Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

MAGYAR MENEKVŐK TÖRÖKFÖLDÖN

ÍRTA:
L. K. [LÁZÁR KÁLMÁN]

EGY MENEKÜLT

Kolozsvártt, Tilsch János tulajdona, 1850
A kir. Lyceum nyomdájában.

 

ELŐSZÓ

Jelen munka toldalék Magyarhon közelmúltjának történeti leírásához.
Tárgya: a magyar menekvők Törökhonban létének rövid vázlata egész azon időig, midőn azok egy része Hauszlab osztrák tábornokkal visszatért; minden Orsován, Widdinben történtet mint szemtanú ír le a szerző s fő törekvése igaz lenni.

 

MAGYAR MENEKVŐK TÖRÖKFÖLDÖN
1849-ben Október 21-ig.

Bevezetés

Midőn elhatározám jegyzeteimet közrebocsátani, leginkább két ok vezetett ezen határozatra. Tudom lesznek sokan, kik hazátlan bujdosó testvéreink sorsáról bővebben is szeretnének tudni, mint az anya, ki megholt, vagy elveszett gyermekének utolsó szavait, fájdalmas tekintetének, sőt még jelentéktelen mosolyának emlékét is híven őrzi szívében. Tudom ezek előtt kedvesek lesznek jegyzeteim, mert hisz előttük kedves a tavasz igénytelen hirdetője a kis fecske is, mivel azon hon felől jön hol a bujdosók siratják elvesztett hazájukat! Ezekkel tudatni szerencsétlen honfitársaik, ismerőseik, vagy tán éppen rokonuk, testvéreik, szüleik, vagy gyermekeik sorsát, viszontagságaikat azon perctől midőn átlépték - ki tudja nem utoljára, nem örökre - az anyahon határait, kötelességemnek tartottam. Ez egyik ok. A másik, megcáfolni azon sok, leginkább lapokban elterjedt álhíreket. Ha néhol eseményeket, melyek a menekültek sorsára közvetve, vagy közvetetlen befolyással voltak, csak röviden tárgyalok, ha egyes kevésbé érdekes dátumot mellőzök, szolgáljon mentségemül, hogy én is menekült voltam és mindenek felett magyar, és én is egy azon szerencsétlenek közül, ki egy csapásra honát, családját, barátait, mindent elvesztettem, kinek szívében a fájdalom jaja elnémított minden más hangot, körül fellegze, elzsibbaszta minden más érzeményt, és nem engede figyelmet fordítani a körüle történtekre... Szolgáljon mentségemül, hogy emlékezeteimet jegyzetekbe csak honomba visszatértem után szedtem össze, miután a fájdalom első rohama átviharzott keblemen, s úgy szedém össze mint elhunyt kedveseinktől ránk maradott ereklyéket szoktunk összeszedni. Bocsánat, ha itt-ott ezen érzelmek nyomai észrevehetők lesznek.

 

Az öreg, de test és lélekben még erőteljes Dembinszky Temesvárnál letette a fővezérséget augusztus 9-én. Fővezérnek Bem volt a kormánytól kinevezve.
Ott ült az öreg bajnok a csatamezőn s szemeiből könnyek omoltak... Mióta Magyarhonba jött, ismertem, több csatákban ott voltam oldala mellett, láttam midőn árulással vádoltatva, őr állíttatott ajtaja elébe, mintha gonosztevő lett volna, láttam megsebesítve, láttam a legnagyobb ágyútűzben és lehetetlennek hivém életben maradását*), mindig nyugodt volt, vagy a méltatlan vádakra haragban tört ki; de elérzékenyülve csak augusztus 9-én láttam, midőn Bem jött, annyi előszeretettel készített, annyiszor mások által meghiusított tervét feldúlni! Szegény Dembinszky miért is jött ő Magyarhonba, hogy utolsó napjaiban elhomályosítsák fénnyel körzött nevét; ki ismerte el, hogy ő nem fény, cím, nem bosszúból küzdött, hanem egy célért, mely mint pályacsillag kísérte egész éltén át... ki ismerte el nagy lelkét, midőn Görgey ármánykodásaira letétetve, az első felszólításra ezen szavakkal fogadta el a felső magyarhoni sereg vezényletét: "Uraim adjanak önök vezényletem alá egy századot, vagy egy sereget, egyiránt kész vagyok szolgálni."

*) Dembinszky ritka hidegvérű volt csatában. Ok nélkül nem tette ugyan ki veszélynek sem seregét, sem egyes embert, de ha megkívánta a szükség és az illetőkben gyávaságra talált, különben is ingerlékeny természetű levén iszonyú haragban tört ki s néha igen is túlzottan lépett fel. A szőregi csatakor egyik tisztje, egy ricochet golyó éppen irányában jövén, fejét lova nyakára hajtá. Az öreg vezér hevesen neki ment s a legnagyobb indulattal mondá: "Szégyenlem, hogy egy tiszt, ki táborkaromnál van hajlongjon az ellenség golyói előtt; ha ezt még egyszer látandom, ön nem leend többé tiszt, önöknek példát kell adni a seregnek."

