknak -, Baróthy, Scheinbenberg, Orozsdy, Grimm, Schneider, Jaubie, Jabaczinsky, Schöpf, aki később tábornok lett az észak-amerikai polgárháborúban és én. Mint említettem, Bemmel egy batárban utaztam és egy szobában is háltam, egy helyütt ott, ahol nyolc nappal azelőtt, mikor a kiutahyai csoport ment, Kossuth is lakott nejével, a városkormányzó házában.
Sok-sok feljegyzésem elkallódott s így meglehetősen rendszertelenül tolulnak emlékezetembe az események. Most jutott eszembe utunknak egy kínos epizódja is. Mi már Widdinben és Kiutahyában sokat szenvedtünk a vérszopóktól. A kaszárnyaélet mindenütt mártíriumságot jelent, de az élősdi-invázió a török hadsereg laktanyában minden képzeletet felülmúl. Bolhák, tetűk, kiváltképp ruhatetűk valósággal elleptek bennünket. Semmivel sem tudtuk távoltartani magunktól ezt a rettenetes féreghadat. Nem segített a gyakori fürdés sem, a kenőcsök pedig egyenesen semmit sem értek. Tollkéssel kellett egyenként kimetszeni ezeket a bestiákat bőrünk alól. Mindent megszálltak. A szőnyegekben csak úgy nyüzsögtek. Éjjel-nappal irtottuk őket, de fészkükre nem tudtunk ráakadni.
Bem törzskara túlnyomórészt lengyelekből állott. Én voltam köztük az egyetlen magyar. Dolgunk éppen semmi sem volt, tehát éjjel-nappal folyt a kártyázás és a vita. Eges vitapontok felett napokig marakodtunk és vitatkozási formánk egyre szenvedélyesebbé vált. A Tábornok sem bírta már ezt a céltalan civódást és egy ízben inasával értem üzent. Ágyban találtam, igen felindult állapotban:
- Őrnagy úr, arra kell kérnem, hogy holnaptól kezdve legyen szolgálattevő szárnysegédem. Tudom, nehezére esik elvállalni, de honfitársaimat nem bírom már és túl akarok adni rajtuk. Felszólítom holnap őket, hogy keressenek másutt szállást. A legtöbbjüknél csak rossz tapasztalatot szereztem s félek, hogy ha továbbra is egy fedél alatt kell laknom velük, tapasztalataim még rosszabbak lesznek. Kérem, támogasson ebben!
Mondanom sem kell, kitüntetésnek vettem Bem felszólítását és hálás voltam bizalmáért. Ettől a pillanattól kezdve nyugalom és béke költözött Bem főhadiszállására, bár senki sem adta fel politikai nézeteit. Ugyanis Bem környezetében három nézet harcolt egymással szemben: a lengyel arisztokrácia felfogása, a demokrata világszemlélet és a katonai párt megcsontosodott felfogása. E politikai tülekedés szóvivői voltak elsősorban Zamoyski gróf, Illinszky, Worsiczky, Zarzicky, a két Jourdan és még mások, kiknek neve már kiment emlékezetemből. Túlnyomó részük karriert csinált. Illinsky, a fékezhetetlen lengyel gróf, mint pasa vett részt Kaukázusban a krimi háború során, a kercsi vár védelmében. Itt halt hősi halált. Ugyanitt szerzett tisztességet úgy maga, mint a magyar névnek Kmety tábornok is, aki az itteni érdemeiért kapott élethossziglani járadékot a török kincstártól. Azt hallom róla, hogy nyugdíjaztatása után Londonban telepedett meg. Őróla szólva, nem szabad megfeledkeznünk a többi magyar hazafiakról sem, aki táborunkban voltak, így: Szabó, Zinser, Joanovich, Egressy, Kovách, Ninny (?), Divitsek, Preis, Collin és Khéler honfitársakról, kik mind tetőtől-talpig férfiak voltak.
Jeny-Bazar-ból utunk Jassy-Jep-re (Bukás-mező) vezetett. A Nagymagyar-alföldet juttatta eszembe ez a környék, kezdve onnan, ahogy Sumlát elhagytuk. Kitünő, megművelésre a természettől alkalmas humuszlapály ez a föld. Szélesen terül el egészen a tengerig. Egy közbeeső állomásunk, Dawne, mindössze kétórai járásra van a fontos gabona-kiviteli kikötőtől, Várnától. Amerre csak mentünk, mindenütt az orosz pusztításnyomaival találkozunk. A felégetett falvak üszkös falai bosszúért kiáltottak az égre. Dibits neve átokként ülte meg ezt a vidéket. Ez a vérengző orosz tábornok, aki a lengyel felkelést is vérbe fojtotta, külön élvezetet szerzett magának a malmok lerombolásával. Ha a betörő orosz sereg ezen a vidéken malmot talált, ott kő-kövön nem maradt.
Igazi élvezetet nyujtott a hegyhátról való leereszkedés a széles völgybe. Fent rettenetes hideget szenvedtünk, főleg hiányos öltözékünk miatt, a völgyben valamennyire felmelegedtünk, bár ez az enyhébb hőmérséklet sem volt nyári jellegű. A sok fagyoskodás után igazi melegre vágyakoztunk. Utunk során egy ovális alakú tóra akadtunk, melynek vizét hévforrások táplálják. A tó fenekén nyüzsögtek a pisztrángok, a mi örömünkre. Ezt a kínálkozó alkalmat persze nem hagytuk kiaknázatlanul s tekintélyes mennyiséget halásztunk ki belőlük. A talajból imitt-amott vulkanikus eredetű kúpok bukkantak elő, de mindegyike a tenger felé gyenge lejtőt mutatott. Az út a tengerpart közelében a Várnáig nyúló tó mentén egészen festőivé vált. Az egyik oldalon a tenger vize csillámlott, a másik oldalon szeszélyes alakú sziklák, néhol leomló, zúgó patakok csillogó vízporával. Az ormokon mindenütt pihenőt tartottunk. Míg nem láttuk a tenger vizét, fantáziánk nem hagyott nyugodni. Tengert még sohasem láttunk s így nem csoda, ha tele voltunk vágyakozással, izgalommal. Mikor megcsillant előttünk a tenger végtelen vize, idegeink megnyugodtak, nyugtalanságunk elmúlt. A tenger elbűvölt, megpihentetett. Egy háromárbocos hajó ringott a végeláthatatlan vizen. Ezt különösképpen megbámultuk. A kísérő tiszt közölte, hogy ez a gálya viszi a lengyel emigránsokat Maltába. Ott mi lesz velük, még senki sem tudja.
Bennünket a kormányzói palotába szállásoltak el. Ebbe az olasz stílusú, kertes házba, ahonnan legszebb kilátás nyilt a tengerre. Pompás, fényűzően berendezett termek ízelítőt adtak a Kelet gazdagságáról. Minden sarok drágamívű bútorokkal volt tele. A padlatot süppedő perzsaszőnyegek borították. A mennyezetekről a szoba berendezésének stílusához alkalmazkodó sárgaréz-csillárok függtek alá. Maga az épület négyzet alakú volt, minden oldalán számos ablakkal. szerintem a török építőművészetnek legszebb termékével álltunk szemben.
Érkezésünkkor a kapuban egy megbízott fogadott, aki e célból jött Konstantinápolyból. Ő ügyelt fel ránk és gondoskodott rólunk. Masher beynek hívták ezt az igen művelt, a bécsi Keleti Akadémián nevelkedett tisztet, diplomatát. Folyékonyan beszélt németül s kellemes volt a vele való érintkezés. Később többet fogok róla elmondani. Maga a kormányzó is szívélyesen fogadott bennünket, Bem, Kmety és Stein tábornokok előtt meg éppen alázatoskodott, hiszen ők már pasák voltak. Dúsan megrakott tálakban imbist szolgáltak fel, amit mohón elfogyasztottunk. eléggé kiéhezettek voltunk már és ez volt Magyarországból való kimenekülésünk óta az első tisztességes eledel, mely elénk került. Utána remek kávét kaptunk és pöfékeltünk a szultán kertjéből származó illatos dohányt. A nagyon esedékes és nagyon alapos tisztálkodás után, karéjba álla, harci dalokat énekeltünk, tetszésére a jelenlévő dignitáriusoknak. Utána a kimerültség jelei kezdtek mutatkozni rajtunk. Elheveredtünk a kényelmes dívánokon, átadva magunkat a mennyei nyugalomnak. Soha ilyen pompásan nem aludtunk még.
Másnap a tengerparton sétálgattunk. Néha-néha betértünk a kávéházak egyikébe-másikába egy szenvedélyes billiárd-csatára. Ezeken a helyeken főleg pezsgőt szolgáltak fel. Egy szuszra hajtottunk fel egy üveget, a haza üdvére s a messze maradt szeretteink egészségére. Sétáink során feltünt, hogy minden lépésünket török tisztek követik. Lépten-nyomon követnek s ha ennek oka felől érdeklődtünk, válaszuk az volt, hogy ilyen magas rangú tisztekhez, mint mi vagyunk, itt Keleten illik a kíséret. Ez Törökországban szokás, magától értetődő. Mi azonban ezt alig hihettük el. Ez a kísérgetés aggodalmat keltett bennünk, s a jövő igazolta, hogy ez nem volt alaptalan.
Még behajózásunk előtt a kikötőben három barátunkkal találkoztunk: Bernát huszárkapitánnyal, Békássyval és Dömötörrel, a Hunyady-huszárok őrnagyával. Ez utóbbi a Lloyd-gőzösre várt, Franciaországba készült. Éppen a szolnoki csata évfordulóján, március 15-én szálltunk hajóra. Én Bem kíséretében kocsin mentem a kikötőbe. A tiszti kíséret, persze, ezúttal sem maradt el. Az eliszaposodott öblön keresztül csónakon vittek a már a nyílt tengeren horgonyzó hajóhoz. Szélmentes idő járta, a tenger vize sima volt. Négy óra tájban szedtük fel a horgonyt. akkor támadt fel a szél is. az örmény Havasalja felől fújta nótáját az Aelus s e nóta szövegét csak akkor kezdtük érteni, mikor a hajó személyzetének sürgését-forgását láttuk. Nemcsak az ég, hanem a hajó kapitányának arca is elkomorult. Ő egyébként Bemet meghívta kabinjába való tartózkodásra. A szél erősbödésével előrehaladásunk egyre nehezebbé vált. Nemcsak a hajó hánykolódott, hanem mi is a fedélzeten. Jegymásnak estünk, elgurultunk egymástól. Mi, magyarok, nem szoktuk meg az ilyesmit, s az csak természetes volt, ha mindannyiunk a rumos flaskától reméltünk enyhülést. Észrevette ezirányú mozgalmunkat a cinikus Stein tábornok s rekedtes hangján szólt felénk: C'est na vana rien! Ulrichnak akartok hódolni? Nem halljátok, a lengyel hős mélabús dalokat fütyörészik? Én még kellő időben mentem becses személyemet. Bujjatok be ti is mielőbb barlangjaitokba!" Kmety állta legjobban a vihart. Sokkal jobban, mint a magyar Attila (Baróthy), aki paprikával védekezett az erős hullámzás hatásai ellen. Kmety és Stein mindig ellenlábasok voltak s azok is fognak maradni. Kmety komoly, szófukar egyéniség volt, Stein pedig éppen ellenkező temperamentumu ember: igazi lerchenfeldi csibész. Mint Grimmnek tulajdonított mesében a vaknak, neki is volt tarisznyája, tele tréfával, humorral. Ami a vihar hatását illeti, én sem dicsekedhetem. Éppoly nyavalyás lettem, mint a többiek. Mindent elviseltünk volna mi könnyű szívvel, csak a gyomrunk működését nem. Hát ez bizony szörnyű valami! Reggelre csillapodott a szél, harmonikázó gyomrunkat megkenegettük jó, illatos kávéval s felmerészkedtünk a fedélzetre. A hullámok még emelet-magasságra hágtak fel, de a Bosporus partjainak fenséges panorámája feledtette velünk a szörnyű éjszakát. Fantáziánkat akár előre ki is kapcsolhattuk volna, a természet szépsége felülmúlt minden képzeletet. A partoldalban kis terraszos török házak ültek meg, mélyen a ciprusfák lombjai alatt, messzire elágazó külvárosi házsorok fehérlettek elő, a mecsetek kiugró csillogó kupoláival. Balkéz felől, a Bosporus partjai fölött az ázsiai oldalon Scutari uralkodott a bűbájos környezet fölött. Bem a hajó orrában állt s figyelő szemmel a tengerszoros erődítményeit kutatta s ha felfedezett egyet, kritikai megjegyzésekkel illette a látottakat. Stein inkább az öregurat figyelte, mintha azt kémlelné, vajon mit is gondol őfelőle.
