Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Viddin, octob. 13. 1849.
Kossuth Szőllősit eltávolította köréből, miután ez kártyán tőle mintegy 300 darab aranyat elnyert.
Szőllősi magát itt Schullernek hivatja, mert szepeg, hogyha régi nevéről a törökök rá találnának ismerni, - mint egykori hitfelőkre: - igen megjárhatná.
Batthyány Kázmér vette őt magához, tolmácsául és török nyelvmesterül.
Szemtanuk állítása szerint Orsován, azon éjjel, midőn Kossuth Áde Kaléba, az uj-orsovai várba volt átmenendő: Szőllősi töltött puskával lesett reá a Duna partján, hogy őt, - mint maga mondá, - osztozásra kényszerítse. "La bourse, ou la vie."
Melyik késett el: nem tudom; annyi bizonyos, hogy azon éjjel nem találkoztak. Hanem az osztozás itt Viddinben csakugyan megtörtént, valamivel finomabb modorban.
Asbóth és Szőllősi állításaik szerint, Kossuth ezer darab aranyat hozott magával, azon 13 ezer pengő forinton kívül, mennyit az orsovai és karánsebesi közpénztárakból utalványozott magának, s kezéhez is vőn.
A közhangulat igen keserű amiatt, hogy míg a kártya forgalom ezerekre rúg a fensőbb rétegekben, s míg az olasz és lengyel főnökök vagyonaikat megosztják szenvedő testvéreikkel: addig a magyar honvédek rakásra halnak ruhátlanság s testi, lelki elhagyottság miatt, kinn az Isten szabad ege alatt.
Mert a kellemes őszi napok könyörtelenül elzordultak; a honvédek éjjel-nappal áznak, fáznak, míg másfelől rossz gyümölccsel tömik magokat. Lehet-e így meg nem halni?...

Viddin, octob. 14. 1849.
Hauslab tábornok idejöttét eleinte nem tudtuk mire vélni. A rég nem látott császári egyenruha itt közöttünk igen meglepő jelenet volt. Most már tudjuk miért jött. Kiáltványa hirdeti, hogy az önként visszatérni vágyakozókat akarja haza segíteni.
Alkalmasabb időben alig jöhetett volna, mint éppen e pillanatban, midőn az éhség, hideg, betegség, elhagyottság és honvágy, menekült honfitársaink nagy részét lelki, testi erejéből kivetkeztették; midőn az iszlámra térés ügye, s a bizonytalan jövő feletti viszályok az emigratio tömegében teljes szakadást okoztak.
Van is mozgalom közöttünk, minő négy hónap óta nem volt.
A tábornok olyan amnestiát hozott, hogy a honvédeket besorozzák tiszteikkel együtt; a császári szolgálatban volt tiszteknek pedig hadi törvényszék elé kell állaniok.
A polgári menekültekről szó sincs.

Viddin, octob. 15. 1849.
A pashát a tábornok már több ízben meglátogatta. A pasha állítólag senkit sem akar innen haza bocsátani, meddig vagy utasítást nem kap ez iránt Sztambulból, vagy biztosítást a tábornok részéről, afelől, hogy a hazatérők közül senkinek csak egy hajszála sem fog megsérülni. A tábornok semmit sem ígér, azon kívül, amire kiáltványa betűi szerint, itteni eljárás szorítva van.
És így nem tudjuk mi fog történni.
A menekültek egy része a tábornok ellen fel van ingerülve, mi miatt szinte verekedésre került a dolog a székely atyafiak és magyar honvédek között, vagy jobban mondva: a hazamenendők és itt maradandók között.
A honvédeket végre behozták a mezőről, s a bolgárok fészerei s istállóiba szállásolták, 30-40 emberével egy helyre.

Viddin, octob. 16. 1849.
Egy utasnak, ki felülről jött a gőzösön, az ide kiszállást meg nem engedték. Azonban míg a gőzös itt időzött, az utas rajzónnal egy levelet írt Steinhoz, melyben értesíti őt, hogy vele sok és fontos közleni valói vannak.
A levél helyesírási hibákkal telve, németes magyarsággal volt írva, névtelenül..............................
E rejtélyes ember ijesztései dacára már 3000-re gyűlt a hazamenendők száma. Többnyire székelyek, és katonák; polgári rendű csak 3 vagy 4 van köztük.
B. I. g. meglátogatta H... tábornokot, megtudandó tőle, hogy minő utasítása van azon polgári menekültekre nézve, kik netalán hazatérni kívánnának.
A tábornok egész loyalis egyenességgel megmondta neki, hogy a nagyobb mértékben compromittáltaknak a hazamenetelt nem tanácsolja. Kiáltványán közlötteken kívül más utasítása nincs.
B. I. kérdezte tőle, hogy a pesti, pozsonyi és aradi hírek igazak-e?... A tábornok azt felelte, hogy ezekről tudomása nincs. "Különben," - úgymond - "hogy a forradalom megkívánja áldozatait: az természetes."

Viddin, octob. 17. 1849.
Hauslab tábornoknak sikerült a pashát rábírni, hogy a hazatérni vágyókat föltétlenül eleressze. Holnap tehát az őket elszállítandó gőzösök és rakhajók meg is érkeznek. A visszatérők száma a háromezret meghaladja. Vannak közöttük lengyelek és olaszok; a többi majd mind székely. Mióta névjegyzékük elkészült, napi zsoldot is kapnak Hauslab tábornoktól.

Viddin, octob. 19. 1849.
A viddini emigratio száma felényire apadt.
Isten veletek távozó honfiak, kik újra látandjátok a soha nem feledhető hazát, szívandjátok légének balzsamát... ölelni fogjátok talán kedveseiteket!... Üdvözöljétek a mieinket is!...
Elmentek a cigány fiúk is, és elvitték magukkal tőlünk a magyar zenét, mely annyiszor megríkatta búbánatunkat, s könnyítette keblünk nehéz terheit!.... Nem fogjuk e hangokat hallani többé soha!...
Isten veled becsületes Márton, ki hű társam valál életem leggyászosabb napjaiban!... Te bizonyosan felkeresended őket, az enyimeket, ha még élnek; s hírt viszesz nekik felőlem...
És ők fölkerekednek majd, mint őszi vándor madarak, hogy melegebb égaljak alatt új fészket rakhassunk, egymástól a sírig többé el nem válandók.
Várni foglak titeket, egyetlenül szeretteim, napokon és éjeken át!... egész életem várakozás leszen.
"Letörlök emlékem faláról minden apró dolgokat; könyvbeli mondást, képet, múltak nyomdokát, mit ifjúság s figyelem gyűjtött reá: s egész agyam könyvében csak ti álljatok egyedül, és össze nem keverve apró ügyekkel!...*
*) Shakespeare: Hamlet.

Viddin, octob. 22. 1849.
Nehéz beteg voltam... testi lelki beteg. Két nap alig birtam magmozdulni fekhelyemen, a tornácz széles deszkapadán. Nem volt ember, ki csak annyit is kérdezett volna tőlem: mi bajom van?... annál kevésbé, ki csak egy ital vizet nyujtott volna enyhitésemül.
Szomoru az én magányom e sok ember között!.....

Viddin, octob.23. 1849.
Azon hírszellő lengett itt a napokban, hogy Komárom is feladatott volna...
Ily hamar?... kérdi mindenki. - S ez mindenképpen sokkal valószínűtlenebbnek látszik, sem mint egy ember is találkoznék, aki hitte volna.
Ellátásunk végre szabályozva van.
Élelmezés helyett fizet a török állodalom havonként a mi pénzünk szerint.
Kossuthnak - 80 aranyat.
Batthyány Kázmérnak - 80 aranyat.
Egy tábornoki - 60 aranyat.
Egy ezredesi - 16 aranyat.
Egy alezredesi } rangúnak 12 aranyat.
Egy őrnagyi - 8 aranyat.
Egy kapitányi - 8 ft 20 krt váltób.
Egy hadnagyi - 8 ft 20 krt váltób.
Altisztek s közembereknek 14 piasztert, azaz: 3 ft váltót.
Őmer pasha kincstárnoka (defterdár) és biztosa, Izmail bey, ezen kulcs szerint fizették ki october havi illetményeinket.
Mi eléjök terjesztők, miszerint a fensőbb rangú tisztek ezen így megállapított havi járandósága, az alsóbb tisztek és közemberekével nincs igazságos arányban; hogy 8 ft 20 krból megélni lehetetlen, annál kevésbé három forintból.
De ők megmutatták, hogy nálok egy közember vagy alsóbb tiszt élelmezése, a szultánnak naponként csak két garasába kerül; pedig ők katonáik számára napjában kétszer főzetnek. Nekik tehát e dolgon változtatniok nem lehet.
Azt pedig magunk is látjuk, hogy a török tisztek, - kapitánytól fogva lefelé, - szintúgy az állodalom által élelmezvék, mint közembereik; és ámbár külön tábla, de csak a közbográcsból tálalnak a tiszteknek is.
Úgy segítettünk tehát a dolgon, hogy közpénztárt alapítottunk, azon hazánkfiai segélyezése végett, kik relutumaikból meg nem élhetnek.
Ezen közpénztárba havonként adózunk relutumainkból önkénytes aláírás utján e szerint:
Egy őrnagyi 2-3 darab aranyat.
Egy alezredesi 3-4 darab aranyat.
Egy ezredesi } rangú 5-6 darab aranyat.
Egy tábornoki 20 darab aranyat.
Őrnagyi rangú van 16. Alezredesi 7. Ezredesi 5. Tábornoki 4.
Ezek tehát fizetnek havonként a közpénztárba összesen 146 darab aranyat.
E pénztár feladata:
1) Annyira pótolni a tisztek és közemberek relutumait, hogy amazok 16, emezek nyolc-tíz váltó garast kapjanak, legalább is, naponként.
2) A fennmaradandó összegből pedig téli ruhaneműt készíttetni a ruhátlanok számára.
Batthyány Kázmér a számára küldött összeget visszautasította; a pasha pedig visszafogadni teljességgel nem akarta, megüzenvén Batthyánynak, miszerint a pénz elfogadása egyáltalában senkit nem kötelezend a szultán irányában semmi nemére a viszonyos tartozásnak, s hogy e tiszteletbeli adománynak el vagy nem fogadása, a török kormányra nézve teljesen mindegy.
Battyány tehát egész illetményét, - azaz 80 db aranyat, vagy négyezer piasztert - az emigratio közpénztárának ajándékozta, azon kijelentéssel, hogy ezutáni járandóságai szinte mind egyenesen a közpénztárba folyjanak.
E szerint a közpénztár jövedelme teend összesen mintegy 226 darab aranyat.
Guyon, Macdonald és még egy angol, elválván az emigratotól Sztambulba elutaztak.

Viddin, octob. 24. 1849.
Új szállásom a múlt éjjel úgy beázott, hogy benne nem volt annyi száraz hely, hol magamat fekve megvonhattam volna. Ez különben nem újság. Itt többnyire minden ház beázik, minthogy a cserép zsindelyek fél-henger alakúak, a fedelek laposak, s házat fedni itt egyáltalában nem tudnak. Csupán a gazdagabbak nagyobb gonddal készült házaik tesznek kivételt.

Viddin, octob. 25. 1849.
A harmadnap óta rebesgetett hír csakugyan valósul. Sztambulból rendelet jött, hogy a magyar és lengyel menekültek innen Sumlára, az olaszok pedig Gallipoliba szállíttassanak.
A pasha úgy indokolja a dolgot, hogy ez éppen a mi biztosításunk végett történik. Szerinte a muszka követelte, hogy itt a viddini várban szorosan őriztessünk; elbocsáttatásunkat hadüzenetnek nyilvánítván. Minthogy pedig Oláhországban jelenleg több mint 30 ezer muszka katona van: a szultán kormánya úgy hiszi, hogy egy muszka-török háború igen valószínű kitörése esetében legelsőben is Viddin vára fogná képezni a lapis offensionist. A szultán kormánya tehát elhatározta, bennünket legerősebb európai várába, Sumlába helyezni, hol teljes bátorságban leszünk, egyszersmind Sztambulhoz is közelebb jutandván. Ujólag biztosit bennünket, a kormány részéről, hogy egypár hó után szabadon fogunk bocsáttatni.
Hanem e pashát már annyi szószegésen és ámításon kaptuk, hogy neki többé mitsem hiszünk.
Az olaszokat állítólag azért viszik a márvány tenger partján fekvő Gallipoliba, hogy onnan könnyen az olaszországi partokra juthassanak.
E rendeletnek csupán annyi hatása van reánk, amennyiben örvendünk, hogy e gyűlöletes fészekből kiszabadulván, legalább levegőt változtathatunk. Különben jól látjuk, hogy Sumlán is foglyok maradunk.
Rustsukig a Dunán mehetnénk, tehát gyorsabban, kevesebb költséggel és fáradsággal; hanem mivel az oláhországi partok némely pontjain orosz csapatok tanyáznak: a pasha attól tart, hogy ha észrevétetnénk: a muszkának könnyen eszébe juthatna bennünket hajóstól mindenestől elfogni.
E szerint szárazon menendünk egész Bulgárián keresztül.
Nem jöttünk tehát e barbárországba egészen hiába.
Látni fogunk ismeretlen történeti tárgyakat, új képeit a természetnek; hegyet, völgyet, erdőket, folyamokat és nagyméltóságú sziklabérceket.
Meglátandjuk a világhírű Balkánt, a hajdani Haemos és Sophia hegyek ormait, az ó és új idők nagy csatáinak színhelyét, néma tanúit és emlékeit.
Látni fogjuk Bulgárhon nevezetesebb városait... tán székhelyét egykori fejedelmeinek, kik közül egyiknek unokája, Sisman,*) itt Viddinben kalmárkodik, s Temesváron is raktárral bír; s kinek ősapját, az utolsó bolgár királyt, Bajazet szultán győzte le s ölette meg, a XIV-ik század végével.
Az itteni török kalmárok Sumlát nagyon dicsérik; mondják, hogy gyönyörű fekvése és igen jó vize van...
Sumlát az 1829-ki hadjárat teszi nevezetessé.
A kis Balkán bércei között fekszik, határváros Bulgária s Rumélia között, mely hajdan Thraciának nevezteték.
Hadi tekintetben egyetlen kulcsa Ruméliának, melyet Bulgária felől a Balkánhegyek természeti bástyái védenek.
Diebics, 1829-ben, 80 ezer emberrel csak 30 napi ostrom után, és iszonyú áldozattal vehette be Sumlát, melyet a Balkán magas bércei, mint óriási sáncok vesznek körül. Cárja innen nevezte Diebicset aztán Sabalkanszki-nak.
Mily szerteszét szór bennünket a fergeteg! Egyiket viszi délnek, a másikat keletnek, a harmadikat nyugatnak... és egyik sem tudja, hol fog e szó fülébe hangzani: "megállj!"
(*) Most Sismanovicsnak nevezi magát. Ez a viddini pashák örökös banquierja.)

Viddin, octob. 26. 1849.
Az olaszoktól elbucsuzánk...
Harci dalokat és indulókat énekelve vonultak végig a városon. Elkísértük őket ameddig csak lehetett. Hangos istenhozzádot küldénk utánok... míg a könnyek és távolság eltakarták őket szemeink elől...
A lengyelek és renegátok holnap indulnak, mi pedig egy hét múlva.
Oly kimondhatatlanul fájó érzelem nehezkedik az emberre, valahányszor közülünk valaki távozik, ahányszor látjuk, hogy ismét megkevesbedénk.
Lám, a közös nyomor mennyire össze szoktatja az embereket, kik különben idegeneknek látszanak.
Midőn egy megszokott ismerős arc, e hontalan népcsaládnak egy tagja, tőlünk örökre búcsút vesz: a fájó húrok mindenike feljajdul a kebelben... Ilyenkor újra:
"Felmerül a gyásznak régi tére,
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
S míg könnyekbe vész a szem sugára:
Nem jőn enyh a szívnek bánatára."
Szánjuk őket, a távozókat, és szánjuk magunkat, kiknek számára "nincs helye a nagy világon"...