És a catastroph közeledtekor kit nevezett ki a parlament fővezérnek? azt, ki az ő terveit contrecarrirozta, Görgeyt. Görgeyt, kinek július 4-től július közepéig több ízben (persze az akkori fővezér Mészáros neve alatt) sürgetően kötelességévé tette a Duna bal partján Komáromból levonulni, mire még tizenkét, tizennégy napig ideje van, és vele Szolnok környékén egyesülni, egyedül a concentrírozástól lehetvén még szerencsés sikert várni. De Görgey féltékeny volt a dicsőségre, megtagadta az engedelmességet. Engedetlenségének eredményét nagyon is tudjuk... Kevesen ismerik ez okiratokat, még kevesebben a lengyel vezér tervét; de ha az sikerül, az alföldön egy százharminc, száznegyven ezerből álló sereg összpontosul. De e terv dugába dőlt Wysoczky ellenkezései s leginkább Görgey nagyravágyása s nyakassága miatt, - ez a legszelídebb kitétel mivel ez utóbbi cselekmény-módját nevezhetem.
Hagyjuk e tárgyat, keserű emlékeket kelt föl lelkünkben, s aztán célunk nem a hadjárat leirata, nem egyes, nemzetéről megfeledkezett magyar jellemzése.
Dembinszky tehát néhány sikeretlen észrevételei után Bemre hagyá a csata vezetését, s visszavonult annak színhelyéről. Bem elveszté a csatát mely elhatározó volt. Elveszté anélkül, hogy csak egész erejét felhasználta volna; így Vécsei tábornok nyugott derék, mintegy 7000-ből álló serege semmi részt nem vőn a csatában, Kmetty hadteste igen keveset. Igaz a csata elvesztésének némi részben Desseöffy tábornok is volt oka...
Tizenegyedik augusztus, Lugason kinyilatkoztatta Dembinszky táborkarának, hogy ő Mészárossal szándékszik a hont elhagyni, táborkara pedig az új fővezérhez menend át. Egyedül Katona alezredes és két lengyel százados, meg R..... nyargonc, fogadták el az új fővezér rendeletét. a két lengyel százados egyike Jordán volt, ki egy osztály gyalogság, egy század vadásszal és négy ágyúval oly vitézül védte a tiszai átmenetet Szegednél majdnem másfél napig. Nemegyei őrnagy, gr. Vai László, Bernárd B. gr. Lázár K. és Burchárdt kinyilatkoztatták, hogy szándékuk az altábornagyot Törökhonba követni, a dolgok ily állásában szerencsés sikerre semmi reményük nem levén.
Bem 11-én reggel Lugosróli elindulta előtt pár órával a letett fővezér egész táborkarát magához hivatván, tudatá velük, hogy ezután is a fővezérségnél maradnak. Igen bosszúsan fogadta a nagyobb rész távozási szándékát, s csak vontatva, kedvetlenül adá ki elbocsátó iratukat.
Ugyan aznap Zamoysky grófnak (Czartoriszky herceg közel rokona) egy Jeán Saikhoz szóló levelével Dembinszky egyik táborkari századosát Widdinbe küldte.
Perczel Mór és Miklós, az előbbitől inseparable, Halasz százados, báró Duka, Somsich őrnagy s még néhány tiszt, Gorove is még vagy két képviselő kíséretében 10-én Lugosról elindult Orsova felé, miután Kossuthot még korábban felszólítá, hogy kizárólag magyar pénzjegyekből álló értékének legalább egy részét váltassa érc pénz vagy osztrák bankjegyekre. Kossuth 200 aranyat váltatott.
Gróf Batthyáni Kázmér ekkor még Aradon volt; neje, Szőllősy (ki ekkor már Schullernek kezdé magát nevezgetni) s két nő kíséretében Mehádiára utazott, férjét ott bevárandó. Szőllősy egyszersmind Kossuth megbízottja volt, egyedül ő levén a menekvők közül, ki keleten huzamosabb ideig mulatván, a törökök szokásait s nyelvüket ismerte.
Tizenkettedikén este az Orsován állomásozó székely zászlóalj négy százada rendeletet kapott Lugosra menni. 13-án megindult, de Kossuth ellenrendeletére visszatért, Teregovára. Kossuth 14-én Bemhez írt levelében említést tesz erről, mondván: hogy az egyetlen út melyen Magyarhon s Törökhon közt a közlekedés még nincs megszakadva, elzáródik ha Orsova elvész, mitől igen félhetni, mert az ott maradt két századot a szerbek kevés idő alatt semmivé tehetik. Ugyan ezen levélben említi, hogy Birsánofszky ezredes tanácsára, a lengyel és olasz légiót is Orsova fedezetére rendelte.
A zászlóalj 15-én állomását ismét elfoglalta.
Szemere ekkor már Orsován volt Fülep kormánybiztossal, ott volt még Kohlmann tábornok közel húsz tiszttel.
13-án reggel megjelent Dembinszky küldötte a határszélen, és mint privát utazó átbocsáttatását kérte. Visszautasíttatott, de udvariasan. A küldött rövid idő multán ismét visszatért egyenruhában, kardosan, előmutata hitelesítő iratát s kormánya nevében kérte átbocsáttatását. A szolgálati tiszt, ki a határszélen fogadá a küldöttet, jelentést tett annak kívánsága felől a parancsnok alezredesnek, ki több tiszt kíséretében megjelent a határvonalon, barátságosan fogadá a küldöttet, igen nagy részvéttel kérdezősködött a hadjárat eredményéről, sok rokonszenvet mutatott a magyar nemzet iránt, s annál több ellenszenvet az oroszok ellen, török földre saját lakára átvezeté a küldöttet, de a Widdinbe utazást nem engedé meg, félvén, hogy a felelet terhe reá nehezül, azonban - mint mondá - a rendelvény, melyben a magyarok átmenete megengedtetik, minden órán váratik Omer pasától, sőt Omer pasa maga is.
Bolliák Cesar, ki Bem táborában volt darab ideig, ugyan ez nap megkísérté az átmenetet, de hasonló sikerrel. De ebbe nem nyugodott meg, s többszöri kísérlet után sikerült más nap török-Orsovára juthatni; miért ment oda? mit végzett ott? küldve volt-é? és ki által?!... nem tudhatni.
12-én este megérkezett Perczel huszonheted magával Orsovára. Másnap egy tolmácsot küldött át a török határszéli parancsnokhoz, átmenési szándékát kijelentendő. A tolmács pár óra multán visszatért a török alezredes segédjével, kivel Kohlmann tábornoknál darab ideig értekeztek. 14-én a segéd ismét átjött Orsovára s tudatá, hogy minden magyar szívesen láttatik török földön, tekintsék Törökhont mint hazájukat, valamint minden török a magyarokat testvérei gyanánt fogadandja.
Perczel a vele átmenni szándékszókkal táborba szállt a határszélen, de míg nem lesz garantirozva a török kormány részéről, hogy szabadon lesznek, nem akarta a határt átlépni, kivévén ha erre a szükség kényszeritendi, azaz a győzelmesen előnyomuló, s már is semmi ellenállásra nem találó ellenséges sereg. És ettől még nem volt ok félni, mert akkor még Lugos is meg volt szállva a magyaroktól.
14-én este Dembinszky is megérkezett Mészárossal a fent említettek kíséretében. Ő is találkozott a török alezredesi segéddel, tökéletesen megnyugodott annak nyilatkozatában s másnap átment török földre.
Orsovánál Magyarhont egy kis patak választja el Oláhország felől. Alig néhány száz lépésre a határszéltől van egy kis falu Verczerova, e mellett éppen a Dunaparton áll a vesztegintézet, egy bekerítet faszín (inkább állás) hol máskor a skelat*) szokták tartani.

*) Vásár.