A lemélyített kazamatákból nehéz lövegek csövei kandikáltak ki. Ezek önmagukban is többet érnek, mint az inkább dísz, mint erődítést jelentő építmények az ormokon. Ezek a lövegek úgy vannak ágyazva, hogy képesek legyenek a vízvonal alatt minden hajót fenékbefúrni s így sokkal hatásosabb tűzszerszámok, mint az ormokon felállított királyi tekintélyű ágyúk, melyek a sasok útján eregetik el lövedékeiket. Ennek az ügynek legnagyobb tudósa közöttünk Stein tábornok volt, ez a legkitűnőbb képzettségű katona, aki géniuszát csak azért nem szárnyaltathatta szabadon, mert cinizmusa és nyelve ennek útját szegte, mert ezzel a nem célszerű tulajdonságaival oly látszatokat keltett mindig maga körül, mintha egyszerre nem is két, hanem három úrnak szolgálna. Minden bizonnyal lángeszű ember volt. Később és mikor már a törököknek operált Kaukázusban és Örményországban, akkor sem maradtak el személye körül a sötét hírek: azzal gyanítgatták, hogy Oroszország megvesztegette és a szultán már el is küldte neki a selyemzsinórt. Mi igaz ezekből a hírekből, mi ne, örök titok marad. De az bizonyos, hogy egy szép reggel holtan találták ágyában. azt hiszem, itt semmi további kommentátumra nincs szükség!
Delfinek egész raja követte a hajónkat, táncos, fürge ugrándozással. Sokáig elbűvölten néztük játékos kedvüket. Számuk néha már az ezret is meghaladta. Egy fordulónál a kikötő ötlött elénk. Nem tudtuk azonban még, hogy az európai-, vagy ázsiai oldalon kötünk-e ki. Hajók százai nyüzsögtek a partok mentén, némelyek dagadó vitorlákkal éppen indulóban, vagy érkezőben. Szemünk szinte elkáprázott a sok látnivalókon. Különösen a Sofia-mecset, meg a héttornyú szultán-palota nyűgözött le bennünket. a hét torony egyikében raboskodott ekkor Eszterházy is. A látnivalóknak oly nagy tömege ötlött szemünk elé, hogy áttekinteni a látottakat alig volt lehetséges. Ehhez túl gyors volt hajónk futása. A kikötő szája előtt egy lehorgonyzott török hadihajó vesztegelt és fogadta kapitányunk jelentését, melyet kürtjellel tett meg. Nyugodtan siklottunk keresztül a Marmara-tengeren. Estére a hasonnevű szigeten kötöttünk ki s így ez éjjel nyugodt alvásunk volt. Másnap azonban annál nyugtalanabbul ébredeztünk. Kiderült, hogy szó sincs arról, mintha a szultán fogadni akarna bennünket. Bem szeméről kezdett leesni a hályog. Stein tábornok a minket elszomorító hírre valósággal rengett a nevetéstől s elmés glosszákat fabrikált, valahányszor Kmety gyászbaborult arcát megpillantotta. Majdnem birokra keltek, mert Kmety nem bírta el csúfolódásait.
1850 március 9-én keltünk útra ismét Marmara kikötőjéből. A láthatáron, mesze a Dardanellák irányában egy francia paquetbord tűnt fel. Kapitányunk mindenképpen fejébe vette, hogy az csak egy teherhajó s ezért igyekezet utolérni. Izgalmas verseny kezdődött a két gálya között. Hajónk nemcsak elérte, hanem még a Dardanellák torka előtt azon túl is jutott. S így a mienk volt a tengerszorosba való első bejutás dicsősége. Ezúttal több más hajóval is találkoztunk. A Szultán-erődnél szenet vettünk fel. Nagy hatást tett ránk az út a Gallipoli-félszigeti meredélyes sziklafalak között. Fent a magasban világítótorony szökkent felfelé, a hegyek lábánál békés tevekaravánok haladtak. Gallipoli kikötőjében rostokolt a gyérszámú, ide menekült olasz kolónia, elhajózásra várva. Kikötőjére hadihajók őrködtek. Idegen, vagy más török hajóknak különleges császári engedély nélkül ide befutni lehetetlen volt. A Dardanellák szépsége elütő a Bosporus szépségétől. Inkább fenségességével hat. Nem is csoda, ha a törökök oly féltékenyen őrködnek e szorosok felett s a többi hatalmaknak mást nem engednek meg, mint az abban való gyönyörűséget.
Másnap reggel Chios, Micari és Samos szigetek mellett haladtunk el. E napon, vagyis 8-án egész nap a fedélzeten sütkéreztünk. Az éjszakánk is csendes, csillaghímes volt. Apró fények világítottak a hajó tatja után fölhánytorgatott habokban s úgy nézett ki utánunk a tenger, mintha a mi hajóüstökösünk csóvája lenne. Új, isteni színjáték volt ez a szemünknek. Ködhasadáskor Rhodos magasságában voltunk s még nem oltották ki a világítótornyok fényét, mikor a kikötő szájában horgonyt vetetünk. A hajnali fények opálos színeiben villódzó kikötőváros elragadtatásra késztetett mindannyiunkat. Pedig nagyon elavult hely ez s alig hiszem, hogy egész Európában omladozóbb város létezne. Bizánc tiszta stílusú kultúráját tünteti fel még ma is csodálatos szépségben ez a romváros. Néhol, a leomlott kövek törmelékei között, szikár pálmák emelkedtek a nap tűző fényébe, körülötte ugyancsak kiburjánzott cipruscserjék még élesebb kontúrokat rajzoltak a márvány színek orgiájában tobzódó kövek mögé. A hegyek lábánál nyomorúságos fabódék sorakoztak, a muzulmánok lakhelyei. Vezetőnk engedélyt adott a kiszállásra s a romok megtekintésére. Schiller "Der Kampf mit dem Drache" c. balladáját igyekeztem rekonstruálni ezeken a köveken. A romváros körül bástyafal fut végig, néhol ugyancsak szétomolva. A mellvédeken jó öreg ágyúk ásítanak az unalomtól. Ezeknek kellene megvédeni a kikötőt. A Mátyás-templom épen maradt hajóját mosevé alakították át. Keresztül-kasul jártuk a várost. Fölmásztunk a legmagasabb tornyokba is, ahonnan gyönyörű kilátásban volt részünk. A denevérek zugolyait borostyán futotta körül és moha lepte be. A város legtöbb utcája teljességgel elnéptelenedett. A tengerparti sétány mentén a konzulok házai jöttek sorba. Némelyikbe bebocsátást is nyertünk, de egyedül az angol konzul mutatott érdeklődést hogylétünk és sorsunk iránt. Este találkoztunk ismét hajónk fedélzetén. Hazafias dalainktól visszhangzott az egész kikötő. Utána - egy felejthetetlen nap emlékével - mély álomba merültünk a fedélzetén. Takarónk egyedül a hű kísérőnk, a jó lelkiismeret volt. Másnap reggel ellátogattunk az újjáépített, de mégis ódon szaléziánus kolostorba, mely most aggmenházul szolgált. A szinte megkövült török aggastyánok valóban hozzátartoztak az öreg épület stílusához. Egy fedél alatt laktak a zsidó és örmény öregekkel is. Ez az épület az öböl egyik kiugró sarkán, a hófödte bérc lábánál feküdt.
1850 március 10-én szedtük fel a horgonyt. A balkéz felől húzódó Taurus hósipkás, gleccservájta völgyeivel változatos képet mutató hegylánc mentén fordultunk be a Földközi-tengerre. A tenger vize kék és tükörsima volt. A Taurus egyik kiszögellő szikláján görög apátság monostora világlott a türkisz-ég alatt. Mondják, valaha igen virágzott ez a hely. A monostorfalak lába alatt sötét barlangok tátongtak a tenger felé. A hullámok becsapódtak, de megtorpantak a barlangok belső falán s tarajozva omlottak vissza, a végtelen kék tükörbe. A magasban sasok vijjogtak szélsebes szárnyalással. Minden-minden csodálatosan szépnek tünt fel. A tengerre esett tekintetünk, a repülő halak ugrándozása kötötte le figyelmünket. Nem tudtunk betelni a gyönyörűséggel. És mégis, nem szabad ilyenkor, a napéjegyenlőség idején a tengeren utazni. Igaz, ezt az öreg tengerészigazságot csak későbbi utazásaink során tudtuk beigazolni. Csillagvilágos szép éjszakánk volt, az utolsó éj, melyet hajón töltöttünk, mielőtt kikötöttünk volna Bay of Iskanderon-ban. Ezen az éjjelen szép, szomorú magyar dalokat hordozott a szél a közép-tenger békés vize fölött.
Másnap valóban megérkeztünk a már csak a történelemben létező Alexandrette kikötőjébe, Iskanderon-ba. A valamikor világhírű kereskedőváros helyét csak romok mutatják és pár nyomorúságos faviskó. Mindez oly hatást tesz az érkezőre, mintha egy régi sírkertbe látogatott volna el. A kikötőhely levegője is éleszti ezt a hangulatot. Köröskörül posványok terülnek el az öböl környékén, ezek felszálló párája megfertőzi a környék levegőjét s valami áporodott szaggal burkolja be a vidéket. A várost csak földhözragadt szegény arabok lakják, no meg sakálok, sündisznók és egyéb mocsárlakó állatok. A vándorkereskedők is csak annyi ideig tartózkodnak benne, amennyi ideig a hajók ki- és berakodnak s még ez idő alatt is az innen kétóránnyira fekvő Bayroutba menekülnek éjjelezésre. Ez a város amphiteatrumszerűen terül el egy hegyháton. Körötte romantikus cascadokkal csipkézett hegylánc zárja el a szemhatárt.