Viddin, octob. 28. 1849.
Megkértem Ziah pashát, hogy ha eltávozásunk után, netalán családom ide megérkeznék, - mit okaim vannak reményleni, - utánunk szállítását eszközölni szíveskedjék. Ezt ő a részvétnek legmelegebb kifejezéseivel ígérte meg.
Midőn Kossuth, a főtisztek, s néhány polgári rendűek nála, Bajrám alkalmával, látogatást tevénk: Ziah pasha teljes nemzeti díszruhába öltözve fogadott bennünket.
Regényes férfialak, a középkorból.
Sötétkék bársony attila-dolmány, arannyal gazdagon hímezve, könyökig fölnyitott újakkal. Alatta vörös csíkos sárga mellény; széles öv, teljesen borítva gyémántok és mindenféle drágakövekkel. Térdig érő bőbugyogó, narancs színű vastag atlasz szövetből; hasonló színű kamásli; mind gazdag arany sujtással; piros papucsok. Fején vörös fesz, hosszú fekete selyem bojttal; előrészén nagy boglár, tiszta gyémántból; és kócsagtoll.
A janicsárok eltöröltetése óta a hadsereg és minden államhivatalnokok öltözete európai szabású egyenruha levén: az ősi divatú török nemzeti öltözet a pashák palotáiból egészen eltűnt, és csupán a közpolgároknál maradt meg eredeti valóságában. Ugyanezért Ziah pashának e szeszélye igen meglepő volt mindenkire. Szokatlansága magoknak a törököknek is feltűnt, de korántsem kellemetlenül, mert kivált az öreg müsülmanok, ezt az új frank divatot nem igen szeretik, s az újításokat általában hitetlenség és elfajulás jeleinek tartják.
Innen is látszik, hogy a Sztambultól távolabb eső és nagyobb hatalmú pashák, mily kényelmes és független állásba teszik néha magokat a fényes porta ellenében.
Ziah pasha e díszöltözetet az ő híres magyar vendégeinek tiszteletére vette föl, - mondják a törökök.

Viddin, octob. 29. 1849.
Ziah pasha, a fényes porta rovására nekünk ünnepi ajándékot, s ezzel egyszersmind útravalót adott. Ebből mindenkire egy egész havi illetmény jutott, s még a közpénztár számára is maradt fenn valami.
Ez ünnepen a török minden igaz hitű felebarátjával kibékül; ennek jeléül, reggel, minden ismerősével összeölelkezik; a szegényeknek a gazdagok ajándékokat osztanak.
Kossuthnak a pasha különösen egy aráb rabszolgát, ötezer piasztert (500 pforint), egy igen díszes batár-kocsit, és többféle keleti szőnyegeket ajándékozott.
A katonai főnökök 4000 piasztert kaptak fejenként.

Viddin, octob. 30. 1849.
A beteg és ruhátlan honvédek javára tervezett előadás, Hauslab tábornok véletlen megjelenése, s a sumlai út közbejöttével elmaradt, sőt a közpénztár alapítása által feleslegessé is lőn. Mi azonban a műtárgyak egy részét előadtuk, - saját magunknak, - Asbóth lakásán. E műtárgyak voltak mindössze is: egy pár magándal, szavalat, és népdalok egész kar által énekelve, guitarre mellett, minthogy más hangszerünk a cigányok elmenetele óta nincs.
A hallgatók közt voltak: egy angol, ki a napokban érkezett ide, továbbá Tompson, Carossini, Zerfi*), Dembinszkiné és egy kavasz pasha.
Népdalaink az angolok és törököknek határtalanul tetszettek.
A kavasz pasha, - anélkül hogy magyarul egy szót is értett volna, - az előadást feszült figyelemmel kísérte; mert hiszen ő ilyeneket nem látott és nem hallott soha. Szavalás alatt különösen annyira elmerült a bámulásban, hogy szemei és ajkai, arcának színe s vonásai ösztönszerűleg változtak az előadás kifejezései szerint, nem kis mulatságára Tompsonnak, ki vele szemközt ült. De midőn "az őrült" szavaltatott Petőfitől: akkor már a török megsokallta a dolgot. Arcvonalmai eleinte eltorzultak, mint az előadás hozta magával; később azonban bizonyos gyanú és aggály jelei látszottak vonásain, míg egyszer felkerekedik helyéből, s az ajtón lassan kisuhan.
Zavarba jött a szavalóra nézve; nem tudta mit tartson felőle... bolond-e vagy ördöge van?... mint ezt a Kossuth mellett inspectión lévő török tisztnek a másik szobában borzalommal elbeszélte.
Asbóth elszavalta Vörösmarty "Hontalan"-ját, melynek utolsó sorai Kossuth lelkére tőr-szúrásként látszottak hatni.
(*) Zerfi és Garossini Belgrádban tartózkodnak, honnan látogatásunkra jöttek ide.)

Viddin, octob. 31. 1849.
Holnapután reggel indulunk. Podgyászainkat ökrös szekerek fogják vinni, magunk pedig, - a főtisztek, - hátas lovakat kapunk, akinek t. i. paripája nincs.
Kossuth, - sztambuli tudósítások nyomán, - különféle reményekkel kecsegtet bennünket; de engem már a hit, remény és szeretet szentháromsága csaknem egészen elhagyott.
Izmail bey ezredes, Őmer pasha megbízottja fog bennünket kísérni, s ellátásunkról az egész úton gondoskodni.
És gondoskodik Lüllei...
Csak legéletrevalóbb ember a zsidó.
Ez a Lüllei egy fillér nélkül jött ki Magyarországból. Rendőrbiztos volt Hajnik alatt. Felesége öt gyermekkel Pesten maradt szinte egy fillér nélkül, ha t. i. a magyar bankjegyeknek otthon értékök nincs.
Látva Lüllei, mennyire érzi minden ember itt egy afféle civilizált vendéglő vagy casino hiányát: kapja magát, e török hánban casinót nyit; azaz: kibérel egy szobát, csináltat bele egy hosszú asztalt és két lócát, a közös folyosónak egy részét elfoglalja, oda helyez egy másik hosszú asztalt és mellé két deszka padot, beszerzi a szükséges eszközöket, úgymint: kártyát, theát, kávét, bort, rumot, sajtot, kaviárt, tojást, sardellit, vöröshagymát: és ezekkel egy hónap alatt 150 darab arany rebachot csinál. Ebből 50 darabot már el is küldött kereskedelmi úton családjának Pestre.
S minthogy élelmi tekintetben sumlai utunk valószínűleg hasonló lesz az oláhországihoz: tehát Lüllei, mint afféle ildomos zsidó, két egész társzekeret rakott meg mindennemű enni és inni valókkal.
Jó drágán fogjuk ugyan fizetni az adagokat: hanem hiszen a pénznél drágább a jó egészség.
Tehát isten hozzád Viddin!... Vajha ne láttalak volna soha!...

Lom, novemb. 2. 1849.
Ziah pasha maga kijött a viddini bástyatérre, elindulásunkra felügyelendő. Kossuth szinte megjelenvén a külső városház előtti téren, hol össze kelle gyülekeznünk: röviden elbúcsúzott a pashától, mind maga, mind az emigratio nevében. Szavait Cseh, az öreg székely tiszt tolmácsolta, ki Törökországot már egy ízben bekalandozta, s nyelvükkel és szokásaikkal ismeretes. A pasha megölelte Kossuthot... szemeiből könnyek hullottak... "... Isten vezéreljen derék magyarjaiddal együtt!..." mondá megindulással. Mi pedig "éljen!" kiáltással viszonzánk jó kívánatát, s elindulánk.
A lakosság nagy része kitódult, hogy meglásson bennünket utoljára, s az utcát, hol kimentünk, két felől végig elállotta.
Török ismerőseink, a hadsik, csorbadsik és duttyándsik, búcsút integettek felénk török mód szerint; azaz: jobb kezökkel mellüket, ajkaikat és homlokaikat érintve, aztán mély bók mellett köszöntést intve.
"Allaha iszmarladiz!"... (istennek ajánlottunk)... "Isallah, masallah csalmás atyafiak!" - Az öregebbek elérzékenyülten váltak el tőlünk.
Elindulásunk napja gyönyörű volt. Mondhatatlanul boldogok valánk az első pillanatban, midőn Viddin kapuin kilépve, magunkat a szabadban legelőször körültekintők.
A városon kívül egy szép réten megállapodtunk, hogy bevárjuk az elkésetteket, s egyszerre induljon el egész karavánunk.
E legelőn tömérdek cigány sátorozik. Amint szekereinket e cigányhad megpillantá: eszeveszetten rohant felénk minden pereputtyostól, és iszonyú sivítással kezde bennünket ostromolni baksisért (baksis annyit tesz mint: ajándok, borravaló), csak egy kis paráért (fillér). Ez volt aztán a cifra jelenet, minőt nem mindennap láthatni. Félig és egészen mez nélküli alakok, aprók és nagyok, mind a két nemből. Az épebb öltözetűek tarka török-bolgár viseletben; pipás és bugyogós nők. A serdülő leányok hollószínű de boglyos hajába fejér és sárga rézpillangók, vagy pénzdarabok, s mindenféle színű klárisok fűzve. Néhány purdé nyakában egy-egy honvéd dolmány rongyai, egyéb semmi. Másokon egy-egy pantalon foszlányai, semmi egyéb. Egy némely eladó leánynak arca, álla, homloka aranyfüsttel foltonként megaranyozva; szemöldökei vastagon befeketítve, s orruk fölött egyfolytában összetoldva.
"Miért mázoltátok így be magatokat?"... kérdezők.
"Ezek menyasszonyok" - felelt a dádé helyettük,... baksist kérve számokra.
Már Viddinben is láttam ily aranyozott képű török leány gyermekeket, bajrám-ünnep idején.
Némelyek csörgő kis dobokkal és nyikorgó hegedű-szóval iparkodtak bennünket szánalomra indítani.
Egy pár török dzsidás elvesztve türelmét, neki vágtatott a cigány sokadalomnak; hanem mintha csak vízben gázoltak volna: a szerte futott sovány lábu pereputty már a másik percben ismét ott termett körülöttünk. Mintegy háromszázan lehettek.
Kossuth és Batthyány aztán, e nap örömére, apró pénzt szórattak ki közöttük.
Na!... volt ekkor zsivaj, visítás, hentergés, ezerféle bukfencek; egy kikoplaltatott kutya és macska légio bősz marakodása; szóval a cigány-spectaculum elérte netovábbját.
Végre mindnyájan összejöttünk.
Ekkor szekereink rangszerinti sorban elindittának. Az úti rendre való felvigyázattal egy honvédtiszt bízatott meg.
Legelől ment egy lovas kalauz; azután Izmail bey, könnyű kocsin.
Ez után mindjárt egy szakasz török dzsidás.
Ezek után a magyar főnökök lóháton.
Ezek után a többi lovas emigransok.
Ezek után a kocsik. Elől Kossuthé, aztán Batthyányé, Perczelé, Visockié s így tovább.
Mészáros és Dembinszki a lengyelekkel mentek el.
A szekerek sora mellett kétfelől két szakasz dzsidás.
A szekerek után közhonvédek és altisztek gyalog.
Ezek után ismét egy szakasz dzsidás.
A honvédek gyalog voltak ugyan kénytelenek elindulni, de tiszti podgyász szekér annyi volt, hogy ezekre lassanként valamennyi honvéd felülhetett.
Kossuth, Ziah pashától kapott kocsijában, az ifjú Dembinszki grófnőt üléssel kínálta meg, mit ez elfogadott. Ő maga felváltva majd lóháton ül, majd a kocsiban.
Egész nap folyvást jöttünk megállapodás nélkül, de oly lassan mászva, hogy alig hagytunk hátra két állomásnyi földet, pedig a török dzsidások hosszú botokkal nógatták a bolgár fuvarosokat és bivalyaikat.
Estve felé Lom városába értünk, mely magas dombon fekszik a Duna jobb partján. Földsáncokkal van kerítve. Lakosainak száma mintegy 20 ezer; két harmada bolgár, egy harmada török.
De minő sajátságos eljárás volt ez ismét!...
Valamennyi házbirtokos a város végén várt bennünket egy csoportba gyűlve, a müdir vezérlete alatt. Izmail bey már szinte ott ült a fő helyen, és hatalmasan csibukozott.
Müdír annyi, mint városkormányzó.
A müdír körött pisztolyos rendőrök (kavaszok) botokkal, főnökük intésére vigyázva.
Amint karavánunk sorban érkezett: azonnal minden szekér egy gazdát kapott; azaz: minden házi gazda egy szekér vendéget.
Az öreg Cseh tolmácsolt bennünket.
A müdír sorban megkérdezte rangunkat, s a kezében lévő névjegyzék után előszólította az illető gazdát. A tehetősebb gazdák főbb rangú vendégeket kaptak.
A gazdának rögtön vezetnie kellett vendége szekerét haza, s mérsékelt fizetésért mindennel ellátnia.
Ha a szólított gazda rögtön elő nem állott, vagy észrevételeket tenni merészelt: az a kavasz tüstént bottal capacitálta.
Meddig a bolgár gazdákban tart: addig a sor a török gazdára nem kerül.
Lom városa mindenben képmása Viddin külvárosának. Egyetlen nevezetessége: nagy márvány boltozat alatti szökőkútja 50 csurgóval.
A mi házi gazdánk jó módú bolgár ember.
Kíséretünkből egy csausz, Szaid effendi, szinte hozzánk szállásolta magát, miután erre tőlünk engedélyt kért és kapott.
Szaid effendi számunkra rögtön vacsorát parancsolt. Reszketett a bolgár előtte, s minden kivánatát gyorsan teljesíté.
A bolgár házában, - szokás szerint, - bútornak híre sincs. A szoba földjére nagy tarka rácz pokrócok terítvék; a falak mellé pedig szalmával tömött vánkosok támasztvák. Ebből áll minden.
A csorbadsinak (gazda) úgy látszik, parancsa volt vendégeit kész vacsorával várni. Alig telepedtünk le, már hozta be az asztalt, rakva fedett cintálakkal, melyek különféle étkeket tartalmaztak.
Ezen asztal nem egyéb, mint egy nagy lapos fatál, egy arasznyi magas talpazattal. Törökül a neve: paralia.
Ezt a bolgár letette a ház közepére, s a cintálak fedeleit leszedte; mi pedig körül ültük, törökösen keresztbe vetett lábakkal.
Ekkor a bolgárgazda egy végtelen hosszú asztalkendőt hozott, s úgy illeszté elénkbe, hogy belőle mindenkinek jusson.
És mellénk helyezvén a boros kancsót is: maga az ajtóhoz állott, - keleti szokás szerint, - vendégei kivánatára figyelendő, s nekik szolgálatot teendő.
Egyik tál étel juhhússal főzött édes káposzta volt; a másik rizskása parázsan; a harmadik hagymalé ürühússal és paprikával; a negyedik olajbogyó ecetben savanyítva; az ötödik keserű sajt. A terítetlen asztalka szélén köröskörül kenyérdarabok. A török a kenyeret nem szeldeli, hanem tördeli.
Minthogy a pashától kezdve itt mindenki puszta kézzel eszik minden ételt: evő szereket a mi gazdánk sem adott, hanem mi aztán a magunkéit vettük elő, s a magunk módja szerint láttunk a dologhoz, a csorbadsi nem kis mulatságára.
Vacsora után egy suhanc réztálat és rézkorsót hordozott körül, a végett, hogy kezeinket megmossuk; egyik kezében a tálat tartván, a másikkal vizet öntvén a korsóból kezeinkre.
A gazda pedig ezalatt az asztalt mindenestől kivitte, helyéről a hulladékokat a tűzhelyre seprette, a kandallóban jó tüzet rakott, s ezzel eltávozott.
Még ma estve más szekérre kellett átraknunk podgyászainkat, mert holnap hajnali négy órakor indulunk.
Két emigrans maradt el tőlünk Viddinben: Batthyány István gróf, és Makai alispán. Az osztrák consuli ügyvivő lakában vonták meg magokat. Az első Sztambulba menend, onnan annak idején majd haza térendő; a másik pedig útját egyenesen és azonnal haza felé veendi.

