Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Sumla, január 4. 1850.
Elfoglaltuk új szállásunkat, és én beszereztem nagy bajjal a legszükségesebb bútordarabokat.
Egy lengyel asztalossal csinos tábori asztalt csináltattam, s egy szalmaszékre is tettem szert.
Van könyves polcom is, ámbár saját könyvtáram csak egy tavalyi naptár és írótárcámból áll. Van két mangálom; kávé s theakészítő edényeim bádogból, - ezeket egy lengyel bádogos csinálta; sőt van ágyam is; azaz: szénazsák - matracom, s pamuttal tömött vánkosom és paplanom.
Öt hónap óta nem háltam ágyban. Most majd kárpótlandom magamat; a török kerevetnek egyik végére pompás ágyat vetettem.
Sohasem tudok ugyan aludni éjfél előtt ezen török zsinagóga miatt, mely szobám átellenében van, de alig 40 lépésnyire: hanem talán majd megszokom.
Ez azon török paplak, melyet december 20-kán megjegyeztem.
Úgy látszik, hogy ez csakugyan valami török collegium, - mint Ihász tréfásan elnevezte, - hol a török diákok, szerinte, jogtant és philosophiát tanulnak.
Minthogy a töröknek mind vallási, mind családi, mind társadalmi törvényei a koránban írvák meg: tehát a sihederektől az ősz szakállúakig szinte százan járnak ide mindennap, estveli 6 óra után. Ekkor elkezdik a koránt valamennyien fennszóval, éneklő hangon tanulni; de nem egyszerre, hanem mindenik magának, különböző hangon. És ez iszonyú zsibaj, mely túl tesz minden zsidó zsinagógán, éjfélutánig szokott rendesen tartani.
A török reggeli 7 órától kezdi számlálni óráit; úgy hogy délben és éjfélben, szerintük 12 órakor: nála 6 óra van; s így tovább: reggeli és estveli 6 órakor nála 12. Minden török városban van egy kőtorony, - mely a legmagasabb pontra van építve, - csupán az óra számára.
A koránt nem lehet szavalva, beszélő hangon mondani vagy olvasni, sem mosdatlan szájjal: hanem csupán énekelve és mosdás után.
Meglehet hogy e suhancok közt sok van, aki papságra készül; ilyenek az Emirek fiai, mert ezek született papok.
Emirnek neveztetnek a Mohomed családjából származottak közül azok, kik a próféta koporsójához elzarándokolván, Mekkát megjárták. Ezek főpapi ranggal és sok előjogokkal bírnak.
E pillanatban szörnyen ordítanak.
Különösen egy harsánytorku bariton van közöttük, és egy éles kappanhang. Ez utóbbi dühös szenvedéllyel kornyikál.
Ezen recitatio a szabálytalan hanglejtés netovábbja. Hangjegyekre venni lehetetlen. Valamint a török imámok egyéb énekeiben, úgy ebben is igen sok zsidó nemű hangvegyület van. Ez onnan van, mert az arábnak nyelve, faj-kinyomata, s egyéni sajátságai a zsidóéhoz nagyon közel állnak. A próféta pedig aráb származású levén, s aráb nyelven írván: aráb ivadéka hozta divatba mindazon zsidó modorok és szokásokat, miket a törököknél láthatni. Különben az aráb és török faj és nyelv között - a vallás egységén kívül - semmi benső rokonság nincs. Ellenben a zsidónyelv és faj, szintoly benső atyafiságban áll az arábbal, mint a török a magyarral.
A múlt éjjel fenékig fagyott a víz poharamban ágyam mellett; és most még iszonyúbb hideg van.
Mert e szobában csupán addig tart a meleg, míg mangálomon a széntűz ki nem hamvad, azaz: három óra hosszáig. Amily hamar bemelegszik, szintoly rögtön ki is hűl.

Sumla, január 6. 1850.
A kártya ismét nagyban járja.
A magyarság apró társaságokra oszolttan, különféle szórakozásokkal tölti a hosszú estéket. Kossuthnál minden este társaság van. Harczival (Némethy) mindig ezt énekelteti magának guitar mellett: "Szülőföldem szép határa! Meglátlak-e valahára?"
A honvédtisztek estélyein török háziurak is megfordulnak. Ezek többnyire nyugalomra lépett tisztek, kik az európai korhelykedés módját Oláhországban jóformán megtanulták, s isznak mint a kefekötő. Ők aztán szinte meghívják magokhoz a magyarokat, s a vendégséget sokszorosan viszonozzák.
Vannak shakk-parthiek, dalnoktársulatok, zenetársulatok a német légióból, kártyakompániák, thea-parthiek, ivókák, a családosoknál néha táncestélyek is.
A lengyelek pedig a gyalog laktanyában színpadot csinálnak.
Faik bey szinte két vagy három házi bált adott már, - a szép emigransnők kedvéért, - egészen európai modorban. Csupán családosok voltak hivatalosak.
Faik bey táncestélyein a pashák mind jelen szoktak lenni, s igen jól mulatnak. Egynémelyiket Kovácsné meg is táncoltatta. Mondják, hogy a pashák medvetánca igen mulatságos volt.
A török házas emberektől nejeik felől tudakozódni, nemcsak illetlen, hanem kihívó durvaság.

Sumla, január 8. 1850.
Az öreg Bemet láttam kocsizni. Nagyon rossz színben volt. Kocsija előtt két török huszár, utána három. Az öreg sokat szenved sebeiben. Napjában kétszer kell azokat kötöztetnie, s ez órákig tart. Az öreg a pénznek mindig szűkében van. Egyik seborvosának 300 arannyal tartozik. Erdélybőli menekvésekor az egész úton Zarzinszki tartotta pénzzel az öreget, minthogy egy fillére sem volt. Magyarország utolsó napjaiban Kossuth minden közelében volt tábornoknak 1000 aranyat küldött. Bem, Perczel és Kmeti nem kaptak semmit. Az öreget tehát baráti s tisztelői látják el pénzzel. Havi járandósága 80 arany, de kiadása még több, mert lopják, s mert asztalánál igen sokan ülnek. Az összes lengyel aristocratia körötte udvarol. Értem a kiköltözött lengyel grófokat, kiknek száma legio, s kiknek üres címük és gőgjükön kívül semmijök sincs. Ezek minden hadi dicsőséget magoknak tulajdonítanak, mi a magyar hadjárat korából felmutatható. Bebizonyítják még azt is, hogy a Krisztus és Napoleon tótok voltak.

Sumla, január 10. 1850.
A renegátok igen mellőzvék, s elhanyagolvák a török tisztviselők által. Illetményeiket sohasem kapják rendesen. Mindig hátrább vannak 20 nappal, mint a magyarok és lengyelek.
A török pénztárban elegendő pénzt soha sincs.
Különben Faik bey, a pénztárnok, nem igen tiszta kezű ember.
Fialának, Bem segédének, a napokban ezen Faikkal kemény összekoccanása volt, a renegátok járandóságának ki nem szolgáltatása miatt.
Faik folytonos halogatásai, hazugságai, s általában megvető bánása Fialát kivették türelméből. Levélben lehordja Faikot amúgy magyarosan, s egyúttal párbajra hívja.
És Faik mit tesz?... Engedelmet kér egész meghunyászkodással, s forma szerint megköveti Fialát.
A dolog fonalán később köztük ily párbeszéd keletkezik.
Fiala. És ti nem vítok párbajt?
Faik. Nem.
Fial. S hogyan vesztek elégtételt egymáson a becsületbeli sérelmekért?...
Faik. Mi nem vagyunk e pontban igen érzékenyek. A mi társadalmunk urak és szolgákból áll, ezek között pedig semmi becsületbeli viszony nincs.
Fiala. De az egyenlő rangú urak közt csak még is történhetik oly nemű bántalom ami fáj?... És hogyan bosszulja meg magát az úr, például, ha egy hozzá hasonló úr által szíve legdrágább érdekében károsíttatik meg?
Faik. Megöli ellenségét. Ha bízik erejében: nyilván és rögtön; ha pedig gyöngébbnek érzi magát vagy fél: tehát orozva. Ily esetem nekem is volt.
Fiala. S miképp végeztetek egymással?
Faik. Úgy, hogy másodmagammal egy éjjel lesbe állottam az úton, merre ellenségemnek kellett volna jönnie. Hogy bátrabb legyek: egy palack rumot is vettem magamhoz Ebből addig iddogáltam, míg egyszer holtrészegen dőltem a sárba, s magamat a kövezeten csaknem összetörtem. Társam alig bírt másodmagával haza vinni; én pedig alig bírtam a mámort és bénaságomat kiheverni. A végzet azt látszott értésemre adni ez eset által, hogy nincs igazságom, s felhagytam orgyilkolási tervemmel.

Sumla, január 11. 1850.
Furcsa újságok!...
Zamoiszki ügynöke írja Sztambulból, hogy mintegy 16 arnauta van útban Sumla felé, kiknek feladatuk: a Sumla körötti falvakban eloszolva, a menekültek, különösen főnökeik szökését akadályozni...
Egy Bárdi nevű őrmester is érkezett ide Sztambulból, s Kossuthnak leveleket hozott.
E Bárdi egyike azon magyar katonáknak, kik mintegy hetvenen Olaszországból nem rég szöktek meg, és kik azóta mindig Sztambulban vannak, különféle munkával keresve élelmöket.

Sumla, január 12. 1850.
Ma délelőtt néhány idegen arcú szerb mutatkozott a városban. A török rendőrség kikémlette őket azonnal. Kereskedőknek adják ki magokat; mondják, hogy sertéseket vásárolni jöttek e vidékre.
Megjegyzendő, hogy sertés Bulgáriában igen gyéren tenyésztetik.
Oláhországi útlevelekkel voltak ellátva.
Halim pasha parancsára rögtön el kellett a várost hagyniok.

Sumla, január 13. 1850.
Alkonyat felé, midőn Sipos csapszékébe lépek: Bárdit mintegy tizedmagával találom ott borozva. Köpenyeik alatt pisztolyok és kardok voltak észrevehetők.
Láttam mit akarnak, s beláttam azt is, hogy őrült merényökkel csak ártani fognak mindnyájunknak: de sokkal szenvedélyesebben voltak már hangolva, semhogy reájok okos szóval hatni lehetett volna.
Sietek tehát Perczelhez, hogy őt a dologról értesítsem.
Már késő volt. Amint neki beszélni kezdem amit láttam és jól gyanítottam: egyszerre két lövés történik; ezt kis idő múlva zaj jöveti; ezt ismét hét lövés.
Perczel a mellette levő török hadnagy által azonnal fölkéreti a pashát, hogy ama garázdálkodókat fogassa be.
Egy erős őrcsapat rögtön az osztrák ügyvivő lakására siet: hanem a kravallnak már vége volt, s a honvédek eltűntek.
Az ügynök a dolgot így adta elő:
Bárdi és csapatja gyertyagyujtáskor megjelennek az ügynöki lakház kapuja előtt s bebocsáttatni kívánnak. A szerb pandúrok egyike kikiált az udvarról, hogy az ügynök nincs hon, jöjjenek holnap reggel. Bárdiék erősebben kezdenek zörgetni a kapun, s fenyegetőznek, hogy ha be nem bocsáttatnak betörnek.
A leghevesebb zaj közepette lövés történik, állítólag belülről. Ezt azonnal több lövések követték mindkét részről, a zárt kapun és kerítésen keresztül.
Az ügynök, személyét biztosíttatni kívánja kormánya nevében, a pasha által. És laka közelében csakugyan őrség állíttatott azonnal.
Perczel pedig rendeletet küldött Kabósnak, mint laktanyai parancsnoknak, hogy Bárdit és társait fogassa be.
A pasha rendkívül haragszik és fenyegetőzik.
Mi fogjuk megadni az árát ez ostobaságnak.

Sumla, január 16. 1850.
A Bárdi merénye megtermé gyümölcseit...
Halim pasha parancsot adott ki: hogy azon honvédtisztek, kik a városban szállásolnak, valamennyien rögtön a kaszárnyába költözzenek.
Van zavar, szidalmak, harc és háború! Mert a honvédtisztek már szállásaik lakhatókká tételére sokat költöttek, s magokat a szükségesekkel nagy részben felszerelték egész téli évszakra.
Azonban a hidegség is legborzasztóbb fokát érte el, s a laktanyában kikerülhetlen megdermedésnek néznek elébe.
Azért a parancsnak engedelmeskedni senki sem akarván; a dolog erőszakra került.
A honvédtisztek hárman-négyen laknak együtt.
Halim pasha minden ily szállásra 10 - 12 török katonát küld, hogy ezek onnan a magyarokat szórják ki.
A honvédtisztek pedig mindenütt ellenállnak, s a törököt visszaverik. Ezek nagyobb számmal jönnek. A honvédtisztek nem tágítanak. De most már a török katonák úgy utasítvák, hogy ne bántsanak senkit, hanem helyezzék be magokat mindenestől egész csendességgel a honvédtiszti szállásokba, s a lakókat onnan, betű szerint, szorítsák ki. Ez sem használ. A honvédtisztek készebbek magokat parákká*) nyomatni, s a török bakák minden alkalmatlanságait tűrni, semmint a laktanyába menjenek.
Kossuth mindent elkövetett, hogy Halim pashát megkérlelje, hanem ez kérlelhetetlen.
*) Para: a legkisebb török pénz, nem nagyobb mint egy halpénz. Para gyökszóból származik a magyar parányi.)

Sumla, január 17. 1850.
Kossuth rendeletet küld Perczel Miklósnak, mint a törvényszék elnökének, hogy a Bárdi féle merényben vizsgálatot tartson, s ítéletet hozasson. Ezen Perczel Mór felháborodik. Elküldi Kossuthoz B... képviselőt és Veplert. Általok elküldi hozzá azon eredeti okiratot, melyben Halim pasha őt, - Perczel Mórt, - hatalmazza fel a sumlai magyarság kormányzatával. Kérdezteti Kossuthtól: nincsen-e hasonló okirata, mely ennek erejét megszüntetvén, más valakit ruházna fel hasonló minőséggel.
Kossuth ily okiratot nem mutathat; hanem hivatkozik Ziah pashára, ki a szultán nevében őt nevezte ki a menekültek főnökévé, s hivatkozik a sumlai magyarság közbizalmára, mely őt választá az igazgató bizottmány elnökévé.
A küldöttek erre kijelentik, hogy Perczel Mór a Bárdi féle ügyben, semmiféle avatkozást nem tűr, mivel a büntetés joga, itt a török földön, különösen ez esetben, a török hatóságot illeti; s hogy tehát Bárdi és társai felett Halim pasha fog ítélni.
Röviden: Perczel ismételve tiltakozik Kossuth mindennemű hatalmaskodásai, különösen abbeli bitorkodása ellen, miszerint ez még folyvást Magyarország kormányzójának jogcímével él, s pecsétjét használja.
A személyes viszály mely eddig csupán Kossuth és Perczel között létezett, most átment a tömegbe. Kossuth emberei a honvédeket elkezdették itatni, s Perczel ellen izgatni. Korteskednek, gyüléseznek, szónoklanak, Perczel ellenében gyalázkodnak, s elvégzik, hogy Halim pashához küldöttség menjen a menekültek részéről, azon közóhajtást kifejezendő, hogy a sumlai magyarság senki más mint Kossuth által kíván kormányoztatni.
A küldöttség el is ment Halim pashához; hanem ettől azon feleletet nyerte, hogy neki Perczel Mórt megbántania semmi oka nincs.
A párt ezzel meg nem elégedett. Még nagyobb küldöttség indult el a pashához, ki azonban többé velük szóba sem állott.
Perczel tehát Bárdit és társát, egy olaszországi magyar káplárt, mint a kravall inditóit befogatván, átadatta Halim pashának. Ez őket bezáratta; ügyüket pedig a fényes portának felterjesztette.