Ide vezették az átmenteket s a színt őrökkel állították körül, hogy senki onnan ki, vagy oda be ne mehessen. Alig óranegyed múlva ott létük után megjelent náluk az alezredes segédje, még két más tiszt, az orvos s egy tolmács kíséretében. Az alezredes üdvözlé Dembinszkyt s a többi menekültet török földön, azután a tolmács egy csausa (őrmester) a személyes leíráshoz fogott, mely állítólag Omer pasához Bukarestbe vala küldendő. Dembinszky frank útlevelét mutatá elő, mellyel sok küzdelmek után s sok veszélyek között sikerült Magyarhonba átvergődnie s minden faggatások dacára sem tudtak többet kivenni belőle, mint hogy ő francia polgár, magyar tisztséget viselt, - Magyarhonba jöttekor már folyván ott a harc - s most Stámbulba szándékszik s onnan vissza Franciahonba. Azon kérdésre, hogy minő tiszti fokozatban állott, egyszerűen törzstisztnek vallá magát. A további kérdésekre, indulatosan viszonzá: miképp ő nem gyerek s úgy hiszi elég ha nevét, magyarhonbani tisztségét megmondá, s hiteles frank útlevelét előmutatá.
Mészáros orvosnak adta ki magát, nyugodtan, hidegvérűen felelt minden kérdésre, s ha a tolmács egy együgyű kérdést tett, mosoly ült ajkaira, s egyik vagy másik tiszthez fordulva, megtevé felőle észrevételeit szokott humordús, csípős modorában, éppen oly egykedvűen nyugodtan, mintha akkor is a parlamentben ült volna mint bajai képviselő. A többi tiszt megnevezte magát. Fegyvereiket mindnyájan letették.
A törökök udvariasak voltak irányukban, de a két altábornagy álneveinek csak kötve hittek. Az alezredes segéde még vagy két tiszttel félrevonulva arcképeket nézett - alkalmasint a magyar tábornokok képeit. - Néha, néha egy-egy vizsga tekintetet vetett hol egyik hol másik altábornagyra, s mosolyogva mutatott a kezében lévő képekre.
A személyes leírás meglévén, több szolga riskása, s más élelmiszereket hozott. Ebéd után egy török tiszt kíséretében folytatták útjukat a menekvők.
Perczel 17-én kíséretével hasonlólag átment. Átmenetele előtt azonban a határon lévő őrséghez egy rövid beszédet tartott, melyben lángszavakkal festé a feletti fájdalmát, hogy az oly hőn szeretett hazát itt kell hagynia, - de úgymond - ha itt is maradhatna büntetlenül, még is kivándorolna, mert az itt maradás most igen fájdalmas lenne magyar szívének. Azután visszaesve mániájába említé, hogy csak ő mentette volna meg Magyarhont, s nincs még veszve minden reménye a visszatérésre. A honvédek ajkairól egy hangos éljen szállt fel a haldokló hon határán, tán az utolsó a magyar földön, de ezt is csak hamar elnémítá a szomorú való tudata.
A honnak egy fia ismét elhagyá a szeretett hazát, s ki tudja nem örökre-é?
Kohlmann tábornok azon hírt kezdé terjesztgetni, hogy egy angol kereskedő hajó érkezett Orsovára. Még néhányszor rencontreje volt a török Bimbasival, de a szárazon való utazásban elég garanciát nem látván, egy reggel hajóra szállt - inkább lopódzott - anélkül, hogy legközelebb környezetének is valamit szólott volna; és két követ s a fiatalabb Uhlman kíséretében, egy vontató hajón elevezett. Némelyek állíták, hogy angol színeket tűzetett a hajóra, de ez nem hihető.
Kossuth a 11-én Aradon tartott miniszteri tanács után, melyben a dictatorság szintoly absolutisticus, mint törvénytelen módon Görgeyre ruháztatott, azonnal Lugos felé elindult. Lugoson Birsánovszky lengyel ezredes felszólítá, hogy a lengyel és olasz légió fordittassék Orsova fedezetére, hogy így nyitva legyen előttük az út Törökhonba menekülhetni, s ne kényteleníttessenek elfeledve a magyarok által, kik mellett küzdöttek, Siberiába vándorolni. Ez meg is történt. A lengyel és olasz légió 15-én megérkezett Orsovára, 18-án átkeltek a Dunán, s útjukat Viddin felé Szervián át folytatták. Meglehetős fogadtatásban részesültek. Azonban a szerv őrség által szinte megtámadtattak, ezek nem lévén előre értesítve, hogy e csapatok fegyvertelenül mint menekvők jöttek honjukba. E két légióval mentek Visoczky és Bulharin tábornokok, gróf Samojszky - Czártoriszky herceg rokona - és Birsánovszky ezredesek. Visoczky a lengyelek nevében, egy a nemzethez írt búcsúszózatban, - melyet alább közlendünk - mondott Magyarhonnak istenhozzádot.
És most térjünk vissza Kossuthhoz. 14-én még Bemhez egy levelet írt Teregováról, tudatva vele a dolgok mibenállását, s egyszersmind értesíté afelől, hogy az Orsováról elrendelt négy századot oda visszautasítá, nehogy ezen egyetlen pont, hol a közlekedést Törökhonnal még fenn lehet tartani, elvesszen. Tudósítá a lengyel s olasz légióról is. Még aznap Méhádiára ért Asboth alezredes kíséretében, egyszerű fekete öltönyben, szakálltalanul a lehető legnagyobb incognitóban.
Következő nap ebéden több tiszt volt azon vendéglőben, hová megszállott. A vendéglősné Kossuth arcképét levevé a falról, soká nézé s mondá: hogy ha nem csalódik, a kormányzó itt van. Így tudódott meg ott léte. Ő is látta, miképp nehéz lenne az incognitót megtartani, és veszélytől éppen nincs oka félni, tehát nem is sokat törődött vele, hogy magát ismeretlenné tegye.
Még aznap délután elutazott Orsovára s másnap átkelt a határon.
A véres dráma el volt játszva. Azon férfiú, ki egy nemzetet álmából felrázott, elhagyta a hont, de mielőtt átlépné határát, még látnia kellett művét romba dőlve, a hont gyászba borulva, a nemzetet haldokolva. Ítéljen felette a történet; de legyen annak ítélete igaz, vagy igaztalan, hullasson felette bár könnyeket, vagy szórjon rá átkot, a nagyságot tőle meg nem tagadhatja. Midőn eszembe jut azon perc, melyben átlépé a hon határát, mindig bámulattal gondolok rá, minő erős lélekkel kellett bírnia, hogy szíve azon percben nem szakadt meg...
A notabilitások közül még csak Batthyáni gróf és Szemere maradtak Orsován.
Azon főtisztek, kik még előbb lemondva, részint mert Dembinszky hívei voltak, részint mert minden további küzdelmet sikertelennek láttak, a kivándorlásra elszánták magukat, s Orsovára gyűltek össze; de itt az élelmiszerek rendkívül megszűkülvén, Méhádiára vonultak. Itt még némi remény közt tölték napjaikat, Görgeynek Világosnáli fegyverletétele, nem esvén máskép, csak is mint kósza hír értésükre. De midőn Lázár hadtestének megadását, s Görgey világosi catastrophját, mint bizonyost tudták meg, a remény utolsó szikrája is elenyészett keblükből.