Mahlat, novemb. 12.
Tíz napja mióta Viddinből elindulánk. A bolgárok azt mondják, hogy még tíz napi út van előttünk Sumláig. És ha netalán utunkat árvizek vágnák el, minők itt ez időszakban a Balkán völgyeit rendszerint elözönlik: úgy három hét múlva sem érünk Sumlára.
Pedig már eddig is rettenetes az amit szenvedünk.
A bolgárok és törökök fakó szekerein ülni lehetetlen, mert otromba szegletes kerekeik levén, a legegyenesebb úton is kirázzák az ember lelkét; hát még ilyen utnélküli utakon, minők egész Bulgáriában vannak, különösen a Balkán bércei között. Pedig ezt, melyen mi jövünk, a padisah útjának nevezik!...
Lóháton kell tehát ülnöm, hajnaltól késő estig, mindennap. Bivalyos szekereink egész nap folyvást mennek. Állomást napközben nem tartunk soha. Csupán azért állapodunk meg néha egy-egy negyedóráig, hogy az elmaradottak a többit utolérjék. E megállapodási percek alatt szoktunk valamit falatozni tarisznyáinkból.
Lovas fogatok ez országban nem léteznek. Utazás, fuvarozás, szállítás hátas lovakon, karavánokkal történik. Egyéb szolgálatra bivalyok és ökrök használtatnak. Ökreik oly aprók, mint a mi legkisebb riska teheneink.
Itt az ökröket és bivalyokat szinte patkolják, azaz: körmeikre egész vas talpakat szegeznek.
Több szekér törik szét naponként. Azért egy idő óta üres szekerek is jönnek velünk, ily esetekben felvenni a podgyászokat.
Ezt tudva és látva egynémely konok bolgár fuvaros: készakarva széttöri szekerét, hogy terhétől megszabadulva haza mehessen. Így jártak fuvarosukkal tegnapelőtt Faur és Szerényi. A bolgár egy mélységnek hajtott szándékosan, hogy szekere feldüljön és összetörjék. És így lőn. S mi több: rendkívül sötét levén azt est, az utat is eltévesztették. A bolgár egy darabig vár, hogy majd segítségre jőnek a hátra levők; de megunván a várakozást: kifogja ökreit, és ott hagyja összetört szekerét és magyarjait podgyászostul az útfélen. Ezek egész erejökből kiáltoztak segélyért, de hiába, nem hallotta őket senki. Végre sem volt mit tenniök egyebet, mint, hogy egyik elinduljon segély után, a másik pedig a podgyász mellett maradjon.
A török bimbasinak mégis az a jó ötlete volt, hogy a falu végén, - melyben megszállottunk, - roppant máglyákat gyújtatott, melyek az eltévedetteknek valóságos fénytornyokul szolgáltak, s őket révpartra vezették. A máglyák mellett a falu gazdái és kavaszok várták az érkezőket, hogy őket nyomban szállásra vezessék.
Ezen fénykalauz Faurt is útba igazítván, sok vesződség után, és késő éjjel végre ők is szállásra vergődtek.

Útközben, nov. 13. 1849.
Noha egész nap útban vagyunk: szekereseink és dzsidásaink napestig soha nem étetnek, s nem itatnak, dacára a hőségnek, melyben a török november a magyar júliussal vetélkedik.
Mind e mellett a török dzsidások lovain a fáradságnak legparányibb jele sem látszik, pedig őrnagyuk és tőtiszteik útközben egész napokon át agarásznak.
Lovaik aráb fajuak. Nem nagyok, de rendkívül elevenek, gyorsak és kitartók. És e tüzesvérűségük mellett, korán sem vadak és féktelenek, hanem ellenkezőleg: a legjobb természetűek; szelídek, úgy szólván értelmesek, és annyira ügyesek, hogy a sziklabérceken, embernek is csaknem járhatlan utakon, a legbámulatosabb könnyűséggel haladnak át. Efféle veszélyes helyeken kissé megállapodnak, fejöket lehajtják, annyira, hogy orruk csaknem a földet éri, s miután a helyet jól megnézték: vigyázva, de biztosan mennek vagy ugranak rajta keresztül.
A török lovak árpával élnek, minthogy zab egész törökországban nincs.
Kossuth, Perczel, Batthyány és kíséreteik, mindjárt harmadnapra elváltak tőlünk. Azaz, megunván a mi bivalyainkkal fontolva haladni, saját jó magyar lovaikon előre mentek, s eddig talán már közel járnak Sumlához is. Minthogy pedig Izmail bey velük ment, egy szakasz dzsidás kíséretében, s a mi karavánunk felügyeletét egy ügyetlen bimbasira bízta: dolgaink azóta rendetlenül, nyomorúságosan mennek. Ellátásunkra nincs gond. Egyszer már az utat is eltévesztők, s emiatt egy egész napot vesztettünk. Emigrans-népünknek igen keservesen esik ily árván hagyatni el azok által, kiknek tekintélyükkel rajtunk segélni, velünk minden sorsban osztakozni kötelességük volna.
Hajh!... keserű a mi árvaságunk!... igen keserű...

Útközben, nov. 14. 1849.
Minden népfajok közt a szláv az, melyet legkevésbé tudtam szenvedhetni teljes életemben.
A híres lengyel-faj, - mely a szláv ágazatok között legnemesebbnek tartatik, - mióta közelebbről ismerem, nem volt képes nálam más benyomást hagyni, mint elvitázhatlan utálatot.
A szláv jellem, következő alkatrészekre osztható.
Három rész cigány, két rész zsidó, egy rész keverék.
E keverék alatt azon kis vegyületet értem, melyet szomszédjától, vagy azon vallásfelekezet szelleméből magába szív, melyhez történetből tartozik.
A szláv: vagy határtalan zsarnok, vagy határtalan szolga. Hajlamai kitünőleg e két végpont felé billegnek.
Hatszáz éves török kényuralom e bolgár népet tökéletes barommá minősíté.
Egy otthoni magyar embernek már most nincs arról fogalma, minő teremtménye lehet az istennek azon baromi ember, aki még azon kívül szláv is!... azaz: minő valami azon szláv, ki még szörnyű barom is egyszersmind!...
Ezt látni, tapasztalni kell.
E tartomány a természet kincseinek mérhetlen tárháza; de szintoly mérhetlen ez emberek testi, lelki nyomorúsága.
E földáldásai részint ismeretlenek, részint használatlanok.
A török egyeduralom tulajdonjogot nem ismervén: megöli e föld népének munkaösztönét; elbénít benne minden szorgalmat; mert hiszen a rája mindennap azon gondolattal törli le homloka verítékét, hogy ismét nem magáért fáradott.
Így aztán természetes, hogy a munkakedv ilyetén eltompulása lassanként teljes tunyaságba megy át; s hogy a megcsontosult lomhaság viszont erkölcsi merevültség jellemét ölti fel; és hogy mind ebből szükségképpen szegénység, végső elaljasodás, baromi állapot következik.
A bolgárok és éppen oly földalatti gödrökben laknak, mint Oláhország földnépe.
Eddigelé csupán két éjjel volt emberi szállásunk.
Amily szép napjaink voltak eleinte, éppen oly zordak a mostaniak. Egész nap ázunk, fázunk.
Többnyire késő estve szoktunk érkezni ily házatlan falvakba állomásra, kiéhezetten, elcsigázottan, összetörötten. Beszállítanak bennünket hatodmagunkkal egy efféle sáros gödörbe, hol a bolgárcsalád együtt lakik mindenféle házi barmaival, s hol nem hogy az éhes gyomornak valami kilátása lenne, hanem a szó teljes értelmében nincs a jámbor menekvőnek fejét hová lehajtania.
Pedig minthogy kenyér és hús osztalékot három négy nap alatt kapunk egyszer, - mióta bennünket Kossuth és Izmail bey itt hagytak: - kénytelenek vagyunk élelmi tekintetben is bolgár gazdáinkra szorulni.
Örömestebb hálnánk a szabad ég alatt is, mint e bűzhödt légű gödrökben: de az eső folyvást esik, s a bolgár parasztnak csűrje, fészere nincs.
Kérünk tehát a bolgártól kenyeret: nincs; bort: nincs; pálinkát: nincs; tyúkot: nincs; burgonyát: nincs!... De hiszen megfizetünk mindent, készpénzzel, nem nyugtatvánnyal: nincs semmi!...
Panaszoljuk a bimbasinak, s kérjük őt, találna valami módot benne, hogy a szultán vendégei, fizető készségük mellett, az éhség áldozataivá ne legyenek.
"Verjétek meg jól a hitetlen kutyákat," - úgymond a bimbasi, - "meglátjátok adni fog azonnal mindent. Mondjátok, hogy ha ide hozatom: jaj lesz neki!"... És el is küldött velünk egy csauszt (őrmester), ki súlyt adjon igényeinknek.
Azalatt a bolgár megszagolván, hogy a törökhöz mentünk panaszra: mire haza értünk már volt minden amit kívántunk.
Hanem a török csausz, hogy hiába ne fáradt legyen, a bolgárt kissé - amúgy törökösen - megintegette, hogy máskor a szultán vendégeivel emberségesebben bánjék.
Nem hisz e buta nép senkinek, s nem bízik senkiben. Egyébiránt a lengyelek egész úton, hol előttünk jártak, ismét becstelenséget hagytak hátra, s az emigransok hitelét mindenütt semmivé tették, mert nem csakhogy mit sem fizettek, hanem még requiráltak is: tyúkot, ludat, s több efféléket.
És mi kénytelenek vagyunk mindenütt a bimbasi módját alkalmazni, azaz legalább bottal fenyegetőzni, hogy a bolgártól pénzért valamit kaphassunk. Ily bánáshoz vannak szokva. Mert ez országban csak két osztály van: aki ver, és aki veretik.
Ekkor aztán kiteremti az élelmi szereket akárhonnan, s hozzá lát a kenyér, s mamaliga készítéshez.
Ha búza lisztje van, - s ez ritkaság, - a bolgárné azt hideg vízzel rögtön tésztává keveri, s a tésztából két lepényt csinál. A gödörház közepén már jó tűz ég, mely éhes emigransok által van körül ülve, törökösen. A gazda félre szítja a tüzet; a két lepényt az izzó tűzhelyre veti, és zsarátnakkal betakarja. Egy óra alatt a lepények megsülnek. Ekkor kivétetnek, a hamutól megtisztíttatnak, s a kenyér kész. Színe belől feketezöld, mint nálunk a kendermag pogácsák.
Ahol búzaliszt nincs: ott a bolgár gazdasszony mamaligát csinál. Azaz: megtölt vízzel félig egy bográcsot, melyet a kéményből függő lánc tart a tűz felett; aztán a borácsot tele rakja kukorica-liszttel. Midőn a víz forrni kezd: egy piszkafával kavarja, dömöcköli a bogrács tartalmát, s néhány perc múlva kész a mamaliga. Ekkor a bográcsból egy kerek deszkára kifordítja, s cérnával darabokra metszi. Ez aztán a kenyér hiányát pótolja; de tulajdonképpen sem puliszka, sem görhe, sem málé, sem kenyér.
Magunkat soha kellően ki nem nyughatjuk, mert mire nyomorúságos vacsoránk elkészül, éjfél is elmúlik, s a török már hajnali 3 órakor indulót trombitál, minthogy rendesen bele telik 3-4 óra, mire mindnyájan összejövünk a falun vagy városon kívül, hogy együtt indulhassunk, miután bennünket számba vettek.

Útközben, novemb. 16. 1849.
Úgy van mint gondoltuk. E falusi bolgár nép, - mely sírgödrökben lakik, - azért nem épít embernek való házat a föld színe felett: mert ezt a törökök jóllét, gazdagság jelének tartanák; s a rája, kinek ily emberi lakása lenne, csak telhetetlen zsarolás, irigység és nyomorgatás tárgyául fogná magát kitenni, a munkátlan, türelmetlen, vad, kéjenc, ingyenélő, zsarnok török tisztviselő szemében.
Ezért van, hogy a városi bolgár is, minél gazdagabb, annál rongyosabb; azaz: annál inkább kerüli a jóllétnek minden külső látszatát.
Ezért van, hogy a városi bolgár háztája, kerítése, kapuja, többnyire a szegénységnek szerény, alázatos képét mutatja; ezért van házaiknak két ronda előudvara, szűk, rejtelmes, tekervényes bejárása; holott ha gondosan zárt kapui megnyílnak előtted, s ha piszkos előudvaraik tömkelegén át a legbenső udvarra lépsz: egy tündérkertben találod magadat, hol márvány csurgókon át hűs forrásvíz csergedez; s mely kert közepén szőlő, eper és fügefák lombjai között áll a rongyos bolgár kalmárnak kényelmesen díszes laka, szabálytalan keleti modorában, ékes faragatu fa oszlopzata s tágas függő erkélyeivel.
Ha falun, a föld színe fölött épült viskót lát az ember cserép födéllel: bizonyos lehet benne, hogy ott nem bolgár, hanem török lakik.
Torony, templom, harang, sehol egész Bulgáriában nem létezik. A bolgárok egyházai városokban is csak közönséges faházak modorában s rejtett udvarokra építvék; szegények, kisszerűek.
A bolgár még vakbuzgóbb mint a török. A muszka cárt második lénynek tartja Isten után; a Krisztus kisöccsének. Oskolának itt híre sincs. Írni, olvasni még kalmárjaik sem tudnak, csupán kivételképpen...
A bolgár, keresztyén vallásfelekezetet a magáén kívül nem ismer, sőt saját vallása elveit sem ismeri, kivéve néhány külső formáit a szertartásnak. Szerinte csupán az a keresztény, ki a keresztet úgy veti magára mint ő: jobbról balra.
Ruházata csupán színében különbözik a törökétől. Kaftán szabású öltönyben jár, nője, férfia egyaránt. Bugyogó nadrága valamivel szűkebb mint a töröké. Kelméje egész öltönyének fejér, vagy barna szűrposztó, melyet maga készít. Derekán hosszú övtekercs vörös vagy fejér szövetből. Fején báránybőr csalma féle. Lábán bocskor. Fejét a férfi török módra beretválja, csupán koponyája tetején hagyván egy hosszú fürt hajat.
A mamaliga és a cár minden testi lelki szükségeit, az üzérkedhetés minden földi vágyait betöltvén: ezeken túl a bolgárnak eszméje, világa nincs.
Talán egyetlen egy bolgár sem lenne jó kedvéből földiparos gazda ember, a legkedvezőbb jogi körülmények között sem, ha erre sorsának vas kényszerűsége nem szorítaná, mert a bolgár mihelyt ötven piasztert összekuporgatott, azzal rögtön csereberét kezd, kalmárkodik, és lelketlenül csalja, huzza-vonja saját testvérét éppen úgy mint a törököt.