Sumla, január 18. 1850.
Kossuthné is megérkezett, Vagner anyjával. Belgrádban a szerb kormány őket szivessége mindenféle jeleivel elhalmozta; egyszersmind Kossuthnénak ajánlatot tőn a zordon telet náluk tölteni, megkínálván őt pénzbeli segélyével is. Kossuthné azonban nem vőn igénybe semmit; s miután náluk magát kipihente: Karasanin belügyminiszter a kormány költségén küldötte őt és útitársait egész Szerbián keresztül.
A viddini pashánál szinte megelőző szivességben részesültek.
A feszülten várt vendégnő itt Sumlán fáklyás zenével üdvözöltetett. Azaz: nem annyira zenével, mint négyes karénekkel, mert egy pár rossz hegedűst kivéve, zenészünk nincs; s nem is annyira fáklyás mint lámpásos karénekkel, minthogy fáklya sincs. Egyébiránt száz ilyen lámpa sokkal szelídebb, s így kellemesebb éjjeli látomány, mint aminőt a vad fekete füstöt fellegző szuroklángok szoktak mutatni.
Brikk tartott szónoklatot a vendégnőnek. -
Hol hagyta gyermekeit ez a nő?...
Lejött az utcára férjestől. Az asszony sírva ejtett néhány szót; aztán Kossuth beszélt, eddigi csüggetegségéről, mostani hitéről és reményeiről, stb.
Az új emigransnő tiszteletére átlátszó papírművet is készítettek. E papír alkotvány egyik oldalán két kéz látszott egymást szorítva, s alatt e szavak:
"Isten hozott!"
másik oldalán Vörösmartynak ezen verse:
"Nincs veszve bármi sorsa alatt
Ki el nem csüggedett."

Sumla, január 19. 1850.
Három magyar fogoly saját török őrizetét szétverte.
Egy rossz kamarába voltak zárva. Nem adtak nekik mangált, sőt elegendő kenyeret és vizet sem.
Mert a török, ha kit egyszer börtönbe zár, arra többé gondja nincs; amely szegény fogolyról barátja vagy rokona nem gondoskodik: az el van veszve.
A szétvert török katonák segélyért futottak. Jön egy kapitány más hat legénnyel. Inti a foglyokat, hogy békén maradjanak. Ezek szabadságukat követelik, vagy illő bánást, és ellátást. A kapitány egyike mellbe találja taszítani. Ezek felbőszülnek, s a kapitányt megdöngetik. Ez a dolgot feljebb jelenti, s jön az ezredes. Midőn ez őket még keményebben kezdi dorgálni a foglyok egyike, már tajtékzó dühében, mellen ragadja őt, és üstökénél fogva fejét a falhoz ütögeti.
Azt hivők, hogy e szertelen kihágásért egyenként legalább is ötven botot kapnak: azonban nem csekély meglepetésünkre Halim pasha őket pár nap múlva szabadon bocsáttatni kívánta.
Midőn e rakoncátlanságért Perczel Mór a pashától bocsánatot kéretett: a pasha - dacára különben durva, mogorva jellemének, - úgy nyilatkozott, miszerint a szultán és az ő szolgái szelíd és engedékeny bánást kívánnak tanúsítani a magyarok iránt, részint a vendégszeretet parancsából, részint azért, mert akik hazát, családot és mindent elvesztettek: azoknak ingerlékenysége igen természetes és megbocsátható.

Sumla, január 21. 1850.
Dembinszkinének innen bizonyos viszony miatt távoznia kellett. Vagnerné s egy honvédtiszt kíséretében Sztambulba ment. Ott az amerikai követség védelme alatt fogja bevárni férjét, míg ez innen menekülhetend.
Azon lovakért, miket oláhországban tőlünk a török őrség elvőn: a szultán kárpótlást fog adni; minden lóért 150 p. ftot.

Sumla, január 28. 1850.
A fényes porta biztosa, Ahmet bey, kinek a belzés végrehajtása végett ide már meg kellett volna érkeznie, Várnán időz, pótló utasításokat várván a portától.
Jazmagi már megérkezett hasonló célból.
A belzendők névsorát még nem tudjuk.
Úgy hallom, hogy az én nevem is a jegyzéken lett volna, hanem hogy egy menekvő közbenjárására, - ki nekem véletlenül jóakaróm, - onnan ismét kitöröltetett.
Csakugyan úgy van, mint a hír mondá.
A belzendő magyarok mintegy tizennégyen Kis-Ázsiába mennek, Kiutahia nevű török városba, hogy egy évig lesznek letartóztatva.
A renegát magyar és lengyel főnökök pedig Szyriának Aleppo nevű városába vitetnek, bizonytalan időre.
Kiutahia 54 órányira van Sztambultól, mintegy 12 ezer lakossal. Aleppo pedig, - a tengeren át, - 600 angol mértföldnyire, 200 ezer lakossal.
Az orosz-lengyelek Malta szigetére szállíttatnak, mely mint angol bírtok, legközelebb esik a török határokhoz, s ott szabadon bocsáttatnak; vagy, a dolgot nevén nevezve: törökországból kiutasíttatnak.
Mi történik mi velünk többiekkel? csak május végével fogjuk megtudni.
Még május végéig várni! hiszen ez tíz öröklét!...

Sumla, február 5. 1850.
Ahmed bey, a padisah biztosa, megérkezett.
Legelsőbben is Perczel Mórt látogatta meg, s mint neki nyilvánítá, ezt a szultán különös parancsából cselekszi, jeléül a nagy úr irántai kitünő figyelmének.
Ez is alkalmasint Bem műve.
Ahmed bey Párisban három évig iskolázott, s a francia nyelvet és modort tökéletesen elsajátitá. Mívelt, finom diplomata.
Perczel nyers egyenességgel mondta meg neki, hogy a magyarok Ázsiába szálláskészítőkül küldetnek, az európai törökök számára. "Önök - úgymond - követni fognak bennünket nem sokára."
Kossuth másnap tisztelgésére ment Ahmednek.
Estve pedig a magyarság három színű lámpákkal, s karénekkel tisztelgett neki szállásán, a városi müdírnél.
Ahmed kilépett az erkélyre, Halim és Mahmud pashák, a müdir és Faik bey környezetében. Az öreg Cseh Imre, Kossuth török tolmácsa tartott neki beszédet nevünkben, török nyelven, kifejezvén a szultán iránti hálaérzetünket.
Ahmed szinte török nyelven válaszolt. Azt mondta, hogy sorsunk rövid időn jobbra forduland.

Sumla, február 6. 1850.
Ahmed effendi visszaadta Kossuthnak a látogatást. Egyszersmind a lehető leggyöngédebb módon közlötte vele küldetése célját.
Azonban a méreg arany pohárban is méreg marad, és öl.
A dolog nem volt már újság előttünk, de az elválasztó nagy pillanat az illetőket még is mélyen megrázkodtatta.

Sumla, február 7. 1850.
Kossuth nem akar Ázsiába menni; készebb meghalni, magát főbe lőni, vagy lövetni, sat.
Ahmed erre vállat vonít, és csípős megjegyzéseket tesz.
Közlötte Kossuthtal a belzendők névsorát, s a fényes portának némely célba vett intézkedéseit az itt maradandók irányában. Értesíté őt, hogy a belzendők azonnal indulni fognak rendeltetésök helyére, mihelyt az állodalmi gőzös Várnára megérkezik: tehát legfeljebb egy hét múlva.
Kossuth gyűlést hirdet holnap reggelre, a nagy fogadóban, hogy a tudnivalókat ott személyesen adja tudtunkra.
Némely kortesek arra izgatnak, hogy a menekvők erősen összetartsanak, hogy Kossuthtól magukat elválasztatni ne engedjék. Szerintök az emigrationak másként jövendője nincs. Szerintök a szabadság egyetlen ép, egészséges magva mi vagyunk. Szerintök azon tény, miszerint emigratiónk egységének magvát szét akarják törni: éppen jelentőségünk tanúbizonysága.
Batthyány és Perczel ez izgatást igen kárhoztatják.
Szintoly oktalan mint lelkiösmeretlen dolognak bélyegzik azt, mert látják, hogy itt valami poseniféle demonstratio céloztatik; s hogy ábrándos ürügyek alatt, egyesek hiúsága, önzése s félelme űz bűnös játékot a magyarság legszentebb érzelmeivel, minthogy a toborzók, a felelősség szigorúan komoly érzete nélkül teszik kockára százak jövendő lételét.

Sumla, február 8. 1850.
A magyarság 9 órakor összegyűlt a nagy hán (korcsma) udvarán.
Kossuth és Batthyány Kázmér megjelentek a hán erkélyén, mely az udvarra szolgál.
Kossuth szólt a néphez, s kifejté szónoklatának egész bűverejét.
Úgy tetszett nekem, mintha ez ember saját politikai életének hattyúdalát éneklené.
Mesteri példánya volt ez előadás amaz antoniusi taktikának: miként érhetni szónoklati célt anélkül, hogy azt akarni láttatnánk; azaz: miként lehet megszerettetni valamit, ellene beszélve; s gyűlöltetni, mellette beszélve.
Elmondta, hogy "internálni" fognak bennünket, mi annyit tesz, hogy közülünk néhány embert a török birodalom belsejébe visznek, úgymint Kis-Ázsiának Kuttáya nevű városába, mely Sztambultól 56 órányira van. Az oda belzendő magyarok néhány hónapig onnan el nem távozhatnak. Helyzetük egyébként csak annyiban változik, hogy bőkezűbb ellátásban részesülnek, mint az eddigi volt.
Néhány renegát hazánkfiát is beljebb küldik. Ezek Aleppo nevű városba vitetnek, mely Szyriában fekszik, Sztambultól 600 angol mértföldnyire.
JA belzendőket meg nem nevezte; csupán azt jegyezte meg, hogy a névsorban olyan egyének is vannak, kik felől nem lehet érteni, mivel érdemelték meg, hogy oda jussanak. Ez észrevétel az ifjú Balogra célzott.
Továbbá, Ahmed effendi hivatalos értesítése nyomán, kijelenté, miszerint senki sem fogja ugyan a török földet elhagyhatni: azonban sorsunk eddigi bizonytalanságából mindnyájan kibontakozandunk; s hogy a fényes porta nagylelkűen elhatározá, miszerint a török állodalom földén a magyar emigratio minden tagja számára gond nélküli jövő biztosíttassék, és oly módon, hogy lakhelyét, pályáját, munkakörét e földön mindenki szabadon választhassa.
Most következett a szónoki strategema.
Előre bocsátá, hogy ő senki cselekvésének irányt adni nem akar, hogy e részben tőle minden rábeszélési szándék távol van; hogy a léleknyugalmára nézve szükség, miszerint mindenki maga legyen mestere jó vagy balszerencséjének; mindazáltal... stb. stb.
A belzendőknek tíz nap alatt indulniok kell. Fölhívja tehát honfitársait, hogy magával kiki számot vetvén, minél előbb jelentse ki nála: együtt kíván-e maradni száműzendő testvéreivel, s kíván e velök, mint eddig, úgy ezután is jóban, rosszban osztozni a közös ügyért, melynek együtt voltak harcosi, vagy nem?
Asbóth és nehányan: "éljen! együtt maradunk mindnyájan, éljen!..."
Kossuth és Batthyány Kázmér eltávoztak. Ásbóth pedig ütötte a vasat míg meleg volt; lakásán az ív már el volt készitve, s nevük odaírására szólította föl azokat, kik főnökeiket elhagyni nem akarják; megjegyezvén, hogy hasonló ívek Kossuth szállásán is lesznek kitéve.

Sumla, február 9. 1850.
A magyar belzendők közt vannak: Kossuth, Battyány Kázmér, Perczel Mór és Miklós, Mészáros, Dembinszki, Gyurman, Szőllősi, Zerfi (ez Belgrádban van), Balog Viktor, s három lengyel. A többit még most sem tudom.
A renegát belzendők főbbjei: Bem (Mürat pasha), *) Kmeti (Izmail pasha), Stein (Ferhat pasha), Grim, Fiala, Baróti, Tóth, Voroneczki, az öreg Balog. A többit nem tudom.
A belzendők ajándokul egy havi illetményt kaptak a szultántól, azon kívül úti költségül egyenként 500 piasztert.
Ahmed bey a renegát főnököknek drága kaftánokat küldött ajándékul. Igyekszik a keserű poharat amennyire lehet megcukrozni.
Azok száma, kik aláírás által nyilváníták, hogy Kossuthtól megválni nem akarnak: háromszázra megy.
Az öreg Balog mindennap szökni akarna, ha merne, s ha tudna.
Iszonyúan föl van háborodva sorsa fölött, mennyiben renegát léte sem képes a száműzetéstől megmenteni, s mi több, hogy még fiától is elakarják választani. Mert ezt Kuttayába belzik a magyarokkal, őt, az apát pedig Aleppóba a renegátokkal.
A vén Balog tehát, szerfelett ingerült állapotban, elment Ahmed beyhez, szemére hányandó neki, mi szerint Ziah pasha ígéretei közül, - miket ez a magyaroknak, iszlámra térésük alkalmával tőn, - eddig még egyetlen egy sem tartatott meg a fényes porta által.
"Minő ígéretek voltak azok?" kérdi Ahmed.
Balogh (majd olasz, majd német nyelven, minthogy Faik bey is jelen volt, ki németül jól beszél). Olyanok: hogy Viddinből minket renegátokat egyenesen Sztambulba szállítanak, s ott szabadlábra helyeznek; hogy, mint a szultán alattvalói s védencei, rangunk szerinti évdíjakkal holtunkiglan elláttatunk; hogy lakhelyet a török birodalom akármelyik részében, tetszésünk szerint választhatandunk; hogy én, mint herceg, külföldre is utazásokat tehetek, becsületszavammal kötelezvén magamat a visszatérésre.
Ahmed. Ziah pashának nem volt joga olyasmit ígérni, minek teljesítése hatáskörén kívül esik.
Balogh (mindig indulatosabban). És én tudhattam azt, hogy önök pasháinak szava nem áll?... hogy önöknél egy országos hivatalnok ígéretében nem bízhatni... hogy önöknél a szószegés nem tartatik becstelenségnek... hogy önök pashái és miniszterei szándékosan ámítnak és hazudnak?...
Faik. (csendesítve őt). Mérsékelje magát, kérem.
Balogh. (dühösen). Miért? ... s miben vagyok én török, ha velem idegen hatalmak rendelkeznek... ha engem önök, a helyett, hogy védnének: rabságra hurcolnak idegen hatalmak parancsára, s még egyetlen támaszom, vigaszom, fiamtól is elszakasztanak?... önök a családi kötelékeket sem tartják tiszteletben?... Én olyan tehetetlen fejedelemnek mint önök padisahja, ki saját alattvalóját, hitfelét védeni nem képes: jobbágya lenni nem akarok. Önök tőlem nem érdemelnek egyebet bánásukért, minthogy feszöket (ez a török nemzetiség és vallás fő elve) itt előttük a porba dobjam és lábaimmal tiporjam.
Ahmed elrémülten, s oly arckifejezéssel nézi Balogot, mintha elmezavartól féltené.
Faik. Ő excellentiája fel tudja fogni s méltányolni kegyed elkeseredését: hanem térjen magához.
Balogh (beszéde közben oly mozdulatokat tőn már előbb is, hogy a legparányibb ellenmondásra valamennyi török pashát agyba-főbe verni képes). Nekem önöknek sem méltánylása, sem felfogása, sem pártfogása, sem hercegsége, sem vallása nem kell. Ezennel kinyilatkoztatom, hogy e perctől fogva megszűntem török lenni.
Ahmed (vállvonítva). Jól van.
Balogh. Határozottan tiltakozom az ellen is, hogy fiam máshova vitessék, mint ahol én leszek; mert aki őt tőlem el akarja szakasztani, azt lelövöm, mint a kutyát. Adieu!
Rögtön jött az öreg a kávéházba, s diadallal hirdeté, hogy ő többé nem török.
E jelenet által két renegát tiszt felbátoríttatván, a török lovas kaszárnyában hasonló föllépésre izgatta az alsóbb tiszteket és közembereket; hanem az izgatókat Bem rögtön befogatta.
Való, hogy a drinápolyi kötés alapján a renegátok, ha tettüket megbánták, visszaléphetnek az első tíz év alatt; hanem a mi renegátaink állása e részben nagyon kivételes, sőt mondhatni egyetlen a maga nemében. Mert melyik állam védelmére támaszkodik e tekintetben a menekvő, ki egyik államnak sem tagja többé?... Ha mint osztrák polgár akar visszalépni a magyar renegát: akkor a török könnyen azt mondhatja: "jól van, hát eredj haza Ausztriába."
Az öreg Balog tehát nem igen ildomosan cselekszik, ha hetvenkedik, minthogy lábát nincs hová megvetnie, és csak helyzetét nehezítheti, sőt veszélynek teszi ki magát az ilyen kitörések által.
( *) A renegátok, mihelyt a török esküt a pasha előtt letették, azonnal mindnyájan török neveket kaptak.)

