Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

MAGYAR MENEKVŐK TÖRÖKFÖLDÖN

ÍRTA:
L. K. [LÁZÁR KÁLMÁN]
EGY MENEKÜLT

Kolozsvártt, Tilsch János tulajdona, 1850
A kir. Lyceum nyomdájában.

ELŐSZÓ

Jelen munka toldalék Magyarhon közelmúltjának történeti leírásához.
Tárgya: a magyar menekvők Törökhonban létének rövid vázlata egész azon időig, midőn azok egy része Hauszlab osztrák tábornokkal visszatért; minden Orsován, Widdinben történtet mint szemtanú ír le a szerző s fő törekvése igaz lenni.

MAGYAR MENEKVŐK TÖRÖKFÖLDÖN
1849-ben Október 21-ig.

Bevezetés

Midőn elhatározám jegyzeteimet közrebocsátani, leginkább két ok vezetett ezen határozatra. Tudom lesznek sokan, kik hazátlan bujdosó testvéreink sorsáról bővebben is szeretnének tudni, mint az anya, ki megholt, vagy elveszett gyermekének utolsó szavait, fájdalmas tekintetének, sőt még jelentéktelen mosolyának emlékét is híven őrzi szívében. Tudom ezek előtt kedvesek lesznek jegyzeteim, mert hisz előttük kedves a tavasz igénytelen hirdetője a kis fecske is, mivel azon hon felől jön hol a bujdosók siratják elvesztett hazájukat! Ezekkel tudatni szerencsétlen honfitársaik, ismerőseik, vagy tán éppen rokonuk, testvéreik, szüleik, vagy gyermekeik sorsát, viszontagságaikat azon perctől midőn átlépték - ki tudja nem utoljára, nem örökre - az anyahon határait, kötelességemnek tartottam. Ez egyik ok. A másik, megcáfolni azon sok, leginkább lapokban elterjedt álhíreket. Ha néhol eseményeket, melyek a menekültek sorsára közvetve, vagy közvetetlen befolyással voltak, csak röviden tárgyalok, ha egyes kevésbé érdekes dátumot mellőzök, szolgáljon mentségemül, hogy én is menekült voltam és mindenek felett magyar, és én is egy azon szerencsétlenek közül, ki egy csapásra honát, családját, barátait, mindent elvesztettem, kinek szívében a fájdalom jaja elnémított minden más hangot, körül fellegze, elzsibbaszta minden más érzeményt, és nem engede figyelmet fordítani a körüle történtekre... Szolgáljon mentségemül, hogy emlékezeteimet jegyzetekbe csak honomba visszatértem után szedtem össze, miután a fájdalom első rohama átviharzott keblemen, s úgy szedém össze mint elhunyt kedveseinktől ránk maradott ereklyéket szoktunk összeszedni. Bocsánat, ha itt-ott ezen érzelmek nyomai észrevehetők lesznek.

Az öreg, de test és lélekben még erőteljes Dembinszky Temesvárnál letette a fővezérséget augusztus 9-én. Fővezérnek Bem volt a kormánytól kinevezve.
Ott ült az öreg bajnok a csatamezőn s szemeiből könnyek omoltak... Mióta Magyarhonba jött, ismertem, több csatákban ott voltam oldala mellett, láttam midőn árulással vádoltatva, őr állíttatott ajtaja elébe, mintha gonosztevő lett volna, láttam megsebesítve, láttam a legnagyobb ágyútűzben és lehetetlennek hivém életben maradását*), mindig nyugodt volt, vagy a méltatlan vádakra haragban tört ki; de elérzékenyülve csak augusztus 9-én láttam, midőn Bem jött, annyi előszeretettel készített, annyiszor mások által meghiusított tervét feldúlni! Szegény Dembinszky miért is jött ő Magyarhonba, hogy utolsó napjaiban elhomályosítsák fénnyel körzött nevét; ki ismerte el, hogy ő nem fény, cím, nem bosszúból küzdött, hanem egy célért, mely mint pályacsillag kísérte egész éltén át... ki ismerte el nagy lelkét, midőn Görgey ármánykodásaira letétetve, az első felszólításra ezen szavakkal fogadta el a felső magyarhoni sereg vezényletét: "Uraim adjanak önök vezényletem alá egy századot, vagy egy sereget, egyiránt kész vagyok szolgálni."

*) Dembinszky ritka hidegvérű volt csatában. Ok nélkül nem tette ugyan ki veszélynek sem seregét, sem egyes embert, de ha megkívánta a szükség és az illetőkben gyávaságra talált, különben is ingerlékeny természetű levén iszonyú haragban tört ki s néha igen is túlzottan lépett fel. A szőregi csatakor egyik tisztje, egy ricochet golyó éppen irányában jövén, fejét lova nyakára hajtá. Az öreg vezér hevesen neki ment s a legnagyobb indulattal mondá: "Szégyenlem, hogy egy tiszt, ki táborkaromnál van hajlongjon az ellenség golyói előtt; ha ezt még egyszer látandom, ön nem leend többé tiszt, önöknek példát kell adni a seregnek."

És a catastroph közeledtekor kit nevezett ki a parlament fővezérnek? azt, ki az ő terveit contrecarrirozta, Görgeyt. Görgeyt, kinek július 4-től július közepéig több ízben (persze az akkori fővezér Mészáros neve alatt) sürgetően kötelességévé tette a Duna bal partján Komáromból levonulni, mire még tizenkét, tizennégy napig ideje van, és vele Szolnok környékén egyesülni, egyedül a concentrírozástól lehetvén még szerencsés sikert várni. De Görgey féltékeny volt a dicsőségre, megtagadta az engedelmességet. Engedetlenségének eredményét nagyon is tudjuk... Kevesen ismerik ez okiratokat, még kevesebben a lengyel vezér tervét; de ha az sikerül, az alföldön egy százharminc, száznegyven ezerből álló sereg összpontosul. De e terv dugába dőlt Wysoczky ellenkezései s leginkább Görgey nagyravágyása s nyakassága miatt, - ez a legszelídebb kitétel mivel ez utóbbi cselekmény-módját nevezhetem.
Hagyjuk e tárgyat, keserű emlékeket kelt föl lelkünkben, s aztán célunk nem a hadjárat leirata, nem egyes, nemzetéről megfeledkezett magyar jellemzése.
Dembinszky tehát néhány sikeretlen észrevételei után Bemre hagyá a csata vezetését, s visszavonult annak színhelyéről. Bem elveszté a csatát mely elhatározó volt. Elveszté anélkül, hogy csak egész erejét felhasználta volna; így Vécsei tábornok nyugott derék, mintegy 7000-ből álló serege semmi részt nem vőn a csatában, Kmetty hadteste igen keveset. Igaz a csata elvesztésének némi részben Desseöffy tábornok is volt oka...
Tizenegyedik augusztus, Lugason kinyilatkoztatta Dembinszky táborkarának, hogy ő Mészárossal szándékszik a hont elhagyni, táborkara pedig az új fővezérhez menend át. Egyedül Katona alezredes és két lengyel százados, meg R..... nyargonc, fogadták el az új fővezér rendeletét. a két lengyel százados egyike Jordán volt, ki egy osztály gyalogság, egy század vadásszal és négy ágyúval oly vitézül védte a tiszai átmenetet Szegednél majdnem másfél napig. Nemegyei őrnagy, gr. Vai László, Bernárd B. gr. Lázár K. és Burchárdt kinyilatkoztatták, hogy szándékuk az altábornagyot Törökhonba követni, a dolgok ily állásában szerencsés sikerre semmi reményük nem levén.
Bem 11-én reggel Lugosróli elindulta előtt pár órával a letett fővezér egész táborkarát magához hivatván, tudatá velük, hogy ezután is a fővezérségnél maradnak. Igen bosszúsan fogadta a nagyobb rész távozási szándékát, s csak vontatva, kedvetlenül adá ki elbocsátó iratukat.
Ugyan aznap Zamoysky grófnak (Czartoriszky herceg közel rokona) egy Jeán Saikhoz szóló levelével Dembinszky egyik táborkari századosát Widdinbe küldte.
Perczel Mór és Miklós, az előbbitől inseparable, Halasz százados, báró Duka, Somsich őrnagy s még néhány tiszt, Gorove is még vagy két képviselő kíséretében 10-én Lugosról elindult Orsova felé, miután Kossuthot még korábban felszólítá, hogy kizárólag magyar pénzjegyekből álló értékének legalább egy részét váltassa érc pénz vagy osztrák bankjegyekre. Kossuth 200 aranyat váltatott.
Gróf Batthyáni Kázmér ekkor még Aradon volt; neje, Szőllősy (ki ekkor már Schullernek kezdé magát nevezgetni) s két nő kíséretében Mehádiára utazott, férjét ott bevárandó. Szőllősy egyszersmind Kossuth megbízottja volt, egyedül ő levén a menekvők közül, ki keleten huzamosabb ideig mulatván, a törökök szokásait s nyelvüket ismerte.
Tizenkettedikén este az Orsován állomásozó székely zászlóalj négy százada rendeletet kapott Lugosra menni. 13-án megindult, de Kossuth ellenrendeletére visszatért, Teregovára. Kossuth 14-én Bemhez írt levelében említést tesz erről, mondván: hogy az egyetlen út melyen Magyarhon s Törökhon közt a közlekedés még nincs megszakadva, elzáródik ha Orsova elvész, mitől igen félhetni, mert az ott maradt két századot a szerbek kevés idő alatt semmivé tehetik. Ugyan ezen levélben említi, hogy Birsánofszky ezredes tanácsára, a lengyel és olasz légiót is Orsova fedezetére rendelte.
A zászlóalj 15-én állomását ismét elfoglalta.
Szemere ekkor már Orsován volt Fülep kormánybiztossal, ott volt még Kohlmann tábornok közel húsz tiszttel.
13-án reggel megjelent Dembinszky küldötte a határszélen, és mint privát utazó átbocsáttatását kérte. Visszautasíttatott, de udvariasan. A küldött rövid idő multán ismét visszatért egyenruhában, kardosan, előmutata hitelesítő iratát s kormánya nevében kérte átbocsáttatását. A szolgálati tiszt, ki a határszélen fogadá a küldöttet, jelentést tett annak kívánsága felől a parancsnok alezredesnek, ki több tiszt kíséretében megjelent a határvonalon, barátságosan fogadá a küldöttet, igen nagy részvéttel kérdezősködött a hadjárat eredményéről, sok rokonszenvet mutatott a magyar nemzet iránt, s annál több ellenszenvet az oroszok ellen, török földre saját lakára átvezeté a küldöttet, de a Widdinbe utazást nem engedé meg, félvén, hogy a felelet terhe reá nehezül, azonban - mint mondá - a rendelvény, melyben a magyarok átmenete megengedtetik, minden órán váratik Omer pasától, sőt Omer pasa maga is.
Bolliák Cesar, ki Bem táborában volt darab ideig, ugyan ez nap megkísérté az átmenetet, de hasonló sikerrel. De ebbe nem nyugodott meg, s többszöri kísérlet után sikerült más nap török-Orsovára juthatni; miért ment oda? mit végzett ott? küldve volt-é? és ki által?!... nem tudhatni.
12-én este megérkezett Perczel huszonheted magával Orsovára. Másnap egy tolmácsot küldött át a török határszéli parancsnokhoz, átmenési szándékát kijelentendő. A tolmács pár óra multán visszatért a török alezredes segédjével, kivel Kohlmann tábornoknál darab ideig értekeztek. 14-én a segéd ismét átjött Orsovára s tudatá, hogy minden magyar szívesen láttatik török földön, tekintsék Törökhont mint hazájukat, valamint minden török a magyarokat testvérei gyanánt fogadandja.
Perczel a vele átmenni szándékszókkal táborba szállt a határszélen, de míg nem lesz garantirozva a török kormány részéről, hogy szabadon lesznek, nem akarta a határt átlépni, kivévén ha erre a szükség kényszeritendi, azaz a győzelmesen előnyomuló, s már is semmi ellenállásra nem találó ellenséges sereg. És ettől még nem volt ok félni, mert akkor még Lugos is meg volt szállva a magyaroktól.
14-én este Dembinszky is megérkezett Mészárossal a fent említettek kíséretében. Ő is találkozott a török alezredesi segéddel, tökéletesen megnyugodott annak nyilatkozatában s másnap átment török földre.
Orsovánál Magyarhont egy kis patak választja el Oláhország felől. Alig néhány száz lépésre a határszéltől van egy kis falu Verczerova, e mellett éppen a Dunaparton áll a vesztegintézet, egy bekerítet faszín (inkább állás) hol máskor a skelat*) szokták tartani.

*) Vásár.

