Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Egressy Gábor
TÖRÖKORSZÁGI NAPLÓJA,
1849-1850
Terebess Kiadó, Budapest, 1997
A könyv borítója
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

 

Tartalom

Magyarország
Erdély
Magyarország
Erdély
Magyarország

Török Állodalom
Oláhország
Bulgária
Szerbia
A Vaskapu alatt
Fekete-tenger
Konstantinápoly
Steinert Ágota: Egressy Gábor pályaképe

MAGYARORSZÁG

Pest, jún. 29. 1849.
Azon évben, midőn V.Ferdinand király trónra lépett, –1835-ben, –lettem én is budapesti lakossá.Itt, az első éjjek egyikén, azt álmodám, hogy bizonyos honpolgári csín miatt, a legfelsőbb hatóság által üldözőbe vétetém; bujdoklani kénytettem ismeretlen tájakon; majd kézre kerülvén: pörbe fogattam.....elítéltettem..... de csodásan ismét megszabadultam.
Én.... hatóságilag üldözött?.... és efféle szerepvitelért?.... én?... kinek a szinművészet határain kivül nincsen érzéke... nincsen élete....
Ez álomkép tizennégy éven keresztül szüntelenül üldözött; s utobb egy hosszú lélektani történetté lőn, –az álomvilágban, – teljes összefüggéssel.
Most e talány meg van fejtve.
Avagy nem volt-e az, a távol jövőnek világos előérzete?...
Ki mondja most nekem, hogy nincsen-e a lélekben sejtelem?
És mi ezen sejtelem egyéb, mint bizonyos osztalék azon őserőből, mint Istennek nevezünk?
Az álom valósággá lőn 14 év után.
„Észak rémes árnyai” nem kisértenek többé, sem álmainkban, sem a papiroson, hanem valósággal megjelentek.

Pest, jún. 30. 1849.
Úgy tetszik, mintha egy hang, mint fagylaló szél, zúgná onnan észak felől Debrecen felé e szavakat:
"... Emlékezz márciusnak idusára." *)
Jól értesültek mondják, hogy Kossuth és Görgei, Gödöllőn, április elején, abban állapodtak volna meg, miszerint Görgei Bécsig meg se álljon, s ott Ausztriával egyezkedjék.
De hát miképp történhetett mégis, hogy Kossuth, alig 14 nap múlva, Debrecenben kimondatja a függetlenséget, Görgei pedig majdnem öt hétig mulat Budapesten egész kényelemmel?...
Ki érti ezeket?...
*) Shakespeare. Julius Caesar.

Pest, júl. 1. 1849.
Tehát ismét országos költözés!...
Pestet Szegeddel két szekérvonal köti össze, melyet vastag porfelhő borít egész hosszában.
Szomorú látványa az önkénytelen népvándorlásnak!
Éjjel-nappal tűnődöm: hová, merre vegyem utamat.
S a válasz annál nehezebb, minél kevésbé függ már most az a szabad akarattól.
A kénytelenség a sarkamban van.
Mennem kell... és egyedül.
Családom nem követhet, mert az én utam most igen hosszú lehet. Akarhatom-e, hogy ők is martalékul essenek a sorsnak, mely engem üldözőbe vőn?...
És én Petőfi Sándor javaslatát követem.
Isten veletek hát szeretteim!
Érzem, hogy sokáig nem foglak láthatni benneteket, mert a válás tőletek nem volt nekem oly nehéz soha, mint e pillanatban.

Nagy-Várad, júl. 19. 1849.
Midőn M. Berénybe értünk: Petőfi Sándor éppen kocsira akart ülni nejével és kis Zoltánjával.
Hová, hová Sándor? kiáltom neki.
Ő. Hohó! Gábor! nézd... ha öt perc múlva jössz, itthon nem találsz.
Én. Aradra... most?... hát nem Erdélybe?
Ő. Hisz már nem is álmodtam, hogy eljöjj... minthogy egész határozottsággal nem is ígérted.
Én. Igen, de én azt gondoltam, hogy te változhatlanul megmaradsz akkori határozatod mellett, s így vagy itt, vagy Erdélyben bizonyosan megtalállak.
Ő. (Kis Sándorhoz, ki mellettem ült a kocsin.) Hát te hol jársz?
Kis Sándor: Futár vagyok; most Szegedről jövök, s megyek vissza Erdélybe. Csupán éretted tevők e kitérést az egyenes útról...
Ő. Hol van az öreg?
Kiss Sándor. Ki tudja azt! Mindenütt és sehol... Eddig talán Moldvát is megjárta.
Ő. Hanem jertek be hát, reggelizzetek; különben is időznetek kell meddig a lovakat előhozzák.
Bemegyünk.
Én. És csakugyan letettél az erdélyi útról Sándor?...
Hát aztán merre veszed utadat, ha majd szorítni találnak:
Ő. Hát Gábor... én azt gondolom, hogy akkor majd csak itt húzom meg magamat valahol.
Én. E szerint hát már én sem megyek Erdélybe, mert hiszen mit csináljak én ott nélküled?...
Ő. Ejnye!... de már egészen másképp rendelkeztünk... Megállj csak, hadd beszéljek a feleségemmel.
Mialatt lovaink eléhozattak: Petőfi Sándor, nejéveli rövid értekezés után, szekere rúdját, mely Arad felé állott, Nagy Várad felé fordíttatá.
"Lásd Gábor - úgy mond, - én nem fontolgatok sokáig. Nálam minden a pillanat szüleménye. Mire rögtön határoztam magamat: még mindig jól ütött ki. Különben is barátom, fátum szerint kell történnie mindennek; azért mindegy akár fontolgatunk, akár nem."
Fél óra múlva útban valánk Várad felé.

ERDÉLY

Bereck júl. 25. 1849.
P. Sándor, nejét és fiát Tordán hagyta, egy jó barátunk, M... családja körében, addig, míg számunkra oly helyet találand, hol biztos elvonultságban élhessenek.
Sándornak komoly szándéka Magyarországot végképpen odahagyni, s a székely földre költözni...
E föld az ő vágyainak paradicsoma, hová a civilisatio bűnei még el nem hatottak, hol az emberfajok lehető legromlatlanabbika s nemesbike lakik. Bámulat s kegyelettel csügg ő a székely népen, mint annyira különös példányán az igénytelen léleknagyságnak, s bibliai egyszerűségnek.
Családjátóli elválása után Sándor egész nap szótalan volt.
A homoródi borvíz forrásnál találkoztunk Bem főorvosával. Sándor azonnal fel lőn villanyozva. Az ő bálványa Bem, ki lelkét egészen betölti. Az apa és fiú közötti leggyöngédebb viszony fűzi össze, dacára, hogy Bem aristocrata és monarchista, Sándor pedig democrata és republicanus, mit egymásnak nyíltan bevallanak.
Bem csatáiról beszélve, - minők Sándor szerint a világtörténetben még elő nem fordultak, - elragadtatásában Bemet minden idők legnagyobb emberévé emelte. E fölött támadt köztünk a legelső komoly vita; minthogy én szintúgy el vagyok fogulva Shakspeare iránt, mint ő az öreg iránt.
Bem Petőfi Sándorban a népköltőt szerette; s miután őt őrnaggyá nevezte, s a harmadik osztályú érdemjelt mellére tűzte: haza küldé őt elhagyott lantja mellé, hol, szerinte, nagyobb szüksége van rá a nemzetnek, mint a táborban.
"Combattez mon ami, comme je combatterais, jusque a mon dernier moment!" Mondá neki az öreg, utóbbi elválásuk percében.

Mar. Vásárhely, júl. 27. 1849.
Az ojtozi szoroson, mely Moldvába visz, különösen lepettünk meg. Szemközt velünk egy csapat lovasság jön, melynek sisakjai az orosz gyalogságéihoz hasonlítottak. Már elfogottaknak tartottuk magunkat, midőn észrevesszük, hogy ezek Bem huszárai, kik e diadaljeleket Moldvában szerezték, hol mintegy kétezernyi orosz sereget szétvertek. Fél óra múlva Bem is érkezett vissza Moldvából.
Midőn Sándor, Bem kocsijára felugorva, őt megölelte, az öreg hangosan nevetett örömében. A bereczki lakosok, kik ezt látták, azt kérdezték tőlem: "ez az ifjú talán fia az öreg úrnak?"
Feltűnő, hogy Petőfi Sándornak soha sem volt ily kicsapongó kedve, tudtomra, mint ezen egész úton, de különösen Bemmeli találkozása után. Egész nap versben beszélt. Utánozta Bem beszédmódját, és ezt mesterileg tudta. Kedélyes pajkossága már bosszantani kezdett, minthogy én szórakozott, buskomoly voltam.
Klapkávali összekoccanásakor, Budapesten, másod ízben vetette le Sándor a honvéd ruhát, s Bem azt most másodszor adta neki vissza, ilyen formán tevén róla jelentést a hadügyminisztériumnak: "Petőfi Sándor őrnagy urat, kivel Klapka tábornok oly méltatlanul s gyalázatosan bánt: karsegédemmé kineveztem." *)
*) Mikor Bem a kormánynak jelentést tőn a felől, hogy Temesvár elleni működésében, Vécsey neki nem engedelmeskedett: e jelentésben Vécseyt gyávának, vagy honárulónak bélyegzé. - Klapka, mint akkori hadügyminiszter, azon gyanúból, hogy e levelet Petőfi Sándor, - mint Bem akkori segéde - fogalmazta, s a hírlapokban Bem tudta és parancsa nélkül közlötte: fogollyá tette Petőfit. Májusban Budapesten, s ez alkalommal őt kíméletlenül lehordta. méltatlan bántalomért Petőfi más elégtételt akkoriban nem vehetvén, kilépett a hadseregből.

Szászsebes, aug. 7. 1849.
Szebenből jövünk.
Szemtanúja voltam Bem csatáinak. Mind azok, mik eddig írattak és mondattak e csatákról, magok Petőfi Sándor lángszínű festményei, elenyésznek az irtózatosan nagyszerű valóság mellett.
Ha valamely fényképíró mester (daguerreotypeur), felemelkedve bizonyos madár-látpontra, onnan a magasból festené e csaták képét tükörlapjára; vagy ha a történet, e harcok minden jelenteit, az egyes harcosok minden tetteit híven följegyzené: az utóvilág mesének fogná azokat tartani, s hihetőség fölöttieknek; mert azok messze túlszárnyalnak mindent, mi eddig láttatott és hallatott, mit a régibb és újabb idők harcairól a krónikák regélnek.

Szászsebes, aug. 8. 1849.
Mikor Bem M. Vásárhelyről Segesvárra Lüders ellen ment (júl. 30.), vezérkarából nem akart magával mást vinni, mint Lőrincz és Kurcz segédtiszteit. Sándor azonban hozzájok csatlakozott, a nélkül, hogy az öreg ezt akarta volna.
Mivel még paripája sem volt, menetelét nem helyeslém.
"Nem tudok az öregtől elmaradni Gábor. Akár visz, akár nem visz, én megyek." - Az öreg természetesen nem tagadott meg tőle semmit. Egyenruhája még el nem készülvén: rám bízta kiváltását, s maga csak egy vászon kabátban ment az öreg után, Kurcz kocsiján.
Bem harmadnap reggelre visszakerült Vásárhelyre, egyedül, sebesülten, betegen, és nyakig sárosan. Legénye szinte visszakerült. Ez azt beszéli, hogy Segesváron 16 ezer muszkát támadtak meg ezerkétszázan. Elszánt véres csata után, melyben egy muszka tábornok is elesett, már a magyarok részére hajlott a szerencse, midőn a kozákok egy végső támadást kísértenek meg a Kossuth huszárokra. Ezek újoncok lévén, ingani kezdenek, s zavarba hozzák a csata-rendet. A muszkák erre vérszemet kapnak, egész erővel újítják meg a csatát, s Bem nagy veszteséggel vissza veretik. Egyik segéde, Kurcz elesett, egy másik, Bauer százados, elfogatott. Maga Bem kocsira ült, mely, egy kozák csapat által űzetve, felfordult. A kozákok már annyira sarkában voltak, hogy a feldűlt kocsin keresztül dsidájokkal elérhették az öreget. Ő a veszélyt nem látszott észre venni. Csak papírait sürgette, melyek a kocsiban voltak. Utoljára is erővel kellett őt a huszároknak lóra tenniök, s körbe fogva menekvésre unszolniok. Az öreg, futás közben, a huszároktól észre nem véve, lováról egy mocsárba bukott. Itt feküdt alkonyatig, midőn a huszárok őt újra felkeresvén, biztos helyre vitték.

Szászsebes, aug. 9. 1849.
Bem másik segéde, Lőrincz, megkerült. Ez azt mondja, hogy az általános zavar percében látta Sándort, vászon kabátjában, gyalog, az ország úton keresztül futni, s a kukorica földek felé tartani.
Talán mégis sikerült megmenekülnie s eddig alkalmasint Tordán, családjánál van. Hiszen naponként kerülnek elő olyanok, kiket elveszetteknek tartottunk.
Bem Szebenből a muszkák által ismét kiszoríttatott, iszonyú véres utcai harc után. Kocsisa és legénye lelövettek, s maga csodásan szabadult meg. Gyalog ment ki Szebenből, szokásaként pálcájára támaszkodva. A szerdahelyi úton egyik tábori orvosa vette fel szekerére. Ez utjában, egy Kossuthtól érkezett sürgöny következtében, azonnal sietett Magyarországra, meg sem állva Szászsebesen.

Szászsebes, aug. 10. 1849.
Már 10 napja, hogy Sándor oda van.
Ez borzasztó!...
Elfogva nincs, mert Bauer, kit a muszkák Segesváron elfogtak, ide vissza szökött, s ez ott Sándort a foglyok között nem látta, róla nem hallott...
Már bizonyosan vége van...
Vagy kozák döfte le, vagy az oláhok verték agyon...
Engem ő hívott ide: tehát nincs mit magamnak szememre vetnem.
De mégis,... ha Berénybe félórával később érkezem: ez vele nem történik!...
Erdélyt óhajtád nyugalmad honának: íme teljesült...
Hogyan is volt a dal?

"Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág.
. . ... . .. . . . . . .. . . . .. .. .. . .. . . .. .
Ne ily halált adj istenem,
Ne ily halált adj énnekem!
Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
Eget földet rázó mennydörgés dönt le...
. . . .. . . . . . . .. . . ... . .. . . .. . . .. . . .
Ott essem el én
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjúi vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül:
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyú dörej. - "
. . . . . . . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . . . .

Nem volt-e ez több, mint ábrándos kívánat?...
Ez jós látománya volt a geniusnak, az ihlet világos óráiban.
Ti többi hű barátok, kik együtt töltöttük ott fent június utolsó napjait, gyaníthatátok-e, hogy egy hónap múlva örökre el fogjuk őt veszteni?!...
Mily villámgyorsan ragadta fatuma őt az élet végpontja felé, e két hét alatt!...
És ha elgondolom: mily tündöklő fényűek voltak e genius végnapjai!...
Költészetének hattyúdala, nejétőli elválása után; kedvének szilajsága egész utunk alatt; szikrázó szeszélye: mintha szelleme lőpor gyanánt akarna kilobbanni; mindannyi hírnökei egy közellevő nagy pillanatnak.
És egyszer csak elvész szemünk elől, mint futó csillagfény...
Eltűnik mint Homér, hogy sírját ne tudja senki...
Élete s halála: egy szép költemény, tarka csillogó ábrákkal, orkánzúgás és madárzenével, Sibillák és kóborszellemekkel, síró és enyelgő gyermekangyalokkal.

Déva, aug. 11. 1849.
A magyarhad Szászsebesről is kivonulni kénytetett. A muszkák előőrsei a híres piski hídjáig nyomultak előre.
Kazinczinak már régen meg kellett volna érkeznie hadosztályával, Bem parancsa szerint, s még mind eddig híre sincs.