Szamoden, novemb. 20. 1849.
Ködös, esős napjaink valóságos tavasziakká változtak ismét. Tiszták, melegek...
Hanem éjjeleink annál hidegebbek.
Eddigi állomásaink közül ezeket jegyzem fel:
Lom, város.
Palánka, város.
Mokrest, falu.
Monaszterli, falu.
Altimír, falu.
Izmail bunár (Izmail kutja), falu.
Mahlat, falu.
Plevna, város.
Lovcsa, város.
Köszekő, falu.
Selvi, falu.
Gradistyán, falu.
Novoszello, falu.
Szamoden, falu Tirnova mellett.
Három ízben voltunk töröknél szálláson, én, Házmán és Lorodi, olyan falvakban, hol nem lakott más, mint török, s hol ki nem kerülhettük, hogy megháljunk.
Jobb szállásokat ez országban nem kivánhatni, mint aminőket e török földmíveseknél találunk.
A török háznak még falun is két udvara van, sűrű magas sövénnyel kerítve, s e sövény sárral beverve.
A török minden vendégét a külső udvaron fogadja. Itt van fészere és óla. Az idegen, kinek a gazdával beszéde van, megáll a külső udvaron, kiált a gazdának, ez kijön: s itt igazítják el dolgaikat...
A tisztán török falvak végén, a gazdák helyett, többnyire fiaik vártak reánk. Ezek elvezetvén bennünket apjaik házához: a gazda már a külső udvaron várta magyar vendégeit. Mélyen meghajtotta magát előttünk, török módon, mellére téve jobb kezét, s ezzel ajkait és homlokát, aztán csak nem a földet érintve, s ezt mondva törökül: "hozott isten benneteket!"...
Háza tiszta mint a tükör; földje gyékény vagy szőnyeggel borítva. A tágas kandallóban pompás tűz.
A hárem, természetesen, már más házhoz költözött.
"Jáp hertürlü jemek, biz őderiz (készíts különféle ételt, megfizetjük)," - mondók a gazdának.
"Sindi?... (most mindjárt?)" kérdezi ő.
"Sindi, csabuk!. (most mindjárt hamar.)"
Félóra múlva már hozta a paraliát, tele rakva cinezett és befedett réztálakkal. Tartalmuk: juhhús hagymás lével; aztán tejben főtt rizs, fügével és dióval; továbbá valami édeslé, töltött zöld paprikával; aztán valami mézes sütemény. Bor helyett pedig valami alma-szörp-féle, mit a csészéből szokás inni, s kézről kézre adni.
Felszólitók a gazdát és fiát, hogy tartsanak velünk. Némi szabadkozás után körünkbe telepedtek.
A gazda szüntelen komoly, de viselete gondos, figyelmes megelőző.
Megkínáltuk őt kulacsainkból borral, de nem ivott...
"Katonáitok pedig iszák a bort...?"
"Nekik el lehet nézni," - felelt a gazda, -, mert ők sok sanyart állanak ki."
"...Igen, de pasháitok a pálinkát is isszák?"
"Azok -úgymond - nem is jó müzülmánok."
Vacsora után ha elővette a koránt, s olvasta előttünk csodálatos énekléssel.
Mert a koránt csak énekelve szabad olvasni, és mosdás után.
A koránt nyomatni tilos levén: a koránírászat egy nemét teszi az üzletnek; s miket én az írástudók kéziratgyárában láttam, azok valóban szebbek a nyomtatványnál.
Majd minden harmadik sorban a félhold, nap, vagy csillag aranyozott jelképe, sajátságos cirádák között. Mikor a török fiú ily helyekre ért: oly csodálatos gégenyeggető hangokat adott, mintha fojtogatták volna. Mintha e szent neveket alig merné, vagy alig lenne képes emberi hangokkal kifejezni.
Miután a gazda bennünket mindenképp ellátott: tüzet élesztett, és lábainkhoz feküdt, levetkezetlenül.
Reggel csaknem erőltetnünk kellett őt, hogy tőlünk az ellátásért fizetést fogadjon el.
Hasonló vendégszeretetben részesültünk mind a három török gazdánknál.
Szerintök minden utazó szerencsétlen, s így részvétre, szánalomra méltó; mert ha dolgai jól mennének, s nem kényszerítnék balkörülmények: bizonnyal nem hagyná el családi tűzhelyét, s nem tenné ki magát az utazás fáradalmai s veszélyeinek.
Az itteni tájképek az általam eddig ismertekhez természetesen nem hasonlítnak; de nem csak az örök változatosság elvénél fogva, s nem csak azért, mert e vidékek már a keleti égaljak jellemével bírnak: hanem mert minden lépten-nyomon látszik, hogy e földön nem a szépítő szorgalom, hanem a rontó, pusztító vadság szelleme uralkodik, mely a fáradhatlan természet tenyésztő és szépítő erejével örök ellenségeskedésben él.
A Duna partján fekvő Palánka városától utunk a Balkán felé fordult és délkeleti irányt vőn. Itt a föld azonnal elkezd emelkedni, s magas síkságot képez, mely egy pár napi járásnyira kiterjed. Ekkor egy magas hegy lábához érünk, melynek tetejére feljutván, ismét végtelen síkság terül el szemünk előtt. Nyolc napi járóföldön a vidéknek négy ilyen fokozatos emelkedése van, mintha általok a természet négy óriási lépcsőt akart volna alakítani, mely a Haemos magasságaira kényelmesen fölvezessen.
E magas síkságok tekintete puszta, kietlen, szomorú. A kövér föld műveletlenül hever. Az ősgyepen még csak legelő barmokat is alig láthatni. Pedig csak kis iparral mit mindent meg nem lehetne termeszteni e földön, s ez égöv alatt!... Az erdők mindenütt kipusztítvák. Helyeiken vad bokrok, s árva cserjék tengenek, melyek mihelyt egy két ölnyi magasságra nőttek, azonnal feltüzeltetnek.
Épületnek való fa már csak a Balkánok belsejében, majd nem járhatlan bérceken található.
E sík magasokon az ember egész nap megy, és falut, embert nem lát sehol.
És hogy falut érhessünk éjjeli állomásul, nagy kitéréseket kell tennünk a rendes útból; s ez az egyik oka, hogy utunk ily végtelen hosszúra nyúlik. Különben Viddin és Sumla között, lóháton, csak 80 órányi távolság van.
Midőn estve felé sóvár szemekkel körültekintünk a puszta vidéken, éjjeli szállást keresve, hol fáradalmainkat kipihenhetnők: nem találunk vigasztalást, nem egy nyomorú viskót, egy árva jelképét a menedéknek a nyugalomnak. Csak bizonyos kékellő homály, - mely mint füstfelleg fekszik a föld színén, - engedi sejtetnünk, hogy ott ama kétes távolban emberek laknak, kik elevenen temetkeztek a föld alá...
A folyó vizeket gázolni szoktuk, minthogy hidak csupán a városok határain találhatók.
Hanem az utóbbi négy nap kárpótolta utazásunk minden nyomorait.
Elértük a Balkán magasabb tájait.
Ez már nagyszerű... fönséges!... Mahlat nevű bolgár falunál veszi kezdetét a valódi Balkán. E falun innen, az Iszker folyó partján, nagy római táborhely látható, melynek különböző pontjain 11 nagy csinált halom áll. Ezek az úgynevezett vezérhalmok voltak, honnan a hadvezérek nem csak saját táboraikat, hanem az ellenség mozdulatait is szemmel tarthatták.
Onnan, Plevnán és Lovcsán át, idáig, az egész út vidéke mondhatlanul szép; s a vadregényes hegyi tájak szebbnél szebb alakzatait végnélküli változatokban tünteti elő. Iszonyú magasságok és mélységek versenyeznek egymással a hatás felett: Elyzeon és Orkus tájképei... Ez az ellentételek összhangzatának költészete... A völgyek sötét alvilágában félelmesen dörgő zuhatagok... Hátunk mögött bomladozó ködfellegek, miket a virradat éppen most látszik felkölteni lombos ágyaikból, hová pihenni leszálltanak... Előttünk a sziklabércek magos ormain piros napsugár lebegteti bíborfátyolát...
Nyilván érezzük, hogy a mythoszok (szentmesék) honában vagyunk, hol fensőbb hatalmú lények öntudatosan játsszák előttünk látványos színműveiket, s mintegy elragadtatva lenni látszanak örömükben, hogy évezredek után valahára műértő publicum érkezett hozzájok, de az orákulumok ligeteihez.
E nagy színművészek egyenként így látszanak hozzánk szólani; "Láttad-e már valósággal amaz eszményét a fönségesnek, miről dalnokaitok regélnek?... Íme lásd előtted és körötted!"...
"Láttad-e már érzéki szemekkel, az ifjúság tündérálmait, ama bűbájos lényeket, kikről neked az ősvilág, az éjféli órák, a madár-zene, a tavaszvirány, a habok morajdala, s a lombok sugalma meséltenek? .... Íme nézd!... Jőj velünk!... mi elvezetünk oda, hol a hit és remények és szeretet fogamzanak, hol a gyermeki fantomok tarka pillangói játszanak..."
E nymphák bűvös köréből egy orkán erejű Satyrus rántja magához a vándort, ígyen dörögve: "Jőj és csodáld amit nem értesz: - az iszonyú szépet... itt vagyok!..."
Most egy méltóságos hang szóllal meg mindenünnen.
"Láttad-e már a nagyságot?... láttad-e amit ti dicsőnek neveztek? - de nem a költészet lázas álmaiban, nem az elvont erkölcsi semmiben, nem a fogalmak szűk világában, hanem így, miként az e percben érzékeidnek megjelent, miként az önkénytelenül megrendíti, s imára ragadja lényedet?... az mi vagyunk: a nagy, az örök, a végtelen, látható alakban."
Plevna Bolgárhon bensejében fekszik, a Balkán északnyugati oldalán, egy kies völgyben, s az első rendű bolgár-török városok egyike. Népessége mintegy 24 ezer lélek. Fele török, fele bolgár.
Miként számos emlékei mutatják: ős görög eredetű város. Vid nevű folyó hosszában hasítja. Felső részén a régi görög vár bástyafalai még meglehetős épségben állanak, noha fenntartásukra semmi gond nem fordíttatik. Mert a török semmi középületet ki nem tataroz; mi egyszer romlásnak indult, azt pusztulni hagyja, legyen az bár saját legdrágább imaháza. A magas várfalak téglából és faragott kövekből rakvák, s rajtok kifelé függő erkélyek láthatók köröskörül, mik őrhelyek lehettek, s arra valók, hogy onnan ostrom alkalmával íjászok nyilazzanak az ellenségre. E várfalak a mostani lőpor világában védelmileg mit sem érnek.
A vár közelében egy római temető romjai látszanak, fejér márvány síremlékek töredékei s egy őskori templom omladékaival. A sírkövek feliratait megnézegetni nem volt időm. Nyunyi mindent jól megszemlélt, ő majd elmondja mit látott.
Hanem reánk nézve legnagyobb nevezetesség Plevna városában a temesvári utolsó török parancsnok: Ali pasha sírboltja. Az öreg sírboltőr elbeszélése szerint itt nyugszik Ali pasha magyar neje és 16 gyermeke is; ezek között ama Hasszán nevű, ki a török államnak Moldvát megszerezte. A kripta felett egy tágaz cinterem áll, melynek márvány padlatára ugyanannyi díszkoporsó van helyezve, ahány tetem alant fekszik. A fő koporsókat roppant viaszgyertyák állják körül.
Van még Plevnán egy pompás török imaház is, - bizanti modorban építve, - mely Hasszán moshéjának neveztetik, az imént említett Hasszánról, ki mint Moldva szerzője, szentjévé lőn a töröknek.
Itt is, mint minden moshé körött, tömérdek csurgó kút van.
A plevnai piacon akkora vöröshagymákat láttam, mint egy-egy fontos alma, és 16 okka súlyú káposztafejeket.
Midőn ezeket bámulnók, egy öreg török azt mondja, hogy Kis-Ázsiában 40 okkás káposztafejek és 35 okkás görögdinnyék teremnek; tehát majd egy-egy mázsások.

Tegnapelőtti dolog.
Két egyenes és óriási sziklafal között gyönyörű sík völgy, e völgy közepén zuhogó folyam, e folyam közepén sziklasziget, e szigeten gyönyörű külsejű törökváros van, neve: Lovcsa. A folyam neve Ozma. De kiterjed a város a folyam ágainak mind a két partjára is.
A hosszú híd, mely a szigetet a bal parti várossal egybeköti, be van fedve, s egyszersmind bazár (fedett piac) is, mert a magas fahíd két oldalára függő boltok építvék, melyek a hídra nyílnak.
Felmásztunk Házmánnal a város felett függő magas gránit sziklára, melyet a folyó kanyargása félszigetté alakit. Lapos felületén imitt-amott egészen külön vált gránittömegek feküsznek, - roppant négyszögű darabokban, - mintha valahonnan ide volnának hullatva, vagy mintha velök e helyen a szentmesék istenei kockáztak, vagy a titánok kapóköveztek volna.

Mai dolog.
Szamoden bolgár-török falu; a Jantravölgy kapuját képezi. Mily szegény az emberi nyelv, midőn a látást akarja képviselni!... Még elevenen látom lelkemben e völgynek bámulatos képét; e magas rónaságba metszett mély gránitcsatornát; ennek fenekén a virító mezőt, - zúgó patakával, - mint egy elyzeoni pályát; e túlvilági fény és bús félhomály kísértetes színvegyületét: és nincs tollamnak annyi rajzoló ereje, hogy e képet csak a leghalványabb körvonalakban is vázolni tudnám, hogy ekként leköthetném azt érzékeimnek akkora, midőn tőle idő és tér szerint távol leszek!... Hol van a mesterség: e papírt a fényképek lapjainak ama tulajdonával készítni fel, miként erre magokat a képzelet minden alakjai úgy lenyomhatnák, hogy azokból semmi el ne veszne?!...
Ami volt az Ozma völgye, Lovcsa táján, kicsinben: majdnem ugyanaz a Jantra völgye, rémítő nagyságban; a gránit alakzatok metszetére nézve különösen. Kétfelől iszonyú magas sziklafalak, mint óriási orgonasípok végtelen sorozata. E szeszélyesen kanyargó sziklautca közepén a Maros nagyságú Jantra vize. A folyam két partján gyönyörű kertek, keskeny erdővolanak és rétek. Fenn a sziklafalak tetején végtelen sík mezőség...
A völgy nyílásától félórányira befelé két kalugyer monostor áll a folyam két partján, egymás átellenében, magasan fent a sziklák oldalában, mint két vércse-fészek. Egyikét e függő sziklákra épített bolgárkolostoroknak megtekintők: én, Házmán és Lorodi. E monostorban 8 orosz barát - kalugyer - lakik, kik gyapjúfonás és szövéssel, harisnya és téli kesztyűkötéssel foglalkoznak; ezen üzletből és koldulásból tartva van monostorukat. E barátok tudatlan buta fráterek, s a többi bolgároktól csak annyiban különböznek, hogy írni tudnak; aztán hosszú kaftán-reverendát viselnek barna szűrposztóból, és széles tetejű csákósüveget. Különben amily gyönyörű szálas férfiak külsőleg: szintoly szánalomra méltók bensőleg. És mégis tudtak rólunk!... Kérdezősködtek Görgei és Kossuth felől. Természetesen: mert hiszen e barátok valamennyiben muszka propagandisták.
Czerkójuk nem nagyobb mint egy közönséges kápolna, benseje földig bemázolva orosz szentekkel, angyali és ördögi ábrákkal, aranyos tarka cifraságokkal, s mindenféle ízléstelen kontárságokkal.
Lakaik háttal a sziklához támaszkodó cellák, fából építve. Ezekben szokás szerint semmi bútor, egy szalma dívány-félén kívül.
Főnökük, - egy tisztes ősz szakáll, - szívesen látott; mindent megmutogatott, és aztán ebédlőjükbe vezetett. Itt török módon a padlat szőnyegére letelepedtünk, és igen kellemes ízű fejér borral vendégeltettünk meg.
"A szegény barátok itt is jó bort isznak."
E vércselakhoz a feljárás igen fáradalmas. A gyalogút roppant szikla omladványokon, s gyönyörű erdőn visz keresztül. Miképp tenyészhetik itt ezen erdő, mely betű szerint a sziklából látszik kinőve lenni: meg nem foghatni. Szekérrel ide közelítni nem lehet. A barátok teherhordásra szamarakat használnak.
Tirnova lóháton egy óra járásnyira fekszik Szamodentől, benn a Jantravölgy ölében. A monostor sziklaudvaráról egészen beláthatók annak bűbájosan regényes fekvését.
E sziklába vésett völgyek, tökéletesen olyanok nagyban, mint a tordai híres sziklanyiladék. Úgy látszik, hogy e tájon iszonyú vulkán-kitörések repesztették meg a föld sziklakeblét és döntötték romokba az óriás bérceket.
Ily rengeteg sziklabérc omladványaira van építve Tirnova, a hajdani bolgárkirályok eme székvárosa, mely valaha magyar királyokat is uralt.
A gránitromok roppant halmaza, melyen Tirnova, mint egy légi város áll, vagy inkább függ: e csodálatos sziklavölgy közepéből emelkedik föl, a Jantra vizétől körülkígyózva.
Kossuth, és akik tőlünk útközben elváltak, Tirnován pihenték és mulatták ki magokat, hogy itt őket utolérhessük; hanem azért bennünket be nem várva, ma reggel tovább mentek...
Ez állomáson egy száz esztendős török fuvarosunk volt. Erőteljes tréfás öreg janicsár. Egész nap gyalogolt bivalyai mellett, és akkorákat kiáltott rájok, hogy belé a hegyek visszhangoztak. Alig látszott estve rajta némi fáradság. Meghívtuk aztán vacsorára: s jóízűt evett velünk a keresztény gulyáshúsból.
Általában sohasem láttam annyi öreg embert, és oly fiatal erőben levőket, mint itt, Törökországban.

