Ács Tivadar: A száműzöttek - Fiala János emlékiratai 3. (Terebess Ázsia E-Tár)

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Ács Tivadar
A SZÁMŰZÖTTEK

Fiala János 1848-49-i honvédalezredes
emlékiratai az emigrációból

TARTALOMJEGYZÉK

I. Fiala emlékiratáról
II. Ifjúkorom
III. Útban a gráci kadettiskolába
IV. A győri Dom Miguel-ezrednél
V. A forradalom előtti közszellem
VI. A délvidéki szerb mozgalmak
VII. Katonai akciók
VIII. Görgey védelmében
IX. Emigrációban
X. Útban Aleppóba
XI. Bem Szíriában
XII. Szabadulás Aleppóból
XIII. Marseilletől New-Orleansig
XIV. Az amerikai emigrációban

vissza

XII.
SZABADULÁS ALEPPÓBÓL

1851. november 20-án, csütörtökön, végre elhagytuk szerencsésen internálóhelyünket, Aleppót. Első állomásunk Han-au-toman volt. Itt is írtam e sorokat. Mennyivel más volt itt minden most, mint mikor először ideérkeztünk. Akkor lóháton vonultunk be a városba, ezer és ezer ember állt sorfalat nekünk, lelkesen éljeneztek, katonai parádé és a legnagyobb polgári pompát fejtették ki tiszteletünkre. ezúttal csak kevés számú - igaz, együttérző barátunk búcsúztatott bennünket. Látogatást tettünk itt az angol konzulnál, persze, útiruhában. Velünk jöttek régi barátaink is, akik idáig elkísértek. Kalderer Geoffroi, Gyp, dr. Tomasini, Bem tábornok itteni barátja, Oemera, dr. Lonsch, Martin, Marchand, Pourier, Tomasso s az aleppói magyar szabó, akinek neve már sehogy sem jut eszembe.
Han-au-Tomanból tíz óra körül indultunk el és kettőkor már az első éjszakai szállásunkon voltunk. Ez egy omladozó ház volt egy patak partján. A patakon hídpalló vezetett át. Tágas udvara volt a háznak, de berendezése teljesen hiányzott. Környezete dombos s az egész vidék ellepve kőgörgetegekkel. Mondanom sem kell, a szabadban tanyáztunk, mert a háznak minden zugában nyüzsögtek az élősdiek. A patak a lábunknál csörgedezett s én hallgatva zenéjét, Schiller költeményeit hallottam szüntelenül: "Állt a forrásnál a fiú." Sivár volt a vidék, daltelt mezők nem nyújtogattak virágkoszorút a szegény menekülteknek, éles szavakkal szólt hozzánk a természet, mint maga az élet is hosszú vándorútunkon. Hejh, mégis csak bánattal jár, egyedül bolyongani az idegen világban! Friss bátorság kell újra és újra kezdődő merészség a megpróbáltatásokhoz. Szerencsére, nem voltunk ennek híjával! Megtettünk minden előkészületet a reggeli továbbvonulásra. Leheveredtünk a puszta földre, köpenyeinkkel beburkolóztunk és aludtuk az igazak álmát. Az angol konzul egy csapat jól megtermett "paschibuschi"-kot menesztett utánunk, feladatukká téve, hogy bennünket jól megvédjenek a rabló beduin bandák támadásaitól, de erre - megítélésünk szerint - szükség nem volt, mert sem bátorságnak, sem fegyvernek nem volt híjával.
Szíria égető napsütésében az erőtveszejtő menetelés rettenetes fejfájást idézett elő és csak éjféltájban merültünk álomba, de hajnali négy órakor már talpon voltunk s mozgásba hoztuk karavánunkat. Útközben látogatást tettünk Scheiberg őrnagy barátunknál, ennél az újkori Wallensteinnél. Derék, komoly, férfias őrnagy, jó szívvel megáldott igaz ember. Ő visszamaradt Törökországban és mégegyszer, utoljára keblére akart ölelni bennünket. Később azt hallottam felőle, hogy elesett a kurdok elleni háborúban. Akkor már ezredes volt.
Szomjúság elleni nagymennyiségű édesízű citromot szereztünk be. Ez azonban rossz ötletnek bizonyult. Nem hogy oltotta volna szomjúságunkat, ellenkezőleg hatványozta. Igaz, egy kissé megnedvesítette a száj nyálkahártyáit, de utána keserű ízt hagyott hátra, ami önmagában is kibírhatatlan volt. E napon nyolc órát meneteltünk, én ebből három és félórát szamárháton töltöttem. Az út fölfelé vezetet s minél magasabbra hágtunk, annál vonzóbbá vált a táj. Olajfaerdők, virágzó gyapotbokrokkal váltakoztak és a hágóról letekintve, mint tarka, színpompás szőnyeg húzódott mögöttünk a már bejárt vidék. sok helyütt találkoztunk a klasszikus világ archeológiai emlékeivel. Sokfelé katakombákat láttunk, jó állapotban fennmaradt kutakat, de amelyek persze már nem szolgáltattak vizet. Az ősz közelségét még semmi jel sem árulta el. Bánátban a júliusi naptűzés nem volt olyan nyomasztó, mint itt a novemberi nap és az éjjeli fagyok sem olyan kegyetlenek, mint itt. Az arabok e vidéken szép kiállású emberek, csakúgy a nők is s mi fő, szemöldökeiket nem festik, mint a városban és a rouget sem ismeri a szájuk. E napon tizenegy órát meneteltünk. Este Oflib (Canaba) arab városban szálltunk meg. Egy csapat kíváncsi arab követett szállásunkra, mely egy "hen"-ben volt. A szálloda ellen nem lehetett kifogásunk, mert még szobái is faajtókkal voltak ellátva.
Reggel félhat órakor már nyeregbe ülve vonultunk ki Oflib városkából. Karavánunk túl gyorsan ügetett, úgyhogy mi, akik teherhordó-szamáron, palankán ültünk, hamar kifulladtunk, szamarainkon nem volt sem zabla, sem kengyel, minden irányító eszközünk mindössze egy zsineg maradt, mely kötőfékül szolgált a jámbor állat nyakán. Így az e napi 11 órás kocogás következménye, a feltörés, nem maradt el. Útvonalunk tepografiailag változatosabb volt, mint előző nap: dombok követték a laposan szétterülő völgyeket, de hegyhátak is, a párhuzamosan húzódó szurdokokkal. A táj néha egyenesen fantasztikussá vált. Óriási leszakadt sziklatömbök meredeztek a lapály közepén, várromok kontúrjai bontakoztak ki a sziklapartok oldalán, széles szájú barlangok tátongtak felénk, amelyekben valóságos csarnokokat építettek be a régiek. E csarnokok felírásai imitt-amott még olvashatók voltak. Egy nagy völgyön át mértani pontosságú távolságokra halmokat hagytunk magunk mögött, melyeket bizonyosan emberi kéz emelt, de elhagytunk olyan laposakat is, melyekről világosan felismerhető volt, hogy valaha városok helyéül szolgáltak. Egy-egy beduin is feltünedezett a távolban, amint sötétszínű, füstmarta rongyaikat teregették a bokrokon. Marhákat legeltettek, néhol egész tekintélyes csordát, másutt nyájakat. Juhaik igen pompásak voltak: kövérfarkúak és nyírottfülűek. A fehér sziklákon fekete kecskék húzódtak fel igen magasra és az a kép, melyet ez a látvány nyujtott, festő ecsetje után kívánkozott. Tízórás menetet tartottunk e napon, mikor egy lejtőn lapulóhelyiségre, Tscheszir Suhozra bukkantunk, egy bővizű patak szemközti partján. A faluban egy kőhídon vonultunk át, amely a legjobb karban maradt fenn talán az egész török birodalomban. Másutt szállást, mint az istállókban, nem tudtak adni a falu lakosai, mert ők is együtt laktak barmaikkal. Így hát ismét szabadban málháztunk le, annál is inkább, mert ravasz külsejű istállógazdánk nyíltan hangoztatta, hogy biztonságosabb a beduinok között a pusztán hálni, mint az ő istállójában. Szavait alá is támasztotta több rablóeset előadásával, melyek mind az ő istállójában játszódtak le.
Másnapi menetelésünkkel már valóságos alpi tájakra jutottunk. A hegyekből itt-ott megzendült a dudaszó is, melynek hangja engem a stájerországi pásztorkürtökre emlékeztetett. A vidék egyre vadregényesebbé alakult. Tengerfelszínti 4000 láb magasságban még vígan pompáztak a fügefák és más gyümölcsösök, valamint előttem ismeretlen déli, tűző napsütéshez szokott fák. Hegyi utunk végső szakasza egy mély szurdokhoz vezetett. Ez a szűk völgy engem a karánsebesi völgyre emlékeztetett, különösen arra, melyen keresztül a Karán zuhog alá. De ez a szurdok még vadabb volt. Egészen keskeny peremen tudtunk csak haladni, de ez is suvadásos volt és a legbiztosabb járású öszvéreink is elvesztették lábuk alatt a talajt. Állataink csak egymás után, libasorban haladhattak át, de így is egyike-másika meg-megbotlott, csúszkorált az apró hordalék-köveken. Néhol már annyira keskeny volt a völgy, hogy állataink oldaláról le kellett szedni a poggyászt. Egy ilyen összeszűkült helyen még az a baleset is ért, hogy szembetalálkoztunk egy teve-karavánnal. Kitérni nem tudtunk egymás mellől és így nem volt mit mást tenni, mint a tevéket hasra fektetni és öszvéreink poggyászaikon lépkedtek keresztül. A tevéknek persze ez az eljárásunk nem tetszett és morgással fejezték ki ellenszenvüket irányunkban, sőt az egyik végképp elvesztette türelmét és éppen abban a pillanatban, mikor egy jól megterhelt öszvérünk balancírozott a hátán, elkezdett feltápászkodni. Már-már láttam a mélybe zuhanni poggyászunkat és a szerencsétlen tapsifülest. De micsoda lélekjelenléte volt! Ellenkező irányba lendítette magát és így menekült meg a biztos pusztulástól. Késő este érkeztünk ki ebből a halálvölgyből és értük el Biranit, mely nem volt egyéb, mint egy rablótanya-szerű vendégfogadó. Nem is voltunk biztonságban. Felváltva virrasztottunk s fejünknél tartottuk puskáinkat.
Az éjszaka esemény nélkül telt el. Másnap korán útnak eredtünk és már a hajnali órákban átjutottunk a vízválasztó hágóján. Innen az út már végig lejtett s mi boldogok voltunk, hogy túljutottunk ezen a vad vidéken. A tájék jellege is egészen megváltozott, szubtrópikussá vált, mint a Földközi-tenger déli vidéke. Leanderek, óriási bóbitájú fehér puszpangok, terebélyes platánfák színei festették meg e táj jellegzetességét. Szíria legszebb vidéke terült el szemünk előtt. Mélyebben már venyigéikkel messze szétkúszó szőlőfák rogyadoztak a dús fürtök súlya alatt, színpompájukban vetélkedtek a narancsligetek gyönyörűségével. Tíz óra tájban pillantottuk meg a tengert. Innen még hat órai járásra feküdt Ladakie kikötővárosa. Késő délutáni órákban értük el a kikötőt. Éppen olyan elhagyatott hely volt ez, mit más török kikötő. A házak túlnyomó része elomlóban volt. Minden a pusztulásra, a halálra emlékeztetett.
Egy négyszobás vendégfogadót szálltunk meg. szerettem volna ugyan kirohanni a tengerpartra, de kínzó fejfájás gyötört s amúgy is elcsigázott voltam. Jólesett kinyújtóztatni fáradt tagjaimat. Reggel elmentünk a fürdőbe, lemostuk magunkról Szíria minden porát, fáradságát. Valósággal újjászülettünk. Csodálatosan jóhatásúak ezek a török fürdők. Utána jófajta török kávét ittunk, majd kisétáltunk a tengerpartra és végigcsókoltattuk magunkat a tenger szellőivel.
Ladakie kisebb jelentőségű kikötő. Az öbölnek patkó alakja van, ahová szűk csatorna vezet be. A város maga omladozó palotákból áll. Még a világítótorony is rogyadozott. Azonban a kikötői élet elég mozgalmas képet nyújtott. Az öbölben hat török hadigálya horgonyzott, messze Keletről érkezett angol szép kereskedelmi hajók egész csoportja. Megtudakoltam Nicolay kapitány "Conduite" nevű hajóját, majd a kis görög bárkát kibéreltem, amelyre felhordattam poggyászainkat. a görög hajóssal való egyezkedésünk sok óvatosságot igényelt, mert bizony ennek a valaha fejedelmi népnek fiai igen rosszhírűek voltak. Amint a kikötőben őgyelegtünk, összeakadtunk Lesseps francia konzullal, ki bizonytalan célzással utalgatott arra, hogy értesült szorult helyzetünkről, de barátai nagyon is igénybe vették őt. Ebben maradtunk.
Poggyászaink behajózása simán ment. Csak a legvégén egy öszvérünk megvadult, ledobta a poggyászokat és nekiiramodott. Míg az öszvérrel bajlódtam, visszatérőben újólag találkoztam Lesseps-szel, ki visszamaradt velem és segítet az öszvérek terelésében. Lekísért egészen a bárkáig. Szomorúnak látszott. Látható volt arcán a francia államcsíny előrevetődő árnyéka, de mint nagy diplomata, beleélte magát az új helyzetbe. Mi pedig, orthodox revolucionisták, változatlanok maradtunk és így köztünk a szakadásnak be kellett következni. Mégis, meg kellett hagyni, Lesseps gentleman volt s mint a fia Bemhez, úgy vonzódott hozzánk. Többi barátainkról hallani sem akart és ez volt tulajdonképpeni oka szakításunknak aleppói tartózkodásunk utolsó idejében.
A bárkán hamar otthonosan éreztük magunkat. Vacsorát rögtönöztünk, de a kedélyes hangulat egyszerre csak nyomasztóvá vált: Libanon felől szürke fellegek tornyosultak az égre, nemsokára bárkánk himbálódzni kezdett, majd teljes erejével kitört a vihar, olyan, mint aminőt a Fekete-tengeren éltünk át. A következményeket, persze, mindnyájan éreztük és őszintén sajnálkoztunk, amiért nem fogadtuk meg a kapitány ama tanácsát, hogy a jobb széljárást a szárazföldön várjuk be. Társaink mind megsínylették a hirtelen kitört vihart, én alig, mert arab szűrköpenyembe burkolózva, felmentem a fedélzetre és élveztem a természet haragos játékát. Indulásról még szó sem lehetett, annál kevésbé, mert hajónk útlevelei még nem készültek el, de a mi kis Baróthynk, aki már egy hete teljesített hajóinasi szolgálatot, de mint egy admirális feszelgett, garantálta a kedvező szelet s volt oka neki csokorral kapni a vaskos tréfákat a merész optimizmusáért.
Az egyik hajnali szürkületben - éjjelente aludni nem tudtunk - egy érdekes jelenetnek voltunk tanui: szökőár támadt s végigseperte a várost. A víz hegymagasságra emelkedett fel s magasan a házak teteje fölött tetőzött, tarajozott. Az egyik angol hajóról három matróz csónakba szállt, hogy segítséget vigyen a házakban rekedteknek, de a hullámok úgy felfordították a csónakot, mintha egy gyufaskatulya lett volna. Az egyik matróz a csónak szélébe kapaszkodva küszködött a hullámokkal, a másikat messze elvetett a víz, a harmadikat a hegyoldalon egy sziklához csapdosta, aki azután emberfeletti erővel fel is kapaszkodott. Egy másik angol hajó matrózai megkísérelték a három ember megmentését. Csónakba szálltak és az óriási hullámok hátán, hol fent, hol lent a hullámvölgyekben, egyenként kimentették a három szétszóródott embert, csónakjukkal együtt. Az a hajó, melyről a három ember származott, nem vett részt a mentésben, amit mi megütközéssel vettünk tudomásul.
Amint valamennyire elcsendesedett a vihar, kipakoltunk a hajóról és egy olcsó parti fogadóban szálltunk meg, itt várva be a kapitány értesítését. Unalmas napok voltak a várakozás napjai Ladakieben. Ültünk a tengerparton és néztük a matrózok szigonnyal való halászási módját. Esténként a hajókról énekszót hozott felénk a tenger. Szövegét nem értettük, de a melódia szívünkbe markolt. Lengyel útitársunktól itt megváltunk. Lesseps segítségével helyet tudott szerezni magának egy beyrouthi shooneren. Woroniecki herceg azonban továbbra is velünk maradt, láthatólag igen szívesen. Saját honfitársaitól félt és talán nem ok nélkül. Emlékszem arra a jelenetre, talán már el is mondtam egyszer, de sebaj, mert úgy sem fogja soha senki elolvasni e sorokat - ami még Sumlában, Bem életében történt. Török tisztek mellett kellett szolgálatot tennünk és egy napon a két Jourdans fivér és Wyrsbicky őrnagy, a párisi Saint Cyr-akadémia egykori növendéke, mindhárman résztvevői a magyar szabadságharcnak, kijelentették, hogy nem maradnak Bem tisztikarában, míg Zarzicki ezredes is ott van. az az egyén, aki Woroniecki herceg sértéseit is szó nélkül zsebrevágta, anélkül, hogy megvívott volna vele, ugyancsak Zarzicki volt, Bem adjutánsa. Bem sokat tartott felőle, tegyük hozzá, indokolhatatlanul. Zarzickinek kígyótermészete volt s e tulajdonai révén befolyásra tudott szert tenni a tábornoknál, akinek ugyan megvolt az a képessége, hogy saját emberei feje fölött is tisztán lásson. Zarnicki úgy intézte el Woroniecki herceg gorombaságait, hogy panasziratot nyujtott be Bemhez. Zarzickiről el lehet mondani, olyan volt, mint egy mérges gyűszűvirág. Az emigrációnak sok viszálya az ő intrikájából eredt. Nagy része volt Kossuth és az emigráció közötti viszályok előidézésében is. Bem Zarzicki panasziratára magához kérette Woroniecki herceget s igyekezett békés elintézést létrehozni, de a herceg hallani sem akart róla. Bem maga is felbőszült, de nem maradt egyéb hátra, mint a peres eljárás. Mindkét részről a tanuk nagy tömege vonult fel, de a panaszosok egész dandárja is Zarzicki ellen, úgy hogy az őrség török parancsnoka az érkezők nagy számából és szitkozódásából arra a következtetésre jutott, hogy a kaszárnyát akarják megtámadni, ezért lezáratta a kapukat s csak az én intervenciómra engedték be újból az érkezőket. A bíróságban Kmety tábornok elnökölt, tagjai voltak Perczel ezredes, Balogh E., Fritsch, Ihász és mások. Ítélet ez volt: "Zarzicki nem tudta becsületét kellőképpen megvédeni." Zarzicki engem kért fel segédjéül, én ezt a vezérkarbani nagy elfoglaltságomra hivatkozással elhárítottam magamtól. Bem egyenes kívánságára Fritsch ezredes vállalta a párbajban a segédi tisztet. A duellumban Woroniecki herceg visszautasította az előnyét. Ezután még egy becsületügyi eljárás következett Zarzicki ellen. Most Perczel elnökölt s a tanácsban négy őrnagy vett részt. A határozat Zarzickire nézve valamivel kedvezőbben alakult az előbbinél s ilyenformán szólt: "Mosd ki a bundámat, de ne vizezd be!" Bem körömszakadtáig kitartott Zarzicki mellett. azt hitte: támaszkodhatik rá. Fel sem tételezte volna, hogy valaki ilyen "lump" lehet - igen halkan mondom - és megmutatja Achilles-sarkát ebben az affairben s végtére mégis csak be kell látnia, hogy az egész emigráció ő ellene foglal állást s ebben a tusakodásban óvhatatlanul csak sebeket kaphat. Bem engem bízott meg az adjutáns tisztséggel és Zarzicki többet asztalunknál nem mutatkozott. Az akkori komisszáriusunk, Nefik effendi is figyelmessé lett Zarzicki gyors leváltására, főleg a hozzá is érkezett tömeges panaszból.
Bem és a lengyelek viszonya még Franciaországban megromlott. Én ezt a viszonyt próbáltam már tevékenységem kezdetén megjavítani. E célból látogatást tettem Czartoryski herceg ügyvivőjénél, Zaimoyskinál és tapogatództam a béke lehetősége iránt, azonban teljes elutasításra találtam. Még le sem ültetett. Nemzetét ért megaláztatások, füstbe ment terveket követő csalódások lehangolták, kesernyéssé tették. Egy alkalommal, midőn egy lengyel tisztet az ő szárnysegédjévé vezényeltem, könnyező szemmel fordult hozzám:
- Őrnagy úr, én már oly sok keserűséget és hálátlanságot szenvedtem el honfitársaimtól, hogy már semmi bizalmam sincs hozzájuk. Szeretném, ha magyar tiszteket vezényelne, mert bennük megbízok. Lengelt, látni sem akarok többé! - Nagyon fájdalmas vallomás volt ez egy hazaszerető lengyel szájából.
De én még mindig itt vagyok Ladakie kikötőjében s még remény sincs az innen való szabadulásomra.
Egy jó tanácsra itt felhagytam naplóm írásával s csak egy év mulva folytattam. Pour quoi? Ezek az írások csak a szomorú emlékek felidézésére alkalmasak. Az ember cselleng az életben, tesz-vesz, maga sem tudja miért? Minek ezeket megrögzíteni...
Tehát Ladakiében vagyunk. Balogh Istenhozzádot mondott: - Maltába igyekszik. Mi is kibontottuk a vitorlánkat s haladtunk Beyrouth felé. Küzdelmes az ilyen utazás! Különösen, ha eláll a szél s evezőkkel kell hajtani a bárkát. Igaz, viszont ha elindul, a hangulat is rögvest feltámad. Reggel 8 óra tájban a libanoni hegyek ormait csodáltuk a tengerről, nem sokkal később Tardosa magasságában haladtunk. Ez is, mint a többi ázsiai város, romhalmaz. Körül, amphiteatrumszerűen olajfaerdőkkel ültetett dombok. Szemben a romhalmazzal az alig egynegyed négyszögmérföldnyi Blue szigete ugrik ki a tengerből, teletűzdelve apró házakkal. Valaha buja vegetáció jellemezte a szigetet, most négy kócos pálma hirtelenkedik rajta. Piciny kertecskék, alig mutatkozó forgalom minden életjelensége e szigetnek. Ha vadlibák nem szállongnának fölötte, elátkozott helynek tarthatná bárki. Innen alig négyórányi futamodásra van Tripoli s már innen kiveheti kontúrjait a szemünk. Matrózaink idevalósiak és most már minden szavuk kérkedés a hazai dolgokkal, főleg az itt termett naranccsal. Repültünk volna lelkünk szerint is ide, de megint megállt a szél, s a part mentén döglött a hajó. A matrózok fanyalodva ették a túl gyakori, de a keletiek által soha meg nem unt, rizses lencséjüket. Az egész úton kínálgattam a paprikás ételeket, de gyomruk nem vette be.
1851. november 29-én, éjféltájt érkeztünk Beyrouth elé. Fél éjszakát vesztegeltünk a kikötő torkában, mert veszélyesnek tetszett az éjjeli bevitorlázás, de mint rájöttünk, nappal sem jobb a helyzet. Libanonról éles szél hasított bele a vitorlába, ugyancsak próbára téve matrózaink ügyességét. A vidék itt már kultúráltabb. A szakadozott, lankás dombhátakat olajfákkal, szőlővenyigékkel ültették be, sőt kiterjedt epererdők is vannak, s ezért itt alakult ki a keleti selyemtermelés központja. Libanon hegyein a keresztény arabok, a maroniták uralkodnak, s Beyrouth vidéke az ő éléskamrájuk. Maga a kikötő észak és nyugat felől teljesen szabad, kevés, vagy éppen semmi oltalmat sem ád az itt horgonyzó hajóknak. Ráadásul a víz szintje alatt éles sziklák lappanganak, úgy hogy ez az öböl inkább a hajók temetője, mint a menedéke. Hajókázásunk ily módon nem volt oly zavartalan itt, mint 1850 márciusában, mikor - persze - gőzösön haladtunk, ütemesebben, mint most. Minél beljebb kerültünk az öbölbe, kelet felé, annál szakadozottabbnak tünt fel a tájék. Délről lassan elmosódik a Libanon, a papok paradicsoma. Mintegy 80.000-re teszik az e vidéken élő papok számát, akik itt igen jól megtalálják számításaikat, Isten nagyobb dicsőségére. Főbbjeik kezükben tartják a bor- és selyem-nagykereskedést, s ez a két cikk jól duzzasztja káptalanjaik vagyonát. Az itteni borok kiváltképp zamatosak, a magam részéről a legtöbbre becsülöm az összes keleti boroknál.
Fárasztó vitorlázásunk - Istennek hála - itt véget ért. A város pompás ligete közül előbukkanó házaival már az európai civilizáció áldásait kínálja. Maga a belváros ósdi, de külseje mégis elviselhető, patinás. A jó benyomás főleg az ügyesen csoportosított pálmák és ciprusok teszik. A várost övező dombokat áthághatatlan kaktusztömeg lepte el. A környék gyümölcsösei igen jóhírűek. Kikötőélete nyüzsgő, egészen elütő a török kikötővárosok életétől. Külön nevezetessége a városnak, hogy a helyőrség zenekara rendszeresen ad térzenét, s ennek nagy hallgatósága van. Még a mi kényes fülünk is szívesen fogadta be. Az érkező utast a hordárok valósággal szétszedik, szabadulni tőlük csak a kavaszok segítségével lehet. Itt is, mint mindenütt a Keleten, baksisra megy minden. Sehol nem lehet kitérni e kellemetlen adó elől. Itt született az egész baksis rendszer, innen terjedt el az egész világra, jóllehet másnéven nevezik, de lényegileg koldulás. A második gyötrelem, amely az érkező utast éri, a vámhivatalnokok kara. Ők is hajlonganak a borravalóért, bár mitőlünk alig számíthatnak ilyesmire. Kivetéseik ellen protestáltunk, mivel mi török szolgálatban volt tisztek, szabad határátlépést nyertünk. Ők ragaszkodtak álláspontjukhoz, s mindenáron motozni akartak. Nem elégedtek meg a baksis kilátásbahelyezésével. Amidőn egyikük egy bőröndünket felnyitotta s éppen pénzt látott benne, rögvest becsukta és - tartotta a markát. Hollán, amúgy magyarosan káromkodni kezdett. Ezek erre a többi bőröndön akarták megbosszulni magukat. Addig okoskodtak, míg végül is elvesztettük türelmünket és pofonokat kentünk le nekik jobbról-balról, majd felkaptuk botjainkat és azzal zargattuk el őket. Hasonló jelenetünk már Ladakieben is volt. Most azonban megostromoltuk majdnem a vámbárkát is. Semmivel sem törődve bevonultunk a városba, ahol egy arab fogadóban szálltunk meg. Öt piaszter belépti díjban, s napi 1 piaszter bérben egyeztünk meg. Hosszú keleti tartózkodásunk alatt jócskán elszoktunk az európai élettől, úgy tüntünk fel önmagunk előtt, mintha a pusztáról most vetődtünk volna fel első ízben a nagyvárosba: esetlenül csetlettünk-botlottunk a forgatagban. Beyrouthban egy honfitársra is akadtunk, aki már sok évvel ezelőtt vándorolt ki. Készségesen állt segítségünkre: szerzett egy házat is, hol mi napi hat piaszterért étkezhettünk, még pedig igen kiválóan. Idegen emberek sokszor többet jelentenek az utasembernek, mint az ajánlólevél. Így volt ez a jelen esetben is. A magunkkal hozott ajánlólevelek tömegének semmi hasznát sem vettük, míg ennek a honfitársnak segítsége, útmutatása, valósággal jótéteménynek bizonyult egész ott-tartózkodásunk alatt.
Vasárnap szerettük volna útleveleink sorsát rendbehozni. Ez azonban nem ment, mert az amerikai főkonzul, akihez óhajtottunk volna bejutni, sziesztázott, s a jelek szerint még hétfőn sem remélhettük őt hivatalában. Éppen ezért helyetteséhez, Mr. Smithhez fordultunk, aki készséges volt irányunkban, megadta a szükséges láttamozásokat, s így szabaddá vált előttünk az út Marseillen keresztül Angliába és Amerikába. A kaszinóban de Lessepsszel találkoztam ismételten. Szememre hányta, amiért Ladakieben nem látogattam meg, dehát hogy tehettem volna, mert még csak névjegyét sem küldte el hozzám. Ez az eljárás - úgy látszik - a gáláns franciák szokása! Délután kirándulást tettünk a villanegyedben s a parkokban. Megkapó kép volt a dombos vidéken a fény és árny váltakozó játéka.
Megnéztük az angol apácák zárdáját is. Az öböl mély benyúlásánál épült fel. Nem lenne teljes a beyrouthi beszámolóm, ha nem szólnék az itteni konzulok feleségeiről. Mindegyike gőgös, páváskodó és ugyancsak ítélték magukat képzelt méltóságukban. Ha sétára mentek, maguk előtt hordatták a konzuli botot. Általában egy kis zárt arisztokrata klikket képeztek itt Keleten. Nyergesünk, ez a kedélyes, élcelődésekben kifogyhatatlan fickó, jóízű anekdótának ható történetet tudott róluk. Mindegyik egy született Metternich hercegnőnek képzelte be magát. Estére meghívást kaptunk teára, de mint kiderült, a meghívás - tévedés volt. Egy déloroszországi ember, egyébként politikai menekült, aki itt az amerikai főkonzul dragománjaként is szerepel, volt a vendéglátónk. Ez az ember nemcsak az összes levantei nyelveket beszélte, hanem a keleti térség majd valamennyi idiomáját. Mikor elküldte a meghívást, honfitársainak gondolt bennünket. Mindenesetre eredeti egyéniségnek mutatkozott, vérbeli demokratának, s bizalmunk láttán öröme majd kicsattant. Egy tőrös bottal ajándékoztam meg.