Déva, aug. 12. 1849.
Erdély a muszkák kezében van.
Magyarországon miként állanak a dolgok: gyaníttatja azon körülmény, hogy Bemnek nyakra főre kellett oda sietnie, s az erdélyi hadak vezényletét Steinra bíznia.
A dévai fellegvár irtózatos durranással a légbe repül. Százhúsz honvéd közül, - mennyi tegnap vette át a vár őrizetét, - csupán harminc maradt életben.
Vigyázatlanságból történtnek mondatik...
Baljóslatú jelenség!...
Magyarországból zavart hírek... hogy Kossuth Aradra költözött... a képviselő ház szétoszlott... az alsó hadsereg fővezére, Dembinszky, Szegedet és a Tiszavonalt feladta... Szőregen csatát vesztett... Bem az összes magyarhadak fővezérévé neveztetett... Görgei az alsó hadsereggel nem egyesült... Debrecennél Nagy Sándor hadteste megveretett, minthogy nyolc ezeren voltak kilencven ezer muszka ellen...
Ákos fiam éppen e hadtestnél van...

MAGYARORSZÁG

Lugos, aug. 13. 1849.
Minő vert had ez itt Lugos körül?
Az országutakon minden irányban éhesen, fáradtan lézengő harcosok... málhás szekerek... egy költöző világ.
Mi dolog ez itt? - kérdezem egyik ismerősömet.
Ő. Temesvár alul jövünk.
Én. Megvertten?
Ő. Visszavonulunk, csakhogy nem a legszebb rendben.
Én. Hogy-hogy?
Ő. Mert Magyarország elhatározó csatájának vezérlete oly emberre bízatott, ki először: idegen, másodszor: filkó, harmadszor:...
Feladja a Tiszát, és Szőregnél vesz állást, oly nyomorút, mely egy káplárnak is szégyenére válnék. Aztán nyolc-kilenc napig erőtetett menetben hátráltatja a sereget, éjjel-nappal, éhen, szomjan, s ezzel szándékosan demoralizálja. S akkor is, ahelyett, hogy legalább Arad felé irányzaná visszavonulását, azaz Görgeivel egyesülni akarna: egy ellenséges vár alá viszi ezen elsanyargatott hadsereget, ott vesz állást, ott fogad el ütközetet.
Mikor Bem oda érkezett: akkor már seregünk visszavonulóban volt, még pedig a legjobb rendben, s mondhatni veszteség nélkül. És az új fővezér, Bem, több önérzetével neve hatalmának, mint az előzmények számba vételével: ismét arcba fordítja a sereget. A fáradt, kimerült sereg, Bem megérkezte hírére, igaz, hogy csakugyan fel lőn villanyozva. Harcolt mint bősz oroszlán, s azon öntudattal, hogy e csata kockájára van feltéve minden.
A balszárny már két órányira nyomult előre. Azonban a töltvények fogynak. Keresik a töltvény-szekereket, s azok sehol nem találtatnak. Igen, mert azokat Dembinszky már az előtt nehány órával Lugos felé útnak indíttatá, s ellenparancsot azokra nézve senki sem adott. Természetes, hogy így nem lehetett egyebet tenni, mint visszavonulni. E visszavonuláskor mi, a balszárny, kereszttűz közé jutva, sokat vesztettünk. S ma hallom, hogy nyolc ezerből álló hadosztályunk, mely a szentandrási magasoknál állott, a csatában részt sem vett. E hadosztálynál két ezred lovasság vesztegelt tétlenül... mind régi huszár!...
Én. Szóval vége van mindennek, nemde?
Ő. Nekem még az öregben van némi reményem. Egyébiránt, ha többé nem látnók egymást: isten velünk!

Lugos, aug. 14. 1849.
Bem a temesvári csata után Kossuthot Aradon kereste. Az úton kellett egymást elmellőzniük, mert Kossuth már itt van, s Bem még nincs.
Azt suttogják, hogy Kossuth Görgeit diktátorrá nevezte, s ez negyvenezerből álló seregével letette volna fegyverét a muszkának.
Szemere B. s Batthyány Kázmér itt vannak. Perczel, Mészáros, Dembinszky Orsovára mentek, s onnan ki a török földre.
Magyarország már csak nyolc négyszög mértföld!
Kmeti táborában ezt éneklik:
"Hazádnak rendületlenül
Légy híve ó magyar!"

Bem megérkezett, tizenkét és egy óra közt.
Kossuth be nem várta Bemet. Ezelőtt három órával ment el a legnagyobb titokban. Bem rögtön futárt küldött utána. Az itt összpontosult hadak vezéreit s tisztikarát pedig főhadi szállására rendelte négy órára.
Összegyűlvén a tisztek kara, Bem megjelenik, s ezt mondja:
"Uraim! én még e percben hatvanezer emberrel s 135 ágyúval rendelkezhetem, - Görgei hadseregét ide nem értve. El vagyok határozva harcolni az utolsó emberig. Reménylem, hogy mindnyájan így vélekedünk, s önök kötelességeiket teljesítendik."
Ezzel eltávozott.
E nyilatkozat a lehangolt kedélyeket ismét felhangolni látsszék.

ERDÉLY

Dobra, aug. 16. 1849.
A honvédek tisztikara teljességgel nem akart hitelt adni azon hírnek, hogy Görgei megadta volna magát. Koholmánynak tartotta azt, s arra célozottnak, hogy felbomlást idézzen elő.
Azonban már a hírszellő maga megtette hatását a hadseregre.
Kossuth eltűnését sem lehetett sokáig titokban tartani.
És e két esemény úgy tekinteték, mint az ügy életének óramutatója.
Bem ismét gyorsfutárokat küldött Kossuth után. Kérte, kényszerítette őt: hogy a hadsereg lelkét, melyet elvitt, jelenlétével adja vissza. Biztosította őt: hogy ha magát a hadseregnek megmutatja, s ha szólni fog a honvédekhez, úgy még nincs elveszve semmi...
Hiába!... Kossuth nem tért vissza többé.

MAGYARORSZÁG

Orsova, aug. 20. 1849.
Kossovicza nevű falunál, Erdély és Magyarhon határpontján, a rengetegnek fordultam kelet felé, egyedül. Ellenséges szellemű oláh falvakon, vad sziklahegyek és völgyeken, vashámorokon, s Mehadián át, tömérdek viszontagságok között, négy jó lovammal végre ide juték a haza végvárosába, hol két székely zászlóalj van még határőrizeten tizennégy ágyúval.
Úgy lőn, mint előre látható volt...
A Facsét és Déva közé szorult magyar hadsereg lelkét, mit Kossuth csakugyan elvitt, Bem nem volt képes többé visszaadni.
A székelyek így suttogtak: "ha Kossuthnak reménye lett volna, hogy dolgaink még jóra fordulhatnak: nem ment volna ki az országból. S ha már ő is elveszettnek tartja ügyünket: akkor hiábavaló minden erőlködés."
Lázár és Török osztályvezérek, kik a hátszegvidéki és koránsebesi vonalt fedezték, az általános felbomlás szellemét többé fel nem tarthatván, magok keresnek mindenfelé sereget, melynek magukat megadhassák.
És midőn Bem a piskii hídnál, az oroszokkal szemközt, hetven ágyút felállíttatott: serege már sehol sem volt.
Ama két hírnek halálfuvalma elsepré táborát, mint szélvész az útnak könnyű porát.
És midőn a hófehér tollu és hófehér szakállú Bem a harc mezején körül tekintett, nem látott egyebet, mint árván maradt ágyukat, e végig hű társait, kik elámulván e szörnyű magányon: ércajkaikon elállott a szó, s elhallgatának mélyen... örökre!...
"A puszta vívó pályán" egyedül állottak: Bem, és... a Fátum.
Most az örök idők fővezérének hangja szólalt meg a néma táj fölött, ily vezény szót intézve az ősz lengyel harcoshoz: "pihenj!"...

Orsova, aug. 21. 1849.
Kossuth, Perczel, Mészáros, Dembinszky, Hajnik már török földön, Szemere és Batthyány még itt vannak.
A lengyel legio, - a magyar hadseregnek e szennye, mételye, a hazának haszontalan terhe, melyet Bem feloszlatott és kikergetett Erdélyből, - tegnap ment a Dunán át a szerb határra, tót faju rokonaihoz, miután itt fegyvereik, lovaik, szekereik, s egyéb rablott szerzeményeik nagy részét ércpénzért eladogatták. Az olasz és német legiók töredékei szinte a szerbek karjaiba vetették magukat.
A lengyelek egy üteg magyar ágyút is el akartak vinni, hogy azzal a túlsó parton vásárt csináljanak. Ezt azonban Szemere letiltotta, vezéröket V...-t keményen lepirongatván.
Hét darab magyar aranynál több pénzem nem levén, lovaim kettejét kellett eladnom. Szemere vette meg, s az árának nagy részét magyar bankóval fizette ki.
Szemere és Fülöp számadásra vonták Kolmant, Vagnert és Boliákot, az ezeknél levő álladalmi javak iránt.
Mert Boliáknál nagy értékű gyémántok voltak, miket Őmer pashának kellett volna vinnie a magyarok részéről. Vagnernél pedig, mint a bánáti salétrom és lőporgyárak igazgatójánál, nagy mennyiségű huszas és arany pénz: állítólag 16 ezer pengő forint. Kolman ezredesnél szinte nagy mennyiségű állodalmi pénzek, mind ércben és osztrák jegyekben.
De mily különös eset. Szemere Boliákot elfogatja, mivel ez, állítólag, a gyémántokat elsikkasztotta. És Boliák eltűnik... Hasonlóképp eltűnik Vagner is, a legszigorúbb őrizet dacára.
Szemere zajt üt, s a határőrző török csapat tiszteinek ötven aranyat ígér jutalmul, ha Vagnert visszakerítik.
Ez ügyről még bizonyosan érdekes dolgokat fogunk hallani.

Orsova, aug. 22. éjjel 1849.
Haynau serege már Teregován innen van. Köröskörül mindenütt ellenséges érzelmű oláhok és rácok. Egyetlen út van nyitva előttünk, mely a török-oláh földre vezet... és onnan?... Isten tudja hová!...
Magyarország e végváros határai közt van. Ezentúl nem létezik.
És e parányi körét a szabad levegőnek minden óra szűkebbre szorítja.
A török határ ide félórányi távolságra van, az uj-orsovai török szigetvár átellenében. A határvonalt egy kis patak jelöli, mely nyárban ki szokott száradni. A hídon innen magyar előőrsök tanyáznak, túl pedig, zöld sátrok alatt, egy kis török tábor. Túl a hídon veszteg intézet is van. A magyar kivándorlók felmentetnek a veszteglési szabály alul. A hídon túli kis oláh falu neve: Vecserova.
Hajnalban tehát indulnunk kell...
Isten hozzád jó anya föld, mely nekem életet adál!...
Sokat szenvedett hazám! hadd boruljak még egyszer lábaid porához!...
Fiaid lehullanak kebledről, mint őszi lombokról a sárga levelek.
Isten hozzád árva család, amott a hon szívében!... Te lelkemnek oszthatlan része vagy; keblem mélyében viszlek tégedet, mint örök vágyat és kínszenvedést!
Isten veled ó magyarnép!... nemzetcsaládom... isten veled!...
Végső hullámi a magyar Dunának, melyek itt összegyűltök: együtt veendünk búcsút a hon határitól...
Utánunk be fognak zárulni e magas bércek sziklakapui... talán hosszú időre... talán örökre...
Ti legyetek útitársam és kalauzom a csillagtalan éjeken, a reménytelenség pusztaságain!...
Vajon a ti pályátok nem ama szörnyű hazába vezet-e minket, hol a kétségbeesés, s az őrület országlanak!?...

TÖRÖK ÁLLODALOM.

OLÁHORSZÁG
Vecserova, aug. 23. 1849.
A Vecserován tanyázó török őrsereg parancsnoka, egy lovas őrnagy (bimbasi), és tiszti kara bennünket sok szívességgel fogadtak.
Ez nap mintegy száznegyvenen léptünk át a török határra, negyven szekérrel. A Duna partján egy szín alatt jelöltek tanyát számunkra. Ígérték, hogy még ma tovább mehetünk. Szekereink s lovaink a szín körött voltak elhelyezve. Őrökkel vettek körül bennünket. Csupán a Duna felé volt a járás szabad.
Megérkezésünk Halim pashának, ki az uj-orsovai várban volt, tudtul adatott.
Meddig ez elérkezett, sorra feljegyzé neveinket és mivoltunkat egy török csausz, azaz őrmester, kinek tenyere volt íróasztala, nád a tolla, s öve mellett réz kalamárisa. Lovainknak szénát, abrakot, magunknak pedig roppant réztálakban főtt vöröshagymát ürühússal, külön tálakban parázs rizskását, s ezekhez lágy katonacipót adtak.
Fegyvereinket elszedték, azon ígérettel, hogy Viddinben visszaadják. Némelyeknek közülünk minden vagyona fegyvereiből állott. Ha vissza nem kapják: koldusok. Voltak e fegyverek között négy-ötszáz pengő forint értékű darabok; történeti becsű régiségek.
Halim pasha alkonyat felé megérkezett; ez tábornoki rangu pasha, kit a rumeliai kormányzó, Őmer pasha küldött ide biztosul. Az ujorsovai törökvár parancsnoka csak ezredes (miralai), szokott lenni.
Nevünkben Schöpf orvos és Lorodi üdvözölték a pashát francia nyelven, a szultán és török nemzet oltalmába ajánlván bennünket.
A pasha, tolmácsa által, ezt válaszolta: "önök a szultán szívesen látott vendégei. Legyenek aggály nélkül, semmiben sem lesz fogyatkozásuk. Egy pár óra múlva indulni fognak Viddin felé, katonai fedezet alatt, azért, hogy az oláh földön tanyázó orosz csapatok ellen biztosítva legyenek."
Mi a szíves fogadást megköszöntük. Ő viszont így válaszolt: "ez emberi és szomszédi kötelesség. Meg vagyok győződve, hogy hasonló helyzetben, velünk önök is hasonlóan cselekednének." - Ezzel távozott.
Két óra múlva, tíz török huszár s egy hadnagy kíséretében, útnak indulánk.
E karavánban vannak: Házmán, Lorodi, Gyurmán és neje, Schöpf orvos, leánya és fiával.
Kolman tegnap előtt ment által Szerbiába. Ő már rég parlamentirozott a szerb őrség parancsnokával. Két szép paripát ajándékozott neki, s ezzel magának utat készített. A két trencsíni Ulman, és Bogdán, szinte tegnap hagyták el Orsovát egy ladikon. El voltak látva francia és török útlevelekkel.
Szemere, Batthány és Fülöp még Orsován maradtak; a székely zászlóaljak is, Kabós vezérlete alatt.

Útban aug. 25. 1849.
A török huszárok kevés emberséget tudnak. Falvak- és városokba szállanunk nem lehet; mezőn kell éjszakáznunk, a szabad ég alatt. Ez azért van, mert nekünk a vesztegidőt útközben kell megtartanunk. Hanem ez az utközbeni veszteglés igen bosszantó állapot. Élelmi szereket csupán a török katonák kezeiből kaphatunk, kik e szereket az oláh parasztoktól többnyire ingyen szedik össze, s nekünk mégis drága pénzen adják el. Magunknak vásárolnunk az oláhoktól semmit nem engednek.
Ma egy oláh, nagy kosár szőlővel jön velünk szemközt az úton. A török huszár megállítja, kevés szóváltás után elveszi hátáról a kosarat, kezéből a pálcát, és őt irgalmatlanul elveri. S miután a szőlőt köztünk pénzért kiosztogatta: kosarát a síró parasztnak üresen visszadobta. A menekvők szánalomból adtak neki néhány garast.

Útban aug. 26. 1849.
A messziről kékellő bércek elzárják előlünk halvány arcodat magyarok hazája... egykor oly szép, virító Hunnia!
Csupán az égnek magyar boltozatja néz még utánunk, tiszta kék tükrével istenszemének; s lágy szellők sugalmában küldi hozzánk a szeretetnek és emlékezetnek égi vigaszát.
Vigasztalj meg minket kékellő végtelenség, örök jelképe az állhatatosság, s hű ragaszkodásnak!