Eközben Korniánál igen kedvező állásban állíttatott fel a szoros út védésére az 1-ső vadász ezred 2-ik osztálya négy ágyúval Rosti Zsigmond [István] őrnagyuk vezérlete alatt, 2. század a székely zászlóaljból Mehádián, s a más három tartalékban Orsován.
Rosti be se várva az ellenséget, amint hallotta, hogy Káránsebes felől közeledik, elhagyta állását s Teregova felé visszavonult Kornia Regiára s 19-én Teregovára szándokszott, de tüstént parancsot kapott hogy rögtön foglalja el előbbi állomását; ő ezt nem tevé ugyan, hanem még aznap Kornia Regián maradt. Hír szerint egy ágyúját is ott hagyta.
Mit is lehetet volna egy embertől várni, ki ismeretes volt gyávaságáról, s tisztségében is csak azért maradott meg, mivel az események sebesen jövő árja nem engedett időt kisebb jelentőségű egyéniségekkeli bajoskodásra.
Fülep kormánybiztos 19-én rendeletet adott ki, hogy a méhádiai fürdőkből egy tisztet is, kinek általa kiadott útlevele nincs, ne bocsássanak sem a helység Méhádiára, sem Orsovára; attól félt-é, hogy találkoznék oly nyomorú köztük, ki önbüntetését megvásárlandó, a menekvők helyzetét, katonaság állását elárulja?...
Itt megemlítek vagy két dolgot, mit eddig hallgatással mellőztem, melyek Fülep kormánybiztos némi ismertetéséül szolgálhatnak, ki az utolsó napokban, nem éppen jelentéktelen szerepet vitt, s különben is igen erélyes következetes férfiu.
12-én a Méhádián lévő tisztekhez egy szigorú rendeletet bocsátott ki a végett, hogy ott létüket okadatolják, és ha erre engedélyük nem lenne illető elöljáróiktól, azonnal rendeltetésük helyére siessenek; az ezen rendelvényt áthágók pedig törvényszék elébe fognak állíttatni.
Azonban alig volt egy-két tiszt, ki álokból vagy hitelesítő irat nélkül tartózkodott a határszél közelében.
Második tárgy mit megemlíteni szándékszom, Wagner őrnagy számoltatása.
Wagner a salétrom és puskapor készítésnél felügyelő volt az alvidéken, kinél a nála lévő tisztek bizonyítása szerint a nála lévő álladalmi pénzösszegből mintegy négy-ötezer pengő forint ezüst huszasokban volt. Fülep ezt megtudva, felszólítá őt számadásra, s a nála lévő pénzösszeg beadására. Wagner számolt is; a kezénél lévő pénzösszeget beadta, de Kossuth-jegyekben; mert mint állítá, az ezüst pénzt a salétromgyár felállítására kelle fordítnia, és azonnal a számolat beadása után elutazott Törökhonba, még mielőtt Fülep erélyének sikerülhete e tárgyban eljárni.
Ezen érc-pénz a tisztek közötti beváltásra volt szánva; azonban sem akkor sem később nem kaptak semmit is belőle.
E tárgyra még visszatérünk, mivel összeköttetésben van azon álhírrel, hogy Szemere Viddinbőli elutaztakor, elorzotta Kossuth pénzét.
Értékről levén szó, eszembe jut Bolliák, kiről még néhány szót, mielőtt folytatnók a menekültek történetét.
Bolliák majdnem az utolsó napokig Orsován tartózkodott, mindennap elment a határszélre, ismét visszatért, megjelent Orsován, Méhádián a tisztek közt, hevesen, majdnem sértőleg mondá: hogy lehet katonáknak itt időzniük, midőn a honnak még szolgálatokat tehetnének, midőn ha küzdenének, mint a lengyelek 1830-ban küzdtek, szerencsés sikert várhatnának stb. Többszöri kitörésre, komolyan megintetett hagyna fel ily beszédekkel.
Egy napon csak eltűnt észrevétlen. Kerestetett minden irányban, de hasztalan. Mondják a magyar kormány által több becses drágaságok voltak reá bízva, a Widdini pasának s tán Stámbulba is viendők.
20-án Fülep Méhádiára a fürdőkbe ment.
Egy polgár ez nap alkonyán egy vele ismerős honvéd tisztnek tanácsolá, hogy Méhidiát még ez éjjel hagyja el, mert Rosti teregovai állását is elhagyta s a méhádiai fürdőktől alig egy, legfeljebb másfél órai távolban van.
Két tiszt este 8 óra tájt felment Fülephez és tudaták vele az említetteket, egyszersmind minden ott lévő honvéd tiszt nevében felszólíták útleveleik kiadatására, minek megtagadására semmi joga nincsen, mert ők nem katonák többé, és ha azok volnának, úgy nem a polgári hatóság alá tartoznak.
Fülep hideg iróniával felelte, hogy nékie is éppen nincs kedve osztrák kézbe jutni, tehát addig míg ő Méhádián mulat, nyugodtan lehetnek a tiszt urak is. Azonban ha a veszély közelegne, kötelességének ismeri őket afelől értesíteni. Ne aggódjanak urak s aludják csendesen át az éjt - így fejezte be beszédjét - mert Rosti ma reggel még Teregován volt, s nem hogy állomását elhagyta volna, sőt ellenkezőleg rendelvényt kapott előbbi állomását Kornián elfoglalni; de amit ha el is mulatott, még is nincs ok az aggodalomra, mert Méhádiától Teregova még három mértföld távolra van.
A két tiszt éppen válaszolni akart a kormánybiztos iróniás megnyugtatására, midőn szobájából kihivatott.
Egy huszár tiszt jött jelentést tenni a fennt említettekről.
- Igazuk volt uraim - szólt visszatérve s nem vette többé tréfára a dolgot, hamarjában végzé estebédét s fogatott. Az őröknek rendeletet adott ki, mindenkit átbocsátani, ki Orsovára szándékozik.
Dacára a szünni nem akaró esőnek még azon éjjel mindnyájan, kik között volt e sorok írója is, elhagyták Méhádiát.
Volt sürgés, forgás másnap Orsován.
Az ott állomásozó székely zászlóalj kivonult Méhádia felé feltartóztatni míg lehet az előnyomuló császáriakat.
A menekvők mintegy nyolcvanan délutáni 4-6 óra közt átkeltek a határon. Nem volt szem, melybe könny ne szökött volna.
Ott álltak idegen földön s tekintetük búcsút intet az elhagyott hazának. Ott álltak, mint egy anyának elátkozott gyermekei, fájdalommal telt szívvel, mellettük a Duna, mely dicsőségüknek, nyomoruknak tanúja volt, nyugodtan csendesen hullámzott tova, a nap vidáman mosolyogva hanyatlott le a Kárpátok mögött, mintha nem is azon honra estek volna sugárai, mely nem hon többé hanem egy nemzet sírja.
Elérzékenyült a legdurvább kebel is, midőn egyszerre széttépve látá mindazon kötelékeket, melyek kedvessé tevék előtte az életet.