Ide vezették az átmenteket s a színt őrökkel állították körül, hogy senki onnan ki, vagy oda be ne mehessen. Alig óranegyed múlva ott létük után megjelent náluk az alezredes segédje, még két más tiszt, az orvos s egy tolmács kíséretében. Az alezredes üdvözlé Dembinszkyt s a többi menekültet török földön, azután a tolmács egy csausa (őrmester) a személyes leíráshoz fogott, mely állítólag Omer pasához Bukarestbe vala küldendő. Dembinszky frank útlevelét mutatá elő, mellyel sok küzdelmek után s sok veszélyek között sikerült Magyarhonba átvergődnie s minden faggatások dacára sem tudtak többet kivenni belőle, mint hogy ő francia polgár, magyar tisztséget viselt, - Magyarhonba jöttekor már folyván ott a harc - s most Stámbulba szándékszik s onnan vissza Franciahonba. Azon kérdésre, hogy minő tiszti fokozatban állott, egyszerűen törzstisztnek vallá magát. A további kérdésekre, indulatosan viszonzá: miképp ő nem gyerek s úgy hiszi elég ha nevét, magyarhonbani tisztségét megmondá, s hiteles frank útlevelét előmutatá.
Mészáros orvosnak adta ki magát, nyugodtan, hidegvérűen felelt minden kérdésre, s ha a tolmács egy együgyű kérdést tett, mosoly ült ajkaira, s egyik vagy másik tiszthez fordulva, megtevé felőle észrevételeit szokott humordús, csípős modorában, éppen oly egykedvűen nyugodtan, mintha akkor is a parlamentben ült volna mint bajai képviselő. A többi tiszt megnevezte magát. Fegyvereiket mindnyájan letették.
A törökök udvariasak voltak irányukban, de a két altábornagy álneveinek csak kötve hittek. Az alezredes segéde még vagy két tiszttel félrevonulva arcképeket nézett - alkalmasint a magyar tábornokok képeit. - Néha, néha egy-egy vizsga tekintetet vetett hol egyik hol másik altábornagyra, s mosolyogva mutatott a kezében lévő képekre.
A személyes leírás meglévén, több szolga riskása, s más élelmiszereket hozott. Ebéd után egy török tiszt kíséretében folytatták útjukat a menekvők.
Perczel 17-én kíséretével hasonlólag átment. Átmenetele előtt azonban a határon lévő őrséghez egy rövid beszédet tartott, melyben lángszavakkal festé a feletti fájdalmát, hogy az oly hőn szeretett hazát itt kell hagynia, - de úgymond - ha itt is maradhatna büntetlenül, még is kivándorolna, mert az itt maradás most igen fájdalmas lenne magyar szívének. Azután visszaesve mániájába említé, hogy csak ő mentette volna meg Magyarhont, s nincs még veszve minden reménye a visszatérésre. A honvédek ajkairól egy hangos éljen szállt fel a haldokló hon határán, tán az utolsó a magyar földön, de ezt is csak hamar elnémítá a szomorú való tudata.
A honnak egy fia ismét elhagyá a szeretett hazát, s ki tudja nem örökre-é?
Kohlmann tábornok azon hírt kezdé terjesztgetni, hogy egy angol kereskedő hajó érkezett Orsovára. Még néhányszor rencontreje volt a török Bimbasival, de a szárazon való utazásban elég garanciát nem látván, egy reggel hajóra szállt - inkább lopódzott - anélkül, hogy legközelebb környezetének is valamit szólott volna; és két követ s a fiatalabb Uhlman kíséretében, egy vontató hajón elevezett. Némelyek állíták, hogy angol színeket tűzetett a hajóra, de ez nem hihető.
Kossuth a 11-én Aradon tartott miniszteri tanács után, melyben a dictatorság szintoly absolutisticus, mint törvénytelen módon Görgeyre ruháztatott, azonnal Lugos felé elindult. Lugoson Birsánovszky lengyel ezredes felszólítá, hogy a lengyel és olasz légió fordittassék Orsova fedezetére, hogy így nyitva legyen előttük az út Törökhonba menekülhetni, s ne kényteleníttessenek elfeledve a magyarok által, kik mellett küzdöttek, Siberiába vándorolni. Ez meg is történt. A lengyel és olasz légió 15-én megérkezett Orsovára, 18-án átkeltek a Dunán, s útjukat Viddin felé Szervián át folytatták. Meglehetős fogadtatásban részesültek. Azonban a szerv őrség által szinte megtámadtattak, ezek nem lévén előre értesítve, hogy e csapatok fegyvertelenül mint menekvők jöttek honjukba. E két légióval mentek Visoczky és Bulharin tábornokok, gróf Samojszky - Czártoriszky herceg rokona - és Birsánovszky ezredesek. Visoczky a lengyelek nevében, egy a nemzethez írt búcsúszózatban, - melyet alább közlendünk - mondott Magyarhonnak istenhozzádot.
És most térjünk vissza Kossuthhoz. 14-én még Bemhez egy levelet írt Teregováról, tudatva vele a dolgok mibenállását, s egyszersmind értesíté afelől, hogy az Orsováról elrendelt négy századot oda visszautasítá, nehogy ezen egyetlen pont, hol a közlekedést Törökhonnal még fenn lehet tartani, elvesszen. Tudósítá a lengyel s olasz légióról is. Még aznap Méhádiára ért Asboth alezredes kíséretében, egyszerű fekete öltönyben, szakálltalanul a lehető legnagyobb incognitóban.
Következő nap ebéden több tiszt volt azon vendéglőben, hová megszállott. A vendéglősné Kossuth arcképét levevé a falról, soká nézé s mondá: hogy ha nem csalódik, a kormányzó itt van. Így tudódott meg ott léte. Ő is látta, miképp nehéz lenne az incognitót megtartani, és veszélytől éppen nincs oka félni, tehát nem is sokat törődött vele, hogy magát ismeretlenné tegye.
Még aznap délután elutazott Orsovára s másnap átkelt a határon.
A véres dráma el volt játszva. Azon férfiú, ki egy nemzetet álmából felrázott, elhagyta a hont, de mielőtt átlépné határát, még látnia kellett művét romba dőlve, a hont gyászba borulva, a nemzetet haldokolva. Ítéljen felette a történet; de legyen annak ítélete igaz, vagy igaztalan, hullasson felette bár könnyeket, vagy szórjon rá átkot, a nagyságot tőle meg nem tagadhatja. Midőn eszembe jut azon perc, melyben átlépé a hon határát, mindig bámulattal gondolok rá, minő erős lélekkel kellett bírnia, hogy szíve azon percben nem szakadt meg...
A notabilitások közül még csak Batthyáni gróf és Szemere maradtak Orsován.
Azon főtisztek, kik még előbb lemondva, részint mert Dembinszky hívei voltak, részint mert minden további küzdelmet sikertelennek láttak, a kivándorlásra elszánták magukat, s Orsovára gyűltek össze; de itt az élelmiszerek rendkívül megszűkülvén, Méhádiára vonultak. Itt még némi remény közt tölték napjaikat, Görgeynek Világosnáli fegyverletétele, nem esvén máskép, csak is mint kósza hír értésükre. De midőn Lázár hadtestének megadását, s Görgey világosi catastrophját, mint bizonyost tudták meg, a remény utolsó szikrája is elenyészett keblükből.
Eközben Korniánál igen kedvező állásban állíttatott fel a szoros út védésére az 1-ső vadász ezred 2-ik osztálya négy ágyúval Rosti Zsigmond [István] őrnagyuk vezérlete alatt, 2. század a székely zászlóaljból Mehádián, s a más három tartalékban Orsován.
Rosti be se várva az ellenséget, amint hallotta, hogy Káránsebes felől közeledik, elhagyta állását s Teregova felé visszavonult Kornia Regiára s 19-én Teregovára szándokszott, de tüstént parancsot kapott hogy rögtön foglalja el előbbi állomását; ő ezt nem tevé ugyan, hanem még aznap Kornia Regián maradt. Hír szerint egy ágyúját is ott hagyta.
Mit is lehetet volna egy embertől várni, ki ismeretes volt gyávaságáról, s tisztségében is csak azért maradott meg, mivel az események sebesen jövő árja nem engedett időt kisebb jelentőségű egyéniségekkeli bajoskodásra.
Fülep kormánybiztos 19-én rendeletet adott ki, hogy a méhádiai fürdőkből egy tisztet is, kinek általa kiadott útlevele nincs, ne bocsássanak sem a helység Méhádiára, sem Orsovára; attól félt-é, hogy találkoznék oly nyomorú köztük, ki önbüntetését megvásárlandó, a menekvők helyzetét, katonaság állását elárulja?...
Itt megemlítek vagy két dolgot, mit eddig hallgatással mellőztem, melyek Fülep kormánybiztos némi ismertetéséül szolgálhatnak, ki az utolsó napokban, nem éppen jelentéktelen szerepet vitt, s különben is igen erélyes következetes férfiu.
12-én a Méhádián lévő tisztekhez egy szigorú rendeletet bocsátott ki a végett, hogy ott létüket okadatolják, és ha erre engedélyük nem lenne illető elöljáróiktól, azonnal rendeltetésük helyére siessenek; az ezen rendelvényt áthágók pedig törvényszék elébe fognak állíttatni.
Azonban alig volt egy-két tiszt, ki álokból vagy hitelesítő irat nélkül tartózkodott a határszél közelében.
Második tárgy mit megemlíteni szándékszom, Wagner őrnagy számoltatása.
Wagner a salétrom és puskapor készítésnél felügyelő volt az alvidéken, kinél a nála lévő tisztek bizonyítása szerint a nála lévő álladalmi pénzösszegből mintegy négy-ötezer pengő forint ezüst huszasokban volt. Fülep ezt megtudva, felszólítá őt számadásra, s a nála lévő pénzösszeg beadására. Wagner számolt is; a kezénél lévő pénzösszeget beadta, de Kossuth-jegyekben; mert mint állítá, az ezüst pénzt a salétromgyár felállítására kelle fordítnia, és azonnal a számolat beadása után elutazott Törökhonba, még mielőtt Fülep erélyének sikerülhete e tárgyban eljárni.
Ezen érc-pénz a tisztek közötti beváltásra volt szánva; azonban sem akkor sem később nem kaptak semmit is belőle.
E tárgyra még visszatérünk, mivel összeköttetésben van azon álhírrel, hogy Szemere Viddinbőli elutaztakor, elorzotta Kossuth pénzét.
Értékről levén szó, eszembe jut Bolliák, kiről még néhány szót, mielőtt folytatnók a menekültek történetét.
Bolliák majdnem az utolsó napokig Orsován tartózkodott, mindennap elment a határszélre, ismét visszatért, megjelent Orsován, Méhádián a tisztek közt, hevesen, majdnem sértőleg mondá: hogy lehet katonáknak itt időzniük, midőn a honnak még szolgálatokat tehetnének, midőn ha küzdenének, mint a lengyelek 1830-ban küzdtek, szerencsés sikert várhatnának stb. Többszöri kitörésre, komolyan megintetett hagyna fel ily beszédekkel.
Egy napon csak eltűnt észrevétlen. Kerestetett minden irányban, de hasztalan. Mondják a magyar kormány által több becses drágaságok voltak reá bízva, a Widdini pasának s tán Stámbulba is viendők.
20-án Fülep Méhádiára a fürdőkbe ment.
Egy polgár ez nap alkonyán egy vele ismerős honvéd tisztnek tanácsolá, hogy Méhidiát még ez éjjel hagyja el, mert Rosti teregovai állását is elhagyta s a méhádiai fürdőktől alig egy, legfeljebb másfél órai távolban van.
Két tiszt este 8 óra tájt felment Fülephez és tudaták vele az említetteket, egyszersmind minden ott lévő honvéd tiszt nevében felszólíták útleveleik kiadatására, minek megtagadására semmi joga nincsen, mert ők nem katonák többé, és ha azok volnának, úgy nem a polgári hatóság alá tartoznak.
Fülep hideg iróniával felelte, hogy nékie is éppen nincs kedve osztrák kézbe jutni, tehát addig míg ő Méhádián mulat, nyugodtan lehetnek a tiszt urak is. Azonban ha a veszély közelegne, kötelességének ismeri őket afelől értesíteni. Ne aggódjanak urak s aludják csendesen át az éjt - így fejezte be beszédjét - mert Rosti ma reggel még Teregován volt, s nem hogy állomását elhagyta volna, sőt ellenkezőleg rendelvényt kapott előbbi állomását Kornián elfoglalni; de amit ha el is mulatott, még is nincs ok az aggodalomra, mert Méhádiától Teregova még három mértföld távolra van.
A két tiszt éppen válaszolni akart a kormánybiztos iróniás megnyugtatására, midőn szobájából kihivatott.
Egy huszár tiszt jött jelentést tenni a fennt említettekről.
- Igazuk volt uraim - szólt visszatérve s nem vette többé tréfára a dolgot, hamarjában végzé estebédét s fogatott. Az őröknek rendeletet adott ki, mindenkit átbocsátani, ki Orsovára szándékozik.
Dacára a szünni nem akaró esőnek még azon éjjel mindnyájan, kik között volt e sorok írója is, elhagyták Méhádiát.
Volt sürgés, forgás másnap Orsován.
Az ott állomásozó székely zászlóalj kivonult Méhádia felé feltartóztatni míg lehet az előnyomuló császáriakat.
A menekvők mintegy nyolcvanan délutáni 4-6 óra közt átkeltek a határon. Nem volt szem, melybe könny ne szökött volna.
Ott álltak idegen földön s tekintetük búcsút intet az elhagyott hazának. Ott álltak, mint egy anyának elátkozott gyermekei, fájdalommal telt szívvel, mellettük a Duna, mely dicsőségüknek, nyomoruknak tanúja volt, nyugodtan csendesen hullámzott tova, a nap vidáman mosolyogva hanyatlott le a Kárpátok mögött, mintha nem is azon honra estek volna sugárai, mely nem hon többé hanem egy nemzet sírja.
Elérzékenyült a legdurvább kebel is, midőn egyszerre széttépve látá mindazon kötelékeket, melyek kedvessé tevék előtte az életet.
Haza, család s minden szív, mely szeretettel hajolt feléjük, elvolt szakítva tőlük, a jövőben pedig üldöztetés nyomor.
Szomorú fájdalmas a hontalan sorsa...
És ez még nem volt elég.
Az átmentek, majd mind harcfiak voltak, kikre még egy keserű perc várakozott.
A fegyverletétel.
Ó ez a perc, ez a perc keserű volt, ó hogy ezt meg kelleték írnom.
Szegény honvéd, ki szembeszállottál a halállal, mennyi fájdalom várt reád.
Nincs többé hazád, nincs családod, szeretőd, és most meg kell még válnod attól a hű baráttól, kedves kardodtól, mely pajkos kalandjaidban vígan csörgött oldaladon, s a veszély percében ott volt védelmedre...
Szegény hazátlan honvéd, miért nem vesztél el a csatatéren.
Milyen szép lett volna azon földben nyugodhatni, melyet véreddel áztattál.
Szomorú az üldözött, hontalan bujkáló sorsa.
Letettük fegyvereinket.
Rövid idő vártatva feljegyzették neveinket, azután egy török ezredes fogadott, nem mint hontalanokat, hanem mint Törökhon új fiait.
Mellesleg legyen megjegyezve, a török miralaj (ezredes) szeme megakadt Farkas, huszár ezredesnek egy igen szép lován, s azonnal egy tisztet küldött hozzá, s a lóért negyven aranyat ígért. A huszár ezredes nem adta. Míg az alkudozások folytak, az alkony beköszöntött, de mi még mind nem indulhattunk tovább, nem jövén el kíséretünk. Ellátásunkra néhány tál pilavat (vajas riskása) s más, magyar ínynek éppen nem ízletesnek tetsző ételeket, hoztak. Végre este 7 óra tájt 6 török huszár és egy tiszt kíséretében megindultunk.
A miralaj lóvására még mind nem történt meg.
Egyszerre alig pár perccel megindulásunk után csak megállíttattunk egy huszár által.
Oka ismét a lóvásár volt, mely végre mégis csak megköttetett.
Midőn megállíttattunk, a kocsisor eleje közel Verczerova faluhoz ért már, s az első kocsiban ülők láthaták a falu mellett lévő őröket, mi egy igen komikus jelenetre adott alkalmat.
Mint tudva van, az oláh katonaság egyenruházata igen sokban hasonló az orosz katonaságéhoz. Verczerován egy része az őrségnek oláh katonaságból állott. Az első szekérben ülő B... őrnagy a hold kétes világánál megpillantva őket orosz katonáknak hitte, s épp ezen percben tartóztatván fel szekereink, szentül hitte hogy orosz őrizetnek adatunk át, s egyelőre Oláhhon belsejébe vitetünk. Vele volt a kocsiban K... őrnagy. Végre ez is elkezdé hinni hogy a törökök csakugyan elárultak, s orosz kezeibe játszanak. Szörnyű desperatiojukban borotvát vettek elő elhatározva magukban, hogy amint a nap első sugárinál meggyőződnek afelől, hogy csakugyan az ország beljébe vitetünk, s orosz őrség kísér, elmetszik gégéjüket; az éj eltelt, a nap feljött, s nagy örömére átlátta a két hős csalódását. Azonban a többiek észrevették félelmüket s egész úton faggatták ok nélküli aggodalmaikért.
22-én az Orsován állomásozó székely zászlóalj, s a vadász osztály is átment.
Ez volt az utolsó csapat, mely Orsova felé Törökhonba menekült.
Utunk leírásával nem fárasztom olvasóimat; de mivel lesznek tán, kik előtt érdekkel birand e tájak ismerete, röviden közlöm Dr. Wolff "Die Donau und ihre Ufer" című jeles munkája után.
Nem messze Orsovától a török határon túl kezdődik a duna-szoros-út Vaskapu nevezet alatt. Innen kezdve a Duna mindkét partján magas sziklahegyek emelkednek, ágai a Kárpátok és Balkánnak; de nem csak a part, hanem a folyam medre is telve sziklákkal, melyek számtalan örvényt idéznek elő s veszélyessé teszik a hajózást. E szirtek miatt a Duna három ágra szakad. Ezek legszélesbbike a közbenső, de mely hasonlag a más kettőhöz igen sok zátonyt rejt, és árja itt oly ragadó, hogy két német mértföldet számíthatni egy órára. E szirtes, mintegy fél mértföldre nyúló szoros úton csak a legnagyobb vigyázattal, s ekkor sem mindig veszély nélkül evezhetni át. A törökök Demirkavinak (Vas kapu) nevezik, azonban ha a hajós szerencsésen át is vergődött a sok örvényeken (Egyedül Bamil sziget előtt 23 van) még vigyázatra intik az itt-ott előnyúló szirtek. A vaskapun túl a Duna Oláhország felőli partja lapállyá simul, de a túlpart szirtes. Az utas szeme előtt feltűnnek itt Tráján hídjának romjai. Ezen romok kőből készült, s téglával fedett oszlopok. Tráján 105. e. Kr. sz. u. építtette Apollodorus Damascenus nevű építész által. Dio-Cassius leírása szerint 20 oszlopból állott. Hadrián azonban politikai okokból szétromboltatta ezen mesterművet. Nem messze ezen romoktól fekszik Sozorius (Severin) nevű falu - a rómaiak Serviniuma, s ezzel átellenben a Duna jobb partján egy Kladova nevű erősség. Innen kezdve a táj panorámája egészen átváltozik; a folyam dél felé kanyarul, a hegyek mind távolabb, távolabb esnek a partoktól, minden török jellemet ölt magára, s az utazó egy coup d'oeille-re észre veszi, hogy átlépte azon határt, melyen túl az iszlám uralma kezdődik. Balra, a távol horizonttal, mintegy összefolyva a Kárpátok hóborított csúcsai tűnnek föl, míg a határon innen a föld végtelen homokos pusztává simul, melyen csak itt-ott vehetni észre egy-egy zöldellő legelőt. A monoton holt tájképnek a part közelében itt-ott legelő nyájak kölcsönöznek némi életet, s a part hosszában vesztegőrtanyáknak szétszórva épített nád kunyhók némi változatosságot. Említést érdemlő a Duna jobb partján Virkitza nevű falu, mely vizahalászatáról nevezetes. Odább, ott hol a Timok a Dunába szakad, van a Bulgária s Szervia közti határvonal. Nevezetes arról is, hogy itt a rómaiaknak erősített táboruk volt. A jobb parton, magas sziklacsúcsról egy vár romja néz le a szőke Dunára, - mely nyugodtan foly tova, egyformán évezredek óta, nem törődve a körüle történtekkel; egyiránt tükröződik sima lapjában a félhold, s a szerb falvak toronykapujain álló kereszt; egyiránt hordván hullámain ellenség s barát sajkáját. A szirthegy lábánál a Duna-part közelében terül el Florentin nevű falu.
Innen néhány mértföldre fekszik Kalafát, a Duna bal partján, egy ronda falu, mely mint majd minden kis oláhországi falu, földalatti kunyhókból áll. Fekvése gyönyörű pitoresk. Amint a faluban leereszkedik a vándor, az előtte álló magaslatról gyönyörű kilátás nyílik a Dunára, s annak jobb partján elterülő Viddinre, mely különös építésű házsorai, számos minaretjeivel egészen török város jellemét ölti magára.
Nem lesz talán érdektelen e nevezetes vár rövid leírása után, egy futó tekintetet vetni múltjára.
Viddin másodrendű vár. Törökhon legerősebb várainak egyike. Fekvése igen kedvező éppen a dunaparton, mely itt igen széles. Jól el van látva külerősitvényekkel, s a közel Duna sziget is meg van erősítve. Lakosainak száma mintegy 20-25000, köztük igen sok bolgár. Lakhelye egy basának, ki jelenleg egy Ziát nevű értelmes mohamedán; s egy görög püspöknek. Élénk kereskedést folytat főleg só, dohány és hallal. Az oláhországi oldalról igen szép panorámát képez messze kiterjedő erős falai, számos minaretjeivel, mit igen emel a Duna, nagy szigetével, s a távol Balkán ormai... De ha a városba lép a vándor, s meglátja, görbe, szűk s piszkos utcáit, ronda faházait, elvész minden illúziója. Alig van két-három csinosabban épült ház, ezek is bolgárok tulajdonai. Ezek közé tartozik a görög püspök fából, de csinnal épült laka, s egy izlámra áttért görög kőháza. A basa laka fából épült, düledező félben lévő ronda építmény.
Pazvan Oglu (született 1758-ban) a híres török zendülő viddini basa volt. Ez atyját megbosszulandó, ki 1791-ben kivégeztetett, 5000 embert gyűjtött, egyesült a janicsárokkal s elfoglalta Viddint, a kormány ellen izgatta a görögöket s adó alá vetette a körül[ötte] fekvő provinciákat. Utóbb három lófarkú basa, s viddini helytartóvá tételét kívánta; de ez megtagadtatván tőle a porta által, 1794-ben újólag elkezdte ellenségeskedéseit a kormány ellen. 1796-ban Orsovát, Silistriát, Belgrádot elfoglalta. 1797-ben Nikapolt. Végre a szultán megtette 3. lófarkú basa és viddini kormányzónak. Ezután híven szolgált a fényes kapunak Oroszhon ellen és egész haláláig nagy tekintetben részesült. (Meghalt 1807-ben febr. 5-én.)