Szerettünk volna vízumot kapni Marseilleből Párisba szólót, de tervünk nem sikerült. Ebben az időben történt éppen, hogy az állami gőzhajókat magánvállalatoknak adták át, s vízumügyünk is valahogy ezzel az üggyel függött össze. Mint mondtam már, az amerikai konzultól már megvolt a beutazási engedélyünk és útleveleinkből kitörölte a "Rufie" szót. Egy amerikai misszionárius elvezetett az itteni francia főkonzul, Leffardu feleségéhez. Midőn beléptünk férje irodájába, az volt az érzésünk, mintha egy osztrák államtitkár dolgozószobájában tévedtünk volna. Minden vonatkozásban merev formalitással találkoztunk. Lesseps közbenjárására mégis ígéretét vettük Leffardu főkonzulnak, hogy ajánlólevelet ad a marseillei mairhez. Ott kísérletezzünk a továbbutazás lehetőségével, de ő innen nem adhat Párisba beutazási engedélyt, mert a francia fővárosból érkező hírek zavarosak.
Azt sem tudom még megítélni, hogy mérsékelt áron utaztunk-e, mikor éppen a franciaországi zavargások miatt Beyrouthból Alexandrián, Maltán, Messinán és Civita Vecchian kellett továbbutaznunk. Hajóra szállásunk napján, a hozzánk érkező hírek szerint, a franciaországi zavargások teljes kifejlődését várhattuk és világosan láttatta magát a bekövetkezendő államcsíny. A beyrouthi franciák, kalmárlelkek valamennyien, egyáltalán nem voltak köztársasági érzelműek. a nemrégen ideérkezett 18 francia között csak egy republikánus akadt.
Beyouthból írtunk Kossuthnak is, hogy ha majd megérkezünk az Egyesült Államokba, Filmore elnöknél eszközölje ki számunkra a letelepedési engedélyt, melyet az itteni konzul indorzált. Albert és felesége ott kaptak szállást, kényelmes elhelyezést, ahová étkezni jártunk. Magatartásunkkal jó véleményt váltottunk ki környezetünkben és nem éppen csak jobb öltözetünk miatt, amellyel szintén kitűntünk az itt átutazó egyéb emigránsok közül, a környezetünkben élők gentlemanoknak tartottak. Hosszú tengerparti sétákat tettünk, mert ez nem csupán élvezetes volt, hanem újszerű élményeket is hozott számunkra. Olyan szépségekkel ismerkedtünk meg, minőkkel idáig sohasem találkoztunk: A tátongó sziklaüregekben morajló hullámverés, s hangunk visszaverődése soha el nem mosódó élményt, emléket hagyott bennünk.
Arról már szóltam, hogy mennyire élveztük a város természeti fekvését a cédruserdőkkel borított Libanon lábánál. Akinek éppen nincs dolga a városban, az sietve menekül a híves fák alatt lapuló villájába, s innen szemléli a kikötő nyüzsgését, az érkező-távozó hajók mozgalmas képét. Beyrouth egyike a legkellemesebb keleti városoknak. Hozzá hasonlítva Aleppót, az egy valóságos elhanyagolt sírkert. Maga az élet a városban meglehetősen drága, különösen az idegenek számára.
1851. október 5-én csónakon igyekeztünk az "Osiris" nevű hajóra. Az öböl vize hullámos volt. A szél felkavarta jól a hullámokat s nem egy kellemetlenséget okozott már elindulásunk előtt is. Így egy kötél a hajógépbe bonyolódott bele, emiatt újra le kellett ereszteni a horgonyt. Sirályok szálldostak hajónk felett, baljós szárnyverdeséssel s mi azt éreztük ezekből a hangulatfestő tényekből, hogy valami szerencsétlenség környékez bennünket. Rendes viszonyok között Beyrouth és Alexandria között a hajóút 36-40 óráig tart. Mi pedig már teljes négy napja hányódtunk a viharos tengeren. Szűkös anyagi viszonyaink miatt amúgy is a fedélzetre fanyalodtunk, amivel sem az élelmezés, sem a kabin elhelyezés nem járt együtt. A kapitány - úgy látszik - megsajnált bennünket, s három hajófülkét nyittatott számunkra. Így legalább fedél alá jutottunk, megvédve széltől és esőtől. A konyhából kiáradó ételszagok ugyan egy kissé megingatták stoikus nyugalmunkat, de ha előkaptuk a bicskát, marokra fogtuk a szárazkolbászt, sajtot és kétszersültet, visszalendültünk régi nyugalmunkba, különösen még ha megkortyoltuk a csutora tartalmát is.
A tenger egyre nyugtalanabbá vált. A fedélzeten, ahol temérdek bála között tanyáztunk, a matrózok minden előkészületet megtettek a készülő vihar illő fogadására. A trópikus eső a tengeren viharnak számít, mert erős szélveréssel jár. Kisvártatva rá is zendített a vihar. A hullámok fehér habgallért kaptak. a matrózok ide s tova szaladgáltak a fedélzeten. a kapitány hangja süvöltött, a tisztek stentori hangon vezényeltek. Izgalmasan szép volt a vihar. Így valahogy képzeltem el ifjú koromban. De mégis sokat vesztett most álmaim szépségéből. Ha nem vett volna elő az elhagyatottság érzése, minden szép lett volna. De így! ... Oly sokszor álmodoztam már ilyen förgeteges viharról... A szél körülnyalábolta a hajót és alulról rohamozta. Egyik fele állandóan a levegőben lebegett, a másik felének párkányát meg ugyanakkor ellepte a víz. A fedélzet vagy előlről, vagy hátulról mindig víz alá került. Ládák, kötelek, felszerelési tárgyak ide-oda vetődtek a fedélzeten, a legizmosabb matrózok sem állhattak meg talpukon, hanem lódultak, bukdácsoltak, hol erre, hol arra. A vihar ezúttal legjobb formáját futotta ki.
Október 8-án a tenger mérge valamennyire csillapodott. Éjjel már tudtunk néhány órára vesztegelni is. Hajnali három órakor leállítottuk a gépeket: Abukir magasságában voltunk, a legveszélyesebb szirtes területen. Éles sziklák meredtek ki a tenger vizéből. Csakugyan Istenkísértés lett volna itt az éjszakai hajókázás. Szemben velünk egy vitorlás vonta be éppen vitorláit. Így, szárnyszegetten vergődött, mégis irányt keresve, alig egy kőhajításnyira a mi hajónktól, mintha csak sorsára hagyták volna. A szél újólag feltámadt, fittyet hányva a manométerre. Megismétlődött a tegnapi napunk. Valami - számunkra érthetetlen - furcsa manővirozással haladtunk tovább. Déltájban pillantottuk meg első ízben az afrikai partokat, Abukir környékén, szelíd lapályt, magasra nőtt datolyapálmákkal. Később valamit emelkedett a part, domb is képződött, tetején kastélyfélével, a domb lábánál pedig sárkunyhók tömkelegével. Nos, ez az egész, ami fennmaradt a történelmi nevű helységből! Ez: - Abukir! Nelson tengernagy itt zúzta össze a francia flottát.
Erős szélben értük el Alexandria magasságát. Óriási parti ágyúk tátogatták felénk torkukat, komor fenyegetéssel. Mezítelen árbócerdő lepte el az egész kikötőöblöt. Egy dombhátról kastélyféle fúrta magát a magasba, körülötte egytípusú épületek sokasága, nyilván kaszárnyák. Hajónk fölött fehér sirályok repdestek, de a várva-várt révkalauz egyre késlekedett. Nekünk meg kellett várni őt, mert révkalauz nélkül egyetlen hajóskapitány sem merészeli bevinni hajóját a túlzsúfolt kikötőbe, különösen ilyenkor, dagály idején. Az öblöt meredek sziklacsúcsok fogják körbe, jobban biztosítva e hely védelmét, mint a legnagyobb hadmérnöki tudomány. Kisebb-nagyobb köröket futottunk be hajónkkal az öböl magasságában, de a kikötő torkára sehol sem akadtunk, semmiből sem lehetett következtetni az öbölben való bejárás nyomára. Nem maradt más lehetőség számunkra, mint kifutni a nyílt tengerre, vagy az Abukirbe való visszatérés. az első lehetőség megvalósításához túl kevés szenünk volt, tehát csak a második lehetőség maradt számunkra, alig tízezer lépésnyire a rejtélyesen megbújt révbejárattól, négynapos szélvész után. Hát ebbe a helyzetbe belefulladt a legnagyobb bátorság is! A négynapos vihar rémségei megelevenedtek lelki szemünk előtt. De nem is kellett hozzá vízió: a láthatár elkomorult, vastag, átláthatatlan köd fogott be mindent, az ég csatornái megnyiltak s mintha dézsából öntötték volna a vizet. alul, fölül csak víz és víz, semmi derengés, semmi remény. A tisztek és matrózok nem tudtak úrrá lenni idegeiken, lármásan vitatkozni kezdtek. Jóformán azt sem tudjuk már, hol járunk, merre sodor végzetünk. Egy bizonyos, itt vagyunk Abukir hajótemetőjében, gyilkos szirtek között. Ebben a vaksötétben még védekezni sem tudunk a lappangó veszedelmek ellen. Bármelyik pillanatban itt lehet a végzetünk. a két vasmacska még tartja a hajót, de a szélvész az éjjel már rettenetesen meghintáztatott bennünket. A hullámok néha-néha átcsapnak hajónkon, örökös rémisztgetéssel, elsodrással fenyegetve bennünket. Olyan orkán ez, amilyent öreg tengerész is csak ritkán látott. Nincs menekvés előle. Ha lehúzódunk a hajó legfenekébe, még itt is érezzük minden pórusunkban. Harmadik napja már, hogy egy falat meleg étel sem jutott gyomrunkba. Belefáradtam, elbódultam ettől a rémséges napoktól. Hajnali négy órakor valami mennydörgésszerű robaj hasított idegeinkbe. Szédült lótás-futás keletkezett a fedélzeten, de senki sem tudta, mi történt. Éles füttyök, vezényszavak visítottak bele az éjszakába. Végre kiderült, mi is történt. Egyik vasmacskánk lánca elszakadt, másik vasmacskánkat meg felvontatta egy eszét vesztet kéz s hajónk most a vak szél sodrásával rohan a biztos pusztulásba. A kormánylapát széjjelroppant, a vaskos tartóláncok, mintha csak cérnát szakítanánk, úgy pattantak ketté. Vertük a hajókolompot, kitűztük a veszélylobogókat s minden módon vészjeleket adtunk le. A maradék szenet összekapartuk s így emberfeletti erőfeszítéssel sikerült a veszélyes abukiri szirtmező fölé, a nyilt tengerre jutnunk. Tenyérnyi közelségben voltunk idáig egynéhányszor a biztos pusztuláshoz.
Alighogy kijutottunk a nyilt tengerre, a kapitány mintha eszét vesztette volna, egy csónakot eresztetett le, hogy matrózokat segélykéréssel Abukirba küldjön. A tisztek nem helyeselték ezt az esztelenséget és ellenszegültek a kapitány parancsának. Nyilvánvalóan hiábavaló áldozat lenne vállalkozásuk. Az első nagyobb hullám felfordítaná, a matrózokból hírmondó sem jutna el Abukirba. Mindenki számára beállt a "lenni, vagy nem lenni" pillanata. Így vesztegeltünk sötét kétségek között. És itt volt Albert barátom szegény felesége is! A tenger dagálya még javában tartott, mikor - úgy tíz óra tájban - egy hajó tünt fel Abukir felől s dagadó vitorlákkal tartott felénk. Egyszerre optimisták lettünk, rózsaszínben láttuk a világot, de kedvünk csakhamar lelohadt, mikor kiderült, hogy az abukiri vitorlás csupán szemlét tartott. Két angol is volt hajónkon. Ezek semmiképpen sem helyeselték a kapitány tervét. Gúnyos megjegyzésekkel illették. Abukirt nem tartották kellemes helynek a franciák számára. Pusztán saját erőnkben bízhattunk. Minden kéz az ideiglenes kormánylapát elkészítésével foglalatoskodott. Már csak egy horgonyon tengett-lengett életünk. Ha ez is elszakad, nyugodtan elbúcsúzhatunk ettől a szép világtól. Két kis vasmacskát is kovácsoltunk. Néhány arab és török is volt hajónk utasai között. Ezek a kétségbeejtő helyzetben is csuromvizesen meghúzódtak egy sarokban s stoikus nyugalommal várták sorsuk beteljesedését. Magatartásuk mindenesetre megnyugtatott bennünket is. Imponáló nyugalmuk, mint a felhőkön áttörő napsugár olyan hatással volt ránk. A matrózok is derék, rettenthetetlen fickóknak bizonyultak.
A tenger lassan-lassan csillapodott. A kapitány egy tisztet küldött levéllel az alexandriai főkonzulhoz. Mikor a csónak elindult, hiábavaló vadászatba fogtunk az elveszett vasmacska után. Azt már megállapítottuk, hogy a kormányszerkezet kijavítása legalább 14 napot vesz igénybe. A mi sovány, vékonypénzű erszényünk nem adott módot ilyen hosszú üdüléshez. Ide-oda hányódó bizonytalanságnak egy francia gőzös vetett véget. Ide s tova manővirozott körülöttünk s hosszas erőfeszítés után kötélvégre vette hajónkat s elvontatott a kikötőbe. Az esőzés ez alatt sem hagyott alább. Soknapos idegtorna, négynapos bőjtölés, sőt az utóbbi napokban már ivóvízhiány után végre partraszálltunk és emberi módra végre jóllakhattunk. A francia adminisztráció hajónkon ugyancsak levizsgázott. Megmenekülésünk örömére, az itteni örmény pap unszolására, egy rózsakoszorút akartam küldeni anyámnak, de tervem kivihetetlen volt. Pedig örült volna neki, szegény.
Alighogy szállást fogadtunk, hozzáláttunk ruháink megszárításához. A nap is kisütött, nem kis örömünkre. Ez a nap mindnyájunk számára külön Nap-ünneppé lett, ami nem is csoda. Kéjes érzés vett erőt rajtunk, mikor csontjaink ismét felmelegedtek. Bőröndjeink felnyitásakor valóságos kis vízzuhatagok törtek ki belőlük.
Itt, Alexandriában, mindenki politizál. Vitatták a Franciaországból érkező, egyre rosszabb híreket. Öt napig kellett vesztegelnünk itt, szerencsétlenségünkre a már korábban elrendelt vesztegzár miatt. Emiatt Marseillebe menendő hajóra sem akartak felengedni. A kapitánnyal már-már megegyeztünk, de a kikötőbe jött bárkára már nem juthatunk fel, mert az túlzsúfoltan indult vissza a hajóhoz. Ez újabb két óra veszteséget jelentet. Közben a kapitány meggondolta magát és megváltoztatta elhatározását. Félt attól, hogy Marseilleben szökevényeknek fognak minősíteni bennünket s emiatt neki is kellemetlenségei támadnak. Egy szó, mint száz, meg akart szabadulni tőlünk. Mi azonban föltolakodtunk hajójára s le- és fel járkáltunk a fedélzeten, élveztük a napsütést. A hajóról szép kilátás nyilt a városra, az alkirály palotájára, a kőmóló arzenáljára s a város kiemelkedő részeire. Alexandria főbb utcái szélesek voltak, szép palotákkal szegélyezettek. Egy kisebb világvárosnak hatott. Európai negyedében, ahol az egész tengerentúli kereskedelem lebonyolódik, igen intenzív élet folyt. Kocsik, hintók robogtak a széles utcákon. Ahogy megfigyelhettük Alexandriát, nagyban emlékeztetett bennünket Szíriára. Világítótornya csodálatosan szép alkotás volt. Látkörében pihent az egyiptomi hadiflotta s a kereskedelmi hajók árbocerdeje. A búcsúlövés után zene hangjait hozta felénk a partról a szél. Nyüzsgő elevenség uralkodott mind megannyi hajón. Bárhová néztünk, mindenfelől élet mutatkozott. Alexandria ellentéte volt a halott Aleppónak.
Élénk beszélgetésbe elegyedtünk a matrózokkal, de ez - szemmelláthatólag - nem tetszett a kapitánynak. A tengerésztisztek, kivétel nélkül, konzervatív hajlandóságúak. Málháink áthurcolása alatt is zuhogott az eső. Ráadásul kaptunk 110 afrikai utast is, akik Mekkából tértek vissza. Rey, az új hajónk kapitánya, barátságos egyénnek mutatkozott. A legjobb kabinját nyittatta ki számunkra. Szíves volt van Crowd asszonysággal szemben is, aki a fedélzet egyik sarkában húzódott meg, zsákra heveredve. Ellátásunk kitünő volt, valóságos életet éltünk, nem úgy, mint az előző hajón. Nem is értem, hogyan bírtuk ki eddig az utat. Jó fekhelyünkön alaposan kipihenhettük magunkat. Reggelenként, ha kiléptem a fedélzetre, egzótikus kép fogadott. Mintha egy buduin törzs falujába kerültem volna. Az arabok egy része burnuszaikba burkolózva a liszteszsákokon heverészett. Más részük a reggeli "imbis" elkészítésével foglalkozott. Ez datolya- és fokhagymavagdalék keverékéből készített gombócokból állott s levesestányérból kanalazták igen jóízűen. Odahaza ugyanezt adják tevéknek is. Jó étvágyat kívántam nekik - magamban - ehhez a gusztustalan ételhez.
Erős hullámzásban futott ki hajónk a nyilt tengerre Alexandria kikötőjéből. Már előre elképzeltük a látnivalókat s így minden illúziónk eloszlott. Nem láttunk semmit sem Kairóból, sem a piramisokból. A tenger ismét viharos lett. A zarándok arabok a fedélzeten egyik helyről a másikra gurultak s a hajón átcsapó hullámok egynéhányszor jól nyakon locsolták őket. Mindegyikünk igyekezett kabinjába, de ott sem volt kellemes a tartózkodás. Az átkozott tengeri betegség megint elővett bennünket. Egy nagyobb kabin fala a rázúduló hullámtömegtől beszakadt. Szerencsétlenségünkre az élelmiszerkamra omlott össze s így a felhalmozott készlet nagy része a tenger fenekére került. A vízbe sodort áruk között volt egy hordó bordeauxi bor is, amit a maitre de hotel különösen sajnált.
Téli hajóutazást a Földközi-tengeren senkinek sem ajánlanak. Rövid, pörölycsapásszerű hullámok ütődnek a hajó falába és ütemes egyformasággal kalapálják. Semmiféle pilliatív szer nem használ semmit: s tenger, mindig a tenger követel minden figyelmet és áldozatot. Másnap, 18-án ismét derűs nap köszöntött ránk s ez megvigasztalt. Csontjainkat megint átmelegíthettük, az arabok is megint megszáríthatták lepleiket. Csak tetűiktől irtóztunk, mert az arabok a legkevésbé sem írtották ezeket. Egyszerűen elhajigálták, a világért sem öltek volna meg egyet. Féltünk egy új Sumlától, mikor a tetvek mindent elleptek s nem volt menekvés előlük. Valósággal úgy kellett kimetszenünk bőrünk alól ezeket a rettenetes élősdieket. Más szer, még a forró fürdő sem ártott nekik. E nap este csodálatosan szép naplementében gyönyörködhettünk Cap Razat magasságában.
Másnap, 19-én a kora reggeli órákban pillantottuk meg a máltai világítótornyot. Hét órakor futottunk be La Valetta kikötőjébe, ahol egészségügyi vizsgálat alá vettek bennünket. Megihletődéssel hallgattuk a harangszót. Ily szép reggeli üdvözletben már hosszú ideje nem volt részünk. Fájdalmas érzés lepett meg bennünket. Emlékeztünk szeretteinkre, régi, régi környezetünkre. Három éve voltunk távol mindentől, ami kedves volt számunkra. A reggeli harangzúgás egészen felkavarta érzéseinket, emlékeinket és vágyódásainkat. Igen, ilyenkor reggel, ebben az órában indult anyám odahaza a templomba. Én, mint siheder fiú, harangozni jártam a toronyba és ministráltam a nagymisén. Be szép volt ifjúkorom! A gyermekkori emlékek tökéletesen soha el nem felejtődnek és ma is, már aggastyán koromban, midőn e sorokat papírra vetem, erőt vesz rajtam az elérzékenyülés, ha fiatal éveimre gondolok.
Itt, La Valettában, másként harangoznak, mint nálunk. Egy fémrúddal kívülről ütögetik a harang falát, miáltal a hang utánrezgése elhal s így a harangszó itt nem alkalmas olyan pietás kiváltására, mint a mi katolikus templomainkban, ahol a harang hatalmas, mozgó bronzteste a hullámzó levegő szárnyára bocsátja ércszavát. Maga a város terrasszerűen helyezkedik el a sziget belseje felé emelkedő dombokon. Házainak stílusa az olasz építőművészettől való eredetét hírdeti. A kikötő erődítései tekintély tiszteletet váltanak ki az utasban. Johannitáktól és templáriusoktól emelt ódon falait az angolok - jó ötletekkel - modern erődökké alakították át, alkalmassá téve ezeket a modern tűzfegyverek ellenállásának. Sem időnk, sem alkalmunk nem volt a hadikikötő belsejének megtekintésére. Az itt is elrendelt egészségügyi zárlat egyáltalán megakadályozta, hogy partraszálljunk és megtekinthessük a várost s így csak rövid vázlatot adhatok Málta e fontos kikötővárosáról.
La Valettában hiób híreket hallottunk a párisi eseményekről. Állítólag négyezren estek el. Cavaignac, Changarniere, Lamoricere, Le Flot, Thiers, Bedeau köztársasági érzelmű vezető embereket börtönre vetették, a törvényhozó kamarákat szétugrasztották, tagjait kardélre hányták. Így minden reményünk megsemmisült. A francia alelnökhöz, Bem barátjához szóló ajánlólevelünket akár vízbe hajíthattuk. A francia idegenlégióval kapcsolatos tervem is kútba esett. Most már láthattuk, hogy a szélkakas-jellemű francia népre egyáltalán nem alapozhatjuk terveinket.
A hajón meglátogatott az amerikai konzul és közölte, hogy Kossuth, Pulszky, Mészáros, gróf Batthyány Párisban (?) időznek, a többi magyar már hat hete New-Yorkba utazott. Lekéstünk itt is, mind mindenütt. Pénzünk fogytán, alig Londonig elegendő. Kétségeink megsokasodtak. Elutazásunk előtt a kikötőben a tüzérség gyakorlatozott szorgalmasan. Az ágyúgolyók csak úgy hullottak tengervízbe. A víz tükrét is szórták a golyókkal. Én magam 14 gellert számoltam meg.
La Valetta sánctetőin láttam először angol katonaságot. Vörös kabátban defiliroztak. Innen messziről, a hajóról úgy hatottak, mintha apró tűzjelzések volnának. Megfoghatatlan volt előttünk, hogy miért maszkírozzák a katonákat ily módon valósággal fény- és célpontokká. Laktanyáikat a régi máltai kolostorokban helyezték el. Málta erősségeivel kétségkívül erős, előretolt állása Gibraltárnak. (Dyebel el akar.) Eredetileg kopár szikla volt s régi monda szerint minden itt menedéket talált hajónak termőföldet kellett kirakni vámfizetségül. Így teremtették meg a sziget növényzetét, mely ma már igen buja. Különösen déligyümölcsökben és borban van dús termése. Narancsa különösen híres. Nem nő nagyra, de kitűnő, édes ízű, olyanforma, mint az eredeti waltnut, de piros húsú és zamatos. Tizenhat órás evezéssel körülcsónakázhatjuk az egész szigetet. Főként Görögországgal tart fenn forgalmat Málta. Kikötő öblében kecses gondolák siklanak, pontosan olyanok, mint Veneziában. Én nyolcszázat olvastam meg belőlük, de - mondják - számuk itt kétezerre tehető. Lakosságában Levante minden népe képviselve van. Főfoglalkozásuk a halászat s ez a mesterség látja el őket a legfőbb élelmezési cikkel.
A hegyek lábánál haladtunk, kiugró szirtszigetek sora között, Gozzóig, a másik lakott szigetig, ahová estére értünk. Ebben a szélmentes csatornában való hajózás üdítő élmény volt. Partjai a Bosporus isteni tájaira emlékeztettek, néha a Dardanellákra. Messziről Szicilia hegyei sötétlettek a horizonton. Ha a siracusai földnyúlvány nem esett volna látószögünkbe, akkor jó távcsővel kivehettük volna a tűzokádó Aetnát, mely ugyan most pihent és békésen pipázgatott. Szicília délnyugati partja mentén vitorláztunk. Láttuk Maritimot, ezt a magasra ugró kősziklát, mely mesterséges képződménynek tűnik fel. Mintha erővel ásták volna bele az öböl torkába. Nyájas házak tüntek fel hegyoldalakon, de növényi kultúrának a nyomát sem láttuk. Kopár hegyoldalak, meredek sziklafalak tátongtak felénk, némelyik tetején leomló erősségek romjai, olyan helyeken, ahová még a zergék is alig tudnak feljutni. Jobbfelől Favignara és Egades szigetei tűnnek fel. Végre megint növényzetet láttunk, ha csak tüskés kaktuszerdőket is. Az itt lakó bennszülöttek tisztán halászatból tengődnek.
A szigetek partjai mentén, utunkon mindenütt, delfinek játékában gyönyörködhettünk. Ezek a virgonc állatok is bosporusi utunkra emlékeztettek, csak az idevaló delfinek sokkal kisebbek s valósággal disznóagyaruk van. Nyílsebességgel törnek a víz tükre felé s sokszor mérföldeken át követik a hajót egymással versenyezve. Húsuk ehetetlen, csak halolajnak való. Elképzelhető legszebb parti utazás ez. Már jóval naptámadat előtt felmásztam a fedélzetre, hogy el ne mulasszam a Bonafacio-tengerszorosban nyert szép panorámát. A lángeszű Goethe és I. P. Richter útleírásai jutottak eszembe itt a sardiniai partok hosszában. Felajzott kíváncsisággal vártam a napfelkeltét, amelyről az itt utazók oly csodálatos dolgokat írtak. Kelet felől óriási szürke felhőfüggöny borította be az eget. Semmi derengés nem mutatta a naptámadatot. Egyszerre csak ezek a sötét felhők égni kezdtek, ízzóvá változtak. Mindig világosabb árnyalatot vett fel égő színük, végül aranyhímes palásttá változott az ég keleti kárpitja. A sugarak megtörtek a nyugati térben s ez a pillanat káprázatosan szép volt. Éppen akkor a Camino-fok magasságában haladtunk el. A sardiniai hegyek itt nagy csavarodással, lépcsőzetesen süllyednek le a tenger szintjéhez. Hét-nyolc ilyen terrasz képezi igen színpadszerűen az emelkedést a hegyhátig. A legalsó alig vízvonal fölött húzódott, míg a gerinchez közellévő, a magasban már a felhőkben burkolódzott el. Mind e felséges kép fölé boltozatot von az azurkék égbolt, imitt-amott úszkáló színes felhőfátylaival. Szemünk előtt szöktek a magasba Korzika hósipkás, gyémántharmattal belepett hegyei. Elragadtatás varázslata szállja meg ezek láttán is a hajóutast. Terrano-fok iránt hajóztunk a Bonifacio-szorosban, magunk mögött hagyva Sardiniát, Caprezzát és Madelangot. A szoroson való átutazás nemcsak érdekes volt, hanem tanulságos is. A tengerből kiugró szirteknek száma nincs ezen az útvonalon. Olyik egész fantasztikus alakot öltött. Egyik-másik néha szabályos sokszög alakú. Az egyiket fű lepi be, a másikat moha. Sardinia felé már a megművelés nyomait látjuk, Korzika nyugati felén pedig már komoly agrárkultúra mutatkozott. Elragadó volt Maddalena városa, a hasonnevű szigeten, egy mély öböl partján. A kies domboldalakon, a fák közül szép nyári lakok és emeletes házak kandikálnak elő. Némelyik szigeten lovak nyargalásztak. E dús fűvű szigetekre szállítják a lovakat s itt hagyják minden felügyelet nélkül. Ezek aztán elvadulnak, szaporodnak. Időközönként megjelennek újra s kiválasztják belőlük az értékesebb csikókat. A lovak, így messziről Bonius-ivadékoknak látszanak. Szarvas és őz is bőviben van e szigeteken. Sirályokban, sasokban és egyébragadozó madarakban épp oly nagy a választék, mint delfinekben az öböl tájékán. Ha száz szemünk lett volna, mindannyival bámulhattuk volna a csodálatosnál csodálatosabb dolgokat.
Ahogy elhagytuk Szent Bonifacius-tengerszorost, a korzikai havasok igézetes látványa hökkenti meg az utast. Balfelől Assianara-sziget kéklik fel a tengerből. A szorosban álló világító torony, kiváltképp pedig az ajaccioi öböl előtt kiugró sziklafok, az utolsó két nap legbűvölőbb szépségei közé tartozik. Felejthetetlen élmény volt számomra a tyrhénei tengeren való utazás. Életem végéig gyönyörűséggel fogok rágondolni.