Az aleppói kormányzó, a haleb, egy lovas-escadront nyargaltatott elibénk, az ezred zenekarával, díszkíséretünkre és szórakoztatásunkra. Másnap már jó korán reggel nyeregbe szálltunk és vígan kocogtunk Beyrouthon át Aleppó irányába. Orontes-nél, a két tenger választóvonalánál ismét alkalmunk volt gyönyörködni a természet buja színpompájában. Kiégett, elsivatagosodott terepre voltunk elkészülve, de a legnagyobb csodálkozásunkra termékeny, dús rónákra találtunk. Bem tábornok észrevette az ezen való meglepetésemet s gúnyos megjegyzésekkel kísérte pesszimizmusomat, mikor mindig csak sivatagot reméltem utunk során. Orontes egy hosszasan elnyúló völgy, rajta ezer fajta, színpompás virággal tarkáló gyepszőnyeg, szétszórva festői csoportokban apró oleander-, oliva-, füge- és pomeránia-pagonyokkal. A talaj nedvdús, s a legpompásabb legelőül szolgál. Kiváló mének ezrei nyargaltak keresztül-kasul rajta. Imitt-amott a nomád arab csikósok fehér sátrai villantak elő az üdezöld fűtengerből. Figyelmünket azonban egy más kép kötötte le. Egy népes gazellanyáj kanyarodott le az egyik szurdokból s igyekezett a folyó felé. alighogy felfedezték jelenlétünket, megtorpantak s szélsebesen visszairamodtak a hegyekbe. Roskadásig terhelt tevekaravánokat hagytunk magunk mögött. Lassan, békésen, gondterhelten kocogtak. Ezek a remek sivatag-hajók, ahogy találóan elnevezték a tevéket, bonyolítják le az egész teherforgalmat a Perzsa-öböl és a Földközi-tenger között, Bem tábornok széles jókedvvel utazott és bennünket is derűre fakasztott. Tetszett neki a táj, a primitívség. Szinte otthonos környezetben érezte magát. Antiochia felé haladó úton több romváros mellett haladtunk el. a néhol még lakható házak is néptelenek voltak. Kóbor turkomán népek inkább sátrakban laktak e városok határaiban. Ezek a nomádok nyáron a hegyek közé vonulnak föl, télen azonban lejönnek állataikkal a dúsvizű folyók völgyeibe. Állatállományuk főleg a szamárból és a juhból telik ki. Növénytermesztést nem űznek, ha igen, csak dohányt és hagymát ültetnek. a nők egyként ülik meg a lovat férjeikkel. Bem egy ilyen nomád turk nép sejkjének vacsoráján részt vett. A menü szalonnában sütött tojás, főtt tyúk és nemzeti ételük, a rizskása-piláf volt s az öreg tábornok jóízűen falatozott. Vacsora végén mocca-kávét és Aburcha-dohányt szolgáltak fel, Bem legnagyobb elismerésére.
Az egykor itt virágzott görög kultúrának kevés emléke maradt fent. Mi is hasztalan igyekeztünk valami régészeti emlékre akadni, nem sikerült. Nem maradt egyéb számunkra, mint az egzotikus vidék színeit élvezni. A régi kultúra az emberekkel együtt elenyészett. A természet fizikai jelenségei pedig kétezer év óta semmit sem változtak. A mai élet itt úgy viszonylik a régi fényes kultúrához, mint a csendes homályú sírbolt élete az élettől duzzadó teljességes élethez.
Antiochiát a hegyekből lezúgó Orentes kígyózza körül. A várost, szegélyén, mindenütt hegylánc köríti. Taraján még a görög időkből való bástyafal s kastélyház, ahol az emberek nagy reformátora s az arab nemzeti gondolat felszítója, Ibrahim pasa tanyázott, már romokban hevert. Ez az arab nemzeti hős nagy építtető is volt, mint a rengeteg omladék bizonyítja. Utána volt egy másik építő korszak is az arab világ életében. ennek romjai is láthatók, stílusukban elkülönbözve az Ibrahim-féle építkezések romjaitól.
A bibliai nevezetességű Antiochiából Aleppóba vezető út köves pusztaságon át halad. Utunk eme szakaszán a növényi élet jelivel alig találkoztunk. Mintha a fa és bokor egyáltalában ismeretlen maradt volna az itteni arabok számára. Néhol felbukkant egy nyomorúságos arab falucska. Ez képezte az oázist. A házak kalyibáknál nem egyebek, de lovaik és fegyvereik annál fényűzőbbek. Lakóhelyükre csak körültekintő módon, nagy elővigyázatossággal tudtam behatolni. Az araboknak itt lakó fajtája nem olyan élénk képzeletű, mint a beduinok, ellenkezőleg tudatlanok, buták és még a nomád életet kedvelő arabok is lenézik őket. Ezektől egyébként sokat szenvednek. Gyakran megtámadják és kifosztják falvaikat. Sokat nyomorgatják ezeket a szegény arabokat a pasa-uralom átkai is, nemkevésbé papjaik zsiványkodásai.
Meglátogatott bennünket utunk során az angol területek kormányzója, Ibrahim bey szultán is. Kíséretét nagyszámú lovas alkotta, akik nem voltak rest fitogtatni tudományukat. A bey fia, aki szintén eljött, egy pompás mén hátán feszelgett. Ez oly szép állat volt, hogy Bem figyelmét is felkeltette és csodálkozva szemlélte rugalmas testét. Alighogy észrevette ezt Ibrahim bey, felkiáltott s boldog arccal felkínálta ajándékba ezt a gyönyörű állatot Bemnek. A kíséretében lévő komisszáriusa csodálkozó tábornoknak jobban megmagyarázta, hogy az itteni népszokásoknak megfelelőleg, ha valami egy pasának megtetszik, azt illik ajándékul felkínálni, de illik is azt viszonozni, mégpedig huszonnégy órán belül. Mivel ez nem állt módjában Bemnek, az ajándékozás terve füstbe ment.
A vendéglátás ténye ugyanilyen furcsa felfogáson alapult. A vendégek tiszteletére az arabok mindig egy bárányt vágnak le s a fejeket a szokásos körítéssel szolgálják fel. Mivel mi éppen tizenhárman voltunk, így éppen tizenhárom birkafejet hoztak elibénk. A báránynak egyéb húsát azonban nem láttuk, nem hozták elő, nem kis csodálkozásunkra.
Ezen az arab vendégfogadáson is túlestünk. Elindultunk végre Aleppó felé. Megcsömörlöttünk már omlettjüktől, melyhez a lisztet két kő között őrlik meg, a kasina-juktól, ettől a savanyútej-féleségtől, melynek üdítő és szomjúságoltó képességéről vitatkozni lehetne. Amint kaptattunk fel egy hegyszorosban, egyszerre csak elénk meredt az aleppói öreg hotel, mögötte az egész város. Kísérteties arab hely ez az Aleppó! Fehér mészkőtalajra épült az egész város s a rekkenő napsütésben csak úgy világlott, porzott, fehérlett. Útjai valóságos útvesztők. Száz moséja van s egyiket a másiktól alig lehet megkülönböztetni. Lakossága tizennégyezer arab. A házak még erősen mutatják a borzalmas 1822. földrengés pusztításait. Első impressziónk, mikor megpillantottuk a várost, az volt, hogy a roppant sivatagban egy őslénykori állat csontváza fehérlik. A várost öt német mérföldnyi széles övezetben veteményeskertek szegélyezik s ez a vegetáció a messziről jövő utas benyomását még jobban kihangsúlyozza. Szél alig rezdül, a várost övező kertek is mozdulatlanságra vannak ítélve, mintha megkövült zöld növények lennének. Egyedüli mozgást a városon keresztül csörgedező Zuach-patak képei. A kertek végén már a végtelennek tetsző sivatag kezdődik s így Aleppó másként nem is fogható fel, mint csak egy nagyobb oázisnak.
Aleppó kapujában beláthatatlan tömeg várt reánk. Tiszteletünkre egy egész ezred katonaság vonult ki s amíg élükön a temetőkertek közé áthaladtunk a városba, fehér burnuszaikban, lepleikben igen érdekes menetet alkottak. Bent a városban a helyőrség parádés desfilében vonult el Bem előtt. A városkormányzó, a villajet főbb tisztviselői élén fogadott, szeretetreméltónak mutatta magát s minden igyekezetével igyekezett velünk megkedveltetni jövő lakóhelyünket és életformánkat. Ez a káprázatos fogadtatás csak kápráztató volt. Álorcajátszás, mint ez nemsokára kiderült. Megérkezésünk után alig pár napra, jóformán minden átmenet nélkül, megváltozott magatartásuk irányunkban. Masher bey, aki utunkon végig kísért, levetette álarcát: porkolábunk lett. Amit a bécsi diplomataiskolában a törökök néhány jótulajdonsága fejében felszedett az európai civilizációból, csupán pótkávénak bizonyult.

 

XI.
BEM SZÍRIÁBAN

Bekvártélyozásunk a városon kívül történt egy kaszárnyában. Ez az elhelyezésünk némi kényelmet is biztosított, de amint már onnan kiléptünk s egyikünk-másikunk a város megtekintésére akart indulni, rögtön kész volt a komisszáriusunk megjegyzése: a városban való tartózkodás nem biztonságos, így nem találja helyesnek, ha a városban járkálunk. De ha mégis időközönként be akarunk menni, hát inkább ő elkísér bennünket. Ez az atyáskodás már felébresztette gyanúnkat, kinyitotta szemünket. Hát még mikor megtudtuk, hogy az aleppói európaiakat, akik meg akartak látogatni bennünket, egyszerűen eltanácsolta s egyszer sem engedte be őket hozzánk, tisztába lettünk helyzetünkkel. Én Bemet nem akartam terhelni helyzetünkre való utalgatással, inkább magunk verekedtünk jogainkért. Azt ki is vittük, hogy a városba kijárhatunk, de mindig egy tiszt kísérete mellett. Ez a kísérgetés két okból volt terhünkre: először, mert nem tudtuk magunkat a török tisztekkel megértetni, másodszor, mert ezek az urak nagy kényelemhez szokott lomposságukkal nem igen tudtak bennünket nyomon követni mindenre kíváncsi távgyaloglásaink alkalmával, s így örökké hazakívánkoztak, vagy altisztekkel helyettesítették magukat. Végül is teljesen elunták ezeket a mászkálásokat, panaszt emeltek, aminek meg is lett a következménye az előttünk kihirdetett meghagyásban:
"Kényteleníttetve érzem magamat arra, hogy a Tábornok és törzstiszt urak számára megtegyem azt a megjegyzésemet, hogy a Kormányzó úr, Mustapha Zariff pasa őkegyelmessége az uraknak megtiltotta a belépést a városbeli consolokba, kolostorokba, boltokba s mindazon egyéb helyekre, amelyek "Bazar" (európai árulerakat) feliratot viselnek homlokzatukon. Az ezzel a közléssel való nemtörődömség azzal a kellemetlen következményekkel járna, hogy kénytelen lennék számukra megtiltani a kaszárnya udvarának elhagyását. Továbbá: a mai naptól kezdve egyetlen úrnak sem szabad csupán egy altiszt kíséretében elhagyni körletüket, hanem csak egyik vagy másik ott szolgálatot tevő tisztünk kíséretében."
Masher bey ezredes, komisszáriusunk azt kívánta tőlem, hogy ezt a rendelkezést én közöljem Bemmel. Mondanom sem kell, ezt a kívánságot határozottan visszautasítottam. Nem hallgathattam el azonban a bey előtt, hogy ez a káplári parancs egyébként számomra örvendetes, mert egész világossá teszi és közérthetően megmagyarázza a mi itteni helyzetünket. Ezzel hátatfordítottam, megvetésem jeléül, porkolábunknak, a profosznak, ahogy elneveztem. Ő azonban egy másik magyar tisztet kapott erre a feladatra. Bemet ez az értesítés mélyen felzaklatta. Maga elé citáltatta az egyik török tisztet és olyan stentori hangon fejtette ki nézetét erről a vakmerőségről, hogy az minden ízében reszketett, mint a nyárfalevél és nem tudott egyebet válaszolgatni, csak bocsánatát kérte a felbőszült tábornoknak. Bemet nem hatotta meg ez az alakoskodás, hanem mennydörgött, mint az égzengés:
- Vagy az Ön kormánya hazudik Konstantinápolyban, és Ön mond igazat, vagy pedig Ön és az útimarsallunk nyomorult orosz vagy osztrák kreatúrák. Majd én világosságot derítek erre az ügyre! Távozzon innen és ne merészkedjék többet a szemem elé!