Sumla, február 10. 1850.
A demonstratio, mi az aláírási ívekkel terveztetett, meghiusult. Ahmed bey kimondá, hogy a belzendőket csupán családtagjaik, s legszükségesebb cselédeik követhetik.
Két ízben voltam Kossuthnál, megtudandó tőle némely tudnivalókat... nevezetesen, hogy a belzendők közt vagyok-e vagy nem? mit mindeddig nem tudtam bizonyosan; s hogy Ahmed bey nem eszközölhetne-e családaink számára útleveleket a követség utján?...
Azonban a tömérdek búcsújáró miatt hozzá nem férhetvén: levélben kérdeztem meg tőle a tudnivalókat, mire ezt válaszolta:
..."nincs ön az internálandók között... s nem hiszem, hogy Ahmed effendi a kívánt biztosítást magára vállalja.
Tudomásul: csak 80 személy mehetend összesen Kuttáyába, e számba foglalva a 12 internálandót, nejeiket, gyermekeiket, ha vannak, s cselédjeiket, kiket elvinni akarnak; azt hiszem ez maga reá fog menni 60-ra.
tisztelettel... Kossuth."
Ahmed bey csak különös figyelemből engedi meg Kossuthnak, hogy magával 20 embert vihessen; - hanem azt jegyezte meg e számra, hogy nagyobb kisérettel az ő szultánja sem utazik.
A többi belzendők nem vihetnek magukkal senkit mást, mint legszükségesebb cselédjeiket. Batthyány Kázmér is csak Mihálovicsot, egykori gazdatisztjét viszi magával, cselédein kívül; Mészáros pedig Katona Miklóst.
Annyit tehát tudok: hogy Ázsiába, az Isten háta megé nem megyek.
Az is bizonyos, hogy mi többiek szinte közel vagyunk sorsunk fordulatpontjához.

Sumla, február 13. 1850.
Kényszeríttetnek Kuttáyába menni ezek: Kossuth Lajos, Batthyány Kázmér, Mészáros Lázár, Perczel Mór, Perczel Miklós, Ásbóth Sándor, Gyurmán Adolf, Schuller, máskép Szőllősi János.
Ezeket önkénytesen követik: Katona Miklós, Házmán Ferenc, Berzenczey László, Ihász Dániel, Lorodi Ede, Biró Ede, Vagner Gusztáv, Halász József, Cseh Imre, Frater Alajos, Koszta Márton, Vaigl Vilmos, Török Lajos, Kinizsi István, Kapner Ferenc, Szerényi Antal, Michailevics Athanáz, Ács Gida (ref. lelkész), Szabó Sámuel, Grehenek Gyula, László Károly, Harczi Gyula (Némethy).
Aleppóba menni kényszerítvék a magyar nemrenegátok közül: Balog Victor és Lévay János; a renegátok közül: Kmeti, Stein, Balog János, Nemegyei, Fiala, Albert; a lengyelek közül: Bem, Zarzinszky stb. Kmetit önkénytesen követik: Árvai s egy huszár.
Tiszti rangú magyar menekvő jelenleg van összesen 182, azon hét egyént is beszámítva, kik mostanában jöttek ki.
Az Aleppóba menendők sokkal szerencsésebbeknek tartják magukat azoknál kik Kuttáyába mennek, minthogy Kuttáya oly magosan fekszik a hegyek között, hogy légmérséklete mindig hideg, s a legvadabb-fajta törökök lakják. Ellenben Aleppóban angol, francia, olasz, és általában a frank lakosok száma, állítólag 30 ezerre megy; tehát itt legalább európai társaságot találandanak, egyszersmind civilizált embereknek való élelmi, ruházati, s más élvezeti tárgyakat is.

Sumla, február 16. 1850.
Az elválás perce megérkezett.
Kossuth kiment a gyalogsági laktanyába honvédeinktől búcsút veendő. Itt nem a politikus látszott beszélni többé, hanem a szerencsétlen ember, ki érezni látszott, hogy magyar rokonait az életben most utoljára látja.
"Az ember élete nem olyan - úgymond - mint az óra, mit, ha egyszer lejárt, újra felhúzhatni. Az én földi szerepemnek vége, lelkem törve van. Ti azonban ifjú hazámfiai még megláthatandjátok a magyar hazát halottaiból dicsően föltámadni... stb. stb. Isten hozzátok!..."
A magyarság nevében Vay viszonzá búcsúját röviden.
Kossuth megölelte őt... kezeivel még egyszer áldást és istenhozzádot intett a népnek, s alig bírt kocsijáig elvánszorogni.
Sumla a muszka hadjárat óta nem volt oly élénk mozgásban mint e napon.
Belzendő társaink, ernyős szekereikre felrakodván, a gyalogsági laktanya előtt gyűltek össze.
Két török zászlóalj volt a kaszárnya előtt felállítva.
Meddig a karaván összegyűlt: Batthyány Kázmér, ki már lóháton ült, szinte elbúcsúzott a honvédektől. Szavai, Kossuthéival ellenkezőleg, férfiasan biztatók és vigasztalók voltak.
A grófné szinte lóháton volt.
Délután egy óra tájban elindult a száműzöttek karavánja, ünnepélyesen, lassú léptekkel haladva, mint a temetkezők gyászmenete.
Kossuth, Ziah pashától kapott kocsijában ült nejével. Lovait Némethy hajtotta. A gyászmenetet egy szakasz török dsidás, és egy török ezredes kísérte.
Nem látandjuk ez arcokat többé soha!...
Csupán a város végéig volt szabad őket kísérnünk.
Az ágyúsáncokról néztünk utánok, míg csak egészen el nem tűntek szemeink elől.

Sumla, február 17. 1850.
Mély, halotti csend van a város falai között...
A belzendők, mint halljuk, Várnán a pashánál szállásoltattak el. A ház körül volt véve őrséggel. A pasha őket igen szívesen fogadta és török módra megvendégelte. Várnán török állodalmi gőzösre szállanak; s két nap alatt a kis-ázsiai parton, a gyömleki kikötőben lesznek, melytől Brussa hat órányira esik az Olymp hegyek között. Brussában meg van engedve nekik magukat egy pár nap kipihenhetni. E városnak gyönyörű fekvése, virányos vidéke, s világhírű érczes fürdői vannak. A fürdő évszak ott szeptemberben veszi kezdetét, és tart késő novemberig. Onnan csupán lóháton juthatni Kuttáyába, csaknem járhatlan bérceken keresztül, 3 nap alatt.
Kossuth, Battyány és Perczel, lovaikat szárazon küldötték Sztambulig. Onnan saját költségeiken kellend azokat átszállíttatniok a Bosforuson. A belzendők hajója Sztambulban nem fog megállani. Sőt attól tartanak szegények, hogy éjjel viszik őket végig a Bosforuson, s még Sztambul világhírű vidékének láthatását sem élvezhetendik.
A török álladalmi gőzös Gyömleknél partra tevén a belzendőket, azonnal visszatérend, s körülbelül 8 - 10 nap múlva megérkezik Várnára, hogy a renegátokat Aleppóba szállítsa.

Sumla, február 19. 1850.
Nem, nem!... tovább itt nem maradok.
Mily kevesen voltak az eltávozottak között olyanok, kik iránt rémi rokonszenvet éreztem: s lám még is, mily megbecsülhetlen a honfitárs ott, ahol haza nincs, ahol nemzet nincs, és ahol család nincs... szóval: hol semmi sincs, néhány földieinket kívül, mi hozzánk szív-viszonyban állana, mit magunkénak nevezhetnénk!... Csak akkor érezzük hiányukat, s azon végső mindent, mit bennük biránk, midőn őket már elvesztők!...
Nincs tovább itt nyugtom egy percig sem. Mennem kell, ha bár ki a világból is!...
Türelmemnek vége... a kétség megtébolyít; tudnom kell családom felől... látnom kell őket, ha életembe kerülne is!... tovább itt maradni nincs erőm, türelmem, akaratom!...
Hová, merre?... nem tudom... de mindegy... csak el innen el!...

Sumla, február 24. 1850.
Renegát hazánkfiaitól is elbucsuzánk.
Kmeti búsan jegyzé meg a válás pillanatában, hogy pár hét múlva mind a hárman, kik ott jelen valánk, különböző világrészekben találjuk fel magunkat.
És ugylesz. Ő Damaszkuszban, Szabó talán Amerikában; és én? ... erő ez vagy gyöngeség?... nem tudom, de én nem hiszem, hogy Európát ide hagyhassam.
Az öreg Bem elevennek s vidornak látszott, midőn kocsira ült. Egy fiatal lengyel foglalt helyet mellette.
Kocsijába négy aráb ló volt fogva. A bakon egy izmos török kocsis ült, vállig felgyürkőzött karokkal és roppant ostorral. Az efféle kocsisságban a török rendkívül ügyetlen.
Kmeti, Árvai, Albert és Fiala lóháton mennek Várnáig. Mindannyian barátim voltak, kiket csak későn ismerheték meg közelebbről.
Kmeti mindenét barátai között osztotta el. Szép aráb lovát Divicseknek küldi vissza Várnáról.
A sumlai emigratiót most már a nép teszi. Az értelmiség 10 - 12 egyénben összpontosul. Az igazgató választmány feloszlott. Törvényszék nincs. Ügyvivőnk nincs. A közöttünk létezett társas viszonyok minden kötelékei felbomlottak.
A Lorodi által kezelt pénztárban 14 ezer piaszternyi hiány találtatott.
Nem gondol velünk senki.
Közöttünk az ököljog és anarchi uralkodnak.
A sors balkeze rajtunk fölöttébb megnehezedett.

Sumla, február 25. 1850.
Ahmed bey a kaszárnyába hivatott össze mindnyájunkat, hogy közölje velünk a tudnivalókat. Azt mondta legelsőbb is, hogy a külföldre, vagy haza mehetésről szó sem lehet; hanem a fényes porta védencei maradunk ezentúl is.
Elmondta, miszerint a szultán nem csak nem veszi le rólunk gyámolító kezeit, sőt eddigi gondoskodását irányunkban sokszorozni fogja.
Sumlai fogságunk, szerinte, legfeljebb két hó múlva véget érend.
Azontuli lakhelyünket szabad tetszésünk szerint választhatandjuk, a padisah tartományai bármelyikében.
Oly alkalmazást nyerend a kormánytól mindenki, minőt óhajt, azaz. minőhöz képességet és hajlamot érzend.
A fényes porta nemcsak eddigi élelmi váltságdíjainkkal, hanem rendes évdíjakkal is ellátand bennünket, holtunkiglan.
Hitét változtatni azért senki sem tartozik.
Választhatunk földmívelési, iparűzési vagy gyárnoki pályát. Katonai, orvosi, bányászati, vagy közigazgatási hivatalszakot.
Felszólit tehát bennünket egyenként, s név szerint, hogy nyilatkozzunk. Ő kívánatunkat feljegyzendi, s a szultánnak azonnal felterjesztendi.
A kérdések ezek:
Minő alkalmazást kívánsz?
Lakni hol kívánsz?
Kértük följegyeztetni azok neveit és kívánatát is, kik francia vagy angol földre vágyakoznak.
Ahmed szabadkozott, hogy erre földhatalmazva nincs: hanem ez mit sem használt. A nagyobb rész nem akar tudni egyébről, mint hogy francia vagy angol földre bocsáttassék. A kisebb rész pedig csak azon utógondolattal kíván itt maradni, hogy idővel haza térhessen.
Katonai szolgálatot csupán a törzstisztek hajlandók vállalni, de rangjok és hitük megtartása feltételével.
Kapitánytól lefelé senki sem akar török szolgálatba lépni, minthogy a törököknél a kapitányig mindenki bot alatt van, azaz: feljebbvalója mindeniket megbotozhatja, saját kezeivel.
Mit kívánjak én, ki semmi egyéb nem vagyok, mint ami vagyok?
Katonai képességeket hazudjak Ahmednek, minthogy törzstiszti jogcímem van?
Mi hasznomat vehetné nekem a fényes porta?...
Képes-e a török birodalom, vagy Othello szerint: "egy kryzolitból teremtetett új világ" betölteni az én lelkem mérhetlen hiányait?
Megmondtam tehát Ahmednek, hogy én semmi más nem vagyok mint magyar, és színész. Vegye hasznomat ha tudja.
Ahmed bey azonban nem jött zavarba. Azt felelte, hogy nekik Sztambulban színházok is van, s hogy ott nyílik pálya számomra is.
Szegény ember!...
Sztambulban a téli évszakban olasz opera, nyárban pedig francia vaudeville van.
Kitelik a fényes portától, hogy rendezővé vagy éppen karmesterré nevezzen ki az olasz operához.

Sumla, február 26. 1850.
A múlt ősszel Viddinből azt írtam haza, hogy a hozzám tartozók ide törökországba jőjjenek. De miután a gőzhajózási évszakvégéig nem jöttek, tehát innen azt írtam nekik, hogy most már ne induljanak, míg meg nem határozandom: hová, merre vegyék útjukat.
Most mitévő legyek?
Melyik jutott kézhez leveleim közül? ... mert hogy mindeniket megkapták volna: az nem valószínű. Hátha csak a viddinieket kapták meg, s ezek nyomán majd ide találnak indulni az első gőzössel? és midőn itt lesznek: akkor én már Marseille-ben leszek!...
És akkor hónapokig tévelyegjenek itt elhagyottan, gyámtalanul?!... És ha végre nyomomba juthattak: ismét egy vészteljes útra keljenek utánam, - négy tengeren át; - vagy a szárazföldre viszakerüljenek?... Ez iszonyú lenne!...
Jazmagi azt mondja, hogy május végével útleveleket fogunk kapni akárhová; sőt hogy a francia partokig a fényes porta ingyen elszállítand bennünket, s útiköltséggel is ellátand.
Belgrádba kel mennem tétova nélkül, hogy tudjam amit tudnom kell... hogy e bizonytalanság láncaiból kibontakozzam... hogy tudjam élnek-e még? ... ismerjem helyzetüket, gondolataikat, kívánataikat; s meg ismertesem velök az enyimeket.
Belgrádba tehát minden áron... Látni fogom legalább a honnak határait, szívni fogom légének balzsamát.

