Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Ágoston Gábor
MENEKÜLTKÉRDÉS TÖRÖKHONBAN
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Rubicon, 1992/2

Az osztrák kormány már 1848 végén figyelmeztette a Portát, hogy a várhatóan területére menekülő "lázadó vezéreket" adja ki Ausztriának. A követelést a román fejedelemségekben állomásozó orosz csapatok parancsnoka is támogatta.
Ali pasa török külügyminiszter az osztrák és orosz követeket azzal nyugtatgatta, hogy megfelelő utasításokat küldött a határra, s nem támogatja a menekülők befogadását, de ha azok valamilyen úton mégis török földre jutnának, a Porta nem adhatja ki őket. Az Ausztriával és Oroszországgal kötött korábbi békeszerződések vonatkozó pontjai ugyanis csak az ártalmatlanná tételt írják elő. Ali ügyes diplomáciai húzással még azt is megemlítette, hogy Ausztria hasonló érvekre hivatkozva utasította vissza a Porta kérését, amikor az másfél évtizeddel korábban Ausztriába menekült bosnyák felkelők kiadatását kérte. Akkor Metternich így vélekedett: "Erőszakolni a menekvőket, hogy akaratuk ellen hazájukba visszatérjenek, ez a humanitás ellen való vétek lenne, és Ausztria ezáltal ellenkezésbe kerülne az elvekkel, melyeket Európa szeme előtt mindig híven követett."
Az első menekültekről Fuád efendi, a Porta bukaresti megbízottja 1849. július 23-i jelentésében számolt be. Bukarestben először 1120 főről, köztük 36 tisztről tudtak. A határ őrzésével megbízott Iszmail pasa a menekülteket katonai védelem alatt elszállíttatta a határról. Az efendi augusztus 18-i jelentésében már arról szólt, hogy Mehmed pasa krajovai mirlíva augusztus 15-én érkezett levelében tudtára adta: Perczel Mór nevében Orsovára egy küldött jött, aki mintegy kétezer menekült befogadásának feltételeiről tárgyalt. Mehmed pasa egy másik leveléből a bukarestiek augusztus 17-én arról értesülhettek, hogy húsz menekült kereskedőnek öltözve török földre lépett. Hamarosan bizonyossá vált, hogy Mészáros és Dembinski is közöttük van, sőt már Perczel is átlépte a határt. Az osztrák és az orosz konzul azonnali kiadatásukat kérte Fuád efenditől, aki megtagadta a kérést.
A Porta megerősítette rendkívüli megbízottjának addigi intézkedéseit, s megparancsolta, hogy a menekülteket – ha eddig még nem tették volna – késedelem nélkül vigyék Vidinbe. A minisztertanács véleménye szerint a lehetségesnek tartott öt-tízezer menekült biztonságos és megfelelő elhelyezése komoly gondokat jelentene, ezért törekedni kell arra, hogy Bécstől legalább a közlegények számára büntetlenségi ígéretet csikarjanak ki. Ilyen ígéret birtokában a közlegényeket a Porta kiadná az osztrák hatóságoknak, s azok visszatérhetnének Magyarországra. Amíg azonban Bécs álláspontja nem világos e kérdésben, senkit nem adnak ki.
Kossuth augusztus 17-én Orsovánál lépett török földre, ahonnan Turnu-Severinbe vitték. Itt találkozott Dembinskivel, Mészárossal és Perczellel, s augusztus 22-én együtt érkeztek Vidinbe. A vidini vár alatt hamarosan öt-hatezer menekült táborozott. Amikor híre ment, hogy Kossuth is Törökországba menekült, Strümer isztambuli osztrák követ erélyes hangú tiltakozó jegyzéket nyújtott át a Portán. "Hinni szeretném, hogy haladéktalanul a leghatározottabb parancsok mennek a határra, Ausztria követelésének megfelelően […] Ausztria jövő viszonya Törökországhoz a Porta ez ügyben követendő magatartásától függ […] a Porta bölcsességére bízom, hogy számoljon elhatározásának összes következményeivel." Az oszmán diplomácia súlyos dilemma előtt állt.