A szerencsétlen török, mint egy leforrázott kutya sompolygott el. Inkább meg hagyta volna botoztatni magát, mintsem elveszítse a Tábornok kegyeit. Távoztában esküdözött égre-földre, hogy mindezekben ő teljesen ártatlan, s a rendeletért csak a városkormányzó felelős. Bem, midőn látta a török meghunyászkodását, még inkább felbőszült, feltépte az ajtót s rövid gesztussal kiparancsolta. Ezt a tisztet nemsokára maga a városkormányzó követte. Bem ezzel - ha lehet - még gorombábban bánt el és egyszer és mindenkorra megtiltotta, hogy akármelyik közülük betegye hozzá a lábát. A városkormányzó távozása után Bem nyomban asztalhoz ült, levelet írt Konstantinápolyba s követelte benne útlevelének kiszolgáltatását. a levélnek lett is foganatja, bár nem az, amit Bem várt. A konstantinápolyi kormány válasza közölte, hogy kellő megrovásban részesítette a túlbuzgó tisztviselőket. Elismételte újból a Tábornoknak tett régebbi ígéreteket, egyben sajnálkozott afölött, hogy a mostani világhelyzetben a kormány tétlenségre van ítélve, azonban bízik a helyzet változásában, amikor igénybe veheti a Tábornok jó szolgálatait és addig is számít a mostani ügyben nagylelkűségére, engedékenységére és megbocsátására.
E naptól kezdve csakugyan megengedték nekünk a szabadon való járást-kelést, nemcsak Aleppóban, hanem az itteni pasa egész közigazgatási kerületében, ami szívünk vágya volt. Sőt nyomban kifizettették visszatartott fizetéseinket és ünnepélyesen visszavontak mindent a legnagyobb megelégedésünkre. E kellemetlen affér felszámolása után Bem egész figyelmét Siria elhanyagolt tartományainak szentelte. Fáradhatatlanul tevékenykedett, s fő célja maradt a török birodalom katonai reorganizálása. Főként az arabvilág mozgósításának, felvonultatásának lehetőségeivel foglalkozott az elkövetkezendő nagy háború idejére. A birodalom bármelyik pontjára gyorsan felvonultatható fogatolt tüzérség vonatkozásait dolgozta ki, e terv keretében a tevevontatás alkalmazhatóságát, általában a tevék felhasználását a vontatásnál és az utánpótlásnál. Számbavette a birodalom területén létező összes erődítményeket, még azokat is, amelyeket még a judeaiak, vagy az indiai Joab emeltetett. Állandó védőművek terveit dolgozta ki, főleg az Eufrates átjáróinak biztosítására. Határvadász-alakulatok kibolyozásának, letelepítésének feltételeit tanulmányozta, mert ki akarta építeni a birodalom védelmét a határvidék lakosságát állandóan nyugtalanító sivatagi nomád törzsek betörései és fosztogatásai ellen is. Foglalkozott a Tigris és Eufrates felmérésének és szabályozásának kérdéseivel is. Aleppói kaszárnyánk területén salétromtisztító-gyárat rendezett be. Az innen kikerülő salétrom a puskaporgyártásnál kiválónak bizonyult, a szultán nagy gyönyörűségére, ki háremének szépszámú szépeit az innen kikerülő lőporral való kísérletekkel szórakoztatta. Bem aleppói gyára csak kis teljesítőképességű, inkább kísérleti telep maradt. Bem kidolgozta az ágyúgyártás és a kézi lőfegyvergyártás modelljeit és kivitelezési terveit is és ezek után ránk bízatott a tervek végrehajtása is, oly sorrendben, ahogy azt mi jónak ítéljük a birodalom és a síriai tartomány érdekében.
Az a tapintat, amelyet Bem mindenkor tanúsított a Próféta vallása iránt, köztudattá lett s nagyban hozzájárult nevének, nimbuszának a török közvélemény előtti megerősödéséhez. Bemnek ezt a magatartását az islám iránti szimpátiájával magyarázták, holott ez csak politikus volt, mert ezáltal is csak befolyását akarta növelni, hasznosságát pedig kihangsúlyozni. Figyelt a vallási kádenciákra. Legszigorúbban betartotta maga is az egyházi böjtöt, mikor napkeltétől napnyugtáig sem nem evett, sem nem ivott. Többen felhívtuk figyelmét az ily kitartó böjtölés esetleges rossz következményére, de Bem kurtán válaszolt:
- Az én házamban a magam személyén kívül senkit sem kényszerítek a böjt megtartására.
Büszke természetéből mindenfajta képmutatás hiányzott. Ebben sem hasonlított a többi pasákra, kik csak kifelé mutogatták a böjtöt, de titokban jól lakmároztak. Állhatatos maradt elhatározásaiban. Időről-időre valamelyik moséban megjelent, oly időben, mikor nem tartottak benne istentiszteletet. Azt gondolta, hogy ezzel is tartozását rójja le Mohamed vallása iránt. Élete végéig mélységes szeretetet, megbecsülést vívott ki a maga számára a mohamedánok társadalmában. Halála után a sejkek hálaadásokat mutattak be Allahnak, amiért őt nekik adta és a mohamedánság szentjévé avatták. Neve az egész Keleten ismertté vált. A sivatagban nem létezik olyan törzs, amelyik nem a legnagyobb tisztelettel emlegetné Murad pasa nevét. Tetteiről legendák egész sorozata kering az arabok világában. "Magyar vezír"-nek is emlegették.
Bem leghőbb vágya volt Konstantinápolyba jutni, ott megszervezni a birodalom védelmét, erőt adva a kormánynak a külföldi kabinetek egyre megújuló és minden nemzet önbecsülését joggal sérthető beavatkozásai ellen. Ezt sohasem érhette meg. Anglia, de éppúgy Oroszország és Ausztria is, minden felmerülő akadálynál igyekeztek nehézséget okozni Törökországnak. Bemnek még a brussai fürdők használatát sem engedték meg, mert az túl közel van Konstantinápolyhoz, hanem ehelyett az örmény hegyvidék Kaiserich nevű fürdőhelyének látogatását javasolták.
Bem komoly tanulmányai, az exakt tudományokban való jártassága mellett is érzéket mutatott a Kelet szépirodalma iránt. Utolérhetetlen szorgalmat tanúsított az arab nyelv elsajátításában, bár ebben az irányban lassan haladt előre. Az arab írásjegyek használatában már előbbre jutott, de a rendelkezésre álló kevés idő folytán azt értékesíteni alig tudta. Leckeóráin egyre hajtogatta:
- Uram, aki a tudományok történetébe akar betekinteni, az nem élhet meg az arab nyelv nélkül. Az európai kultúra sokban adósa az arabnak és az arab nyelv ismerete nélkül a tudomány több mezeje még ma is felfedezetlen és parlagon hagyott lenne.
A kedvenc arab köpenyén és a fezen kívül egyébként nem öltözködött keletiesen. Sétái közben állandóan botra támaszkodott. Csevegése mindig tanulságos volt, mégis vidám, kellemes, magasröptű. Legszívesebben francia nyelven beszélgetett, noha német nyelven is tökéletesen tudta kifejezni mondanivalóit. Ha betegeskedett és szórakoztattuk, ő szórakozottan figyelt beszédünkre. Inkább gondolataival foglalatoskodott. Órákig tudott így ülni, hallgatagon, még szempilláit sem rezzentve. Ilyenkor arca néha egészen átszellemült, beszédessé vált, de mi mégsem tudtunk semmit sem kiolvasni abból, ami végbemegy ennek az egészen eredeti egyéniségnek bensőjében. Esténként kiült háza tornácára. Egyedül, társtalanul. Ha ilyenkor megpillantottam őt, nem bírtam legyűrni bennem azt a gondolatot, hogy én egy haldokló nagy ember előtt állok.
Bem tábornok életét-halálát, betegségének lefolyását, erdélyi és magyarországi hadjáratait, emberi és hadvezéri jellemzőit, áttérését a mozlim-vallásra, hatását a török és arab világra, Bécsből való menekülését már részletesen ismertettem a "Bostoner Pionier" 1856 április 20-i számában. Most ehhez járulóan csak azt akarom elmondani, hogy a Bem által kiparancsolt török tisztekhez csatlakozott Stein tábornok és Zarzicki ezredes is, akiket ő intrikusoknak bélyegzett meg, s velük a későbbi időkben csak hivatalosan volt hajlandó érintkezni és akkor is csak rajtam keresztül. Szimpátiát mutatott az aleppói helyőrség parancsnoka, a város katonai kormányzója, Kehrim pasa iránt, akit gyakran és szívélyesen látott vendégül házában. Ugyanilyen barátsággal volt a francia főkonzul, Emile de Lesseps iránt is, aki unokaöccse volt a suezi és panamai földátvágások szervezőjének, Lesseps nagykövetnek, valamint az előbbi titkárával, La Mise-vel, az olasz C. Mons-al és Kmety tábornokkal. Állandó sakkpartnerei voltak Balogh és Grimm, akiket majd minden alkalommal megvert, noha azok igen jól játszottak, különösen az utóbbi, aki európai kapacitásnak számított ebben a játékban. Leginkább mégis Lessepshez vonzódott, aki emberséges magatartásával és szabadelvű felfogásával minden internáltat barátjának kötelezett el. Lesseps majdnem gyermeki barátsággal viseltetett az öregúr iránt, mély tiszteletet mutatott, sőt saját házát is felajánlotta neki, hogy eltávolítsa az egészségtelen lakásból. Lesseps háza valamikor quarantainnek szolgált. Szép tágas épület volt, nagy kerttel. A kert alján patak csobogott keresztül. Teljesen elszigetelve lehetett élni benne a város zajától. A falai azonban - bizony - öregek voltak, porladozó félben.
Egy ízben Kehrim pasa, a város katonai kormányzója parádét rendezett Bem tábornok tiszteletére. A szemel nagy eseményt jelentett Aleppó életében. Két gyalogezred, egy tüzérezred és egy külön tüzérosztály, valamint kétezer irreguláris arab alkotta a díszmenetet. Taktikailag nem sokat nyujtottak, de mégis a csapatok a tőlük telhető legjobbat adták. Bennünket nem e csapatok katonai értéke érdekelt, hanem a festői látvány, amit a fehér burnuszos, leples, lándzsákkal és hosszúcsövű puskákkal felszerelt, ide s tova viharzó arab csapatok mutattak. Fehér köntösük uszályként suhant mögöttük, fegyvereik csillogtak a napfényben. Vágta közben kisebb egységekre bomlottak, ezek egymással szembefordulva, egymást rohamozták. Más, elváló osztagok bekerítésére törekedtek s ebben a szédületes robogásban mégis érvényesült a rend. Maguk a résztvevő katonák is nekitüzesedtek a hadijátéknak. Allah kiáltásaik csak úgy zuhogtak, ők maguk lihegtek, lovaik fújtattak, mintha csakugyan véres ütközetet vívnának. Megragadó színjáték volt mindez. A gyakorlat színhelyét környező magaslatokat a város asszonynépe szállta meg. Vörös, kék, fehér peploszaik színpompás környezetet adtak a vad játékhoz, az asszonyok nem tudtak betelni a gyönyörűségtől. Még a fátylaikat is felfedték, csakhogy jobban ügyelhessék az eseményeket. Én az egész hadijáték alatt Bemet figyeltem. Beteg volt éppen s féltem, hogy elerőtlenedik és leesik a lóról. Azonban minden simán folyt le, baj nem történt, eltekintve egy-két kitöréstől. A tisztavérű török tüzérlovak szemmel láthatólag nem voltak vetélytársai a legbámulatosabb produkciókat véghezvivő arab csikóknak.