Rustsuk, mart. 1. 1850.
Jazmaginak sikerült számomra török teszkerét (útlevelet) eszközölni, Belgrád felé.
Öt hónapot tölték a Balkánok között. Ma láttam ismét a Dunát Rustsuk hegyeiről.
Egy tatár kalauzzal jöttem lóháton. Nem viselt meg ennyire a Sumlai út 21 nap alatt, mint e két napi lovaglás, e borzasztó gabancs lovakon. De most már semmi bajom. Látom a Dunát, melynek ezüst szalagja innen Pestig ér. E szalagot érintve azt hiszem, hogy külsőleg is érintkezhetem azokkal, kik e folyó partjain élnek.
Hazám folyója! beszélj nekem otthoni dolgok felől hullámaidnak titkos hangjain!... mint vannak az én legbecsesbjeim? ajkaid csak néhány napok előtt érinték a földet, mely őket hordozza!
A rustsuki magas partokról gyönyörű kilátás nyílik arra nyugat felé, hová engem titkos hatalmak vonzanak. A Dunán túl, az oláhföld síkságain, két város-félét látok; az egyik, Gyorgyevo nevű, Rustsuk átellenében fekszik. Mily rég nem láttam tornyos templomot... mily rég nem hallottam harangszót, zenehangokat?... mily rég nem láttam magyar könyvet, naptáramon kívül!...

Rustsuk, mart. 2. 1850.
Ugyanazon belsejü és külsejü török város mint a többiek. Ugyanazon sáralkotványok, sikátortömkeleg, ugyanazon rondaság mindenütt: de sokkal vadabb s durvább nép, mint az eddigiek.
Midőn a várfokon egy régi török fürdő romjai fölött méláznék: egyszerre magyar hangok ütik meg füleimet. Körültekintek: s egy nőt és három férfit látok közelíteni, kik magyarul beszélnek.
Jó napot földiek! kiáltom elébök.
Rám bámulnak, s a köszöntést viszonozzák.
Én. Hol járnak itt?
Az egyik. Bukarestből jövünk.
Én. De magyarországból menekültek oda, nemde?...
A másik. Nem; mi már három-négy év óta oláh és moldva országi lakosok vagyunk.
Én. Tehát iparűzők?
Ők. Igen.
Én. Hogyan s miért jöttek ide át, a bolgárföldre?...
Ők. Az oroszok oda át ránk fogták, hogy mi részint menekült honvédek, részint magyar ügynökök vagyunk. Tudtunkra adták, hogy ha Oláhországból el nem takarodunk: haza küldenek bennünket fegyveres őrizet alatt. Útleveleinket s vándorkönyveinket figyelembe nem vették. Minthogy pedig nehányan családosak vagyunk, s attól tartván, hogy otthon üldöztetéseket kellend kiállanunk: tehát összeszedtük magunkat, s összesen százhatvanan átjöttünk ide Bulgáriába. Hetvenen közülünk Nikápolyba mentek. Mi többiek, kik ide Rustsukra jöttünk, folyamodtunk az itteni pashához útlevelekért, hogy utunkat Sztambul felé folytathassunk, s ott mesterségeink szerint munka után láthassunk. A pasha igérte, hogy nehány nap múlva kivánatunkat teljesítendi. Néhány nap után ismét új határidőt szabott. Azóta hetek teltek el, s bennünket még folyvást itt tartóztat, anélkül, hogy akár keresetmódot nyújtana, akár bennünket gyámolítani kívánna. Átláttuk, hogy bennünket a sumlaiakhoz hasonló menekülteknek tart; s mint olyanokat, sem elbocsátani nem mer, sem azt nem tudja, mit tegyen velünk. Midőn elébe terjesztők, hogy már csekély vagyonunkat itt csaknem egészen felemésztők, s ily kétes helyzetben tovább nem maradhatunk: akkor katonai szolgálattal kínált meg bennünket. Elirtózánk a helyzettől melybe sodortattunk: de mit tudunk tenni?!... a kényszerűségnek utóbb is meg kellett magunkat adnunk, s eddig már mintegy hatvanan léptek közülünk török szolgálatba, olyanok, kik nem családosak, s pénzeikből az utolsó fillérig kifogytak.
Én. S minő bánásban részesülnek azok?
Ők: Kezdetben csak meglehetősen bántak velük; kedvüket keresték; de mint halljuk, a török katonák viselete irányukban mindig kiállhatlanabbá lesz. Az utolsó török közember is szolgáltatja magát általok; s ha nekik a magyar szót nem fogad: ütik, verik, üldözik. Panaszra hiába mennek, mert a gyaurnak igaza nincs soha. Még ez nem elég. Néhány nap óta kényszeríteni kezdik őket az iszlám vallás felvételére. A könnyelműebbek már át is tértek, csak azért, hogy szelídebb s kedvezőbb bánásban részesüljenek. És csakugyan, a renegátok iránt sokkal kiméletesebbek.
Én. Hát önök, - a családosok, - most mitévők lesznek?
A nős férfi. Meddig filléreinkben tart, addig várakozunk; s ha lelkünknek nem lesz hová lenni; tehát akkor majd az osztrák consulhoz folyamodunk.
Én. Hát a nikápolyiakkal vajon mi történt?
Ő. . Úgy hallottuk, hogy azokat az ottani pasha Viddinbe küldötte volna: az odavaló pedig Bosniába, Őmer pashához, ki őket mindennel ellátta; sőt azoknak, kik hadseregében szolgálatot vettek: nagy ajándékot és tiszti rangot adott.
Én. Vigasztalják önök magukat, - mennyire lehet, - azon tudattal, hogy földieik között még sokkal szerencsétlenebbek is vannak.
Vezesse isten lépteiket!...

A Dunán, mart. 6. 1850.
Egy török hajó fedelén vagyok, mely sóval terhelten Viddinbe, onnan Belgrádba vitorlázand.
A török vendéglőben, hol szállva voltam, két oláh menekülttel ismerkedtem meg. Ezek egyike keresett s talált hajót számomra. A török alaga (hajós kapitány) 30 piaszterért vett föl Viddinig. Hanem itt nekem sem hajó, sem emberek nem tetszenek. A födél alá csak két rét görnyedve bújhatni, hol alig van annyi hely, hogy az ember egyenesen ülhessen a tűzhely körében. A füstös odu nagy részét egy rongyos törökzsidó család foglalja el, ronda zsákjai s félelmes ágyneműivel. Tömérdek perepúty... iszonyú zsinagóga!
Minő út, minő élet lesz ez ismét!...
Egy jó kedvű török matróz azon megjegyzést teszi, hogy Rustsukon 16 ezer ház van (on alti bin ev), - ami nem igaz, - és unszol, hogy ezt naplómba jegyezzem.
Kedvező szél kezd lengeni. "Bizim luzgyár (ez a mi szelünk)" mondja örömmel az alaga.
De minő bosszúság!... tökéletes szélcsend állott be újra! Félórai tétova után az oláhországi parton ki kellett kötnünk.
Gyönyörű est! Kiléptem a Duna bal partjára. Ezen az oldalon van Pest, hol ti vagytok, szeretteim!...
Kilenc hónap óta nem voltam ez oldalon.
Elmélázva sétálok a parti tüzesben... de alig haladok a hajótól száz lépésnyire, íme Ali lélekszakadva fut utánam, kiáltván, hogy menjek vissza gyorsan... Bosszankodva követem őt; s amint a hajófedezetre lépek: muszka katonákat pillantok meg, kik felülről közelednek hajónk felé.
Mi a baj?... kérdezem Alit. Semmi egyéb - úgymond, - mint az, hogy ezen az oldalon török hajónak kikötnie nem szabad...
A muszka őrök már itt vannak... az alagát szólítják... élénken váltanak vele szót, oláhul és törökül... aztán dohányt kérnek tőle, s azzal távoznak.
Egészen besötétedett... be kell bújnom a füstös odúba.
A tűz körül van ülve turbános közönséggel. Hogy a füst meg ne fullasszon, vagy vakítson: arccal a gyékényre kell borulnom; csak így vehetek lélegzetet. Kívül hideg északnyugati szél dühöng.
Egy vén törökzsidó egész estve mesélt a társaságnak. Előadását mindenki tátott szájjal hallgatta.
Éjféltájban a hajós nép elálmosodott, s kiki fekhelyére vonult. A tűz kialudván: a füst is megszűnt, az én rendkívüli örömömre.
Lefekvés után a vásott zsidó gyermekek elkezdettek nyafogni s marakodni. Az alaga rájok riasztott... s valahára csend lőn izraelben.
Én is tehát fejemet hermetice bundámba pólálva, s életpályámnak csodálatos regényén merengve: az álom jótevő karjaiba bocsátkozám.

A Dunán, mart. 11. 1850.
Öt nap alatt három órányira haladtunk. Most ismét veszteglünk; s nappal hallgatjuk a keleti madarak ezreinek dalát, éjjelenként pedig onnan a török partokról a baglyok huhogását; a vadludak kurjongatását, s a farkasok ordítását.
Folyvást ellenszél.
Ezek a törökzsidók spanyol nyelven beszélnek... Kérdezem tőlük: tudják-e mi nyelv az? ... "Csafut nyelv," mondják. Csafut: török szó; zsidót jelent.

A Dunán, mart. 12. 1850.
Még mindig veszteglünk!...
Új tapasztalások... az életnek új, ismeretlen oldalai... Sors!... a te neved Shyllok, ki nekünk az élet nagy becsü kincsét, a tapasztalást, legszebb napjaink árán kölcsönzöd... Uzsorád: búbánat és rövid élet; fizetésed: kora halál...
Nem!... vitorlás hajóra többé nem ülök; - magamat a szél szeszélyére bízni többé nem fogom soha!...
Az alaga már maga is sokallani kezdi a dolgot, s mihelyt szélcsend van: a hajót embereivel vontatja, hámokba fogván őket.
Sistof nevű török város felé közeledünk.
Ismét fönséges est! Észak-nyugat felől a tiszta csillagos égen gyönyörű fénygúla látszik. Mi ez?... északi fény... vagy valami üstökös farkának jósteljes csilláma?...
Lakatlan pusztaság a partokon mind két felől... A föld alakján itt csak az idő és természet keze változtat, s nem az embereké... Tömérdek vad... Ez a török nép a vadászatra is tunya. Piacain alig láthatni vadat. Magyarország látja el őket még rókabőrrel is, minővel legdrágább kaftánjaikat bélelik; azért nevezik a rókamáj bélést magyar bélésnek.
Minő tér ez itt keleten a civilisatio számára!... Valóságos tabula rasa. Miként jutalmazná ez ég, e föld, az emberi szorgalmat, a fejnek és kéznek fáradalmait!...

A Dunán, mart. 13. 1850.
Valahára haladunk. Vitorláinkat erős észak-keleti szél feszíti. E rongyos török matrózok folyvást a fedezeten dolgoznak vitorláikkal; s iszonyú hózivatar levén: nyárias öltönyeikben szinte megdermednek. Koronként aztán a füstös odúba rohannak, hogy fagyos tagjaikat a tűznél kiengeszteljék. Én pedig rummal tartom bennük a lelket, s ezért igen respectálnak. Legügyesebb köztük a félszemű zömök Ali, ki már a világ minden tengereit összejárt, a több ízben szenvedett hajótörést. Irántam különös rokonszenvvel viseltetik... Kér, hogy vegyem őt magamhoz. Kész engem - úgymond - ingyen szolgálni, s követni mindenhová. Társai közt legbecsületesebb és legrongyosabb levén: bolgár szűrömet neki ajándékoztam.

A Dunán, mart. 14. 1850.
Ez a két török effendi *) nagy dologban van. Szörnyen tanítanak a török nyelvre... Jámbor emberek!... hiszen nyelvetek elég szép hangzatú, elég változatos, elég szeretetreméltó sajátságokkal bír: de ha tudnátok, milyen rossz tanítványotok vagyok én, s éppen most!...
A filkók, ordítva beszélnek hozzám, azt vélve, hogy úgy majd jobban megértem a török szót. A hallás érzékét összetévesztik az értelem tehetségével.
Ez az egyik török igen istenfélő. Az öt imából napjában egyet sem mulaszt el soha. Csendben, viharban kimegy a fedezetre, vagy a partra; szent szőnyegét a földre teríti; délkelet felé fordulva szőnyege végére áll, s majd rövidebben, majd hosszabban, de mindig némán végzi imáját, miközben gyakran leborul, s homlokával a földet érinti.
( *) Effendi annyit jelent mint: úr, s egyszersmind írástudó.)

A Dunán, mart. 19. 1850.
Két hét alatt Rustsuktól csak 20 óra távolságra tudtunk haladni: tehát a viddini útnak még csak harmadrészét hagytuk hátra. Nyolc nap óta egy helyben állunk. Folyvást ellenkező szél fúj, mintha ezt akarná mondani: "ne siess!" Kívül havas eső s fagylaló északi szél... Bent a füstös födél alatt maradni szinte lehetetlen.
Hová legyek már, mindenható Isten!...
A történeti nevű Nikápolytól csak egy órányira vagyunk. Itt kell hagynom e szerencsétlen hajót még ma, bár a vitelbért már egész Viddinig megfizettem. Nikápolyba kell magamat vitetnem csolnakon. Ott fogom bevárni az első gőzöst, hogy utamat azon folytassam Viddinig.

Nikápoly, mart. 21. 1850.
A Balkán északi ágainak az Al-Duna mintegy erőszakosan veti meg határait. Az egyes hegylábak, melyek el vannak mosva, roppant egyenes falakat képeznek a Duna jobb partjain. E partfalakat ismét mély vízmosások szeldelik keresztül. Ily hegyes-völgyes hely ez itt, melyen Nikápoly fekszik, s melyet e szerint a természet erős várrá alakított, - a vízmosások roppant sáncárkokat képezvén körötte minden irányban. Ezen kívül északi oldalát a Duna, nyugatit az Ozma folyama védi. Bejártam e várat és várost kívül-belül. A lakosság nagy része török, a többi bolgár és zsidó. Fent a sáncok alatt egy romba (bomba) darabot találtam. Minő emlék!... vajon e golyódarab nem ama híres nikápolyi harc maradványa-e, hol Bajazet ellenében annyi magyar vérzett el francia bűn miatt?
"S a szellem, ó a mindig éber őr,
Mely balszerencsén nőtt fel, s lőn erőssé,
Mely csüggedetlen látta volt Nikápolyt,
Melyet le nem vert Várna és Rigótér:
Az végre megtört..."(?)
A török oldalon járó gőzös ma ment itt keresztül, lefelé. Öt nap múlva visszatérend. Mához egy hónapra célomnál leszek.