Az augusztus 30-án tartott minisztertanácsi ülésen Musztafa Resid pasa nagyvezír álláspontja győzedelmeskedett. Ô azon a véleményen volt, hogy a menekülteket nem szabad kiadni az osztrák és az orosz hatóságoknak, mivel az egyet jelentene hóhérkézre juttatásukkal. Isztambul álláspontja szerint sem a Belgrádban kötött osztrák–orosz–török békeszerződés 18. pontja, sem a Kajnardzsában kötött orosz–török békeszerződés 2. pontja – amelyekre az osztrákok és az oroszok hivatkoztak – nem alkalmazható a menekültekre. Ezen túlmenően az európai államok között is elfogadott gyakorlat, hogy – szemben a köztörvényes bűnözőkkel – a politikai menekülteket nem adják ki. A Porta ezért az érvényben lévő szerződéseknek és az addig követett gyakorlatnak megfelelően csak arra tehet ígéretet – közölték másnap Isztambulban az osztrák és az orosz követtel –, hogy vagy kiutasítja, vagy szigorú őrizet alatt tartja a menekülteket.

Szeptember 4-én Isztambulba érkezett Radziwill orosz tábornok, a cár adjutánsa, és az osztrák követ szerint az újkori diplomácia addigi legkategorikusabb jegyzékét nyújtotta át a törököknek. Nyílt választ kért a kiadatás ügyében: igen vagy nem? A Porta fontolja meg a választ, mert az meghatározó lesz Oroszország és az Oszmán Birodalom viszonyában!
A cár láthatóan ki akarta használni magyarországi sikereit, és vissza akarta szerezni korábbi befolyását Isztambulban. Ha követeléseit teljesítenék, az egyet jelentene Resid nagyvezír nyugatbarát politikájának kudarcával. De ennél is súlyosabb lenne, ha a kiadatás megtagadásának ürügyén a cár seregei megtámadnák a birodalmat. A Balkán szláv lakossága úgyis mozgolódott, s egy orosz támadás esetén az európai birodalomrészek bizonnyal végleg leszakadnának.
Egy ilyen fordulat persze Anglia és Franciaország érdekeit is veszélyeztette. Az oroszok határozott fellépése elbizonytalanította az angol és a francia követet, akik addig a menekültek továbbutaztatása mellett érveltek, és angol, illetve francia útleveleket ígértek, ám nem akartak okot szolgáltatni egy esetleges háborúhoz. Canning isztambuli angol követ Radziwill érkezte után azonnal jelentést küldött Palmerstonnak, melyben Anglia hathatósabb támogatását kérte a Porta számára.
Anglia válaszát azonban nem lehetett megvárni. Az ügy sürgős döntést követelt. A szeptember 8-i nagytanácsban Residéknek nemcsak az orosz és osztrák fenyegetéssel kellett megküzdeniük, hanem a belső ellenzékkel is, amely minden baj okát I. Abdülmedzsid szultánnak (1839–1861) és nagyvezírének, Resid pasának a birodalmat a Nyugathoz közelíteni próbáló reformpolitikájában látta. Immár Resid kormányának léte forgott kockán. Ha engednek, ismét az oroszbarát párt kerekedik felül, s hosszú évek eredménye vész el egy pillanat alatt.
Nehezítette Residék döntését a török hadügyminiszter vezette háborús párt is, amely – bízva Oroszország gyengeségében és a megreformált török sereg erejében – mindenáron kenyértörésre akarta vinni a dolgot. A kiadatás megtagadásán kívül biztatták a menekülteket, hogy térjenek át a muszlim hitre, mert ez esetben magas katonai posztokra kerülhetnének a birodalomban, s immár mint a szultáni sereg tisztjei harcolhatnának az oroszok és az osztrákok ellen. Mivel a cár és a császár aligha nyugodnának bele, hogy az általuk lázadónak tekintett lengyel és magyar tisztek a Porta szolgálatába állnak, ez vélhetőleg fegyveres összeütközéshez vezetne. Más okokból ugyan, de Resid nagyvezír is támogatta a renegálást. Ô ebben látta a kibúvót a kiadatás alól. Hosszas, heves viták után a tanács végül a kitérő válasz mellett döntött, s az uralkodók személyes jóindulatára bízta a kérdést.

Az isztambuli osztrák és orosz követ a halogató döntésre ultimátummal válaszolt: ha a Porta két napon belül nem ad pozitív választ a kiadatás ügyében, megszakítják a diplomáciai kapcsolatot. Az angol és a francia követ felhatalmazás hiányában nem biztathatta a Portát. Mégis a végsőkig elmentek, amikor – jóllehet magánvélemény formájában – kormányaik várható magatartását kifejtve úgy nyilatkoztak, hogy "az orosz háború igazságtalan lenne, és nyilvánvalóan fel lehet tenni, hogy az angol és francia kormány nem hagyná támogatás nélkül a Portát a szükségben".