Útban aug. 27. 1849.
A török katonák durva, szemtelen bánása, - mely Halim pasha ígéreteit cudarul meghazudtolja, - már kifárasztá türelmünket. Közakarattal fellázadánk ellenök, s kijelentők, hogy magunkkal foglyokként bánni nem engedünk. Ez használt. Rögtön bebocsátottak bennünket a faluba, hogy élelmi szereket magunk vásárolhassunk. De már a ravasz törökök előre megparancsolták a parasztoknak, hogy nekünk eladni semmit ne merjenek, s pénzünket kezökbe ne vegyék, mert mi úgymond bélpoklosok, dögvészesek vagyunk. És csak nagy bajjal juthatunk a parasztoktól valamihez, míg a törökök mindenfélével megrakodva jöttek tanyánkra; s végre is csak tőlük kellett egyet-mást vásárolnunk.
Batthyány és neje, Szemere, Grim és Fülöp utolértek s el is hagytak bennünket, velünk szóba sem állva. Őket is török lovasok kísérték.
Fájó benyomást okoz azon mély nyomor tekintete, mely e földön lakik. A föld területéhez képest itt a nép száma nagyon csekély, az igaz; de mégis rendkívüli tunyaságra, vagy szertelen elnyomatásra mutat az, hogy a föld nem műveltetik. A gazdászatnak némi jelei csupán a falvak körében látszanak. Azontúl a föld árva, szomorú pusztaság. Semmi erdő, semmi fa, semmi kunyhó, semmi árnyék hová a fáradt utas fejét lehajthatná.
Mennyire más képe van áldott síkságaidnak drága Magyarhon!...
Itt nem találkoznak a vándor szemei hűs tanyáid, csárdáid, s kellemes mezei lakjaiddal, hol a tikkadt kebelnek enyhítő italt nyújtana a vendégszeretet, hol a szegény száműzött hajlékot lelhetne a zivatar ellen.
És e falvatlan falvak mily szánalmas látvány a mi szemeinknek!... Itt a föld népe pincegödrökben lakik, melyek, mint a sírdombok, földhányással fedvék. Ez aztán betű szerint: földhöz ragadt szegénység. E falvakat, távolról, a föld színétől megkülönböztetni nem lehet. Csupán akkor vesszük azokat észre, midőn bennök vagyunk. Hol a gödörházak mellett kukoricatartó górékat láthatni: az már jólétnek jele. Templom, torony, vagy községi háznak híre sincs. Ezek mellett a legutolsó magyar falu pompás városnak mondható; mert hiszen a mi szegényeink legalább a föld felett laknak, emberi módon.

Kalafát, aug. 28. 1849.
Végre itt vagyunk... Ezt a Kalafátot városnak csúfolják; pedig a többi oláh falvaktól csak annyiban különbözik, hogy egy kávéház, s néhány fabódé van benne, hol aprószerű cikkeket kaphatni, mint a mi szatócs boltjainkban.
Átellenben, a Duna jobb partján látszik Viddin. Gyönyörű keleti tájkép. Középen a vár. Bástyái körött nagy terjedelmű város, vörös fedelű házai, tömérdek lombos kertei s számtalan sugár minarettjeivel.
A vár előtt, a Duna közepén, vitorlás hadi hajó horgonyoz. A váron alul szinte vitorlás török hajók. A váron fölül, tágas mezőn, zöld és vörös tábori sátrak felütve, s utcákra osztva. Ezek bizonyosan számunkra készítvék.
Az összes kép, mit e részletek alkotnak, most az alkony lila színű homályában, az ezeregy éjszakábóli mesés látványnak tetszik.
Minő lélek lakik e szép alakban?...
Kalafáton török katonaság tanyáz. Oláh katona itt kevés van. Ezek úgy öltözvék mint muszkák. A török őrnagy nyájas ember. Megígérte, hogy rövid időn átszállíttat bennünket Viddinbe, hol kellő ellátásunkról már gondoskodva van.

BULGÁRIA

Viddin, aug. 30. 1849.
A viddini pasha két nagy vitorlás hajót küldött érettünk Kalafátra. A török tiszt, ki bennünket áthozott, azonnal a táborba vezetett, és sátorokba szállásolt. Minden családos ember egy sátort kapott; a törzstisztek ketten, a többi tisztek öten egyet. Kenyeret azonnal osztottak eleget. Ígérték, hogy majd egyebet is kapunk. Lovainknak semmit sem adnak szénát magunknak kell vennünk drága pénzen. Az olaszokat és lengyeleket már itt találtuk. Hát már e gyűlöletes lengyelektől nem fogunk megmenekülni?...

Viddin, septemb. 1. 1849.
Kossuth, Bem, a két Perczel, Mészáros, Kmeti, Stein, Batthyány Kázmér és István, Guyon, Dembinszki, Visocki, gróf Monti az olasz legio vezére, néhány nappal előbb érkeztek ide. A pasha nagy kitüntetéssel fogadta őket, s a várban szállásoltatta el mindnyájokat.
Nekünk, kiket a táborban sátrak alá helyeztek, a városban szállást bérelnünk nem szabad.
Táborunkat őrök környezik, kik egymástól 30 lépésnyi távolságra állanak. Ezen körből kimennünk nem szabad; s kik vásárlás végett a városba karnak menni: erre a török őrség parancsnokától szükséges engedélyt kapniok.
Táborunk a váron kívül, s a külső sáncon belül, a Duna parton fekszik. E hely nem igen egészséges, minthogy tavaszkor víz alatt szokott állani.
A török kávésok sátraink közt tanyát ütöttek és mangálaikon főzik fekete kávéjokat. Mangálnak nevezik azon magas talpú széles tálat, cserép vagy rézből, melyen a török, izzó kovácsszén parázsánál főzi kávéját s ételét.

Viddin, septemb. 3. 1849.
Szokatlanul alkalmatlan éjjelente azon ordítozás, mit a török őrök végbevisznek. Mihelyt beestveledett, a török őrnagy sátorőre azonnal el kezd kiáltani teli torokkal bizonyos jelszót; ezt őrszomszédja, szintúgy ordítva, tovább adja; s ez így megy köröskörül, szünet nélkül, egész hajnalig. Hajnali 3 órakor valami sipító törökzene szólal meg dobszó mellett, imára serkentvén az őrsereget. Hangszereik: hosszú vékony csövű vadászkürtök, s ugyanannyi fuvolasíp (piccolo). Ezen zenészek nem a nagy zenekarhoz, hanem csak a dobosokhoz tartoznak; mert katonai menetek alkalmával a dobolás mindig sípszóval jár.
A török őrsereg, mely szinte itt mellettünk táborozik, s mely körülbelől egy zászlóalj lehet, minden alkonyatkor gyakorlatokat tart. A minő lomhák, úgy szólva csámpásoknak látszanak a törökök különben: szintoly meglepő katonáik ügyessége, mozgásaik gyorsasága, szabatossága, s pontossága e gyakorlatoknál. Midőn századok mozdulnak: úgy látszik mintha egyetlen test, vagy gép, mozdulna. A szuronyvívásban igen jelesek, s ezt egyszerre egész századok gyakorolják. Francia mód szerint forognak, de török vezényszóra. Öltözetük könnyű. Rövid ujjas és pantallon, kék posztóból; fejökön kis vörös fesz; lábaikon szőrharisnya, - mit kiki maga köt, - és cipő.
Miként sötét hajnalban, szintúgy alkonyatkor, gyakorlataik végeztével, hadi imára gyűlnek össze, fegyvertelenül. Ez abban áll: hogy nehány percig tartó síp, és dobszó után, - mialatt némán imádkoztak, - Allah nevét kiáltják el két ízben.

Viddin, septemb. 5. 1849.
Az orsovai két székely zászlóalj is megérkezett, a vöröstoronyi őrséggel együtt. Ez utóbbinak parancsnoka Ihász. Fegyvereik és lovaikkal együtt mintegy 25 - 30 ágyút adtak át a töröknek. Most már a menekvők összes száma 6 ezerre megy. Ezek között van 4 ezer magyar, a többi olasz, lengyel és német.
A polgári menekültek közt vannak Házmán, gr. Battyhány István, Bencze, Gorove, képviselők; Gyurmán, nejével; Joanovics és Makai, alispánok; Faur, Szerényi, Hatos, Tímári, szolgabírák; Lorodi, miniszteri tanácsos, Grim Vincze, Ács, Vuja, oláh püspöki helyettes és leánya; Schöpf orvos családostól.
Ziah pashának most már nincs annyi sátra, mennyi a menekvők befogadására szükséges volna; s e miatt az embereket nagyon összeszorítják. Nekem, minthogy sem családom, sem a tisztek között ismerősöm nincs: tehát sátrom sincs. Magam, legényem és két lovam, a szabad ég alatt tanyázunk; pedig a mily forrók még a napok, az éjszakák szintoly hűsek, s a meleg felsőruha hiányát éjjelenként kínosan érzem.
A török és bolgár kofák (férfiak) táborunkban egész vásárt ütöttek. Gyümölcs van elég, s nem drága. Ez szerencse, mert ellátásunk igen nyomorú. Jöttek bolgár csaplárosok is. Kaphatni a legnagyobb fajta görög és sárga dinnyét, szőlőt, szilvát, diót, mogyorót, bort, rumot, sajtot, és ürüszagú kalácsot.
Azonban e gyümölcsök távolról sem magyar ízűek. A legérettebbek is tökéletlenek, a kellő művelés hiánya rajtok igen érezhető.
A bolgárok bora vörös, fanyar, fűszeres zagyvalék.

Viddin, sept. 6. 1849.
Miféle csodálatos mumusok azok, kik egész naphosszanta amott a belső vár sáncain guggolnak...? ... kérdezem egy honvédtől ki éppen a városból jön.
Ő. Török asszonyok.
Én. Mit csinálnak ott egész nap?...
Ő. Bámulnak és kacagnak bennünket, mint mi őket. Fejök nagy fehér kendővel van bepólálva, csak a szemök látszik. Mindeniken fekete ujjas köpenyeg van, olyan dominó-féle.
Én. Kevés dolguk lehet. Vajon ki főz nekik?
Ő. Úgy látom, hogy itt minden affélét a férfiak csinálnak.
Én. Ön eggyel beszélni látszott.
Ő. Igen, de valami vén koldusnő lehetett, mert vastag hangja s nagyon rongyos köpönyege volt.
Én. Mit akart?
Ő. Kezével a mosást mutatta; gondolom mosatni való ruhát kért; hanem én ott hagytam, mert egy török, ki arra jött, igen mord szemeket vetett rám.

Viddin, septemb. 7. 1849.
Midőn ide jöttünk, két szép lovamat, egy öreg török négyszáz húszasért kérte, s nem adtam. Most a szekérrel együtt kétszázat ígérnek értök. Ismét a lengyelek rontottak meg bennünket, kik tömérdek lovat hoztak ki Magyarországból. Ők hamarább érkezvén ide, mindjárt nagy lóvásárt ütöttek. Minthogy pedig pénzöket megisszák s elkártyázzák, tehát lovaikat minden áron vesztegetik. A bolgár kupecek látván e szorultságot, s a lovak nagy mennyiségét, most már egy közönséges paripáért nyolc - tíz huszasnál többet nem adnak, s a lengyelektől így is megkapják.
Kiknek tehát minden vagyonuk lovaikban volt, mint nekem, s kik lovaik árán akartak eljutni valamely művelt országba, hogy ott, legalább meddig körültekintenek, gond nélkül élhessenek: azok most tönkre vannak téve, mint én.

Viddin, septemb. 8. 1849.
Napról napra inkább érezzük, hogy mi nem vendégek vagyunk itt, hanem valóságos foglyok.
Megkérdeztettük Ziah pashát, hogy mi szándéka van velünk? ... Elébe terjesztők, hogy nekünk nem lehet akarnunk hónapokat itt tölteni s kevés pénzünket itt költeni el, mivel előttünk még igen hosszú és nehéz út van. Mi hazát, nyughelyet keresünk; röviden: oly dolgokat, melyek nem itt vannak. Azért kértük őt, hogy tovább mehetésünk iránt hová hamarább intézkedni ne terheltessék.
A pasha azt felelte, hogy ő az utasítást ügyünkre nézve Sztambulból várja, s ez legfeljebb tíz nap alatt bizonyosan megérkezendik. Legyünk tehát addig nyugodtan, mert mi a padisah vendégei vagyunk, s így fogyatkozásunk semmiben sem lesz.

Viddin, septemb. 9. 1849.
Szemere, Fülöp, Hajnik, Ivánka nem saját neveikkel, s nem is mint magyarok jelentek meg itt, hanem mint angol utazók. Eddig már hegyen, völgyön túl járnak.
Útleveleik levén: itt őket senki fel nem tartóztatta.
Egy közmondás tartja, hogy játékban ismerhetni meg a jellemet.
Furcsa vonalmakat kellett az utolsó napokban észrevennünk e politikai játékosok jellemében, kik egy hazát játszottak el a napokban.
Szemere és társai elvitték Házmán, Lorodi és a pesti Ulman útleveleiket. Ezen útlevelek Belgrádból érkeztek ez utóbbiak számára, s Orsován véletlenül Szemere kezéhez jutottak, miután tulajdonosaik onnan már eltávoztak.
Szemere Viddinben így szól Házmánhoz: "Én itt nagyobb veszélynek levén kitéve mint ti: engedjétek át nekem az útleveleket." Házmán e kívánatot kissé túlságosnak találta, mint amely nincs eléggé indokolva sem barátságban, sem más viszonyok emlékében. Szemere figyelmeztette Házmánt, hogy különben a pasha előtt fel fog fedeztetni azon útlevelek hamis volta: s akkor többé hasznukat senki nem vehetendi. Erre Házmánék Szemerét s társait az útlevelekkel megajándékozták, magoknak pedig a rabságot s nemeslelkűséget tartották meg.
Szemere, s fent nevezett útitársai, Viddint még azon éjjel elhagyták, zaj nélkül, látatlanul.

Viddin, septemb. 10. 1849.
Családoknak, betegeseknek, s némely főtiszteknek a pasha megengedte, hogy a városban szállásokat fogadhassanak. Ez engedély következtében a táborban több sátrak megürülvén: végre én is sátorhoz juték.
Ma indulnak haza azon szegény magyar szekeresek, kiket a lengyelek s más idegen legióbeliek előfogatokul használtak, s magokat velök egész eddig kihozatták.
Vannak köztök felsőmagyarországiak is, kikkel a lengyelek már két hónap óta hurcoltatják magokat. Mindössze tíz szekérrel vannak. Itt létök óta nem kapnak egyebet kenyérnél. Jószágaik a tábor körül két hét óta sovány gyepen tengenek. Kín rájok nézni. Lehetetlen, hogy haza bírjanak menni. Ezekkel együtt megy Damjanics kocsisa is, ki Kossuthot a tábornok lovain idehozta.
Egyiket megkértem, hogy keresse fel a hozzám tartozókat, s tudassa velök, hogy még élek.

Viddin, septemb. 11. 1849.
Mióta Magyarországból kijöttünk, azóta meleg étket nem is láttam. A törökök nehány nap óta kezdenek ugyan a kenyéren kívül egyéb élelmi szereket is osztani, hanem ezekkel igen kevésre mehetünk, mert nem adnak mindent, mi a főzéshez megkívántatik; ha két-háromféle kelléket kapunk, a többi mindig hiányzik.
Mennyi nyomorúságon mentem már keresztül, s még sem tanultam meg főzni!... Ez megbocsáthatlan élhetetlenség!... Volna ugyan táborunkban asszony elég, hanem ezeket saját családjaik vagy tiszteik veszik igénybe. Markotányosnénk száznál is több van.
Borzadva látom, mennyire egyedül vagyok e hatezer ember között.

Viddin, septemb. 12. 1849.
Ziah pasha, és a magyar főnökök meglátogatták táborunkat. Mindnyájan lóháton voltak. A legénység fel volt állítva, zászlóaljak s csapatok szerint. A látogatók végig lovagoltak a rendek közt. Végül az összes menekvő sereg négyszöget alakított a vezérkar körött, s Kossuth vigasztaló szavakat intézett a sereghez. A nép csüggeteg hangon kiáltotta utána szokott éljenét.