Nikápoly, mart. 22. 1850.
Matrózaim egy ismerősük kávéházába szállásoltak el, itt a dunaparton, s a gazda figyelmébe ajánlottak.
A kávéház egyik szögletében, szokás szerint, harmadfél láb magas emelvény, karzattal elzárva, szolgál az utasok szállózugául. Ide rakták a matrózok holmimat. A zug padlatán gyékény, ezen néhány juhbőr terül el. A szegényebb törökök szőnyeg hiányában ily juhbőrökön fekszenek és imádkoznak.
E kávéházi szállást ingyen adják. Díj fejében megelégesznek azzal, mit az ember itt kávéra költ, mi napjában három-négy váltó garasnál többre nem megy.
Efféle vendégzug majd minden török kávéházban találtatik. Itt aztán annyi utas telepedi le amennyi csak elfér. Az itteni kávézó közönség elég becsületesen viselné magát, csak hogy már sötét hajnalban begyülekszik, és csibuk mellett azonnal elkezdi fekete kávéját kéjelegve reggelizni. E kávéház egész nap ki nem ürül, csupán délben, az általános ima órájában, hattól hétig, vagy szerintünk: 12-től egyig.
A kávéház tulajdonosa egy potrohos kis török. Ez egész nap itt ül a főhelyen, azaz: a szegletben, tulipános ládája s pénztára mellett. Déli 12 órakor rendesen egy szamár áll meg a kávéház ajtaja előtt.: az öreg ráül és megy a dsamiába*), imádkozni.
( *) Dsamia és mashé: török imaházat jelent. )

Nikápoly, mart. 23. 1850.
Viddini és sumlai napok... búbánatnak és ínségnek őszi és téli napjai!... túl vagyok immár rajtatok, miképp túl leszek a reménynek, a várakozásnak e tavaszszínű napjain is, miket a valóság hév nyara fog majd felváltani.
Az egyedüliségnek egészen saját neme volt az enyém, e hónapok alatt. Nem a börtön magánya volt ez, sem a robinzoni remeteségé. Mi a börtön?... a bizonyosság mennykőcsapása, a sors kimondott ítéletszava. S ha ezt tudom: - akkor tudom azt is, hanyadán vagyok vigaszom, reményeim és menedékeimmel; s így tudom mit tegyek... Ha pedig mint vadremete, mint enmagam önkénytes rabja, szabadban vagyok, hol ember nincs: társaságot lelek az állat és növényvilágban, a kék mennyboltozatban, a csillagok ezreiben, hol mindenütt életet, erőt, hatalmat, öntudatos istent látok, érzek, bámulok, szeretek, félek és imádok.
Jól emlékszem, miként Páris utcái s fénycsarnokainak örökké zajló néptengerében szinte iszonyú egyedülséget érezék, mert e mérhetlen sokaságban nem találtam elemet, mi velem bensőleg rokonszerű lett volna. Ámde az emberi társaságon túl leltem tárgyakat, melyek érzéki és szellemi életműveim mindenikének dús tápot, ingert, foglalkozást nyújtottak. Találtam nagy események emlékeit; találtam soha nem látott csodákat: az emberi tökélyek netovábbjainak kinyomatát. Ezek lőnek nagy és fenséges társaságom.
De... ó... mondhatlan kínai a hon és családnélküliségnek!... török várban lenni zárva, melynek lakói az emberiség legalsó fokán állanak; kik az élet minden nyilatkozványai s érintkezéseiben reád nézve nem csak hogy idegenszerűek, hanem kiállhatlanul gyötrők, írtózatosak, undorítók: s kikre még is szorulva vagy; általok s közöttük testileg, lelkileg lealázva lenned a földnek poráig, martalékul hagyatva ínségnek, nyomornak... másfelől oly pályatársak környezetében, kik között nincs veled gondolatban, érzelemben, s benső világod bárcsak egyetlen mozzanatában is rokon és azonos... kik közül a legnagyobb résznek vagy semmire valósága, vagy üres, idétlen, kalmári egyénisége nem támaszt kebledben egyéb érzelmet, mint mély gyűlöletét az egyetemes emberiségnek... midőn e környezethez vagy kovácsolva elválhatlanul; midőn e varázskörön kívül nincsen számodra hely, nincs élet és világ; midőn életszükségeiddé vált minden benső mozgalmaid hiányzanak; midőn fokonként érzed süllyedni magadat az emberi állapotok legalsó rétegei felé; midőn a munka semmi neméhez nincs benned erő, türelem, nyugalom; midőn az agyvelőben egyetlen gondolat járja Villitáncát, mely mint örök tűzpont égeti homlokodat:
"Sápadj el itt ó türelem, te ifjú
Rózsás arcú Cherub! s tekinteted
Váljék borzasztóvá, mint a pokol!..."*)
( *) Shaksp. Othello. )

Nikápoly, mart. 24. 1850.
Nevem napja!...
Ki hitte volna ma esztendeje, hogy én ma Nikápolyban legyek?!...
Kinn vagyok a szabadban; összevissza járom e regényes város határait, hegyeit és völgyeit.
Jól érzem, hogy ez órákat megünneplitek, szeretett enyimek!... mert az isteni nap arca soha sem volt nekem fényesebb, s melege jótékonyabb, mint e pillanatban.
A természet keble nyílik, s napfényre hozza legbájosabb leányait, a kikelet szende virágait.
És van-e hasonló öröm, mint amely ott fent a légben zeng, a pacsirták honában?!...

Nikápoly, mart. 25. 1850.
Nem értené az ember, hogyan és miből él ez a török városi nép, mely soha nem dolgozik, mely reggeltől napestig a kávéházak gyékényein gunnyaszt, szótlanul dohányzik s issza cukortalan, salakos fekete kávéját a mangál mellett, hol társalgásának leggyakoribb tárgya: alku és cserebere, mi többnyire civakodással végződik; nem értené, - mondom - ha nem látná, mily kevéssel táplálkozik a török, s életmódja mily egyszerű. Egész napi élelme négy-hat váltó krajcárnál többe alig kerül, minthogy az élelmiszerek itt igen olcsók, különösen a török számára.
Én egy hónap óta szinte csupán kenyérrel, fügével, mogyoróval, s fekete kávéval élek? és lám, egészséges vagyok. Viddinben két hónapig éltem szőlővel, dinnyével, s egyéb gyümölccsel; többnyire a szabad ég alatt háltam: és csak két nap voltam beteg mindössze.
Hála csillagzatomnak! a nyomor nekem megszokott pályatársam. Semmi sem bánt kevésbé, mint az anyagi nélkülözések.
Nem mondhatom ugyan, hogy a szegénységet szeretem: de tőle nem is rettegek. És ha nem ismerném e részben a jót, jobbat és legjobbat; ha nem jutott volna nekem is némi rész a polgárisult élet magas és minden oldalú kényelmeiből: eszembe sem jutna, hogy talán jól esnék már egyszer finom ágyban heverni, s európailag terített asztalhoz ülni.
Azonban ez eltompultság, az anyagi vágyak e hiánya, melyet magamban tapasztalni kezdek, nekem még sem tetszik. Aljasodás, elvadulás jelenségeinek tartom azt: s e gondolat gyakran igen gyötör.
Mit is mond Hamlet?...
"A gyakorlat szinte átalakítni képes magát a természetet"?
Való igaz: a gyakorlat néha szörnyen mindenható. Hanem azért bizonyossá teszem Hamletet, hogy e gyakorlat még sem viendi nálam annyira, hogy velem a rosszat megszerettesse, s a jót pedig megutáltassa, mert előbb életműveimet kellene megbomlasztania; ez pedig: halál.

Nikápoly, mart. 26. 1850.
Fölmegyek a hegytetőre, honnan éppen a város gyomrába láthatni; s alig tekintek szét: ím egy török dühösen kiált fel hozzám a völgyből: "ne japarszin, ne bakarszin ordan (mi dolgod ott, mit nézesz onnan)?"... káromol és fenyeget. Azonnal tudtam mi baja; mert egy pillanatot vetvén a városba: török nőket látok az udvarokon házias pongyolában és leplezetlenül, kiknek némelyike felém bámészkodik.
Hogy tehát botránykövül ne szolgáljak nekik: elhordtam onnan magamat, minthogy különben sem a háremi titkok utáni leselgés vágya vitt oda fel, hanem hogy a gőzös jövetét lessem; mert Galaczról ma kellett volna már ide megérkeznie, s mindeddig nem jön, pedig már tíz óra éjjel.

SZERBIA

Negotin, april. 2. 1850.
Nem vagyok többé a minarettek honában... hála neked ki vagy ott a csillagok fölött!.. "ki engemet kihoztál Egytomnak földéből, a szolgálatnak házából."
Ivanovics orvos nejével találkozám a gőzösön, mely Viddinből a szerb határig hozott. Egy nem rég menekült honvédtiszt szinte most jön vissza Viddinből, hol a török életet egy hét alatt megízlelte, s meg is eléglette.
Ivanovics orvos (homeopatha), régi ismerősöm és barátom. Pestről származott ide Szerbiába. Az "Athenaeum" korában lakott Pesten, s az akkori lapokba gyakran írt természettani értekezéseket. Itt már körülbelül hét év óta lakik; mint kerületi orvos a szerb kormány szolgálatában levén. Igen szívesen fogadott. A húsvéti napokat nála töltöttem, és igen vidáman, mert hiszen közel vagyok Magyarországhoz, és mert e földön, hová tartózkodva léptem, legelőször is magyar hazámfiával találkozám.
Ma hallottam legelőször kilenc hónap után harangszót.
E hangokban egész gyermekéletem története rezgett át lelkemen.

Szemendria, ápril. 10. 1850.
Utam céljától, Belgrádtól, már csak nyolc órányira vagyok. E hat napi út ismét borzasztó regényes volt. Sziklahegyek és völgyek szakadatlanul, szekérrel járhatlanok, lóháton is igen veszélyes járatúak. Negotinban egy szerb parasztot fogadtam meg, két hátaslóval, Belgrádig 40 huszasért. E lovak ügyessége s kitartása bámulatos; csaknem függőleg egyenes sziklákon macskakönnyűséggel járnak fel s alá terheikkel.
Balkáni utam ennél háromszorta hosszabb volt ugyan, de legalább változatos. Mert a síkságot hegység, ezt tágas kies völgyek, ezt ismét lejtős emelkedések váltották fel: hanem ezen átmenet s fokozat nélküli mélységek és magosságok örök egyformasága, hat napi út folytán, még is nagyon fárasztó, gyötrő, bosszantó. A nagy folyókat s vízrohamokat mindenütt életveszéllyel kellett átgázoltatnunk: mert hidak még a falvakban is ritkán találhatók.
Szerbiát hosszában utaztam végig. Ez ország, - földjének alakjára nézve, - Erdély folytatásának mondható. Félnapi járatú sík föld - talán az egy Rigómezőt kivéve - egész Szerbiában nincs; ez csupa hegy és völgy, erdő és havas. Szabályozott utak sehol nincsenek. A legelső országút most készül Belgrád és Negotin között, Szemendrián, Pozarováczon és Milanováczon keresztül. Minden közlekedés, vagy szállítás, hátas lovakon történik itt is, mint Törökhon belsejében. A földmívelés itt élénkebbnek látszik ugyan, mint Bulgáriában: de itt, sem az éghajlat nem oly kedvező mint ott, sem a föld minősége és mennyisége.
Szerbia gazdászata tehát leginkább a sertés- juh- és marhatenyésztés, továbbá a szilva termelés körül forog. Bor itt kevés terem; az is mind vörös, fűszeres, rossz és drága.
A dunatáji hegyeken oláhok laknak, az erdélyi móczok módjára; hasonlóan ruházkodnak és gyönyörűen furulyáznak, bizonyos mély hangú furulyával. Oly túlvilági hangot soha nem hallottam, mint e furulyaszó volt, tegnap előtt reggel, fent a bérceken. Kerestem a furulyást, hogy hangszerét megvegyem, de nem találtam.
Szemendria Hunyad korában Szendrőnek neveztetett; vára még most is áll; alant a Duna partján, igen rossz helyen fekszik, s időnkben hasznavehetetlen, dacára tömérdek bástyatornyainak. Különben minden törökországi vár pusztuló félben van. A töröknek Szerbiában tíz vára van, török katonaság által megszállva. A Szerbia feletti törökuraságot e várak képviselik.
Szemendria határán fehér ibolyákat láttam. Ez előttem újság volt...
Minél közelebb jutok utam célpontjához: annál elfogultabbnak érzem magamat. Valóságos lázban vagyok. Hőség és fagy cikáznak végig idegeimen, - mintha sötét titkok bűvös csarnokához közeledném.
Föltalálandom-e ott amit keresek... amit óhajtok?!...

Belgrád, ápril. 12. 1850.
Én vagyok-e valóban, ki Zimonyt és Pancsovát látom amott a Duna, Száva és Temes partjain?.. és Magyarhon-e az valóban amit látok, arra észak-nyugat felé, innen a híres Nándorfejérvár ormairól?...
Mily rég nem láttam képedet ó hon!...
E keresztény városok és falvak, messze fehérlő kastélyaik magas tornyaik és virító határaikkal, mennyire új, meglepő, jótékony látomány!
Itt már láthatni a bugyogós és vörös sapkás nép között kaputos embereket is, s ezek közt olyakat, kik az édes hazai nyelvet beszélik.
Avagy e föld, hol állok, nem volt-e valaha magyar birtok? E táj, e bástyafalak nem uralták-e egykor a nagy Hunyadot? Nem az ő kedvenc vadászvára volt-e amaz omladék, mely tova délkelet felé emelkedik ki erdőkoszorújából, s melynek fénykoráról már csak a népmonda regél?...
Hat hétig tartó szörnyű utazás után Budapesthez 56 mértföldnyi közelségre jutottam.
Közelebb már nem mehetek...

Belgrád, ápril. 14. 1850.
Megírtam Pestre, hogy itt vagyok, s azért jöttem ily közel a kapu elébe, hogy vagy én menjek be rajta, vagy ők jöjjenek ki mindnyájan. Három hetet tűztem ki várakozásom határidejéül.
De ha levelem nem talál kézbe jutni?...
Akkor nem lesz más mód, mint utolsó pénzemen egy embert fogadnom, ki dolgomban eljárjon.
Egy szerb már vállalkozott is... tíz aranyat kíván az útiköltségen felül, meg is kapja.
Nem lelem helyemet... nem tudok hová lenni nyugtalanságomban.

Belgrád, ápril. 16. 1850.
Mohón élvezem a rég nélkülözött olvasmányokat az itteni citalistában (olvasda), hol a két magyar politikai lap is látható. Mennyire új dolgok... ismeretlen világ, amit itt találok!

Belgrád, ápril. 17. 1850.
Bejártam a város minden zegezugát.
A várban és a külsősáncok dunaparti területén belül törökök laknak mintegy 10 ezeren. E városrész ismét teljes hasonmása kicsinyben a többi török városoknak. Vannak moshéi, minarettjei, fürdői, duttyánai, kávéházai, tekervényes sikátorai, csibukos népe és mumusasszonyai.
A vár roppant erősség, mind fekvése mind alkotása tekintetében. Fent a fellegvárban a pasha és hozzátartozói laknak, rongyos faházakban. Van benne egy moshé is. Alant, a dunaparti bástyafalak belterületén laktanyák, fegyvertárak, szertárak, egy moshé, kávéházak, boltok, és mintegy négy ezredből álló török őrség van.
A vár bástyáitól csak 300 ölnyi távolságra volna szabad a szerbeknek építkezniük: hanem a szerbváros egy része már átlépte a külsáncokat, és a török várossal összeolvadt.
Itt Belgrádon három úr parancsol. Az orosz consul; a pasha mint várparancsnok és török helytartó; s végre a szerb fejedelem, Karagyorgyevics Sándor, a híres Cserni György fia.
Képviselve vannak még itt az angol, francia, és osztrák hatalmak is, consulaik által. A szárd ügynökség két hét előtt megszűnt.
A szerb miniszterek mind bugyogós, vörös sapkás, írástudatlan urak, kik egészen törökösen élnek. Közöttük, - mondhatni, - csak egy európai féle személyiség van, s ez: Karasanin, a belügyminiszter. Mindnyájan gazdag sertés vagy marhakereskedők fiai, kiknek elődeik a szabadságharcban vezérkedtek.

Belgrád, ápril. 17. 1850.
A szerb városrész európai módra kezd épülni. A gazdagabb kalmárok házai Pestre is beillenének.
A hercegi lak elég csinos, hanem kisszerű. A mi köznemesi kastélyaink között ennél különbeket láthatni.
A száműzött Obrenovits Milos herceg háza legnagyobb, s egyetlen európailag szerelt fogadó Belgrádban, tehát egész Szerbiában is. Itt ott nehány csinos bolt is találkozik, legalább európaiszerű.
A drágaság itt minden tekintetben igen nagy. Török pénz itt már kevés van; osztrák aranyak és huszasok vannak leginkább forgalomban.
Szerbia pénzt nem verethet. Hegyeiben elég arany és ezüst található ugyan; de bányákat eddig nem művelt... Csak most hozatott a kormány 150 bányászt, Magyarországról. A bányák nyers termékeit az osztrák állodalom veszi át készpénzért. A bányászok most érkeznek családostól. Rendkívül örvendenek, hogy itt magyart is láthatnak.