XIII.
MARSEILLETŐL NEW-ORLEANSIG

Marseillebe vezető útszakaszon ismét vihar tört ki. Sátáni éjszakánk volt. A hajnali derengés már újra a fedélzeten talált bennünket. Az első ami a szemembe ötlött, De Hieres-sziget három világító tornya volt. Mikor már kivilágosodott, a marseillei hegyek is felbukkantak előttünk. Meglehetősen sok időbe telt, míg a külső erődítményekből és a belső kikötőbe vezető úton mindenfelől felénk meredő ágyúcsövek között bejutottunk a város alatt. Egyébként simán és barátságosan ment végbe behajózásunk. A kapitány kért, hogy ne menjünk le a parti bárkába, míg útleveleinket meg nem szemlélik és láttamozzák. Albert az amerikai konzulhoz, Hodgehez sietett el, közbenjárását kérni az ügyünkben. Ez azonban elzárkózott:
- Én megegyeztem Kossuthtal és társaságával, de ő az egész várost forrongásba hozta beszédeivel. Állandóan mintegy 1500 vörös volt, vezetőikkel az élükön, körülötte és engem annyira kompromittáltak, hogy a kormány parancsára azonnal hajóra kellett szállniok. Sajnálom, de az ilyen tapasztalatok után nem vehetem magamra a felelősséget azért, hogy a partralépést kieszközöljem. De ha eljárnék is ebben az ügyben, nem sokat használna Önöknek. Menjenek el személyesen a prefektushoz, próbálják meg a dolgot, bár azt hiszem, ahogy a dolgok ma állnak Franciaországban, nem sok reményük lehet.
Albert mégis elment a Prefecturára, de nem juthatott a prefektus színe elé, mert az éppen a Napoleonra leadott szavazatok összeszámlálásával volt elfoglalva. Végre egy másod-, vagy harmadtitkár szóbaereszkedett vele, felbontotta Leffards beyrouthi főkonzul ajánlólevelét és ajánlatot tett, hogy a minisztériumtól távirati utasítást kér. Egyben közölte, hogy mindaddig, míg ez az utasítás megérkezik, senki közülünk el nem hagyhatja a hajót. Rögtön, Albert ottjárta után, kapta meg a kapitány is a szigorú parancsot, mely szerint álja útját esetleges partraszállási kísérletünknek. Felállították személyes felelősségét is. Ha őrségre lenne szüksége, meghagyták, forduljon a prefekturához. Becsületszavunkat, hogy a hajót el nem hagyjuk, nem tartották elég biztosítéknak. Ide-oda való követjárásnak az lett az eredménye, hogy három fegyveres fickó jelent meg s valóságos testőrséget alkottak körülöttünk. Este pedig, amint békésen álldogáltunk a fedélzeten, egy őrmester jelent meg névsorral a kezében s megállapította személyazonosságunkat és jelenlétünket. Úgy viselkedett, mint egy osztrák bakakáplár. Ez ellen a bánásmód ellen nyomban tiltakoztunk s megkérdeztük, hogy Franciaországban szokás-e, erkölcs-e törzstisztekkel úgy bánni, mint a gonosztevőkkel? Erre a kifakadásunkra merev arcot vágtak s rideg magatartást tanúsítottak. Mondhatom, torkig voltunk a francia udvariassággal.
Marseille, mint tudjuk, nagy kiterjedésű kikötőváros, polgárai pedig nem igen vonzódnak a vörös köztársasági államforma iránt, dacára a "Marseilles"-nek. Mikor Napoleon oly nagy erővel fellépett, frontot alakítottak mellette s a bankárok készen állottak mindent előlegezni. Nyugodt és állandó kormányzást akartak s Napoleon ezt megadta nekik. Ebben a városban nyolcezer szavazat ellenében huszonhatezer esett rá. Nyilvánvaló volt tehát, hogy a Keletről érkezett, valamilyen forradalomban résztvetteket őrizetbe kellett venni és ki kellett utasítani a városból.
Titokban értésünkre adták, hogy ha egyenesen Napoleonhoz fordulnánk egy kérvénnyel, akkor talán sikerülne Párisba való utazásunkhoz az engedélyt megkapni. Ezt az ajánlatot felháborodással utasítottuk vissza. Egyikünk-másikunk hajlandó lett volna a belügyminisztert megkérvényezni, ezt pedig a prefektura kereken elutasította. "Have to go" - gondolta magában a konzervatív hajlandóságú amerikai konzul - hiszen csak ameddig a kérvény elintézésére s míg a New-York-i hajóra várunk, ez egyet jelent az elutazással.
Az első, Amerikába induló hajóra felrakni minket: - ez volt az utasítás. Ez a legelső hajó pedig egy borszállító bárka volt, New-Orleansba indulandó. A konzul úgy gondolta, hogy ebben a dologban lehet valamit tenni s ezért beszélni akart a kapitánnyal, hogy az csökkentse a viteldíjat s ötszáz helyett háromszázért vigyen magával, személyenként. Ily előzmények után szálltunk fel a bárkába. Elutazásunk pillanatáig őrizetben maradtunk. Örültünk, amikor végre elhagytuk Marseille kikötő kapuját. Igazán megelégeltük a francia vendégszeretetet. Rövid marseillei tartózkodásunk alatt nem nyilt mód természetszerűleg arra, hogy bepillanthassunk ennek az örökké nyugtalan országnak belső életébe.
A marseillei népről való benyomásomat terjedelmes levélben fejtettem ki, melyet innen írtam Pesthy sógoromnak, valamint Somsich és Timáry barátaimnak. Különös nép ez: nincs más, mely gyorsabban lépne előre, de nincs olyan se, mely gyorsabban lépne visszafelé is. Örökös kétség, örökös ingadozás, örökös ellentmondás. Történelmének nincs egy állandó iránya, az csak egyes szakaszaiban érthető meg. Csak így magyarázható a sok történelmi metamorfozis, amelyen keresztülment s így érthető meg a mostani államcsíny is. Ha ki is irtották az arisztokrácia nagy részét Franciaországban, mégis ez uralkodik az egész ország fölött s a polgárság, melynek hitvallása semmi egyéb, mint a szorzás-osztás, fundamentuma minden liberális haladás ellen törő mozgalomnak s kész támogatni minden kormányt, mely a meglevő állapotok stabilizálását akarja. Egy célja van: pénzt csinálni, amíg lehet és annyit, amennyit lehet. Tulajdonképpen kis yankeek ők, de az amerikaiak széles látóköre nélkül. A multimilliomosok szemléletét soha nem érik el. Persze, mint mindig, a hierarchia rendelkezésre áll, vele együtt a kard, a megfélemlítés, az agyonlövetés, a deportálás s a "lelki befolyásolás" egyéb válfaja. Csak ilyen feltételek között tudhatta Napoleon is megvalósítani államcsínyjét a "kedves francia nép" nevében. Tizenhárom napot töltöttünk a kikötőben, dögletes levegőben, ott, ahová az összes kanálisok szennye ömlik. Ebben a bűzös légkörben töltöttük a karácsonyi ünnepeket, a szent estét is. Itt húzódott fel számunkra az új esztendő függönye is, nem nagy vigasztalásunkra. Mennyivel mások voltak a régebbi új esztendők nyitányai. Most már betegségek kezdtek ki bennünket. Január 4-én engedélyt kaptunk a prefektustól, hogy egy kültelki szállodába költözhessünk. Milyen nagylelkűség volt ez részéről! Egy arcátlan lengyel csapott fel ciccronénak s egy olyan tanyára vezetett ki, melyet szállodának nevezni szemérmetlen visszaélés volt. S milyen árakat kértek tőlünk. E csere után kénytelenek voltunk megállapítani: - sohse higgy a lengyelnek! A legtöbb lengyel menekült - csirkefogó.
Marseille környéke elég szép. Kirándulást tettünk Iff-szigetre, hol Dumas Monte Cristoja lakott. Komoly várerősség ez. Itt vívták meg a hű, derék republikánusok az államcsíny katonáival harcukat s most aztán van elegendő idejük itt a rideg cellákban, kazamatákban gondolkozni a dolgokon.
Marseillenek két kikötője volt. A hadikikötő ez időben még nem készült el teljesen. Egy kiugró szirtfokon kis kápolna gubbasztott. Ide zarándokoltak hálaadásra a matrózok, ha veszélyből szabadultak. Mi is lelki szükségét éreztük itt a hálaadásnak, hiszen mi is a halál mezsgyéjén bukdácsoltunk az abukiri szirtek között. Fájdalmas érzéssel álltunk e szent helyen, nem bírtam könnyeimet elrejteni. Eszembe jutott az otthon, a család, a haza s az ezekre való emlékezés, - bizony - alaposan előveszi a hazátlan s száműzöttet, mint mi is vagyunk. Sok-sok esztendőnek kellett leperegnie az Idő orsóján, míg ezek a fájdalmas érzések lejjebb halkulnak és már csak álomnak tűnnek fel az öregség egykedvű nyugalmában.
A piacok Marseilleben rendezettek, csinosak, árúikkal szemnek, gyomornak egyaránt kívánatosak. Élelmiszereket márványpultokon halmozzák fel s innen árulják a felvágottakat, kolbászféléket, sajtot, vajat, kenyeret, gyümölcsöt és egyéb ínycsiklandozó dolgokat. Hát még a kávémasinák? Egész nap pöfögnek, lármájukkal, zamatjukkal egyként betöltik a piacot. Ezeknek működése egészen megbabonázott. Reggelenként jó egynéhány csészével bekebeleztem e felséges kávéból, vigasztalva vele magamat a "hotel" komisz kosztjáért. Igaztalan lennék, ha meg nem emlékeznék a pompás, fehérbélű cipóról is. Ennek láttán mindig az otthoni, aradi lisztből készült kenyérre kellett emlékeznem, a bánáti svábok gusztusa szerint való lisztre, a Maros-menti malmokra, melyek messze vidéken ismertté tették az acélos magyar búza mindenekfölöttiségét.
Az indulás napja: 1852. január 22-e. Amerikai háromárbócosunkat egy francia remorqueur vontatta ki a kikötőből. Elhaladtunk ama sziget mellett, ahová bennünket, republikánusokat, az új francia alkotmány értelmében tulajdonképpen internálni kellett volna, hogy innen elszállítsanak - Napoleon receptje szerint - a cayennei pokolba. A sziget partjáról ódon kaszárnyák lőréseiből ágyúk tátogatták felénk gyilkos torkukat. A helyőrség éppen élessel gyakorlatozott. Reméljük, hogy számunkra ez volt Európában a legutolsó katonai látványosság. Nem kívánok kritikát írni a francia hadseregről, de okvetlenül kell szólanom lovasságukról. Hej, micsoda különbség a magyar és a francia huszár között! A mi fiaink mintha odanőttek volna a ló hátához, a francia cavallersek még 18 éves lovaglóiskola után is, csak úgy lötyögnek a ló hátán. Micsoda nyomorúságos figurák! Olyan ez a lovasság, mint a katonazenéjük: csiri-csári... Marseilleben visszamaradt két barátom: Somsich, a derék honfitársa, ki éppenséggel, mint én honvéd volt szabadságharcunkban és Lehmann, a német zenetanár. Ő idevaló francia nőt vett feleségül. Sokszor meglátogattuk őket marseillei tartózkodásunk alatt, sok kellemes órát töltve náluk. Lehmann zongorajátékával, saját szerzeményeinek előadásával szórakoztatott. Költői rajongással beszélt a német háziasszonyok erényeiről. Egy véleményen volt velünk a franciák megítélésében. Felületesnek tartottuk őket s igazi erényt bennük felfedezni sehogy sem tudtunk.
Woronieckytől is elbúcsúztunk. Ő egy kissé bornirt volt, de remek pofa. Balogh sokszor analizálta előttünk jellemét és nem tartotta többre, mint egy műveletlen hazai parasztnábobot.
Hajónk a kikötő szájában megrekedt. Csak elindulásunkat követő nap támadt fel a szél s mi ezt nem hagytuk kiaknázatlanul. Teljes duzzadó vitorlázattal futottunk ki a nyilt tengerre, úgy, hogy este már Majorca-sziget mellett húztunk el és Menon-foknál átléptünk a spanyol vizekre.
Január 24-én teljes szélcsend állt be a tengeren. Az a reményünk, hogy négy nap alatt elérjük Gibraltárt, semmivé lett. E nap éppen vasárnapra esett. Ünnepi ebédet kaptunk, de már az ízelítőkből is ítélve, nem voltunk elragadtatva a koszttól. Az eseménytelenség ismét hazavonta gondolataimat. Az otthoni vasárnapi eseményekkel szórakoztam, azaz búsítottam magamat. Éjjel mozgott egy kicsit a hajónk, napfelkeltekor Ivica-sziget mentén haladtunk s itt lubickoltunk egész napon át. Vitorláink lajhárként csüngtek alá s a tenger csöndje megülte az utasnép kedélyét is. A tisztek egy sarokba húzódtak, újságokat, pamfleteket olvasgattak, míg a matrózok fehérneműiket mosogatták, terítgették egész nap. Szinte ájuldoztunk az unalomtól, kedvetlenül lődörögtünk az egyik korláttól a másikig. Az emberek végképp hallgatásba burkolóztak. Mindenki szótlanul ténfergett, csak N. M. kezdett valami élénkséget és igyekezett új ismeretségeket kötni. Voltak az utasok között, akik már régebben igyekeztek figyelmünket magukra terelni. Úgy látszik előkelőségeknek számítottunk a hajón. Étkezésnél az asztalhoz együvé kerültünk egy spanyollal és egy orleansi kereskedővel. Bennünket két részre osztottak. Egyik részünk a közös asztalnál kapott helyet. Úgy látszik, a kapitány asztalánál csak kevés ember kaphatott terítéket. Az utasok közül nekem egy fiatal spanyol tetszett a legjobban. Évek óta úton volt már, mint ama bolygó zsidó. Családi viszályai kényszerítették a vándorlásra. Igazi gentlemannak bizonyult. Majd az összes európai nyelveket beszélte, sanyarú helyzetünket, a magyarság szabadságharcának részleteit Európában senki sem ismerte jobban nálánál. Sokkal szimpatikusabb volt, mint valahány francia, ki a szemem elé került. Szomorúan szólt Spanyolország kulturális viszonyainak hátramaradottságáról. Az orleansi kereskedő feleségével, egy csinos, de örökké tengeri betegségben sínylődő asszonykával utazott együtt. Van itt még egy érdekes egyéniség: magastermetű férfiember, egy kissé kopottas ruhában, hosszú köpenyben burkolózva. Magastetejű cilindert visel fejebúbján. Széttaposott cipőkben öleseket lépked, ökölbeszorított, örökké piszkos kezét zsebrevágja. Hazája: - California. Valóságos lakatosműhelyt rendezett be a hajón. Valami találmányon dolgozik és azt hiszi, kapkodni fognak érte a yankeek. Két francia munkáskülsejű fiatalember csak másodnap mutatkozott a fedélzeten. Hazát keresnek Amerikában. Menekültek. Egészen úgy néznek ki, mint akik egy fegyencgyarmatot már megjártak. Bizony, sok ezer csak irigyléssel gondolhat rájuk, mindazok, akikre a deportálás vár Franciaországban.
A Földközi-tengeren való utazásunk csakugyan eseménytelen maradt. Több mint egy hete úszkáltunk már a vízen. 27-én vitorláztunk el Andaluzia hívságos partvidéke előtt. Granada alig egy puskalövésnyire volt tőlünk jobbfelől. Bőségesen jutott időm a hajón, hogy Európa e szép veteményes kertjét alaposan szemügyre vegyem. Felejthetetlenek ezek az esték itt a spanyol partok mentén. Holdvilágos éj, a parttól virágillatokat sodor felénk az enyhe ájer, hangulatok támadnak s valami mámoros érzés bizserget bennünket. Csak megállanánk pár percre, itt Malagánál s hozhatnánk magunkkal néhány palack varázslatot, ez egészen felhevítené kihült vérünket. Ebben a kérdésben egykori parancsnokom, Bem ellen szavazok, aki azt tartotta, hogy nincs szükség mesterséges szerekre, ha ilyesféle bűvöleteket akarunk felidézni.
Tizennégy napi utazás után a tenger jó angyala végre megkönyörült rajtunk s belefújt vitorláinkba. Nemsokára átlendültünk az Atlanti-óceánba. Európa kapuja az orrunk előtt nyílt meg. Ám a hatalmas óceán itt megmutatta, hogy valójában ki is az úr. Ha nincs erős háti szél a Földköz-tenger felől, lehetetlen kijutni az Atlanti-óceánra. Hogy irigyeltem én az előttünk elpöfögő gőzösöket. Nem is értem, miért nincsenek itt révkalauz-hajók, amelyek átvontatnák a vitorlásokat az Óceánra? Talán gazdasági okokból? Itt úszkált, himbálódzott már hosszú hetek óta vagy hetven vitorlás.
A Sierra Nevadát festői színekben öltöztették reggeltől estig a napsugarak. Éjjel a buja fényű csillagok s az ezüstös Hold ragyogták be. Tulajdonképpen gyönyörűség volt itt lenni, de ily hosszú ideig, fárasztó, lehangoló. Elszórt, apró falvak világlottak elő itt-ott az öblök mélyén, villák a hegyoldalakon. Fönt az ormokon heves széljárás volt megfigyelhető, itt lent a tenger színén pedig ájult, halotti csend. Néha egy-egy óriási hal teste bukkant fel hajónk mellett. Ezek - az óceánból tévedtek át. Már második vasárnapot rostokoltuk át az ilyen mozdulatlanságban. Most se volt semmi változás. Délelőtt biblia-felolvasáson vettünk részt. N. M. játékot kezdeményezett. A játék főbb eseményei a versenyugrás, célbalövés s halászat voltak.
Háromárbócos hajónk kapitánya remek fickó! Ehető kosztot ad ugyan, de ehhez is hozzá kell szokni. Vasárnap még puddingot, sőt egy palacsintafajtát is tálaltatott fel, de ennek valami furcsa, szurokíze volt. Kenyeret mindennap sütöttek, elég jóízűt, úgyhogy az utazás alatt nekem ez maradt a legfőbb táplálékom. A kapitány harsány hangol beszél, ő teszi elénk a tálat, alapjában véve barátságos mindenkihez. Bár mindegyikünknek ő tálal s így ő fog legutoljára az étkezéshez, mégis valósággal virtuoz-módon elsőnek tünteti el adagját. Amit mível ezzel a gyors étkezéssel, bámulatraméltó. Ez a gyors falás adja magyarázatát az angolok és amerikaiak között elterjedt sápkórságnak. Ebben a versenyben a matrózaink sem maradnak le. Kirívó ellentétül szolgált, látni a keletiek lassú, szertartásszerű étkezésmódját. Az olasz és a francia élcekkel segíti elő a táplálkozást s nem hagy fel a tréfálkozással, míg el nem fogyasztott mindent, a fejétől a farkáig. Ha már túl van a táplálkozáson, megkezdődik az emésztés, valamennyire alábbhagyják kacagós kedvüket.
Az unalom végeláthatatlan: Némi mozgalom az, ha a kapitányok szócsővel társalognak át az egyik hajóról a másikra és ily módon átbeszélik terveiket. Február 2-án kapitányunk - szócsövön keresztül - ebédre invitálta egyik kollégáját. Ez azonban nem tudott elmozdulni, mivel fedélzetén nagy pénzesládákat szállított s nem akarta őrizetlenül hagyni hajóját. Ez a helyzet a két kapitány között incselkedésre adott alkalmat s mi utasok persze, a szócsövön továbbított megjegyzéseket épp oly harsogó derültséggel fogadtuk, mint ők, vagy a kutyák, amelyek harsogó csaholással kísértek minden átkiabált szót. Később tudtuk csak meg, hogy a kutyák pokoli csaholása nem a szócsöveknek szólt, hanem a holdtöltének.
Az unalomtól teljesen elbódulva heverésztünk a fedélzeten. Körülöttünk teljes szélcsend honolt. Az éjszakába egyszerre csak belesüvöltött a kapitány vezényszava. Mindenki álmélkodott. A matrózok éppen vitorlagyakorlatokkal bíbelődtek, semmi nem sejtette a támadó szél közelségét. Nem telt el pár pillanat, egy erős szélroham máris megtáncoltatta a hajót. De utána épp oly nyugvás támadt, mint előtte. A tenger vizén csak apró hullámok türemkedtek, kergették egymást, míg amodébb elnyugodtak. Kérdezősködésünkre elmondotta a kapitány, hogy amint a tenger vizét vizsgálta, fehér tajtot vett észre rajta. Ebből biztosan következtethette, hogy forgószél van közeledőben, a legveszedelmesebb, örvénylő fajtából, mely partra vetheti a hajót s az árbócot úgy ketté roppanthatja, mint egy gyufaszálat. Megfigyeltem, hogy a matrózok, akik amúgy is babonásak, sajátságos sziszegéssel idézgetik, varázsolják a szelet. Ezt már máskor is láttam, de értelmét felfedni nem tudtam. Most azonban megvilágosodott előttem ennek a sziszegésnek az értelme.