Viddin, septemb. 13. 1849.
Történetből itt egy cigány zenekar is van. Mindnyájan honvéd altisztek az 55-dik zászlóaljban, mely Ihásszal jött ki Vöröstoronynál. Egy eltűnt szép világot hoznak ők vissza lelkeinkbe.
Bulgária lége! nemde a nagy Hunyad óta nem hallottál ily hangokat, minők itt, századok után, újra megzendülnek?!...

Viddin, septemb. 14. 1849.
Az őszi éjszakák napról napra hidegebbek. Egészségem igen gyenge lábon áll. Bemegyek a városba, azon török csárdába, hová többi polgári rendű sorsosim magukat már behelyezték.
E beszállóban egy nyomorú, papirablaku sárszoba havi bére 12 huszas. Minden bútora egy gyékényből áll.

Viddin, septemb. 16. 1849.
Amily tündéri, amily vonzó volt e város a szemnek távolról és kívülről: szintoly hétköznapi, visszataszító és csömörletes az, ami érzékeinknek, közelről és belőlről.
Hihetetlen, megfoghatatlan, hogy az európai műveltség tőszomszédjában, a magyar végvidéktől gőzösön egy napi járásnyira, minden átmeneti fokozat nélkül, ily végtelen különbség találtathassék az emberiség állapotában.
Annyira más világ ez itt, annyira bámulatos, annyira idegen szerű s mély szánalomra méltó: mintha bennünket egy isteni bűvész, Páris fénycsarnokaiból, egy perc alatt, Afrika közepére varázslana, s az időben ezer év előtti múltba, az emberiség bölcsőkorába.
Viddin nem annyira vár, mint lapályon épült erősség. Belvárosa nem nagyobb mint Kassa. Mély sánc és magas bástyafal környezi, - négyszegü faragott kövekből építve, - melynek egyik oldalát a Duna mossa. Ezen bástyafalon kívül terül el a külváros félkörben, melyet ismét árok, és magas földhányás kerít. A benső várnak négy kapuja van, a külső sáncnak három.
A Dunáról közvetlenül a belvárosba juthatni. A belváros kapuin belöl szűk, tekervényes utak visznek mindenfelé, két három ölnyi magas deszkakerítések és sövényfalak között, mely utóbbiak sárral tapasztvák és meszeletlenek. E kerítéseken imitt - amott zárt ajtók. Félelmes némaság mindenütt. A gerlék örökös turbékolásán kivül semmi nesz.
Félóra óta keringek már e ronda néptelen tömkelegben, mindig szorongóbb kebellel. Nem látok semmi élő teremtményt, kivevén valami undok fajta gazdátlan ebeket...
De még is... három burkolt alak, mint meg annyi kisértet közelít egy oldalsikátorból. Ezek török nők. Fejeik nagy fejér patyolatkendőkkel burkolvák, mint azt némely vidékeinken a magyar parasztnők viselik, azon különbséggel, hogy ezeknek itt csupán szemeik látszanak. Hosszú fekete ujjas-köpeny mindeniken, hogy termetök se láttassék. Egy ajtó előtt megállanak s kopogtatnak. Ez alatt, engem meglátva, rám bámulnak, mint én reájok. Élénken váltanak nehány szót, s a megnyilt ajtón, kacagva eltűnnek, utánuk az ajtó ismét becsukatván.
Úr isten! hogyan jutok ki e csodálatos tekervényből?... mondom magamban, midőn egy kő repül előmbe. Körültekintek: senkit se látok. Kis idő múlva ismét egy másik kő porzik el mellettem, valami vad gyermekhahota kíséretében, s e kiáltások között: "gyaur-magyar! gyaur-köpek!" *)
s balra, egy eddig észre nem vett zugutcában, nagy csapat török gyerkőcöt pillantok meg. Már nem jó helyen járok, gondolom, s visszafordulok. Ekkor a kerítésből, hová a gyermekek befutottak, valami sajátszerű zsivajt hallok, bizonyos ótestamentomi nemű lázas hangjátékkal. Ez bizonyosan török oskola.
Végre egy emigrans jön.
Én. Ugyan kérem, hol van itt a város? ... merre vannak a házak, az utcák?...
Ő. Hiszen ez a város; ezek a házak, ezek az utcák, ahol vagyunk.
Én. Hiszen ez itt mind puszta kerítés két felől?
Ő. Igen, de belől ezeken házak, udvarok és kertek vannak.
Én. De hiszen ezek az utcák ki vannak halva? Kérem hol vannak itt az emberek?
Ő. Hát az asszonyok otthon ülnek, a férfiak pedig a kávéházakban, boltjaik s műhelyeikben. Ezek pedig az úgy nevezett bazáron vannak, mind együtt.
Felkerestük aztán az úgynevezett bazárt, azaz: boltosutcát, s összejártuk e tömkeleg minden zegezugát.
Amint az emberek itt legelőször tanyát ütöttek, s hol azon tanyáikat körülkerítették: azok századok után is ott állanak.
Itt nem a házak sorozvák utcák szerint, hanem az utcák mennek a házkerítések önkénye, s szeszélyei szerint. Utcára fekvő házak ritkán láthatók; az ilyenek is háttal vannak fordulva kifelé. A közkényelem, alá van rendelve a magányosokénak, valamint a rend, biztosság és tisztaság minden tekintete.
A házak mind fából építvék; oldalaik mind sövénymódra fonvák, és sárral tapasztvák. Ilyen a pasha háza is. Az építőmesterek cigányok, vagy bolgár parasztok, kiknek e mesterségről, természetesen fogalmok sincs. Ugyanazért az épületeken semmi más jellem, mint a lelki szegénység kifejezése. E házak szabály és ízlés nélkül összetoldozott kalibák, számos apró fülkékkel és kamarákkal. Az ajtók általában oly szűkre szabvák, hogy csak mélyen meggörnyedve bújhatni rajtok keresztül. E faházak bordáin mindent szegeznek; a gerendázatok műtani szerkesztéséhez itt senki nem ért.
Itt az üvegablak kivétel, mondhatni fényűzés. Üvegablakú ház jóllétre, gazdagságra mutat. Hol az ablaknyílásokat finom farostély szövedékek zárják: ott háremek vannak. Egy úri szobán hét - nyolc ablak van. A török szobák úgy építvék, hogy két, három oldalról szabadon álljanak. A legsilányabb viskónak is cserép fedele van.
A házak belseje megfelel külsejének: szegény, nyomorú. A szobában semmi bútor, egy gyékényen kívül, mellyel a szoba földje be van terítve. A gazdagok szobáiban deszka emelvény futja körül a falakat. Erre szalmával tömött zsákokat és párnákat helyeznek, melyek közönséges pamut kartonnal boritvák. Ebből áll a híres török diván. Fent keskeny deszkapolc futja körül a falat. A padlatot finom vesszőfonadék borítja.
Tükrök csak a gazdagoknál láthatók. Asztal, szék, s más európai szerű bútor sehol nem találtatik.
A kályha hiányát a szegényeknél cserépmangál, a gazdagoknál kandalló és rézmangál pótolják.
E szobák mind hasonlók egymáshoz. Ki egy gazdag s egy szegény szobát látott: az valamennyit látta.
Ruháikat a falba épített fülkékben tartják; pénzeiket pedig tulipános ládában, mely a főhelyen áll, egy szegletben.
A gazdagok kincsei drágakövek és paripákban állanak.
Boltjaik a mi vásári deszka bódéinkhoz hasonlítanak. Ajtajaik nagy leppentyűk, melyek midőn fel vannak támasztva: a bolt valóságos színpadot képez, két lábnyi deszka emelvénnyel, melynek közepén ül a boltos, szőnyegen, keresztbe vetett mezítlábakkal; papucsai a járdán hevervén.
A fű és ékszer árusokat kivéve, minden boltos kézműves is. Árul és dolgozik egyszersmind. Segédeik egy mellékfülkében dolgoznak.
A vevő nem lép fel a bolt padlatára, hanem csak a járdán áll meg előtte, s ott végzi alkuját.
A kávéházak száma tömérdek; mi azt mutatja, hogy ez a töröknek fő szükségei közé tartozik. Az emberek itt kétfélék: kávéházban ülők, és boltban ülők.
Kávéházaik, fogadóik, mint minden közhelyeik rondák, nyomoruk.
(*) Gyaur = hitetlen. Köpek = kutya.)

Viddin, septemb. 17. 1849.
Regényes dolog itt azon tarka öltözetű, nevetséges alakokat fényes nappal látni, az életben, minőket otthon csupán színpadokon s álarcos vigalmakban láttunk, mint emlékeit a sötétebb századoknak.
Midőn reggelenként szemeimet felnyitom, s ez annyira idegen világtól látom környezve magamat, mind annyiszor azt gondolom: Úr isten! vajon ébren vagyok-e? ... vajon érzékeim mind megvannak-e?
A töröknek nem szabad egyebet tanulnia s tudnia, mint a Koránt.
Ez az ő bibliája, corpus jurisa, encyclopoediája. Ebben foglaltatnak vallási és polgári törvényei. Ebben találtatik fel, szerinte, minden emberi bölcsesség, és földi tudomány.
Az iszlám vallás pusztán a testiségre van alapítva; elveiben az ember csupán állati oldaláról felfogva. Azért a töröknek mind magános, mind nyilvános életét állatiság, vakhitűség, butaság, tunyaság, s örök mozdulatlanság bélyegzik.
A török, az életnek minden jelenteiben most is éppen olyan, mint aminő volt Mahomet proféta korában.
Előtte csupán kétféle ember létezik: török és nem török; amaz annyit tesz, hogy igazhitű, a lények legfensőbbike; emez annyi, mint hitetlen barom, szolgarab, nyomorú megvetendő valami.
Az ő hitvallása egyetlen egy, minden. Szerinte csak ő az ember; ami rajta kívül van, az lelketlen dolog.
A török pisztolyokat és handsárt visel; ez öltözetének kiegészítő része. Nemtöröknek fegyvert viselnie nem szabad.
A török lelövi a keresztényt az utcán, fényes nappal, ha magát általa sértettnek érzi, anélkül, hogy ezért csak kérdőre is vonatnék.
Nem régiben egy török suhanc lelőtt egy bolgár papot. Büntetése az lőn, hogy két évig más városban kellett laknia.
Gyakran láthatni, miként a török gyermek bottal veri a bolgár parasztot, anélkül, hogy ez magát védeni merészlené.
Egy viddini bolgár lakos, ki kőházat kezdett építeni, befogatott s halálra ítéltetett. Azzal vádoltatott, hogy várat akar építeni. A bolgár csak 25 ezer piaszteren volt képes életét megváltani; s másik 25 ezer piaszteren vásárolt engedélyt arra, hogy házának alapját kőből rakhassa. A Korán szerint, gúny Isten ellen, örök időkre számított hajlékot építeni, miután az embernek oly kevés napokig tartó mulatás van engedve itt a földön.
Ő nem érti, miként lehet egyébbel élni az embernek, mint juhhússal, vöröshagymával és rizskásával.
A pasha, szintúgy mint a pór, puszta kézzel eszik, s ujjaival pótolja a kés, villa és kanál hiányát.
A török minden keresztényt tisztátalan állatnak tart, mint olyat, aki disznóhúst eszik, s testét nem beretválja. Egyedül magát tartja tiszta lénynek, minthogy ő naponta több ízben mosdik, mert testén semmi hajfélét nem tűr, s mert a szobába soha nem lép másképp, mint mezítláb vagy puszta harisnyában.
A pasha szobájában a közkatona is cipő nélkül jelenik meg.
Azonban a török öltözete, háza és közhelyei undok férgek örök tanyája.
Utcáik és piacaikon a lég dögleletes, mert e közhelyek századok óta pallóztatnak szeméttel s állatok hulláival, s mert itt tartják örök gyülhelyöket amaz illatok, miket a verőfényen száraztott halak, s mészárszékek kigőzölögnek; továbbá az utcai kemencék juhfaggyúval készült süteményei; a tímárok, szűcsök, és festők gyártmányai; a bolgárok főző műhelyei, melyek mindannyian a törökök bazárján, azaz főpiacán díszlenek, barátságos szomszédságban.
A török saját szokásai s erkölcsei iránt határtalan kegyeletet követel mindenkitől, míg ő a másokéit gúnyolja, gyűlöli, megveti.
A töröknek minden gondolata, vágya s érdeke: a nők, gyomor és pénz körül forog. E dolgokon túl nincs fogalma, ösztöne, érzéke.
A töröknek ezen vadsága, s durva türelmetlenségével alig lehet megegyeztetni azon türelmet, sőt mondhatni, rokonszenvet, mellyel e nép irántunk viseltetni látszik. Hanem ennek kulcsa a szultán fermánjában kereshető, mely e bánásmódot rájok parancsolta.
Mert ők szultánjok tetszése szerint szeretnek, vagy gyűlölnek. Szerintök a proféta második, a szultán harmadik személy Isten után. Mohomed képviselője a szultán, ki gyakran találkozik a profétával, vagy levélben érti meg tőle Isten akaratát.
Különben a magyar és török faj jellemében, a kettőnek nyelvalkotása s hangzatában, sok benső hasonlat van.
Elég az hozzá, hogy ők bennünket testvéröknek neveznek, s nekünk példátlan szabadságokat engednek. Az itteni ráják nem győznek eléggé bámulni rajta, hogy kedvünkért a török magán ily erőszakot tesz.
Azonban őszinte rokonszenvet csupán a népnél tapasztalunk. A tisztviselők és katonatisztek durva, csaló, ravasz, szemtelen nép, különösen azok, kik a mi ügyeinket kezelik.
A pasha úgy vigasztal bennünket, hogy a szultán minden szükségeinket bőven fogja fedezni; kéjben fogunk fürdeni, és semmit nem dolgozni, mi, szerintök, a boldogság netovábbja.

Viddin, aug. 18. 1849.
Egy ide tévedt zágrábi német lapban az áll: hogy Pétervárad és Arad várai feladták magokat.
"Machbet. Mi lárma van ott?
Seiton. Sire! a királyné meghalt.
Machbet. Érhette volna később is a halál.
E hír időt lelt volna máskor is...
Holnap... holnap... és ismét újra holnap...
Apró léptekkel napról napra így megy
A mulandóság végső pontjaiglan;
S minden tegnapjaink bolondok útját
Világíták meg a sötét halálhoz.
Aludj, aludj ki gyertya-végmaradvány!
Mi az élet!?... Árnyék, mely átsuhan;
Komédiás,
Ki egy óráig tombol és dühöng
A színpadon, s többé nem láttatik.
Mese, melyet bolond mesél, tele
Üres kongással és dagállyal,
S melynek értelme nincs."