A francia, az angol, az olasz és a spanyol konzulok nem fukarkodtak a meghívásokkal. Gyakran láttak vendégül bennünket. Az orosz és osztrák konzulok - természetesen - távol tartották magukat tőlünk, így nem is volt alkalmunk velük találkozni. A beyek is szívesen láttak házaiknál. A barátság velük odáig fejlődött, hogy még hangversenyt is rendeztek tiszteletünkre. az orchester két trombitából, klarinétokból, flótákból, trombonokból és előttem ismeretlen, más fúvós hangszerekből állott. A koncert bizony szörnyű volt. Két napig zúgott a fülünk utána s csömörünk lett minden keleti zenétől. A hazai ízlésnek azonban megfelelt, amint ezt könnyen kikövetkeztethettük a viharos tetszésnyilvánításokból. Mindenesetre szerencsénk volt a koncerttel. Ugyanis megismerkedtünk egy némettel, dr. Lontsch-al, aki már húsz éve emigrált ide. Szenvedélyes könyvgyűjtő volt, tekintélyes könyvtárra tett szert s ami fő, szívesen kölcsönzött nekünk mindent elolvasásra. Jószándékot, barátságot mutatott irányunkban mindvégig. Így át az irodalom jó unaloműzőnek bizonyult. Napjainkat megélénkítette egy helyőrségi zendülés is. az aleppói csapatok - állítólag - már tíz hónapja nem kaptak zsoldot. Emiatt keletkezett a pártütés, ami részleges sikerre is vezetett: két hónapi zsoldhátralékot nyomban kifizettek, az idejükön túl visszatartott katonákat pedig büntetés nélkül hazabocsátották. A lázadó legénység mindenféle excessusban tobzódott: feldúlta a kerteket, betolakodott a háremekbe, kegyetlenkedett a keresztényekkel és azonosította magát azokkal a törzsekkel, amelyek megtagadták az adófizetést. A katonaság magatartása némileg indokolást talált, mert a török birodalomnak különösen ebben a felében a pasa-wirtschaft minden képzeletet felülmúlt. A hivatalokban sohasem volt pénz, mert a nagyfejűek ellopták. Még a mi járandóságaink kifizetése sem ment mindig simán. Bem mintegy 60.000 piastert kitevő összes pénzét az általa létesített gyárakba fektette be, aminek folytán néha egy piaster nélkül állottunk. Ezekben a helyzetekben nekem kellett ötletekről gondoskodnom. A konyhaköltségeinkből mindig elspóroltam valamit s ezek a kis összegek ilyenkor áldást jelentettek háztartásunk zavartalan menetére. Kormányígéretekkel bőven el voltunk látva, fontokkal azonban kevésbé. Végre nagynehezen kaptunk 50.000 piastert, Bem kezéhez utalva, azonban ezt a kiutalást - fájdalom - sohasem vehettük fel a Tábornok halála miatt. Kifizették belőle adósságainkat, a fennmaradó összeget pedig mások zsebrevágták.
Pár szót kell szólnom a törökök szent bőjti napjáról, a Ramazánról. Ennek az ünnepnek időpontjával előre senki sincs tisztában, mert az a hold változásától függ. Aleppótól hat órányira van egy mose. Ennek adatott az a kiváltság, hogy figyelje a holdváltozásokat és ezekből állapítsa meg a Ramazan-napot és hivatalosan deklarálja. Míg ez a mose nem nyilatkozik a Ramazan-ünnep időpontjáról, előlegesen nem szabad semmi következtetést tenni. Ha a megállapítás megtörtént, megdördülnek a várerődítmény ágyúi és hírül adják az ünnep beköszöntését. Mindenfelől a kertekből, házakból ének és imádság száll fel a magasba, az éjszaka nappallá változik a fényes kivilágítás által. A bőjt alól csak az idegenek és a betegek kapnak felmentést. A nagyurak persze nem igen tartják be a bőjti napokat, csak képmutatást csinálnak az első három napon, különösen, ha a pénteki nap is közbe esik. Kehrim pasa képmutatásból a fanatikust játszotta, mégis gonosz tréfából a Hold feljövetele előtt kivezényelte az egész helyőrséget hadgyakorlatra. A katonák morogtak, az asszonyok fel voltak háborodva, de mit tudtak tenni? Ugyanakkor kihirdette, hogy akik megsértik a Ramazant, azoknak torkába forró ólmot fog öntetni.
Igen nagy esemény volt aleppói életünkben az angol és francia konzulok által évenként rendezni szokott gazellavadászat. El sem tudtunk képzelni ennél izgalmasabb és színesebb sürgés-forgást. Több, mint 100 arab vesz részt a hajtásban, fehér burnuszokban, hosszúcsövű puskákkal. Hatalmas félkörben körülállják azt a sziklás vidéket, melyet a gazellák leginkább szeretnek s lassú tempóban hajtják fel a vidéket, a kör középpontján, háttal egymásnak álló vadászok irányában. A vadászat nem fegyverrel, hanem solymokkal történik. Vékony láncon tartják a madarakat a lóháton ülő solymászok, feszült figyelem közben. Izgalmas percek ezek. Ember, ló, sólyom, mind a gazellák megjelenését várja. Végre előjönnek, merész szökelléssel iramodnak le a sziklákon. Mint a szélvész tűnnek fel, buknak le a sziklák között. Vadász nem érné el, golyó nem fogná, mert célzásra sincs idő, oly sebesek, ötletesek a menekülésben. A gazellák megjelenésére leoldódnak a láncok a sólymok lábairól, leveszik kápáikat s mint a kilőtt nyíl, ezek ellendülnek a magasba - s onnan majdnem függőleges irányban csapnak le áldozatikra. Éles körmeik belevájódnak a szegény állatok nyakszirtjébe, hegyes csőrükkel egy pillanat alatt bezúzzák homlokcsontjukat s brutális ütéseik nyomán kiloccsan agyvelejük. Alig egy percig tart a kegyetlen mészárlás. Egynéhány menekülő gazellát kopók fognak be, úgy hogy ép bőrrel alig tud egy pár kimenekedni. Egy-egy ilyen sólyomvadászat rendszerint hatalmas mennyiségű gazellát hoz a terítékre. Húsuk az őzhúsnál jobb ízű s ilyenkor van dínom-dánom az egész városban. Az európaiak nagyon kedvelik ezt az izgalmas és újszerű élményt. A vadászatról való visszatérés fülsiketítő hallalival végződik.
Az ozmán-birodalom egy másik különlegességéről, a kutyák paradicsomáról, majd elfeledkeztem. Sehol a világon annyi kutya nincs, mint Törökországban. Számuk milliárdokkal mérhető csak. Legnagyobb számmal - mint mondják - Konstantinápolyban vannak, ahol kizárólag ezek látják el az egészségügyi szolgálatot. De joggal lehet ezt mondani az ázsiai városokra is. Ahogy Észak-Afrikában és Indiában a hollók, Sziámban a saskeselyűk, Mexicóban és Dél-Amerikában a zoppolitok, Szíriában a sakálok, úgy Konstantinápolyban és egyéb török városokban a kutyák takarítják el az utcák hulladékát. Konstantinápolyban éjjel nem lehet nyugodni a kutyák csaholásától, Aleppóban a sakálok vonításától, különösen, ha holttestre, vagy állati hullára akadnak s megkezdődik dáridójuk. Sem a törökországi kutyák, sem a sakálok nem képezik fajtájuk legszebb példányait s csak azon csodálkozom, hogy még nem foglalkoztak itt szép fajták kitenyésztésének gondolatával.
Lassan-lassan én is úgy járok, mint öreg barátom, Billowsky, aki rövidesen - 1904. március 4-én - éri meg kilencvenedik születésnapját. Ő írta nekem: Én már régen felhagytam cikkek írásával, mert kezdetüket, mire a végére értem, már régen elfeledtem. Félek, hogy egyes dolgokat feljegyzéseim elején már megírtam s ismételni nem akarok, aztán úgy emlékszem, hogy azokat csak megírni akartam s így mondanivalóim tekintetében teljes zűrzavar áll belém. Sajnos, ezen a dolgon már aligha lehet segíteni. Ilyen az ember, ha beáll a senilitás.
Az én misszióm, csak Bem halála után fejeződött be valamiképpen. Eleget láttam ezalatt a török wirtschaftból és eleget tapasztaltam. Alighogy Bem lehunyta szemét, ellenségei rajtam akarták kitölteni bosszújukat. Valósággal megostromolták a házat, ahol laktunk, feltúrtak mindent iratok után, nem respektálva sem a városkormányzó, sem a villajet pasájának pecsétjét sem. Főleg azok a tisztek és a volt komiszáriusunk, akiket Bem kitiltott házából, jártak elő rossz példával. Én persze kiutasítottam ezeket az embereket és védekeztem tolakodásaik és intrikáik ellen, ahogy tudtam, nem sok eredménnyel. Mikor láttam, hogy minden felszólalásom és oppozicióm meddő marad, utolsó lehetőségként francia védelem alá helyeztem magunkat. Lesseps főkonzul jóbarátja volt éltében a Tábornoknak s - talán szabad mondanom - nekem is s így bízvást bízhattam benne. Ő a jelen esetben is feltétlenül úri módon járt el. Felajánlotta magánlakását számomra, néhány kavassát pedig személyes rendelkezésemre adta. Még így sem szüntek meg a heccek. Hadi- és polgári bíróság elé idéztek, koholt váddal, mely szerint én a szultán, sőt az egész ozmánságot sértő nyilatkozatokat tettem. Mondanom sem kell, az egész ügyből egy betű sem volt igaz. Kmety tábornokot ez az eset felizgatta és teljes szívvel mellém állt, úgy hogy védelmemet is vállalta a hadbíróság előtt, sőt Reschied pasának, a miniszterelnöknek is írt egy tájékoztató levelet Konstantinápolyba érdekemben. A hajsza nagy ellenérzést váltott ki az európaiak kolóniájában, sok szóbeszédre adott alkalmat s mártírként ünnepeltek a tiszteletemre adott banketteken. A francia főkonzulnál is soiréera voltam hivatalos. Estélyi ruhás hölgyek, férfiak felállva fogadtak s különböző megrendezett ceremóniákkal adtak kifejezést együttérzésüknek. Ez az ünneplés egész zavarba hozott. A szalónokban gazdagon terített asztal várt. Lesseps és titkára, La Muse valósággal körüludvaroltak. A beszélgetés végén a főkonzul egy ajánlólevelet adott át Bem régi barátjához, kivel közös történelmi tanulmányokat folytattak, Boulay de la Muerte-hez, a francia köztársaság alelnökéhez. Én ezt az ajánlólevelet megküldtem Párizsba, egyidejűleg közöltem vele, az alelnökkel Bem halála hírét is. Igen szívélyes hangú köszönőlevelet kaptam tőle válaszul. Ez a levél most is megvan irataim között.
Bem halálhírét levélben közöltem gróf Guyon tábornokkal, török nevén Kurd pasával, a damaskusi helyőrség parancsnokával, valamint Kohlmann tábornokkal Smirnában. Mindkét tábornok válasziratában meghívott törzskarához.
1851. január 7-én bennünket, új moslimokat - ahogy itt elneveztek - a városkormányzó vizitre hívott magához. Az egész estén gúnyolódó, csipkelődő volt s egész beszélgetésével kétségessé akarta tenni jogállásunkat. Én persze hevesen kikeltem minden ilyenfajta célozgatás ellen s nyíltan megmondtam neki, tudom, hogy mennyire boldog volna, ha keresztül tudná hajtani internálásunkat. Részemről ez taktikai hiba volt, de egészen kihozott a sodromból, mikor vitatta, hogy mi nem hagyhatjuk el a garnizón területét. Masher bey, a komisszáriusunk annyira felbuzdult a város kormányzó nem egészen tréfás évődésén, hogy meg is kockáztatta a kérdést, vajon velem mi történjék? Visszavigyenek-e a kaszárnyába? A város-kormányzó nem mert igent mondani:
- Lakjék ott, ahol akar!