E vár azonban nem csak Törökhon történetében bír fontossággal, hanem Magyarhonra nézve is, múltjában - szintúgy sőt inkább, mint jelenében.
I. Ulászló 1444. év szeptemberében Törökhonba törtekor Widdinen vonult át.
1689-ben e vár osztrák császári kézbe került, azonban 1690-ben ismét visszafoglalták a törökök.
1738-ban II. Rákóczy Ferenc fia József, a Magyarországba nyomuló, s Widdinnél összegyűjtött török sereg élén állt.
Ennek fejére VI. Károly, ugyan azon év ápril. 29-én kiadott patensében 10-6 ezer forintot tett, a szerint amint élve, vagy halva hozatik el. Rákóczy, Erdélybe Widdinból külde proclamatiot, s oda akart a magyar elégületlenekből sereget összevonni... Csakugyan meg is kezdé a hadjáratot, hívei élén, s a törökökkel, Orsovát ostromoltatta, de még azon év augusztus havában Widdinbe visszatért.
Száztizenegy év múlva augusztus utó felében ott kerestek menedéket egy megtört, de vitéz magyar sereg romjai...
Mi van róla a sors könyvébe írva?...
Fog-e még honunkra nézve jelentőséggel bírni e hely?...
Ez a jövő titka...
De ha nem is, sokkal mélyebben vésődött neve emlékünkbe, hogysem azt valaha feledni tudnánk.
Midőn a Dunán átevezve Widdinbe értem, különös érzetek szállották meg lelkem, mivé lett ez a birodalom, mely egykor fél Európát remegtette, hová lett hatalma... Gondolatom visszaszállt régi századok katakombaiba s látám hogy e hon rég elenyészett múltjában ma is nagyobb, mint nyomorú árnyéletének jelenében. Önkéntelen eszembe jutottak Bőrne szavai: "semmi sem állandó, csak a változandóság."
Büszke muzulmánok, mondjátok meg, hová lett a hatalom, mely múltatok körülragyogta?...
Úgy tetszett nekem mintha az imámnak a minaretek csarnokáról lehangzó énekében e nép sírdalát hallanám. Midőn látám e szép alakokat, melyek a keleti típust már itt magokon hordják, önkéntelen egy sóhaj küzdte fel magát keblemből. Szegény nép - gondolám - hosszú évsorok óta te magad nyújtod az ásót oda ellenségednek, hogy megássa sírodat...
És e hanyatló biralom óvjon meg minket?... Ez nyújtson biztos menhelyet nekünk két erős hatalmasság: Oroszhon és Ausztria ellen?...
Ezt szinte lehetetlennek hittem...
Azonban egy mélyebb tekintetet vetve Európa jelen állására, s emlékezve azon zavarra, melyet fél Európa diplomatái közt a navarini csata okozott, hol a török flotta majdnem egészen tönkre tétetett Canning szándékának ellenére, ki éppen nem akarta gyengíteni Törökhont, figyelmet fordítva ama körülményre, hogy ha Oroszország hódítási vágyának sikerülne Törökhont leigázni, az egyensúly meglenne zavarva, mi Európa többi részére beláthatatlan szomorú következményekkel lenne összekapcsolva, mondom figyelemre méltatva mindezeket, Törökhonban egy oly államot láttam, mely leginkább biztosíthatá a menekültek jövőjét; mert míg egyfelől csak is egy, igaz ugyan, hogy óriási hatalom fenyegeté, másfelől, több tekintélyes hatalom pártolására és pedig éppen azok érdekében, számolhatott s számolhat.
A következés, nézetem helyességét bebizonyítá. Törökhon felfogta, sajátjává tette a menekültek kérdését és Ángol meg Frankhon segélyével egy diplomatikai diadalt vívott ki.
A jelen sem cáfolta meg combinatiomat, s úgy hiszem a jövendő sem fogja.
Hogy mellőzve a külhatalmak érdekét, a török biralom képtelen lett volna biztosítani a menekvőket, kétségen kívüli, de sőt azt megkísérteni sem merte volna.
Az osmánok, egy hanyatló félben lévő nép, mert elveszté önerejébeni bizalmát. Nép, mely vallása által sokkal inkább meg van szorítva, hogy sem egy új systemára erőszakos átmenetet megkísérthetne, és sokkal inkább elhanyagolta a Koránt, mintsem abból tett-egységet és azon fanatizmust meríthetné, mely egykor győzelemről győzelemre vezette. Ez volt legalább e népről az európai vélemény.
Ezen biralom, ha szabad magunkat így kifejezni, nyers anyagok halmaza. Az erők szét vannak szakadozva és egyenként elvesznek. Még folyvást nagy a theocratia s katonai uralom. Ország, hol egyik nem, a nő, egészen a társaságon kívül áll, és nem több mint egy házi bútor, nyomorú eszköz.
Az Ulemák (törvénytudók) még mind némi befolyást tudtak maguknak megóvni, a mufti régi hatalmának egy részét még megtartotta.
De dacára mindezen akadályoknak e hon átalakításában, annak jövője felett éppen nincs ok elcsüggedni.
Ami a biralom katonai szerkezetét illeti, erre nézve igen helyesen mondja egy régibb író: Törökország egy tábor.
Hogy e részben a legtöbb és legcélszerűbb újítások tétettek, tagadhatatlan. A janicsárok feloszlatása, kik a társadalom tevékenységében szakadásokat idéztek elő, bár egyelőre gyengíté a kormányt, következőre igen hasznos befolyást gyakorolt...
A katonaság szerkezete frank mintára van, gyalogsága csinos, rendhez szokott, jól begyakorlott, tüzérsége jó, dzsidásai kitűnőek, csakis a huszárság felel kevésbé meg hivatásának; azonban legújabb időben az egész lovasság új organisatioja határoztatott el. Irreguláris truppjai tetemesek, s ha oroszok ellen viselne hadat, az utolsó kávés is kész lenne fegyvert ragadni.
A török igen jó katona, s régi vitézségének jeleit adta az 1828-iki orosz hadban is. A kulakschehi csatában például mint tudjuk, az újonc rendes csapatok rendíthetetlenül állották ki három battéria tüzét, s az orosz lovasság többszöri támadását. Egész sorokban fedték holt tetemeik a csatamezőt mint búzakévék bő aratás után.
A súrlódás a papság és katonaság között még nem szűnt meg egészen, ha bár jelentőségét el is veszté.
A pénzügyi kezelésben igen üdvös reformok tétettek, valamint az állam egész szerkezetének kijavításán; hanem ujjá teremtésén szakadatlan szorgalom, sok tapintat, s ritka eréllyel munkál Resid basa.
Tagadhatatlan tehát, hogy e hon, jelenében bebizonyítá, hogy ha bár el is van gyengülve, de betegségeit átlátja, orvosszereit ismeri, és így ujjá születését remélheti.
Ami végre a mozlémek jellemét illeti, meg kell vallanunk, hogy a zsidók vetemültsége, s a többi néptörzsek elfajultsága közepette, jellemét mocsoktalanul tudta megőrizni. Köztük a csalás, lopás ismeretlen bűn, és midőn egy mozlém testvérét megölte, a nép eliszonyodva, merevülten állt, s ijedelme időt engedett a gyilkosnak megmenekülni.
24-én értünk Widdinbe. Ekkor már ott volt Kossuth, Batthyány Kázmér és István, Szemere, Dembinszky, Mészáros és Perczel. Megérkezett az azelőtti napon a lengyel és olasz légio, összesen 1600, kik Siat basa és Ismael Bey ezredes - mint katonaparancsnok - által a városon kívül, a dunapartoni táborütésre utaltattak. Minden 10. legényre egy sátor üttetett, rendes sátorutcákba, a dunaparton tűzvonal húzatott, a táborparancsoknak külön csinos sátor állíttatott fel, s az egész tábor őrökkel vétetett körül. Rendetlenségek elkerülése végett, minden a táborból távozni akarónak jeggyel kellett magát ellátnia, mit a török őrség Bimbasijától kapott. A tiszteknek szabad volt a táborból a város- vagy várba menet, minden külön engedély nélkül. Kardot is szabad volt viselniük.
A 25-én megérkezett Orsováról jövő transport, mely naggyára beosztatlan, vagy egyik s másik tábornokhoz tartozó tisztekből állott, hasonlag táborba szállott egy számukra külön vont sátorutcában. Azonban minden tisztnek megengedtetett akár a várban, akár a városban szállást fogadnia, sőt azok, kik ez iránt a basa vagy Ismail beyhez folyamodtak, ingyen szállással láttattak el.
A legénység élelmezésére nézve a török sereggel egyenlő lábra tétetett. Igaz ugyan, hogy első napokban némi szükséget szenvedtek, de ennek oka éppen nem jó szándék hiánya volt, hanem mert nem számítottak a menekvők ily nagy számára, mi okból kellő ellátásukra előkészületek sem tétettek.
Ezen hiányok megszüntetésére mindent elkövetett Ismael bey, ki Omer basától küldetett Widdinbe.
Kossuth a várba szállott, s őrizet állíttatott laka elébe, mely félig tisztelet jele, félig őrizet volt.
Dembinszky, Mészáros, Perczel együtt voltak szállva egy izlámra áttért görög házánál, s lakok előtt hasonlag őr állott. A basa igen udvariasan fogadá őket.
25-én megérkezett az Orsován állomásozó székely zászlóalj és vadász osztály. Pár nap múlva a verestoronyi szorost védelmező 55. és 79. honvéd zászlóalj, kik augusztus első napjaiban az oroszok által kiszoríttatva a törököknek megadták volt magukat. Ezekkel a Widdinben lévő magyar tábor mintegy ötödfél ezerre szaporodott.
Bem, Guyon, mintegy 30 tiszttel, kik között voltak Sorzinszky lengyel és Katona honvéd ezredesek, Psiemszky alezredes, Longuorth és Macdonald angol őrnagyok, Stein tábornok segélyével, egy osztály nádor huszár kíséretében Lapoznyak nevű helységnél a havasok közé vitették magukat. Augusztus 22-én Ruzbergen át, a legnagyobb veszélyek között, utakon hol alig mehetett egyes ember, körülrajongva az ellenséges oláhok csapataitól, Turnu-Severinnél szerencsésen átjutottak Oláhországba s pár nap múlva augusztus utó napjaiban Widdinbe. Az erdélyi hegyek között egy faluban volt elfogva Kmetty tábornok, az oláhok a kunyhót, melyben még pár tiszttel fogva tartatott, fával körül rakták, s éppen azon tanácskoztak, ha rájok gyújtsák-é vagy kiadják a császáriaknak, midőn a faluba vágtatott néhány lengyel dsidás Bem kíséretéből. Az oláhok a veres lengyel sipkát, zöld kabátot s pikákat látva, azt hivék hogy osztrák katonák, s nagy alázattal, de egyszersmind kérkedve hősiségükkel, jelenték, hogy valami nagy rangú magyar tiszteket fogtak el. De minő nagy volt bámulatuk midőn a dsidások a foglyokat kimentették. Bem fenyegeté őket, hogy falujukat felgyújtatja, őket pedig agyon löveti, azonban beérte a fenyegetéssel.
E hegyek között ily halállal, minőre Kmetty volt szánva, igen sokan vesztek el a magyarok közül.
Ha Stein nem bírt volna oly találékony ésszel, annyi ügyesség és eréllyel; Bem, Guyon s ő maga is a császáriak kezébe kerülende.
De Stein jól tudta mi vár reá, ha nem menekül, s azért midőn látá, hogy minden ellenállás sikeretlen, a legénység nem engedelmeskedik, s minden ellen okok dacára tömegestől szöknek el, vagy teszik le a fegyvert, sőt egy átment alezredes által személyes szabadságok is veszélyeztetve van, menekvésről gondolkozott. Hosszas utánjárásának, bár nehezen, végre sikerült két oláhot kapni, kik a hegyi álutakat ismerték, s tetemes jutalomért Oláhországba átvezetni ígérték. Szavukat meg is tarták, részint mert féltek az ígért jutalmat kockáztatni, leginkább pedig mert tudták, hogy ha a menekvőket tőrbe vezetik, bizonyos halál vár reájok.
Stein egy ritka műveltségű, nagy tehetségekkel bíró, sok oldalú férfiú. Azonban nem való volt vezérnek. A rácok ellen, Erdélyben, mindenütt balszerencse üldözte. Ezért őt a magyar seregben megszokták mephistónak tekinteni, s úton útfélen árulónak kiabálták; pedig ha a magyar seregnek sok ily magasabb állású tisztjei lettek volna, vajmi máskép ütöttek vala ki a dolgok. Midőn Stein az alsó magyarországi táborból visszahivatott, a hadügyminisztériumban a lehető legnagyobb chaos uralkodott, azt sem tudták hol van ez vagy amaz zászlóalj, s történt, hogy egy zászlóaljat, mely Újvidéken volt, Eszéken kerestek. Még egy rendes létszámuk sem volt. Stein helyre állította a rendet, a fegyvereket több pontossággal osztotta ki, zászlóaljak organizálását szakértő emberekre bízta, az állásoknak meg nem felelő tiszteket a hadseregből mennyire lehetett kirostálta. Stein éppen ezen tevékenységéért lelt annyi ellenségre. Utóbb Károlyfejérvár ostromával bízatott meg, de e várat nem veheté be, mert az őrség vitézül védte, és az ostromszerek oly későre érkeztek meg, mikor az időből már kifogyott. Ez eggyel több ok volt arra, hogy az értetlenek vádat emeljenek ellene. Kevéssel a hadjárat tökéletes bevégezte előtt vigyázatlanság következtében légbe repült a dévai erősség. Ezt is Steinnak tulajdonították.
A basa Bemet, Steint s a branyicskói hőst nagy kitüntetéssel fogadta.
Bem a katonai laktanyában szállásoltatott, míg a számára rendelt sokkal csinosabb s kényelmesebb lak bútorozása megtörténhetett.
Stein, Guyon, Kmethy és ezekkel Longhvort, Macdonald, herceg Woronyeczky (az idősb) Albert őrnagy, Noisser a Pozsonyi lap volt szerkesztője, utóbb nyarganc, és egy igen sajátságos egyéniség, egy Kovács nevezetű szabad csapatbeli őrnagy, előbb plébános, egy háznál voltak szállva. Lakok előtt hasonlag őr állott.
Katona ezredes a tábor felügyeletét vette át. A táborban rendes létszámok adattak be naponta a csapatparancsnokoktól; kik le akartak mondani, az iránt kérelmüket a táborparancsnokság útján kellett Bemhez beadniuk; vétségek hadi törvényszék utján büntettettek meg, s mindazok kik tisztségükről le nem mondtak, Bem közvetlen parancsa alatt állottak. Minden beadványok, létszámokban stb. viddini magyar sereg nevezet használtatott.
A gyakori feledés az első napokban, élelmiszerekben szenvedett hiány, tétlenség a megszokott fáradalom után, a gyümölcs gyakori használata stb. hideglelés és gyomorsikulás következtében igen sokan pusztultak el, s főleg az első hetekben igen nagy volt a halandóság a táborban; de utóbb az élelmiszerek bővebben adatván, s azokhoz, valamint a levegőhöz is lassan hozzá szokván a legénység, s tétlenségük gyakorlatokkal váltatván fel, gyérült a halandóság, s azon kétszáz hetven, nyolcvan egyén közül, kik október utó napjáig elpusztultak, többet száznegyven-százötvennél számíthatni az első két hétre.
Az első napok, mondhatni, gondolkozás nélkül teltek el. Az események rohama oly váratlan sebességgel jött, hogy idő kellett, míg azon lethargiából, melybe mindnyájunkat sülyesztének, eszmélni kezdettünk. Megfoghatatlannak tetszett, hogy azon sereg, mely még pár hét előtt százharminc ezer harcedzett emberből állott, elenyészett legyen. Azon sereg, mely még pár hó előtt győzelemittas volt, semmivé tétetve légyen, s romjainak menhelyet kellessék keresnie egy honnál mellyel rövid idő előtt megbírt volna mérkőzni.
Utunkon mindenhol részvét követett, még Oláhországban is, hol igen bámultam, hogy a törökök iránt rokonszenvet mutatnak, pedig ezek is igen önkényesen bánnak a lakossággal, s csak is az oroszok még rosszabb bánásmódjából kimagyarázható ez. A részvéthez, mellyel irányunkban viseltettek, egy más érzet járult, a megütődés. A lakosság ugyanis azon hiedelemben élt, hogy a had Magyarhonban az oroszok vesztésével foly, s annál meglepőbb volt belátniuk balhiedelmüket.
Különben az oroszok iránti ellenszenv mindenütt látható volt.
A táborban, sátrakban felütött kávéházaknál lehete hallani gúnydalokat énekeltetni az oroszokra a sesdare (lant forma hangszer) kísérete mellett. Egy ily kávéházba léptem. A sátor egyik szögletében egy török ült s sesdáreja mellett dalolt egy gúnydalt. A sátor más szögletében egy falábú török kucorgott körülvéve több muzulmantól. Lelkesülten beszélt az utolsó orosz török hadjáratról, amint beléptem hozzám közeledett, megragadá kezem, s tiszta szép oláhsággal szólt: "Üdvözlégy közöttünk fiatal katona, ki az oroszok ellen fogtál fegyvert, engedje Allah, hogy karod súlyos legyen mint a bosszúé, hogy küzdhess ismét az oroszok ellen, és legyen Mohamed áldása nemzeteden s annak fegyverein." Azután sokat beszélt az utolsó hadjáratról, s lelkesülten így végzé beszédét: "Ha Allah még egyszer megengedi, hogy fegyvert fogjunk az oroszok ellen, ott leszek én is, ha bár ellőtték fél lábamat, nincs is más óhajtásom az életben, minthogy a sors könyvében harcmezőni halál legyen felírva számomra, harcmezőn az oroszokkal szemben".
Ilyen nagy a törökök ellenszenve az oroszok ellen.
Amint kezdtünk kissé meghonosulni idegen földön, és sorsunkkal némileg kibékültünk, egész időnket a jövő reményei foglalták el.
Stambulból még darab ideig semmi hír sem jött, csak hogy az orosz és osztrák kormány kiadatásunkat sürgeti; a konstáncinápolyi francia hírlap, az ügyünkben sűrűn tartott divánokról értesített, de azok eredményéről nem.
Végre szeptember 1-ső napján kapott Dembinszky egy levelet Czaykovszkytól, (Czaykyvszky Czártoriszky ügynöke Stambulban, híres lengyel regényíró) melyben ez írja, hogy a török kormány alig tehet egyebet a menekültekért, mint hogy Kandia szigetében megtelepítendi.
Kandia az archipelagustól délre fekszik a közép tengerben, s területe még néhány apró szigettel 188 1/5  mértföldet teszen. Igen termékeny, főbb terméke az olajfa, mellyel nagy kereskedést űznek lakosai. Általában a vegetació igen gazdag, de ezt a természet adja s az ipar nem segíti elő. Lakosai török és görögök - mintegy 300 ezer műveletlen durva nép.
A hír, hogy a menekültek Kandiába telepíttetnek meg, villámgyorsasággal terjedt el, s nagy megütődést szült, igen kevesen voltak kik ily messze akartak távozni anyaföldjüktől, és még kevesebben, kik egy szigetre börtönöztetve, egész életüket a művelt világtól elzárkózottan tölteni szándékoztak volna. Sokan kezdének vissza kívánkozni a kevésbé compromittáltak közül Magyarhonba; a már már ébredező honvágy erőt kezdett venni, különösen a legénységnél, s nem egy sóhaj szállt a Dunán felfelé Orsovának evező gőzös után. Azonban Haynau proclamatioja, mely a Sűd-Slavische Zeitungban megjelent s melynek egyik pontja, hogy a honvéd tisztek közlegények gyanánt sorakoztatnak az osztrák hadseregbe, leverőbben hatott a tisztekre, mintha más büntetéstől kellene félniük, s mindenként igyekeztek a legénységet sorsukkal kibékítni. A lengyelek főnökei legénységüket pénzzel is ruhaneműkkel is ellátták, csak hogy elégületlenségre kevés okuk legyen.
Kossuth ez idő alatt igen elzárkózottan élt. Emlékiratán, a magyar hadjárat végeseményeiről dolgozott. Ezen emlékirat Frankhon s Anglia követeihez szólott, s a menekvők között igen kevés előtt volt ismeretes. Kossuth modorában volt írva. Néhány helyet közlünk belőle. Így kezdődik: "Szegény szerencsétlen hazánk megbukott; de nem az ellenség csapásai alatt, hanem alávalóság s árulás által. Én Görgeyt a porból kiemeltem, hogy a hazának szabadságot, magának pedig halhatatlan dicsőséget szerezzen, de ő Magyarország gyáva hóhérjává lőn. Több idő óta, több oldalról vádolták dictatorságra törekvéssel. Én magam többször unszoltam, mondja ki, kívánja-é a kormányzóságot? hogy ezen esetben pártot alkossak részére, de oly pártot, mely az egész országból álljon. Késznek nyilatkoztam átadni neki a hatalom azon koronáját, mely nekem töviskorona vala. Görgey ünnepélyes esküvel kijelenté előttem, hogy nem tör hatalomra, s mint én, magánéletbe kíván visszavonulni."
"De csak hamar a táborban aristocrata camarilla alakult, Görgey titkos vezérlete alatt, és a kormány tervei ellen kezdett működni. Így állottak a dolgok az isaszeghi, váci, és sarlói győzelmek után."
Ekkor Kossuth elég erősnek vélte Magyarhont az oroszokkali harc sikeres folytatására, vagy legalább arra, hogy időt nyerjen a külföld diplomatái közbenjárásával tisztességes békét kötni. "De Görgey csak győzni tudott, nem használni a győzelmet." - "A komáromi ápril. 26-i győzelem - úgymond - egy második marengói csata lehetett volna, ha Görgey a tétlenül heverő Gáspár hadtestet üldözésre kiküldötte volna." Görgey nagy népszerűséggel bírt, ezért nem veheté el tőle a főparancsnokságot, hanem kinevezte hadügyminiszternek. De Görgey a táborban maradt.
Az oroszokkal egyesült osztrákok ismét előnyomulván, feladata lett volna az ellenséges hadtesteket egyenként megverni. Kossuth Görgeyvel abban egyezett meg, hagynák ütközet nélkül bejőni az oroszokat, verjék meg az osztrákokat, s menjenek Bécsnek. Nem sikerülés esetében a háborút Galliciába áttenni, s itteni veszteség esetében 50000 emberrel Styrián keresztül Olaszországba betörni, onnan az olaszokkal s a Radeczky seregében lévő magyarokkal Ausztriába visszatérni kellett volna.*)