Belgrád, ápril. 19. 1850.
A szerbek általában szálas, erőteljes és szabatos termetűek. Arcvonásaik vaskosak; bizonyos pórgőg van rajtok kifejezve. Fajképök szépnek nem mondható.
A fajnak ezen külső kinyomatán és tájnyelvén kívül eredeti sajátságokban a szerb szintoly szegény, mint a bolgár, örmény, bosnyák, egy szóval azon meghódított szláv népségek, melyek századok óta török uralom alatt élvén: majdnem egészen az úr-nemzetbe olvadvák.
A szerb szokások tisztán törökök, melyek az elkeresztényesítés által, - úgy szólván, - csak elkorcsosulvák. Röviden: én e népnél egyetlen sajátságot sem találok, melynek eredetijét a töröknél már ne láttam volna.
A bolgár és szerb, egymástól csupán névben, s a nyelvnek némi tájszokásos elágazásában különböznek.
A szerb viselet egészen török, ennek költőiséges könnyűsége nélkül. A szerb házak külső és belső szerkesztése s rendezése szinte török, ennek egyszerűsége nélkül. Mert a szerb nem csak a szobafalak körül csinál divánpadokat; hanem szobája kétharmadát két láb magas deszkapadolattal építi be, mely ülő s háló helyül szolgál egyszersmind. A szerb keresztbe vetett lábakkal ül, mint a török; vakbuzgó, vagy vakhitű mint a török. Dala és tánca a bolgáré; s ezeknek jelleme: költői szegénység, durva érzékiség, önzés, és a szabad mozgás hiánya.
Ők nagy karikába fogóznak össze. Ha ez a testvériséget akarja kifejezni: jó. Ámde azt is kifejezi, hogy aki velök nem tart: azt kizárják; annak hátat fordítanak. Akit pedig egyszer körükbe fonnak: annak többé szabad mozgása nincs, annak úgy kell járni, mint nekik tetszi, az a szó teljes értelmében fogva levén: akaratát és kedvét az ő mértékeikhez kell szabnia; és viszont, valamennyinek úgy járnia, mint egy ember sípol a kör közepén.
Még piaci sütőkemencéjük sem eredeti, hanem török szokás, mely a török-magyar idők óta, Budán, a csájasütők által mai napig is fenntartatik.
A szerb nők között bugyogósokat ritkán láthatni ugyan, s öltözetjük, - egészbe véve, - nem álloly közel a férfiakéhoz, mint a török nőké; azonban a szerb nők is rövid kaftánt és vörös sapkát viselnek, mint a török nők, és sapkáik szintúgy arany és ezüst pénzdarabokkal borítvák. A szerb nők elég szépek, arcban is termetben is; hanem arcaikat, hajaikat és szemöldökeiket még szenvedélyesebben festik mint a török nők; s e festékek mérge egy pár év alatt nemcsak tökéletesen megvéníti őket: hanem emberi alakjaikból is kivetkezteti. Egyetlen szép matronát nem láthatni egész Szerbiában. Valóságos vasorrú bábák, Tóti Dorkák, és Hekate udvari hölgyei mindannyian.

Belgrád, ápril. 20. 1850.
Útlevelet itt még tőlem senki sem követelt.
Az osztrák ügynökség ittlétemet átnézi (ignorálja), s nem háborgat. Ha szállására mennék: ott el is fogathatna; de különben személyem felett csak a szerb külügyminisztérium útján intézkedhetik; s ez úton joga van követelni, hogy innen a határról eltávolíttassam. Tehát a legrosszabb esetben az történhetnék velem, hogy innen 6- 12 mértföldnyire belzenének, Szerbia közepére.
A szerbek tudják, hogy magyar vagyok, mert ezek igen ügyes kémek mindnyájan, - hanem békén hagynak...
És Knityanin csakugyan teljesen visszavonulva él. Magát nyilvánosan soha nem mutatja.
A magyarországi rácok, kikkel itt megismerkedtem, maguk mondják, hogy a magyar forradalom előtt hintófogatot, - a hercegén kívül, - Belgrádban látni nem lehetett. Most a legutolsó belgrádi kalmárnak is pompás fogata van.
Ugyanők azt is beszélik, hogy az itteni szerbek, papjaikkal együtt, hajókon szállították át a Dunán Magyarországból a kiürített paloták, pincék és boltok tartalmát: a divatos bútorokat, zongorákat, hintókat, lovakat, marhákat, s mindenféle szöveteket; s ezekkel a belgrádi piacon nagy vásárokat ütöttek.

Belgrád, ápril. 21. 1850.
A szerb állandó katonaság áll 2 zászlóalj gyalogság, 1 század lovasság, s egy osztály tüzérségből. Más dolguk nincs, mint őrségi szolgálatot tenni a hercegi palota körül. Orosz módon szervezvék és ruházvák mindnyájan.
Tegnap az orosz ügynökkel egy szerb kapitányt láttam szemközt jőni. A kapitány, sapkája érintésével üdvözlé amazt, ahelyett, hogy levett sapkával s orosz alázattal hajlott volna meg előtte. Az ügynök megfordul, sebes léptekkel a kapitány elébe kerül, s ezt átszúró szemekkel nézi. A kapitány ekkor sapkáját csakugyan levette, mire az ügynök elégülten tovább ment.
A szerb szintúgy gyűlöli a dunántúli kaputos rácot, mint a pápistát, vagy törököt. E gyűlölet alapja irigység, féltékenység. Magyarán mondva: félnek a bánáti kaputos rácok, vagy inkább rácmagyarok értelmi fensőbbségétől, s túlnyomóságától a közigazgatásban, minthogy még eddig - mondhatni - minden értelmiség és tudomány, csaknem kizárólag, az ideszármazott rácmagyarok birtokában van. Ezek töltik be egyetlen felsőbb iskolájokban a tanári helyeket. Ezek kezelik a sajtót, mely felett azonban orosz ellenőrség is áll.
Mind a mellett csak azért, és addig tűrik a közhivatalokban bánáti rokonaikat, - kiket sváboknak gúnyolnak - mert, és meddig rájok szorulvák.
A pártszellem itt is nagyban szerepel. Van Obrenovics, Karagyorgyevics, Vucsics, orosz, rác, szerb, és még Isten tudja hányféle párt.
A lyceumbeli szerb tanulók többnyire bajuszos kamaszok. E bugyogós és vörös sapkás diákokat fennszóval tanulni látni s hallani, rendkívül mulatságos.

Belgrád, ápril. 22. 1850.
Az itteni törököt a balkánihoz képest civilizáltnak mondhatni. Érezni látszik, hogy már itt nem úr. Szelíd lelkületű, megelőző, becsületes.
Ellenben a szerb annál dölfösebb; magával tökéletesen eltelt, vakhitű, önző, minden más nemzetiséget, műveltséget, dicsőséget lenéző, s a magáét minden másokéi fölébehelyező, - éppen úgy, mint az ázsiai török.
Irodalma, - ha e nevet megérdemli, - most akar megszületni. Hanem ezek saját elmeműveiket a világirodalom legjelesbjeinek már is elébe teszik.
Mostanában egy kis füzetke jelent meg itt szláv költői művekkel. Saját füleimmel hallottam őket e költemények fölött úgy nyilatkozni, hogy ezek jelességben Schilleréit messze túlszárnyalják.
Hiszen igaz, hogy nemzetcsaládunk iránt elfogultak vagyunk mindnyájan, mert ez másként nem is lehet; hanem az önzésnek e teljes vaksága, és süketsége már még is nevetséges.
A keleti szlávnép jövője szintoly lehetetlenség, mint az oroszé vagy töröké. Egy második krisztusnak kell előbb megjelennie, ki e népeket reformálja, ki a vallástól a vele eggyé olvadt politikai életet vegytanilag elválasztani képes legyen.
A nemzetiség, vallás, és közpolgári életnek ez egysége a keleti szlávnépeknél: tökéletes képmása a török állapotnak. Mindkettőnek politikai főnöke egyszersmind a vallás feje. Amott a szultán, itt a cár.
Miképp ezen egyedurak személyében a két elv egymástól elválaszthatlan: így áll a dolog népeik személyességével is.
E sajátságos állapot a ráják helyzetéből tisztán megérthető; mert az ozmán egyeduralom alatti keresztény nép, végveszélyben forgó nemzeti, társadalmi és családi lételének utolsó menedékét egyházában keresi és találja. Hanem ez állapot a keleti szlávoknak már annyira természetökké vált, s annyira megszokták már az orosz cárban látni egyedüli messiásukat, hogy minden társadalmi javítást, mi dogmájok elveivel és orosz hajlamaikkal össze nem fér: határozottan elvetnek.
Azért midőn a szerb nemzet magát eddigi földesurától fegyverrel és adóval megváltotta: legfőbb nyereményét abban találta, hogy a kereszt lőn függetlenné a félhold ellenében; s korán sem abban, hogy vallási szabadságával együtt, most már polgári élete is tágabb körben mozoghatott. Azért, ha ki e fennen hirdetett szerbszabadságot közelről látja, vagy éppen magyar szemmel nézi, az az olyan emberével, ki az alkotmányos élet levegőjében nőtt fel: az úgy fogja találni, hogy ez a szerb állapot az alkotmányos szabadságnak még csak formáival sem bír, nem hogy lényegével bírna.
Az ő miniszteri kormányzatuk például, nélkülözi a képviseleti rendszert, s ezzel együtt a felelősség elvét is.
S miben áll azon sajtószabadság, mely egy idegen gyámhatalom ellenőrsége s befolyása alatt áll?... De mi dolga van a sajtónak ott, hol oskola nincs, hol olvasni és írni nem tudnak az emberek?...
Nem kell azért hinni, hogy a cárnak igen meg fogna gyűlni a baja ezen szláv nyelvágazatokkal, melyek az egyéni szabadabb mozgásnak egy nemét, - vagy inkább annak látszatát - megízlelték. A cár jól tudja, hogy a bolgárok és szerbek, ha majd egykor a nagy szláv birodalomba olvasztatnak: egyáltalában nem visznek oda magukkal olyan elemet, mely a tiszta orosz vért megmérgezhetné; mert hiszen az óhitű szláv természetéből az egyeduralom elvét, s a föltétlen szolgaiságot ki sem lehetne irtani.
Szerbiában az állodalmi kiadásokat a közjövedelmek bőven fedezik.
A fényes portának évenként fizetni szokott adó: 300 ezer pengő ft. Hanem a szerbországi várak fenntartása a török állodalomnak ennél sokkal többe kerül.
Belgrádban egy állodalmi könyv- és kőnyomda van, hol egy szerb lap jelenik meg.
A kormány most kezd községi oskolákat állítani; de a tanítóknak nagy hiányában van.
A szerbek jelenleg négy gőzöst építtetnek Angliában az Al-Dunára.
A szerb állodalmi kincstárban van 400 ezer darab arany készlet.

Belgrád, április 23. 1850.
Szerbia hatszor annyit vesz be külföldről, mint amennyit kiad. Kereskedik marhával, sertéssel, juhneműekkel, nadályjal, bőrrel, faggyúval, mézzel, viasszal és gubaccsal. Külföldről kell vásárolnia: finomabb lisztet, kávét, vasat, üveget és fegyvert.
Azonban e nép az európai élet szükségeit nem ismervén: alig van kiadása.
Öltözete darócból és durva posztóból áll, melyet maga készít. Viselete törökös, tehát tartós.
Élelme növényféle, vöröshagyma, és juhhús, mint a töröké. Saját gazdaságából kikerül mind az mire szüksége van. Fényűzési tárgyakat nem ismer. Emellett fukar. Szerbiában alig van paraszt gazda, kinek legalább 50 - 60 darab aranya félre ne volna téve. S mit a szerb egyszer félre tesz, azt úgy tekinti mintha nem léteznék.
Nemrég történt itt Belgrádban hogy egy kalmárt nagy veszteségek értek. Fizetéseit nem volt képes teljesítni. Neje vörös sapkája 300 darab arannyal volt páncélozva; ebben állott a család minden vagyona. Nem volt más mód a kigázolhatásra, mint ezen aranyakat venni igénybe. Azonban nem volt erő, mely a nőt rábírhassa, hogy vörös sapkájáról az aranyakat elvevén, velük a családi vagyont és becsületet megmentse; s a kalmár tönkrejutott.

Belgrád, ápril. 24. 1850.
A Honderü egykori szerkesztője Zerfi itt tartózkodik. S aminő halálos ellenségem volt akkor: most magát szintoly mértékben bizonyítja barátomnak.
Magyar író korában nem láttam őt soha; vele nem beszéltem; s akkori gyűlöletét szintúgy nem értettem, mint mostani barátságos viseletére okot nem adtam.
Ő külföldi színész volt majd 1847-ig. Születésére nézve magyar.
Midőn a magyar irodalom színpadán legelőször föllépett: azonnal mindenki látta, miképp ő a magyar nemzet irodalmával, történeti viszonyaival, múltjával, erkölcseivel, fajtermészetével s közéletével szintoly ismeretlen, miként érzelmei teljesen magyartalanok. Ez volt az oka, hogy tanaival, nézeteivel, s modorával a magyar közönség soha meg nem barátkozhatott.
Aesthetikai hivatást iratai nem bizonyítottak.
Benne Munkácsi és Kis Iván szellemei látszottak sírjaikból fölkelni, s évtizedek előtt elvetett tanaikkal újólag leckézni a közönséget.
És mivel dolgozatait az emberek kevés figyelemre méltatták: ez őt rendkívül bántotta. Innen van, hogy majd minden iratain bizonyos keserűség, és bántott önérzet vörös fonala vonult keresztül.
Most itt a rácokat leckézi úton, útfélen, s oly szenvedélyesen, mint eszélytelenül. Csodálom, hogy a szerbek innen még el nem kergették. Előbb utóbb az lesz a vége.
Jelenleg egy nagy munkán dolgozik: Szerbia jövőjéről.
Kiléte az osztrák ügyvivőség előtt nem ismeretlen. Egy ízben már meg is gyűlt a baja; de a francia és angol consulok pártfogása megmentette. Azóta békén hagyatik. Azonban, minthogy neve a belzettek jegyzékén áll: szüntelen a Damocles kardját látja függeni feje fölött.
Ő is családját várja, melynek e napokban meg kell érkeznie.

Belgrád, ápril. 27. 1850.
1834 óta Szerbiában egyes törökök földet nem bírhatnak. A szultáni fermán mely ezt kijelenté, a török birtokosokat Szerbiában egyszerre koldus-botra juttatá. Ezek tehát a szerb földön levő törökvárak körébe vonultak, hol azóta élelmöket szatócskodva s napszámmal keresik.
A Száva- és Dunaparti rongyos török hordászok mind efféle tönkrejutott török urakból állanak.
Szerbiában a törökök összes száma, a katonaságon kívül, most alig haladja meg a 10 ezret.

Belgrád, ápril. 28. 1850.
Ez már még is rettenetes! Két hete, hogy első levelemet elindítám és mindekkorig semmi válasz, semmi hír!
Az itteni házbirtokosoknak s vendéglősöknek meghagyatott: hogy a nálok tartózkodó idegenek neveit a rendőrhivatalnál jelentsék be. Ez bizonyosan a menekültekre vonatkozik, kik most erre felé húzódnak.
Ha szorítani találnak: a török várba veszem magamat. Ott nincs hatalma senkinek másnak mint a pashának. Ez pedig tudom, hogyha kilétemet előtte kijelentem, s magamat védelme alá helyezem: találand módot benne, hogy a bajt kikerüljem...