Dsuma, novemb. 22. 1849.
Az örök jégvonalak magasságain járunk.
És mégis, mily szép világ van itt, - ezen szakában az évnek!...
Második tavasz.
Tegnap ismeretlen szépségű mezei virágokat szedtem számotokra, szeretteim!... s ma valóságos rózsaerdőn jöttünk keresztül...
A török, mondhatni, a vakhit szenvedélyével teremti elő a csurgó kutakat; vallásos kegyelettel ápolja, s legdrágább kincse gyanánt őrzi a forrásokat.
Falvaik és városaik, vagy folyók partjain épülvék, vagy a szó teljes értelmében források özönében úsznak. E részben a török telhetetlen. Bármily bőségében legyen a forrásvíznek, mit a természet neki a hely színén adott: azzal ő meg nem elégszik. Fölkeres a környékben, a közeleső hegyek és völgyeken minden forrást; ezekből roppant fáradalom s türelemmel összeszedi a vizet, és cserépcsöveken városa vagy falujába, imaházai udvarára, szentjei sírkertjébe, fürdőibe, kávéházaiba, sőt ha módját ejtheti, saját lakába is elvezeti.
Minden kútja, vagy csurgóra, vagy szökőre van elkészítve; láncon függő vas, vagy cinezett rézcsészével ellátva; s homlokkövére jelmondatok vésve a koránból.
Gazdag és kegyes müsülmanok moshékra, s különösen ily kutak fenntartására tömérdek összegeket hagyományoznak, mik azonban a papok által többnyire hűtlenül kezeltetnek.
Szentek, nagy hősök, vagy főrangú kegyes alapítók sírjai, források vagy kutak közelében vannak. Az ily kútművek többnyire márvány boltozatok alatt állanak, a közönség elől vas rostélyzattal elzárva. Ily helyeken imámok, vagy dervisek laknak, kiknek kötelességök, a hét bizonyos napjain az arra járóknak friss forrásvizet osztani réz vagy cinpoharakban, melyek a rostélyzathoz láncolvák.
De nem feledkezik el a török e tekintetben a szegény utasokról sem.
Az útfélen minden lépten nyomon csurgókutakkal találkozunk. Ha vannak az út mellett források: jó; ezeket ő csurgókkal és kőválukkal látja el; ha nincsenek: ide vezeti azokat bármily messziről. Nem halad az ember egy mértföldet anélkül, hogy négy, - hat ily csurgókutat ne találna.
Valahára vége felé járunk fáradalmas utunknak. Sumlától már csak 8 órányira vagyunk.
Kossuthék is egyesültek velünk, s együtt tartandjuk gyászmenetünket Sumlába.

Sumla felett, novemb. 23. 1849.
Három hétig tartó utazás után, melyet lóháton tevék, végre itt vagyok.
Az utolsó napokban két akkora hegyeket kellett hágnunk, mint a királyhágó.
Ez, melynek tetőpontján állunk: Sumla természeti bástyája. A legfőbb hadi pont keleti és nyugoti Európa között. Egyetlen kulcsa Drinápolynak és Konstantinápolynak a szárazról.
Húsz év előtt itt ment a muszka keresztül véres fővel, mint hódító. 20 év múlva a muszka hadjárat után, magyar harcosok végmaradványa megy itt keresztül, száműzötten, hontalanul...
Meddig hosszú karavánunk összekerül, megállapodánk e híres természeti bástya tetején, hol egyszerű ágyúsáncokon kívül semmi mesterséges erősitvényeket nem látunk. Alant a völgyben Sumla terül el szemeink előtt, tizenkilenc minarettjével, s három nagy kaszárnyájával a város külső pontjain.
A magas bérc, melyen állunk, Sumla felett félkörbe kanyarodik, s a várost ölébe zárja, mint anya féltett gyermekét.
E félkör észak-kelet felé nyílik, s arra van arccal fordulva Sumla. E nyílás irányában visz az út Várnára, mely a Fekete tenger partján fekszik, s melytől itt Sumlán csak 16 órányira leszünk.
Nagyszerű kilátás a balkánon túli tájakra! A természeti szépségeknek ismét új, soha nem látott változata...
S e látvány most még is úgy fáj!...
A láthatáron, tova kelet felé, a síkmezőséget hosszú sziklafal keríti be, melyet a nap utolsó sugárai halványpirosra festenek.
Az esthajnali fénynek haldokló színjátéka érzelmeinkkel e percben igen összehangzik.
Mi szép lehet a te képed, kelet vidéke, mások szemében, kik talán mint vőlegények jőnek látogatásodra, kik titokban rég eljegyzetek arájokul; de vajmi sötét jóslatu a te tekinteted nekünk magyaroknak, kiket ily kétértelmű vendégi minőségben röpített kebledre a sors fergeteg!...
Itt fogjuk tehát magunkat kipihenni, két évi hányatás után?...
Ki hitte volna ezt?...
Hajh Sumla, Sumla!... nem második Rodostónak hínak-e téged magyarul?...
De lennél bár paradicsom, és nem börtön: mit ér, ha magyarhontól, édes mieinktől, oly végtelenül messze vagy!...

Sumla, decemb. 9. 1849.
Katonaviselt embereink, a kapitánytól lefelé, mind a gyalog laktanyába szállásoltattak; Bem, Kmeti, és a renegát katonák a lovas kaszárnyába.
Nekünk többieknek a városban kellett volna bolgárházakhoz elszállásoltatnunk, ha már a lengyelek, kik 12 nappal előztek meg bennünket, előlünk minden lakható szállást el nem foglaltak, s bennünket elhagyott, roskadozó faházakba nem szorítottak volna; hol a padláson keresztül az eget, a pallón át pedig a kamara földjét láthatni; s hol az égő gyertyát a szoba közepén eloltja a szél, mely átsivít a falak nyílásain...
Hát már e gyűlöletes lengyel néptől sohasem fogunk megmenekedni?...
Az idő is, mely néhány nap előtt oly szelíd, oly tavaszi jellemű volt: egyszerre a legzordabbá, kegyetlenül télivé változott.
Itt meg kell dermednünk...
Kossuth is nyomorú szállást kapott. Csupán a Batthyányé tűrhető.
Perczel szinte a gyalogsági laktanyában kapott egy hideg, füstös szobát, minthogy a jobbakat ott is a lengyelek foglalták el, u. m. Zamoiski, Visocki, Bulharin, s több efféle tót katonatisztek. Azért a két Perczel innen a városba költözend.
A török tisztviselők gonoszsága itt is mutogatja már foga-fehérét.
Sumla a rustsuki pashamegyéhez tartozik.
A rustsuki pasha, Said nevű vén gonosztevő, most itt van.
A katonai parancsnok Halim pasha, ugyanaz, ki Vecserován elszedte fegyvereinket, melyek most is oda vannak; - ez szinte itt van.
Valami Faik nevű alezredes pedig, mint élelmezési s pénzügyi biztos van végettünk ide küldve Sztambulból. Ez valóságos török jezsuita. Bécsben tanulván: németül és franciául jól beszél.
Ez a három jó madár intézkedik jelenleg dolgaink felett. És a jobb házak tulajdonosai, hogy a szállásadási kötelesség alul felmentessenek: mind a három jó madarat megvesztegették. Ezt volt alkalmam világosan látni. Ezért van, hogy szállás dolgában sem egyikkel, sem másikkal nem boldogulhatni. A bolgár még csak udvarára sem ereszti a szállás keresőt, ha ez a pashától teszkerét, azaz: szállásutalványt nem mutat. Ez esetben pedig oly iszonyú havibért kíván szobájáért, mit szegényebb emigrans meg nem fizethet... Panaszlunk, kérünk, követelünk... mind hiába! Egyik pasha a másikhoz, ez a müdírhez, ez ismét visszautasít; mindenik vállat vonít, szabadkozik, biztat, hiteget... s ez így megy napról napra, hétről hétre, míg végre átlátjuk, hogy belőlünk ez alávalók bolondot űznek.
És van-e lelketlenebb, cudarabb állat a földön, mint ez a bolgár? ki nemcsak hogy csaló, huzavona, nemcsak szemtelen mint a cigány, hanem azonkívül még fanatikus muszka is. Ez alattomos muszkatót nép irántunk vad gyűlölettel viseltetik; és ezt el nem mulasztja konokul éreztetni velünk, mihelyt csak egy kis alkalma van azt merészelhetni.
Nem tudok írni, ujjaim meg vannak dermedve...

Sumla, december 13. 1849.
Ha mindig ily kemény tél van e hegyek között: nem lehet érteni, miképp állják ki az itteni lakosok ily mértékét a hidegnek oly házakban, mint az itteniek, melyek csupán nyári lakásokul alkalmasok, minthogy bennök kályha egyáltalában nincs; kandalló vagy sárboglyakemence pedig csak a huszadik házban található.
A főnök emigransok számára csak most küldött ide Bukarestből Őmer pasha nehány vaskályhát és némi europaiszerű bútordarabokat, u. m. pamlagokat és nagy karszékeket. Sumlán ezelőtt kályhát nem is láttak.
Ház melegítő eszköz itt közönségesen a mangál. Erre nagy halmaz kovácsszenet raknak; s miután ezt az udvaron vagy utcán jól kiégették: a mangált izzóparázs tartalmával együtt a szoba közepére helyezik. E parázstűznek oly rendkívüli ereje van, hogy a szobát egy perc alatt hőséggel tölti be; hanem egyszersmind oly mértékben fejti ki veszélyes gőzét, hogy ahol a szobának annyi mindenféle szelelője nincs, mint aminőben én és Házmán lakunk, sőt még itt is, ha szüntelen nem járnak-kelnek az ajtón: e gőz elszédíti még a bikát is. És mi, kik ehhez szokva nem vagyunk, azon alternatívába jutottunk, hogy vagy meg kell fagynunk, vagy pedig széngőz által elvesznünk.

Sumla, december 14. 1849.
Kossuth számára egy török bey*) házát készítik téli szállásul azaz belsejét európai módon rendezik; kandallókkal, vaskályhákkal, konyhával, s európai szerű bútorokkal látják el.
Perczeléknek pedig Said pasha ajánlotta saját szállását egy előkelő bolgár házánál. El is fogadtatik. Igen tiszta csinos szobák, hanem ezekben sincs sem kályha sem kandalló, s így kénytelenek mangálokat használni.
Said pasha visszament székhelyére Rustsukra, s a sumlai parancsnok jelenleg Halim pasha.
A honvédtisztek állapota borzasztó. A laktanyában nyolcan-tízen vannak egy szűk ronda farkasordítóba szorítva, hol egyetlen gyékényen kívül semmi sincs, s hol már mindnyájan megteltek ocsmány férgekkel.
Halim pasha megengedte neki, hogy saját költségeiken a városban szállásokat bérelhessenek.
Izmail bey is elment. Allah vezérelje lépteit. Ez egyetlen tisztalelkü becsületes török tisztviselő volt, kit eddigelé ismertem, Ez, mint Őmer pasha biztosa, híven járt el dolgainkban, s igyekezett nehéz sorsunkon mindenképpen könnyíteni. Azon összegből mit a porta útiköltségünkre rendelt Viddintől idáig, meggazdálkodott 25 ezer piasztert, - mintegy 2500 pengő forintot, - és ezt saját felelősségére, emigratiónknak ajándékozta.
Hallim pasha, mint itteni főparancsnok, Perczel Mórnak egy okiratot küldött, német nyelven szerkesztve, melyben felhívja őt, az összes magyar kivándorlottak főnökéül, kijelentvén, hogy ilyennek egyedül őt ismerendi, s a fényes porta és a magyar kivándorlottak közötti minden hivatalos közlekedés ezentúl egyedül Perczel Mór által fog történni. Fölkéri továbbá őt, alkotna törvényszéket, mely fegyelmet tartson a kivándorlottak között, s mely a történhető kihágások felett ítéljen. A törvényszék ítéletét Halim pasha hajtandja végre, ha Perczel Mór által erre felhivatik.
Perczel a dolgot restelli; először azért, mert ő háboritlan elvonultságban kívánt maradni; másodszor, mert látja, hogy itt Kossuth szándékosan mellőztetik; következőleg, hogy e tény mindenesetre viszályok almája leend a kivándorlottak között.
Én rögtön láttam, hogy ez Bem műve.
Kossuth Viddinben az iszlámra tért Bemnek minden barátságos viszonyt felmondott, mint aki hitével együtt hazáját és nemzetiségét is végképp elvetette magától; s mint aki múltját meghazudtolva, zsarnok rendszer szolgarabjává, a civilisatio ellenévé, s így a szabadságügyre nézve lehetetlenné tette magát.
Bem viszont engesztelhetlenül gyűlöli Kossuthot, mint a magyar és közvetőleg a lengyel ügy végső bukásának egyedüli okozóját, szerinte a szintoly példátlan mértékben gyáva, mint hiu s önző kormányférfit.
Midőn közöttök a meghasonlás Viddinben annyira ment, hogy egymásnak levélben csaknem a fentebbi szavakat mondanák: azóta Bem mindent elkövetett, hogy az előkelő törököket Kossuthtól elidegenítse, nevét közöttök rossz véleménybe hozza, tiszteletlenné, népszerűtlenné tegye.
Bem szava pedig a törökök előtt oraculum. Iránta határtalan tisztelettel és bizalommal viseltetnek. Szerintök az ily nagy hősök az istennel gyakran találkoznak, s értekeznek személyesen.
Bem majd két héttel előbb érkezett Sumlára mint mi. A megérkezésünkre már itt várakozott pashák belrendezésünkre nézve az öregtől tanácsot kértek, s tőle származik azon tanács, hogy Kossuth mellőzésével Perczel neveztessék ki a magyar kivándorlottak főnökévé.
Perczel tehát, megelőzendő minden kellemetlenséget, a gyalogsági laktanyába hívott össze mindnyájunkat, s a gyűlésnek indítványképpen előadta, miképp szükséges lenne egy igazgató választmányt alkotnunk, mely belső ügyeinket rendezné, s magát a török hatósággal viszonyba tevén, hivatalos kapocs lenne köztünk és a török pashák között is; indítványozta egyszersmind, hogy e választmány elnöke Kossuth legyen.
Az indítvány elfogadtatott, s a választmány azonnal megalakult; tagjai egyszerű felkiáltás útján lőnek kinevezve. A kivándorlottak minden osztálya képviselve van közöttök.
Halim pasha okirata folytán a törvényszék tagjai szinte meg lőnek választva. Törvényszéki elnök: Perczel Miklós, a Mór testvéröccse, ki bátyjánál 20 évvel idősebbnek látszik.
Az okirat köztudomásra jövén, általános meglepetést okozott.
Hanem Perczel eljárása mindenkit kielégített. Most csend és béke van Izraelben.
( *) Bey: üres cím. Hercegnél kevesebb, grófnál több. Az őrnagyi rangosztálytól fölfelé, minden államtisztviselő beynek címeztetik. E cím fiúról, fiúra száll.)