Éppen eléggé elteltünk már a spanyol és afrikai partok látnivalóival. Akár jobbra kerültünk a hajón, akár balra, mindig ugyanazt láttuk. Nem, hogy előbbre jutottunk volna, hanem az áramlás lassan visszasodort bennünket, majd huszonöt mérfölddel, közel Malagához. Félő volt, hogy parti zátonyon megfeneklünk. Erős, hullámzás miatt szondázni is alig lehetett. A kapitány és a hadnagy között vita fejlődött ki a manovirozás tekintetében s mi, utasok a fedélzeten feszülten figyeltük az eseményeket. A kapitány dühében haját tépte s agyagpipáját a padlóhoz csapta. Kioldották a horgonyokat is. A kapitány semmiesetre sem akart a kikötőbe jutni, főleg mert ez pénzbe kerül, már pedig fontokkal gyengén volt ellátva. Különben is azt hitte, hogy elkerülhetjük a partra sodrás veszedelmét. Alig egy puskalövésnyire voltunk már Malagától. A lebukó nap fénye megtört a dóm ablakain, ahol tündöklő fényhatásokat ért el. Apró fények gyulladtak ki az ablakokban, mindmegannyi szentjánosbogárka, úgy világítottak. Mondhatom, hangulatos esténk ígérkezett. Borissza magyarjainknak már csurgott a nyála, előre éreztük az itteni bor zamatát, aromáját. Lélekben már meg is mámorosodtunk tőle, de mindez pium desederium maradt. Pedig ott voltak szemünk előtt a szőlőhegyek, színházszerűen fogták körül az öblöt s lépcsőzetesen emelkedtek az ormok felé. Hátul, festő ecsetjére való képet nyújtott a kopár, de mégis száz színben pompázó Sierra Nevada. a házak arab stílust mutattak, lapos tetejükkel, apró kis öblök mélyén gubbasztottak a szőlők között, olajfák lombjai alatt. A dómokat hatalmas boltívű kapuk zárták le, falak övezték, nyilván a csempészet megakadályozására. Jámbor életöröm öntött el itt mindent, uralkodott az életen, az önmagával hivalkodó mezőgazdasági kultúrán. Minden, de minden örömöt sugárzott magából. Puhatolództunk, hátha kapnánk engedélyt az öbölben való horgonyvetésre. Az eredmény elutasító volt. Mint mondám, a money hiánya miatt. Már majdnem a parton voltunk, midőn feltámadt a szél, egyre erősebben, belefújt vitorlánkba s - repültünk. Isten veled Malaga! Alig pár perc, s máris ködbeveszett. Vidámak lettek az arcok s az utasok éljenzésbe törtek ki. De vajon tartós lesz-e ez a szélfújás? Hajónk a kettős rendbe sorakozott hajók élére repült, már az atlanti vízen vagyunk, itt száguldunk Európa kapujában, Albion büszke erősségének a lábánál, a kolosszális, élesen lemetszett szirtfok tövében. Bámulatos erődítő művész a természet! De a hadmérnökök is kitettek magukért! Hatalmas barlangok torkában dübörög a beáramló víztömeg, amint visszacsapódik s hullámzik a visszhanggal együtt kifelé.
Gibraltár egy keskeny földnyelvből kiugró gránitcsúcs. Legmagasabb pontján emelkedő karcsú világítótorony fénnyel árasztja el az egész tengerszorost. A szemközti spanyol part is majd függőlegesen szakad le, de ez fennsík, úgyhogy hajónkról a magaslaton túl láthatjuk a kikötőben tartózkodó hajók árboccsúcsait. Épp úgy láthatjuk algeciras erődjeit is, majd San Fernando házait; a mögöttük húzódó dombos vidék egész vonulatával. Roppant tableau! Szem nem tud eltelni rajta a temérdek látnivalóval. Itt Európa, amott meg már Afrika, magas, kék hegyláncával, alatta Ceuta kikötőjével, az egyetlen "tengerentúli" kikötővel, mely az egykori felmérhetetlenül nagy, tengeri hatalom roncsaiból megmaradt. A kikötő zsúfolva volt mindenféle nemzetiségű hajóval. Éppen egy gőzös siklott ki a móló mögül, de a mi sebességünk sem csökkent s egyforma distancia maradt a két hajó között. A szél a lehető legkedvezőbb volt, most magtanultuk értékelni a vitorlást! De sok előnye van a gőzössel szemben! Főleg mert nem dübörögnek a gépek, láncok nem csikordulnak, igazán pihentető utazás esik rajta. Az óceánra való kijutás elég széles szoroson át lehetséges, ami viszont lerontja ennek hadászati értékét, mert flottát is kell tartani az erődítmények mellett. Kizárólag szárazföldről távoltartani a kellemetlen vendéget, alig lehetséges.
Maga a város a meredek sziklafal mögött épült ki. Magas bástyafal veszi körül. Fölötte négyemeletes terraszokon a szilába mélyen beépített kavernákba ágyazott ütegek őrködnek láthatatlanul az erőd biztonsága fölött. Az ütegek itt egész másként vannak elhelyezve, mint a Dardanellákon. Ha egyszer az angoloknak kedvük lenne Konstantinápolyt nyugatról meglátogatni, ez - véleményem szerint - igen könnyen menne, nem úgy, mint a Boszporusz felől, ahol már az angol befolyás tudott gondoskodni arról, hogy az esetleges orosz meglepetéseket nagyon erős ellenállás utasítsa vissza: - to be suart, - volt mindig Anglia jelszava.
Ezeken a holdvilágos éjjeleken szigonyhalászással szórakoztunk. Ez a mulatság a holdvilágos szíriai éjjelekre emlékeztetett, mikor a tornácon méláztunk és ábrándoztunk egy szebb, mozgalmasabb jövőről. Hosszú, csendes hullámok görbültek a víztükrön s ezek lágyan rángatták a hajót, nem úgy, mint a Földközi-tengeren, mely örökké nyugtalankodott s egyéb bajaink finom ráadásaként kellemetlenkedett velünk.
Háromnapos vitorlázás után láttuk meg az első szigetet: Santo Porto meredeken szökellt ki az óceánból. Szürke köd fátyollal takarta be, néha esőfelhők, úgy, hogy alig láttunk belőle valamit.
A vasárnapot egy üveg, jófajta pezsgővel köszöntöttük. Hétfő hajnalban ötlött szemünk elé Madeira szigete. Kék hegyei, ahogy a Nap egyre feljebb hágott és mi közeledtünk feléje, egyre változtatta színét, de mindig a kék árnyalataiban. Dél felé vitorláztunk el előtte és haladtunk át a Rák-térítőn. A kapitány azt közölte velünk, hogy tíz fokkal délebbre kerül, mert ott reméli haladásunkra a legjobb szelet kifogni.
Általában azt tartják, hogy a tengeri utazás eseménytelen, unalmas. Dehogy is van ez így! Repülő halakra a szigonnyal való halászás sok izgalmat, örömet okoz. Ezek úgy röpködnek a hajó felett, mintha csak denevérek volnának. A pajzán delfinek játéka valóságos cirkuszi látvány. Minden napnak meg van a nagy és kis eseménye. Madeira fölött megszigonyoztunk egy nagy halat. A kapitány és négy matróz alig bírták felvontatni a fedélzetre. Mikor már a fedélzeten pihent s mi bámészan körülsereglettük, egyszerre csak kifordult lomha testéből a szigony s ez a szörnyeteg szépen visszacsúszott a tengerbe. Vérével - persze - telefröcskölte az egész hajót. Hogy a tenger doktor bácsija meglátogatja-e a szegény sebesültet, alig hiszem. Matrózoknak a vitorlákon kívül van amúgy is elég szórakozásuk kötélfonással, asztalosmunkával, hasonlókkal. Ha például a hajó macskája a fedélzet korlátjáról a vízbe pottyant. Nem tudtuk kihalászni. Egy matrózunk meghalt. A tenger mélyébe temettük el. Egy másikat megbüntetet a kapitány: kikötötték a hajó orra elé. Éjjel figyeltük a tenger vizének villódzását. Fönt a csillagok, lent a vízben visszfényük állandóan foglalkoztatja a képzelő erőt. Így múlik az idő. Csak volna szivarunk? Sajnos, az elfogyott. A francia dohány elviselhetetlenül rossz, amellett kellemetlen emlékeket szakít fel. Hát még mikor a törökök hozzákeverik bódító, bűzös füveiket?
1852 február 22-én az ötödik vasárnapot tartottuk már a vitorláson. Ez út alkalmával valósággal tengeri ember lettem. Úgy evickéltem egyes fedélzetek között, mintha egyensúlyozó-művész lennék. Állandóan gyüszmékeltem a hajón, még vihar idején is. Ilyen korzózások alkalmával még hóval borított hullámokat is láttam. Hallgattam a sziszegő habok zenéjét, meg-megcsodáltam egynéhány hajónk mellett elúszó bálnát. Mindegyik mintha egy kis gőzös lenne. Ha elpöfékeltek hajónk mellett, biz az megrezgett farkcsapásaiktól. Ha szép idő járja, gyakran feljönnek a víz színére.
A Mexikói-öbölből induló áramlat fűcsomókat s rengeteg repülőhalat sodort felénk. A matrózok "mother carys chichens"-nek nevezik azt a tengermozgást. Kénytelen voltunk ruhát váltani, bár még odahaza tél van, de itt, alig 18 foknyira az Egyenlítőtől a téli holmi, bizony, lekívánkozott rólunk.
Mondják, hogy a tenger az Ég tükre. Mostanában az azur-szint tükrözi vissza, magát az éthert. A folyamatot, ahogy ez végbemegy, nem tudjuk szemmel, vagy érzékeink bármelyikével felfogni, csak az álomszerű valót látjuk. Minél jobban gyönyörködünk a tenger szemléletében, minél mélyebbre akarunk betekinteni, annál inkább bűvöl, révületbe ejt és úgy érzi az ember, mintha valami rettenetes erő a mélybe akarná húzni, ott sorba fektetni. Sokszor, ilyenkor be kellett csuknom a szememet, visszahőköltem, megrázkódtam.
Az út vége felé Werther keserveit olvastam, francia fordításban a "Wakefieldi lelkész"-t és Marmoiers "Amerikai levelei"-t. Valami változatosság is akadt. Ma az első hadnagy összekapott egy matrózzal. Még tettlegességre is sor került. Eleinte úgy nézett ki, mintha boxmérkőzést vívtak volna, de aztán csúnya verekedéssé fajult. A tisztet a legénység nem szenvedhette, de a hajóparancsnok ragaszkodott hozzá, kiváló tengerésznek tartotta, hiszen már két hajót önállóan elvezetett Californiába. Hát, meg kell hagyni, nem valami nagy fegyelem uralkodott hajónkon. Játékban elsőrangúak voltak. Kedvelték az ördögfogást, a kötélmászást és a kosárbaugrást, ami igen magasról, a kötélzetről történt. Hanem a matrózok hangversenye? Isten irgalmazz! Először azt hittem, hogy valami török zene következik, még pedig énekszóval, utána nyavalyatörős francia dal, de a yankee-dudle-t zenélték, ez pedig semmivel sem okozott kevesebb szenvedést a fülnek, mint az előbbiek.
A hajót minden huszonnégy órában legalább hatszor sikálták. Miért? - ezt senki sem tudja. A kapitány ugyan kezdte megmagyarázni, sőt mondta, hogy az ő tudtával még lék is van a hajón, de esze ágában sincs azt megjavíttatni. Ellenkezőleg, örül a víz behatolásának. Ha nem folyna be a víz, a hajót, ezt az elzárt edényt, ellepné a penész, ez pedig elviselhetetlen bűzt és lázas megbetegedéseket okozna. Állítása szerint személyesen ismert számos kapitányt, akik hosszú tengeri útjukon, még meg is fúratták hajójukat, hogy legyen rés a légjáratra. Ami az örökös súrolást illeti, szerinte, ez a foglalkoztatás egyenesen a legénység érdeke. Meggyőződésem szerint, a mi kapitányunk is ezek közé, a meglékelők alfajába tartozik.
Így haladt hajónk rendületlenül. Elhagytuk St. Cabra-fokot, a gyönyörű San Domingo-szigetet, ahol most I. Faustinius suhogtatja kormánypálcáját feketéin, itt haladunk most a nyugat-indiai szigetvilágban, a Kis Antillák között, elfutunk Porto Rico előtt, mögöttünk marad Haiti és ebben a világban külön fejezetet jelentő Cuba. Itt vagyunk már a mexikói nagyöbölben. Ez az óceánrész nagyobb, mint a Földközi-tenger. Bárhová nézünk hajónkról, a panoráma csodálatosan szép. A szigetek magas hegyei fenségesen nyúlnak az Égbe. A tájkép nemcsak gyönyörködtet, hanem fantáziánkat is mozgatja, beszélteti. Egy néger mesélte el a következő legendát: Mikor az Úristen a világot megteremtette, egyforma színű volt minden ember. Egy alkalommal azt parancsolta az Úristen, hogy minden ember menjen fürödni ahhoz a folyóhoz, mely a Paradicsomkert határán túl, attól elég távol, folydogált. Ahogy ez ilyenkor történni szokott, az engedelmesek tüstént útrakeltek és felsorakozva, zárt rendekben indultak a folyó felé. A lusták másként gondolkoztak. Úgy vélték, van még idejük. Csak akkor ocsúdtak fel, mikor az engedelmesek első csoportja már visszatért s fehér bőrük ragyogott a tisztaságtól. Ők is nekiindultak, most már kettőzött lépésekkel, de bizony, pórul jártak. Mikor kifulladva a folyóhoz értek, annak vize barna, zavaros, iszapos volt. Még így is belevetették magukat a vízbe, de ez már mitsem használt. Ők már csak mint sárgabőrű indiánok kerültek ki a fürdőből. Ekkor értek oda a leglustábbak. A víz tükrén eleve látták, hogy az ő helyzetük már reménytelen. Csakugyan négerfeketén jöttek ki a partra. Csak a tenyerük, meg a talpuk nem lett koromfekete, mert oda még jutott egy kissé tiszta víz is.
Hajónk új irányt vett s a nyugat-indiai partoktól eltávolodva, Bahama zátonyos szorosába jutottunk. Ez az útszakasz próbára teszi a tengerésztudományt. Ezer és ezer hajó futott itt zátonyra, feneklett meg, vagy süllyedt a mélybe, a szigetlakók nagy szerencséjére, akik itt a hajóroncsok kiemeléséből, az úszkáló rakomány és a hajótöröttek kimentéséből éltek. Az egyébként igen humánus foglalkozás rejtett célja voltaképpen a rablás volt. Enélkül nem lett volna igazán emberi dolog. Az öbölben egyre erősödő szél a repülőhalakat magasra felrepítette, jutott belőlük a fedélzetre is. Kedves, apró jószágok ezek. Széles uszonyaik úgy hatnak, mint a szárnyak. Húsuk ízletes.
Napnyugtakor különös színjáték volt látható. Távolban Cuba hegyeinek egy kiugró csúcsa bontakozott ki a felhőkből. E helyütt esett el a Spanyol-ország elleni háborúban, Cuba szabadságáért és függetlenségéért Prágay ezredes, sebesült meg Schlesinger őrnagy, hogy egy bagnoba börtönözve fejezze be életét.(!)
A hajón az aznapi izgalom is megszületett. Francia és angol utasok néhány használati tárgya veszett el, mire a kapitány elrendelte a motozást s mikor ez eredménytelen maradt, az utasokra kerítették a sort. A legtöbbjük eltűrte ezt a megaláztatást, csak én és Baróthy őrnagy tiltakoztunk ellene. Közöltük a kapitánnyal, amennyiben erőszakot alkalmazna velünk szemben, New-orleansban elégtételt fogunk venni rajta. Így nem merték kinyitni bőröndjeinket s nem estünk át a megaláztatáson. Eszembe jutott, hogy Törökországban is egy pasa, aki arra gyanakodott, hogy a menekültek magukkal hozták a korona-ékszereket, erőszakkal akarta Kossuth, Dembinszky, Batthyány, Mészáros és a többiek bőröndjeit felnyitni s noha Ausztria állandóan szorgalmazta ezt a műveletet, a császári fermán megakadályozta ezt a megaláztatásunkat.
Cuba nagyszerű parti fennsíkja sokáig szemünk elé terült. Távcsövünkön tisztán kivehetők voltak az óriási cédrusok és egyéb hatalmas fák. Az égbolt kékje mindvégig megmaradt fejünk felett. Hívogatóan szépnek tünt fel ez a nagy sziget, de a parton ott settenkedett a szélesen elterülő mocsarakban a halál, a sárgaláz. Most is ilyen mocsaras vidék előtt szeltük a habokat. A yankeek ez idő alatt állandóan szellőztettek, hajtották a levegőt, hogy így távoltartsák a gonosz alattomos ellenséget. Milyen nagy jótétemény, hogy ép bőrrel elvitorláztunk e miazmás vidékről, csak most tudjuk méltányolni, itt az Egyesült Államok egészséges földjén.
Jóleső érzés, ötvenhárom év távlatából az ilyen visszaemlékezés. Ezekkel a feljegyzésekkel sem az a célom, hogy történelmi eseményeket írjak le, bár elkerülhetetlen egynémely ilyen mozzanatnak a felelevenítése. Cubát, a nyugat-indiai szigetek gyöngyét Colombus felfedezése adta az emberiségnek. Itt, Havannában, a jezsuiták templomában nyugodtak földi maradványai is, de csontjait már átcipelték Spanyolországba. Azokban az évtizedekben, mikor az anyaország roppant jövedelmeit még húzta Cubából, a sziget 3/4 része állott csak mívelés alatt. A nyugat-indiai szigetvilág e drágakövének elvesztésével Spanyolország évi 10 millió pezetát vesztett. Mint köztudomású, dohány, cukor és kávé a főtermékei, de ide sorozhatjuk nemes faféleségeit is.
Kapitányunk éktelenül szidta a Forte Principe szemvakító világítótornyát, mint minden más egyéb világítótornyokat, melyek utunkba estek. Kivételt csak az angolokéval tett. Szerencsésen evickéltünk át a homokzátonyok szinte végnélküli sora között, bárha éjjelente levont vitorlákkal haladtunk. Kevés kapitány van a tengeren, aki vállalkozna erre. A legtöbb délnek vette volna az útját, San Domingo és Cuba közén, vagy éppenséggel Florida és a szemközti szigetek között. De a mi kapitányunk snájdig fickó! Clarke a neve. A tenger a valódi otthona s épp úgy odahaza érzi magát a kínai, indiai, ausztráliai, kaliforniai vizeken, mint akár a Behring-szoros vidékén. Amilyen jó tengerész, ugyanolyan halász is.
Ezen a vidéken már sűrűn találkoztunk hajókkal. Különféle nemzetiségűek voltak ezek s zászlójelekkel üdvözöltük. A kis Bahama-szigetekkel szemközt egy zátonyra futott hajót pillantottunk meg. Vízből kimeredő árbócai olyanok voltak, mint a sírkeresztek. A háttérben a tájon Cuba amphiteatrumszerűen emelkedő fehér partjai uralkodtak, dús zöld gyepszőnyeggel és néhol virághímes, tarka mezőivel, köztük imitt-amott mangrovék sárgászöld virágaival. Elszórva, összeomlott óriási épületek romjai is kivehetők voltak. Néhol oly közel jártunk a parthoz, hogy a részleteket is egész jól kivehettük. Manzanas város előtt is közel haladtunk a part mellett, úgyhogy egyenként szemügyre vehettük néha kolosszális oszloptornácos házait, üveges kioszkjait, világító tornyocskáit s magas mangófák tövén megbújó kies villaházait. A város fennsíkon terjeszkedett el s így jól áttekinthettük. Apró hajócskák nyüzsögtek a város alatt, mint a méhek a virágszirom körül, sok gyönyörűséget okozva a szemnek. A tenger színe mélyzöldbe öltözött s az ég megtartotta azúrkék ragyogását. Így a helyes: - a tenger mégsem hű tükre az ég lelkének s nem veszi át színeit. ahol nagyon mély a tenger, ott zöld marad a színe, ha még olyan kék is az égbolt. Csak mélységének változásával alakul a színe s olyan arányban vesz át az ég kékjéből, amilyen arányban csökken mélysége. Így aztán meg van a színek játéka, pazar változatban, a szem kifogyhatatlan gyönyörűségére. Esténként órákig el tudtam nézni a tenger színe változását, ahogy halkultak, élénkültek árnyalatai egy-egy felhőképződés nyomán.