*)Ez volt nagyrészt Dembinszky terve is. Csakhogy ő előbb a honban akarta erejét megkísérteni, és nem sikerülés esetében a már előre concentrált erővel más honba átültetni a háborút. Író jegyz.

E Görgeytől jóváhagyott terv, kivitelében általa meghiúsíttatott, a kormány letette őt, de ő katonai lázadást rendezett, mely a kormány iránti engedetlenségre kényszerítette.
Igen érdekes adatokat tartalmaz az utolsó hadi munkálatokról, mikor Görgey, szerinte már eldobta álarcát, Magyarhon állása felől az orosz osztrák hadsereggel szemben. Az emlékirat szerint Magyarhonnak 141 000 sorkatonája volt, 19 lovas ezrede, s azok tartalék századai, új zászlóaljak alakulóban sat.*)

*)Ez emlékirat magyarul is megjelent Pesten Heckenástnál.

Guyon, Longworth és Macdonald folyamodtak a török udvarnáli angol követséghez, hogy angol alattvalók lévén, honukba menetelre útlevelekkel elláttassanak.
Mészáros, Perczel, Dembinszky megnyugva sorsukban, várták a jövőt.
Mészáros, bár megilletődve volt, megtartá humorát.
Perczel szint azon szenvedélyes maradt, milyen volt, egész napokat elmesélt csatáiról, terveiről, s úgy látszik hogy egészen szerelmes volt tetteibe. Perczel valódi forradalmi jellem és abban fel is találta magát, merész és erélyes volt a politikában, szintúgy mint a harctéren. Magyarhon közel múltjáról sok érdekest említett - mi négy fal között történt - s beszédeiből sok dolog nyitját lehete megismerni.
A vén lengyel sas mogorván vonult ilyenkor vissza szobájába. Dembinszky nem nagy egyetértésben élt Perczellel. Kossuthtal is szintoly ellenkezésben élt Widdinben is mint Magyarhonban, kivált az utolsó időkben, hol egyszer, midőn Kossuth Holdmezővásárhelyen átutazva, Mészárost és őt fölkeresé, szobájából lement szekerébe s csak is környezői hosszas nógatására vette reá magát a kormányzóvali találkozásra. De ezt csodálni nem lehet, ha tekintetbe vétetik, miként bánt vele a magyar kormány, minek Görgey volt oka.
Kohlmann Widdinnél elevezett anélkül, hogy ott mulatott volna, s róla szeptember 1-ső napján annyit tudtunk meg, hogy Konstáncinápolyba megérkezett.
Kossuth, mint fennebb is mondám, elvonultan élt, s épp ezért igen kevesen is látogatták meg, noha igen szívesen fogadott minden honvéd tisztet s más menekültet. Rendes köre a két Batthyány, Kázmér és István volt, Asboth ezredes és Szabó táborkari ezredes. Batthyány grófnő is néha meglátogatá férjével, s velük gr. Dembinszky őrnagy neje, mint az egyetlen nő, kivel Batthyányné társalkodhatott. Utóbb e kis kör esténként rendesen összevegyült Kossuthnál, s más időtöltés hiányában néha kártyáztak, mi aztán pártos lapoknak alkalmat adott jézuitai pofát vágva felsóhajtani azon istentelenségen, hogy Kossuth ezreket eljátszik, s könyörtelenül elutasítja az alamizsnáért ajtaján kopogó honvédet; és anyagot szolgáltatott különbnél különbféle Abelard és Heloisei érzékeny történeteket elmesélni a Kossuth és Dembinszky grófnő közötti szívviszonyról...
Ebből azonban egy szó sem igaz.
Szemere szeptember első napjaiban hagyá el Widdint.
Elmenetele előtt néhány nappal újólag számolatra vonta Wagner őrnagyot, és állítólag az annak kezénél levő ezüst pénzt magához vette, azt a menekült szegényebb tisztek között kiosztandó. Fel is ment két tiszt hozzá felszólítani, hogy a nevezett összeget arányosan ossza fel közöttük, nekik nem lévén más pénzük Kossuth-jegyeknél, melyek Widdinben cursussal nem birtak.*)

*) Zsidó üzérek megvették ugyan százát előbb 15, utóbb 10, és végre október első napjaiban 5 forintjával.

Szemere biztosítá, hogy ha Wagnertől veszen át ezüst pénzt, azt közöttük kiosztandja. Eközben vonta számolatra Wagnert, és anélkül hogy Kossuthot vagy bárki mást értesítene szándékáról - ami igen természetes - elutazott. Ebből aztán koholták néhányan a menekvők közül, hogy Szemere a nekik szánt összeggel megszökött, a lapok pedig azt kezdték híresztelni, hogy Kossuth pénzét orozta el.
Az utóbbi hírlapi koholmány néhány menekült, Wagner-féle pénz ügyébeni gyanúsítgatásából koholtatott. Ami pedig a Wagner féle ügyet illeti, az magában megcáfolódik ha meggondoljuk, hogy Wagner, Fülepnek beadta számadását, és ekkor azt nyilatkoztatá, hogy a kezénél lévő ezüst pénz összeget a gyárra adta ki, mely állítását ha Szemere ellenében - ki semmi okiratokkal - bizonyságokkal ellene nem léphetett fel - visszavonja, önmagát vádolja be, mit hinni éppen nem lehet.
Mondták azt is, hogy azon két útlevél, mellyel ő és Fülep távoztak, két követnek volt küldve Belgrádból, és Szemere kezéhez jutván, magának tartá. Igaz-é ez állítás? nem tudhatni.
A Kandia szigetére telepítés híre nem sokára elhangzott, az egész csak is egy magán levélen alapulván, s mivel a török kormányzóhoz ez iránt semmi hivatalos tudósítás nem jött. Annyi azonban való hogy szó volt róla a török kormánynál. - A kedélyek csillapulni kezdettek, mennyiben sorsunk függőben létele engedte. A menekvők a törökökkel mindinkább összesimultak. Az élelmezés rendesebben történt, s ez által a nélkülözések megszűntek. A betegek számára külön, lehető kényelemmel szerkezett kórház alakíttatott, s a török kormányzó által minden szükségesekkel kellőleg elláttatott. A kórházban, felügyelő tiszt neveztetett ki. Két igen értelmes magyar orvos, kik közül egyik utóbb az Izlámra áttérve a basa orvosa lőn, orvosolta a betegeket. A tisztek közül azok kik elegendő móddal bírtak, a városba költöztek, s egy vállalkozó meglehetős restauratiot állított.
A honvédtisztek a török seregben szokásban lévő élelmi részleteket kaptak, s azokat akár pénzül, akár élelmiszerekben kivehették. Hadnagy 1, főhadnagy 2, százados 4, őrnagy 8, alezredes 12, ezredes 16, Tábornok 32 részletet kap napjára s minden részlet, pénzben 2 piászterrel fizettetik*)

*) Egy piászter negyven parát, a mi pénzünk szerint négy váltó garast teszen.