Haza, család s minden szív, mely szeretettel hajolt feléjük, elvolt szakítva tőlük, a jövőben pedig üldöztetés nyomor.
Szomorú fájdalmas a hontalan sorsa...
És ez még nem volt elég.
Az átmentek, majd mind harcfiak voltak, kikre még egy keserű perc várakozott.
A fegyverletétel.
Ó ez a perc, ez a perc keserű volt, ó hogy ezt meg kelleték írnom.
Szegény honvéd, ki szembeszállottál a halállal, mennyi fájdalom várt reád.
Nincs többé hazád, nincs családod, szeretőd, és most meg kell még válnod attól a hű baráttól, kedves kardodtól, mely pajkos kalandjaidban vígan csörgött oldaladon, s a veszély percében ott volt védelmedre...
Szegény hazátlan honvéd, miért nem vesztél el a csatatéren.
Milyen szép lett volna azon földben nyugodhatni, melyet véreddel áztattál.
Szomorú az üldözött, hontalan bujkáló sorsa.
Letettük fegyvereinket.
Rövid idő vártatva feljegyzették neveinket, azután egy török ezredes fogadott, nem mint hontalanokat, hanem mint Törökhon új fiait.
Mellesleg legyen megjegyezve, a török miralaj (ezredes) szeme megakadt Farkas, huszár ezredesnek egy igen szép lován, s azonnal egy tisztet küldött hozzá, s a lóért negyven aranyat ígért. A huszár ezredes nem adta. Míg az alkudozások folytak, az alkony beköszöntött, de mi még mind nem indulhattunk tovább, nem jövén el kíséretünk. Ellátásunkra néhány tál pilavat (vajas riskása) s más, magyar ínynek éppen nem ízletesnek tetsző ételeket, hoztak. Végre este 7 óra tájt 6 török huszár és egy tiszt kíséretében megindultunk.
A miralaj lóvására még mind nem történt meg.
Egyszerre alig pár perccel megindulásunk után csak megállíttattunk egy huszár által.
Oka ismét a lóvásár volt, mely végre mégis csak megköttetett.
Midőn megállíttattunk, a kocsisor eleje közel Verczerova faluhoz ért már, s az első kocsiban ülők láthaták a falu mellett lévő őröket, mi egy igen komikus jelenetre adott alkalmat.
Mint tudva van, az oláh katonaság egyenruházata igen sokban hasonló az orosz katonaságéhoz. Verczerován egy része az őrségnek oláh katonaságból állott. Az első szekérben ülő B... őrnagy a hold kétes világánál megpillantva őket orosz katonáknak hitte, s épp ezen percben tartóztatván fel szekereink, szentül hitte hogy orosz őrizetnek adatunk át, s egyelőre Oláhhon belsejébe vitetünk. Vele volt a kocsiban K... őrnagy. Végre ez is elkezdé hinni hogy a törökök csakugyan elárultak, s orosz kezeibe játszanak. Szörnyű desperatiojukban borotvát vettek elő elhatározva magukban, hogy amint a nap első sugárinál meggyőződnek afelől, hogy csakugyan az ország beljébe vitetünk, s orosz őrség kísér, elmetszik gégéjüket; az éj eltelt, a nap feljött, s nagy örömére átlátta a két hős csalódását. Azonban a többiek észrevették félelmüket s egész úton faggatták ok nélküli aggodalmaikért.
22-én az Orsován állomásozó székely zászlóalj, s a vadász osztály is átment.
Ez volt az utolsó csapat, mely Orsova felé Törökhonba menekült.
Utunk leírásával nem fárasztom olvasóimat; de mivel lesznek tán, kik előtt érdekkel birand e tájak ismerete, röviden közlöm Dr. Wolff "Die Donau und ihre Ufer" című jeles munkája után.
Nem messze Orsovától a török határon túl kezdődik a duna-szoros-út Vaskapu nevezet alatt. Innen kezdve a Duna mindkét partján magas sziklahegyek emelkednek, ágai a Kárpátok és Balkánnak; de nem csak a part, hanem a folyam medre is telve sziklákkal, melyek számtalan örvényt idéznek elő s veszélyessé teszik a hajózást. E szirtek miatt a Duna három ágra szakad. Ezek legszélesbbike a közbenső, de mely hasonlag a más kettőhöz igen sok zátonyt rejt, és árja itt oly ragadó, hogy két német mértföldet számíthatni egy órára. E szirtes, mintegy fél mértföldre nyúló szoros úton csak a legnagyobb vigyázattal, s ekkor sem mindig veszély nélkül evezhetni át. A törökök Demirkavinak (Vas kapu) nevezik, azonban ha a hajós szerencsésen át is vergődött a sok örvényeken (Egyedül Bamil sziget előtt 23 van) még vigyázatra intik az itt-ott előnyúló szirtek. A vaskapun túl a Duna Oláhország felőli partja lapállyá simul, de a túlpart szirtes. Az utas szeme előtt feltűnnek itt Tráján hídjának romjai. Ezen romok kőből készült, s téglával fedett oszlopok. Tráján 105. e. Kr. sz. u. építtette Apollodorus Damascenus nevű építész által. Dio-Cassius leírása szerint 20 oszlopból állott. Hadrián azonban politikai okokból szétromboltatta ezen mesterművet. Nem messze ezen romoktól fekszik Sozorius (Severin) nevű falu - a rómaiak Serviniuma, s ezzel átellenben a Duna jobb partján egy Kladova nevű erősség. Innen kezdve a táj panorámája egészen átváltozik; a folyam dél felé kanyarul, a hegyek mind távolabb, távolabb esnek a partoktól, minden török jellemet ölt magára, s az utazó egy coup d'oeille-re észre veszi, hogy átlépte azon határt, melyen túl az iszlám uralma kezdődik. Balra, a távol horizonttal, mintegy összefolyva a Kárpátok hóborított csúcsai tűnnek föl, míg a határon innen a föld végtelen homokos pusztává simul, melyen csak itt-ott vehetni észre egy-egy zöldellő legelőt. A monoton holt tájképnek a part közelében itt-ott legelő nyájak kölcsönöznek némi életet, s a part hosszában vesztegőrtanyáknak szétszórva épített nád kunyhók némi változatosságot. Említést érdemlő a Duna jobb partján Virkitza nevű falu, mely vizahalászatáról nevezetes. Odább, ott hol a Timok a Dunába szakad, van a Bulgária s Szervia közti határvonal. Nevezetes arról is, hogy itt a rómaiaknak erősített táboruk volt. A jobb parton, magas sziklacsúcsról egy vár romja néz le a szőke Dunára, - mely nyugodtan foly tova, egyformán évezredek óta, nem törődve a körüle történtekkel; egyiránt tükröződik sima lapjában a félhold, s a szerb falvak toronykapujain álló kereszt; egyiránt hordván hullámain ellenség s barát sajkáját. A szirthegy lábánál a Duna-part közelében terül el Florentin nevű falu.