Egy izgalmas természeti tüneménynek is tanúi voltunk. Reggelenként már hat óra tájban fent ültem a fedélzeten s egy ily alkalommal, mikor a szél meg sem rezdült, fulladt meleg levegő terpeszkedett a tenger hűs vizére, egyszerre csak zúgást hallottunk felülről. Nosza, volt erre lótás-futás. A matrózok már tudták, mi ez a rejtelmes és még láthatatlan égi jel s szinte tépték le a vitorlákat. Egyszerre csak, alig ötszáz lépésnyi távolságban, hatalmas, égig érő vízoszlopot pillantottam meg. Mondom, az égig ért s én, aki már hallottam ily víztölcsérekről, álmomban sem mertem hinni, hogy az ilyen döbbenetes nagy lehet. Rémülten meredtem rá, majd iszonyodva hátrapillantottam a hajó tatja felé s ott - alig nyolcvan méternyi távolságban egy ugyanolyan vízoszlop rohant felénk, mint a hajó orra előtt. Matrózok vadul tépték a vitorlákat, a kapitány szapora parancsai süvöltöttek a hajó felett s néha úgy látszott, hogy légi utazást fogunk tenni a vízoszlop tetején. És íme, egyszerre csak harmadik, negyedik vízoszlop is képződik és ezek is rohannak felénk, két perc, egy perc, talán annyi se és végünk van, menthetetlenül elpusztulunk, de egy szemvillanás alatt elképzelhetetlenül borzalmas orkán támadt, zúdult fentről a víz, mintha dézsából öntötték volna s a felzendült szélvihar az utolsó pillanatban elhajtotta a rettenetes víztölcséreket. Így menekültünk a biztos pusztulástól. Hajszálnyira voltunk a haláltól.
- Ez hamisítatlan mexikói öbölbeli időjárás - dörmögte a kapitány.
Régi tengerészeti évkönyvek sok hajószerencsétlenséget jegyeztek fel erről a tengerrészről. Volt mikor a víztölcsér felkapta a hajókat s ábroccal lefelé vetette le a magasból, sokszor a rázúduló víztömeg pozdorjává zúzta, néha elsodorta az árbocokat, ronggyá tépte a vitorlákat. Sok-sok tragédia születet meg a Mexikói-öbölben!
Havanna magasságában egyszerre csak szétoszlott a ködfüggöny s mi biztos irányt vettünk New-orleans felé. De nem vettük volna rossz néven, ha itt rostokolhattunk volna egy kis időre s mustrát vehettünk volna a jófajta Havanna-szivarokból, annál inkább, mivel elszívtuk már utolsó szivarunkat is. Da La Tortuevel, a sziget világítótornyánál magunk mögött hagytuk az Antillák csodás szigetvilágát s végre bejutottunk a Mexikói-öbölbe.
A nyugati szigetcsúcsnál képződött a tenger óriási örvénycsomója, mely az óceán tengeráramlatait elosztja. Európa egyik legnagyobb jótéteménye az innen elindult tengeráramlás, mert még az angol csatorna vidékén is lehetővé teszi az emberi életet, holott enélkül ez a vidék olyan éghajlat alá kerülne, mint a grönlandi.
Eszembe jutott fiatal korom sok tréfás epizódja. A negyvenes években, különösen 46-ban a későbbi események már elküldték előszelüket. Sok felkerült ifjú forró fejjel magyarázta a jelenségeket s a dolgok sehogy sem alakultak ínyemre. Kedvenc szavamjárása lett ilyenkor: - "megyek Mexikóba". Ha nem is éppen Mexikóba jutottam el idáig, de a mexikói öbölbe már bizonyosan. Voila!
Minél beljebb haladtunk az öbölben, vize annál piszkosabbá, zavarosabbá vált. Mindinkább eltünt a szép mélyzöld színe és egyre inkább a sárga árnyalatai vették át az uralkodást. A nagy színkeverést főleg a roppant méretű Mississippi beáramló víztömege idézi elő, mely bent a tengeröbölben többszáz kilométernyi távolságban is érezteti hatását. Különösen halak vetődtek fel a vizeken. A tengerészek e furcsa alakú amphibiákat egyszerűen csak "portugál csatahajó"-nak nevezik. Halakhoz egyáltalán nem hasonlítanak. Inkább valami páncélszerkezethez. Tojásalakúak, tenyérnyi nagyságú, nyálkás jószágok. Testükről megszámlálhatatlan mennyiségben bajuszszálak csüngnek le, olyan hatást keltve, mintha azok piros gyöngyfonadékok lennének. Mellső részük vöröses, kékes, zöldes. A tojásalak hegyesebb felén két zöld szemük van. Tapintásra nyálkásak. Amint hozzáérünk, a bajuszszálakkal körülfonják karunkat s ha lefejtettük róla, amolyan csalánkiütés-szerű pörkök maradnak vissza bőrünk felületén.
Megkapóan szép volt a tenger színének váltakozása. A borús égen apró villámlások zajlottak le s ezek a villamoskisülések az öböl vízszínét is villódzóvá tették. a kapitány félt, hogy az áramlatok alaposan elsodortak s ezért előkészületeket tett földrajzi helymeghatározásra. Csak a delet vártuk, éppen előhozták a quadranst, mikor az árbockosár strázsája harsányan jelentette:
-Szárazföld!
Agilis kapitányunk azonnal intézkedéseket hajtott végre. Nemsokára már fehér pontocska jelezte számunkra, hogy a révkalauz hajója elindult és tiszteletreméltó gyorsasággal érkezett mellénk. Mint a macska, úgy mászott fel a kötélhágcsón hajónk fedélzetére egy kövér, szuszogó emberke. alig állt talpára, alig fogott kezet kapitányunkkal, máris vezényelni kezdett s szaporán, sztentori hangon adta ki utasításait.
Az újságokból, melyeket magával hozott, megtudtuk, hogy Kossuth Lajos 3-án Louisvillebe érkezett, ott beszédet tartott s 8-án utazott el. St. Louis felé. Ez a hír izgalmat és örömet váltott ki bennünk, mert remélhettük, hogy őt - kíséretével együtt - még New-Orleansban fogjuk találni. A révkalauzzal együtt érkeztek meg a sirályok s a tengeri sasok. Beláthatatlan tömegben lepték el hajónkat, megültek az árbocokon, kötélzeten, de fölöttünk röpködő csapataik majd elhomályosították a Napot.
Tisztelet és becsület annak, aki ezt megérdemli. Már pedig a mi kapitányunk rászolgált erre. Ötvennapos utunkon minden baj nélkül elvezette hajónkat. Újra szilárd talajon jártunk. Vasárnap, márc. 13-án már Amerikai földön hajtottuk álomra szemünket. Egy remarqueur, a "Conqueror" kötélvégre kapta hajónkat s könnyedén, elegánsan, mély vizek fölött bevitt a belső kikötőbe, az oda igyekvő többi hajók irigykedése közben. A bevezető csatorna igen keskeny volt s jó egynéhány hajó ült meg már a kikötő előtti homokpadokon. A belső kikötő partját már abban az időben jól kiépítették, de az öböl nem volt kikotorva s így akadályok tornyosultak a zavartalan kikötés elé.
Mississippi betorkolásánál ködpárás a levegő. Remarqueurünk a folyam deltájába vontatott be, ahol már egyéb hajók is sorakoztak, továbbvontatásra várva. Kapitányunk hasznosítani akarta a szelet, kifeszíttette a vitorlákat, egyébként is minden elkövetett a bejutás meggyorsítására. Ha addig akartunk volna várni, míg a többi, már itt felsorakozott hajót bevontatják, horgonyt kellett volna vetni. A hajókat négyesével vontatta be innen a "Conqueror".
A Mississippi árja óriási fatörzseket sodort magával. Némelyik mennydörgésszerű robajjal hajónknak ütődött. Vize undorítóan zavaros, iszapos volt. a parton beláthatatlan mélységben csak nádasok, füzesek lapultak. Végre egy-egy fehérlő házikót is láttunk. Ezek azonban a vízre vannak telepítve. Révkalauzok házai. Sodronykötéllel rögzítették meg azokat.
A kapitány maga vállalkozott érkezésünk bejelentésére. Csónakba szállt s kötélre vette a hajót. Hat izmos néger ragadta meg az evezőket s a nádbozótos part mentén suhantunk felfelé. Nemsokára véget ért ez is, zöld bozóttal benőtt part mentére jutottunk. A kapitány a sekély partokon mississippi-osztrigákat kanalazott fel s kínált vele bennünket is. Micsoda pompás vadászterületek ezek itt a Mississippi deltájában. Millió és millió vadlúd, kacsa, hattyú, bíbic, kanalas gémek, szárcsák úsznak el fölöttünk. Itt-ott kis halászkunyhók tűnnek elő a bozótból. a víznek még mindig erős mocsárjellege van. Sok helyütt összetorlódik a folyam hordaléka, fatörzsek valóságos torlaszokat, gátakat emelnek.
E vidéken már lassan, nagyon lassan jutottunk előre. Jó alkalom az ilyen nyugodt szemlélődésre. Teljes szélcsend következett be s szinte nesztelenül suhantunk a hajladozó parti lombok alján. Estére egy homokzátonyon feneklett meg csónakunk. A víz itt nagy tömegben rakta le alluviális hordalékát. Örültünk neki, legalább egy jó, nyugodt éjszakánk kerekedett, nyugodtan álmodozhattunk új hazánkról. Azt hittük, csöndes, nesztelen éjünk lesz, de be kell vallanom, soha még ilyen zengzetes hangversenyben nem volt részem. Valóságos békahangverseny zendült fel, millió és millió békatorokból. A ritkán hallott koncertben a soprántól a baritonig minden hangárnyalat bőségesen képviselte magát. Nem hiányzott abból még a bölömbikák bömbölése sem. Szégyelljétek magatokat, ti magyarországi békák! Ti valósággal kontárok vagytok a Mississippi-beli kollégáitokhoz képest.
A kapitány visszatért a hajónkra s kellemes hajnali alvás után, arra ébredtünk fel, hogy a révhajó hozzánk ütődött. Levontatott az iszapzátonyról s oldalára vett. A tájék egyre elragadóbb lett, mindenütt magasan fejlett mezőgazdasági kultúra termelő és rendező ereje vonta magára figyelmünket. A két parton mindvégig beláthatatlan mélységben cukornád és gyapot-plantageok vonultak végig. Egyre gyakoribb lett a kávé- és rizsültetvény is. Az ültetvényesek kastélyai igen csinosak voltak. Zöld futószőnyegek burkolták be a hófehérre meszelt házaikat. Rendszerint kétemeletes, olasz stílusban épült villaépületek ezek, háttérben deszkapalánkkal elkerítet térségben a fekete rabszolgák fehérre meszelt, egystílusú házai. Fort Jachson s az átellenében lévő parti erősség, előnyös képet adnak a folyam védelméről. Az erősség komoly vonalait nagymértékben enyhítette a laktanyaépületek és barakkok festői elhelyezése a lombos fák közén, a várparancsnok lakóépülete, mely valóban szép színfolt volt e festő ecsetjére kívánkozó tájképen. Ehelyütt a folyampart már erősen szűkült, de még mindig voltak részek, amelyek a folyam irányából valósággal ki voltak szakítva s ezek a lapos részek folyó, vagy álló vizeikkel messze elterjengtek. Mindenesetre megsemmisítő kereszttűzbe kerülne itt minden hajó, mely engedelem nélkül akarna feljutni a folyamon. Az összeszűkülő partok, már szilárd peremet alkotnak és egyre inkább élettel teltek. Gyerekek, asszonyok, vadászatra induló férfiak már gyakrabban tűnnek fel a partokon, néhol rongyaikban sütkérező négerek, nagyszámú gyermeksereggel. Könnyű öltözetben mutatkozik mindenki. A réteken filozófikus nyugalommal legelésznek a háziállatok.
Ma van március 15-e, Magyarország felejthetetlen nemzeti ünnepe, a szabadságharc kezdetének emléknapja. Mily különös, hogy éppen e napon érkeztünk a nyugati földtekére. Most már csak jó következnék belőle - ez volt minden kívánságunk.
Most már, hogy itt voltunk, elfogott a türelmetlenség érzése. Roppant lassúnak tetszett a folyamban való haladásunk. Persze, kapitányunknak figyelemmel kellett lenni a hajó épségét fenyegető fatörzsekre. Egy ily alkalommal, midőn ilyen fatörzsekből összeverődött tömeg úszott le velünk szemközt, hallottuk a következő legendát: az erdők Istene egy ízben megharagudott az anyagias emberre, mert pusztította erdeit a ezért nyilait rábocsátotta. A folyamon leúszó fatörzsek az erdő istenének nyilai.
A kapitánnyal való beszélgetés során felmerült az a gondolat, hogy nekünk reprezentálnunk kell s akkor szükséges, hogy megfelelő jó szállodában lakjunk. De hogy ezt tehessük, pénzre lett volna szükségünk, már pedig pénzünk nem volt s így meg kellett volna elégednünk egy rendesebb boardinghaus-zal. Az előtte sem volt kétséges, hogy szívélyes fogadtatásra fogunk találni. Erre ő felajánlotta a hajóját s mondotta, hogy nyolc napig jól ellehetünk. Mi ezt soknak tartottuk. Ha eljutunk a polgármesterhez, ügyünk nyomban rendeződik. Ezt hittük, ezt mondtuk a kapitánynak is.
A parton egy robogó vonat kötötte le figyelmünket. Vágyódva néztünk utána. Az egyes kocsikat láncok tartották össze s az egész minden dísz nélkül volt. Mennyire ellentéte a vonat a mi tündérkastélyhoz inkább hasonlító hajónknak.
Mennél feljebb jutottunk a folyamban, annál inkább szemünk elé tárult e földrész gazdagsága, jóléte. Csak a párás levegő nem tetszet nekünk. Mindig elhomályosította kék eget.
Itt vagyunk az északi kontinens déli gazdag kereskedővárosa, Louisiana dísze, New-Orleans előtt. Egykor Franciaország kincse volt. Nem akarok történelmi visszapillantást nyújtani, csak azt említem meg, hogy már kétszer volt francia kézben. XV. Lajos gyáván átengedte Spanyolországnak, de az ildefonsói békével újra visszakapta. Napoleon azután eladta 15 millió piaszterért az Egyesült Államoknak, mikor egy ízben pénzszűkében volt. Szavai szerint az Egyesült Államokat akarta erősíteni Anglia ellenében ezzel a területgyarapodással: "Attól félek, hogy az angolok teszik rá kezüket erre a roppant területre s így inkább Amerika hatalmát növelem meg vele, egyúttal azonban Anglia majdani tengeri ellenfelét is."
A Mississippi New-Orleansnál nem szélesebb, mint a Duna Pest-Budánál. Iszapos, sárgás habjai undort keltőek. Mennyivel más a Duna kék vize, regényesen szép partjaival s ami azokon belül van. De - nem keresek párhuzamokat, mert ezek többnyire paradoxonnak tünnék fel.
Álltunk a hajó fedélzetén s néztük a part nyüzsgő életét. Csónakok siklottak felénk, kereskedelmi ügynökök egész dandárja szállta meg hajónkat. Az emberek itt csinosan öltözködnek: fehér ingujjuk kilátszik a kabátjuk alól. A tengerészek s útitársaim mind partraszálltak, csak én maradtam egyedül a fedélzeten s szorgalmasan róttam a sorokat naplóm számára. A Mississippi balfelén, New-Orleanssal szemben telepszik Alger, az előbbi elővárosa. Itt vannak az arzenál, a hajójavító műhely, nagyobb gyárak és üzletházak. a város környéke mindvégig sík terület. Messze, a hátteret erdőségek képezik.
New-Orleanst "Crescent City"-nek, azaz növekedő városnak is nevezik. A Mississippi félkör-alakban öleli körül. Belső partjai 12 láb magasan öles kövekkel rakparttá vannak kiképezve, mely gátul is szolgál a veszedelmes áradások ellen. A rakparton végig raktárházak sorakoznak. A kikötőnek minden világrésszel van összeköttetése s ennek révén New-Orleans valóságos világvásárrá és elosztó központtá alakult át. A város berendezései mind e cél szolgálatában állanak.
A folyam vonulatában hosszú mérföldeken keresztül gőzösök, vitorlások sorakoznak fel, néhol négyes sorokban. Valóságos árbócerdő volt, amint végigtekintettünk a veszteglő hajók tömegén. A legtöbb hajó mégis Ohióból és Mississippi vidékéről jött. A vontatóhajók fedélzetén valósággal szénpiramisok, a rakodókon bálák egész hegyei emelkedtek fel. A parton és a kikötőpadokon targoncák ezrei dübörögtek. A rakodásnál főleg négerek és félvérek serénykedtek. A parti utakon bérfogatok, omnibuszok, magános lovasok és terhes szekerek vonultak szüntelen, látszólagosan nagy össze-visszaságban. Ez a lázas munkatempó, színek, emberek, járművek szédült kavargása szinte magával ragadta érzékeinket. Elbűvölt a forgalom s én mégis - honvágyat éreztem. Mégis csak szerencsétlen teremtése az Úristennek az emigráns. Legalább is vándorlása első éveiben. Világosan láttam, hogy én ebben a környezetben, ebbe a szédült forgalomba sehogy sem illek be.
Rendbeszedtük magunkat, amennyire csak lehetett és Mr. Grosman (Wigh) előtt jelentünk meg tisztelgésre. Barátságosan fogadott, kezet fogott velünk. Előadtuk szomorú helyzetünket és segítségét kértük. Azt ígérte, hogy sorsunkról néhány barátjával fog beszélgetni s másnap értesíteni fog bennünket az eredményről.
A kihallgatás előtt egy honfitársunknál, a szegedi Punekynál gyülekeztünk össze, aki már évek óta lakik itt kint s egy forgalmas sörcsarnok gazdája. Nem csupán honfitársaink, hanem mindenfajta nemzetiség emigránsai is nagy számban fordultak meg az üzletében. Nekem az volt az érzésem, hogy ő a régi szegedi betyárok ivadéka, legalább is ezek jótulajdonságait örökölte. Ő késznek mutatkozott az emigránsokat nemcsak szóval, hanem tettel is támogatni. Két magyar az ő szolgálatába is állott. Utána ellátogattunk dr. Kisfyhez, aki szabadságharcunk leveretése után orvosként szolgált az olasz hadseregben, de innen dezertált s most itt, New-Orleansban folytat orvosi gyakorlatot. Úgy ő, mint Puneky kevés reménnyel bíztatnak bennünket, de ők maguk is eljártak Grosmannál, szorítva őt érdekünkben. Grosman, egyébként, másodszori látogatásunk alkalmával közölte, hogy semmit sem tehet érdekünkben.
Így hát csupán saját magunkra voltunk utalva. Egyikünk-másikunk még Kossuthban reménykedett, kinek az ideérkezését vártuk s tőle reméltük helyzetünk megjavítását, de mint kiderült, ez is csak hiú reménység maradt.
Én bejártam az egész várost s ha már túl is voltam egynéhány csalódáson, mégis valamelyes megnyugvással tértem vissza a hajón levő szállásunkra. A város modern része egészen amerikaias és igen nagyszabású. Üzletei nagyon csinosak. az óváros ódon, itt vannak a régi gyarmatos-ivadékok házai. Szűk utcái nem hatnak valami lélekemelően s házaiban még ma is a régi francia szellem, az epikureusság az uralkodó.
Mielőtt vendégszerető kapitányunknak búcsút mondtunk volna, találkozást adtunk Puneky sörkertjében, ahol egész vidám hangulat fejlődött ki. A különböző nemzetiségű emigránsok hazafias dalokat énekeltek, öblös hangjuk bejárta majd az egész várost s az egyre fokozódó jókedvnek csak egy hirtelen kitört zápor vetet véget, mely mindannyiunkat oszlásra kényszerített.
New-Orleansban ismeretséget kötöttünk a régi lengyel emigránsok egyik vezetőjével, dr. Kovalskival, ki művelt, jómodorú ember, s nagy gondot okozott neki a mi jövőbeni elhelyezkedésünk. Baróthy, Hollán és Árvai végkép elhatározták, hogy a magyar gyarmattelepre, a iowai New Budára mennek, annak dacára, hogy nem valami jó híreket kaptunk erről a helyről. Ujházy itt valami Dionysius-szerepet visz s a magyar nagyúri tempóját akarja ide nyugatra átültetni. Magát a telep helyét is már rosszul választották meg. Nincsen semmiféle közlekedési lehetőség a kultúrhelyek felé. Termékeiket tengeren kell elszállítani, ez pedig nem valami gazdaságos formája a farmergazdálkodásnak. A telepesek száma is csekély, alig 19-en vannak. Olyan hír is jött, mintha ez a telep már feloszlóban lenne. Tehát ezek a hozzánk érkező hírek nem valami sok jót ígértek erről a magyar gyarmatról.
Baróthy, Hollán és Árvai egy boardinghause-ba költöztek, ami fejenként és hetenként három dollárral terhelte meg budgetjüket. Albert feleségével együtt és jó magam egy farmerlakba költözködtünk be, amelynek bérösszege havi kilenc dollárt teszen ki. Négy csinos szoba van benne s egy kis kertecske a ház körül. A tulajdonos egy francia boltos, aki nagy barátsággal fogadott bennünket. Nála szerezzük be szükségleteinket is. Mintha kis francia városkában járnánk, ez az érzésünk. A városnegyed, félórányira a belvárostól, lápföldön épült, valósággal a békák és gólyák birodalmában.