Viddin, septemb. 19. 1849.
Néhány nap múlva ide érkezésünk után, egy nagy fejű, buta tekintetű, potrohos, kaputos ember jelent meg Viddinben, s e török fogadóba szállott, hol mi lakunk.
Előbb csak oláhul beszélt, s azt mondta, hogy más nyelvet nem ért; később azonban németül is, rácul is megszólalt; sőt kisült, hogy magyarul is ért valamit.
Egykor valaki közülünk kérdezi tőle: mi járatban van itt?... s gyanúnk igazolva lőn. Megvallotta, hogy ő muszka kém; feladata: bennünket szemmel tartani, nehogy valaki közülünk megszökjék. E perctől fogva ez ember még nagyobb gyűlölet tárgya, mint volt. Mindenki kerüli s megveti; de mind ezt ő fel sem véve, szerepét hidegen folytatja.
Egy sztambuli levél azon hírt hozta, hogy bennünket a hatalmak közakarata szerint Kandia szigetére telepítenek, s ott a török állodalom gyarmata leendünk.
Ha ez nem fogság akar lenni, úgy csak megjárja: de ha Kréta szigete sírunk gyanánt volna kijelölve, az iszonyú lenne.
Más időben, más körülmények között láthatni meg e mesés szigetföldet, Minosz király lakát, Lykurgusz temetőjét: mily gyönyör volna! Most e classicus föld, a régi görög hősök bölcsője, az isteni kalandok tanyája, illatos légével, olajfa berkei s narancs ligeteivel, nekünk csak Szibéria lesz.
E hírrel egykorú az, hogy bennünket visszakövetelnek a török kormánytól; hogy Radzivil herceg az orosz kormány részéről szinte Sztambulba küldetett, követelni az oroszlengyelek kiadatását; hogy a szultán tagadó válasza ez ügyben hadüzenet fogna lenni.
Szökni most már csaknem lehetetlen. A város minden kapuin kettőztetett őrség; a város környékén minden irányban cirkáló lovasok; sőt még e török fogadó kapuin is őrök állanak.
Az első napokban nem volt nehéz odább állani, mert a felvigyázat nem volt ily szigorú; Ziah pasha pedig maga sem tudta, mit kelljen velünk cselekednie. Akkor sokan el is mentek; de most a szökés nagy bajjal és sok pénzzel jár. Somsich azonban utat vesztett; egy ügynök segítette menekülni, állítólag száz aranyért. Megmenekült Schöpf orvos is családjával együtt. Legközelebb három honvéd tiszt, idevaló bolgároktól útleveleket szerezvén, aztán egy török hajóst megvesztegetvén, egy bárkán, sötét éjjel, útnak indult, s a Duna partjain felállított őrök figyelmét kikerülve, szerencsésen megszabadult.
Ámde ha mindjárt lehető volna is a szökés különben: hová, merre, s hogyan szökjék az, kinek egy fillére sincs, és ki ez ország népeinek nyelvét nem érti, azaz: ki sem törökül, sem bolgárul, sem szerbül, sem oláhul nem beszél?....

Vilmos, angol Vilmos... jöjj elő!...
Shakespeare. Itt vagyok.
Én. Hogyan is volt ott Rómában?
Shakespeare. Sem kőtorony, sem rézből vert falak.
Szűk légű börtön, sem kemény bilincs
A szellem erejét meg nem köthetik.
Az élet, unva földi nyűgöket,
Búcsút magának mindig képes adni.
Ha ezt tudom, tudhatja minden ember:
Hogy ami rész önkény reám esik,
Lerázhatom kényemre. *)
(*Július Caesar.)

Viddin, sept. 20. 1849.
Andrási Sztambulból azt írja, hogy kiadatásunk el van határozva. Szerinte egyetlen mód menekülni: a törökké létel. Csajka ugyanazt írja Bemnek. Azt hiszik, hogy a renegátok a szultán alattvalóivá válván: azonnal természetes védenceivé lesznek, nemcsak a portának, hanem minden töröknek.
Ördögi alternatíva! áldozatul esni a visszatorlás rettentő logikájának; vagy megtagadni hazát, nemzetet, családot emlékezetet, barommá lenni öntudattal, s örök száműzetésben élni testileg, lelkileg!!
Válasszatok földönfutók!
Az is hallatszik, hogy Franciaország elzárta volna kapuit a magyar menekültek elől.
Ez már mégis égbekiáltó!...
Ők, a forradalom apostolai... ők magok dobják reánk a legelső követ?

"Hitvány kutyák! kiknek lélekzetét
Úgy gyűlölöm mint a büszhödt mocsárt,
S kegyét becsülöm mint a temetetlen
Halott maradványát, mely légemet
Megrontja: én számüzlek titeket!
Maradjatok ott ingó lelketekkel!
Remegjen minden neszre szívetek!
Az ellenség tollának lebbenése
Ejtsen kétségbe, tegyen nyomoru
Szolgáivá olyan nemzetnek, amely
Egy kardcsapás nélkül hódita meg!
Megvetve várost miattatok,
Hátat fordítok... széles a világ." *)
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Mind ez még nem elég.
Bizonyosnak állítják, hogy a menekvők Helvétziából is ki vannak utasítva. Nincs tehát számunkra hely az europai száraz földön, mint a temető.
"Végzet kivárjuk most tetszésedet!
Hogy halni kell tudjuk, csupán idő
Miért az ember fárad, s haladék." **)
*) Shakespeare, Coriolán.
**) Shakespeare, Julius Caesar.

Viddin, septemb. 21. 1849.
Bem már korábban is kijelentette barátai előtt, hogy ő a jelen conjuncturák között nem tétováz törökké lenni, azon indokból, mert a muszkával még egyszer az életben szemközt állhatnia más mód nincs; ezen lehetőségért pedig ő nem csak török, hanem ördög is lesz.
Részint az öreg hadvezér iránti ragaszkodásból, részint azon kilátásért, miképp ezen út a harcmezőre vezethetend: a főtisztek közül sokan elhatározzák Bemet követni a pogányság útján, miként követték őt a harci pályán.
És az öreg Bem, gúnyjára e keresztény(?) Európának, látszatos ellenmondásban önmagával, ő, a szabadság harcosa, a sötétség és kényuraság elvének szolgálatába lép; ezen elvet képviselő állodalom vallását s nemzetiségét veszi fel, azért, hogy "az ő jó barátaival, az oroszokkal," még egyszer szembe nézhessen, azaz: egyetlen sugáráért lengyel hazája feltámadása iránti reményének, mely reménye már-már végképp elenyészett.
E szempontból fogva fel a dolgot: fölhívta földieit s bajtársait, hogy kövessék példáját. Felszólítása visszhangra talált a táborban, s néhány nap alatt az iszlámra tért magyarok és lengyelek összes száma 300-ra nőtt.
A tábornoki rangúak közül hárman léptek át: Bem, Kmeti, Stein. A polgáriak közül Grimen kívül senki.
Kossuth - ki az áttérésnek határozott ellenzője s kárhoztatója volt, - közbe lépett, s Bem propagandáját ellenkezővel igyekezett a menekvők közvéleményében ellensúlyozni, s hatástalanná tenni.
Ez ügy fölött, Bem és Kossuth között, a legkeserűbb viszály, ebből halálos gyűlölködés keletkezett.

Viddin, septemb. 22. 1849.
Dacára a török katonaság éber vigyázatának, naponként történnek szökési kísérletek, mindenféle irányban. Azoknak, kik a szerb vagy oláh nyelvben jártasok, akiknek sok pénzök van, könnyebben sikerül; de a szökevények nagy része rajta veszt, minthogy sem egyik, sem másik tulajdonsággal nem bír.
Tegnap is három honvédtisztet hoztak vissza. Ezek már csaknem a szerb határokig szerencsésen eljutván: ott egy bolgár halásznál szállást kérnek; ez őket szívesen látja, - természetesen jó pénzért, - s azonnal ajánlja nekik kalauzi szolgálatát. Ezek kapnak rajta, s hogy őt lekötelezzék, előre is jól megajándékozzák. Hajnalban elindulnak. Az idő ködös volt. Négy órai sebes gyaloglás után, midőn azt hitték, hogy már a szerb földön, s minden bajon túl vannak: a köd eloszlik, a nap szépen kisüt, s ők a szép reggelen Viddin városát pillantják meg magok előtt. E látványt eleinte valami délibábféle tünemény szemfényvesztő játékának tartották; de már a másik percben az áruló bolgárt akarták agyon ütni. Mind késő volt. A külsáncok őrei meglátták, s megismerték őket. El kellett szépen menniök az őrtiszttel együtt a török ezredeshez, Izmail beyhez. Én éppen nála voltam. Midőn beléptek, arckifejezésök a szégyen és harag szenvedélyes vegyületét mutatta. A bolgár-kalauz előáll, s az ezredesnek komolyan ezt beszéli: "uram, ezek az utasok Magyarországból jönnek egyenesen; az éjjel nálam háltak; s nem tudván itt a járást: engem kértek meg, hogy vezetném el őket többi magyar földieihez.
Izmail bey igen nyájas arccal fogadja őket, s német tolmácsa által kérdezteti, hogy van-e útlevelük?... És ez ügyetlenek észre nem veszik a tévedést, hanem elkezdenek nyakaskodni: hogy ők az itteni rabságot és nyomort már megeléglették, s ha már csakugyan szenvedniök kell, úgymond, tehát inkább akarnak szenvedni otthon, s a t.; hanem, hogy a köd miatt egész az utolsó percig észre nem vették a cselt, miszerint e hűtlen bolgár, kit pénzen fogadtak meg útmutatójuknak, őket ide visszahozza.
A tolmács beszéli törökül Izmail beynek a mondottakat; a kalauz bámul; az ezredes pedig komoly arcot vált, s miután megkérdezi őket, hogy melyik kapun mentek ki, ezt mondja: "Ide benneteket senki sem hívott; s ha egyszer hozzánk jönni jónak láttátok: várjátok el türelemmel, míg ez ország ura jövő sorsotokra nézve intézkedni fog. Tapasztalhattátok eddig is, hogy ő nincs irántatok rossz akarattal."
Ezzel a kaszárnyába küldötte őket, s becsukatta.

Viddin, sept. 23. 1849.
Szemerét azzal gyanúsítják, hogy Vagnerrel megosztozott volna; s így akarják megfejteni azon rejtélyt, miszerint Vagnernek Orsováról oly kétes módon sikerült odább állania, dacára azon erős őrizetnek, mely alá Szemere őt helyezte.
Annyi igaz, hogy Grim, ki Szemerével egy kocsin jött Oláhországon keresztül, itt Viddinben úgy tapasztalá, miszerint Szemere és Vagner egymással bizalmas lábon állanak.
H... és M... honvédtisztek tehát, pénzükből az utolsó fillérig kifogyván: rárontottak Vagnerre, oly szándékkal, hogy őt számadásra vonják, s még nála lévő álladalmi összeget az összes emigratio jogszerű tulajdonának nyilvánítsák.
Ezen megrohanásnak semmi nyilvános eredménye nem lőn, azon kívül, hogy a két szájas tiszt egyszerre elnémult, s hallgataggá lőn... A kérdezőnek kitérőleg feleltek, s Vagnernek védőivé lőnek.
Azonban a pénzetlen tisztek a Vagnernéli látogatás után, mintha megbüvöltettek volna, egyszerre aranyos kapi tisztekké változtak. Aranyakkal fizettek, és aranyakban makaóztak.
Később megvallották, hogy Vagnertől egyenként két-két száz darab aranyat kaptak.

Viddin, septemb. 24. 1849.
Ziah pashához ügyünkben hivatalos tudósítás Sztambulból még mind eddig nem érkezett.
Az itteni zsidók a magyar bankjegyeket vásárolni kezdik.
Mint mondják, a belgrádi zsidóktól vannak erre megbízásaik. Eleinte száz forintért tizenhatot adtak huszasokban; később három aranyat; most már nem adnak többet harminc huszasnál, azaz tíz pengő forintos jegyért három huszast. Mind e mellett csupán azon alsóbb rendű tisztek adják el jegyeiket, kiknek másnemű pénzben egy fillérök sincs. Ellenben vannak főtisztek, kik ahelyett, hogy a magokéit eladnák, még vásárolnak; például G... ma is 600 pftot vett meg hat aranyon Sz...-től, ki haza készül.

Viddin, septemb. 25. 1849.
Ez az első állapot itt Viddinben nem hasonlít semmi afféléhez, mit eddig a sors, és idő, agyam könyvébe feljegyeztek.
Úgy tetszik néha, mintha e kibujdosott nép, midőn e nyugponton megállapodott és visszatekintett: élő bálvánnyá dermedett volna, hazafelé meresztett szemekkel.
És mintha Prometheus keselyűi koronként lecsapnának e bálványra, hogy kebléből a szívet mindannyiszor kitépjék, valahányszor ez magát újra meg újra kinövé.
Máskor ismét úgy vagyunk, mint aki egy magas sziklatetőről, honnan a csillagokba nézett, iszonyú mélységbe bukik, és mielőtt feneket érne, elveszti öntudatát.
De hát valóban soha nem látnók többé az Árpádok és Hunyadok honát, melynek egykor három tenger jegyzé határait?...
Ez mese.
És nem tartoznánk többé ama népcsaládhoz, melyet magyarnak nevez a történetírás?...
És a magyar nyelv szép dallama elnémult volna füleinknek mind örökre?... ama férfias bariton a mindenség harmoniájában, nyelve az emberi méltóságnak, öntudatos erőnek, kedélynek és bölcsességnek...
És így hiába éltek volna nekünk ama fölkentjei a hírnek és halhatatlanságnak, ama bajnokai a szellemvilágnak, a jónak, szépnek és dicsőnek; ama dalnokok, látnokok és jósmesterek, kik fenn ragyogtak mint a századok csillagai?...
Nem, nem!... ez álom! ez egy őrjöngőnek álma...
Ez ösvény egy tömkelegbe vezet, hol elveszti magát a lélek, s a kivezető utat meg nem találja.

Viddin, septemb. 26. 1849.
Rendkívüli kórállapot ellen rendkívüli visszahatásra van szükség a természet részéről.
De miben áll az emlékezet égő poklának ellenszere?...
Felelet: a feledésben.
"Ámde míg a fű megnő, - mondja Hamlet, - addig felfordul a ló." -
És nem volnának rendkívüli eszközök a természetben, melyek sólyomszárnyakat fűznének vállaira e lomha időnek, mely a feledés országába csigaháton visz bennünket?...
Ily erőművet, ily szárnyakat az emberi tudomány a hontalanok számára még eddig fel nem talált.
S a feledésnek nem volnának legalább bizonyos helytartó szellemei, mik ő istenségét megközelíthetnék, hiányát pótolhatnák az emberi természetben?...
Vannak igen is. Ó ezt már rég feltalálták... a költők.
Miként a napvilág helytartója a holdvilág, ennek a gyertyavilág, a halálnak az álom, a vakságnak és éjszakának a börtön: úgy a feledésnek helypótlói a mámor, kábulat, zsibbadály, eltompulás.
Mi most itt mindnyájan élő gépek vagyunk. Mozgunk és cselekszünk az állatnak, a durva érzékeknek ösztönei szerint, mondhatni, vakon, öntudatlanul.
Borban és játékban, dalban és zenében keresünk menedéket a tudás, az emlékezet vampyrjai ellen.
Ez a viddini első állapot jelleme.
Azonban, a hírre, hogy ki fogunk adatni: mindenki rögtön kijózanult.
A múltak képein merengő viddini magyarság fölriadt e hír hangjára, s egyszerre előre fordítá tekintetét.
Ki sem meghalni, sem megőrülni nem tud, kinek az életben van még kit, vagy mit szeretnie és óhajtania: annak kell holnapjának, s azutánjának lennie, s ezekre nézve nem lehet fásultnak, közönyösnek lennie.
E gondolatok látszottak a viddini magyarságot átlengeni e napokban.
September 18-ka, mondhatni, hogy itteni életünkben korszakot csinált. Akkor érkezett Andrási levele kiadatásunk hírével. Ez esemény, míg egyfelől az első napok alatti ájulatból eszméletre hozott bennünket: más felől elkezdé külön választani közöttünk az elemeket: politikai szinezet, magánjellem, és az egyéniségek benső értéke szerint. Első nyilatkozványa volt e lélektani átmenetnek azon nagy nevezetességű esemény, miszerint összesen 300 lengyel és magyar törökké lőn.
Röviden, e pillanattól fogva, mind benső, mind külső állapotunk új fordulatot vőn.