Persze tudta a kis ártatlan, hogy francia területen lakom a főkonzul személyes védelme alatt, így hát ez a fene nagy liberálizmusa nem volt éppen magától értetődő. Szóba került Bem hagyatéka is. Mint mondtam, azt nem szolgáltattam ki, hanem utasításokat kértem Konstantinápolyból. Pár nappal e vizit után az is megérkezett. Az volt az utasítás, hogy Bem iratait a kormánynak küldjem meg, tárgyait pedig bocsássam árúba s a befolyt összegekből likvidáljam a fennmaradt adósságait. Ezeket rendeztem a visszamaradt értékek egy kisebb részéből. Mohamed pasa, ki éltében Bemnek ellensége volt, a hagyatéka kérdésében liberálisnak mutatkozott s Kmety tábornokot utasította, hogy a megmaradt tárgyakat vitesse magával. Kmety azonban úgy határozott, hogy a szállítható értékeket Londonba vitette, ott licitáció útján értékesítette s a befolyt összegekből Bem franciaországi adósságait rendezte Stuart közreműködésével. Kmety díszes síremlék felállításáról is akart gondoskodni, a költségek egy részét Bem barátja, Mechmed pasa hadügyminiszter vállalta magára, ajánlkozását azonban nem fogadtuk el, mert abban a véleményben voltunk, hogy méltó síremlék felállítása elsősorban nekünk, az internáltaknak a kötelessége. A tervet Grimm készítette el, a török felfogással megegyezően, igen egyszerű kivitelezésben. Fehér márványt Törökországban nem lehetet kapni, ezért azt Itáliában rendeltük meg. Ugyanott végezték a kőfaragó munkát is. A síremlék alapzatát sárga márványból faragtattuk, idevalósi kőzetből. Bem Nagykereszt-jére vonatkozólag a konstantinápolyi kormány elfogadta javaslatomat s azt Londonba juttattuk. Ez ügyben Kossuthnak is írtam. A Tábornok adósságairól végelszámolást készítettem, felküldtem Konstantinápolyba, ahol hivatalosan revidiálták s érte írásban szép elismerést kaptam az öreg káditól.
Ebben az ügyben tárgyalást is tűztek ki. A tárgyalóterem teljesen megtelt néppel. Ez volt az első nyilvános szereplésem azóta, mióta a városkormányzó előtt kellett megjelenni s akkor annyira kijöttem a sodromból. A gyülekezet közepébe léptem, kezemben tartva angol sapkámat és lovaglóostoromat. Oldalam mellé állt dr. Kosta, akit dragománként rendeltek ki. A főbíró kérdést intézet Masher beyhez, a mi komiszáriusunkhoz, hogy engem hogyan hívnak. A bey harsány szóval válaszolt: "Limbashi Fiala!" Hogy voltaképpen miért vagyok itt, csak akkor világosodott meg előttem. Rájöttem arra is, hogy egyetlen szellem sem képes semmit sem véghezvinni, anélkül, hogy tanúi ne legyenek. Tulajdonképpen Masher bey elszámoltatási machinációjáról volt szó. Tudta mindenki a tárgyalóteremben, hogy én Bem tábornok tótum-faktuma voltam s amit Masher bey ebből kikövetkeztetni akart, éppen ellenkezője sikerült számára, most hogy személyesen is megjelentem a bíróság előtt. Masher bey ugyanis ravaszul azt hitte, mert az öreg tábornok feltétlen bizalmát bírtam, ezért vissza is kell élnem a bizalmával. Mindenekelőtt a főbíró, egy régi szabású, öreg kádi, minden vonatkozásban megvizsgálta, azonosította az összes számlákat, még az én követelésemet is. Rendben megvizsgálta Bem helyett kifizetett apró készkiadásaimat is, melyeket a magam zsebéből előlegeztem. A többi hitelezőknek is meg kellett jelenni és esküvel bizonyítani a számla hitelességét és a fennállott követelés valódiságát.
Az igazságszolgáltatást egyébként újabban megreformálták. Kimondották a keresztények egyenjogúságát a törvényszékek előtt. Ezentúl a községi bíráskodásban keresztények is lehetnek ülnökök, csak az elnöknek kell moslimnak lenni. Ezt az edictumot meghozták, de sohasem publikálták. Életbevágóan fontos reform volt pedig, amennyiben igen sok kommunitásban a lakosság majd fele keresztényekből, kurdokból, görögökből és zsidókból állott.
A tárgyalás megkezdése előtt pár pillanattal megjelent Osman bey ezredes is kíséretével. Valamikor Bem adjutánsa volt, de mert a Tábornok rájött intrikus természetére, útilaput kötött a talpára. Hatezerkilencszáz piasterről szóló számla érvényesítését kérte. Nagyon nehéz volt e követelés jogosulatlan voltát bizonygatnom, mert 3811 piaster ebből az összegből még Bem életében kifizettetett. A remek szakállú bey majd megpukkadt a méregtől, gyűlöletes pillantásokkal méregetett, mikor meghallotta a komisszáriustól, hogyha a feje tetejére áll, akkor sem kaphat többet, mint amennyi jut abból a költségelőirányzatból, amelyet a hadügyminisztérium állapított meg. Báró Stein tábornokra hivatkozott, mint aki tud tanuságot tenni követelése jogossága mellett, ám a ravasz báró nem akart semmire sem emlékezni. Zarzicki is tanuságot tett, de vallomása nem kedvezett Osman beynek, aki látta követelése reménytelen voltát kijelentette, hogy itt tulajdonképpen nem is pénzigényéről van szó, hanem kijelentéseinek konstatációjáról: - egyébként ő ajándéknak ajánlja fel a differenciát. Ámde ezt a kádi meghallotta, rögtön konstatálta a joglemondást azzal, Osman bey megmarad abban a keretben, amelyet a hadügyminisztérium utalványozott. az ezredes ugyanis nem tudta tulajdonjogát igazolni Bem kedvenc hátaslovára, így hát ez is eladásra került.
Azt hiszem, mulasztanék, ha nem emlékezném meg a mekkai zarándoklatokról. Úgy tudom, hogy a zarándoklat főcélja inni a Semsem-kút vizéből, melynek forrása éppen a Paradicsomban ered. Mahomed sírjához évről-évre mintegy 80.000 igazhívő sereglik össze. Ha kevesebben volnának a zarándokok, ezt a számot az ég angyalainak serege egészíti ki. Ha többen indulnak el, úgy a fölös számot kitevő szegény flótásoknak még az évben meg kell halniuk, hogy az égi törvény betartassék. A mekkai zarándoklat az államot évente mintegy 30.000 lakossal apasztja, kik részben a forróságtól, részben a rossz táplálkozástól hullanak el az úton. A mohamedán egyház lelkiismerete könnyen viseli ezt a megújuló tömegtragédiát, mert mélyíti és terjeszti a hitélet buzgalmát. Mahomed földi maradványai, melyek egykor Konstantinápolyban voltak, most Damaskusban találhatók fel, ahol a mohamedán hitrege szerint az első ember meglátta a napvilágot. Damaskusban meglátogattam Mahomed sírját, de amit ott láttam - őszintén szólva - csalódást keltett bennem. Némely vonatkozásban helytelenítettem tanait, főleg, mert a boritalt kiátkozta.
Mahomed sírjához minden évben zarándoklatokat vezetnek. A menet élén dromedárokra szerelt építményeken két szent vonul. Ilyenfajta szent emberekből igen sok van Ázsiában, kiváltságos sorban. Privilégiumukhoz tartoznak, hogy meztelenül járkálhatnak. Méltóságuk öröklődő, apáról-fiúra száll s ez a hitbizomány valóban nem értéktelen. Gazdag ajándékokkal halmozzák el őket, nagy létszámú háremeket tartanak fenn számukra. Nekem magamnak is van egy ilyen szentem kosztba. A fickó két órát lubickol a vízben s azután meztelenül korzózik az ablakom előtt. Mikor első ízben megláttam, hűvös szél járta s azt hittem, hogy egy koldus. Csak mikor jól átláttam, tudtam meg, hogy egy hivatásos szent. Azóta ahányszor meglát, húsz parát kér tőlem. Van egy koldusasszonyom is. Ez is ugyanannyiba kerül, mint a szent kosztosom. Egyedül az ég tudja, hogy követelésük jogos-e, vagy sem, annyi bizonyos azonban, hogy alakjuk nem gömbölyödik meg, pedig egy kis pocak rájuk férne a sok földi nyomorúság fejében. Köztük szép számmal akadnak szimuláns dologkerülők is, de - véleményem szerint - a többség csakugyan aszkéta.
Timáry barátom, ki mindig együttérzett velem, megküldte Kossuth rendelkezését alezredessé történt kinevezésemről, egyszersmind a még otthoni jó szolgálataim elismeréseként a II. oszt. Érdemrendet. Egyben felszólított, maradjak vele állandó korrespondentiában. Eltanácsolt tervbe vett mexicói utamról, ehelyett Angliába, vagy Franciaországba való emigrálást javasolták. Kinevezésemet, Bem halála után, Zarzicki kontrakarrirozni akarta, de intrikája Kossuthnál hatástalan maradt.
Aleppóban nehezen aklimatizálódtam. Melankóliába estem, majd magas lázzal ágynak dőltem. Dr. Kálazdy és Mendelsohn vettek ápolás alá. Én az utóbbi tanácsát fogadtam meg, aki orvostudomány és egyéb szellemi képesség tekintetében messze fölötte állt az előbbinek. Ebben a lázas beteg állapotban kézbesítette komiszáriusunk a következő idézést: "Őrnagy úr! Kehrim pasa Őexcellenciája azt a parancsát közölte velem, hogy Ön a mai napon, a török időszámítás szerint kettő órakor keresse fel őt a kaszárnyában. Masher".
Az idézésre a következő választ küldtem:
"- Alezredes úr! A mai napon kelt közleményére, Kehrim pasa őexcellenciájához való megidéztetésem tárgyában a következőkben válaszolok:
1.-ször is én beteg vagyok.
2.-szor is, ha nem is lennék beteg, ilyen idézésre akkor sem jelennék meg a kaszárnyában őexcellenciájánál. Ha őnagyméltósága tudni óhajt tőlem valamit, írásban kész vagyok neki minden felvilágosítást megadni". Először írtam alá nevemet alezredesként. Ebben az időben már megkaptam elbocsátási levelemet a török hadseregtől, de a magyar előléptetési okmányok még nem voltak kezemben. Én eddig régi rangomat használtam, nem úgy, mint Zarzicki, ez a karakternélküli intrikus, aki alezredesi rangjával állandóan ezredesként szerepelt.
Alighogy levelemet elküldtem Masher beynek, megjelent nálam a pasa segédtisztje és közölte, hogy értesítésének nincs idézés-jellege, nem kell ilyen értelemben megjelennem és csupán arra kíváncsi, hogy Masher bey sértése okozta-e elhatározásomat, vagy az régebbtől fogva van-e meg?
Erre én - ugyancsak szóban - üzentem: ha még akartam volna is menni, megakadályozott volna betegségem. Ez az elhatározás régebbi keletű és ahhoz szoktam magam tartani. És már 1851. február 19-én újból felkereset Kehrim pasa adjutánsa egy francia nyelvű levéllel. Kehrim - állítólag - a miniszter megbízásából akart újólag érdeklődni a rajtam esett sérelmen. Én kissé nyersen válaszoltam. Fogalmam sem volt, mi történik körülöttem. Déltájban megjelent nálam lelkendezve Grimm barátom, közölve, hogy a városban elterjedt hírek szerint a városkormányzó el akar fogatni, ezért célszerűnek találná, ha mégis elmennék a kaszárnyába. Grimm nem akarta megérteni, hogy csakugyan beteg vagyok.
- Ha beteg vagy, miért írod azt, hogy akkor sem mennél el, ha nem lennél beteg? Te csakugyan fel akarod bőszíteni a pasát! Semmit sem adsz fel méltóságodból, ha elmész egy török tábornokhoz. Te a hiúságodat előbbre tartod nyugalmunknál. Saját érdekedben kérlek, legalább azt írd meg, hogyha meggyógyulsz felkeresed őt.