Belgrád, ápril. 30. 1850.
Tíz hó után ma veszem az első levelet hazulról...
Mindnyájan élnek... Fiam Anconában van... sőt már őrvezető is.
El vannak határozva kiköltözni, s velem a száműzöttek sorsában osztakozni.
E lelki erő, e bátorság, mellyel nőm kétes jövőnk elébe néz: mélyen megható, felemelő!...
Én részemről el valék szánva életem egy részét vetni áldozatul inkább, semmint őket a bujdosók sorsának kitegyem: de ők erről hallani sem akarnak.
Jól van, legyen!...
Körükben élet és munkakedvem újra visszatérend. Velük szintoly erős, hatalmas leszek: mint aminő fáradt, csüggeteg, s tehetetlen vagyok nélkülük...
Bennük ki lesz pótolva mind az, ami hiányzik, ami elveszett.
Hová, merre megyünk?... még nem tudom.
Messze menni nem kívánnak; én sem.
Igen, de Sztambulon kívül lakható hely egész európai török földön nincs...
Ha sietnek, ha még május végéig Sztambulba juthatunk, meddig a sumlai menekvő társak ügye befejezve nem lesz: addig még ezekhez csatlakozhatván részesülhetendünk a szultán pártfogásában. Így aztán időt nyerünk nyugodtan körül tekinthetni a világban.
De hátha nem kapnak kivándorolhatási engedélyt?...
Még eddig e részben minden fáradságuk sikeretlen volt.
Szökni pedig nem mernek.
De hiszen, ha már Szemeréné is kapott útlevelet: mért ne kaphatna más akárki?...
Tehát remény, türelem!...

Belgrád, máj. 10. 1850.
Láttam a szerb húsvétünnepi szertartásokat... Továbbá egy előkelő szerb házaspár esküvőjét, melyen a herceg, pasha, az orosz consul és minden szerb nevezetesség jelen volt.
Az esküvési szertartásban semmi különös.
Az egyházi ünnepek itt nemzeti ünnepek is... Ilyenkor hadi zene közben katonai díszgyakorlatokat tartanak. Kereskedő hajóikon az ágyuk, a városban az apró fegyverek egész nap ropognak.
Egyházi szertartásaik végzetével a városon kívül egy kápolna temetőkertjében gyűlnek össze, hol az ünnepet közvigalom, játék és tánccal végzik.
E népünnepre, mit a herceg is meg szokott látogatni, kijön az egész szerbváros: férfia, nője, apraja, nagyja, - mindannyian ünnepi díszöltözeteikben, melyek közt aranysujtással gazdagon elhalmazott kaftánok és bugyogókat, gyémántok és gyöngyökkel borított női töröksapkákat láthatni.
A mulatság abból áll, hogy táncolnak amúgy bolgárosan, azaz: 20-25-100 férfi és nő egy körbe fogózva, tilinkó szónál kereng jobbra, balra. A tilinkós a körben áll. Imitt, amott ponyvasátrok... sütemények, mézes, cukros csemegék és szörpök vásárpiaca... csapszékek... emitt gyepen heverésző női társaságok... tova dudaszó mellett borozó, kurjongató s tomboló férfiak... sat. Nemzeti hangszerük: tilinkó, tambura, és csimpolya.

Belgrád, május 12. 1850.
Zerfiné megérkezett gyermekével és szobaleányával együtt; pedig útlevele sem volt.
Miért nincs nekik ennyi bátorságuk?...
Mint a lapok mondják: Perczelnének is megengedik férjéhez költözhetnie...
A kivándorlásban tehát már most bizonyosan senki sem fog akadályoztatni.
De ha még sokáig késnek: úgy végünk van!...

Belgrád, május 20. 1850.
V...né mint zöldségárusnő jött át Zimonyból, s Zerfihez szállott.
Rajta levő ruháin kívül semmije sincs.
E nő hallatlanul merész.

Belgrád, június 5. 1850.
Együtt vagyunk!... Családom megérkezett...

"Ha minden szélvészt ilyen csend követ:
Úgy a vihar nem bánom hadd üvöltsön,
S a szunnyadó halált ébressze föl!... *)

Mi a hon?... a hely hol családunk lakik, kicsinyben és nagyban, közelebbi s távolabbi vérségben.
A család minden .
Mutassatok nekem emberi nagyságot, melynek forrása nem a családérzelmek mélyéből buzgott volna föl?...
Hol a család van. ott van a hon.
A család van a honért, vagy a hon a családért?...
Természettelen állapot, midőn az ember e két eszmét, mely elválaszthatatlan, szomorú vigaszul egymás ellenébe állítni kényszerül!...
Bemutatók magunkat a pashának. Igen szívesen látott. A nőket selyem pamlagára maga mellé ültette. Mi többiek divatos karszékekben foglaltunk helyet.
Látszik e selyem pamlagok és székekről, hogy Belgrád közelebb van a mívelt világhoz, mint Sumla.
A sok csibukdsi, kávedsi, s más udvari szolgák azonnal hozták a másfél ölnyi hosszú s hajlékony jázminszárú, gyémántos taküm-ökkel (csutora) ellátott csibukokat, majd nagy ezüst tálcákon, arany szövetű takaró alatt, a fekete kávét és keleti édességeket; s nagy ügyességgel szolgáltak körül.
A pasha örvendett hogy földiei leendünk.
Mihelyt hajót találunk, mely lefelé indul, azonnal útra kelünk Sztambul felé.
Egy török katonaorvos, - ki szinte Sztambulba szándékozik, - magára vállalta, hogy hajóról gondoskodni fog, és ha talál: bennünket azonnal értesítend.
A pasha tolmácsa egy renegát. Beszél magyarul is. Nagy jezsuita.
V...né megkért, hogy velünk jöhessen Sztambulig, minthogy senkie sincs.
Jól van.
De azt is mondja, hogy egy fillére sincs.
Nagy baj!
Hanem Sztambulban az amerikai követségnél - úgy mond - van elég pénze.
Ez már más.
Egy Medgyesi nevű honvédtiszt is most menekült ide. Ez is velem szeretne jönni.
Igen derék...
Hanem ennek sincs egy fillére is.
Ez nem igen derék...
Vajon, ha én véletlenül itt nem volnék: miként mennének Sztambulba e szegény furulyások?...
Igazi deus ex machinajok vagyok.
Hát nekem ki lesz majd deusom ex machina?...
(*) Shaksp. Othello.)

Belgrád, június 10. 1850.
A török sebész talált és bérelt hajót számunkra.
Fogadásom dacára újra török vitorlás hajóra kell ülnöm!...de mit tegyek?... Az osztrák gőzösök itt ki nem kötnek; tengelyen utazni pedig csak Negotinig is sokkal költségesebb, késedelmesebb és kiállhatatlanabb, mint vízen, akárminő hajón.
Egyébiránt hiszen lefelé megyünk: s így haladni fogunk szél nélkül is.
Lesz gondom rá, hogy több kényelmem legyen ez úttal, mint a rustsuki hajón volt.
A hajószemélyzet ezekből álland: a katonasebész három nővel és két gyermekkel; én hatodmagammal; egy török pap; más két török; az alaga és négy török matróz.
Ez a rác fogadós, kinél szállva vagyunk, egy nyomorú szobáért és ötnapi ebédért hat aranyat fizettetett velem!...
Holnap indulunk.

A VASKAPU ALATT

Június 16. 1850.
Öt nap óta jövünk, evezve mindenütt; a széltől nem segítve, sőt gátolva.
Másodszor léptem ki a haza vaskapuin.
Láttam a tarjánutnak sziklába vésett nyomait... Láttam a hasonlíthatlan szépségű vidéket... kétfelől a partok sziklabérceit, melyek szorulatain át a Duna roppant küzdelemmel tör utat magának... Hallottam itt az elemek nagyszerű harcának zúgó moraját.
Az áthajózás e helyeken még ily magas vízállás mellett is tömérdek veszéllyel jár.
A Duna medréből roppant sziklatömegek emelik ki fejöket. Néhol alig van a víznek annyi szabad folyása e sziklás között, hol egy kis hajó keresztül csúszhat.
Mértföldeken át folyvást ily kiszögellő sziklák, és óriás erejű örvények közt haladánk...
Mindjárt az elő zúgó fölött, egy parti lakos szállott a hajóra, ki a Duna medrét és a vízjárását e tájon pontosan ismeri, s hajónkat ama veszélyes helyeken csakugyan szerencsésen keresztül is hozta.
A szerboldali helységekben minden ember ily kormányos (pilota). Ez emberek rendes életmódja s foglalkozása: a hajókat e sziklás helyeken átvezetni.
Néhány év előtt három angol nemes és egy hajós kapitány lelte sírját e sziklák és örvények között. Bárkájok darabokra tört.
Ha Magyarország alvidékeit valaha tenger borította, - mint a természetbúvárok állítják, - úgy azon tenger számára csak iszonyú földrázkódás törhetett utat e sziklabércek között. Mert hol mehetett volna ki másutt ama tenger, mint e csatornán?...
Nekem úgy tetszik, hogy e helynek hajózhatóvá tétele kívül áll az emberi képességek határain.

Viddin, június 18. 1850.
Ismét itt vagyok...
De minő különbség, mostani és nyolc hó előtti állapotomban.
Ugyanazon török csapszékben vagyunk, hol nyolc hó előtt oly rossz napjaim voltak. E sárszoba, hol szállva vagyunk, akkor Lüllei casinoja volt. A törökök megismertek, s el vannak ragadtatva örömükben, hogy újra láthatnak. Ha a bazárra megyek: minden boltban lefognak, kávéztatnak, csibukoztatnak, nem lelik helyemet. Többi magyar vendégeikről is oly részvéttel emlékeznek, mintha saját rokonaik volnának. A családosok iránt pedig különös vallásos kegyelettel viseltetnek. A rustsuki alaga is itt van; felkeresett, s nekem többféle aprósággal kedveskedett.
A felső gőzös csak négy nap múlva érkezik meg. Utunkat Galaczig azon folytatandjuk.
Ziah pasha szinte igen szívesen látott, dacára tömérdek bajának.
Szobánk szomszédságában egy aráb van szállva, ki néger rabnőkkel kereskedik. E nők egyike a szerecsen szépségnek valóságos eszményképe. Ily termetet és szemeket Európában nem láthatni. A vén aráb durva, kegyetlen ember; veri, kínozza őket. Egyik nő, kinek kisgyermeke van, hozzánk folyamodott közbenjárásért, hogy t.i. a vén vadkant engesztelnők ki.
E rabnők arcaikat nem takargatják előttünk oly gondosan, mint különben a töröknők szokták.

Viddin, június 19. 1850.
Itt igen nagy baj van...
A viddini pasalikban háromszáz bolgár falu lázadt fel egyszerre.
Okát voltaképpen nem lehet kivennem a törököktől, de tudom, hogy ez orosz mű, mire a mostani adószedés volt az apropos.
A török csak annyit mond, hogy a bolgár gyaurok török uraságot e földön ismerni nem akarnak.
E pillanatban katonaság egész Bulgáriában nincs; kivévén a várak csekély őrségeit. Az itteni seregeket Őmer pasha mind Boszniába vitte, hol a török conservativek lázadása tetőpontra hágott.
A szerb határszélen, valamint Viddinen alul, Karalom körül, a törökök minden bolgárt, kit kézre keríthetnek, rögtön lenyakaznak, s fejeiket a Dunaparton gúlákba rakják. A bolgár falvakban, hol a ráják erősebbek, e mészárlást hasonlóval torolják vissza; a töröknőket pedig leleplezvén, körbe fogják, itatják s táncoltatják.
És ez a töröknek legérzékenyebb oldala.
Meddig tehát a katonai segély Sztambulból megérkezik: Ziah pasha fegyverre szólított minden igaz hívőt.
A bolgár községek előljáróival pedig, s a viddini püspökkel folyvást értekezik, egyúttal kéznél tartva őket, hogy ne árthassanak.
A környékbeli törökök óránként gyülekeznek, lovon és gyalog, különféleképp fegyverezve, de leginkább handsárok s pisztolyokkal. Láthatni nálok tőlünk szerzett huszárkardokat s vadászpuskákat is.
Mihelyt 50-100 emberből álló csapat összegyűlt: a pasha vezért ad nekik, és személyesen indítja őket a bolgárok ellen.
Mind erőteljes, harcias szellemű s tekintetű nép. Szemeikben fanatikus lelkesedés szikrázik. Vannak köztük ősz szakállú exjanicsárok; vannak cifra szerszámú lovasok, - éppen mint Hunyad korában, - vállról függő kardok, hosszú beduin puskák, bojtos lószerszámok és széles talpú kengyelekkel. Lovaik aráb fajúak, kicsinyek, de rendkívül fürge állatok.
Regényes képe a középkori rendezetlen hadak tarka csoportozatainak.
Az itteni bolgárok rettegnek.

Galacz, június 22. 1850.
A vaskaput elhagyva, az aldunai tájak képe puszta, kietlen, szomorú.
Csak miután Rustsuk táján a Balkán lábait elértük, kezdődik némi változatosság a jobb oldalon.
Az oláhországi oldalon járó hajóknak a török partokon kikötniük nem szabad, és viszont. Az oláh partok hosszában, minden hatszáz lépésnyire magas faoszlopokon állanak az őrházak, mint gólyafészkek. Ellenben a török partokon sehol semmi őrség, mely a határviszonyokra felügyelne.
Itt Galaczon a moldvai részen vagyunk, nem messze az orosz határtól; hanem a part hosszában készült korlátokon túl nem léphetünk, csak négy napi veszteglés után. Ha tehát az utas itt valamit akar vásárlani: a kívánt cikket hosszúnyelű lapátra téve nyújtják ki neki a kettős korláton keresztül; s a vevőnek viszont ecetes edénybe kell pénzét vetnie, honnan azt megmosva veszi kezéhez az eladó.
Egy napot kellett itt várnunk, míg a Lloyd társaság egyik tengeri gőzöse "Kolowrath" megérkezett, mely bennünket három nap alatt Sztambulba viend.
Itt a Duna szélessége néhol négyszer-ötször akkora mint Buda-Pesten.
Galacz már a világ kikötője. Nagyszerű kép, mit a roppant vitorlás tengeri hajók csoportozatai mutatnak, melyek itt horgonyoznak.
A Fekete tengert négy óra múlva elérendjük.
Megvallom, hogy a tengerre nem minden elfogultság nélkül indulok. Ezt egyfelől a jelenet újsága s rendkivülsége okozza, s azon nagy képzelmek, miket mi, szárazföldiek, a tenger gondolatához kötni szokva vagyunk; másfelől azon körülmény, hogy ez a pontus euxinus már a régi korból úgy ismeretes, mint a világ legveszélyesebb tengere. Itt az északkeleti orkánok rendesen az éj-nap-egyenlőség időszakában dühöngenek, s ellenállhatlan erővel hajtják a hajókat a dél-nyugati partok felé, hol tömérdek szikla lappang a víz felületén.
Pár év előtt Levanteból negyven kereskedő hajó indult ide Galaczra babonáért, ily veszedelmes évszakban: és a negyven hajóból csupán tizenhat érkezett vissza; a többi mind a Fekete tengeren veszett el.