Innen néhány mértföldre fekszik Kalafát, a Duna bal partján, egy ronda falu, mely mint majd minden kis oláhországi falu, földalatti kunyhókból áll. Fekvése gyönyörű pitoresk. Amint a faluban leereszkedik a vándor, az előtte álló magaslatról gyönyörű kilátás nyílik a Dunára, s annak jobb partján elterülő Viddinre, mely különös építésű házsorai, számos minaretjeivel egészen török város jellemét ölti magára.
Nem lesz talán érdektelen e nevezetes vár rövid leírása után, egy futó tekintetet vetni múltjára.
Viddin másodrendű vár. Törökhon legerősebb várainak egyike. Fekvése igen kedvező éppen a dunaparton, mely itt igen széles. Jól el van látva külerősitvényekkel, s a közel Duna sziget is meg van erősítve. Lakosainak száma mintegy 20-25000, köztük igen sok bolgár. Lakhelye egy basának, ki jelenleg egy Ziát nevű értelmes mohamedán; s egy görög püspöknek. Élénk kereskedést folytat főleg só, dohány és hallal. Az oláhországi oldalról igen szép panorámát képez messze kiterjedő erős falai, számos minaretjeivel, mit igen emel a Duna, nagy szigetével, s a távol Balkán ormai... De ha a városba lép a vándor, s meglátja, görbe, szűk s piszkos utcáit, ronda faházait, elvész minden illúziója. Alig van két-három csinosabban épült ház, ezek is bolgárok tulajdonai. Ezek közé tartozik a görög püspök fából, de csinnal épült laka, s egy izlámra áttért görög kőháza. A basa laka fából épült, düledező félben lévő ronda építmény.
Pazvan Oglu (született 1758-ban) a híres török zendülő viddini basa volt. Ez atyját megbosszulandó, ki 1791-ben kivégeztetett, 5000 embert gyűjtött, egyesült a janicsárokkal s elfoglalta Viddint, a kormány ellen izgatta a görögöket s adó alá vetette a körül[ötte] fekvő provinciákat. Utóbb három lófarkú basa, s viddini helytartóvá tételét kívánta; de ez megtagadtatván tőle a porta által, 1794-ben újólag elkezdte ellenségeskedéseit a kormány ellen. 1796-ban Orsovát, Silistriát, Belgrádot elfoglalta. 1797-ben Nikapolt. Végre a szultán megtette 3. lófarkú basa és viddini kormányzónak. Ezután híven szolgált a fényes kapunak Oroszhon ellen és egész haláláig nagy tekintetben részesült. (Meghalt 1807-ben febr. 5-én.)
E vár azonban nem csak Törökhon történetében bír fontossággal, hanem Magyarhonra nézve is, múltjában - szintúgy sőt inkább, mint jelenében.
I. Ulászló 1444. év szeptemberében Törökhonba törtekor Widdinen vonult át.
1689-ben e vár osztrák császári kézbe került, azonban 1690-ben ismét visszafoglalták a törökök.
1738-ban II. Rákóczy Ferenc fia József, a Magyarországba nyomuló, s Widdinnél összegyűjtött török sereg élén állt.
Ennek fejére VI. Károly, ugyan azon év ápril. 29-én kiadott patensében 10-6 ezer forintot tett, a szerint amint élve, vagy halva hozatik el. Rákóczy, Erdélybe Widdinból külde proclamatiot, s oda akart a magyar elégületlenekből sereget összevonni... Csakugyan meg is kezdé a hadjáratot, hívei élén, s a törökökkel, Orsovát ostromoltatta, de még azon év augusztus havában Widdinbe visszatért.
Száztizenegy év múlva augusztus utó felében ott kerestek menedéket egy megtört, de vitéz magyar sereg romjai...
Mi van róla a sors könyvébe írva?...
Fog-e még honunkra nézve jelentőséggel bírni e hely?...
Ez a jövő titka...
De ha nem is, sokkal mélyebben vésődött neve emlékünkbe, hogysem azt valaha feledni tudnánk.
Midőn a Dunán átevezve Widdinbe értem, különös érzetek szállották meg lelkem, mivé lett ez a birodalom, mely egykor fél Európát remegtette, hová lett hatalma... Gondolatom visszaszállt régi századok katakombaiba s látám hogy e hon rég elenyészett múltjában ma is nagyobb, mint nyomorú árnyéletének jelenében. Önkéntelen eszembe jutottak Bőrne szavai: "semmi sem állandó, csak a változandóság."
Büszke muzulmánok, mondjátok meg, hová lett a hatalom, mely múltatok körülragyogta?...
Úgy tetszett nekem mintha az imámnak a minaretek csarnokáról lehangzó énekében e nép sírdalát hallanám. Midőn látám e szép alakokat, melyek a keleti típust már itt magokon hordják, önkéntelen egy sóhaj küzdte fel magát keblemből. Szegény nép - gondolám - hosszú évsorok óta te magad nyújtod az ásót oda ellenségednek, hogy megássa sírodat...
És e hanyatló biralom óvjon meg minket?... Ez nyújtson biztos menhelyet nekünk két erős hatalmasság: Oroszhon és Ausztria ellen?...
Ezt szinte lehetetlennek hittem...
Azonban egy mélyebb tekintetet vetve Európa jelen állására, s emlékezve azon zavarra, melyet fél Európa diplomatái közt a navarini csata okozott, hol a török flotta majdnem egészen tönkre tétetett Canning szándékának ellenére, ki éppen nem akarta gyengíteni Törökhont, figyelmet fordítva ama körülményre, hogy ha Oroszország hódítási vágyának sikerülne Törökhont leigázni, az egyensúly meglenne zavarva, mi Európa többi részére beláthatatlan szomorú következményekkel lenne összekapcsolva, mondom figyelemre méltatva mindezeket, Törökhonban egy oly államot láttam, mely leginkább biztosíthatá a menekültek jövőjét; mert míg egyfelől csak is egy, igaz ugyan, hogy óriási hatalom fenyegeté, másfelől, több tekintélyes hatalom pártolására és pedig éppen azok érdekében, számolhatott s számolhat.
A következés, nézetem helyességét bebizonyítá. Törökhon felfogta, sajátjává tette a menekültek kérdését és Ángol meg Frankhon segélyével egy diplomatikai diadalt vívott ki.
A jelen sem cáfolta meg combinatiomat, s úgy hiszem a jövendő sem fogja.
Hogy mellőzve a külhatalmak érdekét, a török biralom képtelen lett volna biztosítani a menekvőket, kétségen kívüli, de sőt azt megkísérteni sem merte volna.
Az osmánok, egy hanyatló félben lévő nép, mert elveszté önerejébeni bizalmát. Nép, mely vallása által sokkal inkább meg van szorítva, hogy sem egy új systemára erőszakos átmenetet megkísérthetne, és sokkal inkább elhanyagolta a Koránt, mintsem abból tett-egységet és azon fanatizmust meríthetné, mely egykor győzelemről győzelemre vezette. Ez volt legalább e népről az európai vélemény.
Ezen biralom, ha szabad magunkat így kifejezni, nyers anyagok halmaza. Az erők szét vannak szakadozva és egyenként elvesznek. Még folyvást nagy a theocratia s katonai uralom. Ország, hol egyik nem, a nő, egészen a társaságon kívül áll, és nem több mint egy házi bútor, nyomorú eszköz.