Viddin, septemb. 27. 1849.
Mit fogunk tenni mi, többiek, kik törökökké lenni borzadunk?... még magunk sem tudjuk.
Határozatunkat az utolsó pillanatra halasztjuk. Mert hiszen elveszni az iszlámban erkölcsileg, nemzetileg, családilag; vagy elveszni másfelől testileg, soha sem késő.
Azért míg a Dunát látjuk, mely nem nyugat felé foly: minek sietni a határozattal?
Kossuth ellen kemény kifakadások történnek úton, útfélen, azért, hogy innen el nem ment mindjárt az első pillanatban, mikor még tehette volna, mint Szemere s Hajnik tehették. Hogy ha már bajuszát és szakállát is éppen azon szándékból vette le, hogy annál ismeretlenebbül juthasson ez országon keresztül akárhová, s miután jól tudta, hogy itt maradásával semmit sem segíthetend az emigratión: nem foghatja meg senki, miért nem hajtotta hát végre szökési szándokát?
Neki tulajdonítja mindenki, hogy ennyire karó közé vagyunk szorítva; mert azt hiszik, hogy ha most ő itt nincs, tehát a hatalmak velünk nem sokat törődnek; s hogy ha most Párisban vagy Londonban volna: menekvő társainak ügyében többet lendíthetne.
A töröknek csak két ünnepe van; egyik esik július táján, a másik ősszel. Mind a kettő Bajrám-nak neveztetik, mind a kettőt bőjt előzi meg, s e bőjtöt Ramazán-nak hívják. Ilyenkor roppant ágyúzást visznek véghez, reggel és estve.
És minthogy pénteken, midőn a töröknek vasárnapja van, szinte ágyúzással üdvözlik a nap fölkelését és lenyugvását; a mi fiatal tüzértiszteink ilyenkor magukat a török tüzérek előtt produkálni szokták.
Tüzelnek egész szenvedéllyel, hogy - úgymond - a gyakorlatból ki ne jőjjenek.

Viddin, septemb. 28. 1849.
Mióta kiadatásunk forog kérdésben: azóta a pasha és a többi tisztviselők bánása kiállhatatlanul durva és embertelen.
Mi polgári rendüek, kik a városba költöztünk lakni, semmi nemű ellátásban nem részesíttetünk, dacára folytonos biztatásaiknak.
Mi ugyan a pashától semmit sem kértünk egyebet, minthogy a városban saját pénzeinken szállást fogadhatnunk engedje meg. Sőt kétkedünk is tőle valami segélyezést elfogadni, azon okból, nehogy az által irányában lekötelezve legyünk.
Ellenben azt jogszerüleg hisszük követelhetni tőle, hogy bennünket ne tartóztasson itt, hanem engedje utunkat tovább folytatnunk Sztambul felé, mint közönséges utas embereknek, legalább azoknak közölünk, kik menni akarnak is, módjuk is van hozzá.
Több ízben tudtára adtuk, hogy vendégszeretetökkel már el vagyunk telve; hogy ne fárasszák magokat, ne szeressenek ennyire; eresszenek el isten hírével; ne fosszanak ki bennünket utolsó filléreinkből, azzal, hogy itt fogva tartanak, hol drága pénzen vásároljuk az undort és nyomort, hol a törökök szintúgy mint e bolgár kalmárok velünk mindennek tízszeres árát fizettetik.
Minthogy pedig feleletül örökké csak ugyanazon ígéreteket nyerjük a pashától, - olasz tolmácsának szokott "molto complimento"-ja mellett, - hogy már néhány nap múlva minden bizonnyal szabadon fogunk bocsáttatni, sőt a szultán költségén utazhatni Sztambulig; s mivel az efféle mézes ígéretek mellett folyvást rabok vagyunk, sőt napról, napra szorosabban őriztetünk, és otrombábban bánnak velünk: tehát annyit mégis feltettünk a pasha természeti tapintatáról s becsületességéről, miszerint érezni fogja, hogy foglyainak ellátásáról talán gondoskodnia illenék. Számítottunk reá, hogy élelmi és szállás-illetékeink dijjával legalább meg fogunk kínáltatni... De bizony mindeddig csak "molto complimento"-val tartanak bennünket.

Viddin, septemb. 29. 1849.
A városban csak két török korcsma van. Ezek is csak annyiban mondhatók korcsmáknak, mennyiben roppant istálóik vannak a karavánok számára, minthogy itt mindenféle fuvarozás csupán hátas lovak által történik. És még annyiban korcsmák, hogy itt valami nyomorú meszeletlen szobák is találhatók, papír ablakokkal, minden bútornélkül; durván összeszegzett ajtaikon vaskilincsekkel. Különben semmi más korcsmai tulajdonsággal nem bírnak. Hanem egy-egy rongyos, piszkos kávéház mind a kettőben van. E kávéházak is, szokás szerint, szinte bútorzatlanok, s a kávézó vendégek a földön ülnek gyékényeken. Nálunk a becsületes ólak, tisztaság tekintetében paloták, e kávéházak mellett; valamint a legutolsó magyar paraszt ember is magasan áll erkölcsi tekintetben e kávéházak publikuma felett.
E két korcsmában már annyira meg vagyunk szaporodva, hogy a nagyobb rész, velem együtt, az udvaron lakik, és az ereszek alatt hál, melyek itt rendszerint igen szélesek. A piac utcákon végig szinte ily széles ereszek védik a járdákat az eső ellen, mind a két oldalon.
És mégis csak igen nagy bajjal nyerhettünk engedélyt arra, hogy innen kiköltözessünk, s a bolgárok városrészében, magánházaknál fogadhassunk szállásokat. Ennek oka, úgy hisszük, a muszka kém lesz, aki szinte itt lakik e nagyobbik korcsmában, s ki minden reggel megszámlálja szekereinket és lovainkat, hogy a tegnapi létszámból nem hiányzik-e valami?...
Mihelyt a nap leszállott, a pisztolyos és hándsáros rendőrök (kavaszok), birkanyáj gyanánt azonnal haza terelnek bennünket a Duna partjáról.
E korcsmában sokkal könnyebb szemmel tartaniok bennünket, mint hogyha szerteszéjjel laknánk a városban. Mert a bolgár házak benseje valóságos tömkeleg, telve búvó helyek, titkos fülkék, sötét kamarák, tekervényes folyosók és hátulsó kis ajtókkal, melyeken keresztül az egész bolgár várost bejárhatni, anélkül, hogy az utcára kilépjen az ember. E kis ajtócskák, melyek a szomszékokkali közlekedést eszközlik, világosan arra mutatnak, hogy ezeken által, nagy veszély vagy szükség esetében, az üldözöttek utat vesztvén, a törökök elől elillanhassanak; míg más részről e kis búvó ajtók titkos szövetkezésekre is alkalmasak, minthogy az itteni keresztények, mind vallási, mind politikai helyzetöknél fogva, ily titkos szövetkezésekre gyakran kényszerítve vannak.
Elindultunk tehát nehányan szállást keresni... Éppen vasárnap volt, - keresztény vasárnap; - mert már itt három féle vasárnap van: péntek a törököké, szombat a zsidóké, vasárnap a mienk és a bolgároké. Ilyenkor a bolgárnők, mint a debreceni civisek, rendszerint a kapuban ülnek, vagy ácsorognak. Amint közeledünk egy csinosabbnak látszó kapu felé, oly szándékkal, hogy tudakozódjunk: a bolgárnők orrunk előtt minden kaput becsapnak.
Hogy a török családok elzárkóznak, azt tudtuk. De hogy e bolgár nők, kik magukat keresztényeknek tartják, félnek tőlünk, és futnak előlünk: ezt nem értettük.
Másnap a boltos bolgárok megmagyarázták a dolgot.
"Nem ti vagytok - úgymond a boltos - itt Viddinben az első emigransok. Néhány év előtt, szinte nagy számú menekültek jöttek ide Szerbiából, Vucsics főnökük vezérlete alatt. Mi őket, mint hitfeleinket és atyánkfiait, szívesen fogadtuk. És mit tőnek ők, a nyomorúk, hála fejében? ... Elcsábíták nejeinket, és leányainkat. Alkalmuk elég volt, minthogy mi mindnyájan kalmárok levén, az egész napot boltjainkban töltjük. Végre pedig, bennünket még meg is lopván, odébb állottak, átkos emléket és terhes nőket hagyva hátra maguk után."
Tragikomikus kis történet biz ez, - gondolók magunkban, - de nem tudtuk őket sajnálni, mert ez a bolgárság végtelenül hitvány, pimasz nép. Hazug, csaló, önző, haszonleső, álnok, kaján, alattomos, durva, embertelen és vakbuzgó. A katholikust éppen úgy gyűlöli és lenézi, mint a törököt; a protestansról pedig fogalma sincs. Testestől lelkestől muszka; minket sem szenvedhet; s ámbár pénzért lelkét is odaadja: nekünk még sem adna szállást, ha a török nem parancsolná. Hanem nincs is benne köszönet, mert egy szűk szobáért 5-8 pengő ftot kíván havonként. Bathyány Kázmér egy hitvány faházért minden napra egy aranyat fizet.

Viddin, septemb. 30. 1849.
Sztambulból azt írják, hogy a fényes porta Radzivill hercegnek semmi határozott választ nem adott a menekvők ügyében, hanem halogatási politikával él; sőt a szultán körutat készül tenni Szmirna vidéke felé, mintegy kitérendő a zaklatások elől. Erre Radzivill határidőt tűzött ki, meddig a feleletre várni fog. E határidő eltelvén, a herceg csakugyan felelet nélkül és roppant haraggal távozott el Sztambulból.
Frits Gusztáv, honvéd törzstiszt, e napokban érkezett ide Magyarhonból, s azóta Kossuth körében van. Azt mondja, hogy Komárom még áll.

Viddin, octob. 1. 1849.
A szerencsejáték lázas szenvedélye az egész emigratio felett zsarnokol. Vannak honvédtisztek, kik két-háromszáz aranyból álló vagyonaikat az utolsó fillérig eljátszották, és most a kétségbeesés pontján állanak...Jó isten!... ha nekem háromszáz aranyam volna, hol járnék már én eddig! Ez összegből én Párisban megtudnék élni három esztendeig is.
Szabó és Grim a shakkot igen ügyesen játszák, parthieját 2 pengő forintban. Többnyire Grim nyer.
Bizonyos Lévai nevű polgárember is van köztünk, nejével, és két leányával. E leányokat Baróti és Tóth, honvédtisztek, nőikül vevék, még midőn a táborban tanyáztunk. Később a két tiszt törökké lett, s kedvökért a két fiatal nő is. Hanem ezek még szabad arccal járnak, s mindenben keresztény módon élnek. Bolgár házi gazdájok, - ezeket látva, - elbúsult felettök. "Meglátandják önök, - súgja szánalommal egy magyar tisztnek, - hogy a török pasha e két asszony fejét levágatja és a csatornába dobatja." -
Miért?
"Mert a török törvény ekképp szokta büntetni azon müzülmanokat, kik a tisztátalan állatok húsával élnek."

Viddin, octob. 2. 1849.
A renegátokot Ziah pasha sok kedvezésben részesíti. A főtiszteknek meg van engedve, hogy a bolgár lakosok legszebb házaiban szállásokat foglalhassanak. A szultán ajándokain kívül Őmer pasha is nagy mennyiségű pénzt küldött számukra, a leghízelgőbb ígéretek kíséretében.
Őmer pasha rumeliai szeraszkier, azaz: tartományi főparancsnok, mind katonai, mind polgári tekintetben. Rendszerint Bukarestben székel. Bulgária, Oláhország és Moldva a rumeliai szeraskier főparancsnoksága alatt állanak. Őmer pasha maga is renegát. Mielőtt az iszlámra tért volna, horvát határőr hadnagy volt.
F... honvéd-törzstiszt, ki a IX-ik zászlóaljnak minden csatáiban vívott, s utóbb a Bánátban működő Vetter segéde volt: szinte a renegátok közt van, - egyedül a Bem iránti tisztelet és ragaszkodásból. Fiatal, szép, művelt, szerény ember. A török lakosok előtt nagy kedvességben áll. A napokban meg akarák őt házasítani. Egy török hozzá vezette fiatal nő rokonát, kinek arca szokás szerint egészen burkolva volt fehér patyolat kendővel, csupán szemei látszottak; felső ruhája szinte egy kék bőköpeny volt, szőrszövetből, melynek szűrszabású galléra sarkig ért. A férfi beszélt valamit szerbül is.
A nő egy tekintetet vetve az ifjú bimbashira, azaz F...-ra, kisérőjéhez fordul s kinyilatkoztatja, hogy ez a férfi neki tetszik.
F... kérdezteti tőle, nem volna-e kedve nőül hozzá menni?
A nő igennel felel, megyjegyezvén, hogy neki harminc inge, ugyanannyi zsebkendője, harmincezer piaszter készpénze (mintegy 3 ezer pengő forintja), és egy kis háza van.
F... Szép. Ha tehát arcodat látni fogom, s nekem tetszeni fogsz, tehát nőül veendlek.
A nő. Ah... az nem lehet. Csak majd azután szabad arcomat látnod, ha nőddé lettem.
F... Tehát csak így, látatlanul?... ez kissé bajos dolog.
A török, F...-hoz. Törvényeink szerint, ha az első tíz nap alatt ellene alapos kifogásod lenne: tehát oda hagyhatod.
F... Ez már más. Így majd megfontolom a dolgot, s nehány nap múlva nyilatkozni fogok...
Azonban a házasságból semmi sem lett.
Ez országban a nőnemnek csupán azon egyetlen joga van, hogy látatlanul megy férjhez. Különben csak közönséges árucikk, s a házi állatok osztályába tartozik. Hanem ezen egyetlen jog is egyensúlyozva van, először azzal, hogy férjét ő is látatlanul kapja, mennyire a házasulandók még gyermekkorukban jegyeztetnek el egymásnak apjaik által; és másodszor azzal, hogy a férj, ha tettét megbánta, nejét odahagyhatja, az első tíz nap eltelte előtt, minden további kötelezettség nélkül. De bármikor is elválhatik a férj nejétől, ha ez iránta hűtlenné lesz. Ez esetben a csábítót, ha bír vele, meg is ölheti. Ellenben, ha magát a nő ilyenkor bűntelennek tartja: férjét bevádolhatja; és ha sikerült ártatlanságát bebizonyítnia: akkor férje tartozik őt alázattal megkövetve visszafogadni; sőt a méltatlanul sértett nőnek, elégtételül, jogot ad a törvény, harmadnapig hűtlenséget gyakorolhatni, férje szeme láttára.
A török nő templomba nem léphet; minthogy a nő nem tartatik a férfiuval egyenlőnek, sem fajrang, sem tisztaság tekintetében.
A leánygyermek tíz éves koráig szabad arccal jár. Azontúl, - mint már férjhez menendő, magyarán mondva: eladó, - csak leplezett képpel jelenhetik meg az utcán. Ekkor öltözete egy bő dominoféle zarándok köpeny, hosszú gallérral; feje fehér kendővel bekötve, mintha leeresztett fehér sisakot viselne, mely csupán szemeit engedi látni; lábain finom gyapjú harisnya, és sárga bőr vagy hímzett bársony papucs.
A nők öltözete különben csak olyan, mint a leány gyermekeké, kiket az utcán köpeny nélkül, szabad képpel látunk. Bugyogó; rövid mellény, vagy hosszú szűk kaftán, mely oldalt nyílik; és kis övtekercs. Fejökön kis vörös sapka, kis kendővel körül tekerve. Hajok homlokaikon egyenesre nyírva, hátul igen sok apró ágakba fonva, s e hajfonatokkal a sapka körültekerve.
A török ifjú, emlékezetéből mégis némileg ismerheti leendő neje arcát, mennyiben ezt, tíz éves koráig, az utcán elégszer láthatta.
Egy töröknek négy feleséget szabad vennie. De rabnőt annyit, amennyit el bír tartani, s ezek is mind a hárem tagjai.
A török nő, minthogy majd semmi joga nincs, kötelességet sem ismer. Ő semmit sem tartozik dolgozni a végett, hogy a háztartáshoz segédkezekkel járuljon. Minden házi teher a férfi vállaira nehezül. A férj tartozik nejeit és rabnőit mindennel ellátni.
Azért itt a férfiak főznek, sütnek, fonnak, szőnek, varrnak, mosnak... Hol efféle munkát a nők is végeznek: azt csupán mint műkedvelők teszik; vagy, ha özvegyek és szegények: kénytelenségből, önfenntartási szükségből.
Nem mondhatni, hogy a török nők elnyomatásukat teljességgel nem érzenék: de azt igazságtalannak tartani egyáltalában nem látszanak. Hanem mintegy kárpótlásul, nemi hatalmukat ahol, és amiben csak lehet, érvényessé teszik. Kényelem, ruházat, pipere tekintetében követelők, s e pontban a férjek szintoly papucshősök, mint a minő zsarnokok különben.
A család fenntartása csupán a férfi gondja levén: a soknejűség jogával kevés török él. Két feleség ritkaság. A szegény sorsúaknak pedig egy sincs. Az itteni pashának is csak egy neje van, de rabnője több mint tizenkettő.
A feleség és rableányok közt azon jogbeli különbség van, hogy amaz, úrnője emezeknek. Amaz parancsol, emezek engedelmeskednek. Az örökség előjogai az úrnő gyermekeit illetik; de törvényesek a rabnőktőli gyermekek is.
Kérdés: mit csinálnak tehát e munka nélküli nők?... mivel töltik el a napot és űzik el unalmukat?...
A középrendüek, vagy szegényebb sorsúak nejei, részint szenvedélyből, részint szükségből, hímzéssel foglalkoznak, s e szakban valódi remek műveket készítenek. Ama legfinomabb gyapjúszövetű török ingek mind női kezek készítményei. Efféle cikkeiket aztán magok a nők árulják a piacon.
A gazdagok és főrangúak nejei pedig magokat egész naphosszanta kendőzik, piperézik. Arcaikat fejérpirosra, szemöldeiket, pilláikat és hajaikat feketére, kezeik és lábaik körmeit pedig sárgavörösre festegetik. Továbbá fürödnek, egymást látogatják, fekete kávét isznak, csibukoznak, nargiláznak, s gyermekeiket majomszeretettel ápolják. Ha őket európai nő meglátogatja: nem lelik helyét; kávéztatják, csibukoztatják, édes csemegék mindenféle nemeivel elhalmozzák; kirakják eléjök ruháikat, drága ékszereiket, s a vendégnőt fölkérik hasonlón cselekedni, azaz: megmutatni nekik ékszereit, ha ilyeket visel, s öltözete részleteit.
A török nők általában kacérok és buják.
Minthogy a török minden tekintetben csak állat: a nemi viszonyok felől sincs az állatiságon túl fogalma. Nejeit határtalan szenvedéllyel félti, sőt minden török, vallásos buzgalommal őrködik minden török nő felett, különösen a frankok, azaz keresztény-műveltek átellenében. A nők azonban, dacára e féltékeny őrködésnek, ha csak szerit tehetik, örömest adnak alkalmat, hogy őket az idegen megejthesse. Akaratjokat és gondolataikat ily esetekben virágok által szokták közleni. Ha például a nő rózsát vet a férfi útjába, vagy reá: ezzel azt akarja mondani "szeretlek" s a t.
De vannak másféle jelbeszédeik is; minő például a zsebkendőjáték, mely a zsebkendő különféle módoni alakítása s hordozásában áll. Ha például nő mellett haladván el a férfi, saját zsebkendőjét, - melynek végére göcs van kötve, - vállára veti, úgy, hogy azt a nő észre vegye: ez azt jelenti, hogy "várlak, jöjj," vagy pedig "megyek, várj."
Amely nő, - szemközt jövén a férfival, - köpenyét kissé szétnyílni engedi, vagy éppen kinyitja: ezzel azt akarja mondani, hogy "velem rendelkezhetel."