XIV.
AZ AMERIKAI EMIGRÁCIÓBAN

Idáig tart Fiala János honvédalezredes naplója. Kár, hogy nem folytatta, mert kiderült volna belőle az amerikai magyar emigráció két legizgalmasabb fejezete: a fészekrakás s a hősi harc az Észak-Dél háborúja alatt. Azonban némi kárpótlást nyujt e tekintetben Fiala egyik útitársának, Árvay László századosnak naplója, melyet a szegedi Somogyi Könyvtár kézirat-gyűjteményében találtam meg. (G. e. 3586: Árvay László 1848/49. honvédszázados, 1825-1893.) Árvay László Facsét után lépte át az országhatárt, 1849 augusztus 20-án, Kmety hadseregének - amelyben szolgált - felbomlása után, s lényegében ugyanazokat az eseményeket írja le a viddini tábor életéről, mint a többi emigránsnaplók. E tekintetben külön is ki kell emelni Fiala Jánosét, aki sok, eddig ismeretlen adatot mond el a viddini tábor önmarcangoló életéről. Fialával együtt került Árvay Aleppóba, mint mohamedán hitre tért magyar és onnan New-Orleansba. Itten elszakadt az útjuk. Fiala, alig megérkezésük után a Pacific-vasút szolgálatába lépett, Árvay pedig kezébe vette a vándorbotot s jó darab földet bejárt, míg munkához jutott. Fiala kiváló topografusság képezte ki magát: ő készítette el Missouri-állam első nagy térképét is, később elvette a szabadságharc "lószerügyi miniszter"-ének, Rombauer Tivadarnak Irma nevű leányát. Ezekkel a vonatkozásokkal már foglalkoztam eleget "New Buda" című munkámban is. Az észak-amerikai polgárháborúban, kezdetben mint a st.Lousi nemzetőrség alezredese vett részt, majd John C. Fremont tábornok vezérkarában szolgált. Az ő javaslatára s tervei szerint építették ki erősséggé St. Louis városát. Ezt a tervet a nemsokkal később elesett Lyon tábornok kezdte megvalósítani, de már Frémont fejezett be. 1863-ban, a polgárháború folyamán, súlyosan megbetegedett. Davenportba szállították s itt felesége, Rombauer Irma nagy szeretettel ápolta. Felgyógyult ugyan, de annyira nem lábolt ki a bajból, hogy visszamehetett volna a harctérre. A polgárháború után Kaliforniába került, bányászati kutatással is foglalkozott. Kezdetben Almadában telepedett le, majd San Franciscóba került. Itt terjedelmes közírói tevékenységet is fejtett ki. Részt vett az amerikai magyar élet megalapozásában s a sanfranciscói magyar egyletet is ő alapította. Utolsó állomáshelyén, itt San Franciscóban halt meg 1911. december 8-án, 89 éves korában. Előbb azonban még egyszer látni akarta a Haza földjét, hazajött, beutazta az országot, mert enélkül nem halhatott volna meg. Mindvégig levelezett nővére férjével, Pesthy Frigyessel és Rombauer-család rokonával, az irodalomtörténész Riedl Frigyessel.*
-----------------------
* Irodalom: Edmund Vasváry: Lincoln's Hungarian Heroes. Washington 1939.
Fremont, Jessie Benton: The story of tehe Guard. Boston, 1963.
Haimann Miecislaus: Historja Udzialu Polakow w Ámérikauskiej Wojnie Domowej, Chicago, 1918.
Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi harcának története. Genf.
Kaufman, W.: Die Deutschen im amerikanischen Bürgerkriege. München 1911.
Juné Julian: Reminiscences of au octogenerian Hungarian exile. Chicago. 1911.
Mednyánszky Caezár báró: Emlékezései. (Óvári-Avary).
Nevins, Allan: Frémont, New York. 1928.
Phillips, Catherina Coffin: Jessie Benton Frémont, a women who made history. San Francisco, 1935.
Rombauer Robert ifj: Egy magyar nő élete az emigrációban. Budapesti Szemle, 1913.
Vukovics Sebő: Emlékiratai. Budapest, 1894.
War of the Rebellion, published by the Department of War, Washington, D. C.
Bányászati és Kohászati Lapok. Budapest, 1940. VI. 1.
Pap-Szalczer: A magyar emigránsok Törökországban. (117 és 312 l.)
Kármán Pál: Ujverbász 1849. Bács-Bodrog vármegye Tört. Társ. Évkönyve. 1912 (173-184 l.)
Kleiner Adolf: Kula 1849. Bács-Bodrog vármegye Tört. Társ. Évkönyve. 1912 (169-173 l.)
Pivány Jenő: Magyar-amerikai tört. kapcsolatok, Budapest, 1926. (51 l.)
Szinyei József: Komárom 1848-49-ben. (433 l.)
Dancs Lajos emlékiratai (89 l.)
Egressy Gábor emlékiratai (139 l.)
Hazánk 1889 (XI.) 370 l.
Hazánk 1848. 11. sz.
Korn, Philip emlékiratai I. 185.
Kertbeny K. M.
Jánossy Dénes: A magyar emigráció Angliában és Amerikában Budapest 1940. (342 l.)
Pallas Nagy Lexikona.

Aleppóból Amerikába került magyar emigránsok további sorsát már ismertettem ugyan a "New Buda" című kötetemben, kivéve Árvay Lászlóét, akinek életére a most felfedezett naplója nyújt érdekes adatokat. Árvay nem vett részt az észak-amerikai polgárháborúban s telepes sem volt, sem Davenportban, sem New Budán, hanem csak egyszerű segítő társként időzött hol egyik, hol másik magyar telepes birtokán. New-Orleansba való érkezése után küzdelmes életet élt s primitív munkával kellett megkeresni kenyerét. Eközben Rombauer Tivadar davenporti farmjára sodródott s emlékirataiban - itt közölt - nagyszerű leírását adja a New Buda közelében kialakult második magyar kolónia kezdeti nehézségeinek. Halálosan beleunt az első pionírok örökös újrakezdésébe, a mégis jobb életlehetőségeket nyujtó városba ment s ugyanott, ahol Fiala volt, a Pacific-vasútnál kapott mérnöki állást. Ebben segítségére volt az egykori temesvári színigazgató, Börnstein is, akiről Fiala János is megemlékezik naplójának Temesvárra vonatkozó részében. Börnstein Világos után ugyancsak St. Louisba került s itt egy napilap főszerkesztője lett. Árvay összeköttetései révén kényelmes, jól jövedelmező állásba került, de ez sem használt neki. Elfogta a honvágy, ez a leggyilkosabb betegség. Semmi sem jó már neki Amerikában: egy láthatatlan mágnes húzza vissza a dorozsmai szélmalmok irányába. Jönne, de nem lehet. Tilalomfák állnak az útjába. A titalomfákon magyar szabadsághősök holttetemeit lengeti a szél. Szenvedés ez, a legrettenetesebb szenvedés: Ovidius és Mikes Kelemen tollára való. Ács Gedeon írja még a viddini táborban. (Veres: Magyar emigráció keleten).

Az ősz borong hon síkjaid felett,
Elszállanak zarándok darvaid;
Kémleli szemem, de nem találja fel
A légi vándorok csoportjait.

E bús vidék felé nem jönnek ők,
A száműzöttnek hírt nem mondanak,
Az őszi szél, az őszi fellegek
Nem a szép hon felől szállonganak.

Csak néha jő kibujdosó magyar,
Átszökve a határ veszélyein;
Szeretve látjuk őt - de könny között,
Látása minket könnyre keserít.

Nem hozza kedveseink üdvözletét,
Nem hozza, mit szívünk óhajtana,
Öröm hírét, hogy végre utólag
Virágzásnak indult a haza!

Halált beszél! hősök végnapjait,
Bitót, osztrák bakók gúnykacaját,
Szól rabbilincsről, melyet szabadok
Lábára a trónnak kegyelme ád.

Elmondja, a jobbak neszek között
Erdők homályin mint lappanganak,
Míg vérebek szaglálnak nyomain
Az üldözött vad bujdosásinak.

Elmondja a zsarlás ezer nemét,
A szenvedő nép ezer kínjait,
S a gyász szavaknak minden egyike
Vérző szívünkön új sebet szakít.

Az átok, ínség oh! e nemzeten
Meddig mard még érdemetlenül?
E gyötrelem, e kín az üldözők
Fejére hajh mikor kerül?

Jövend-e kor, midőn a szent jogok
S a nyomva volt népeknek Istene
Büntetni kél s előtte porba hull
A szent szabadság minden ellene?

Jövend-e kor, midőn a nemzetek
Egy hálaáldozatra gyűljenek
S öröm tüzet, az összetöretett
Trónok hasábaból gerjesszenek?

Jövend-e kor, midőn feledve lesz
A fájdalom, melyet kiszenvedénk;
Mondhatjuk-e még: hála néked ég,
Él nemzetünk - miénk a hon, miénk!