A következményekről a Kossuthék által isztambuli követté kinevezett s a birodalom fővárosában tartózkodó Andrássy Gyula gróf így írt Kossuthnak 1849. szeptember 24-i levelében: "A Porta tehát végképpen kijelentette, hogy a kiadásba bele nem egyezik. A cár küldöttje felelet nélkül utazott el. Fuat effendi Oroszországba küldetik a felelettel." Andrássy jól látta, hogy a kezdeményezés ekkor már az oroszok kezében volt: "Ausztria érdekei különbözőek. De ki hallgat itt Ausztriára?"
Közben Vidinben többen jelentették hajlandóságukat az áttérésre, ami újabb bonyodalmat okozott. A cár talán lemondott volna a kiutasításról, ha a Porta – miként azt ígérte – szoros őrizet alatt tartja a menekülteket, vélekedett az orosz és az osztrák követ. Bem áttérésének elfogadását azonban "alkalmasint casus bellinek tekintendi" – írta Andrássy Kossuthnak október 8-án. A Porta mindazonáltal kijelentette, hogy "Törökországnak organicus törvénye a Korán lévén, nincs hatalmában nyilatkozatát el nem fogadni […] Én tehát a Bem nyilatkozatát nagy szerencsének tartom, mert háború lesz a vége" – lelkendezett Andrássy. Bár a Porta számolt a háborúval, mindent megtett, hogy elkerülje azt. Fuád efendi október 4-én Szentpétervárott átadta a cárnak a szultán levelét, amely megértést kért az orosz uralkodótól. Bár az angol flotta felvonulása a török partoknál október végén kínos helyzetbe hozta az efendit, végül sikerült elsimítania a dolgot. Bécsben és Pétervárott nagy lármát csaptak a flotta miatt, de magukra maradván végül kénytelenek voltak engedni a menekültügyben. Az angol flotta felvonulása egyértelmű kiállás volt a törökök mellett, s nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a menekültek okozta diplomáciai bonyodalom a Porta és a nyugati hatalmak érdekei szerint oldódjon meg.
A vidinieknek a kiadatástól már nem kellett tartaniuk, de a gyors továbbutazásban sem reménykedhettek. Közben beköszöntött az esős időszak, a táborban tífusz és kolera ütötte fel a fejét. A halottaskocsik már mindennapos látványnak számítottak. Vagy 600 menekültet temettek közös sírba szertartás és fejfák nélkül. Mindenkinek megkönnyebbülést jelentett, amikor a diplomáciai tárgyalások eredményeképpen október 21-én a visszatérést választó menekültekkel az osztrák hajók és uszályok elindultak Vidinből. A török hatóságok jegyzéke szerint 3156 fő tért vissza Magyarországra. November elején a Törökországban maradottak is útra keltek. Az olaszok kivételével valamennyien – egy török jegyzék szerint több mint 1650-en – Sumlában leltek újabb ideiglenes otthonra.
Ausztriának és Oroszországnak azonban nem volt kedvére való, hogy a menekültek még mindig együtt vannak. Ezért mindent megtettek, hogy az emigrációt feloszlassák. A Portánál el is érték, hogy a vezetőket és az áttérteket eltávolítsák a határ közeléből. A Porta a renegáltakat előbb Dijarbekirbe akarta küldeni, de tekintettel az ottani időjárásra, valamint arra, hogy a dijarbekiri erődben Bemék fogolynak érezhették volna magukat, végül Aleppó mellett döntöttek. A vezetők számára pedig Kütahját találták a legalkalmasabbnak.
Az áttértek és a vezetők 57 főnyi kis csapata 1850. február 16-án vett búcsút társaitól. Kossuthék Szülejmán ezredes védelme alatt március 31-én érkeztek Kütahjába. Kossuthot és feleségét, valamint kíséretét az ottani laktanyában szállásolták el. Mivel Batthyány Kázmér a számára kijelölt lakosztályt nem fogadta el, Szülejmán bég havi 220 gurusért egy laktanyához közeli villát bérelt ki számára. Ez az az épület, amelyet ma Kossuth-házként mutogatnak a turistáknak. A Sumlában maradottak lassan szétszéledtek. Volt, aki Európába vagy Amerikába ment, mások török katonai szolgálatba álltak, megint mások Isztambulba költöztek, s ott próbáltak szerencsét. Idővel egyre többen tértek haza. Kossuthék másfél évig voltak Kütahjában. Amikor 1851. szeptember 1-jén elhagyták a várost, "édes fájdalommal" emlékeztek vissza "kényelmes fogságukra és a jó törökökre".