Viddin, octob. 3. 1849.
A külső sáncok mögött sétálván, egy ökrös szekeret látok kifelé jönni a városból, melyet honvédek kisértek ásók és kapákkal.
A szekéren négy magyar ifjú feküdt halva, koporsó nélkül, rongyokban. Áldozatul estek a gyógyíthatatlan honvágynak, s a testi lelki sanyarúságnak.
Míg a napok melegek és szárazak voltak: addig csak könnyebben lehetett tűrniök a ruhátlanságot; sőt a könnyelműbbek, vagy elbúsultabbak, eladták egyetlen felruhájokat és lábbelijöket is, részint hogy egyéb szükségeiket pótolhassák, részint hogy enyhíthessék a szomjúságot, mely pokol gyanánt égeté testöket és lelköket, mert hiszen azt tanulták otthon hogy

"Borban a bú megbetegszik,
Él a kedv;
Nincs a földön gyógyerőre
Több ily nedv."

Ámde bekövetkezek az esős őszi napok és hideg éjszakák. És ez irgalmatlanul rideg napok és éjek a honvédeket félig meztelenül találták, és .... hajléktalanul.
Különben is ez az egész életmód oly idegenszerű, oly szokatlan, oly nyomorú.
Betegségökben nincs orvos, ki rajtok segítsen. Egypár sebészféle van ugyan itt köztünk, ezeknek azonban még kevesebb akaratjok van, mint képességük is, olyanokon segíteni, kik fizetni nem tudnak. A török orvosok annyit sem tudnak, mint nálunk egy falusi kuruzsoló asszony. Egész Viddinben egyetlen gyógyszerész van, az is zsidó. Szertára szegény, maga tudatlan, szerei mégis égbekiáltón drágák.
A török kórház, - hová félholtan vitetnek honvédeink a szabadég alul, - igen alkalmas arra, hogy dögvészes légében az egészséges ember is halálra betegedjék. A beteget itt leteszik valami ronda fekhelyre, melynek takaróit régi szennyfoltok borítják, minthogy e takarók felváltva vagy mosva soha nem voltak. Itt a szenvedő csakhamar megtelik undok férgekkel, miktől nincs aztán menedéke.
Orvosság itt csupán kétféle van: sárga és fejér; s nagy palackokban adatik; kinek a fejér nem használ: sárgát kap: kit a sárga meg nem gyógyít: fejéret kap.
A lábadozók étele valami faggyú leves-féle. Aztán fekte kávé és csibuk... De vajmi kevesen élvezik még ezeket is, az idejutottak közül...
Mert hiszen ki gyógyítja meg lelköket, mely még betegebb, mint azon halandó életművek, mik pusztulásnak indultak!...
Hol vagytok édes anyák, szeretett nők és testvérek, kik végbúcsút mondhatnátok azoknak, kikben reményeitek, szerelmeitek itt oly ifjontan elhervadtanak!...
Csüggeteg bajtársak kísérik őket örök nyughelyökre; hű barátok hintenek port halvány arcaikra.
Már százra megy azon magyar ifjak száma, kik török földben találták sírjokat.
Feloldozott szellemeik eddig már a haza tájain lengenek, és lágy szellők szárnyain felkeresték édes övéiket...
Nyugodjanak poraik csendesen!...

Viddin, octob. 1. 1849.
A szultán kiadatásunk felől többé hallani sem akar.
E fordulat által az iszlámra áttértek helyzete valóban tragikaivá lőn; - azon részét értem a renegátoknak, mely a kiadatás ellen keresett menedéket az iszlámban. Amily kétségbeesettek ezek, szintoly vidor másfelől azon rész, mely e lépést öntudatlan, s azon elvből tevé, miszerint az áttérés azon deus machina, azaz: egyetlen út és mód, melyen a muszkával még egyszer szemközt állaniok egyedül lehetséges.
Ezen rész fel van villanyozva, s örömtől sugárzó szemekkel tekint az újra feltűnendő harciképek elébe; minthogy most a muszka-török háborút kikerülhetetlennek tartja, s erősen hiszi, hogy ez alkalmat a muszka felhasználandja régi hóditási terveinek kivitele végett, délkeleten.
Sztambuli tudósításaink szerint, ama szultáni nyilatkozat következtében, Titoff azonban félbe szakasztotta diplomatikai közlekedését a portával. Más felől pedig egy angol flotta jelent meg a Bosforuson, ugyanazon időben.

Viddin, octob. 5. 1849.
Jövőnkre nézve még semmi bizonyost nem tudhatni. Konstantinápolyból azon hír jött ugyan, - állítólag Andrásitól, - hogy számunkra Cyprus szigete volna kijelölve ideiglenes tartózkodási helyül; hanem az efféle hírek, annyi csalatások után, hitelüket már egészen elvesztették.

Viddin, octob. 6. 1849.
Még mindig alkudoznak felettünk Sztambulban. Most az a híre, hogy mi magyarok Rustsukba, Szilisztriába, és Várnára lennénk száműzendők, a lengyelek pedig Sumlára. Az első két város az Al-Duna jobb partján fekszik Bulgáriában, Várna a Fekete-tenger partján, Sumla pedig a Balkánok közt, Ruméliában.
Ha így lesz: bár csak legalább valami regényesen szép vidékre jutnánk, mely hasonlítna valamennyire Magyarhon tájaihoz.

Viddin, octob. 7. 1849.
A napokban egy roppant magos kalapu, sovány, hosszu ember érkezett ide lóháton, nagy esernyővel védve magát a forró nap ellen, s nagy korbácsával két málhás lovat hajtva maga előtt.
Egyik török korcsmába szállott, s még ugyanaz nap meglátogatta Kossuthot. Angol journalistának mondja magát. Neve: Thompson.
Ugyancsak ez időtájban jelent meg itt Viddinben egy másik fiatal angol is. Ezt egyszer már láttam valahol, s arcára rögtön, az első pillanatban ráismertem. Igen, már emlékszem ... Pesten, nehány év előtt, az úgy nevezett Nemzetikörben találkoztam vele. Látta tőlem Hamletet, Coriolánt, Othellot: és előadásaimról meglehetősen ítélt. Sokat beszéltünk Shakspearról, a színészetről s Macreadyről. Vahot, ki azon alkalommal vele megismertetett, azt mondta, hogy ezen angol ifjú az akkori irlandi helytartó unokaöccse. Nevét elfeledtem. Midőn itt újra találkozánk: meleg részvétet mutatott irántam. Vigasztalt, bátorított. Mit keres itt? ... nem tudhatni. Kossuthnál ez is több ízben megfordult. Ajánlotta, hogy ha családomnak írni akarok: ő elviszi levelemet Sztambulba, s onnan kézhez juttatandja. Ajánlatát én természetesen nagy örömmel, s köszönettel fogadtam.
A muszka kém eltűnt; senki sem tudja hová.

Viddin, octob. 8. 1849.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Viddin, octob. 9. 1849.
Az olasz legio számára, főnöke, Monti gróf, hosszú ködmönöket készíttet saját költségén. Zamoiski gróf hasonlót tőn a lengyel légióval. Ezek most már legalább a megdermedés ellen biztosítván.
E két nemeslelkű ember, menekült honfitársaival már tömérdek jót tett. Monti gróf, volt szárd követ Magyarhonban, szegény földiei s barátai között már minden vagyonát kiosztotta. Zamoiski Franciaországban meghonosult lengyel aristokrata. Tömérdek vagyona van, melynek legnagyobb részét a lengyel emigratio gyámolítására szenteli. Magas diplomatikai műveltségű férfiú. Ő csupán saját jószántából időz itt, hogy sorsunkban osztakozzék; különben, mint Franciaország védence, már régen elmehetett volna minden akadály nélkül.
A mi árva honvédeink pedig még mindig vászonkabát s foszlány nadrágban, mezítláb dideregnek szellős sátraik alatt, kinn a táborban. Úgy látszik, hogy rajtok már az Isten sem akar könyörülni. Naponként hullanak, hideglelésben és elhagyottságban. Mondhatni, hogy a magyar létszámnak fele része köpenyeg és lábbeli nélkül van. Még mindeddig nem voltunk képesek rábírni a pashát, hogy őket a városban szállásoltassa el, hol legalább az eső ellen védve lehetnének. Ígéri, halogatja, török szokás szerint. Hihetőleg az a célja van e nyomorgatással, hogy őket ily módon kényszerítse fölvenni az iszlám hitet. Mert a renegát honvédek s huszárok, mihelyt áttértek, azonnal csinos törökkatonai ruhát kapnak. Ezek aztán, szép meleg öltözetükben kijárnak a táborba toborzani, s természetesen nem is siker nélkül, mert hiszen a nyomor és elkeseredés mire nem viszi az embert?!...

Viddin, octob. 10. 1849.
Kossuthtal és némely főnökökkel közlöttem azon tervemet, hogy az ínségtől csigázott, s beteg honvédek javára valami színi előadás félét akarok rendezni. Az eszme tetszett mindenkinek, s ígérték, hogy az ügyet elősegítendik.
Darabot vagy emlékezetemből kell írnom, vagy valami újat összefércelnem.
Férfiak csak találkoznának, kik botrány nélkül mondanák el mondandóikat; de hol vegyek nőket?...
Gyurmánné csinos fiatal menyecske, értelmes is: hanem alig fog merni vállalkozni, s férje szinte bajosan fog beleegyezni.
Glószné is derék asszonyság, elég tisztán beszél magyarul is, hanem lesz-e bátorsága?...
Egyedül a kis Mari, az öreg... tüzér-tiszt gyámleánya az, kire számolhatni. Ez szép is, magyar is, bátor is.
Dembinszkiné legszebb hölgynek tartatik a menekvők között, azok által, kiknek a szőke tetszik jobban; hanem ő a créme-hez tartozik, s mi több: nem tud magyarul.
A Lévai leánytestvérek igen csinos színpadi alakok lennének. Finom módjuk van. Magyarul is beszélnek. Ha ezek annyira el nem lennének foglalva nappali szerepeikkel, vagy inkább ha Baróti és Tóth bimbashi-k őket annyira igénybe nem vennék: ezeket könnyen rá lehetne bírni a föllépésre.
A cigányhonvéd-zenekar igen jó szolgálatot teend.
Szerkesztünk énekes kart is. A honvéd tisztek közt sok derék dalnok találkozik. De mi legfőbb: Németi, a nemzeti színház egykori kardalnoka, - most tüzér tiszt, - szinte itt van, az én kimondhatlan vigasztalásomra.
Németivel csak a napokban találkoztam először. Ámbár megférfiasodott, mégis azonnal megismertem, s nyakába rohantam. Valamennyi színésztársamat, egykori jó és balszerencsém osztályosait véltem benne viszont láthatni és ölelhetni.
Egy percenetre megvillant előttem az eltünt szép világ, minden emlékeivel.
Láttalak téged színészfaj, Istennek csodálatos népe, ki lényedbe foglalod az élők és holtak világát, s a természet minden alakjait; ki szeszélyes vegyülete vagy a lélektani ellentételeknek, talányos öszhangzata az egyéni szélsőségeknek.
Újra láttam képedet színészkar, melyet a valóságban talán soha többé nem látandok. A függöny föllebbent: s átvonult szemeim előtt életpályád egész tragédiája.
Üdvözöllek színészcsalád, mely mai napiglan is Gomora ivadékának tartatol, melyhez végzetem kedvezéséből én is tartozom, mely életemnek feltétele vagy!... Távol vetett a sors tőled idő és tér szerint; de benső viszony szerint én örökké veled vagyok, s a sírig veled leendek.
Mi vagyok én nélküled?... Zenész és hangszer, egymás nélkül. Buzogány és bajnok, egymás nélkül. Éj vándora, holdfény nélkül. Szomjú föld, eső nélkül.
Amily kiállhatlan előttem e jellemtelen bábelhad, mellyel a sors impertinens szeszélye egy ketrecbe szorított e Cannibálok földén: annyira vágyakozom házi isteneim tűzhelyéhez, mely vagyon amott az én művészetem országában.
Eljövend-e nekem a te országod még egyszer, magyar színművészet?...
Minél végtelenebb itt az én magányom, mely az emberektől elszigetel: annál szorosabbnak, annál erősebbnek érzem a láncokat, mikkel engem isteni kezek fűztek hozzád, családom a művészetben.
Zárt szekrény itt az én nevem, melynek kulcsa hon van, tinálatok. Könyv, melynek betűi hyerogliphák... ákombákom, melyet senki sem ért.
Végre jött egy az írástudók közül, kinek tekintetére a betűjegyek azonnal égni kezdettek, kifejték bűverejüket: s az idézett szellemek megjelentek.
Jőjetek elő nekem írástudó collegák! kik egyedül értjük a hyerogliphákat, miket titkos hatalmak lelkeink lapjára jegyeztenek!...
Üdvözöllek bűvös nénék és fivérek!... Sybillák, és Eumenidák, Asmodeusok és Leviathánok... ti az emberi nyegleségek sátáni kritikája!...
Üdvözöllek téged szellemek kara, magikai tükröddel, melyben ama legszebb tündérhölgy, a Természet, leszállván az alkonyat szárnyain, ezer lámpafény mellett kendőzi magát, s éjjeli kalandjaira díszruhába öltözik!...
Új lapokkal szaporítandom a hyerogliphák könyvét, mert új, ismeretlen lapjait olvasom az életnek.
Szörnyű tanulmányok!...