Sumla, december 16. 1849.
Kmetinek köszönhetem, hogy még eddig meg nem fagytam. Neki a lovas laktanyában tágas tiszta szobája, vaskályhája és elég fája van. Hálásra hozzá járok, ha nagyon kemény az idő, ámbár kissé messze lakik... Különben, hogy az idővel dacoljak, egész napokat és éjeket házalva, csavarogva kell eltöltenem.
Kmetit, mint embert, itt kezdettem ismerni; s a társaságában töltött órákat legbecsesebbjeim közé számítom.
A bolgárok azt mondják, hogy e zord időt mi hoztuk ide. Nekik még sohasem volt ily kemény telök. Január hó elején szokott rendesen kevés hó esni nálok, s február elején a télnek vége van. A természet ekkor rögtön kinyílik, s márciusban a fák már virágzani szoktak.
Úgy tetszik írtam már, hogy aki egy török várost látott, valamennyit látta.
Mint volt Viddinben, Palánkán, Plevniken, Lovcsán, Selviben, Dsumán: éppen úgy van Sumlán is minden, kívül-belül.
Ugyanazon fabódék, sáralkotványok, sikátortömkeleg; ugyanazon nép, csak valamivel vadabb; ugyanazon egyetemes rondaság; és ugyanazon kiállhatatlan juh-faggyú szag.
Tehát már nincs hová menekülni e bűz elől?
E testi-lelki undor végre kikerget a világból is.
Magyar, német és francia országi utazásim közben azon tapasztalást is tevém, hogy minden városnak, hogy úgy szóljak egészen saját szaga van, ahhoz képest, aminő neme az iparnak benne tulnyomólag űzetik, aminő benne az egészségi rendőrség, aminő építkezési modora, és aminő fekvése van általában.
Törökországban ez is másképp van.
Itt a városok természeti fekvése levegőjükben semmi különbséget nem tesz.
E városok bűze mindenütt ugyanaz... És e bűz oly dögletes nemű, melyhez hasonló a keresztény világban nem létezik.
A mi civilizált érzékeknek undorító, csömörletes, kiállhatatlan: az e piacok és közhelyek légében mind egyesülve van.
Fő tényezők e tekintetben a vágóhidak, százados tartalmaikkal; az állatok hullái, melyek utcaszerte örök békében nyugosznak; a halasbódék... hol ilyenek is vannak; mindenek felett pedig a juh-ipar, melyben a juhnak minden alkatrésze külön szerepel; úgymint: nyers és gyártott bőre; vaja és faggyúja, mely az ételekhez mint zsiradék használtatik, és marhabőrökbe varrva boltokban árultatik; nyers és kiszárasztott húsa; túrója, mely kifordított kecskebőrökben tartatik; sült feje, mely a piaci sütőkemencék előtt nagy számmal árultatik; a lacikonyhások főzőműhelyei, stb., stb....
Mind ezen üzletek a főpiacokon foglalnak helyet, atyafiságos szomszédságban, önelégülten kínálkozván a bugyogós közönségnek.
Szinte kifeledém e török aesthetikai szótárból az utcai temetőket és szemétdombokat... Ezek azon elemek, melyekből a török városok dögvészes levegője századok óta táplálkozik, és nincs orkán, vagy fergeteg, mely innen e léget kisepreni képes lehetne.

Sumla, december 17. 1849.
Ma még nagy sárga és görögdinnyéket láttam a piacon.
Egynek ára 8 garas.
Mi kivándorlottak mindenhol drágaságot csinálunk, mivel ahová megyünk, ott mint a sáskák, mindent felemésztünk; s mert koldus létünkre is bőkezűek levén: ingereljük a bolgárok nyervágyát, mely különben is telhetetlen.
Ha e négy hónapot, mennyit már itt elnyomorogtunk, akármely művelt országban töltöttük volna el: a benszülöttek nyelvét eddig bizonnyal jól beszélnők, ha korábban soha nem hallottuk volna is azt. És törökül, én legalább, még alig tanultam valamit, azon kívül, mi a piacon és kávéházban akaratlanul reám ragadt. Természetes is: mert hiszen huzamosabban itt maradni senki sem szándékozott; sorsunknak pedig még csak egy hétig tartó megállapodása sem volt mindekkorig. Aztán kinek lehessen közülünk kedve most nyelvet tanulni, és éppen törököt, melynek sem irodalma, sem költészete, tehát semmi magasabb vonzereje magunkféle emberekre nézve nincs?...
Ami csekély népköltészet ez országban létezik: az aráb eredetű. És ha van e népnek valami afféle tulajdonsága, mit ismeretnek lehetne nevezni: azt az aráb származású Mohamed' aráb nyelven írott koránjából, és aráb hagyományok után bírja.
Most azonban mégis elkezdettük a törökszót tanulni; először azért, mert isten tudja még mikor szabadulhatunk innen; másodszor, mert ezzel a törököt végtelenül boldoggá tesszük; s harmadszor, mert úgy tapasztaljuk, hogy a mi nyelvünkhöz a török, mind kellemes hangzása, mind benső alkotása szerint igen hasonlít, sőt, hogy sok egyes szavaik, - talán történeti viszonyainknál fogva, - a mieinkkel külsőleg is csaknem ugyanazok... például: apa, törökül: aba; anya: ana; sok: csok; olcsó: ocsuz; var: van; rossz: fena (fene); kávé: káve; jer: gyel; kicsiny: kücsük; pohár: káde (kád); alma: elma; kés: bicsak; ökör: öküz; kenyér: ekmeg (edd meg); szeretem: szeverim; kalpag: kalpag; balta: balta; virág: csicsek (csicsés); árpa: arpa; findsa: fildsan; ibrik: ibrik; tálcza: tepsi; szakál: szakal; csizma: csizma: csizmadia; csizmadsi stb.
Tehát Sztambulból török nyelvtant hozattunk, néhány példányban, német és francia magyarázattal.
Nyelvészeti talentummal bírók, csupán gyakorlat után, már most is folyvást beszélnek.
Kossuth nemcsak beszél, hanem ír és olvas is; ez pedig oly mesterség, mihez a török effendik - azaz írás tudó urak - közül is csak igen kevesen értenek.
Mert a török írászat oly rendszer és határozottság nélküli szövevény, hogy minden kéziratot maguk a hivatalnokok sem képesek, vagy csak nagy üggyel, bajjal kiszótagolni... Ezt nem egy ízben láttam.
Ez onnan van, mert a töröknek magánhangzó betűje nincs, és mert ugyanazon betűt másképpen írja a szó elején, másképpen közepén, és ismét másképpen a szó végén; aztán, aminő szomszédságba jutnak a betűk: formáik is aszerint módosulnak, az összeragasztások által. Sőt, ha jól értettem a nyelvmestert: ugyanazon betű mást jelent a szó elején, mást a közepén, és ismét mást a végén. Mondhatni, hogy ahány török szó van: ugyanannyi az írszabály, s hogy e szerint minden szót külön és egyenként kell megtanulni, leírni és elolvasni.
A török visszafelé ír mint a zsidó, valamint sok egyebet is visszásan tesz a mi szokásainkhoz képest. Például: az igent oly fejmozdulattal fejezi ki, mint mi a nem-et; és viszont: a nemet úgy inti, mint mi az igen-t. Mikor valakit magához int: kezét s ujjait nem felfelé mozdítja, mint mi: hanem lefelé.

Sumla, december 18. 1849.
Az igazgató választmány is elkezdte működését.
Azóta relutumainkat, azaz élelmezés helyetti díjainkat, tíznaponként pontosan kapjuk.
A sumlai magyar kivándorlottak létszáma 500-ra olvadt. E számban van ötven asszony és 4 gyermek. A lengyelek ezeren vannak.
Minthogy pedig a bolgár lacikonyhákon csömört eszünk, és reá undort iszunk, még is mindig éhezünk és szomjazunk: egy casino terve vétetett munkába, hol lehető legolcsóbb, s határozott áron, európai módra élelmeztessünk.
Intézkedik a választmány, hogy Sztambullal, és ezen át a művelt világgal rendes közlekedésbe jöhessünk. E végett Sztambul és Sumla között posta állomások fognak rendeztetni közköltségen; azaz: ha e szándék a török hatóságok nemakarásán, vagy más politikai gátokon megnem törik.
Ha ellenben sükerülhetend: akkor legalább tudni fogunk valamit a civilizált világról, s talán azok felől is, kik bennünket mindenek felett érdekelnek: édes mieinkről, kiktől már négy hónap óta úgy el vagyunk zárva, mintha szent Ilona szigetén, vagy a cethal gyomrában volnánk...
Könyveket és lapokat is kapni fogunk, hogy fejeink egészen be ne mohosodjanak.
De nem lehet érteni mit akar Kossuth azzal, hogy az emigratiót itt Törökországban, és éppen Bulgáriában akarja tartani? Mert azt kéri a fényes portától, - és mindnyájunk nevében, - hogy itt maradhassunk; pedig ez iránt az összes emigratio, tudtomra, meg sem kérdeztetett.
Hogyan lehet ilyesmit a mi közös óhajtásunknak mondani?...
Mert hiszen, aki már négy hónapot töltött e földön, s úgy ismeri az itteni körülményeket, mint mi: hogyan hihetné az komolyan, hogy mi Sumlán közelebb vagyunk vagy fogunk akármikor lehetni a hazához és Európához, mint vannak a Jó-remény fokának lakosai?...
Avagy dacára Kossuth, Batthyány és mindnyájunk erőködéseinek: hallottuk-e hírét a világnak, s a honnak, mióta itt vagyunk, hanem ha egyes utasok vagy koronként hozzánk érkezett menekvők szájából?... Avagy nem régen elfeledtük volna-e már eddig a Guttenberg mesterségének még nevét is, ha Zamoisky emberségéből nem láthatnánk néha egy-egy francia hírlapot, melyet aztán hetekig bámulunk, mint valami múmiát, vagy egy özönvíz előtti állatszörny állcsontját.
Mert Zamoisky az egyetlen ember közöttünk, kinek módjában van a nagy világgal érintkeznie, a francia ügyvivőségek útján, melyeknek ő védence.
És e vadállatok földjén akarni maradni, komolyan!... Ez országban, hol nem sokára Isten és emberekre nézve haszonvehetlenekké, barmokká fogunk aljasulni!...

Sumla, december 19. 1849.
Perczel iránt a pashák kitűnő tiszteletet tanúsítanak.
A magyar forradalomból legismeretesebb nevek Törökhonban a Bemé, s Perczelé, minthogy mind a ketten a török határszéleken működtek. Bem erdélyi hadjáratának, valamint Perczel bánáti előnyomulásának híre villámgyorsan hatott el szájról-szájra egész a Bosporusig, minden turbánost bámulatra ragadván.
Ehhez járul még, hogy Bem Perczelt leghősebb, s elhatározottabb forradalmi hadvezérnek tartja, s mint ilyet legtöbbre becsüli.
Bem véleménye pedig a török előtt szentírás.
A többek között, mikor Viddinből már elindultunk: Ziah pasha Perczelnek talizmánul egy zárt levelet küldött, egy másikban a legszívesebb szerencse kívánatok közt azt írván neki, hogy ama zárt levelet csak akkor nyissa fel, ha valaha nagy veszély találná fenyegetni, biztosítván őt, hogy az ellen a levél villámhárítóul szolgáland.
Szeretnék mindent feljegyezni, - s a benyomás első perceinek melegével, - mi bennem és köröttem történik, mi szemeim előtt mint új, szokatlan, ismeretlen és eredeti jelenik meg: de lehetetlen. Ehhez normális állapot kívántatik, s hol vegyek ilyet?...
Ami keveset írok: kénytelen, kelletlenül cselekszem: csupán azért írok, hogy anyanyelvemet el ne feledjem, s hogy a szabatos írásban magamat gyakoroljam. Egykor ez volt egyik legkedvesebb tanulmányom... és most... elborzadok magam fölött, mert e tekintetben már is hanyatlás jeleit veszem észre irataimon. Alig vagyok képes gondolkozni, eszmélkedésemet egy tárgy körül öszpontosítni, rendbe hozni. És ha olykor az ihletés percei mutatkoznak: vagy nincs hová megvonnom magamat, vagy más valami hiányzik a dologhoz, s így az égi percek ismét nyomtalanul tünnek tova.