Alighogy Grimm távozott, Kmety tábornok adjutánsa jelent meg, s közölte, hogy tábornokát a pasa magához kérette s közölte vele, hogy be fog börtönöztetni, ha nem megyek el hozzá. Az adjutáns kért, hogy már Kmety kedvéért is tegyem meg ezt a látogatást. Dilemma elé jutottam. Kitartsak-e és a végsőkig vigyem a dolgot, vagy pedig elmenjek a pasához? Érzésem szerint célomat már elértem, mikor európai kereszténynek ismertek el és kezeltek. Megfogadtam hát Grimm tanácsát s így a következő levelet írtam a pasához:
"Excellenciás Uram! Ma reggel abban a kitűnő szerencsében volt részem, hogy Excellenciád parancsőrtisztje felkeresett és biztosítottam őt arról, hogy kizárólag betegségem akadályoz meg abban, hogy excellenciád meghívásának eleget tegyek. Éppen e pillanatban értesültem arról, hogy eme nyilatkozatomat nem helyesen tolmácsolták Excellenciád előtt s így szükségét érzem minden további félreértés elkerülése végett - annak a közlésére, hogy csupán beteg állapotom tart vissza tiszteletem személyes nyilvánításától. Amennyiben gyógyulásom előrehaladása ezt megengedi, nyomban megjelenek Nagyméltóságodnál és készséggel válaszolok minden hozzám intézett kérdésére. Megkülönböztetett tisztelettel, Fiala alezredes". Estefelé levelet kaptam Grimmtől, a világhírű sakkjátékostól és a Jellachiade jeles költőjétől: "Kedves Fiala! Aggódom Önért az ismert ügy miatt s ezért szeretném tudni, megfogadta-e tanácsomat s levelét elküldte-e a megbeszélt értelemben? Barátja G. S." Levélben megköszöntem érdeklődését és megnyugtattam. Grimm atyai barátom volt. Makacs természetemet gyakran elhallgattattam kívánságai előtt. Nyugodjék békében!
Vége felé közeledett internálásunk. Éppen úgy, mint a kiutahyaiaknak, nekünk is terhünkre volt már ez a keleti tunya élet. alig mult el a Kehrim pasa-ügyem, újfent megjelent nálam a török tábornok lengyel hadsegédje, egy francia nyelvű idézőlevéllel. Nem tehettem mást, mint ismét negatív választ adtam: "Excellenciás Uram! Éppen a tegnapi napon közöltem Excellenciáddal, hogy betegségem akadályoz meg a megjelenésben. Jelenleg sem tehetek mást, mint ennek megismétlését, annak hozzátevésével, hogy amint tehetem, nyomban megjelenek. Excellenciád alázatos szolgája Fiala". Hogy holnap fog-e hasonló írás érkezni, nem tudom.
Első kilátogatásom alkalmával a francia főkonzult, Lessepset kerestem fel, aki - mint szokott - nagy szívélyességgel fogadott és együtt kacagtunk a török idézések felett. Lesseps elmondotta, hogy Kehrim pasa és Masher bey nála is jártak. Az előbbeni panaszkodott, hogy két napja nem kap levélbeli meghívására elintézést. Ő azt a megjegyzést tette, hogy nem árt egy harmadik napot is megvárni. A komiszárius az iránt érdeklődött, miként lehetne engem a házból kihívni. a konzul válasza az volt: "senki se merészeljen lakóházamba behatolni, mert én az ő védelme alatt állok."
Lesseps meglátogatása után levelet írtam a pasának és tudattam egészségi állapotom feljavulását és készségemet a nála való megjelenésre. Másnap délelőtt 10 órára kaptam a meghívót. A kitűzött időpontban meg is jelentem a hadosztálytábornoknál. Ott találtam Tahil pasát, tüzértábornokot, Masher beyt, Hussein effendit és még két más török ezredest. A fogadtatásomnál a francia konzul dragománja asszisztált. Az elfogadásom gentile volt: le kellett ülnöm törökösen és csibukot, valamint feketekávét szolgáltak fel. Kehrim nem aziránt érdeklődik, hogy meggyógyultam-e már, hanem aziránt, hogy miért változtattam meg magatartásomat? Erre én azt válaszoltam, hogy minden kérdésére írásban fogok válaszolni, mert hiányos nyelvtudásom miatt csak nehezen tudom magam helyesen kifejezni. Kehrim ezt elfogadta, csupán óhajtotta tőlem, hogy magatartásom magyarázatát is írásban adjam. Én ezt megígértem. Így keletkezett e tárgyban a hadügyminisztériumhoz intézet jelentésem. Zarzicki ezredes, az intrikus, úgy informálta Kehrim pasát, hogy Kossuth azért nevezett ki engem alezredessé, mert kiléptem a török hatóságokkal szemben a tartózkodásból. Erre én felolvastam kinevező oklevelem szövegét, melyből kitűnnek azok az érdemek, amelyek alapján előléptetésem megtörtént. Fél órás debatte után valet mondtam.
Végre hírt kaptunk arról, hogy vége internálásunknak és egy Egyesült Államok-beli hadihajó érkezett Kossuth és társainak felvételére. Az amerikai köztársaságnak ez a kezdeményezése hosszú viták után születet meg a Kongresszus elhatározásában. Ez ellen az abszolutisztikus hatalmak már mit sem tehettek, annál kevésbé, mert kiszabadításunk ellen Angliának és Franciaországnak sem volt ellenvetése. Értesülésünk szerint a "Mississippi" valamennyiünket fel fogja venni, akik az amerikai Egyesült Államokba szándékoznak kijutni. Kossuth üzent nekünk, hogy csatlakozzunk fel mi is. Mi akartuk is ezt, de intrikák megakadályozták bekapcsolódásunkat. Török részről mindent megpróbáltak visszatartásunkra. Magasabb rangokat ígértek, áthelyezésünket Konstantinápolyba. Engem pasának akartak kinevezni és a kiképzés élére állítani, de mi mindezeket az ajánlatokat udvariasan, ám határozottan elutasítottuk. Két évi aleppói tartózkodásunk alatt ehhez az elhatározásunkhoz elég ok gyült össze. Azonkívül a klímát sem szenvedhettük. Mindannyiunknak ártalmára volt. Én ezekben a napokban többirányú levelet intéztem, főleg Perzsiába, Francia- és Olaszországba és próbáltam elhelyezkedésünket biztosítani. Pozitív ígéretem egy volt mindezen akciókból s ez is Lesseps által. A francia afrikai idegenlégióban jól el tudtam volna helyezkedni. Lesseps-nek ezt az ajánlatát a Francia Köztársaság alelnöke, akivel Bem éltében már néhány kapcsolatom volt, megerősítette. Orientációmat Mr. de Milinary, a szárd konzul is erősen alátámasztotta. Számítottam Monti parancsnokra is, aki a magyarországi olasz légiókat vezényelte és még otthonról barátom volt. Reméltem Ihász segítségét is, akinek tekintélyes rangja, befolyása volt az olasz hadseregben, akinek ígéretét bírtam is, hogy minden tekintélyét latba veti az olasz hadseregben való elhelyezkedésem érdekében. Próbáltam hasznosítani ismeretségemet Abdulah bey-jel is, a perzsa hercegnő útimarsalljával. Ő a hercegnő kíséretében nagy utazásokat tett Szíriában s ez alkalommal úgy ő, valamint a hercegnő protekcióját megígérte a sahnál. Én Bem megbízásából annak idején jártam a birtokán is, amely a nagy karavánút mentén feküdt. A hercegnő lefátyolozott arcából mit sem láthattam, csak két mélytüzű égi szemét, de ezek megigéztek. Bem, ha ingerkedni akart velem, ezt a perzsa hercegnőt emlegette nekem. Mondotta, hogy ragadjam el egyik vagy másik perzsa hercegnőt, már csak azért is, hogy ő az öreg, néhanapján bepillantgathasson az én háremembe. Ez a nagyszerű és szellemes lengyel férfi igen kedves és bohó is tudott lenni.
Ám az ember hiába tervez: véletlenek elkeresztezik útját és minden terved szappanbuborékként pukkan szét. Sorsa az elrendeltetés zsinórján lóg s minél jobban akarja lefejteni róla magát, annál jobban belegabalyodik. Én is mielőtt Istenhozzádot mondtam volna Szíriának, tettem egy utolsó kísérletet. Levelet intéztem a Portánál akkreditált észak-amerikai nagykövetnek, Marsh őexcellenciájához és kértem a magunk, az aleppói internált magyarok számára mindazoknak a kedvezéseknek megadását, amelyekben a kiutahya-beli magyarok részesültek. Ez a lépés - sajnos - post festam történt. Kossuth kiutahyai híveivel már elvitorlázott s a nagykövet dispoziciójára nem állt másik hajó, amellyel mi mehettünk volna. Helyzetem felette nehézzé vált. Úgy néztem ki, mint a csiga, mely házából ki-kidugja szarvait, de onnan nem tud kiszabadulni. Ha megtanultam volna - mondjuk - a csizmadia mesterséget, mint Woroniczky, Albert és Baróthy tették, akkor tán könnyebben horgonyozhattam volna le valahol. "Szabócskának kell menni" - mondogatta váltig Grimm, de nekem efféle mesterségekhez semmi hajlamom sem volt.
Olyan mesterségfélék elsajátításával foglalkoztam gondolatban, melyekben már otthonosabb voltam. E tervek kapcsán bíztam a protekciókban is. Biztatgattak éppen eleget. Sok befolyásos emberrel ismerkedtem meg azokon az estélyeken, amelyeket a konzulok adtak tiszteletünkre. Molinárynál mindig a legjobb társaság gyülekezett egybe. Estélyein az ő leánya állt a közérdeklődés homlokterében. Mindenki az ő kegyét kereste. Inczédy kapitány volt a kedvenc táncpartnere. Kmety a feleségével táncolt. Ezeken az estélyeken az aleppói pasa is részt vett s mint kitűnő zongorajátékos, fontos szerepet töltött be. Molináry kisasszony kacér teremtés volt s mint látvány is, elbűvölő. Görögös fejéket viselt, arról rózsalánc csüngött hátra a sokfodrú ruhájára, mely tele volt tűzdelve gyöngyökkel és gyémántokkal. Karcsú, darázsderekára simán tapadt a selyem, elborítva drága csipkékkel. Karja is csipkék mögül villant elő. Nyakán gyémántkereszt függött kicsiny gyöngyláncon. Lábán fehér atlaszcipő feszült. Derekáról selymes fényű indiai sál, lazán kötve, ereszkedett le kékatlasz szoknyájára. Meg kell hagyni: egész Keleten ő öltözködött a legízlésesebben. Mindenki szerelmes lett belé, vőlegénye, Zenardy Nandy gróf féltékeny pillantásai dacára. A legutolsó estén, amelyet Molinary házában töltöttünk, különösen féltékennyé lett a kisasszony jegyese. A szépség fejébe vette, hogy mindenáron megtanulja tőlünk a valcert. Vőlegénye a tánchoz kissé merevtartású volt és a kisasszony, akinek gyakorlata nem hiányzott a tánchoz, egész este jóformán ki sem került karjainkból.
Az angol konzul estélyei már merevebbek voltak. A quadrille, a lance, sőt a menüette adatott elő a mi gyönyörködtetésünkre. Az ő estélyein részt vett az angol Parker Riedet- és Martini Kalderon-család is, valamint a francia, az olasz és az arab családok legkiválóbbjai. Az ő estélyei, az ott uralkodó feszesség dacára is, hajnalig tartottak. A spanyol konzul házában az összejövetelek már szilajabbak voltak. A délszaki népek tüzessége uralkodott estélyeinek minden mozzanatán. Nemzeti táncuk, a fandongó, egyenesen lenyűgözi a nézőt. Jabasinsky és Jould mazurkája is sikert aratott. az ő tiszteletünkre adott búcsúestélyén megjelent Molinary kisasszony is. Francia szabású estélyi ruhát vett fel ez alkalommal, de nekünk görög peplos-ruhájában sokkal jobban tetszett. Arab dalokat énekelt, a mi cimbalmunkhoz hasonló hárfa hangjai mellett. A húrokat is ő pengette, ujjára húzott gyűrűkkel. Ennél borzalmasabb hangú zeneszerszámot még nem hallottunk. Igazi örömünkre szolgált, mikor monotonhangú jeremiádja véget ért. Az araboknak annál inkább tetszett ez a siralmas ének, mert majd hajnalig mormogták szövegét a szakálluk mögött. Negyedhét óráig tartott az estély, akkor frissen főzött kávét szolgáltak fel. Hazafelé menet útközben egy török fürdőt foglaltunk el rohammal. Így ért véget az aleppói internáltságunk.