Árvay nem bírja tovább mégsem az emigrációt. Történjék, ami történik: ő hazajön! Mint vasúti mérnök, szabadjegyet szerez s beutazza az északi városokat: New-Yorkba megy, majd Philadelphiába, innen Bostonba, Cinconnatiba, Buffalóba, Chicagóba, Pittsburgba, Washingtonba, innen elmegy a Niagara-vízesést is megtekinteni. Egy new-yorki bankár ajánlatára ingyenes helyet kapott a "London" nevű vitorláson és ezzel elutazott Anglia fővárosába. 1855. év februárjában szállt hajóra. Az óceán - mint írja - "bőszült alakban" mutatta magát. Egész utazása alatt a heves téli viharok uralkodtak a tengeren.
Árvay Londonban, noha nyomban tovább akart utazni Magyarországra, másfél évig tartózkodott. A Canon-streeten lakott. Utóbb már elfogyott a pénze, nagy nyomorba került s így elutazott volna már, de módja nem volt rá. Hivatalt, állást sehol sem kapott, pedig munkakeresés céljából bejárta jóformán egész Angliát. Nottinghamban jó társaságba került. Lord Derby családjához szerződött el ajánlólevelek révén. Ők szereztek neki állást, egy építészmérnöki irodában, ahol rajzoló lett. Azonban szemgyulladást kapott s végleg fel kellett hagyni a rajzolói munkával. Itt, Nottinghamban elhatározta, hogy a legrövidebb időn belül Kelet-Indiába vagy Ausztráliába fog eljutni s minden követ megmozgatott, hogy ezeken a helyeken már eleve mérnöki állást szerezzen. Ezek a tervei nem váltak valóra. Egy darabig ebben a közép-angliai városban tánciskolát is tartott fenn. Mindössze félévig volt táncoktató, ismét kezébe vette a vándorbotot és bejárta munkakeresés céljából Skócia és Irland majd minden fontosabb helyét. Angliában kifejlődött benne a lóverseny szenvedélye. Sokat veszített fogadásokon és ismét visszatérő anyagi romlásának tulajdonképpen ez volt az oka. Liverpoolban megismerkedett egy bécsi emigráns fotografussal. Jó barátságba keveredett vele s az ő hatása alatt elhatározta, hogy Krimbe fog menni és részt vesz az orosz ellenes háborúban. Itt kitanulta ő is a fotografus mesterséget. 1885 május 20-án Doverbe ment, innen Párisba, ahol mindössze egy hétig időzött. Itt sorba látogatta a magyar menekülteket. Visszatérve Angliába, ismét Liverpoolban telepedett meg. Egyik nap egy újsághirdetésre lett figyelmes. Eszerint Stokes őrnagy polgári mérnököket keres a török hadsereg műszaki keretei számára. Azonnal vonatra akart ülni, de még vonatköltségre sem tellett neki. Liverpoolban a Czartoriszky herceg pártjához fordult s azzal az ürüggyel, hogy Londonban az akkor készülődő lengyel légióba akar beállani, megszerezte az útiköltséget. Londonban másnap a hadügyminisztériumban jelentkezett, de a woolwici arzenálba utasították, Stokes őrnagyhoz. Azonnal vonatra szállt s kiutazott ide, de az őrnagyot nem találta odahaza. Megtekintette a katonai intézményeket, majd este ismét ellátogatott az angol őrnagy lakására, aki még akkor sem volt odahaza. Levelet hagyott hátra, amelyre másnap délelőtt már megkapta a választ, Londonban. Stokes őrnagy közölte vele, hogy egy topografus mérnökre volna szüksége s Árvay személyében azt az előnyt látja, hogy tud törökül. Ismét kiment Woolwicba és tárgyalt Stokessal. Az őrnagy rajzmintát vett tőle, majd referenciákat szerzett be felőle s végül megállapodtak. "A szükség úgy hozta magával - írja emlékirataiban Árvay -, hogy az angol kormány nem nélkülözhetvén néhány magyar menekülteknek tett szolgálati ajánlatukat, egyedül a magyarságra azt tűzte ki, hogy csak komáromi kapitulánsok legyenek. Miután pedig Stokes tudta, hogy én az nem vagyok, általa javasolt ily bizonyítványt kellett szereznem, ami másként hamarjában nem mehetett, mint kölcsönözve egy ily okiratot, azt bizonyos Kászonyi név alatt beadtam. Minden jó volt, komáromi okiratom, mint "nome de guerre" szerepelt. Századosi rangomban, 45 font havi fizetéssel egy pár hétre rá fölvétettem. Még csak egyre vala szükség, hogy szerződésem aláírassék. Egyenruhám már készülőben, magam is készületekkel foglalkoztam az elutazásra. Naponként megjelentem Stokesnél s több angol tisztekkel találkozván, mint angol kapitány tekinttettem mindenütt. Ez alatt Kolovrat ausztriai követnél egy bizonyos Juhászforradalmi ezredes besúgta volt, hogy engem az angol kormány szolgálatába fogadott s hogy én nem egyéb, mint bizonyos úriember tettem volna e vállalatot. Nagyszerű diplamaticus érintkezések kerülvén szőnyegre, néhány hét mulva egy szokottnál nagyobb levelét vettem Stokesnek, melyben felmondja ünnepélyesen szolgálatomat, az okoknak megtudására másnapot tűzvén ki, nála megjelenendő. Az okok voltak, először: hogy Ausztria tiltakozott beveendésem ellen, másodszor, hogy nem sajátom a komáromi okirat. Árvay 90 font kártalanítást kapott. Ebből egy darabig éldegélt még Londonban, de egyre szenvedélyesebben lepte meg az Ausztráliába való vándorlás gondolata, mely már St. Louisban is foglalkoztatta. Egy darabig a pékmesterséget is kezdte tanulni. Azután ismét Kelet-Indiába akart utazni, mert régebbi próbálkozásai folytán levelet kapott a Kelet-indiai Társaságtól, melyben kilátásba helyeznek számára egy mérnöki állást, ha odaérkezik. Közben hajótitkárnak is meghívták egy amerikai hajóra. A hajó neve "Andalusia" volt, s a krimi hadsereg részére élelmiszereket rakott le Havreben. A hajó egyébként a francia kormány szolgálatában állott. Október végén érkezett a hajó parancsnokának, Fulton kapitánynak meghívólevele a francia kikötőbe. Árvay azonnal átkelt a csatornán és hosszú keresés után ráakadt az "Andalusia"-ra. A kapitánnyal nyomban megállapodott és átvette a hajó manipulánsi teendőit. A hajó még rakodott. Közben Fulton kapitánynak Párisban akadt dolga s Árvayt magával vitte. Pár napi itt tartózkodás után visszatértek a kikötőbe és három nap mulva a dagállyal indultak. Kezdetben kedvező szelet kaptak. Árvay megállapodása szerint külön 2500 frank jutalmat kap, ha a hajó Le Havreból 28 nap alatt érkezik a Dardanellákba s további 1500-at, ha rakománya épen, romlás nélkül jut el a krimi élelmezőraktárba. November 24-én értek Istanbulba. Árvay a partra szállt és felkereste Kurschid pasát, azaz Guyon Richárd tábornokot. Guyon Richárd angol származású ember volt s a magyar szabadságharc egyik kiváló katonája. Guyon nem vette föl a török vallást, mint Bem altábornagy, báró Stein tábornok, Ilinszky altábornagy, Kollmann ezredes, vagy Balogh János, akik magas katonai rangot kaptak a török hadseregben. Ő, Kmety és báró Schwarczenberg (Báthory) tábornokok enélkül lettek török tábornokok, azaz pasák.
Kurschid pasánál éppen nagy estély volt. Erre meghívást kapott Fulton kapitány is. Árvay elmondja emlékiratában, hogy később, az erzerumi vereség után, Kurschidot és Musztapha pasát, az aleppói pasát, aki Bemnek volt személyes barátja, haditörvényszék elé állították. Musztapha vádaskodott Kurschidellen. Kurschid éppen családját várta Damaskusból, sógora, báró Splényi, aki vele élt egy darabig Damaskusban, most itt van Istanbulban, de már egész szerencsétlen helyzetben. A hasis egészen megmérgezte szervezetét és olyan állapotban van, hogy ebből a rettenetes szenvedélyből már sohasem gyógyulhat ki. Sok magyarral találkozott Konstantinápolyban. Volt köztük serfőző, kádár, bérkocsis, de sokan voltak, csak a hadrakelt krimi hadseregben kereskedtek, de családjuk Konstantinápolyban élt. Az "Andalusia" 12 napig tartózkodott Konstantinápolyban. December 10-én bontottak vitorlát és két nap mulva elérték Kamicsh fekete-tengeri kikötőt, a krimi hadsereg francia ellátási központját. A francia hadbiztosságon nagy rendetlenséget tapasztalt. Innen ellátogatott Sebastopolba. A városban, az ostrom következtében mindössze két ház állott épen. A hadsereg most északabbi erődöket ostromolt s hellyel-közzel lehetett ágyúzást is hallani. Az egyesült seregek három erődöt ostromoltak, melyeket 1600 ágyú védett. Árvay Sebastopolból az angol hadsereg municiós központjába, Balaklavára ment, majd innen a négyórányira lévő Kadiköj kikötőbe, ebbe a tatár helységbe, ahol az ostromló angol hadsereg főhadiszállását ütötték fel. Itt jelentkezett Codrington tábornoknál, az angol főparancsnoknál s felajánlotta szolgálatait. Március 3-ig vesz részt a krimi angol hadseregben s akkor visszatér Kamicsh kikötőjébe, ahol még ott horgonyzott az "Andalusia". A francia főparancsnok ugyanis visszatartotta betegszállító hajónak. Ezzel a hajóval, egyszerű utasként, érkezett el Várnába s onnan haza. Nyolc évi bujdosás után így jutott vissza családjához, Szegedre. Horgoson, a Kárász-féle uradalomban lett tiszttartó. Élete alkonyán tekintélyes szerepet vitt Szeged társadalmi életében. Öreg korára a budapesti honvéd aggmenházba került s halála napját érezvén közeledni, arra kérte rokonait, hogy szállítsák haza Szegedre. 1893 szeptember első napjaiban halt meg itt. A Fővárosi Lapok, mely közölte halála hírét, felemlíti, hogy Árvay László hősiesen küzdött Budavár bevételénél és ő is egyike volt ama hősöknek, akik elsőknek kúsztak fel a vár fokára. Részt vett a branyiszkói ütközetben is és hősies magatartásáért kitüntették. Az ő naplójából való az a részlet, amelyet Fiala János naplójának kiegészítésére most itt közlök és amely érdekesen és megkapóan mondja el azoknak az amerikai első magyar pioníroknak a küzdelmét, akik Amerika irdatlan ősrengetegeiben ugart törtek és új hazát alapítottak:
Így teltek egy pár napok el, amidőn hallatszik, hogy Kossuth "James" gőzössel megérkezett. Meg bizony s itt is van már a St. Louis Hotel-ben, hasztalan tódultok elibe, hogy elfogadjátok nagy vendégteket.
A nemzetőrség, tűzőrség, lovasság, a tűzoltók ezrede, az egész város mind talpon volt egyszerre, hogy tiszteletét tegye a nagy férfinak. Zene, dobszó és hurráh kiáltásokkal megzendült az egész város belseje s a magyar lobogók karöltve tarkáltak a csillagos lobogók színeikbe. Egy nagyszerű látvány, miként tódul a néptömeg a folyam partjára, hogy kiemelje Kossuthot a hajóról. De ő nincs! Vissza ismét szinte dühösen s berázná a roppant falakat, ha ő ki nem menne a Hotel tornácára, hogy magát megmutathassa. "Wellcome! Wellcome Kossuth!"... Hangzott pár ezer ajak egyszerre és szörnyű tolongás az utcákban, melyekben a fegyveres polgári katonaság keresztül nem törhet szegzett bajonetokkal sem. Lehetetlen volt a csendet helyreállítani. Egymást zúzza a nép, a legnagyobb rendetlenség mindenütt. "Kossuth, Kossuth! Ott megy Kossuth" - hallik mindenfelől s a hotel másik oldalán tolong a nép egymás hátán: ordít, fütyül, kiabál s tudja az ég, mit nem művel Kossuth-kalapban. Egy amerikai viszi a roppant tömeget maga után a Saint Martin's Church-terének. "Utánuk!" - zajong a nép. "Wellcome! Wellcome!" - végestelen végig. Ez alatt a polgárkatonaság meg kezd defilirozni a Hotel előtt és Kossuth kijön ismét a tornácra, a banda rá a "Rákóczi"-t, a fegyverek megrovatnak s éljen Kossuth, éljen Kossuth - hangoztatják mindenütt egész torokkal, a nép legnagyobb része ezalatt kiért már a St. Martin-térre, - de mit lát: - nincs Kossuth! "Hol van? Hol van a tollaskalapú?" - hangzik egyre. De az amerikai elérte a célját s most elchangirozta kalapját s közibe vegyült a népnek s eltűnt. Csak ilyeténként lehetett a rendet helyreállítani. A defilirozás, peloton és dicharge-lövetek mintegy két óráig tarthattak, a nép azután gyengén eloszlott.
A maire és a városi senatorok, a tábornoki kar azután megkezdték a tisztelgést s ez úgy ment folyton, majd hogy erőszakosan nem törtek be hozzá egész két napig.
A nyílt gyűlésre kitűzött Saint Martins-terén fel volt már állítva a szónoki emelék s martius 23-án, este nyolc órakor, roppant gázvilágítással, Kossuth megnyitotta beszédjét.
Aminő keserves volt a néptömegen keresztül a szónoki székhez jutni, éppoly nehéz is volt azt elhagyni, mert a vonalfronton keresztültört az ujjongó nép s ha csak nem kartácsolják, ott másképp ember képes nem lehetett volna rendet csinálni.
Ezután határoznunk kellett, hogy mit kezdjünk s hová, merre menjünk. Közülünk egy, mint mérnök, alkalmazást talált egy franciánál, ez lehet, itt marad. Barothy, Szalyhoz szegődvén, ő egy darabig velünk fog utazni s azután Arcansas-statusba megyen. Még négyen voltunk és Albertné, kik semmi bizonyosba még nem állapodtunk. New-Orleansban semmi esetre maradni nem akarván, miután a város szállításunkat kedvünk és célunk szerint megajánlotta, elhatároztuk, hogy St. Louisba, Missouri-statusba fogunk utazni.
Egy nappal azután, hogy Kossuth megindult vissza New-Yorknak, mi is elhagytuk New-Orleanst s "Non plus Ultra"-gőzösön haladtunk felfelé a Mississippin. ousinana-statusban a partok egyformán néznek ki, mint amelyeket leírtam a Mexikói-öböltől felfelé New-Orleansig, csakhogy itt már kevesebb irtások voltak az erdőkben s így a telepföldeken belül három, vagy négy angol mérföldre őserdők nyúlnak el mind a két parton, véghetetlen sík földön. Mentől feljebb haladtunk, annál keskenyebbek voltak a telepföldek, míg végre egészen elenyészve, alacsony apartok közt ősrengetegben találók magunkat. Hellyel-közzel kis városkáknál, melyeknél megállapodott hajónk, ki- és berakott friss kelméket. Több helyütt elszórt faházak álltak a partokon és hosszú sorokban ölfák kirakva, melyeknél szinte több helyen megálltunk és fát szállítottunk hajónkra. Hajónk zsúfolva volt passageokkal, legtöbbnyire olyanok, kik most visszatérnek, ezelőtt néhány napja érkezvén meg Californiából. Szörnyű goromba, piszkos nép volt ez, pénzük azonban több, mint a síma s kesztyűs gavalléroknak. A legkellemetlenebb időtáj volt az evés ideje. Délben, ameddig az asztalt rendezték, már mindenki cabonja előtt állott, azaz hogy négyszer annyi, mint aki eljutott a sokaság miatt; s ha a székek is elrendeztettek, akkor a falazattól előre, a székek háta megé állottak, kezeiket azokra helyezvén. Mégegyszer annyi, mint akinek szék jutott, ilyenkor szédelgett kifelé a teremből, a folyosóra, ahol még kétszerannyi volt a nép, mint ezek összesen voltak a teremben. a nők végre kijöttek elkülönözött termükből s az asztalnál helyet foglaltak. Legelől, az asztal fejénél, a kapitány, mint háziúr. - Másnap már egészen másként ment nálunk is, frissek lettünk ezután és félretettük a szerénységet, mi mellett itt becsületesen megkoplalhattunk volna.
Louisville, Pittsburgh, Birmingham nagyobb városokon, különösen számtalan növendék városkán keresztül végre elérkeztünk tíz napok után St. Louisba. Albert, Fiala s én, kik még fennmaradtunk, ajánlóleveleinkből használatot teendők, az első egy pár napot ide-oda való látogatással töltöttük. Hollán ismét még feljebb utazott Duincy-be, (?) Illinois-statusba, ahol egy német embernél, mint tanító elszegődött.
Néhány napi tartózkodás után gyanítható volt, hogy ajánlóleveleink semmi hasznot nem hozandnak, pénzünk pedig még csak néhány dollárból állott mindössze, tehát kell, hogy befogjunk valami munkába. Albert minden még fennmaradt eladható vagyonát pénzzé tevén, nejével együtt Davenportba, Iowa-statusba utazott, hol nejének egy leánykori barátnéja lakott, ki őket elindulásuk előtt hozzájuk meghívta. Fiala hasonlólag mindennemű értékeit pénzre gyüjtvén, sokáig élt itt lassacskán, meddig sikerülhetett neki egy kis hivatalocskát kaphatni. Én pedig kiakarván nézni az óriási világba, elsőben is leborotváltattam bajuszom és szakállam, ruháimból csak annyit vevén magammal, amit hátamon könnyesivel elvihettem s átmenvén a Mississippin Illinoisba, mentem a világba szolgálatot keresni. Ami a munkát illeti, úgy a legkisebb szükségem sem volna St. Louisból távozni, ott annyit adnának, amennyit megbírnék, de szégyennek tartottam, hogy a cukor-, szappany-, vagy más egyéb gyárakba menjek dolgozni s még nagyobbnak, hogy kint az utcán, a hajók körül dolgozzak a piszkos nép között. Tehát azt gondolám, hogy majd úgy szegényes vándorlás közt leginkább szoktathatom magamat a nyomorúsághoz s útközben valamelyik farmernél beszegődök kocsisnak, vagy inasbéresnek.
Árvay farmról-farmra vándorolt, de nem kaphatott munkát. Visszakerült New-Orleansba, majd innen St. Souisba ment, ahol ismét találkozott Fialával. Pár napi itt időzés után két és félnapi hajóúttal a Mississippin Davenportba utazott. Érkezését így adja elő:
Ahogy elérkeztem Davenportba, poggyászomat a gőzhajó raktárába hagytam, mert magam cipelni nem tudtam, fizetni érte pedig annál inkább sem. Albertet kevés idő mulva feltaláltam. Ő már szolgálatba volt egy magyar zsidó kereskedőnél. Ez azután egy boarding-házba utasított s poggyászomat gazdája lovain oda el is szállította. Több magyarokkal találkoztam még e napon, azonban ezek más kategóriába tartoztak, mert volt miből élniük, kivéve Albertet, ki velem egyféle sorsban volt, mert csekély szolgálata alig hatott annyira, hogy abból feleségét is táplálja. Szállását egy magyar hazánkfiánál ingyen kapta egy időre. Langer, izraelita, hazánkban volt törzsorvos, már ekkor jól meghonosodott Davenportban. Ő szerzett minden jövevény magyaroknak munkát, hozzá járt a magyar világ tanácsra, amit ő a körülményekhez képest jól fel is tudott fogni, csupán készségénél fogva. Ő egy köztiszteletű hajszása volt a menekülteknek s ha szeretni nem is, de becsülni mindenesetre érdemes volt ezen egyedet abban az időben. Velem egy különös barátságot tett azáltal, hogy házához vett s így ment voltam legalább a házbérköltségektől. Tán tartást is adott volna, ha csupa zsugoriságból maga is másnál nem éldegélt volna; így azonban jobb volt, mert a szállásért csak könnyen leróttam tartozásomat, ami abból állott, hogy lovainak naponta háromszor enni és inni adtam, ha kedvem tartotta meg is vakartam s az istállót ki is ganézhattam.
Langer ajánlatára egy darabig kertészkedett, majd egy kereskedőnél napszámosnak állott be. Hányódott-vetődött. Néha összejött az itt letelepedett Spelletich Bódoggal, Ámonnal és Rombauer Tivadarral. Pár hétig vadkacsavadászattal foglalkozott s ez a mesterség annyit jövedelmezett, hogy farmalapítás gondolatával foglalkozhatott.
Igénybevett földjeink már voltak - írja tovább naplójában - még azelőtt s mind szomszédságában egymástól, tehát a fődolog most, hogy a kívánt ötven-ötven dollárokat egy csomóba rakjuk. Öten vagyunk: kerül ebből a legszükségesebbre. Határozva lőn először is, hogy két fias tehenet vegyünk, hogy az élelemnek szükséges napi tejet megnyerhessük. Másodszor, hogy deszkákat vásároljunk, amiből gunyhót rakva, alatta meglakhassunk, meddig egyikünk háza elkészül, harmadszor, hogy burgonyát, paszulyt, vöröshagymát, sőt lisztet, kávét, teát, cukrot s több élelmicikket vigyünk magunkkal, azután szerszámokat, úgymint fejszéket, ásókat, lapátokat, fűrészeket stb. A főzőedények és kamara Ámontól kikerültek. Tesszük a nagy előkészületeket Ámonéknál, hogy holnap hajnalban megindulhassunk. Ketten közülünk a szekerek mellé diszponáltattak, ketteje a tehenek kihajtására. Egy társ már kiment előre, hogy gallyakat vágjon az erdőben, hogy mindent készen találjunk, ha megérkezünk.
Eljött az indulási nap s mi búcsút veszünk Ámonéktól és Albertnétől, ígérve, hogy őket néhány nap mulva kihozzuk az új palotába. Ők még most ki nem jöhetnek, mert csak kint kell tanyázni, meddig Ámon háza elkészül. Megyünk egész karavánnal, mint Árpád népe, hogy hazát keressünk. Egy egész napot tartott kimenni az ökrös fogatokkal, de éjszakán át sem pihentünk, hanem leráztunk mindent a szekerekről. A tehénakolt azonnal elkészítettük, a sátoroszlopokat és keresztfát letettük s a deszkákat felraktuk. Az élelmes kamarának szinte egy ideiglenes helyet kerítettünk be deszkával s annak közepébe betettük a záros almáriumot. Tovább a krumplit, paszulyt, lisztet is oda beráztuk. Konyhának való helyet készítettünk s bedeszkáztuk tetejét s egypár oldalát, az edényeket felaggattuk, a vastűzhelyt s kéményt felállítottuk, szóval az egésszel készen voltunk hamarjában. Másnap még a legszükségesebbeket elvégezvén a sátor körül, ezután elsőbb is a kert ásásához fogtunk. Nosza, jó most, hogy kitanult szakács vagyok, megszöktetne a kútásás ismét. Hanem szükséges, én nagyon rajta voltam s hogy a tespedt lapos erekből csak betegséget innánk. Csak hozzá fiúk, én majd csak elfőzögetek, hisz fám van elég kéz alatt, csak vizet kell hogy hordjak a konyhára, igaz, hogy egy fél angol mérföldről kell cipelnem fel a hegynek. Én főzök, amazok négyen már ássák javában a kutat, még egypár ásómélység s felbuggyan a víz. A tehenek már kint legelésznek, csak a borjaikat tartom a kerítésben, hogy anyjuk hazajöjjön esténként őket szoptatni. A kút után mindjárt a házat kezdik ásni. A terv az enyém volt, a bácskai putrik mintájára. Hat láb mély, tizenkettő széles, tizennyolc hosszú lakház. Nagyban ment a munka, a konyha elegáns volt a szó teljes értelmében, mert noha nagy válogatást nem tehetnénk az étkekben, de azt mesterileg más alakba adom fel, gazdag lakomákat csaptunk. Töltött krumpli paszullyal, vagy paszuly fasírozott krumplival, dinsztelt krumpli pirított paszullyal garnirozva, tovább paszuly á la mash krumplival, főve, sülve, hajába, hámozva s többféleképpen, kellemes változás volt a finnyás ízlésekre. Emellett volt vajunk, tejünk, édes és savanyú túrónk stb. A galuskák nagyon könnyűek voltak, amit - szakácsi nézetem szerint - a tojásnak tulajdonítottam, amennyiben ilyféle luxussal nem éltünk. Volt kávénk, teánk. "Dehát húst soha nem eszünk már, szakács?" - szóltak egy ízben.
- Hát miből - felelék. - Levágjam talán egyik borjúnkat, kellene?
- De mégis, látod, te amellett, hogy főzöl, naponként néhány vadtyúkot is lőhetnél! Lásd, mi marhamódon dolgozunk ám s ez a fene krumpli meg paszuly arra sem elég, hogy emésszen az ember tőle. Jó volna, ha egy kis vadhúst ehetnénk naponként.
- Dejsze! Ne panaszkodjatok, több az én dolgom most a tiéteknél! Ki feji meg a teheneket, ki vág fát, ki hord a borjúknak s a konyhára vizet egy mérföldnyiről, ki főz, ki mosogat? Hát ez semmi? Jó, én megyek vadászni is, de azután, ha nem lehetek pontos a főzéssel, magatoknak tulajdonítsátok ám!
- Jól van, hát inkább későbben eszünk valamivel...
Früstök után első teendőm volt ezután vadászni, hogy vadat teremtsek a konyhára s noha sokat nem kell járnom, hogy három-négy tyúkot lőjek, de mégis tetemesen hátratartattam a főzésemben s most még újólag szaporodott munkám a lőtt csirkék tisztogatásával. Szörnyen, de túlságosan el valék foglalva. Csak ezt a Nimród ebet tudnám valamire használni. De ni! - Lesz ebből is valami! Elmosogat ez, legalább ment leszek ettől a piszkos dologtól. Csakhogy eztán silányabb kosztra fogjuk őkelmét, nehogy ki ne nyalja az edényeket tisztára. Jó lesz biz ez! - Még ma megpróbáljuk! Ebéd fölött mindenkinek meghagytam a legnagyobb szigorral, hogy a kutyának holmi csontdarabokat, vagy más egyebet el ne vessenek, mert felette elhízik, máris keserves vele vadászni, lusta, mint az ördög. Úgy volt, tetszett a csirkehús, s igazsága lehet Árvaynak, dehogy vetettek volna egy drága falatot is le az asztalról. Én, hogy kielégítetem munkatársaimat, Nimród porcióját ahány edényt használtak, annyifelé felosztottam, a felesleg maradékot pedig gondosan eltakarítottam az orra előtt, azután letetem sorba az edényeket s Nimród is ebédelt. Az egészben is kis porció, hamar végighaladhatott a tányérok során s ha egyikből kihabzsolta, ment a másikhoz, elől kezdte mindvégig, háromszor is, úgyhogy utolsóra csak úgy ragyogott a tisztaságtól. Ezután felszedtem s feltettem a helyükre, vagy felaggattam. Máris nyereség volt. Ezt csak a gazdasszony tudja!
Augusztus derekán volt, hogy téli takarmányról is kellett gondoskodni s emellett Ámon négy hold kertnek hagyott földjét szinte töretni kelleték. Szaporodott a munka mindinkább. A fű csakhamar le lőn kaszálva, a kaszálógéppel, de majd a behordás más kérdés lesz. Ámon kertjét szinte feltörik egy pár nap mulva, de a házakkal még sehogy sem vagyunk, sőt Ámon már olyanformán gondolkodik, hogy faházat építtetett s a most kiásott helyet befödeti istállónak. Albert is pénzét várja hazulról s ha megérkezik, nem lesz kénytelen ily nyomorúságos úton kezdeni meg gazdaságát. Még csak hárman vagyunk, kik nagy eréllyel haladtunk megkezdett munkáinkban. Eljön azonban a szénabehordás s takarodunk három segédszekereinkkel s egy pár nap beteremtjük takarmányunkat, szinte egy derekas kazalt rakva abból. Ámonnal szerződésbe léptünk, hogy faházát, melyet még e télen lakni nem akar, általvesszük, s teheneinket a házszék-ásásba tesszük, azt befedvén és körülsáncolván. Minden gondunk a közelgő télre fordíttatott, csak egyen akadtunk meg leginkább, hogy majd magunk tulajdonképp hogy telelünk ki. Mindössze is még egy icce zsírunk volt, a burgonya elfogyott, paszuly nincs, só, cukor, kávé is kellene, pénz nincs, de nem láttunk már jó ideje. Mit lehet ilyenkor okoskodni, holnap már nincs, aki tálal, de nincs, aki mosogasson is. Minden csillámlik - semmi főznivaló. Menjünk dologra másuvá! Egy hónap alatt megkeressük a télire valót, azután visszajövünk s elleszünk kint tavaszig. De hát addig mit csináljunk a tehenekkel és borjúkkal? Eresszük a borjúkat szabadon, ismerik a helyet s esténként hazajönnek s maguktól beállanak az istállóba. Amott meg a kazal széna, ha tetszik egyenek. Jó, hát menjünk, ki merre lát, szolgálatot keresni. Mehettek, gondolám, én ugyan messze nem megyek, majd elleszek én Nimróddal, van még tyúk, vadpulyka. Később lesznek szarvasok, őzek, ha másként nem, udvari vadász lesz belőlem valahol.
Ámon ezalatt hordatja ki az épületfákat, megérkeznek az ácsok s megkezdik az építést.
- Te Árvay! Látod, én fuvarozok, nem lehetnél te itt az ácsokkal, meddig az építés tart s nem főznél nekik?
- Vigye az ördög, én bíz itt maradok!
- Aztán ha kedved lesz velem lakni a télen át, ne búsulj, jó házunk lesz most, ellakunk urasan benne...