Ezen részletek pénzbeli kiadásában sok csalás történt a török hivatalnokok által. Így például Kossuth csak is október közepe tájt tudta meg, hogy neki részlet-illetőségben naponta 12 vagy 15 pengő forintot kellett kapnia, mely összeg a kormányzó által ki is adatott, de a tiszt, kire annak kiadatása bízva volt, egyetértve Kossuth házi gazdájával, azt rendesen elsikkasztotta. Azonban nem csak Kossuthtól, hanem másoktól is, ahol csak lehetett, elhúzták a kormány által rendelt ezen illetőséget, minek egyik oka volt, hogy a török hivatalnokokkal egyetértett egy Jussuf nevű keleti származású, s magyar szolgálatban lévő őrnagy, ki a tábor élelmezésébe befolyással bírt, mint tolmács használtatván. -
Tagadhatatlanul sokan voltak a menekültek között, kik csak egy időre szándékoztak hazájukat elhagyni, addig tudniillik, míg közbocsánatot nyerve, biztosan büntetlenül visszatérhetnek tűzhelyeikhez; voltak olyanok kik a közbocsánattól sem feltételezték visszatértüket, csak a számolás első napjairól akartak elmaradni.
A székely tisztek [többnyire] ezen osztályhoz tartoztak, s még sok mások a kevésbé compromittáltak közül.
Ide csatlakoztak végre többen azok közül, kik török földön csak átutazni akartak, s új hazát Frank vagy Angolhonba keresni. Ezek között több alapos ismeretű, tehetséges dús fiatal; de reményükkel ellenkezőleg Widdinben letartóztattatván a török kormány által, addig míg a diplomácia útján eldől a menekvők kérdése, s értékük is naponként apadva, kénytelenek voltak szándékukkal fölhagyni.
Első, ki Magyarhonba visszatért, egy Ujlaki nevezetű honvéd százados, azelőtt színész volt. Nem is volt szándéka hazáját örökre elhagyni; de visszamenetelét még is leginkább az sietteté hogy pénzét, s több pénzt érő drágaságait, mintegy 2000 forint értékűt, vigyázatlanságból elveszté. Ez mindjárt eleinten történt és sok utánjárásának, habár nehezen, sikerült visszamenetelére a basától engedélyt nyerni.
Ettől nyertek először bővebb s hiteles tudósítást honunkban a menekültek sorsáról, száma s hangulata felől stb.
Midőn a Kandia szigetére való telepítés híre kezdett terjedni, azok, kik kevésbé voltak compromittálva, s csak egy időre szándékoztak hazájukat elhagyni, elhatározák a végpercet be nem várni, midőn aztán kénytelenek lesznek vagy önmagukat száműzni egy távol szigetre, vagy kiadatnak, mely esetben természetesen súlyosabb büntetés érendi. Ha pedig önként visszatérnek, remélve hogy tekintetbe fog vétetni, miképp bízva a felség kegyébe elhagyják menhelyüket.
Jelenték magukat tehát mintegy 60-an a basánál s útleveleket kértek honukba.
A basa határidőt tűzött ki.
A kijelölt nap eljött, a tisztek kik honukba visszakívánkoztak, ismét jelenték magukat.
A basa avval mentegetődzék, hogy ő senkit is a menekültek közül vissza nem bocsáthat, hanem a kormánynál jelentést teszen kívánságukról, s bizton hiszi, hogy az engedély meg nem fog tőlük tagadtatni. Ezután feliratá neveiket s kéré lennének türelemmel, míg ügyükben a kormány rendelete megjövend.
A honukba visszakívánkozók között több szolgált tiszt is volt.
Hetek teltek, s a visszatérésre [szóló] engedélyt nem kapták meg.
A basának a visszatérők irányában ezen gátoló eljárásában rejlik egyik oka, hogy a menekültek közül oly sokan visszatértek. Némelyek elkeseredtek, hogy szíves fogadtatás leple alatt foglyokként tartatnak, mennyiben Widdint el nem hagyhatták, persze arra nem gondoltak, hogy a kormány felelős érettük mind addig, míg a diplomatia előtt el nem dől kérdésük. Másokban a honvágy ébredt fel; ismét mások átláták, hogy bizony sokkal nagyobb szerepet tulajdonítottak maguknak, mint minőt valóban vittek, s így kevés okuk a büntetéstől félniük; végre némelyeket a visszatérésre az Izlám kérdése késztetett, s határozatukban a törökök részéről akadályoztatva, a nagyobb rész bosszúból, igen kevés meggyőződésből, nem hogy hamvasztotta volna a legénység közt mind inkább felébredő honvágyat, sőt ellenkezőleg lehetőségig éleszté, s a visszatérésre [késztették]. Különösen a székely tisztek minden módot elkövettek a legénységet visszatérésre bírni, mi sok civódásra adott alkalmat.
Az olaszok között is voltak térítők, ámbár ezek sorsát lehetőleg biztosítani minden módon igyekezett Monti gróf, az olasz légio parancsnoka, s ügyükben többször felkérte a Sárd követ segélyét, ki által a légio számára több ezerre menő segélypénzt is nyert.
De az események még nem fejlődtek ki ennyire s ilyszerű kifejlését még távolról sem lehete gyanítani, midőn szeptember 9-én Kossuth Andrásy Gyula gróf Konstancinápolyból írt levelét vette.
A gróf e levélben az Izlámra áttérést tárgyalá, mi a menekvők történetében egy új korszakot kezdett.
Többször említett levelében említést tőn Ali basávali tanácskozmányairól, említé hogy mindent, mi hatalmában állott elkövetett, hogy a menekültek ügyét kívánt eredménnyel végezhesse; azonban alig ha marad a török kormánynak Oroszhon s Ausztria ellenében egy módjánál több a menekülteken segíteni, és ez az Izlámra áttérés. Elősorolá minő szorongatott állásban van e kérdésre nézve a török minisztérium, miből alig menekülhet másképp mintha török alattvalókká lesznek, de ez esetben teljesen biztosíthatja. Kik az Izlámot felveszik, Konstáncinápolyba vitetnek; ha szolgálni akarnak alkalmaztatnak, kik pedig a hont el akarják hagyni útlevelekkel elláttatnak külföldre. Végre Kossuthnak és minden menekvőknek ajánlá az áttérést, mint egyetlen módot, szeretet hazájuknak a jövőben szolgálhatni.
Ezen levél a táborban felolvastatott, és igen nagy hatást szült, annál nagyobbat, mennyiben a dolgok ily fordulatát senki sem látá előre.
Sokan nem vevék, vagy nem akarák észrevenni, a porta ezen tettében a statuscsínyt, hanem vakbuzgó térítésvágynak tarták.
Kossuth határozottan kijelenté, hogy készebb magát főbelőni, mintsem nemzetisége eldobása, vallás változtatás által kiadatását meggátolja.
Többen a notábilitások közül határozatukat az utolsó percre halasztották. Voltak azonban sok olyanok is, kik azon nézettől vezettetve, hogy az orosz és osztrák kormány fellép az Izlámra áttérés ellen és így az utolsó percben az már lehetetlen leend, elhatározák tehát be nem várni míg a gyertya körmükre ég; persze hogy ezek aztán igyekeztek prozelitákat szerezni s a menekvők tábora két pártra szakadt.
Kossuth határozottan ellenzé az átlépést, de ellene fellépni nem akart személyesen, a kormány iránti tekintetből, hanem megbízottjai által közlé nézeteit, mondá: hogy Angol s Frankhon közbenjárásának sikerülhet ügyüknek más fordulatot adni, ne siessenek tehát egy oly lépéssel, mely egész életükre elhatározó. Ezen emissariusok el is követtek minden módot az Izlám fölvételének gátlására. Tudtak különbnél különbféle történeteket a renegatok szomorú sorsáról, legtöbbet említék báró Wetzlár esetét*); azonban az Izlám pártolói is számos példát tudtak felmutatni a renegatok közül, kik megelégedve sorsukkal élnek oly magas polcon, minőre különben alig vergődhettek volna, s kitüntetésbe részesültek, minőt Európa más birodalmában nem nyerhettek, mint Omer basa, s több francia tiszt.

*) Báró Wetzlár osztrák hadseregbeli főhadnagy volt. Már kora ifjúságában nagy rokonszenvvel viseltetett kelet iránt. A török szokásokat, török nyelvet ismerte. Néhány év előtt egy Kolb nevezetű főhadnaggyal Konstáncinápolyba utazott, pénze elfogyott, szüleitől is - mint mondják - tetemes adósságai miatt segélyezést nem várhata, elhatározá tehát mind ő mind Kolb az Izlámot felvenni. Kolb a körülmetéltetés előtt egy angol hajóra menekült s honába visszatért. Wetzlár ott maradt, mint őrnagy a török hadseregbe lépett s kitüntetésbe részesült. Utóbb az admiral leányával nősült s evvel 400,000 piásztert, Konstancinápolyban két házat, és egy hajót kapott. De Wetzlár nejét nem szerette, hanem annak egy néger rabszolganőjét. Kevés idővel nősülése után, hivatala távozni kényteté darab időre Stámbulból. - Midőn visszatért, meg volt halva a négernő gyermekével együtt. Wetzlár igen fájlalta e nő vesztét, de neje bálványozó szerelmének sikerült bánatát enyhíteni. Majd nem egy év telt el, midőn egy szolganő elárulá, hogy a négernőt gyermekével együtt Wetzlár saját neje öleté meg. Ez erre iszonyú haragba tört ki, megverte a gyilkos nőt s elűzé házától. De a törvényszék feloldozá a nőt, mert hisz a meggyilkolt rabnő volt. Wetzlárt pedig a nő vagyonának kiadására, vagy neje visszafogadására ítélte. Wetzlár az örökséget már elköltötte, és nejét sem akarta visszafogadni. A törvényszék tehát élethosszú börtönre ítélte, melyet Belgrádon vala töltendő, s mely oda módosíttatott, hogy a várat nem hagyhatja el. Másfél évig volt Belgrádon. Végre rászánta magát nejét visszavenni, és szabadon bocsáttatott. Stámbulba szállására érve, eliszonyodott azon gondolattól, hogy e nővel éljen, s magát kivégezni elhatározá. Azonban a golyó csak álkapcáját vitte el. Ő még él, a minisztériumba van alkalmazva, s a gyilkos nő vele van.

Minél nagyobb lőn a feszültség e két rész között, annál kevésbé engedett egyik a másik véleményének s hogy a térítést elkerüljék, az Izlámra áttérni szándékozók siettek határozatukat végrehajtani.
A kormányzó ezen kérdésben lehetőleg semleges szerepet igyekezett vinni. Erkölcsi vagy anyagi kényszerítéseket nem használt, miképp ezt némely lapok állíták. Nem áll az sem, hogy megfizetett idegenek, vagy éppen honfiaik által igyekezett volna az áttérésre csábíttatni a menekvőket. Részleteik szintúgy kiadattak mint azelőtt; vallásos türelmük a törököknek semmiben nem csökkent; a menekültek táborában a török őrség előtt, kik a keresztény vallás iránt mondhatni tiszteletet mutattak, isteni tisztelet tartatott saját papjaik által. Igaz ugyan nem titkolák, miképp meglehet, hogy a kormány kénytelen lesz a menekvőket Oroszhon és Austriának kiadni, s hogy a végső percben tán már késő lesz az áttérés. Így tehát ha óhajtották is, hogy minél többen felvegyék az izlámot, ez nem történt csábítások által, vagy legalább nem oly módon miképp azt némely lapok hirdeték, és legkevésbé vallási buzgalomból, mi világosan látható a következő eseményből is. Egy honvéd az 55-ik zászlóaljból részegen összeveszett kedvesével és jelentette magát, hogy ő az izlámot fel akarja venni. Fel is vette. Másnap kedvese szörnyű óbégatások között a miralajhoz szaladt és értesíté felőle, hogy azon honvéd részeg volt midőn az Izlámra áttért, egyszersmind kérte, engednék meg visszaléptét. Ezt a népért nyilvánosan nem engedheté ugyan az ezredes, de azon tanácsot adta, hogy ne mutassa magát az áttértek között, és nevét kivonata azok sorából. De a honvéd állhatatosan megmaradt határozata mellett, és a nő követte példáját.
Mondták azt is, hogy a török katonaság fráternizálása a menekültekkel nem egyéb térítési buzgalomnál. Meglehet. De ki a mozlemeket ismeri, tudja vallásukhozi ragaszkodásukat, s azon örömet ha mahumed vallása egy új hívet nyer, nem fogja állítani, hogy ezen fráternizálást szükségképp a kormány idézte elő.
Eközben a két párt háromra szakadt a menekültek között, azokéra, kik az Izlámra áttérni szándékoztak, másik azoké, kik az eseményeket beakarták várni, remélve kérdésük szerencsésebb megoldását, és végre a honukba visszatérni szándékozók pártja. Ez volt eleinte a leggyengébb és végre legnagyobbra nőtt.
Kossuth, látva az elégületlenséget, Batthyány, Bem s több mások kíséretében kilovagolt a táborba s a menekvőknek egy beszédet mondott, melyben kifejezé abbeli reményét, hogy Európa nem nézheti el összetett kezekkel az igaz ügy bukását, s ne csüggedjenek el mert még jőni fog idő midőn hazájukba visszatérnek stb. Végre köszönetet monda a menekvőknek, hogy ide követék, s ismét felszólítá remélleni mert a fájdalom és szenvedés nem tarthat örökké.
A gőzös épp ezen percben röpült el a tábor előtt. Nem várta a Duna partján honába visszavágyakozó csoport, mint máskor; Kossuth ékesszólása megtette hatását, percre elnémult keblükben a honvágy; ők ismét reméltek, mint vízbehaló, ki minden szalmaszálat megragad. Azonban ezen remény nem tarthata soká; Kossuth nem jelent meg többször a táborban, s az előbbi csüggedés s elégületlenség ismét megragadá a kedélyeket.
Kossuth nem volt többé az török földön a menekvők között, aki magyarhonban párthívei előtt. Egyetlen beszéde nem lehete elegendő lelki tápot adni huzamosabb időre, nem tuda lelkesíteni, s a menekültek helyzete sem volt olyan, hogy lelkesülni bírtak volna.
Első, ki az Izlámot felvette Bem (Murat p.) és Sárzinszky (Ozman bey.) voltak.
13-án Stein (Ferhat) Kmety, Woronyeczky Albert, Balogh János tért a próféta hitére.
Az elégületlenség már ekkor oly fokot ért, hogy 14-én éjjel mintegy 100 legény nagyobbára a nádor huszárok közül, a közel Szerviába szöktek, néhányának sikerült a merény, nagyobb része azonban a török lovasság által beéretett még mielőtt a szerb határt átlépték és még azon nap visszahozattak. Egyes 5-6 egyénből álló csapatok azután is megkísérték a szökést, mi többnyire sikerült, mivel a bolgárok segélykezet nyujtottak.
16-án az 55-ik zászlóalj majdnem egész tisztikara őrnagyuktól vezettetve a basa előtt kijelenték határozatukat az izlámra áttérni. A basa visszautasítá őket formaság kedvéért, figyelmeztetve, hogy fontolják meg tettüket nehogy a megbánás késő legyen.
Ez alatt azon hírt terjeszték, különösen egy Ilinszky nevű alezredes, ki hasonlag mahumed vallásra tért át, hogy három holdnap alatt mindenki visszaléphet kinek meggyőződésével ellenkezik az Izlám*)

*) De erről a basa soha egy szó említést sem tőn, és meglehet hogy ez csalétkül használtatott, de mit bizonnyal állítani nem merek, miután én ez idő eltelte előtt értem vissza honomba.

Az említet zászlóalj tisztjei másnap ismét megjelentek a basánál állítván, hogy számot vetve magukkal, meggyőződésük szerintinek találták a próféta vallását és arra átlépni komoly szándékuk.
A basa nem tett több ellenvetést.
Az Izlám fölvételének egész külsősége a török hitágazatnak a Kóránbóli letételében állott: "Allah il allah, mohamed razuallah." magyarul: "az egy istenen kívül nincs több istenség, és annak Mahumed az ő prófétája. (a kórán 2. sureja 256-ik vers) ezt felemelt kézzel, fedett fejjel elmondva, Fész*) tétetett fejökre, azonban a fész viselete az át nem térteknek is szabadságában állott.

*) Turbán alá való, s a nélkül is viselni szokott vörös sapka.