Még kell egyet-mást szólanom az aleppói utolsó lakhelyemről, melyet a francia konzul ajánlott fel számomra az ő poétikus fekvésű nyári házában. Később odaköltöztek hozzám Némethy őrnagy és Jabacinszky is, így nem kellett remeteségben élnem. A villa mellett régi rom állott a domb tetején, ahonnan szép panorámánk volt egész Aleppóra. Ha rágondolok, felötlik emlékezetemben Bem alakja is, amint itt merengett Kis-Ázsia szépségein. Hallom igazán harsány hangját, ahogy dicsérte a természet jelenségeit. Itt állt mindig éjjelente a romok mellett, széltől kuszált fehér burnuszában, sápadt arccal, előreugró orral, mint egy kísértet, aki messze dörgő hangjával túl akarja harsogni a sakálok vonítását. Itt élt velem egy darabig Nemegyei Félix is, a kitűnő mérnök, aki később a Tehuantelepeci-földszoros felmérésével foglalatoskodott, majd hajózási vállalkozó lett és mahagóni kitermelésével foglalkozott Mexikóban. Mint nemrégiben írta nekem New-Yorkból, egy mexikói leányt vett feleségül, családja megvagyonosodott. Az emigrációnak talán ő volt a legvállalkozóbb szellemű tagja. Egész lényét áthatotta a merkantilizmus. Mindenesetre a tizenhárom aleppói magyar internált közül az egyetlen, aki reuzálni tudott az életben. Jól ismertük meg mindannyian. Mikor New-Yorkban a Polk-utcában közös üzlete volt Dryquad Stonessel s nem a legjobban ment neki, egy ízben hozzá fordultam egy kis kölcsönért. Ő pár szíves baráti szó keretében átnyújtott 200 tallért. Ezt az adósságot még nem róttam le, mégis, mielőtt szememet örökre lehunynám, pár jó szót kell írnom róla. Több barátom nekem is tartozik ennél nagyobb összegekkel, így vigasztalódom, amiért ezt az adósságot még nem rendezhettem. Ő és Albert igen jó barátaim voltak s nagy örömömre szolgált, mikor az utóbbinak nagy letörése idején segítségére lehettem, ami az én akkori körülményeim között igen nehéz ügy volt.
Szíriai tartózkodásunk egy barátságos oázisáról még hadd emlékezzem meg. Balogh, Albert, én és még néhányan egyszer ellátogattunk egy török kolostorba, mely Aleppótól egy mérföldnyire feküdt. A szép, villaszerű épületet gazdag narancs- és fügeliget vette körül. A házat hatalmas fák árnyékolták be és a legforróbb időszakban is enyhelyet találtak az ide kirándulók. A barátok vendéget nem vártak, még ízes gyümölcsöket és pompás görög borokat tudtak az asztalra adni. A szőlő talán az egész világon nem ízletesebb, mint itt. Este, reggel nótaszó járta és az emigráció leggondatlanabb napjait éltük át itt a kolostorban. Felejthetetlenül szépek itt a naplementék. Ilyent csak Nevadában, Renóban láttam. Hajnalban, ahol feltűnt a napkorong, nyomban forróság árasztotta el a vidéket, kiszikkasztotta talajt s lementéig egyforma forróság uralkodott. az öreg Baloghgal igazi török pasáknak képzeltük magunkat. Mi is végigheverésztünk egy perzsa szőnyegen, inasunk nyomkodta oda nekünk a csibukot, feketekávét és ő mesélt élményeiről. Nagy mesélő volt, amilyen sok van Magyarországon. Borsód megye követe, majd főispánjaként vett részt a függetlenségi harcunkban. Javait odahaza konfiskálták, nevét is kiszegezték az akasztófára. Visszakapta-e vagyonát, később, midőn amnesztiát nyert, nem sikerült megtudnom. szónoknak született és az is volt. Meséje közben is gyakran beletüzesedett mondanivalóiba. Lábunknál két angora-macska foglalt helyet, hízelegve, nyávogva. Rajtam kívül ezek bizonyultak Balogh legkitartóbb hallgatóinak. Esténként sétát tettünk a narancsliget ösvényein és ezzel végződött minden itt töltött napunk. Nem jelentős események ezek bizony életünkből, de utunkba tévedt virágok, amelyeket eldobunk. S néha oly szépek ezek a virágok! Miért mulandók ezek az epizódok életünkben? Vannak emberek, akiknek élete pusztán szerencséből ilyen szépségekkel teli. Ezek - rendszerint - nem filozófus lelkek, azokat élvezni sem tudják, lerángatják az élet szép virágait, magukkal együtt. Ejh, ha ma lenne 1848. március 15-e! Ötvenhat esztendő pergett le azóta. Hány vitéz bajtársunk nyugszik már a föld alatt? Hány szívet dagasztó "népek tavasza" hervadt el azóta az optimista szemek előtt, míg az örökké álmodó ifjúságunk meglelte az igazságot, melyet a császár esküvel ötvenhat évvel ezelőtt megígért, de megvalósítani soha nem akart.
(Ebben a pillanatban, mikor éppen e sorokat írom, hozza a távíró a hírt, hogy a diákok és munkások kövekkel dobálták be Ferenc József és Klotild főhercegnő ablakait. A hazafias tüntetés szereplőit, persze, megint mobnak tüntetik fel.)
A tiszteletünkre adott konzuli estélyek Aleppóban sok félreértést okoztak. Voltak, akiket ezekre az estélyekre egyáltalán nem hívtak meg és ezekkel mi szolidaritást vállaltunk. Így elmaradtak a francia konzul estélyeiről is. Ennek azonban politikai okai is voltak. A francia köztársaság pálfordulást csinált s ez itt, Keleten is éreztette hatását. Inkább az angolokhoz orientálódtunk, akik segítséggel inkább a hónunk alá nyultak, amire akkoriban nagyon is rászorultunk.
Kéthónapi semmittevés után a Sultan helyi képviselői újra megtanácskozták az ügyünket. Mi az angol konzulhoz fordultunk útlevélért, mert - előreláthatólag - az összeomlófélben lévő francia respublikától nem sokat remélhettünk. Ezt a határozatot hoztuk:
Baloghra ötszáz, a négy őrnagyra személyenként kettőszázötven piaszter szabatott ki az Aleppóból való elköltözésünk hozzájárulásaképpen. Hollán kötelességévé tétetett gondoskodni Árvayról, Nemegyeinek pedig Baróthyról. Jabacinsky kapitány a kitűnő ulánus tiszt gondjait vette vállára, aki később Miksa császár alatt halálát lelte a mexikói csatatéren.
Az útirányt a Kis-Libanonon át Beyrouthba terveztük, mert onnan már állandó hajójáratot remélhettünk. Egy öszvért béreltünk a poggyász szállítására és akként határoztunk, hogy az utat per pedes apostolorum tesszük meg. Amint a komiszárius meghallotta elhatározásunkat, kifejezte szégyenletét előttünk amiatt, hogy útiköltséget sem folyósítottak. Ezen a vad vidéken a pasa-urak is csak lyukas tarisznyával vándorolnak.
Én még az elutazásunk előtti napon megtekintettem az arabs könyvtárt, a keleti tudományoknak ezt a nagy gyűjteményét, mely leggazdagabb kútfőkben az arab műveltség virágkorából. Mennyivel más világ volt ez az arab klasszicizmus, mint a mai, mikor az arab világban minden széthullóban van s minden nemzeti intézményük homlokzatán viseli az elmúlás bélyegeit. A pasagazdálkodás tönkretette az egész arab nemzeti műveltséget s ma már egy valamire való költőjük sincs. Az idő a halált hozza az arabokra.
Utunk iránya a kurd-törzsek legelőjén keresztül Alexandrettébe (Iskenderun) vezetett, innen Beyrouthba (Bejrut). Mielőtt tovább haladnánk, kell szólanom lovag Jabacinszky tisztiszolgájáról és szép cselekedetéről, ki mikor meghallotta, hogy útiköltséget nem engedélyeztek számunkra, pénz nélkül állunk, csekély fizetéséből húsz éve összekuporgatott vagyonkáját ajánlotta fel nekünk. Mi ezt - természetesen - köszönettel visszautasítottuk s csak azért említem fel az esetet, mert szép példáját látom annak, miként az egyszerű nép fiaiban mennyi jóság tud megbújni. Egy "revenné"-n vettem még részt a kurd vidéken, Mauvever(?) -ben, de ennek leírását, főleg kritikáját a jelen alkalommal mellőzöm, mert amúgy sem jelentene semmit. Pénztelen társaim számára gyűjtést rendeztetünk dr. Tomasinivel, mert ez elkerülhetetlen lépés volt. Karavánunkhoz többen akartak még csatlakozni, de csak az egykori francia katona, dr. Oemerd jelentkezését fogadtuk el. Közben a kormány is kikézbesítette passzusainkat. Most már gyakorlatilag is hozzákezdhettünk utunk előkészítéséhez. Legelőször is a felesleges holmijainkat bocsátottuk áruba. Mondanom sem kell, hogy csak zsidóárat tudtunk érte kapni. Összegyűlt pénzeinket többen a spanyol konzul hiénájánál helyeztük el kamatozásra. Ez a kereskedő egy nagy bazár tulajdonosaként volt ismeretes. Miképpen gazdálkodott ez az aimable garcon a pénzünkkel, nemsokára kiderült: egyszerűen banquerot-ot jelentett. Alig lehetett belőle valamit kicsikarni, azt is főleg csak árukban. És milyen árukban? Valóságos néprajzi gyűjteményt sikerült pénzem fejében kapnom. Így egy fehér, virágdíszes, pompás indiai örmény-shawlt. Ennek vöröstónusú pandantját is magamhoz vettem. Ezt később ágytakarónak használtuk. Többféle női holmit, néprajzi érdekességeket. Ezeket New-Orleansba érkeztünkkor adtam el 100 dollárért, nagy szerencsénkre, mert enélkül én és társaim nem tudtunk volna tovább utazni St. Louisba. Volt egy ezüsttel kirakott ó-perzsa nargilém is. Ettől Aleppóban kellett megválnom 1200 piaszterért. Hétszáz piasztert nyertem rajta. Ha áthozhattam volna Amerikába, legalább négyszeres árat kaptam volna ezért a remekművű kovácsmunkáért. De nem tehettem másként, barátságosan kellett egyezkednünk ezzel a Don alfonso Colibratossal, ahogy én elneveztem ezt a svihák bazárost.
Elutazásunkkor nem tudtunk megszabadulni az intrikáktól, különösen volt mentorunk és kebelbarátja, Zarzicki részéről, ki végképp nem tudta leküzdeni ellenszenvét Bem adjutánsa iránt. A tábornok minden tettéért a felelősséget rám akarta áthárítani, de a kádi, ez a becsületes török, egy vállrándítással intézte el minden panaszát. az intrika különösen Inold kapitány ellen vett nagy hevességet, mert ennek feleségét szerették volna hátramaradt adósságok fejében a pasának megszerezni. S ebben a manőverben éppen a szerencsétlen asszony mostohaszülei jártak elől. az ügy az olasz konzul illetékessége alá tartozott, de itt az intrikusok csúfos szégyent vallottak, mert a konzul hallani sem akart az egész ügyről s eleve elutasított minden machinációt, mely az asszony személye körül fonódott. Az angol konzul személyesen ügyelt fel, hogy illetményeinket aranyban s ne papír-piaszterekben fizessék ki. Még eltávozásom előtt írtam szüleimnek is s ötszáz piaszterről szóló utalvány megküldését kértem.

folytatás