Viddin, octob. 11. 1849.
Guyon, mint angol polgár, folyamodott sir Stratford Canninghez, hogy számára útlevelet küldjön, s e rabságból szabadítsa ki. Ziah pasha csakugyan meg is kapta Sztambulból a parancsot, hogy Guyont, Macdonaldot és még egy harmadik angol-magyar honvédtisztet, azonnal szabadon bocsássa. Ezek tehát néhány nap múlva elmennek.
Mióta Őmer pasha egyik ezredesét, Izmail beyt, ide küldé Bukarestből, a mi ügyeinket kissé rendbe szedni: azóta ellátásunk váltságdíjait mi polgáriak is kapjuk.
Nagy indignatiot okozott a kisebb tisztek között azon tény, miszerint itt Viddinben hirdettek ki némely törzstiszti előléptetéseket, melyek állítólag még a honban voltak a minisztériumnak fölterjesztve, de a végső zavarok miatt, köztudomásra nem jutottak. Például: Kabós itt már alezredesként lépett föl, valamint Steint is itt hallók legelőször tábornoknak címeztetni, sat.
Mióta a márvány tengeren az angol és francia hajóhad megjelent, azóta a török hivatalnokok sokkal nyájasabb képet mutatnak irántunk, s a sok ígéretet végre beváltogatni elkezdették. Izmail bey a tömérdek panaszt nem győzi hallani. Mielőtt ő megérkezett, az összes emigrationak nem hogy rendes létszáma lett volna, de csak egyszerű névjegyzéke sem volt. Ilyen egyetemes név- és rangsorozatot csupán e napokban kezdett Kossuth készíttetni a defterdár kívánatára. Tőlünk polgáriaktól azt sem kérdezték soha, kicsodák, micsodák vagyunk, nemhogy valamivel megkínált volna valaki. Minthogy pedig a török nem tudja miféle fán terem az a képviselő, journalista, országos biztos, alispán, szolgabíró: természetes, hogy Kossuthnak a polgári egyének számára katonai rangfokozatokat kellett kijelölnie, melyek előbbi állásaik mivoltának megfeleljenek, hogy aztán e ragsorozat szerint a török hatóság eligazodjék, s tudhassa kinek - kinek illetőségét. Így lettek aztán a polgári rendűekből katonailag címezett főtisztek.
E dolgot egynémely honvédtiszt balul fogva fal, garázdálkodni kezdett, mint Vepler is tett irányomban.
Ugyanis, ő engem előbb nem ismervén, s itt nemzetőri egyszerű öltözetben látván: honvéd századosnak tartott, s így szólít meg a Casinóban: "tehát ön Viddinben lett őrnaggyá?" -
Én. Úgy látszik.
Ő. Úgy én szégyenlem, hogy a magyar hadseregben szolgáltam.
A kesztyűt helyettem azonnal Perczel Miklós vette fel, ki éppen jelen volt. Én alig juthattam szóhoz. A dologból botrány lett. Vepler párbajra hívta Perczelt, s ez elfogadta.
Egy órával később Vepler hozzám jön, Vagner és Macdonald törzstisztek kíséretében, s engem a ház udvarán, egy nagy közönség előtt, ünnepélyesen megkövet...
Én pedig nemzetőri attilámat, mely e félreértést okozta, rögtön elcseréltem egy téli kabátért, Rákóczival.
Az embereknek mily csodálatos keveréke gyűlt itt össze véletlenül!... Ember még nem látott ily gallimathiast, mint ez az emigratio, mely külföldön a megbukott magyart képviseli. És mégis... mily keserű gúny!... mély igazság van e képmásban... Mert ha való, hogy a magyarföldet a sorsviszályok Európa minden nyelvű népfajával beülteték; ha ott minden társadalmi és politikai osztály, mely világkezdet óta létre jött, az értelmi képzettség minden fokozata, a jellemszélsőségek minden árnyéklata feltalálható: úgy ez az emigratio csakugyan Magyarország kicsinyben. Sőt még az arány is meg van. Van itt magyar, német, tót, lengyel, cseh, rácz, oláh, francia, angol, olasz, görög, örmény, zsidó, cigány; vannak minden rangú polgárok és katonák; van elnök, ügyér, képviselő, alispán, szolgabíró, pap, orvos, kalmár, borbély, gyógyszerész, prokátor, kézműves, gazda; van költő, zenész, festész, színész, dalnok, journalista; van absolutista, monarchista, republikánus, socialista, kommunista; van mindenféle faju aristokrata és demokrata; van finom műveltség és durva otrombaság; van herceg, gróf, vicomte, marquis, báró; van czopfos táblabíró, pedans burger, betyár kortes; vannak minden faju karok és rendek; és van végre földhöz ragadt szegény nép.
Megtartók jellemünket is; nem hagytunk otthon e részben semmit. Gőg, irigység, gyűlölet, dühöngő viszály tekintetében kis Magyarország vagyunk. Mi nem értünk egyet még a száműzetésben sem. Közös árvaság, ínség, nyomor, szenvedés, minket eggyé nem olvasztanak. Ha mással nem veszekhetünk, egymást marjuk.
Különben, hiszen az emberi természet mélyében fekszi, hogy ez másképp nem is lehet. Kivánhatni-e helyzetünkben, - midőn mindenki lelke egy iszonyú gyehenna, - hogy a kedélyek angyaltürelmesen összhangozzanak? Tudjuk azt is, hogy a lélekfájdalmak időszakos láza százféleképpen tör elő, az egyéni szerkezet különbözéseihez képest. Egyik ember kínjában sír; a másik káromkodik; a harmadik őrjöngő hahotára fakad; a negyedik dühöng, veszekszik, üt, vág mindenfelé; az ötödik sötét melancholiába sülyed; a hatodik jajgatva borul nyakába árva sorsosának, és szorosabban csatlakozik a honfitárshoz mint valaha, benne keresi honát, családját, mindenét e földön; a hetedik mély undorral fordul el mindenkitől, s a világból is kirohanni vágyik, hogy embert ne lásson; a nyolcadik lelkileg, testileg eltompul, érzéketlen kővé változik; a legutolsó végre összeroskad és sírba omlik.
Igen de másfelől természetes az is, hogy a fájdalomnak árapálya legyen; hogy egyszer magok a halálos kínok is véget érjenek; már vagy úgy, hogy a nálok erősebb emberek által kifárasztassanak, s egypár napi fegyverszünetre kényszeríttessenek; vagy úgy, hogy ők fárasszák ki a nálok gyöngébb életműveket... azaz: megöljék az embert.
De mi, hontalan magyarok, az ily fegyverszünet óráiban sem ismerjük egymást, midőn t.i. a fájdalmaknak egy kis apálya volna; s ahelyett, hogy bensőleg egyesülni akarnánk, a közös ellenség, a semmivélétnek öntudata ellen, irigykedünk, gyalázkodunk, gyűlölködünk.
Kossuthot, Batthyány Kázmért, s a katonai főnököket kivéve, mondhatni, hogy a magyar emigrationak értelmisége e hánban van; és én, mióta beköltözém a táborból, alig hallottam itt magyar szót!!!...
Hová legyek én e bábelhad között?... Hol és miképp találjon itt az én lelkem csak egy parányi enyhet, tápot, vigaszt, feledést?...
Hol van itt ember, kit én szenvedhessek... vagy éppen szeretni tudjak?...
Messze, messze vannak innen ők... s nem tudják hol vagyok én... mint én nem tudom, hogy ők mivé lettenek!...
Hányan kaptak már övéiktől leveleket, vagy legalább híreket a... hazából!... és én hiába várok!... tömérdek leveleimre csak egy bágyadt visszhang sem érkezik...

Viddin, octob. 12. 1849.
Nyúnyi, ki családostól van itt, szobaleányát, egy bánáti fiatal kis német leányt, magától elkergette. A török katonák e leányt alkonyat tájban betegen fekve találták egy fabódé eresze alatt. Felköltötték őt fekhelyéről, s kényszeríték velök menni, azt ígérvén, hogy a kórházba viszik. El is vitték őt a kórházba... de csak másnap hajnalban... és holtan...
És e vad népnek még dala is van... De minő vonítás ez!... Valami vad jajveszékelés; durva artikulátlan hangok részeg tévedezése; visszanyomott keservek hangos kitörése; nehéz fájdalom felbődülése, mely a kínzott barmokéhoz hasonlít.
Hangszerök egy hegedű, egy citera vagy tambura és egy kis kézi dob, csörgőkkel. Ezek használtatnak együtt is, egyenként is. Zene mellett mindig danolnak; vagy a zenész maga, vagy a jelenlevők egyike. A zenész nem csak népdalt szokott énekelni, hanem gyakran egész regéket, népmondákat, történetet; ez utóbbiakat csak citera mellett, s kávéházakban vagy hajók fedelén, hol kávé, csibuk és nargila szónál*) többen gunnyasztanak együtt. A regék éneke már szelídebb, emberibb hangzású mint a daloké; hanem monoton is.

Eddig úgy látom, hogy a bolgárok dala és zenéje a törökökével csaknem ugyanaz; mert hiszen ők különben is mindenben török szokásokat követnek. E bolgárnép, a török uralom alatt, minden eredetiségéből kivetkezett, s az egyetlen anyanyelvét kivéve, nemzeti sajátsága nincs. Egykori lételéről semmi élő emlék nem beszél.
De mégis... most jut eszembe: hiszen éppen a napokban láttam egy bolgár lakodalmat,... az illető menyasszonyi felekezet udvarán... Hogyan is tudtam ily hamar elfeledni?... Talán azért, mert e szegény mennyegző nem tőn reám egyéb benyomást, mint legfeljebb a szánalomét.
A bolgár mennyegző 8-10 napig tart. Ez alatt mindig táncolnak és lakomáznak. A menyasszony, - mint ilyen, - aranyhajat visel. Azaz: fejére tesz egy roppant földig érő parókát, mely sárga réz fonalszálakból van készítve. Erre sarkig érő fátyol van tűzve. A fátyolon fölül kis vörös sapka. Ezen fölül ismét roppant virágfüzér. Öltözete mint egyébkor törökös. Bő bugyogó, hosszú szűk kaftán széles övvel, melyet ezüst pikkelyek borítnak. Bő szoknyát csak az úri osztály, s ennél is csak a legifjabb nemzedék visel.
Akkor még szép meleg napok levén: a násznép az udvaron táncolt. Különben, - mint mondják, - hasonló alkalommal télnek idején is az udvaron táncolnak.
E tánc pedig annyiból áll, hogy karikába állanak ahányan vannak, nők, férfiak vegyesen, s összefogóznak. A kör közepén áll egy hegedűs, rendesen törökcigány. Ez elkezd egy török-rácz jellemű nótát húzni, amolyan siralmasan egyhangút. Ekkor a körben állók hármat lépnek jobbra, egyet vissza balra. És ez így megy négy-öt óráig egy folytában, azaz: reggeltől délig, déltől estig.
Ennyiből áll a táncmulatság.
A törökcigány azon egy nótát húzza mind végiglen, melyet elkezdett.
Mily szánandó poézis-nélküliség ez!... mily fantázia-szegénység!... mily kalmári kedélytelenség!... mily érzelemüres gépszerüség!...
Ó magyar hazám!...
A töröknek tulajdonkép tánca nincs, hanem táncosai vannak.
Ezelőtt néhány héttel egy török szekér áll be hánunk udvarára, iszonyú csörtetéssel. A két eleven török ló keletiesen van szerszámozva, háta és szügye cifra rojtos szőnyegekkel takarva. Az otromba kerekű kocsi hajója, - mely magosra van felpócolva, - egy deszka szánhoz hasonlít. Ülés benne nincs, hanem fenekére szőnyegek terítvék, melyeken keresztbe vetett lábakkal, pamut vánkosok között, két gyönyörű fiú ül, költői szépségű görög öltözetben. A fiúk 14-16 évesek lehetnek. Arcaik színe halvány, orraik, ajkaik gyöngéd női szabásúak; szép fekete szemeik kissé bágyadtak; gazdag fürteik színe sötét barna. A hőség ellen ernyő védi őket, melynek kávájára virágokkal hímzett pamutvászon van feszítve, s ez rojtokkal gazdagon szegélyezve. A kocsis és gazda egy dörgő hangú izmos török férfi.
Miféle utasok lehetnek ezek?... kérdezzük török házi gazdánkat.
"Ah, ezek bajader fiúk," - mondja pajkosan nevetve; - "a bajrám ünnepre jöttek; "csok gyüzell japadsaklar"; azaz: "igen szépen működnek."
De miben áll működésök?...
"Hát... táncban, zenében, mulattatásban..."
És csakugyan...
Beszállásolván ide magokat, s egy mangálon megfőzvén és elköltvén étköket: estvére a két fiú díszruhába öltözött. Fejükön kis vörös fesz, tekercs nélkül; derekaikra görög tunika-szoknya kötve hófehér patyolatból; feltestükön halványsárga csíkos selyem mellény; derekaikon keleti sálöv; rövidbársony ujjas, arannyal hímezve, fölhasított ujjakkal, hogy alóluk a gyapjufátyol-magyaring bő ujjai kifityegjenek; patyolat bugyogó térdig érő; piros posztó harisnya (kameschen), arannyal hímezve, és sárga cipellők; kezökben réz csattogók (castagnette). A dörgő hangú gazda kiséri őket hegedűvel... a dunaparti nagy kávéházba mennek.
Később, kilenc óra tájban, Házmánnal elmentünk ezt a mulatságot megnézni.
És amit láttunk: utálatos botrány...
A kávéház tereme három részre van osztva, alacsony rácsozattal. Minden osztály tele van csibukot, nargilát és kávét élvező törökökkel, kik a falak és karfák folytában ülnek, földre terített gyékényeken.
Az osztályok közepein tehát üres tér van. Az egész szobában három faggyú gyertya ég, fali tartókban.
Egyik osztályban ül a dörgő hangú szekeres gazda, s hegedűszó mellett énekel egy szegletben. Középen táncol a két fiú.
E tánc: a francia Cancan, török kiadásban.
Bordélyházi pantomia.
A táncosok körben lejtenek; egyik elöl, másik hátul; - réz csattogóikat a zene szerint csattogtatva; táncaikban főszerepet a has, derék, vállak, karok, nyak és fej játszanak; a lábaknak kevés dolga van.
Ramazán alatt a török egész nap mitsem eszik, hanem aztán éjjel annál több részt vesz mindenféle élvezetből. Ezen bőjti éjjelek, - dáridó és tivornya tekintetében, - a mi farsangi éjszakáinkhoz hasonlitanak.
A gazdagabb törökök, - éjjeli mulatságaik kiegészítéséül, - e táncos fiukat szokták meghívni házaikhoz.
Kossuth előtt is megtáncoltatta őket mostani gazdag házi gazdája, Ziah pasha sógora.
(*) Nargila: dohányzó szer; azaz: vízzel töltött üveg szájára alkalmazott pipa, úgy hogy a dohányfüst a vízen átszűrve menjen a szárba, vagy inkább azon négy-öt rőfös bőr csőbe, mely finom drót tekercsre levén borítva, hajlékony mint a kígyó. Ezen csövön át a füstöt nem a szájba szokás szívni, hanem a tüdőbe lélegzeni. Nargilában csupán bizonyos persa dohányfaj használtatik, melynek neve, t ö m b e k . Nagy darabokra van tépve; színe fejérsárga. Mielőtt pipába töltenék, ruhán át vízbe mártják és kifacsarják, hihetőleg azért, mert igen erős, és hogy lassan égjen.)

Folytatás