Az Ulemák (törvénytudók) még mind némi befolyást tudtak maguknak megóvni, a mufti régi hatalmának egy részét még megtartotta.
De dacára mindezen akadályoknak e hon átalakításában, annak jövője felett éppen nincs ok elcsüggedni.
Ami a biralom katonai szerkezetét illeti, erre nézve igen helyesen mondja egy régibb író: Törökország egy tábor.
Hogy e részben a legtöbb és legcélszerűbb újítások tétettek, tagadhatatlan. A janicsárok feloszlatása, kik a társadalom tevékenységében szakadásokat idéztek elő, bár egyelőre gyengíté a kormányt, következőre igen hasznos befolyást gyakorolt...
A katonaság szerkezete frank mintára van, gyalogsága csinos, rendhez szokott, jól begyakorlott, tüzérsége jó, dzsidásai kitűnőek, csakis a huszárság felel kevésbé meg hivatásának; azonban legújabb időben az egész lovasság új organisatioja határoztatott el. Irreguláris truppjai tetemesek, s ha oroszok ellen viselne hadat, az utolsó kávés is kész lenne fegyvert ragadni.
A török igen jó katona, s régi vitézségének jeleit adta az 1828-iki orosz hadban is. A kulakschehi csatában például mint tudjuk, az újonc rendes csapatok rendíthetetlenül állották ki három battéria tüzét, s az orosz lovasság többszöri támadását. Egész sorokban fedték holt tetemeik a csatamezőt mint búzakévék bő aratás után.
A súrlódás a papság és katonaság között még nem szűnt meg egészen, ha bár jelentőségét el is veszté.
A pénzügyi kezelésben igen üdvös reformok tétettek, valamint az állam egész szerkezetének kijavításán; hanem ujjá teremtésén szakadatlan szorgalom, sok tapintat, s ritka eréllyel munkál Resid basa.
Tagadhatatlan tehát, hogy e hon, jelenében bebizonyítá, hogy ha bár el is van gyengülve, de betegségeit átlátja, orvosszereit ismeri, és így ujjá születését remélheti.
Ami végre a mozlémek jellemét illeti, meg kell vallanunk, hogy a zsidók vetemültsége, s a többi néptörzsek elfajultsága közepette, jellemét mocsoktalanul tudta megőrizni. Köztük a csalás, lopás ismeretlen bűn, és midőn egy mozlém testvérét megölte, a nép eliszonyodva, merevülten állt, s ijedelme időt engedett a gyilkosnak megmenekülni.
24-én értünk Widdinbe. Ekkor már ott volt Kossuth, Batthyány Kázmér és István, Szemere, Dembinszky, Mészáros és Perczel. Megérkezett az azelőtti napon a lengyel és olasz légio, összesen 1600, kik Siat basa és Ismael Bey ezredes - mint katonaparancsnok - által a városon kívül, a dunapartoni táborütésre utaltattak. Minden 10. legényre egy sátor üttetett, rendes sátorutcákba, a dunaparton tűzvonal húzatott, a táborparancsoknak külön csinos sátor állíttatott fel, s az egész tábor őrökkel vétetett körül. Rendetlenségek elkerülése végett, minden a táborból távozni akarónak jeggyel kellett magát ellátnia, mit a török őrség Bimbasijától kapott. A tiszteknek szabad volt a táborból a város- vagy várba menet, minden külön engedély nélkül. Kardot is szabad volt viselniük.
A 25-én megérkezett Orsováról jövő transport, mely naggyára beosztatlan, vagy egyik s másik tábornokhoz tartozó tisztekből állott, hasonlag táborba szállott egy számukra külön vont sátorutcában. Azonban minden tisztnek megengedtetett akár a várban, akár a városban szállást fogadnia, sőt azok, kik ez iránt a basa vagy Ismail beyhez folyamodtak, ingyen szállással láttattak el.
A legénység élelmezésére nézve a török sereggel egyenlő lábra tétetett. Igaz ugyan, hogy első napokban némi szükséget szenvedtek, de ennek oka éppen nem jó szándék hiánya volt, hanem mert nem számítottak a menekvők ily nagy számára, mi okból kellő ellátásukra előkészületek sem tétettek.
Ezen hiányok megszüntetésére mindent elkövetett Ismael bey, ki Omer basától küldetett Widdinbe.
Kossuth a várba szállott, s őrizet állíttatott laka elébe, mely félig tisztelet jele, félig őrizet volt.
Dembinszky, Mészáros, Perczel együtt voltak szállva egy izlámra áttért görög házánál, s lakok előtt hasonlag őr állott. A basa igen udvariasan fogadá őket.
25-én megérkezett az Orsován állomásozó székely zászlóalj és vadász osztály. Pár nap múlva a verestoronyi szorost védelmező 55. és 79. honvéd zászlóalj, kik augusztus első napjaiban az oroszok által kiszoríttatva a törököknek megadták volt magukat. Ezekkel a Widdinben lévő magyar tábor mintegy ötödfél ezerre szaporodott.
Bem, Guyon, mintegy 30 tiszttel, kik között voltak Sorzinszky lengyel és Katona honvéd ezredesek, Psiemszky alezredes, Longuorth és Macdonald angol őrnagyok, Stein tábornok segélyével, egy osztály nádor huszár kíséretében Lapoznyak nevű helységnél a havasok közé vitették magukat. Augusztus 22-én Ruzbergen át, a legnagyobb veszélyek között, utakon hol alig mehetett egyes ember, körülrajongva az ellenséges oláhok csapataitól, Turnu-Severinnél szerencsésen átjutottak Oláhországba s pár nap múlva augusztus utó napjaiban Widdinbe. Az erdélyi hegyek között egy faluban volt elfogva Kmetty tábornok, az oláhok a kunyhót, melyben még pár tiszttel fogva tartatott, fával körül rakták, s éppen azon tanácskoztak, ha rájok gyújtsák-é vagy kiadják a császáriaknak, midőn a faluba vágtatott néhány lengyel dsidás Bem kíséretéből. Az oláhok a veres lengyel sipkát, zöld kabátot s pikákat látva, azt hivék hogy osztrák katonák, s nagy alázattal, de egyszersmind kérkedve hősiségükkel, jelenték, hogy valami nagy rangú magyar tiszteket fogtak el. De minő nagy volt bámulatuk midőn a dsidások a foglyokat kimentették. Bem fenyegeté őket, hogy falujukat felgyújtatja, őket pedig agyon löveti, azonban beérte a fenyegetéssel.
E hegyek között ily halállal, minőre Kmetty volt szánva, igen sokan vesztek el a magyarok közül.
Ha Stein nem bírt volna oly találékony ésszel, annyi ügyesség és eréllyel; Bem, Guyon s ő maga is a császáriak kezébe kerülende.
De Stein jól tudta mi vár reá, ha nem menekül, s azért midőn látá, hogy minden ellenállás sikeretlen, a legénység nem engedelmeskedik, s minden ellen okok dacára tömegestől szöknek el, vagy teszik le a fegyvert, sőt egy átment alezredes által személyes szabadságok is veszélyeztetve van, menekvésről gondolkozott. Hosszas utánjárásának, bár nehezen, végre sikerült két oláhot kapni, kik a hegyi álutakat ismerték, s tetemes jutalomért Oláhországba átvezetni ígérték. Szavukat meg is tarták, részint mert féltek az ígért jutalmat kockáztatni, leginkább pedig mert tudták, hogy ha a menekvőket tőrbe vezetik, bizonyos halál vár reájok.