Sumla, december 20. 1849.
Aztán, hogy ne volna ez a török egészséges és hosszú életű?... Növénnyel, tejjel, gyümölccsel és juhhússal él; forrás vizet iszik; szüntelenül mosdik és fürdik; ellenben disznóhúst nem eszik; bort, pálinkát nem iszik (csupán katonája); patriarchai életet él; a civilisatio ezerféle szenvedélyeit, vészeit és kórnemeit nem ismeri.
Az a Mahomed próféta még is igen okos és practicus ember volt.
A figyelmes vizsgáló úgy találandja, hogy a Mahomed által meghatározott és törvényesített azon életszokások között, melyek az anyagi s erkölcsi, magán és közéletre vonatkoznak, talán egyetlenegy sincs olyan, mely ezen éghajlat, helyviszonyok, s ezen emberfaj természetében ne találná feltételét és elkerülhetlen szükségét.
A török, testének csupán két részét őrzi gondosan: fejét és gyomrát; a többivel nem gondol.
Fejét beretválja: Ezt nem csupán a tisztán tarthatás végett cselekszi, hanem azért, mivel így a fej könnyebben tűri a turbánt, azon 8-12 rőfös tekercset, - gyapjú vagy pamutszövetből, - melyet sem éjjel sem nappal le nem vesz fejéről, kivévén ha mosdik vagy fürdik. E turbán következő részekből áll: alul egy kis sapka fejér pamutszövetből; ezen felül a fesz, azaz varrástalan vörös sapka, gyapjuszövetből (a szegények e helyett szürke kalapposztóból készült sapkákat használnak) e felső sapkára kanyarodik a sáltekercs.
E turbánok akármelyike, látszatos nagy terjedelme dacára, nem nehezebb egy közönséges szőrkalapnál; és a fejet semmi másnemű föveg nem védi meg oly gyöngéden a szél, hideg és a keleti nap szúró sugárai ellen, mint a török turbán.
A legalsóbb rendűek turbántekercse tarka gyapjúszövet; az imámok és gazdagoké: fejér pamutszövet, sárga selyem virágokkal hímezve; a Mahomed családjából származottaké: zöld szövet. Az államhivatalnokok és katonák nem viselnek fejtekercset, csupán feszt; fejöket sem beretválják, csupán állaikat; hajokat európai módra nyíratják. Szakállat a katonaságnál egyedül a tábornoki rangú pashák viselhetnek.
Gyomrát a török szinte 10-12 rőfös sállal tekeri körül, vörös vagy tarka gyapjúszövetből.
Erre csatolja, ha kedve tartja, azon szíj övet, melynek elől három rétege van, azért, hogy e rétegek közzé tehesse handzsárját és pisztolyait.
E szerint a töröknek legkényesebb testrészei a meghűlés ellen teljesen biztosítvák. Többi tagjai pedig edzve vannak a lég minden változásaihoz; mert például, mellét a török soha nem fedi, s mert napjában ötször tartozván imádkozni, s előbb mindannyiszor megmosdani: télen nyáron szüntelen mosdik és fürdik.
A legcsikorgóbb hidegben leguggol akármelyik csurgónál, felgyürközik, megmossa kezeit könyökig, arcát s kopasz fejét nyakig, lábait bokáig, - hármas tempóval mindenkinek, - aztán meg sem törölközve felteszi turbánját, felhúzza papucsát, s egyenesen megy az imaházba.
Sumlán annyi a forrásvíz, hogy elég lenne hat ekkora városnak. A moshék udvarán 50-60 csurgó, az utcákon számtalan, s minden jobb gazda udvarában legalább egy.
Sumlának nincs is egyéb jó tulajdonsága, mint ez a három: hegyi levegője, forrás vize s hat török fürdője.
Most látjuk, hogy az általunk ismert orosz gőzfürdőnek eredeti ősapja tulajdonképpen a török fürdő; s látjuk azt is, hogy amaz minő korcs és méltatlan unokája emennek.
Ez amannál, mint gyógyeszköz is, sokkal egyszerűbb és kellemesebb, okszerűbb és hatalmasabb.
Az európai civilizált ember egyelőre fel sem teszi a törökben azon mértékét az ügyességnek, miről e szakban utóbb meg kell győződnie; pedig látszik, hogy a törököt erre nem más, mint a természet tanította, hosszas gyakorlat és tapasztalás útján.
Az épület áll egy elő, egy nyugvó, és egy főteremből, honnan több apró fülkék nyílnak főrendű vagy beteg fürdő személyek számára.
A tágas elő vagy vetkező terem közepén ugró kút, melynek vizét roppant márványkád fogja fel, honnan a kő padlatba helyezett apró csatornák vezetik el a víztartalom feleslegét. Körös-körül, fentebb és alantabb, széles deszka emelvények, szeszélyes rendetlenséggel alkotva, s karfákkal ellátva, mint ugyanannyi apró színpadok, melyek vetkező helyekül szolgálnak; mindeniken pamut zsákok és vánkosok. A terem egyik szegletében kávéfőző kandalló, vagy colossalin mangál.
Az előteremből, a nyugvó szobán keresztül jut az ember a fürdőterembe.
Ez egy tágas, márványpadlatu, magas boltozatu, s ablak nélküli terem. A világ fölülről hat bele, apró gömbölyű nyílásokon át. A terem közepén széles márvány emelvény, fekhelyül vagy ülésül. A falak tövében itt-ott üres márvány medencék; a falból mindenik fölébe két rézcsap szolgál; két felől mindenik mellett alacsony márványpadok.
Az apró fülkék, melyek e főteremből nyílnak, hasonlóan szerkezvék.
A teremben tiszta lég, semmi gőz, hanem fürdő-mérsékletű melegség.
A belépőre mindjárt az első pillanat benyomása szintoly kellemes, amilyen érdekes másfelől a dolog rendkívüli szokatlansága, s eredetisége.
Az ember eleinte nem érti, hogy hol veszi magát e melegség? Csak midőn fapapucsa véletlenül lemarad, s puszta talpával a márvány padlatot érinti: akkor veszi észre, hogy a terem alulról fűttetik.
Öt perc múlva el kezd az ember testén a veríték gyöngyözni. Ekkor a fürdős legények egyike a márvány fekhelyen ágyat vet, vendégét reá fekteti, s elkezdi őt, úgy szólván, gyártani.
Mit e török suhanc véghez visz az emberen, az nevezetes... egyetlen a maga nemében.
Tökéletes bonctani jártassággal veszi rendre az emberi testnek egyes részeit, biztos könnyű kézzel szedi fel s mozgatja ki fekhelyökből izmait, aztán összevissza gyúrja, és dömöcköli az embert, különös gondot fordítván a netaláni beteg részekre.
E szintoly kellemes hatásu, mint eredeti műtétel alatt világosan érzi az ember erejét visszatérni, s egész életmüvezetét megifjodni, ujjá születni.
Lehetetlen, hogy ezen műtétel közben bizonyos delej nemű tényezők is ne szerepeljenek.
Ez a munkának még csak első része volt.
Most egyik medence mellé ülünk. A legény durva szőrzacskót húzva kezére; ismét bonctani szabatossággal dörzsöli a testet; s miután arról ekképp minden oda nem tartozót letakarított: elővesz egy cinezett réztálat, ebben bizonyos keleti rojtos növénnyel szappanhabot csinál, s ezzel az embert bekenvén magára hagyja.
Mi tehát megnyitjuk a medence fölötti csapokat, s oly mérsékletű vizet bocsátunk a medencébe aminőt kívánunk.
Aztán elővesszük a benne lévő vas csészét, s addig öntözzük magunkat, meddig a tisztaság, s vérmérséklete kívánják.
A hamamdsi (fürdős) egy pár perc múlva visszatér száraz ruhákkal; emberét jól bepólálja, fejére lágy pamutvászonból túrbánt teker, s kivezeti a nyugvó terembe, hol a fürdővendég fekhelyére heveredik. A nyugvóterem légmérséklete átmeneti fokozatú az elő és fürdőtereméi között. Néhány percnyi pihenés után a fürdős megkínálja vendégét fekete kávéval, friss forrásvízzel és csibukkal.
Másfél óra alatt véghez megy az egész.
Ennyi becsületes szolgálat és fáradságért a rendes díj 8-10 váltó garas; azaz 4 a gazdának, 6 a legénynek.
Hat fürdés, harmadnaponként véve, oly hatást gyakorol, minőt a Priesnicz hosszú kínos rendszere; azaz: a testből minden rossz elemet a felszínre hajt, s ez úton 10 - 12 fürdő az embert tökéletesen ujjá teremti.
Szombat és vasárnap az asszonyok és gyermekek fürdőnapjai; ezen kívül a délutáni órák mindennap.
Mi e szokást nem tudván: benyitunk a minap egy fürdő előteremébe, mely tele volt török nőkkel. Két vénasszony, amint bennünket megpillant: nagy lármát üt, és fapapucsokkal fenyegetőzik. Az ifjabb nők azonban teljességgel nem látszottak megbotránkozni e véletlen meglepetésen.
A török kényelemhez tartozik, hogy minden jómódú ember lakában fürdőház is legyen.
Szállásunk közelében lakik egy török család, - papi rendűnek, vagy valami török szent ivadékának kell lennie; - ennek, lakházával egy födél alatt van moshéja, fürdője, boltja, kávéháza; mellette csurgókútja, kertje, temetője... Ez aztán keleti kényelem.
A töröknek orvosra igen ritkán van szüksége, hanem azért az ilyen iránt határtalan tisztelet s kegyelettel viseltetik, legyen az bármi nemzetű vagy vallású. Az orvos személye nála szent, sérthetetlen. Ez nem jön a gyaurok sorozatába.
Vannak török orvosok is, kik a sztambuli török orvosi egyetemből kerülnek ki, s kik körülbelül annyit szoktak tudni, mint a mi falusi kuruzsló asszonyaink.
Európai orvosok itt kevesen vannak, de annál nagyobb tiszteletben tartatnak.
Itt az a szokás van, hogy díját az orvos előre meghatározza s kifizetteti. Ez annyiszor ismételtetik, ahányszor újabb szereket rendel a betegnek. A gyógyszereket az orvos fizeti.
A pashák házi orvosai - kik mind európaiak - igen jól fizettetnek. Községnek itt orvosa nincs. Ugyanezért az emberek minden európai utast megkérdeznek, hogy nem orvos-e? s ha történetből ilyenre találnak, nem lelik helyét. Sőt a bolgár gyakran erővel rá fogja a kaputos emberre, hogy orvos, akármint szabadkozzék: és tőle segélyért eseng. És e bolgárok még is oly szennyes lelkű hálátlanok, hogy ha becsületükre hagyatik az orvos díjazása, s tán éppen utólagosan igényeltetik: lehetetlen tőlük valamit kicsikarni. Azt felelik fizetésül, hogy őket az Isten gyógyította meg, nem az orvosi segély.
Egy emigrans orvossal Sumla városának örmény községe szerződést kötött három évre. Az orvos évi díja közel 2000 pft, szállás és szabad gyakorlat.
A keresztény orvos háremekbe is beléphet, természetesen háremőrök kíséretében, kik rendszerint megférfiatlanított aráb-szerecsenek.

Sumla, december 21. 1849.
Az emigratio egy új taggal szaporodott... T... a napokban érkezett hozzánk Magyarhonból, és roppant újdonságokat hozott. Ama kétes hír, mit senki sem akart hinni, mi eddig az emigransok agyában csak mint "rút szörnyeteg bujdoklott, mely magát mutatni borzad," most napvilágra jött, most már valósággá lőn.
Komárom elesett.
T... a komáromi capitulansok egyike. Szemtanúja volt a nagy tragédia utolsó jelenetének.
Pétervárad feladatott septemb. 7.
Komárom 20 nap múlva: septemb. 27.
A bizonyosság e pillanata feloldozni látszott közöttünk minden földi láncokat; feltárultak a keblek legtitkosabb kamarái; mindenki szabad szárnyakra bocsátá gondolatait s érzelmeit, mint haldokló, ki számadását a világgal befejezte, ki többé embertől nem fél és nem reményl, ki őszintén szól, mintha végrendeletét nyilvánítaná.
"Minők a feltételek?" kérdi szorult kebellel mindenki.
"A magyar pénzjegyek beváltatnak-e?"
"Van-e közbocsánat!"... stb. stb.
Az emigratio, különösen annak értelmisége, egy epével csordultig telt kebellé lőn, mely egész tartalmát a forradalmi főnökök fejére zúdítja, leginkább pedig Kossuth, Szemere s a debreceni diplomatiáéra, mint olyanéra, mely tehetetlensége világos öntudatával vezérelt forradalmat, mely külső hatalmasságok pártfogásával hitegeté a nemzetet, s mely csaknem az utolsó percig lehetetlennek hirdeté az orosz beavatkozást.
E bősz recriminatiók aztán csak uj szakadások s gyülölkedések tényezőivé lőnek közöttünk; mert egyik sem akarja tűrni, hogy a bűnvádak egész súlya saját kegyeltjére hárittassék, tudniillik azon vezéri egyéniségek valamelyikére, kihez vakbuzgalommal ragaszkodik, kit csodál még hibáiban sőt bűneiben is.
Én pedig mindezekre csak azt mondom, hogy: "Vanitatum vanitas!"
Mit kellett volna tenni, és mit nem?!... hiszen e kérdésre most már a bolond is bölcsen megfelelhet.
Egy ily ünnep után kántáló bölcs a minap azt mondta, hogy IX-ik Piusnak nem kellett volna születnie... mert ő az oka mindennek.
De hátha éppen a hold az oka, - mondom én, - vagy egy más bujdosó, mely Shakspeare szerint "közelebb jött a földhöz mint rendesen szokott, s az embereket dühödtekké tevé?"

Sumla, december 22. 1849.
Ide érkezésünk után azon hír kerengett közöttünk, hogy tavasszal Kiuttájába száműzetnénk, bizonytalan időre, a hatalmak megegyezésével; mások szerint pedig Filippopolisba.
Megkerestük a térképen mind a kettőt. Amaz Kis-Ázsiában, a tengertől 46 órányira, nagy hegyek között fekszik, Trójával egyenlő magasságon. Levegője hűs, vize jó. Lakosai vadabb és fanaticusabb törökök, mint az itteniek. Van egy kis fellegvára, mely nem egyéb, mint egy közönséges katonai laktanya; benne egy zászlóalj szállásol. Útja csaknem járhatlan; azért a közlekedés a tengerparttól odáig, rendesen lovak és szamarakon történik.
Filippopolis pedig a nagy Balkán délkeleti oldalán, a Maricza folyó partján, Ruméliában fekszik, mindenfelől roppant hegyek által környezve, minden közlekedéstől elzárva, szóval: börtönnek száműzöttek számára igen alkalmas.
Volt szó Cyprus szigetéről is. Ez fekszik a szíriai partok közelében. Ott már jó meleg van, mely nekünk, nyugat fiainak, lassu méreg gyanánt szinte megjárja.
Sztambuli tudósításaink most már egyhangúlag erősítik, hogy végképp el lenne határozva, miszerint a menekültek Kiutahiába száműzessenek bizonyos időre; de nem mindnyájan, hanem körülbelül harmincöten a jelentékenyebb egyéniségek közül. A többiek - állítólag - ugyanakkor szabadon bocsáttatnak. Kik ez utóbbiak közül Törökországban kívánnak megtelepedni: azoknak föld, agy képességeik szerint állodalmi alkalmazás adatik; azok pedig kik máshová kívánnak vándorolni: úti költséggel elláttatván, egyik francia kikötőbe szállíttatnak, állodalmi hajón.
Erre az igazgató választmány azon kérelmet intézte a portához: hogy a számában különben is annyira megfogyott magyar emigratio, - melyet a közös ügyérti közös szenvedés már úgy szólva egy testvéri testületté, egy családdá olvasztott, - ne szélesztessék el, hanem hagyassék egy tömegben továbbra is; és ha már sorsa csakugyan fogság leend: ne száműzessék túl a tengeren, annyira szokatlan égő valá, hanem európai földön jelöltessék ki számára valamely város foghelyül, nevezetesen Gallipoli - a márványtenger nyugati partján, - vagy Drinápoly.
Ha pedig egyáltalában Kis-Ázsiába kellend vitetnünk: engedtessék meg legalább Brussában tölthetnünk el fogságunk idejét.
Én e kérelemtől nem várok semmi eredményt. Sőt éppen azért fog megtörténni az, amit nem óhajtunk, mert protestálunk ellene, s mert tudatjuk, hogy attól iszonyodunk.

Sumla, december 23. 1849.
Január 1-ső napján becsületes szállásom lesz, az új sárga házban, az örmény kávéház felett, a török zsinagógával szemközt. Ez is faház ugyan, mint a többi, hanem legalább új, tiszta.
Eddig e ház egész emeletét Glosz tartotta bérben, casinónak; de minthogy semmi haszna nincs mellette, tehát felhágy a vállalattal, s olcsóbb szállásra költözik.
Ezen ház emeletét teszi: három külön szoba, - mind az utcára; - egy nagy közös előszoba; konyha és kamara. Mindezt kibéreltük három arany havi bérért négyen: Házmán, Timári, Grim és én.
Semmi bútor sincs ugyan a szobákban, hanem a fakereveten legalább szalmával tömött vánkosok vannak, kartonnal bevonva.
Kandalló sincs ugyan egyikben sem, annál kevésbé kályha, vagy efféle boglya; hanem annál több ablak, s pedig nem papírból, hanem üvegből.
Mert a török építészetnek az a különc modora van, hogy akárhány szoba legyen a házban: mindeniknek három, vagy legalább két oldalról kell szabadon lennie, azért, hogy minél több ablaka lehessen; mi arra mutat, hogy kelet fiai a napot mindenek fölött szeretik.
Készítteténk tehát jó nagy mangálokat vaslemezből.
Fel is butorzom szobámat lehetőleg európai módon. Lesz asztalom, székem, sőt ágyam is. Mert eddig bőrládám volt asztalom, székem, vánkosom, és minden bútorom.
Németit, az egykori pályatársat, - ki a török kaszárnyában nyomorgott, - magamhoz vettem.
Abban a laktanyában csak egyetlen egy jó dolog van: a banda.
Mert a francia módon szervezett török hadseregnél zenekarok is vannak, s pedig nagyon jók.
Bámulatos ügyességgel játszák a legnehezebb operai zenerészeket, még pedig könyv nélkül.
Nem értenők hogyan lehetett őket a karmesternek ennyire vinnie, ha nem látnók, hogy ez emberek a mi fajunkkal rokonságban levén, szinte zeneérzékkel bírnak, habár ez nincsen is még nálok oly fokra kifejlődve mint minálunk.
A laktanyai parancsnok oly nagy figyelemmel van irántunk, hogy a zenekarral minden délután, még a legcsikorgóbb hidegben is, magyar zenedarabokat játszat a laktanya udvarán. Játsszák a Rákóczi-indulót, a Hunyadi-indulót, népdalainkból szerkesztett egyveleg-indulót, ezek között a "Szökött katona" dalait is, például:

"Az ég alatt a föld színén
Nincsen olyan árva mint én..."
Stb...