- Azt majd meglássuk - felelék.
Én tehát szakácsmesterségemben tovább is megmaradtam. Az életes kamrát Ámon gazdagon megtöltötte, a húst magam beszereztem, mint ezelőtt, a teheneket sem csaptam a világnak, hanem fejtem azokat kétszer naponként. A ház gyorsan készült s néhány nap alatt már tető alatt állott. Ámon azonban szállította bútorjait, már most jobban meg voltam kötve a ház körül maradni, miután mindene kihozatott lassacskán. Rombauer farmja csak három angol mérföldre volt tőlünk, de oda is csak ritkán mehettem, ők jöttek meglátogatni.
Szeptember vége felé járt s már hűvösödtek az éjszakák. Éjszaka puskáznom kelletett, hogy elriasszam a farkasokat házunk körül. Ezek a bestiák olyan vonítást tettek éjszakánként, hogy nem bírtam tőlük aludni. A csergő kígyókból meglehetősen kitisztultunk a nyáron át, de agyon is vertünk néhány százat. Nem kell balítélettel lenni ezen mérgeskígyók irányában. Igen is, veszedelmesek ezek, ha megcsípheti az embert, nincs mentség a haláltól. Csak egy füvet ismernek az indusok, mellyel ha rögtön bedörzsöltetik a csípés, úgy antidatálja a mérget, de előttem nem ismeretes a fű. A csergőkígyó messziről elszalad az embertől s észre lehet venni csergéséről 30-40 lépés távolságra is, de ha az ember üldözi s már jó közel beérte s ő el nem bújhatik üldözői elől, akkor megáll és felemeli magát félhosszúságig és piszeg az embernek. De nem kell egyéb, mint egy jó hosszú bot s leütheti az ember, ha egyszerre nem, másodszor vagy harmadszor. Vigyázni kell azonban, hogy nagyon közel hozzá ne menjünk, mert szemközt szokott ugorni, de még ugrásában is lehet ám őkelmét teríteni. A csergőkígyó veszedelmes, ha az ember kiül valahol a fűbe, ilyenkor orozva csípi, vagy ha az ember fagallyak között fújkál, ilyenkor is hamar megcsípheti, mert többnyire erdőben a csalitos bokrokon fészkel. A farkasok sokkal kisebbek, mint hazánkban s korántsem oly veszélyesek. Egyébiránt itt kétfajta van. Egyik a réti s ez igen sok, a másik az erdei, ezek nagyobbak s bátrabbak is.
Ámon háza kívül-belül áll már egész pompájában. Csinos kis ház, négy kis szobával s egy kamrával. Ámonné is kijött leányával az új lakba, már most másként megyen minden. Van gazdasszony a háznál. Hogy ekként rendbejött Ámon a házával, nem vala többé szükséges a szakácskodás, de meg rá is úntam az örökös sütés-főzésre. Elmegyek, hogy megnézzem, mit dolgozik Rombauer, úgyis rég az ideje, hogy náluk voltam, pedig ilyen eredeti család nincs az Egyesült Státusokban.
Rombauer éppen terveket csinál, merre alapítsa meg nagyszerű gyümölcsösét s hogy vele találkozám, magával vitt:
- Jó, hogy éppen jöttél, mit mondasz ehhez a darabhoz? - végigmutatva egy meneteles domboldalon.
- Nem rossz a választás - felelék -, nyugat és északról meglehetősen védett ez az oldal, amúgy délnek nézve a szituációnak tökéletesen megfelel.
- A napokban egy marhaistállót is akarok építeni, 30 darab marhára. Pongrác vállalkozott, hogy ő azt elkészíti úgy erdélyies modorban. Nem jönnél te is el segíteni?
- Dehogy nem, itt is maradok mindjárt.
Rombauer már meglehetős gazda volt s mintegy 1800 dollárt beruházott farmjába s hogy elég erővel volt azon, szépen haladott előre. A háza körül bekerített 40 holdas táblája az idén már megtermette a szükséges gabonát, azonkívül kerítetlen földben volt úgy 60 holdnyi törése. Takarmánya a feleslegig volt, olyan egy kazal áll szérűs kertjében, hogy vetélkedett egy urasági magyar kazallal. Az igaz, hogy Pongrácz volt az öregbéres, ő igazgatta a kazal rakását. Marhás ereje egy hatos ökörfogatból s egypár lóból állott, tehene volt öt darab s néhány bornyúja. a házon kívül, mely emeletes deszkaház volt négy szobával, egy konyhával s mosóházzal, volt istállója, magtára szinte. Szóval ő híres gazda volt már a környéken. Családja három jány s négy fiúból állott, azontúl nála tartózkodott egy közeli nőrokona is, mind legények már korukra. Ő maga igen jókedélyű ember, de családja is igen szeretetreméltó s lehet mondani, hogy a ház valóságos asilum volt az ilyen jött-ment menekülteknek, mint magamféle is.
Pongrácz már nagyban ácsoskodik az épületfákon, melyeket az istálló külső oszlopzatára készít elő. A fogatok naphosszat rőzsét és sudaras léceknek valót szállítanak. Már majd meg is lehet kezdeni a felállítást. Az oszlopfák oly csinosak voltak, hogy hatan alig tudtuk a lyukakba tenni s hogy ezek készen valának, a keresztfákkal még keservesebb volt bánni, csakhogy éppen emberhalál nem volt, de nem maradt közülünk senki sebesületlen. Az oldalait vesszővel tömtük be, s hegyibe sarat tapasztottunk. A tetejét szalmával hánytuk meg. Az istálló állt, egy kis igazítást kívánt még a tetején, melyet az erős nyugati szelek naponként meglyuggattak.
Október dereka felé járt az idő s már kemény fagyok jártak. A krumpli, mely itt hamar a földben van, első teendőnket vette igénybe s azonnal seregesen kimentünk, hogy kiszedjük. E nap zivataros idő lépett be. A hó esett s hordta a szél, mintha csak január hónap lett volna. De mi nem tágítottunk, de kezeink, lábunk fagyása dacára is vájtuk ki a krumplit a fagyos földből. Késő este hazatakarodtunk, nagyobb része a krumplinak ki lőn szedve, behordva és eltéve. Az estét - mint szoktuk - elbeszélgettük. Kályháink vörösek voltak a tűztől, de azért bundába kellett mellé kucorodni. Egynéhányan lábaikat és kezeiket áztatták hideg vízben, hogy a fagyot kiszívassák, mások okoskodtunk, hogy miként kellene építeni ezen hideg országban. A szél odakint rettentően üvöltött, meg-megrázta házunkat, hogy a könnyebb edények a falakról lehullottak int a konyhában. Szörnyű szél, - no, nem marad az istállónknak reggelre teteje. Csak fala maradjon is, jó lesz - szólanak egy-ketten. De mi ez? Krisztus uccse összezúzza a házat is. "Már ezt nem" - felel Rombauer, - igen, ha nem volna oly jó ballasztja, tán felfordítaná a szél, de így sok az útjába holmi, már ettől csak nem félek." A szél mindig csak erősebb, senki sem mert a nők közül lefeküdni. Kályháink már kihűltek, mert féltünk nagy tüzet rakni bennük, fáztunk, csak úgy vacogott a fogunk, de a pipa mindenik szájában, s füstöltünk s hallgattuk a borzasztó füttyöket odakint. Egy szokottnál nagyobb rázkódtatást s utána egy szélcsapást érezünk s kezd emelkedni velünk a ház. A nők jajonganak: Oda vagyunk. S mi is a guruló tárgyakat a szobákban tartani akarván, kivivén a kályhákat, ahonnét elpusztultunk hamarjában, lótunk-futunk. Törik-zúzódik minden a házban, mintha kint emelgetnék az oldalát s egyszerre felbukik velünk az egész ház, odacsapva az oldalához, csak úgy nyekkentünk. Néhányat a sublót, vagy ágyak szorítottak le. Volt nyöszörgés, sírás, jaj a fejem, jaj a hátam, mindjárt odavagyok, segítség, nyisd ki az ajtót, vizet, mert megfullunk. A kürtőből a szobába jött a füst a fuldoklásig. Vizet! Kigyúl a ház mindjárt. Az ajtót sehogy sem lehet találni. Sötét van. Egy tömkeleg a szoba rámázata. Itt az ajtó! Ki hol van, bújjon elő! Jaj, én nem tudok. Minden rámesett! Segítség! Húzzatok ki, odavagyok! Gyújtsatok gyertyát! Hol a gyertya? Ott van az almárium felett! De hol az almárium s róla gyertya? A Jézus tudja... Nagy nehezen összekerestük egymást a romokban s kimennénk az ajtón. A nőket betettük a lóistállóba, szalmát készítve el s ágyneműt cipelve ki a felfordult házból. A tüzet kioltottuk a kemencében, ettől tehát nem volt mit tartani. A setétség azonban olyan nagy volt, hogy voltaképpen nem is láthattuk hát, hogy is van a ház külseje, annyit kitapogattunk, hogy szétzúzva nem volt, de recsegéséről mégis tudtuk, hogy törött gerendák lesznek benne.
Tizenkét óra tájban volt az idő. Mit csináljunk? Le kell feküdnünk, mert megfagyunk idekint. De hová? A nagyistállóba nem tanácsos, hátha az is összedűl s agyoncsap bennünket. A kisistállóban hely nincs elegendő s ez hasonlólag veszélyes, tehát menjünk a szénakazal aljába. Amit az első szobákban összeszedtünk, kivittük magunkkal a kazalhoz. A felső szobákban, majd ha kivilágosodik, csak akkor mehetünk fel a lajtorján, tehát feküdjünk, amint tudunk. elkészítettük magunkat a kazalba belébújásra, ameddig csak erőnk engedte. Itt nem kellett félni a széltől, egy völgyben jóformán el volt fedve a szél elől. az alvásról azonban szó sem volt, csak az volt a fő, hogy meg ne fagyjunk. Egy-két óra múlva szörnyű recsegést hallunk ismét az udvarról. Jaj, talán a lóistálló dűlt be s szaladunk fel az udvarba. A lóistálló még ékeskedett, de a magtár, újdonat új épület, a földön fekszik, még a zsindelyéből sem maradt egy épen meg. A búza összevegyült az árpával és zabbal. De az se baj volna, csak reggelre a szántásra ne szórná a szél. "Mire megvirrad, alig hiszem, hogy valami megmaradjon az udvaromon - szólt Rombauer -, a krumpli is bizonyára el fog fagyni, még csak a nagy tehénistálló, meg a kazal hibáz, azután elmehetünk vándorolni. Az éjjel nagy keservesen átvirrasztottunk, a szél is megcsendesült s mihelyt világosodott, néztünk széjjel, először is a házban, hogy ugyan mi baja van. A ház sarokoszlopai meg voltak hasadozva, de még tartják a rámát, tetejének csak a kéménynél van egy kis hibája, melyet az kiszaggatott, hogy az leesett. A magtár ellenben hasznavehetetlen volt végképp. a krumpli egytől-egyig elfagyott. A nőket még aznap elküldtük Ámonékhoz, mi pedig oszlopfákért s ácsokért bementünk Davenportba. Rombauer ez alatt egy pár amerikai farmerrel azon okoskodott, hogy lehessen feltámasztani a házat s ezek után segítséget ajánlva, mire mi kijöttünk, a ház ismét állt: felvontatták azt tizenkét ökörrel. Az ácsok is elvégezték egy nap alatt a munkát, a ház tökéletesen rendben volt, a nők is másnap délután hazajöttek. A nagy istállónak semmi egyéb baja, csakhogy födele nincs, tehát újra kell, hogy födelezzük. A kint maradt krumpli volt kiszedendő s azután vége minden munkának, majd a hízókat fogjuk leölni. A kint maradt krumpli szinte elfagyott, erre tehát nincs gond, öljük a disznókat. Pongrácz jó mészáros, majd elbánik vele, minket csak commandirozzon. A disznók ki vannak csapva, ki fogja meg hát? "Majd csak megfogjuk" - szólt Pongrácz s egy nagy kést a csizmaszárába dugva, szólt: "Nó, gyertek hát!" Mi persze követtük. Kerülgetjük az egyik hízót mindenfelől, de nem akar megállni, hanem odaveti farát az ólhoz s ugyancsak röfög ám. Mi piszkálgatjuk, hogy kivigyük erős pozíciójából, de a disznó nekünk-nekünk ugrik s mi elszaladunk. "Ejh - szólt Pongrácz -, tapintsd csak meg mégegyszer avval a porusával s ha majd feléd ugrik, én meg hátul megkapom a lábát, utána majd elbánunk vele!" Úgy is volt, csak az egyik nem sült el, mint gondoltuk. Pongrácz, ahogy a disznó lábát el akarta kapni, visszafordult sebesen s Pongrácz lábát kapta el, ez pedig fajdalmában hamarjában kését rántotta ki csizmaszárából és a szájába döfte a disznónak, amire a disznó elkapta a fogát s így Pongrácz mentve volt. De el is lódult hamarjában. Sehogy sem bírtunk a disznóval, már most csak közelben sem szenvedett bennünket. Puskát neki! S csakis golyóval tudtuk leteríteni lábáról, majd vérét eresztettük s megpörköltük amúgy magyarosan. Utána másokat is s hozzáfogtunk a dologhoz.
"Még csak egytől félek - szólt Rombauer -, hogy elég a szénánk: a nyugati oldala nincs védve a prairitűztől (mezőgyujtás), de azt várom csak, hogy forduljon a szél keletre, aztán meggyújtjuk a füvet, hadd égjen el, mert szántani most már bajos a fagyos földet, meg aztán sok munkát is ád." Egy pár nap múlva csendes idő lett, egy délután keletről kezdett a szél lengedezni. Nagyon alkalmasnak látszott, hogy hasznunkra fordítsuk. Kimegyünk vagy hatan a kazalhoz és mintegy pár lépésnyire attól meggyújtjuk a magas füvet. Gyönyörűen égett, bár lassan futott a láng, a szél csak gyengén lengedezett. Egyszerre megfordult a szél nyugatra s erősebben kezdett fújni. Mi tapostuk a füvet, csakhogy tovább ne futhasson a láng. Felszalad egyik közülünk, hogy seprűket hozzon le s az egész ház népét hívja segítségünkre. "Ide csak hamar! Tipord!" Oltjuk a tüzet, de csak nem bírunk vele. Itt-ott elfojtjuk azt s míg máshová megyünk, amott ismét lángra kap. Retirálunk jobban-jobban, jönnek a házbeliek, talán-talán csak elverjük. Dolgozunk vagy tizen, ahogy csak tudunk. Nem használt. A száraz fű csak egy szikrától fellobbanik s a szél tovább nyalja. Semmi sem használ. Jaj, már gyullad a kazal! Odarohanunk ismét s eloltjuk. Itt is ég! meg ott is! Azt is elverjük. Jaj, vége már! Amoda is ég! De azt már nem lehet eloltani, hanem helyet a tűznek. Otthagytuk a kazalt égni s most az istállót védelmeztük. Vége volt a szénának! Három teljes napig égett, amit hat hét alatt építettünk fel. Az istálló ugyan megmaradt, de hasztalan, ha nincs hozzá téli takarmány.
Rombauer jövendölése beteljesedett, csakhogy itt maga hajtá végre, mert nem kellett volna a szélben megbízni.
Csupa nyomorúság az egész farmerélet és véget mondok neki ezennel. Holnap reggel bemegyek Davenportba s onnét, ha még hajót kaphatok, lemegyek St. Louisba. "Ejh, csak tán félsz" - szóltanak többen. "Nem bíz én, holnap indulok. Menetközben beadom Spelletichnek a vadászpuskát s azután Isten hozzád. Sohasem jövök többet vissza."
Árvay másnap elért Davenportba, harmadnap St. Louisba. Sok mindent próbált. Itt találkozott a temesvári származású Börnsteinnel, aki már itt egy nagyon elterjedt német lap szerkesztőjévé lépett elő. Ez szerzett neki alkalmi munkákat:
Egy alkalommal felkért megint - írja tovább - a szabadkőművesek javára a Warietics-színházban egy darabot adnak, lennék oly szíves ezen jótékony egylet javára egy magyar betéttel fellépni, tudta, hogy én híres táncos vagyok. Ha valaki ilyen ajánlattal lépett volna fel irányomban még ezelőtt csak néhány hónappal is, úgy nem tudom, miként járhatott volna, de bizonyosan megtámadom a bántalomért. Jelenleg azonban más szempontból nézem a világot s akként feleltem ajánlatára, miszerint én kész vagyok ugyan fellépni a színpadra, de csak úgy, ha ezzel részvétemet tanúsítom az egylet iránt, egyébiránt fáradságomért harminc dollárt kérek, ha a társulat a fellépésemre megkívántató költségeket megtérítendi. "Magától értetődik - szólt Börnstein - én ezennel avizirozom a színházi szabót, hogy az ön kívánataként minden szükségeset beszerezzen, ami pedig a harminc dollárt illeti, ezt ezennel kifizetem." Jó, tehát fellépünk néhány nap alatt a magyar balettal. Addig majd tanúsítjuk a zenekart a Bihari-verbunkosra. Táncruhámat már elképzeltem: asztrachán kalpag, vörös bársony tetővel, magyar kokárdával s kócsagtollas, fekete nyakkendő arany cafranggal, azurkék dolmány ezüsttel s csinos fehér ujjal egész a térdig s csipkékkel s pillangókkal telehímezve, vörös trikónadrág, bakacsin- s ezüstsujtással. Sárga topány, roztra, sárga táncsarkantyú ezüst pengékkel. Börnstein ezalatt lapjában rőfös betűkkel adta az anonce-t a magyar toborzóra, az angol lapok szinte felvévén, rendkívüli kíváncsisággal várta a publikum a pompás táncot. Börnstein feleségével ezalatt gyakoroltuk a csárdást, mely a balett után következik.
Eljött végre a nagy estély. A színházban nem volt helye a gyülekezetnek, bár négyszer ekkora lett volna, mint aminő nagy volt, noha a belépti árak felrugattak ez alkalommal. Én a színdarab kezdetén megkezdém toilettemet s készen vártam a második felvonás végét, hogy a harmadik felvonásra tűzött magánbalettben felléphessek. Eredeti öltönyöm cinikus fellépésemmel oly rettenetes meglepetést okozott, hogy a zajban nem valék képes körülfutó figurámat bevégezni, hanem egy pár pillanatra megállván középen, gyengén meghajoltam a nyilvánosság üdvözletére s ezután a zenét újólag elkezdve, mentem sorra a magyar kompozíciómon. Tizenkét percig tartott táncom, korán sem elégítette ki a nyilvánosságot, melyet a táncérdek kiváncsolt egybezsúfolva, azonban a rákövetkező csárdással nagy nehezen bírtam csillapítani a felzajdult kedélyeket. Körülem koszorúk s bokréták zápora hullott s eltöltötte árjával a színpadot, úgyhogy Börnstein is segítve azokat felszedni - noha nagy pisszegés támadt eközben - de lehetetlen volt kettőnknek mindannyit felcsipegetni. Lakásomat a következő napra a Platers Hotelbe tettem által, hogy a szabadkőművesek tisztelgését ott elfogadhassam. Szörnyű hálanyilatkozat után a társaság photographiáztatta arcképemet, mely máig is látható St. Louisban egy kitűnő photograph galleriában.
Az angol színház igazgatósága harmadnap mulva egy igen udvarias levélben felkért, hogy lépnék-e fel színpadán s adván tudtára, minő díjt kívánok. Azonban ezt azon okból el nem vállalhattam, miszerint tudósításom érkezett magamat minden órában készen tartani, hogy hivatalom után elutazhassak.
Június 9-én James Sulivan, a Pacific-vasút superintendense Jefferson-Citybe rendelt, hogy állomásomat a 23. sectióban, John Brown osztálymérnök alatt, elfoglaljam. Az angol nyelvben jóllehet, nem féltem, mindazonáltal kilépvén a gyakorlati térre, egészen más nyelvet tapasztaltam, mint amiben képeztem magamat, de csak rövid idő mulva azt is sajátítván, igen kellemes megelégedésben működtem pályámon. Közlekedésünk naponként volt St. Louissal s így szükséget nem láttunk, a helyszínen azonban saját körünkben lévén szorítva, mert a telepedéstől távol esvén, semmi egyéb társaságunk nem lehetett. Üres óráinkban néhány sectióbeli assistensek összegyűltünk s leginkább céllövöldözéssel töltöttük óráinkat. Máskor ismét vadásztunk, vagy halásztunk. Lakásom a Missouri és Osage folyamok között volt, éppen a csúcson, ahol az Osage a Missouriba ömlött. Lakásunk egy csinosan épült faház volt négy szobával s egy konyhával ellátva, melyet a vasúti társaság épített s bútorokkal s szükséges konyha- s asztaledényekkel ellátott. Egy bérelt rabszolganőnk volt a szakácsnénk, ki egyszersmind mosott is reánk. Hallatlan olcsón éltünk ekként berendezve, úgyannyira, hogy négyünknek havi költsége a szakácsné bérével együtt alig ment 32 dollárnál többre. Kevés hetekre, hogy állásomat betöltöttem, bekövetkezett a hideglelés szaka, s oly nagymértékben uralkodott, hogy végleg megszűnt tökéletesen minden vasúti munkálat. Az irlandi és német munkások, de nagyobbrészt a mérnöki kar is kidőlt a tevékenységből.
Van Amerikának, különösen a nyugati státusoknak, néhány nevű vad gyümölcse, mely túltesz minden éghajlati kerti gyümölcsöknél. Ilyen pl. az őszi, az ú. n. "indian-peaches" barackja, mely nagyságára, ízére, mind az itteni gyümölcsöket felülmúlja s érésük eltart 6-8 hétig is. Van tovább szilvája, mely a szuglóhoz hasonlít, de aromája felülhaladja ezt, továbbá a "may oples", vagyis a májusi alma. Ily gyümölcsöt sohasem láttam, de hírét sem hallottam. Gyenge kis fűszálon terem ez az alma, melyet lehajt a földre s így a földön érik meg. Nagysága mint egy zöld dió s oly illata van, hogy távolról fel lehet őt keresni az erdőben. Íze olyasféle, mint a narancsnak. Hólyagos s úgy szívatik ki a nedv, miként a gránátalmából. Van azontúl egy más vad gyümölcs is itten, melyet angolul persum-mous-nak neveznek. Hasonlít ízére és fajára a mi berkenyénkhez. Továbbá van a paupau, mely egy diófa nemén terem, nagysága mint egy sárga uborka, mely ha megsárgult fáján, lehull a földre s ott mindig barnább lesz a naptól, míg végre egyszerre megfeketedik s összezsugorodik parányira. Ha sárga korában ízleljük gyümölcsét, olyan, mint a bananas, vagy körülbelül, mint a sárgadinnye, csakhogy nem vizes, hanem olajos a nedve. Aszú korában hasonlít az aszalt szilva ízéhez. Van egy vadállat ezen a tájékban, mely egyedül ezen gyümölccsel él télen s nyáron. Posom-nak nevezik, melyet nem ismerünk Európában. A vaddió oly roppant mennyiségben van, főleg Missouri státusban, hogy a disznókat lehetetlen jobban a kukoricán meghízlalni, mint az erdőben meghíznak a vaddiótól. Több jóféle fajtái között vannak olyanok is, hogy kalapáccsal nem lehet megtörni. Nagyságra különböznek, de vannak még nagyobbak a dióinknál. Az ú.n. welnut-dió. Angliában is tenyésztetik, de nem oly szépek ott, mint itt a vadonban. Ezen diófaj sokban eltér a közönséges diótól. Ízére felette olajos fájától nem szopod meg, hanem azzal szívod meg. Részemről ameddig friss gyümölccsel éltem, mindig egészséges voltam, amint azonban a barackok elfogytak, az én egészségem is elfogyott s csúnyán kilelt a hideg s ágyba szorított vagy három hétig.
Szeptember derekán megkezdődött ismét a munkálat az egész vonalon, egész Franklinig, vagy 175 angol mérföldig. A vonal - csekély eltéréssel - majdnem mindenütt a Missouri jobb partján vezetet, mely partok kősziklások lévén, nem annyira munkáskezek, mint lőpor által hajtatot a munka végre. Sok szép emlékek visszhangoztak a múltból a szétrepegetett gránátsziklák ágyúszerű ropogásain. Sectiónkon, az Osage-folyón keresztül egy 11.148/10 láb hosszú hidat építettünk pilots-okra s hegyébe emelt pears, vagy oszlopzatra. Az Osage balpartján sectiónkhoz tartozott vagy három és fél mérföldek, Moskitó County, vagy szúnyogvidéknek neveztük, miután itt csak hébe-hóba valánk képesek műszereink mellett dolgozni s ilyenkor véres és dagadt testtel tértünk vissza s csak fürdéssel lehete enyhítni az okozott fájdalmat.
Az irlandiak már erőre kaptak s ismét kezdenek egymás között verekedni, miáltal e tájéki farmerek, de mi is nagymértékben alkalmatlaníttatnak, kötelességünkben állván a féktelenségeket rendőri eljárással rendre utasítani. Ezeknél gyalázatosabb, szemét nép nem létezik e széles világon. Ez a maga népére is fegyvert fog és kész megölni, ha más felekezethez tartozik.
A tájék felette lakatlan még itt, csupán tíz-tizenkét angol mérföldnyire vannak telepesek elszórva a Missouri jobb partján, azontúl lakatlan, de status-földek terülnek el, kevés kivétellel, ősrengetegben. Gyakorta találunk indus régiségeket, különösen nyilakat, dárdákat, tomahawk vagy fejszéket, gránitból kivagdalva meglepő ügyességgel. E nép még jelenleg sem használja a vasat, mielőtt pedig fegyvereket vehetnének az amerikaiaktól, még csak nem is ismerték, miféle érc az. Erősségük kősziklák hegyoldalban, vagy kettős folyamok között épült, melyek hatópontul a legújabb védrendszer igényeinek megfelelnek. Mint vándor nép, házakat nem építenek, hanem fagallyakból készült sátorok alatt tanyáznak. A chiefstain, azaz nagykirályuk a sátrak kellős közepén sátoroz. Élelmüket vadakból és halakból veszik. A gabonaneműből csupán a kukoricát ismerik, mit kisebb mennyiségben termelnek, s miután malmaik nincsenek, kőmozsárban törik meg s mint lisztet facukorral keverve fogyasztják el. Ruházatuk jól készített szarvasbőr, melyet testükre varratnak, s úgy viselik, míg az róluk le nem szakad. Buffalo, vagy bölénybőröket is használnak lagerjaikban, szőnyeg, vagy takaró helyett. A férfiak mentek minden munkától, ellenben nejeik rabszolgailag alávetvén, úgyannyira, hogy a férj visszatérve a vadászatból, nejét küldi az elejtett vad hazacipelésére, sőt gyakori eset, hogy a férj menetközben felül neje hátára s úgy viteti magát. Jellemükre nézve eltérnek egymástól. Vannak tribusok, melyek szelídebbek. Ilyen a sohshonee. Ha beszélni tud valaki velük, vendégszeretők is. Azonban az utah, vagy páh utá, sioux tribusok többnyire olyanok, hogy becsalják a kíváncsiakat maguk közé s ha hálójukba kerítették, agyongyilkolják. Az amerikai kormány telepíteni és mívelni akarta őket, azonban még eddig csak két telepítvény van, körülbelül kétezer indusból álló. A többi része vagy háborút folytat még a kormánnyal, vagy eladva készpénzért birtokait, tovább húzódnak s helyet adnak a telepedőknek. A háborúskodó felek erőszakosan hajtatnak el a földtérről s őket a kormány nem kárpótolja birtokaikért. Észak- és Nyugat-Amerikában az indusok összes száma alig megy többre nyolcvanezernél, kik maguk magukat felemésztik, háborút viselvén egymás ellen.
Többször volt alkalmam egyes indusokat látni, kik elbarangoltak a tájékban s facukrot, mokasin vagy szarvasbőrpapucsokat, gyöngyökből készült karpereceket, madártoll hímzéseket s más apróságokat cserélnek be pálinkáért, mely nekik kedves italuk. Mielőtt az amerikaiak az indusokkal üzérkedni kezdettek, még semmi szeszes italt ezek nem ismertek. Minden, amitől kedvet szörpöltek, egy bizonyos növény kifőtt nedve volt, melynek, mint mondják, valami kis szédítő ereje van. Jelenleg fegyvereket, lőport, holmi csecsebecséket, különösen nagymennyiségű pálinkát adnak el egyes kereskedők és dúsgazdagokká lesznek, mert a szegény indus nem tudja azoknak a becsét, csak hiányát érezve, könnyen bánik az előtte értéktelen arannyal, melyet birtokaiért a kormánytól kapott. Ezektől származik azon gúnynév: - "yankee", mely örökre fennmarad az amerikaiakon. Értelme az indus nyelven: - telhetetlen. Jellemükbe van még az is, miszerint ha egy kedvelt vendége van, leányával kínálja meg, ha nincs leánya, úgy feleségét adja által, férje jogaival együtt. Különben nincs mit kapni rajtuk, mert egyáltalán a nőnem sokkal ildomtalanabb, mint a férfiak.
A bekövetkezett tél közlekedésünket is megnehezítette, mi annál inkább érezhető volt ez idő tájban, miután Európa felbomlott viszonyain csüngött figyelme minden jó honpolgárnak. Ha a külügyek meg nem bomlanak, úgy megvárnám vaspályánk Jefferson-Citytőli megnyitását s így a következő tél nem tenne nehézséget, mert a hajókázás lehetetlenségét a vasútközlekedés pótolandaná. Van egy hatalom, mely az észnél és mindennél erősebb, amely ha áthat a szívbe, nem ismer nálán kívül erősebbet, mi visszatarthatná szenvedélyittas rohamától. Ily körülmény engem hivatalom felmondására kényszerített s jókedvvel hagyám el jövőm gunyhóját, mert hisz te valál vezérem, ki előtt minden érdek háttérbe szorul: - magasztos honszerelem.