Stein egy ritka műveltségű, nagy tehetségekkel bíró, sok oldalú férfiú. Azonban nem való volt vezérnek. A rácok ellen, Erdélyben, mindenütt balszerencse üldözte. Ezért őt a magyar seregben megszokták mephistónak tekinteni, s úton útfélen árulónak kiabálták; pedig ha a magyar seregnek sok ily magasabb állású tisztjei lettek volna, vajmi máskép ütöttek vala ki a dolgok. Midőn Stein az alsó magyarországi táborból visszahivatott, a hadügyminisztériumban a lehető legnagyobb chaos uralkodott, azt sem tudták hol van ez vagy amaz zászlóalj, s történt, hogy egy zászlóaljat, mely Újvidéken volt, Eszéken kerestek. Még egy rendes létszámuk sem volt. Stein helyre állította a rendet, a fegyvereket több pontossággal osztotta ki, zászlóaljak organizálását szakértő emberekre bízta, az állásoknak meg nem felelő tiszteket a hadseregből mennyire lehetett kirostálta. Stein éppen ezen tevékenységéért lelt annyi ellenségre. Utóbb Károlyfejérvár ostromával bízatott meg, de e várat nem veheté be, mert az őrség vitézül védte, és az ostromszerek oly későre érkeztek meg, mikor az időből már kifogyott. Ez eggyel több ok volt arra, hogy az értetlenek vádat emeljenek ellene. Kevéssel a hadjárat tökéletes bevégezte előtt vigyázatlanság következtében légbe repült a dévai erősség. Ezt is Steinnak tulajdonították.
A basa Bemet, Steint s a branyicskói hőst nagy kitüntetéssel fogadta.
Bem a katonai laktanyában szállásoltatott, míg a számára rendelt sokkal csinosabb s kényelmesebb lak bútorozása megtörténhetett.
Stein, Guyon, Kmethy és ezekkel Longhvort, Macdonald, herceg Woronyeczky (az idősb) Albert őrnagy, Noisser a Pozsonyi lap volt szerkesztője, utóbb nyarganc, és egy igen sajátságos egyéniség, egy Kovács nevezetű szabad csapatbeli őrnagy, előbb plébános, egy háznál voltak szállva. Lakok előtt hasonlag őr állott.
Katona ezredes a tábor felügyeletét vette át. A táborban rendes létszámok adattak be naponta a csapatparancsnokoktól; kik le akartak mondani, az iránt kérelmüket a táborparancsnokság útján kellett Bemhez beadniuk; vétségek hadi törvényszék utján büntettettek meg, s mindazok kik tisztségükről le nem mondtak, Bem közvetlen parancsa alatt állottak. Minden beadványok, létszámokban stb. viddini magyar sereg nevezet használtatott.
A gyakori feledés az első napokban, élelmiszerekben szenvedett hiány, tétlenség a megszokott fáradalom után, a gyümölcs gyakori használata stb. hideglelés és gyomorsikulás következtében igen sokan pusztultak el, s főleg az első hetekben igen nagy volt a halandóság a táborban; de utóbb az élelmiszerek bővebben adatván, s azokhoz, valamint a levegőhöz is lassan hozzá szokván a legénység, s tétlenségük gyakorlatokkal váltatván fel, gyérült a halandóság, s azon kétszáz hetven, nyolcvan egyén közül, kik október utó napjáig elpusztultak, többet száznegyven-százötvennél számíthatni az első két hétre.
Az első napok, mondhatni, gondolkozás nélkül teltek el. Az események rohama oly váratlan sebességgel jött, hogy idő kellett, míg azon lethargiából, melybe mindnyájunkat sülyesztének, eszmélni kezdettünk. Megfoghatatlannak tetszett, hogy azon sereg, mely még pár hét előtt százharminc ezer harcedzett emberből állott, elenyészett legyen. Azon sereg, mely még pár hó előtt győzelemittas volt, semmivé tétetve légyen, s romjainak menhelyet kellessék keresnie egy honnál mellyel rövid idő előtt megbírt volna mérkőzni.
Utunkon mindenhol részvét követett, még Oláhországban is, hol igen bámultam, hogy a törökök iránt rokonszenvet mutatnak, pedig ezek is igen önkényesen bánnak a lakossággal, s csak is az oroszok még rosszabb bánásmódjából kimagyarázható ez. A részvéthez, mellyel irányunkban viseltettek, egy más érzet járult, a megütődés. A lakosság ugyanis azon hiedelemben élt, hogy a had Magyarhonban az oroszok vesztésével foly, s annál meglepőbb volt belátniuk balhiedelmüket.
Különben az oroszok iránti ellenszenv mindenütt látható volt.
A táborban, sátrakban felütött kávéházaknál lehete hallani gúnydalokat énekeltetni az oroszokra a sesdare (lant forma hangszer) kísérete mellett. Egy ily kávéházba léptem. A sátor egyik szögletében egy török ült s sesdáreja mellett dalolt egy gúnydalt. A sátor más szögletében egy falábú török kucorgott körülvéve több muzulmantól. Lelkesülten beszélt az utolsó orosz török hadjáratról, amint beléptem hozzám közeledett, megragadá kezem, s tiszta szép oláhsággal szólt: "Üdvözlégy közöttünk fiatal katona, ki az oroszok ellen fogtál fegyvert, engedje Allah, hogy karod súlyos legyen mint a bosszúé, hogy küzdhess ismét az oroszok ellen, és legyen Mohamed áldása nemzeteden s annak fegyverein." Azután sokat beszélt az utolsó hadjáratról, s lelkesülten így végzé beszédét: "Ha Allah még egyszer megengedi, hogy fegyvert fogjunk az oroszok ellen, ott leszek én is, ha bár ellőtték fél lábamat, nincs is más óhajtásom az életben, minthogy a sors könyvében harcmezőni halál legyen felírva számomra, harcmezőn az oroszokkal szemben".
Ilyen nagy a törökök ellenszenve az oroszok ellen.
Amint kezdtünk kissé meghonosulni idegen földön, és sorsunkkal némileg kibékültünk, egész időnket a jövő reményei foglalták el.
Stambulból még darab ideig semmi hír sem jött, csak hogy az orosz és osztrák kormány kiadatásunkat sürgeti; a konstáncinápolyi francia hírlap, az ügyünkben sűrűn tartott divánokról értesített, de azok eredményéről nem.
Végre szeptember 1-ső napján kapott Dembinszky egy levelet Czaykovszkytól, (Czaykyvszky Czártoriszky ügynöke Stambulban, híres lengyel regényíró) melyben ez írja, hogy a török kormány alig tehet egyebet a menekültekért, mint hogy Kandia szigetében megtelepítendi.
Kandia az archipelagustól délre fekszik a közép tengerben, s területe még néhány apró szigettel 188 1/5