Hogy jutottak el e dalok ide?!...
G. szerencsésen megmenekült.
Akinek pénze és egy kis ügyessége van: innen könnyen megszabadulhat; mert Sumla nincsen sáncokkal és katonasággal körülvéve, mint Viddin volt.
Van ugyan itt négyannyi török katona is, mint amott volt, hanem ezek beérik azzal, hogy benn a városban némely pontokon őrhelyeket állítottak fel, s éjjelente az utcákon körjáratot tesznek; továbbá, hogy Kossuth, Batthyány és Perczel mellett egy-egy török hadnagy van felügyelet és szolgálat végett; de különben még a fő kijárási pontokat sem őrzik, kényelmesebbnek találván a laktanyákban addig mangál mellett csibukozni.
Mert hiszen mi érheti azt, ki a szökésen rajta veszt, egyéb, mint hogy rajta vesztett?...
Így járt legközelebb Thali, és még egy szolgabíró a Bánátból.
Sumla és Várna között egyetlen falu van, melyen az út keresztül visz. Izmail bey, ki bennünket Viddinből ide kísért, véletlenül éppen e faluban levén, és a szolgabíróra, midőn ez ott keresztül akarna menni, ráismervén: letartóztatta őt, és visszaküldte Thalival együtt.
A szolgabíró itt a pashának világosan megmondta, hogy ő mindaddig fel nem hagy a szökési kísérlettel, míg az egyszer sikerülend. És csakugyan újra megszökött. Várnáig szerencsésen el is jutott; hanem itt magyarsága ismét elárulta, és csak alig volt annyi ideje, hogy a kavaszok (török pandúrok) elől egy angol hajóra menekülhessen. Ott aztán biztosságban volt, s eddig Marseille felé jár.
Különben a szökésre alkalom elég van, mert meg van engedve vadászni járhatnunk két órányi távolságra.
Minthogy azonban a lengyelek egyszerre tizen-tizenketten szökdösnek, és többnyire rajta vesztenek: félünk, hogy a vadászhatási engedély meg lesz szorítva, vagy éppen visszavonva.

Sumla, december 24. 1849.
Grosz nevű renegát egy írott hírlapot indított meg "Emigrans" cím alatt. Néha torzképek is jelennek meg szövege között, miket Nemegyei ügyesen rajzol.
Később egy másik német lap is megindult. Ennek szerkesztője szinte renegát. A két lap aztán elkezdett egymással veszekedni, s mikor a polemia már nagyon illetlen modorba ment által, de leginkább amiért a törököket durván kezdé gúnyolni: egyiket Stein, alias: Ferhát pasha, betiltatta.
Az európai divatú árucikkek itt Sumlán mind angol gyártmányok, és rendkívül olcsók.
Az örmény kalmárok nehányainak boltjában, minden civilizált embernek való cikk található. A pénzesebb emigránsok megbízásából, az egyik örményboltos Konstantinápolyból már pezsgőt, bordeauxit, Alet és Portert is hozatott.
A bolgár borokat értelmes kezelés által első rangúakká lehetne tenni; hanem aminő borgazdászatot ezek véghez visznek: az szánalomra méltó. Pince Törökországban nincs; nem tudják mi az?... A bolgár valamennyi borát egy pár hosszú hordóba szűri, s ekkor nem a hordókat viszi fedél alá, hanem kamarát épít a hordók fölébe... Minthogy pedig így, s ezen forró égöv alatt a bornak csakhamar ecetté kell válnia: tehát a bolgár mindenféle fűszerekkel igyekszik borát conserválni, másfelől pedig rajta minél előbb odább adni, hogy az új szüretet az óbor valamiképpen túl ne élje. Azért az idevaló bor igen olcsó: itczéje egy váltó garas, a legjobbiknak kettő. Két éves bor itt a legnagyobb ritkaságok közé tartozik.
Kovács Pista mátkája, Magyarhonból, sok viszontagságok után a napokban végre megérkezett, s másnap a kalvinista pap, Ács Gida, őket össze is eskette, öt tanú jelenlétében, kiknek egyike valék.
Kovács a forradalom előtt plebános volt a Bánátban; mátkája, V. Fanni, ugyanazon községben egy úri családnál nevelőné. Igen életrevaló nő.
A törökök bennünket itt is igen megszerettek; de nem a katonaféle törököket értem, sem a hivatalnokokat, hanem a polgári rendűeket. Egy erőteljes öreg török, ki velünk egy kávéházba jár, azt mondja ma titkolózva: "régibb szultánaink eddig már az összes török népet talpra állították, s a muszka ellen vezették volna személyesen; hanem ez a mostani szultán, lengeteg suhanc, ki mindig háremében lakik..."
Egy másik török, szinte nagy titokban, megsúgta hogy amaz öreg török: egykori jancsár. A tartományokban még sok ilyen él, kiknek azonban a jancsár nevet fejvesztés alatt ki sem szabad mondaniok.

Sumla, december 25. 1849.
Ma karácsony napja volt.
Az örmények örömmel engedték át egyházukat az emigratio számára.
Megtartottuk a Megváltó nagy reformátor születésnapját, s a buzgalom búskomoly óráiban megünneplők emlékeinket, keserveinket.
A lengyel legio papja számára Zamoiszki misemondó ruhát készíttetett.
Először e pap végzé szertartását catholicus mód szerint. Mise után szónokolt, előbb lengyelül, aztán kissé törve magyarul.
Utána Ács, a kalvinista pap foglalt helyet az oltár előtt. Alkalomszerű könyörgés után a vigasztalás szavait intézte hozzánk egyházi beszédében, melyet ismét imával végzett.
Az örményeknek sem tornyuk, sem harangjok, sem orgonájok nincs. Templomjuk is egy magas keritéssel zárt udvarban húzta meg magát, szerényen.
Szertartásunk alatt tehát az orgona hiányát a lengyelek zenekara s a magyarok négyes éneke pótolta, melynek mestere Némethy collegám.
Kölcsey-Erkel hymnuszát énekelték, s velök éneklők mindnyájan.
Az örmény papok egyházi díszöltönyeikben állottak az oltár két oldalán. Ezen felül még azzal tisztelték meg ünnepünket, hogy bevezetésül kántorjok és 24 énekes gyermekek két sorban voltak felállítva a templom hosszában, mindannyian vörös taláros díszöltönyökben, s égő viaszgyertyákkal kezökben.
A karzat örmény nőkkel volt megtelve, kik törökösen, bepólált arcokkal ültek a puszta padlaton, s a karzat rostélyzatán át bámulták az idegen szertartásokat.
Hol fogom én mához esztendőre karácsonyt ünnepelni?!
Annyit bizonyosan tudok, hogy itt semmi esetre sem... akár élek, akár halok.
Szakértő tiszteink az új évre már naptárt is készítettek.
Alig van a világon mesterség, mire közöttünk ember ne találkoznék.

Sumla, december 26. 1849.
Bem mellett volt egy lengyel, - titkári minőségben, - Beck nevű. Ez magát az orosz pénzügyminiszter vejének lenni mondja; állítván, hogy democraticus elvei miatt volt kénytelen megválni nejétől és gyermekeitől.
Viddinbőli megérkezésünk után Bem eltávolította őt magától, állítólag tisztátalan sáfárkodás miatt.
Minthogy pedig Beck tudományos készülető fej, s francia és német nyelven ügyesen ír: Kossuth vette őt magához titkárul.
Most elment e problematicus egyén Konstantinápolyba, nem tudom minő megbízatással; csak annyit tudok, hogy porosz útlevele van, és hogy ide többé vissza nem jön.
A múlt éjjel a katonák befogtak egy főtisztet, ki lámpás nélkül ment az utcán. Az egész éjet az őrházban kellett töltenie.
A török városok éjjel nem világíttatván: itt mindenki lámpással jár. A lámpások papírból vagy vászonból készítvék, olyan összenyomható redős modorban, minőket nálunk az oskolás gyermekek szoktak csinálni. A papírlámpás ára 4 garas, vászoné 12.

Sumla, december 28. 1849.
Kossuth tudósítást kapott Szerbiából az iránt, hogy neje már útban van Sumla felé, s kevés napok múlva megérkezik.
Mikor fogok én ily hírt hallani?!...
Ó kínoknak kínja!...

"Száműzetni onnan, hol szívemnek
Minden kincsét felgyűjtve rejtegettem,
Azon forrástól száműzetni, melyből
Éltem buzog, s mely nélkül elapad!..." *)

Végtelen napjai a kétségek és hányatásoknak: muljék elmár tőlem szörnyű pohártok!...
Családom, nőm, gyermekim!... foglal-e titeket a földi létben még egyszer láthatni?!...
Ó jöjjetek már, és keressetek föl e Golgotháján az ínségeknek!...
Erőm, türelmem vaskapcsai már szakadozni kezdenek, reményem forrásai nemsokára kiszáradnak, s a határpontra jutok, melyen túl nincs többé várakozás, hol a jelszó: bizonyosság, vagy halál! együttlét, vagy semmivélét!...
Hol vagy jó fiam, derék fiam?!... Ha talán a csatamezőn kora halál vetett véget ifjú életed szép tavaszának: miért nem lehetek én is veled, a nyugalom örök honában?!... és ha élsz, miért nem lehetsz velem, roskadozó életem támaszául!?... Megosztva könnyebben bírnók e nagy terhet: az életet.
Szívem leánya!... látlak tégedet bús gyermeteg arcoddal álmatlan éjeken miként virrasztasz, fenn űlve nyoszolyádban.
Halvány vagy, mint a bánatnak fehér angyala. Szemeid becsukvák, s lelked egy mély fohászban az örökkévaló zsámolyához emelkedék. Előtted nyitott könyv, melynek egyik lapján e szavak állanak: "Gyermekek imája szülőikért..."
Csend van körüled; csak egy halk nyöszörgés hallatszik olykor, jelezvén anyád nehéz álmait.
Szíved elszorul, szemeidből hő könnyek fakadnak... mert imád közben e szavakhoz értél:
"És ha eljőnek az idők, melyekről azt kell mondaniok, 'nem kedvesek előttünk:' add hogy támaszuk, vígaszuk legyek!"
Bízzál gyermekem!... te meg fogsz hallgattatni.
Ki benneteket árvákká tőn: az egyszersmind oltalmába is vőn.
És elküldi hozzátok őrangyalait, hogy szárnyaikkal eltakarjanak minden vész elől.
(*) Shakespeare: Othello.)

Sumla, december 29. 1849.
Ismét egy menekvő érkezett: Berzenczei, erdélyi képviselő. Oláhországon jött keresztül, bujdokolva mindenütt.
Sokat beszélt az otthoni dolgokról; látta Petőfinét is, ki eltűnt férjét keresi...
"Mély a halottak szunnyadozása..."

Sumla, január 1. 1850.

"Hajh rövid lét, hosszú bánatoddal,
És te Isten, sujtoló karoddal!"
Nagy Imre.
Újesztendő!...
Idők fántoma, 1849-ik év!... elenyésztél-e valóban a föld színéről?...
Megtestesült agyrém, ki századok után újra megjelentél, hogy "kifordítanád az időt sarkaiból"... ki rettentő étvágyadat népek életével és boldogságával enyhíted, kinek asztali zenéd az emberiség siralmában áll: ütött-e valóban a te vég órád is?
Elhangzottak szavai szörnyű mesédnek, mit nekünk meséltél: de rémképeid benyomásai még folyvást élnek és sajognak.
Talányos szörnyeteg, keresztyén Sphinx: 1849! miképp férhetél meg csodatermeteddel egy esztendő határai között?!...
Tova tűntek viharos napjaid... de fennmaradtak nyomaid ... hagyományaid!

Mit rejt a te titkaid szekrénye számunkra, újesztendő?!... Mi van írva könyved lapjaira?...
Megállunk fátyolos arcod előtt, az egykori római gyanánt: "mintha ősalkotói volnánk önmagunknak, és szellemünk nem ismerne más teremtőt magán kívül..."
Mert hiszen mi rosszabbat hozhatnál te ránk, mint hozott testvéred, kit éppen eltemettünk?...
Vagy nem végeztük volna-e még el itt e földön a kínok iskoláját?
Bárminő tartalma legyen tehát poharadnak: ide vele!...
Ha életméz van benne: jó!... ha halálméreg: annál jobb!... ki fogjuk üríteni.
A te napjaid is megszámlálvák, mint voltak testvéredéi, s el fognak múlni, mint a mieink.
Összegyűltünk ma ismét az örmények egyházában... és imádkoztunk.
Mert mi sem annyira bölcsek, sem annyira kétségbeesettek nem vagyunk, hogy Istenben ne hinnénk.
Való, hogy egy némely bölcseinknek a boldogtalanság igen mély fokára kell jutniok, a végett, hogy keblük mélyéből mintegy ösztönszerüleg e szavak fakadjanak: "segíts, ne hagyj el Istenem!"
A boldogok pedig nem ismerik őt mindaddig, míg bizonyos óra meg nem jelenik, midőn magokhoz így szólanak: "vajha volna hatalom, mely cselekedhetné, hogy boldog napjaim e földön továbbra nyúljanak!..."
És ilyenkor vajmi könnyen elhiszi az ember azt, amit óhajt; s mennyivel hajlandóbb reményleni, mint kétségbeesni!...
De minő botrány volt ez a templomban!
A lengyelek miséje után B... tolakodott fel magyar papnak, a derék Ács helyett.
És elkezdett berzenkedni, amolyan táblabíró-komédiás modorban.
Beszéde forradalmi tragédiánkra vonatkozott; s mivel mindenki keble csordultig telve fájdalommal, s e mellett hangulatunk is oly ünnepies volt: beszéde folytán siratta ugyan a szegény emigratio önmagát, kedveseit, és a feledhetlen hazát: hanem engem e hamis pathosz, ezen minden bensőség, minden mélység nélküli szellemtelen handabanda, szörnyen felháborított.
Tolmácsolni akarni a mi érzelmeinket!... mily bántó önhittség!... Ki merhet közülünk ilyesmire vállalkozni?...
Ez embert eddig nem láttam, nem ismertem;... de most, e dictio után, már tökéletesen ismerem, s azt mondom amit Garrick mond Villiam-nek: "elég, elég!..."
Templomból hazatérvén azon gondolaton merengek: hogy mily parányi az emberélet, s mit elnem követnek még is az emberek, hogy egymásnak ez életet minél rövidebbé s minél keserűbbé tegyék!...
Már miért ne tehetnék ennek ellenkezőjét?... Nem férne ez össze az emberi természettel?... Hogy ne?... Hiszen ha magáért az erényért, vagy annak öntudatáért nem: tehát önzésből, érdekből kellene tenniök. Tudniillik azért tehetnének jót, hogy mástól is hasonlót igényelhessenek.
Vagy rövidebb út a boldogsághoz az, mely mások boldogtalanságán visz keresztül?...
Vagy a nyomor látásában a szerencse fiai éppen valami kéjt élveznének?
Ez lehetetlen!
Való ugyan, hogy például: a meleg szoba talán nem esnék olyan jól, ha kívül a természetet jéggé dermedettnek nem látnók, s az északi szelet üvölteni nem hallanók...
Abban is van valami, hogy midőn kezetlen, vagy vak embereket látunk: szánjuk ugyan őket, de mégis némi jótékonyan megnyugtató elgondolnunk és éreznünk azon pillanatban, hogy nekünk ép kezeink vagy szemeink vannak.
Ámde ha boldogítanak is az ily ellentételek, mennyiben azok részünkre kedvezők: azért ezekből talán csak még sem lehet azon általános lélektani maximát vonni le, hogy valaki jóllétének szükséges feltétele volna mások szenvedése?!...
Mert hiszen, ha látom, hogy mások is szintoly terített asztalhoz ülnek mint én, s hasonló javait élvezik a természetnek: ez az én étvágyamat lehetlen, hogy elronthatná.
Nem, nem!... a káröröm nem tartozik az emberi boldogság szükséges kellékei közé.

Folytatás