Bem, mint annak előtte is, a legnagyobb kitüntetésben részesült minden menekvők között.
Következő napok egyikén a mossékban hála ima tartatott, hogy három hős (Bem, Stein, Kmety) mahomed hitére tértek.
Szeptember 18-án megérkezett Widdinbe a seraskier segéde, egy őrnagy, ki a porta által küldetett a menekültek ügyében. Ez minden főnöknek külön ajánlá, hogy lépnének, és minél számosabban át az izlámra, a minisztériumot ez által szorongatott helyzetéből kivonandók, mely meglehet nem bírand elég erővel Oroszhon és Ausztria a menekültek kiadását sürgető kívánságuknak ellenszegülni. Ismétlé mindazt amit Andrásy gróf Kossuthnak írt s megjegyzé, hogy az izlám felvétele után sem lesznek semmiben megszorítva s maguk felett szabadon rendelkezhetnek.
Minden renegatnak, rangja megtartásávali beosztása a török seregbe ígértetett.
Azok, kik áttértek, fölszereltettek (a közlegények azonnal; a tisztek egyenruhái állítólag Stámbulban valának készülendők, s nem sokára megjövendők a Fesz ajándékkal*) együtt) és török seregbeli illetéket kaptak. A tiszteknek szabad volt addig is míg Stámbulból egyenruházatuk érkezik, maguknak készíttetni saját költségükön, és azt viselni. Stein volt az első, ki az engedélyt használta.

*) Minden renegat midőn a fesz fejére tétetik bizonyos ajándékot kap, mely innen fesz-ajándoknak neveztetik.

Guyon feltüzült midőn az áttértek tagadhatatlanul jobb ellátását látta, s egyszermind ezt egy csábszerül tekintve, felment a basához kit a menekültek török hitrei csábításával vádolt s igen hevesen megtámadott. Monti gróf követte példáját, s nyíltan megmondá hogy ő büntetést ígért minden legényének, ki az izlámot felakarja venni. Egyszersmind felszólítá a basát, hogy a török katonáknak az olaszokkali fráternizálást, mely csábítási mód, tiltaná meg.
Ekkor kezdődött az ellenségeskedés Guyon és a basa közt.
A tisztek, kik már korábban kijelentették visszatérési szándékukat, megújították azt, sürgetve az engedélyt. A basa ismét azon felelettel utasítá vissza, hogy még nem kapott feleletet Stámbulból, hanem Omer basa váratik, kinek hatalmában áll kérelmük teljesítése. Azonban Omer basát hasztalan várták, nem jött el.
Nem sokára gyérülni kezdettek az izlámra áttérők. Szeptember végéig majd minden nap szaporodott ugyan számuk, de mindig kevesebbel. Csoportosan csak az első napokban állottak át.
Összes számok 238 volt. Ezek között 3 tábornok, 1 ezredes, 2 alezredes, 8 őrnagy, 27 százados, 25 tiszt századoson alul, 15 gyalog őrmester, 23 tizedes, 3 orvos, 1 tábori gyógyszerész és 129 közlegény. Nemzetiség szerint 216 magyar (ezek között 8 nő) 7 lengyel, 15 olasz.
A renegátok közül azok, kik elég móddal bírtak maguk költségén élni, a városban, vagy táborban szanaszét laktak, anélkül hogy eszébe jutott volna a kormánynak szabadságukat bármiben is korlátozni, vagy hogy - mint állíták - vallásos szertartásokra kényszeríttettek volna, nem; de sőt még neveiket is, melyeket az átlépéskor tetszésük szerinti török nevekkel váltottak fel, szabadon használhatták.
Azok, kik nem bírtak önerejükön megélni, egy katonai laktanyába szállásoltattak, s élelmezéssel láttattak el. Pénz illetékük kiadását azonban egy napról más napra halaszták, minek oka a török hivatalnokok hanyagsága s csalás vágyában rejlett, nem pedig a kormány részvétlenségében.
Ám de Widdint az Izlámra áttértek sem hagyhatták el további rendeletig, ámbár többen voltak, kik csak azon reményben, hogy külföldre így kijuthatnak, vették színleg fel a próféta hitét.
Bem - most Muráth basa - kijelenté, hogy nékie semmi köze többé a magyarokkal, s rendelkezése alá csak is a renegatok tartoznak, mindazonáltal néha eszébe jutott parancsolatokat osztogatni, s egyszer Farkas nevű ezredest meg akarta büntetni, mivel nem ösmeré el felsőségét, csakugyan rendeletet is adott ki eziránt, de Farkas ezredes az elcsukás elől az osztrák ügynöknél keresett és lelt menhelyet.
A menekültek nagyobb része türelmetlen volt a renegatok ellenében s ezeket, hol csak lehetett sérté, mi nem egyszer adott civakodásokra alkalmat.
Az idegenkedés utóbb annyira fejlődött ki köztük, hogy csaknem egészen elkülönözve éltek egymástól. A renegatok egymás közt, a többiek pártokra szakadva. És erre nem kevés okot szolgáltatott Kossuth, ki első mondta hogy mit sem akar a renegatokról tudni. Ezt tevé a 19. században egy agitator, ki magát a szabadság hősének nevezte, ezt tevé azon nemzet fiaival, melynek ő is tagja volt.
Szeptember utolsó napjaiban Sarzinszky a renegatok ügyében levelet kapott Omer pasától, melyben ez a feletti örömét jelentette ki, hogy oly sokan fölvették a próféta vallását. A legszebb ígéreteket tevé ezeknek, s üdvözlete mellett tudatta új hitsorsosival, hogy addig is míg a kormánytól illetéküket kikapják, részvéte jeléül minden renegatnak magyar hadseregbeni rangja szerint egy havi illetéket ajándékoz.
Látva a honukba visszakívánkozó tisztek, hogy a basa minden áron akadályokat gördít útjukba, az osztrák ügynökhöz folyamodtak, eszközölne módot visszatérésükre.
Sokaktól több versen fölszólítva, a szegényebbeket a becsületes öreg saját vagyonából segélyezte, s jelentést tett az osztrák császári kormányhoz, a menekültek egy részének óhajtása felől.
Ám de voltak türelmetlenek, kik az ügynök jelentésének eredményét nem akarták bevárni, hanem bármi áron, habár szökve honukba visszatérni. Így történt, hogy kilencen egymás között megegyezve, egy bolgár segélyével, s az osztrák ügynök tudtával október 7-én megszöktek. 4-én bevárták a gőzöst mely Orsovára volt menendő, s egy vontatójára lopózva szerencsésen megmenekültek. A más öt, kik között volt egy Rékási nevezetű százados a Würtemberg huszároktól, célszerűbbnek látta szárazon menni. Éjjel bolgár ruhában egy ladikon áteveztek a Dunán, s Oláhországon át folytatták utjukat. Hajnalkor egy faluhoz értek Kalafattól mintegy 3 órányira, hol kissé megtelepültek az út fáradalmitól megpihenni. Szerencsétlenségükre török katonákkal találkoztak, kik előkérvén útleveleiket, s megértvén beszédjükből, hogy magyarok, azon hiedelemben, hogy most menekülnek Magyarhonból, visszavitték Widdinbe. a török miralaj itt rájok ismert s ugyan azon katona laktanyába, hol az előbb Bem is volt szállva, becsukattak, s kemény őrizet állíttatott ajtajuk eleibe. Többen a menekültek közül felszólíták Kossuthot, eszközölné ki a basától szabadon bocsáttatásukat, de Kossuth mit sem akart ügyükben tenni. Utóbb Stein tábornok s az osztrák ügynök folyamodtak érettük a basánál, de sikertelenül.
Ez idő tájt kaptak külföldre útlevelet a török udvarnál lévő angol követség útján Guyon, Longworth, és Macdonald mint angol alattvalók.
A basa ellenségeskedésben lévén Guyonnal, minden áron igyekezett őt Widdinből eltávoztatni, s napot határozott, melyen túl nem leend szabad ott tartózkodnia; hanem Guyon a legkülönbözőbb ürügyek alatt tudta távozását egy napról másikra halasztani. Végre a basa elindulására egy új határnapot tűzött ki október 10-re. Guyon kíséretet kért, nem lévén tanácsos a Balkánon át magánosan utazni. A basa a kíséretnek 300 pengő forintot határozott fáradalmaiért. Ennyit vonakodott Guyon fizetni és ez új ürügyet szolgáltatott a maradásra.
Ismét eltelt két nap, és ő még mind Widdinben mulatott; de megunva a basávali kötekedést elhatározta mielőbb elutazni, midőn Hauslab osztrák tábornok megérkezte megváltoztatá szándékát.
Október 12-ig a már említetteken kívül Widdinből külföldre menekült két követ, öt honvéd tiszt, kik között Zeyk József huszár főhadnagy, Somsich őrnagy (Somsich mint állíták Magyarhonba jött vissza) báró Duka és két lengyel légióbeli tiszt, meg két orvos (ezek egyike Schöpf Pestről.)
Perczel is sokáig tervezgetett az elszökésen, de útlevelet reménye ellenére nem kapván, nem kísérté meg.
Magyarhonból sem magány, sem más tudósításokat szeptember közepéig nem kaptunk. Első, ki némi híreket hozott, báró Bibera, honvéd főhadnagy volt.*)

*) Bibera kevés nappal Widdinbe érkezte után felvette az Izlámot.

Ennek sikerült egy hamis útlevelet szerezni, mellyel mint nevelő kimenekült törökföldre. A hírek miket tőle hallottunk, éppen nem voltak kecsegtetők reánk nézve. Legtöbbre szomorítón hatott azon hír, hogy a honvéd tiszteket közlegényeknek sorozzák be. Voltak sokan azok közül, kiket honvágyuk a visszatérésre késztetett és egész resignatioval néztek 1-2 évi várfogság elébe, de kik a besorozási hír valósultáról bizonyosulva készebbek voltak egész életüket hontalan bujdosásra szánni, mint a besorozásnak kitenni magukat.
Később elhatott a tábornokok és Batthyány Lajos gróf kivégeztetésének híre is, de ekkor már Widdinben volt Hauslab osztrák tábornok, és a menekültek közül igen sokan Batthyány kivégeztetését csak koholmánynak hitték, mivel őket a Hausláb tábornokkali visszatéréstől elakarják ijeszteni a matadorok.
Ily szomorú helyzetben lehangolva voltak nagyrészint a menekültek, midőn október 12-én egy gőzös érkezett egészen váratlanul Widdinbe (nem e lévén a gőzös jövetelének napja.)
A gőzösön Hauslab tábornok érkezett meg. Villámgyorsan terjedt el jövetelének híre.
Senki sem tudá mi szándékkal jött.
Ezer meg ezer sejtelem, s aggodalom szállt föl a menekvők keblében... Reméltek és csüggedtek, anélkül hogy tudnák, reményük vagy aggodalmaik bizonyos okát adni.
Feszült várakozás között telt el az est, s a következő reggel egy része.
13-án a menekültek a táborból Widdin külvárosaiba szállásoltattak.
Ugyan azon nap reggelén Hausláb tábornok tudatja Ziát basával jövetelét. Ez 10 óra tájt a tábornok számára díszesen fölnyergelt paripát küldött s kiséretül több török tisztet. A tábornok kis idő vártatva megjelent a basánál, s tudatá vele küldetésének célját; mely a honukba visszakívánkozó menekülteket oltalma alá venni s hazájukba visszavinni.
A basa kijelenté a feletti sajnálatát, hogy ő mind addig míg kormányától utasítást nem kap, ez ügyben a tábornok kívánatának eleget nem tehet.
A visszatérők mind nagyobb csoportokba gyülekeztek, s feszült figyelemmel várták a történendőket. De aznap mit sem tudtak meg.
Hauslab tábornok felszólalt az elfogott öt menekült ügyében is, és azok azonnal szabadon bocsáttattak.
Az osztrák ügynök egyszersmind panaszt emelt a kormányzó irántai eljárása ellen, s követelé hogy a kémül lakja közelébe állított őr onnan távolíttassék el.*) A basa mentegetőzött, tagadta hogy az őr az ügynök szemlegezésére állíttatott légyen, s oda állíttatásának egész más okot adott.

*) Az ügynök laka közelében a basa által őr állíttatott, kinek kötelességévé tétetett szemmel tartani azon menekvőket, kik az osztrák ügynökhöz mennek s azok számát feljelenteni.

14-én egy proclamatiot adott ki Kossuth, melyben minden menekvőt a haza és szabadság nevében felszólított, ne térne vissza azon honba hol most csak szolgaság várand reájuk. Egyszersmind a basa nevében biztosítá, hogy mindenik menekvő, ki az izlámra áttért, a török hadseregbe beosztatik, előbbi rangja megtartásával, végre hogy azok is, kik az izlámot fel nem vették, alkalmaztatni fognak.
Ezen proclamatio minden csapatparancsnoknak átküldetett azon meghagyással, hogy csapataikkal tudassák tartalmát, s lehetőleg igyekezzenek minden menekültet a visszatérésről lebeszélni. Többen, mint Ihász alezredes, Katona ezredes stb. kávéházakban, s más helyeken, hol nagyobb csoportokat láttak, felolvasták a proclamatiot. Másik ívet köröztettek hová mindenki kinek maradni szándéka volt aláírta nevét.
Mindenütt élénk mozgalom volt a menekültek között, mindenki párthíveket akart szerezni, egyik a Törökhonban maradásra, másik a visszatérésre.
E napok eseményeiben élénk részt vett Jaszmagi, ki előbb a Duna gőzhajózási társaságnál volt alkalmazva, utóbb - mint állíták - a bécsi forradalomkor Bem segéde volt és ama híres Stern barikádot készítette. Utóbbi időkben Widdinben volt, és Hauslab tábornok megérkezte után munkásan lépett fel a menekülteket visszatérő szándékban gyámolítani (mikor a menekültek Törökhon belsejébe vitettek, Jaszmagi követte.)
Mielőtt tovább folytatnám a visszatérők ügyét, még egy eseményről kell említést tennem, mely ez idő tájt történt, s mely a lapokban oly különbözőféleként adatot elő. Egy fejértemplomi fiatal leány volt szolgálatban bizonyos Nuni nevezetű őrnagynál. Az őrnagy neje elküldé szolgálatából, kicsapongásaiért a már akkor beteges leányt. A szerencsétlen leány a magyar és török katonák féktelenségének lőn áldozata, de nem erőszak, hanem önhibája következtében. A leány elalélva, minden segély nélkül, a consuli lakhoz vonszolta magát, és az emberszerető öreg ügynök pártolása alá vette, orvosoltatta saját költségén, de nem lehete életét megmenteni. Következő nap meghalt anélkül hogy valakit vádolt volna.*) Sokat említék a lapok, hogy egy török hitre áttért egyén a törököknek állati ösztöneik csillapítására kénytelenült volna szolgálni, de az merő koholmány.

*) Egy Widdinben octób. 31-én kelt levél egyenesen a török rossz bánásmódjának (?) tulajdonítja ezen eseményt.

Amint a menekültek megtudták a tábornok küldetése célját, a visszatérni szándékozók a szó teljes értelmében méhrajként hemzsegték körül a consuli lakot.
16-án reggel a consuli lak ajtaján következő felhívás vala olvasható:
"A cs. k. austriai kormány értesülve az iránt, hogy számos alattvalói itten sajnálatos helyzetben vannak, s óhajtoznának hazatérni, e valódi bűnbánatot érző, s általán véve kétség kívül inkább elcsábított, mint öntudattal hibázott fiai előtt a hazának, hajlandó azt atyai gondosságtól indítva újból feltárni, s az e célból kivántató előlépések megtételére engem ide küldött."
"Az összes seregnek az őrmestertől lefelé, amennyiben austriai alattvalók, büntetlen hazatérhetés biztosittatik, de oly feltétellel, miszerint az arravalóknak találtató egyének viszont besoroztatnak a cs. k. hadseregbe, minden korábbi rangokra való tekintet nélkül. Azon cadetok, altisztek és katonák, kik a fölkelő seregbe lett átállásuk után tisztekké léptettek elő, a felkelő szabály alá vonandók."
"Amely tisztjei a fölkelő seregnek, mint olyanok már a cs. k. hadseregben szolgáltak, Austriába leendő visszatérésük után magukat az illető bizottmányok vizsgálata s ítélete alá vetendik."
"Az átszállításnak a leggyorsabban, még is kellető renddel lehető eszközlése tekintetéből, amely tisztek hazatérni óhajtanak, jelentsék magukat nálam a legsietőbben, hogy általok a közvitézek s besorozásuk feletti lajstromot eszközölhessük. Az elindulás megtörténik rögtön a gőzösök megérkeztével, melyek Orsováról már is ide rendelvék. Miután teljes büntetlenség van biztosítva, önként értetik hogy a fölkelő seregbeli egyének a besorozáskor holtiglani szolgálatidőre, vagy örökös közlegénységre nem ítéltetnek."
Widdin október 16-án 1849.

Hauslab, m. k.
tábornoki őrnagy.

Ugyanazon nap délutánján Guyon a consuli lak mellett a Dunaparton lévő kávéház erkélyén volt, még néhány honvéd tiszttel; a gőzös melyen az osztrák tábornok jött a kávéháztól csekély távolságra eső kikötő közelében horgonyzott. Guyon a gőzösön megpillantva a tábornokot, illetlen kiáltozásokban tört ki: mi nem egy legyőzött dalia büszke megvetése volt, hanem az erőtlen gyáva bosszúja. A honvéd tisztek nagyobb része elhagyta az erkélyt, de volt egy néhány, ki követé Guyon példáját, s ezek pisszegések és fütyülések között kiáltozták: Isaszegh, Branyicskó, Vác, Losonc, Szeben, Hatvan, Tápio-bicske, Komárom, Buda, s más csatahelyek neveit, hol a magyarok győztek. Utóbb többed magával a gőzösről éppen szállására menő ügynököt pisszegések, macskazenével kísérte a consuli lakig, melynek ajtajáról Hauslab kiáltványát (placat) leszakította, minek következtében majdnem verekedés támadott a székelyek s a placat leszakítói között, de ez utóbbiak látva, hogy a rövidebbet vonandják, elszéledtek.
A hazatérni szándékozó tisztek Guyon, s annak követői eljárása után, s elkeserítve üldöztetésükért, nemhogy hallgattak volna Kossuth proclamatiojára, hanem ellenségeskedésekbe törtek ki az ott maradottak ellen. A macskazene részesei általuk komolyan felszólíttattak, hagynának föl a velük különböző véleményűek gúnyolásával, egyszersmind intették, hogy ha még is nem szűnnének meg ingerkedéseikkel, tulajdonítsák maguknak annak következményeit.
Azonnal a kiáltvány kibocsátása után, még nagyobb tömegekbe gyűltek a menekvők a consuli lak körül, hol azonnal felírattak, s napi dijjaikat kikapták.
Buroni százados még egyszer megkisérté az olaszokat, az Austriába visszatéréstől eltartóztatni, de a feldühödt olaszok által megtámadtatott s csak is török katonák segélyével menekülhetett kezeik közül. Felszólítására ne hagynák el a szabadság szent ügyét, e fölkiáltással feleltek: Éljen a császár!
16-án este Ludvig és magyar gőzösök hat vontató hajóval megérkeztek Widdinbe.
Ziát basa azonnal a gőzösök megérkezte után Hauslab tábornoknak megizente, miképp ő az olaszokat és lengyeleket semmi szín alatt el nem bocsátja, a magyarokat is csak őrmestertől lefelé. A tiszteket másként nem, mint teljes büntetlenség biztosítása mellett.
Omer basa egy levelében, hasonlag feltételekhez kötötte a menekültek visszabocsátását.
A menekvők főnökei most megkisérték a visszatérni szándékozókat legalább arra bírni, hogy visszatértüket föltételekhez kössék, de ezek sokkal inkább el voltak keseredve, a szenvedett ingerkedések által, hogy sem a jó tanácsra hallgattak volna. Készek voltak követni a tábornokot minden föltétel nélkül.
17-én az izlámra áttértek az Omer basa által ajándékozott egy havi illetményt kikapták.
Következő napokban többször tanácskozmány folyt Hauslab és Ziát basa között és ez utóbbi minden áron igyekezett új meg új nehézségeket emelni. Egy utolsó nyilatkozatában kijelenté, hogy mind addig, míg Konstancinápolyból ez ügyben tett jelentésére feleletet nem kap, senkit is el nem bocsáthat.
Hauslab tábornok ezen nyilatkozványra október 21-én írásban felelt. Felfejtette a basa előtt, mily súlyos feleletteher nehezül reá, ha austriai álladalmi alattvalókat, kik, mint ilyenek a császári ügyvivőségi hivatal védelme alá állítják magukat, s hazájukba kívánnak visszatérni, szándékukban akadályoz. Kijelenté, hogy vagy feltétlenül mindazokkal, kik hazájukba szándékoznak, vagy egyedül fog visszatérni. Fenyegette hogy ez utóbbi esetben a kétfejű sast levéteti az ügyvivőségi lakról sat.
A basa engedett ezen nyilatkozatra, hanem általánosan ismeretes lévén első nyilatkozványa, miszerint a tiszteket teljes büntetlenség biztosítása nélkül nem bocsátja vissza honukba, azt kívánta miképp a tisztek altiszteknek adják ki magukat a felügyelő török őrség előtt, hajóra szállás alkalmával, nehogy első nyilatkozványának visszavételéért tekintélye csorbát szenvedjen.
A menekültek 21-én 5-6 óra között ültek fel Merkur és Magyar gőzösökre, meg 6 vontató hajóra. Számszerint 3171 legény, kik között 60 honvéd- és 8 egykori cs. k. tiszt volt; ezek között egy oly egyén is, ki az izlámra áttérést igérte.
Még aznap este történt az indulás. Az ottmaradtak, a fentebb említett kávéház erkélyéről hangos macskazenével vettek búcsút a visszatérőktől, kiknek legnagyobb része azt a császár éljeneztetésével viszonozta.
Guyon ekkor már elutazott volt Konstancinápolyba, elutazására meglehet befolyást gyakorolt Hauslab tábornoknak a kormányzónál ellene tett panasza.
A gőzösök 23-án érkeztek meg Kladosmitrába, hol a menekültek szárazra tétettek, onnan 140 fegyveres szerb kíséretében Tekien át Orsovára kisértettek.
A menekültek között mintegy 200 beteg volt. Az emberszerető tábornok mindent elkövetett ápolásukra; éjjel, nappal meglátogatá, s a honvéd tiszteket, kik vele jöttek ugyan azon hajón, felszólítá a betegek ápolására. „Uraim - szólt hozzájuk - önök egykor e szerencsétleneket csatába vezették, vitézen küzdtek ezek élén, ne hagyják el most nyomorukban."
Midőn Orsován Hauslab búcsút vőn a visszatértektől, aggódva váltak el ezek tőle, és a tábornok szemébe könny ült. „Legyenek önök meggyőződve, hogy mindent megteendek önökért, mi hatalmamban áll."
Orsováról Temesvárra vitetett a transport s a kíséret részéről a legjobb bánásmódban részesült egész úton.
Állíták, hogy a török kormány írásbeli biztosítást adatott magának Hauslab tábornoktól, hogy az Austriába visszatérő menekültek, teljes amnestiában fognak részesülni; de ha ez igaz is, annyi bizonyos, hogy a menekültek erről mit sem tudtak, és amnestia nekik nem ígértetett, valamint az kitűnik nevezett tábornok október 16-i kiáltványából.
Widdinből október 30-án a lengyel és magyar menekültek Sumlába, az olaszok 31-én Gallipoliba szállíttattak. A beljebb szállított menekültek összes száma 1525, úgymint 426 magyar (közöttük 170 tiszt és polgári hivatalnok s 7 nőszemély) 859 lengyel, és 240 olasz. Ennyire szállott a menekültek száma, mely 5000-en felül volt. Az elhaltak száma 380 és pedig magyar: 198, olasz: 55, lengyel: 127. A Widdinből különböző időkben megszököttek száma 40.
Kossuth Widdinbőli távozta előtt október 28-án a menekvőkhöz egy beszédet tartott, melyet toldalékban közlendünk.
A törökök egyáltalában kevés részvétet mutattak eleinte Kossuth iránt, utóbb azonban Mohamed Alihoz hasonlították, s azt szokták róla mondani: a mi Mohamed Alink meghalt ugyan nekünk, de kárpótlásul Alláh Kossuthot küldötte, örök tisztelet és dicsőség mindenhatóságának!
Engedje a népek istene, hogy bujdosó testvéreinknek oly sorsuk legyen, melyben megnyugodhatnak.
És most mondjunk isten hozzádot szegény hazátlan testvéreinknek. - -*)

*) Szerző figyelmezteti az olvasó közönséget, hogy közelebbről egy két kötetű munkát fog kiadni, "Képek és Jelenetek a magyar hadjáratból" cím alatt. Tartalmát teendik, novellák, történeti képek és csata leírások, a fővezérségi jegyzőkönyv, és hadügyminisztérium aktái, magán levelezések, s más adatok, valamint szerző saját, helyszínén tett jegyzetei után.

TOLDALÉK

Azon hiedelemben, hogy érdekkel bír az olvasó közönség előtt a menekülteknek Widdinbőli távozásuk utáni sorsuk, röviden közlöm azt az időszaki sajtó után. Igyekeztem a lehetőleg legpártatlanabb lapokat kútfőkül használni, s némileg ismeretes lévén a menekültek előbbi helyzetével, azon lapokból is csak azt közölni, mi nem hordja magán a meghamisítás bélyegét. De meg kell vallanom, hogy az ezekben is felmerülő gyakori ellenkező tudósításokból csak tapogatózva, és igen nehezen lehete a valót kitalálni. S valamint e munka első részében a legpártatlanabbul írtam le a valót, úgy a toldalékban nem állok jót, hogy nem csúszott be - bár akaratom ellen - hiba, mit ily körülmények között elkerülni szinte lehetetlen.
Október 28-án érkezett meg Widdinbe ezredes Suleiman bey és alezredes Faik bey, hogy a török földön maradt menekülteket a hon belsejébe szállítsák. Kossuth következő nap egy beszédet tartott a menekvőkhöz, melyet Szilágyi Sándor "Magyar Forradalom történetének" 2. kiadása után közlök. A beszéd így hangzik:
"Szerencsésnek érzem magamat uraim, a jó és dicső szultánnak üdvözletét és áldását önöknek meghozhatnom. (éljen.) Tegnap érkezet meg a nagylelkű uralkodónak küldöttje a következő örvendetes izenettel:
"A szultán el van határozva Oroszország és Austria követeléseinek kiadatásunk kérdésében sehogy sem engedni, sőt hitére esküdött, hogy atyai oltalmát semmi irányban tőlünk meg nem vonja, még akkor sem, ha e nagy birodalmának végromlását következtetné. (éljen, éljen.)
"Uraim! hogy Widdint elhagyjuk, az bizonyos; az Európai háború, melyet mindnyájan oly hőn vártunk, mely szegény hazánkat a rabszolga bilincsek alól fölmentendi, s mely ekkorig kérdés alatt állt, most már bizonyosságot nyert. Csak az idő nincs meghatározva, melyben az kitörend, s miről Fuad Effendi (Oroszországba küldött török követ) nem sokára bizonyosságot hozand, mert ebből áll pétervári missiója. Testvéreim! napunk még nem szállt alá, még ragyog számunkra napsugár, még szerepünk nincs eljátszva!!
"A magyar emigratio magas és mindig emelkedő pontot foglaland el Európa földjén, azt megtartani bár nehéz, de annál dicsőbb feladatunk.
"De ne higgyétek édes testvéreim, hogy ezúttal ismét elhagyatva - és magunkra maradunk, nem; bizonyosan nem! A hatalmas Török-, Angol- s Franciaország és Sveic azon erős karok, melyek bennünket a legerősebben támogatandnak.
"Még kevéssel ezelőtt a hangulat az angol parlamentben néhányainknak a mahumed vallásra áttérte, s az itt átalán uralkodó térítési szellem miatt, nem éppen látszott ügyünk részén állani, - mi bizonyos widdini személyekre kellemetlen hatással lehetett. De egy levél tőlem nemes Palmerston lordhoz, s egy derék angolnak - Thomsonnak fáradhatatlan törekvése, ki ezen missiót magára vállalván, oda vivék a dolgot, hogy most az angol újságok, mind a tory mind whig pártbeliek egyformán mintegy férfiú emlékszavukat, s üdvünkre mindent mozgásba hoznak; s azért uraim, a legtisztább lelkiismerettel mondhatom önöknek, hogy Angol- és Franciaország egyhangúlag ügyünk részére határozták magukat, s egyszersmind kinyilatkoztatták, miszerint szeretett hazánk szabadságát és függetlenségét a török portával szent szövetségben, Oroszország és Austria ellen hatalmas karral kivivandják.
"E fontos események következtében, a magas porta elhatározá a magyar emigratiot Widdinből Sumlába áthelyezni. Vajjon ott maradunk-é vagy nem? azt azon hírek határozandják meg, melyeket nekünk Fuand Effendi Pétervárról hozand.
"Nézetem szerint Sumla ha nem is a legjobb, bizonyosan legcélszerűbb tartózkodási helye a magyar emigrationak, mert szerencsésen folytatott háború esetében Oroszország és Austria ellen, könnyű leend onnan Ruschtsukra átköltözni, ott a Dunán átkelni, és ekként hazánkat, hol százezer baráti szív és ugyan annyi erős kar várakozik reánk, ismét elérnünk, hogy ott nyomorult maradványait azon vérszomjas uralkodó háznak, mely az iszonyúan feldühödött istenség igazságos átkát hordja magán bélyegül, azon gyalázatos tettekért, melyeket vakságában egy szegény védtelen népen elkövetett, a föld színéről eltöröljük.
"Ha azonban tartózkodásunk Sumlában nem volna elég biztos, mit alig hihetek, - akkor a Dardanellákban 14 angol hajót találandunk, melyek kormányaik által a magyar emigratio fölvételére oda parancsolva vannak, s e napokban már meg is érkeztek. Ott, mi az európai háború kitöréséig szíves fogadtatást nyerünk, mely a nemes Brittániába visz, azon országba, melynek - hogy Lord Palmerston szavaival éljek - rendjei és keresztjei nincsenek, hogy Oroszország és Austria példája szerint egy népgyilkosnak, mint például Haynaunak mellét földíszítse.
"Van azonban a bámulat és tiszteletnek legtisztább érzete azon maradványai iránt egy vitéz nemzetnek, mely a zsarnokság öt századokon épített sziklafészkét az ingadozásig megrázkodtatni bírá (hosszan tartó lárma, vegyülve a törökök iszonyú riadásaival, kik folytonosan kiálták: bin jascha Kossuth, bin jascha Kossuth, bin jascha Dembinszky; ezer esztendeig éljen Dembinszky!!!)
Csak még néhány szót uraim! hogy minden lehető rendetlenségek, kellemetlenségek megelőztessenek, a magas porta az összes emigratioból egy hadi testet kíván alkotni, melynek főnöke én lennék (éljen! éljen! éljen!). Ha önök akarata uraim, úgy az enyém is, de én egyetértést és rendet kívánok, mely nélkül hadtestünk fenn nem állhat, mert csak akkor lehet egy test hasznos, ha minden tagjai egybevágólag működnek. Hadtestünknek egy katonai intézetet kell képezni, melynek tökélyesítése az én feladatom leend. Katonai tudományok, gyakorlatok és előadások iránt is hasonlólag gondoskodni fogok; hogy az orosz részről rajtunk semmi erőszak ne követtessék el, az átköltözés szárazon történendik. Hogy hadtestemnek az útiköltségre nézve könnyebbséget szerezhessek, ennélfogva a magas porta 24,000 piásztert kézbesített, ajándokot az összes emigratio számára, melyeket önök közt uraim, mindjárt kiosztok."
Október 30-án mint már említettem, a magyar és lengyel menekvők Widdinből Sumlába szállíttattak.
Sumla régi modorban épített erősség, de természet által erősített, igen kedvező fekvéssel, a nagy Balkán lábánál; e hely a török-orosz hadjáratból nevezetes. A felvárost törökök, a külvárosokat zsidók, örmények és görögök lakják, összesen 30.000-en, kik élénk kereskedést folytatnak. Sumla mellett sáncolt tábor van ötven, hatvanezer fegyveresre.
Az oda megérkezett menekültek nagy kitüntetéssel fogadtattak. Kossuth saját lakkal és nagy cselédséggel bírt. Bem nem viselt ugyan activ hivatalt, hanem egy politechnikai intézet tervén dolgozott, s egy basa fizetését vette, dacára annak, hogy Oroszhon kiadatását, vagy legalább száműzetését követelte a portától. Guyon - a lapok szerint - Macdonáld őrnaggyal török földet utazta be, s mindenütt oly tiszteltetésben részesült, minő egy tábornokot illet.
A "Times" szerint november közepe táján érkezett Adrianápolba az olasz legio, mely Widdinből október 31-én szállíttatott el. A basa fia egy kis hadtest élén ment eléjük és nemével a diadali pompának, zene kisérettel vezette a felállított török katonaság sorai között a városba. Következő napon a templomok egyikében ünnepélyes miseáldozat tartatott a magyar szabadságharcban elestekért. Titoff és gróf Stürmer nyílt panaszt emeltek a basa ezen eljárása ellen.
Sumlában dec. 19-ig mintegy ötszáz menekvő vette fel az izlámot, ezek között 150 főtiszt (a lapokban törzstiszt áll ugyan, de a menekültek között mindössze sem volt 150 törzstiszt). Mészárosról is állíták hogy áttért a próféta hitére, de e tudósítást visszavonták.
Ez időtájban e következőkben írták megállítva lenni a menekültek ügyét. December 17-én Titoff Ali basához intézett közleményében, a porta válasz jegyzékének eme három pontját elfogadta, u. m. 1.) Mindazon lengyelek a török birodalomból elűzetnek, s visszatértük eltiltatik, kik, mint orosz alattvalók a magyar forradalomban részt vettek, s kiket az orosz követség név szerint megemlitend. 2.) azok, kik az izlámra áttértek. Allepo vagy Konjechbe számüzettetnek. 3.) a porta nyomatékkal követelendi azon lengyelek elüzetését, kik idegen útlevelekkel érkezendnek Törökországba, ha bebizonyuland, hogy ezen egyének Oroszország ellen ármányokat szőnek.
Ezen egyezményt Titoff szándéka ellenére közölte a nagy vezér Anglia s Frankhon követeivel. Mindkettő az el- és száműzetés ellen nyilatkozott.
Stürmer is kénytetett a következő pontokba beleegyezni u. m. 1.) A porta az ország beljébe küldi mindazokat, kiket az austriai követ kijelölend. Tartózkodási helyük Konieh kis Ázsiában leend. 2.) Amely mértékben Magyarországon a rend helyre áll, akként szelídíti a porta a menekültek felügyeletét, s végre ha Austriában a forradalom minden nyomai eltűntek, szabadon bocsátja. 3.) Bem Aleppóban fog tartózkodni, a többi, izlámra áttért austriai alattvaló Aleppó, Konieh, vagy Cyprus szigetén, s ha szolgálatba tétetnek, ugyan csak azon vidékeken, melyek az austriai határoktól távol fekszenek, hogy e birodalomnak ártalmat tenni képesek ne legyenek.
Titoff az eltávolításra tizennégy, Stürmer a török birodalomban őrizet alá tétetésre 32, utóbb 47 egyént jelölt ki: Kossuth, Mészáros, Madarász L., Grimm, Dembinszky, Matschinszky, Latkovszky, Szemere (Párisba), Kmethy (muzl.), Stoinics, Zerffi (Frankhonban), Táncsics M. (nem volt török földön), Holan (muzl.), Orozdi (muzl.), Sneider (muzl.), Batthyány K., Perczel Mór, Madarász J. (nem voltak török földön), Busoni (muzl.), Chojecky, Briganti, Pozilemsky, Horváth M. (nem volt török földön), Sárosy Gy., Balogh J. és fia (muzl.), Beőthy (nem volt török földön), Kolhman, Zanyeczky, Kosch István, Schőpf (elutazott Franciahonba), Batthyány J. Perczel Mikl. Gyurman, Zamoyszky, Fredro Sándor, Woronyeczky (muzl.), Stein (muzl.), Kulman László és fia, Wisoczky, Fiala (muzl.), Nemegyei, Schaillen Bey (muzl.).
Mondák, hogy néhány kitűnőbb sumlai emigráns élete ellen megtámadás volt szőve. Hír szerint egy horváth leányka s egy austriai hivatalnok fedezték fel. A banda feje egy Yesmavidje nevű örmény. Sumlában csakugyan sok gyanús embereket vettek észre, mi okból a török rendőrség vigyázatra inté a menekvőket. Jasmagi - kiről e műben már említést tettem, - azt állítja, miképp a menekvők élete elleni merény hírét a török kormány maga terjesztette. Az angol agensek egy banda állítását gróf Stürmernek tulajdonították.
Az olasz menekülteket illetőleg báró Tecco, piemonti követ meghatalmazást várt kormányától, azoknak Szárdinia szigetére szállítása végett, hol állítólag gyarmatot valának alakítandók.
Január utolsó napjaiban Achmet Weffigh Effendi a Duna melletti fejedelemségekben császári biztos Sumlába vala utazandó, hogy a menekülteknek pénzbeli segélyt vigyen, de útja továbbra halasztatott.
Ez idő tájt Tedeschei austriai francia consul jelenté, hogy a menekvők comitét alakítottak, melynek célja Oroszhont és Austriát fellázítani. Igaz-é e hír?... Írták, hogy február 20-25-e közt egy Várnából érkezett hajó magával hozta a szép Dembinszky grófnőt, kiről, noha alaptalanul, állíták hogy Kossuth imádottja. Dembinszkyné Konstancinápolyba utazott. Azt írták a lapok, de mi nem kezeskedhetünk e hírért, hogy a deli magyar nőt el akarták rabolni. A hajó készakarva későn evezett a kikötőbe, a kapitány elveszté patensét, s így partra kelle szállniok. Az új Páris bizonyos B... lett légyen. Éjszaka egy hajó vala elvitetésére készen tartva. Azonban Guarracini angol ügyvivő megszabadítá, ennek ugyan is sikerült értesíteni az angol követséget, s rögtön felzaklaták a veszteglő tiszteket, a kapitány meglelte patensét s Dembinszkyné megérkezett Perába, hol Sir Canning különös védelme alatt van.
Kossuth neje Sumlában talált férjére. Egy külföldi lap következőleg ír menekvéséről. Kossuthné a világosi capitulatio után Arad környékén tartózkodott, részint ismerőseinél, részint ismeretlen magán helyeken, különféle nevek és ürügyek alatt. Február elején egy férfiú kíséretében, ki magát Mayerhoffernek nevezte, Pestre utazott a szolnoki vas pályán. Egy vasúti hivatalnok már-már megismerte, midőn Mayerhoffer ezt észrevevén, így szólt a nőhöz: "kedvesem csak tűrjed fogfájásodat, mindjárt Pesten leszünk s kihúzatjuk fogadat; addig pedig takard el arcodat zsebkendőddel, mert a levegő fogadnak igen árt." Arcát betakarta. Pestről Zimonyba utaztak. Onnan csak Mayerhoffernek merész föllépése következtében kaptak útlevelet Belgrádba. Mayerhoffer a vajvodinai hasonnevű tábornok rokonának adta ki magát... csak vesztegőrök kíséretében utazhattak Belgrádba. Azonban sikerült nekik a Szárd consul lakába menekülni. Aztán az angol consul is beleavatkozott ügyükbe, és segíté Kossuthnét hogy férjéhez juthasson.
Végre el lőn határozva a menekültek egy részének kis-Ázsiába Kiutahiába szállíttatása.
Azon menekültek közül, kik orosz alattvalók, a főbbek, a török kormánylap szerint Várnába vitetése és onnan Máltába, elhatároztatott.
Február 14-én Várnából tudósítás érkezett, hogy a belebbezendők elszállítására rendelt gőzösök oda megérkeztek.
Achmet effendi az átszállításra komoly készületeket tőn. De csak nehezen tudta a menekülteket egymástól elkülöníteni. Kossuthtal első beszélgetése 2 óra hosszat tartott. Utóbb Kossuth kissé kibékülve a belebbezés eszméjével egy beszédet tartott a menekültekhez, melyben felszólítá őket, nyilatkoztatnák ki, ha akarják-é őt követni, vagy szándékuk ott maradni.
Batthyány K. gr. megkísérté az elszökést, de a törökök észrevették s terve dugába dőlt.
15-re határoztatott az indulás. Dembinszky altábornagy kinyilatkoztatta, hogy ő beteg és nem mehet. Achmed Effendi két orvost küldött s ezek írásbeli bizonyítványát kívánta, mit Konstáncinápolyba küldhessen, honnan az altábornagyot illetőleg további utasítást várt.
Mészáros éppen nem látszott megnyugodva lenni sorsában.
Perczel kijelenté, miképp ő örömest megy száműzetésbe, és Magyarhonba úgy sem térne vissza, ha az neki megengedtetnék.
A szállítmány reggel 10 óra helyett, mint határozva volt, délután 1 órakor indult el.
Kossuth elmenetele előtt egy felszólítást intézett hon maradt hazafiaihoz, melyben felszólítá őket, hogy szállítanák egykoron csontjait a hon földjére.
Achmed - kinek Kossuth végrendeletét kézbesíté, - egész a város végéig kisérte a menekvőket.
A Reichszeitung szerint ezen első szállítmánnyal Kihutáhiába a következők mentek u.m. Kossuth nejével, Ihász (őrnagy), Biró (őrnagy), Wagner (őrnagy), Frater, Kalopsa, Kinisy, Timári, Grehmel (főtisztek), Házmán, Berzenczey, Veigel, Koszta, Kerényi, Török, László, Lorody, Kapner, Ács (polgári hivatalnokok), Czeh tolmács és 3 szolga, Batthyány K. gr. nejével, Michalovits és 3 szolga, Mészáros segédével, Katona és Czecz (?!) Perczel Mór és titkára, Halász s segédtisztje, Berczky, Perczel Miklós egy szolgával, Gyurman Adolf nejével és egy inassal, Szöllősy szolgájával, Asboth két inassal, Mazinszky, Zepinszky, Psiemszky, Wisoczky, Lissakovszky, Kosák, Chojeckits, Briganti.
A Sulmában maradtak közül csakis a porosz és orosz alattvalóknak - összesen 20 - volt szabad elutazni. A magyarhoniak sorsuk végelhatározásáig ott maradtak.
A magyar kivándorlottak, Tairi Bábri gőzösön tengerre szállván, február 20-án Bosporon keresztül hajóztak, honnan útjukat Ghemlikbe folytatták, hol a gőzös még aznap délután kikötött. Útjukat onnan Brussán át Kiutahiába folytatták. Tairi Babri aznap ismét visszaérkezett, Várnába utazandó, hogy a török hitre áttért menekvőket, kik Alexandretbe s onnan Aleppoba voltak szállítandók - felvegye. Egy más gőzös Várnába ment a Máltába viendő, török földről kiutasított menekültek után.
A menekültek elszállítása a török kormány által a legnagyobb titokban tartatott, annyira, hogy a konstancinápolyi lakosság csak 24-én tudta meg, miképp azok 20-án a főváros mellett eveztek el Kiutahiába. Ezek száma 51, noha csak 35 név volt lajstromozva. Tehát többen vannak kik reményüket nem vesztve önként csatlakoztak a belebbezettekhez. Visoczky tábornok is hozzájuk csatlakozott, noha orosz alattvaló.
A renegátok 2-án délelőtti 10 órakor indíttattak Aleppoba. A következőkből állott ezen szállítmány: Bem (Murat p.), Sarzinszki (Omer), Kmethy (Kiamil*) Stein (Ferhat), Fabaczinszky, Voronieczky, Grimm, Baróti, Fiala, Hollan, Nemegyei, Albert, Orozdy, Scheibenberg, Schneider, Balogh J. és fia, ez utóbbi nem muzulman. Ezek március 7-én eveztek el Konstanczinápoly alatt, anélkül, hogy ott megállapodtak volna; noha Bemnek rövid időre megengedtetett az ottani mulatás.
Március közepe táján "Fasli Ilah" török fregatt Gallipoliba evezett az ottan lévő olasz menekülteket a porta költségén Szárdiniába szállítani.

*) Kmethyről előbb azt írták a lapok, hogy Sumlai parancsnoknak neveztetett ki.

Jasmagi március elején Várnából Konstánczinápolyba érkezett horvátjai kíséretében, honnan Kiutahiába és Aleppóba szándékozott mint Austria részéről rendelt felügyelő a menekültek felett. A napi sajtó szerint, a török kormány nem gátolá ugyan Jasmagit útjában, mivel Austriával békében van, de küldetését nem ismerte el. A törökök egyáltalában kancsal szemmel néznek ezen ügyvivőkre. Sir S. Canning - mint írják - a portánál lépéseket tett, hogy Jasmagi kísérői Törökország részéről szigorú ügyelet alá tétessenek.
Jasmagi március 18-án Konstanczinápolyból elindult, s útját Brussza felé folytatta.
Ugyan azon nap evezett el Konstanczinápoly mellett Ottoman gőz fregát, elszállítandó azon menekvőket, kik ideiglenes tartózkodások helyéül Máltát választották, - összesen 140-en. Ámde ezek közt csak azok távoztak oly messze honuktól, kik a magyar háborút socialismus harcának nézték; kik pedig a magyar függetlenséget akarták kivívni, török földön, a hon közelében maradtak.
27-én eveztek el Konstánczinápoly alatt azok, kiknek kiutasítását Oroszország követelte.
Ezekkel volt Zámoyszky, francia honosított polgár, ki nem akart elválni szerencsétlen bajtársaitól, noha igen nehéz betegségből csak akkor kezdett lábadozni. Dembinszkyt egy külön, a végre rendelt hajó vitte Quemleckbe, honnan gyalog ment Brusszáig. Sir S. Canning kinyilatkoztatta, hogy ha be tudja bizonyítani miképp nem osztrák alattvaló, igazság fog neki kiszolgáltatni, s óhajtása teljesülend.
Március vég napjaiban tehát el volt a menekültek ügye annyira dőlve, mennyiben azok [egy] része belebbeztetett, más része pedig elhagyá a török földet.
A belebbezettek kíséretének főnöke Suliman bey volt.
Legujabb tudósítások szerint Zamoyszky gróf Párisba megérkezett.
Ez mind az, mit bujdosó testvéreinkről tudunk; különben a porta, úgy látszik meleg részvétet tanúsít e szerencsétlenek iránt, s minden menekültet szívesen fogad szolgálatába.
A belebbezettek pedig rövid időn szabad lábra állíttatnak. A porta Austria követelésére, hogy addig legyenek letartóztatva, míg a rend Magyarhonban teljesen helyre áll: kinyilatkoztatá, hogy erre 9 hónapot január 1-jétől 1850. számítva elegendőnek lát, és ezen határidő elteltével a belebbezettek bárhol lakhatnak török földön, sőt e hont tetszésük szerint el is hagyhatják.

A LENGYEL LÉGIO FŐPARANCSNOKA
A MAGYAR NEMZETHEZ

Nem a magyar kormányhoz - a magyar nemzethez szólunk, mellyel az eddig fennállott szolgálat-kötelezettség Magyarhon szabadsági harcában összecsatolt. Nem a kormányhoz; mert a nemzetgyűlés által törvényesen alkotott kormány megszűnt. Tábornokaitok egyike túlhatalomnak engedett, ki az ellenséggeli alkudozás által a szerencsétlen harcnak véget vetni remélt. Ez alkuban nem vehetünk s nem veszünk semmi esetre részt. Éppen úgy nem akarunk ily tractatus létrejöttének akadályai lenni, ha a magyar nemzet ily alkuk által vélte megmentését eszközölhetni.
Föladatott nekünk az egyetlen közlekedést, mely Magyarhont, Orsova által, idegen hatalmakkal összeköti, elfoglalni s fedezni. E föladatot híven teljesítők. De a körülmények akképp állanak, hogy mulhatlan szükség nyilvánul Magyarhon földjét elhagyni, s letenni szomszédaitok kezébe azon fegyvert, mellyel egy évig ügyetekért küzdénk.
Veletek harcoltunk, tudjátok azt, nem mint zsoldosok, nem személyes vagy önző nézetekből, hanem a reményben, hogy szabadságtok kiküzdése s abban vett részünk, egy távolabbi harc alaposzlopait képezendik éltünk folytonos céljának, Lengyelhon szabadságáérti harcnak, mely nélkül Magyarhon függetlensége sem megtartható sem kivihető elérésben. Ügyetekérti harcban célunk volt az is, hogy köztetek s a szláv és román törzsek közt közbenjárók legyünk, kik egy szerencsétlen politika által elleneitekké lettek, de kik bölcs belátás s igazságszeretet által egykor - bizton reméljük - álladalmatok hű, ragaszkodó polgártársaitok leendnek.
Őrizzétek meg nemes szíveitekben fenyegetet földetekre jöttünk emlékét! Őrizzétek meg mint mi, a haza iránti hűséget annak jövője s megszabadításábani hitet; és e nagy áldozatok nem veszendnek el; és jövend idő, midőn adja isten, veletek egyesülve, a szent harcot megujítandjuk. Igazságszereteteteknél fogva emlékezzetek akkor, hogy mind végig veletek maradánk.

Ó-Orsova 1849. aug. -

Visoczky J. sk.
tábornok