FEKETE TENGER

Kolowrath gőzös, június 22. 1850.
A legutolsó dunaparti török város Tuldsa. Ennek irányában lassanként elfogynak a Balkán-hegyek, s mintegy messziről adják hírül a tenger kezdetét. Tuldsán alul a Duna két fő ágra oszlik. Nagy hajókkal csupán a szulinai torkolat járható. Itt a török oldalon világító torony és őrházak, a bessarabiai oldalon pedig nagy orosz vámház és határépületek állanak a Duna végpontjain.
A Duna, pályája végén szüntelen kanyarog, mintha életét még valamivel továbbra szeretné nyújtani.
A nagy jelenet mindinkább közelít.
Keblünk erősen dobog... Lélegzetünk elszorul...
Egyszerre megnyílik előttünk a végtelenség.
Mi ez a sötéten csillogó síkság... ez iszonyú mozgó térség, mely amott a határtalan messzeségben az éggel egybefolyni látszik?...
Ez a tenger!... az őselemek egyikének birodalma... a föld szemvilága, - melyben magát az istenség tükrözi.
Megdöbbentő, - félelmet, csodálatot parancsoló hatalmasság!...
Az ész, a nyelv elnémulnak, de az érzelmek még soha nem illetett húrjai, titkos kezek által érintve, égbe ragadó hangokon beszélnek.
Mint elenyészik e rémületes nagyság előtt az emberi parányiság!...
És még is... mily határtalan gőg! mily őrült vakmerészség!... a parányi ember - úgyszólván - megnyergel egy darab úszó fát, hogy ez őserővel síkra szálljon, hogy vele megmérkőzzék a hatalom elsősége felett!...
Tenger! mi szép, mi nagy a te neved már a képzelmi világban!... és mennyire túlszárnyal mégis minden fantáziát a dolog, itt, a maga rettentő valóságában!
A Duna öt-hat mértföldnyire megtartja színét a tengerben, sőt oldalvást, a délkeleti partok hosszában, tíz-tizenkét mértföldnyire is. Már messziről létszik a nagy vonal, mely a Duna szőke vizének határait jelöli. E hosszú vonal sötétzöld vizet a szőkétől egyszerre s határozottan elválasztja. Néhány mértföldnyire ismét egy másik vonalat érünk, hol a víz színe tiszta feketére változik. Ez aztán valóban fekete tenger, a szó betű szerinti értelmében.
Alig haladánk a sík tengeren egy órányira: s e négyszáz ló erejű gőzös mint könnyű pehely kezd a hullámokon hintázni fel s alá.
Az emelkedés perceiben e hintázás még csak játéknak tetszik: de már a süllyedéskor úgy érzi magát az ember, mintha a tenger fenekéig meg sem állana, s mintha szörnyű esése közben életművei szét akarnának hullani.
Istenhez ily közel még nem érzők magunkat soha.
Néha templomnagyságú habok közelednek, s hajónkat agyon-zúzással fenyegetik. Ezek útjából félre kell állani, ha van idő, mert ezek rémítő zuhogással csapnak át a fedezeten.
Úgy tetszik, hogy az észak-keleti szél, mely oldalvást ér bennünket, még nem fejtette ki egész erejét indulatának; de a tenger már is rendkívüli hánykódásban van. Hajónk hullám-hegyek és völgyeken lebeg. A gépnek egyik kereke gyakran a légben forog, míg a másik egészen habok alá van temetve.
E szokatlan hányatás az utas benső részét csakhamar felháborítja. Az emberek elsápadnak, zöld és kék színeket váltanak, szemeik kápráznak, míg egyszer elszédülnek, s hánytató görcsöket kapnak.
Engem e baj nem bír lábamról leütni; s ezt a hajóskapitány az egészség legbiztosabb mérlegének lenni állítja. Vannak - úgymond - matrózok, kik 30 év óta járják a tengereket, s e betegséget még is minden vihar alkalmával megkapják. És ez igen nagy kínnal jár. Egész életművezetők úgy szólván, fel van fordulva. Szertelen görcsös erőtetést kell szenvedniök megszűnés nélkül. Orvossága nincs; némi enyhítésökül ciromvizet isznak a betegek.

"Lassan mint a bőszült ember
Indulatja

Szűnik a vad tenger
Magas Áradatja.

S oly sok élet s kincs-szerek
Temetői

Nyájaskodni kezdenek
Arca mély redői." *)
*) Vörösmarty.

Este felé szélcsend áll be, s a hullámok csillapulnak.
Mint a kapitány mondja, a tenger csendjét minden alkonyat meghozza.
Azonban, valamint a tenger tükre tökéletesen soha le nem simul: szintúgy a hajó hintázása sem szűnik meg egészen soha. A tenger felülete örök mozgásban van, mert e nagy pusztaságon a lég játékának nincs megállapodása soha.
Gyakran tökéletes szélcsend van, s a tenger még is hánykódik. E mozgást a tenger alatti szelek okozzák, mely szelek boreáknak neveztetnek, s a tengerfenéki földindulások, vagy vulkánszerű működésekből származnak.
A gőzös kerekei alatt tajtékzó hullámok feketezöld színe azon ötletre vezet: hogy vajon a föld gyomrában létező sórétegek nem kristállyá merevült tengerek-e, s másfelől a tenger nem folyékony sótömeg-e? ... minthogy e hullámok tökéletes képmásai a fekete sóköveknek.
Mihelyt a habok csendesülni kezdenek: gőzösünket azonnal tömérdek delfin úszkálja körül, keringése közben a víz felületén bukfenceket hányva.
Itt-ott a hullámokon tengeri fejér madarak hintázzák magokat.
Vajon mivel élnek e madarak?... Kétség kívül apró halak s tengeri férgekkel.
Ismét fönséges jelenet!... az éjjeli tenger, vagy a tengeri éjszaka. Isteni színmű, melyben a hold, csillagok, lég és tenger szerepelnek.
Ily roppant nagynak és vérpirosnak a fölkelő holdat még nem láttam.
Néhány perc múlva egy csillogó pálya tűnik elé, mint végtelen híg gyémántfolyam, hajónk és a hold között.
Messze, messze küldjük el látásunk futárait a fénypálya hosszában, hogy e tüneményről nekünk híreket hozzanak: de kidőlnek ők mindannyian, mielőtt a pálya végére juthatnának. Órákig merengünk e látvány fölött, melynek varázsával a lélek be nem telhetik.
Már csak két ember van ébren a hajófedezeten: a kormányos s az egyik kapitány.
Tiszta, és szelíd a lég!... Én is itt a födezet egyik szögletében hajtom álomra fejemet.

Kolowrath gőzös, június 23. 1850.
Az éj csöndes, gyönyörű volt. Csupán hajnal felé kezdett a tenger újra háborogni.
A nap feljövetele szintoly csodaszép látomány, mint volt szállata tegnap estve. A hullámokból fölemelkedő, szokatlan nagyságú tűzgolyót az első percben valami vulkánféle tüneménynek véltem.
A tengeri láthatár végtelen messzesége dacára, a nap midőn a tengerből felbukkan, háromszorta nagyobbnak, és hozzánk százszorta közelebb esni látszik, mint a szárazföldön.
A tegnapesteli színjáték, megfordítva. A sötét violafényből átmenet a tiszta fehér világba, minden színváltozatokon keresztül. És e tünelgő légi káprázatok egy örökké csillogó habtükörben fürödve...
Reggel több apró fehér pontokat pillanték meg a tenger messze tájain. Ezek vitorlás hajók, s pedig orosz vidékiek, vagy trapezuntiak.
A tenger mindig jobban mozog. A tegnapi jelentek ismételtetnek.
A szárazföld, a partok hegyei köröskörül eltűntek.
Nem látunk egyebet e végtelen körben, melynek középpontja vagyunk, mint eget és tengert...
A tengeri kereskedő hajókon öt tiszt van; úgymint: két kapitány, két kormányos, s egy főmérnök. E három utóbbi hadnagyi ranggal, s mindnyájan egyenruhában. A szolgálatban egymást koronként felváltják.
A kormányos elébe két nagy delejtű van helyezve nehéz bronztartókban. Ezek szerint oly pontosan tudnak kormányzani, hogy az út és irány vonaláról talán egy hajszálnyira sem térnek sem jobbra sem balra. Innen lehet érteni azon eseteket, hogy ködös időben a szemközt jövő gőzösök gyakran úgy összeütköznek, mintha keskeny országúton találkoznának.
A hajóstisztek minden útjokban tudományos naplót vezetnek, legparányibb tapasztalásaikat is gondosan följegyezvén.
Legérdekesebb személy a hajón az angol püspök: Dr. Macqovan, a keleti missionáriusok főnöke s jeruzsálemi lakos, ki Londonból nejével együtt most tér vissza keleti hazájába. Magyarországon jöttek keresztül. Valóságos szent pár. A protestans egyszerűségnek, s mélyérzelmű családiságnak bibliai példánya. E tiszteletreméltó lelkész és neje megismerkedtek velünk, miután körülményeink felől másoktól értesítve lőnek. Igyekeztek bennünket vigasztalni, s arra beszélni, hogy Angolhonba menjünk. Ez esetben, ottani terjedelmes viszonyaiknál fogva, segélyöket is ajánlák.
Galaczon tömérdek lengyelzsidó szállott hajónkra. Ezek Egyiptomba vándorolnak. A karaván feje és ősapja, egy ősz szakállú vak patriarcha, egyedül van födél-alatt. Izrael többi rongyos nemzetsége a födözeten utazik.
A födözetnek egy része karzattal van elrekesztve török utasok számára. Az eső és vihar ellen szurkos ponyvasátor védi őket.
Az első hely a másodiktól benső alkotására nézve kevésben különbözik. Mind a két helyen van egy közterem, hol az utasok együtt ebédelnek s társalognak. E termek felülről veszik világukat. Ezekből nyílnak a hálófülkék köröskörül. A fekhelyek kettesével vannak egymás fölébe alkalmazva.
A francia gőzösök köztermeiben zongora is van.
Az utazók közt van egy német bűvész is Bukarestből. Különös torz egyéniség. Ez azon hazugsággal igyekszik figyelmet vonni magára, hogy őt a magyar forradalom tette tönkre.
E szilárd alkotású tölgyhajó benseje annyira recseg, ropog e percben, mintha mindjárt szét akarna törni.

Kolowrath gőzös, június 24. 1850.
Hajnalban elértük Várnát.
Ismét egy emlék nemzetünk gyásznapjaiból.
Itt lelte tehát sírját 400 év előtt Ulászló királyunk, és negyvenezer magyar?...
Várna bástyafalakkal kerített török város. Lejtős partokon fekszik. Nem nagy, nem is szép. Innen a tengerről nem vehetni ki ama híres ütközet valószínű helyét, minthogy Várnát kopár hegyek környezik, melyek a látásnak szűk határokat szabnak. Az ütközet e hegyeken túl eshetett, mert a város közelében lovassággal mozogni nem lehet.
A kuttáyai belzettek száma szaporodik. A sumlaiak közül pótlólag belezve vannak: Fokner és Kovács; mind a kettőnek neje van; Lüllei, és három lengyel, kik közül kettő megszökött. Kovács és neje Várnán léptek hajónkra. Faik bey kiséri őket. A többiek Orient nevű gőzösön indultak el Sztambulba, egy pár órával ezelőtt.
A sumlaiak közül itt Várnán még Szabó, és mintegy 30 menekvő szállott hajónkra. Mint ezek mondják: most már Sumláról mehet mindenki, hová tetszik.
Ezek, kik velünk jönnek, többnyire külföldre igyekeznek.
Tehát aligha el nem késtem arra nézve, hogy a török állodalom pártfogásában tovább is részesülhessek.
A szegény sumlai magyarok nyári öltönyöket kaptak kanavászból; sapkát, zubbonyt és pantalont. A kapott kelmékből kiki maga varrta meg a magáét.
Eljövetelem óta Sumlán sok mindenféle történt.
Azon tüzérkaszárnya, hol a magyarok közvendéglője volt, a vendéglősök (Sipos és Váradi) vigyázatlansága miatt földig leégett.
A durva kegyetlen Halim pasha elhagyta Sumlát, s a menekültek kormányát a derék jó Mahmud pasha vette által. Szelíd lelkű, igazságos ember, ki a magyart nagyon szereti.
Sumla szomszédságában van egy Csenger nevű falu, s benne igen jó bor; ez most a sumlaiak legkedvesebb mulatóhelye.
A Sumla fölötti hegyoldal bővizű forrásaiból a magyarok zuhanyfürdőt készítettek, mit az örmények és bolgárok eleinte bámultak, azután pedig annyira megszerettek, hogy onnan a mieinket egészen kiszoríták.
Brikk, a szenvedélyes szónok, amerikai egyletet alakított, mely eddig mintegy 50 tagból áll. Ezek lekötelezték egymásnak magokat Amerikába vándorolni, s ott új magyar hont alapítani.
Thali Marseillebe, Frics pedig Őmer pasha hadseregéhez ment alezredesi ranggal, miután az izlám hitét felvette volna.

Estve.
A Lloyd társulatnak körülbelül negyven tengeri gőzöse van, s ötvenig fogja szaporítani. Egy ily gőzös 200 ezer pengő ft-ba kerül, s rendkívüli hasznot hajt. A Lloyd társulat oly szerencsés, hogy még egyetlen egy hajója sem veszett el.
A tengeri hajók egymással zászlók által beszélnek. Mindenik zászlónak jelentését színe és szabása határozza meg. E zászlókkal adnak jelt egymásnak szorultság esetében, vagy ha egymással fontos híreket akarnak közölni. E zászló-nyelv azonban nem általános. Minden nemzet vagy társulat hajóinak külön zászlónyelve van, mely a legnagyobb titokban tartatik, s melyet csak ugyanazon állodalom vagy társulathoz tartozó hajóstisztek értenek.

Kolowrath gőzös, június 25. 1850.
Hajnalban, amint szemeinket felnyitók: a Bosforus tengerszorulat nyílásában találtuk magunkat. Ez ama keskeny csatornavölgy, melyen át a Fekete és Márvány tengerek összefolynak. E keskeny csatornavölgy választja el Ázsiát Európától. Ennek partjain fekszik a világhírű Bizánc, melyet most a keresztény világ Konstantinápolynak, a török Sztambolnak, a bolgár, szerb és örmény Czarigrádnak nevez.
A Bosforus kapuját apró várművek védelmezik, melyek szemközt feküsznek egymással a Bosforus partjain, ágyútelepekkel ellátva.
A Bosforus nem egyéb, mint az Olymp és Haemos hegyláncok közötti mély és szűk völgy, melyet tenger borit. Mihelyt a nyílást elhagyók: a völgy kanyarodik, a látkör bezárul utánunk, s a Bosforus gyönyörű tavat képez, minden percben változó tájképekkel. E csatorna legkisebb szélessége négyszer, a legnagyobb nyolcszor haladja meg a Dunáét. Egy órányira haladva befelé, a parthegyek kies vidékein mindkét felől kezdik mutatni magokat a nagy pashák gyönyörű villái, majd a szultán mulatókertei s vadászkastélyai.
Az ember nem tudja, hová merre nézzen?...
Itt, ott roppant fregátok, torony magosságu árbocaikkal.
A parti paloták mind sűrűbben következnek jobb és balfelől.
Most egy tágas öböl nyílik meg. Az európai oldalon, kies völgy kebelén tündéri város, ismeretlen növényzetű ligetek között.
"Mi város ez?..." kérdezem az egyik hajóstisztet?
"Ez Bujuktere, legszélső külvárosa Konstantinápolynak."
A Bosforus újra kanyarodik, s új képeket mutat. Az ázsiai partok palotasorai, hegyek és erdők árnyaiban sötétlenek; az európai partok városai hajnalszinben ragyognak; s e bűbájos árny és fény, egymás tárgyait kitüntetni versenygenek.
Mindkét felől csodaszép városok nyúlnak el keskenyen a partok hosszában, s a hegyek oldalain. A jobb felőliek egymásután következő külvárosai Sztambulnak, úgymint Bujuktere, Terapia, Bebek, Ortachia, Jenikő. A balfelőliek Szkutarihoz tartozó városrészek.
Gőzösünk már három óra óta halad Sztambul hosszában, anélkül, hogy e városok egyetemének végét beláthatnók...
Most megnyílik a látkör, s jobb felől látszanak Top-hana, Péra, Gaiata városrészek egy csoportban; s ezeken túl egy különálló hegyen, a valódi Sztambul. Ennek átellenében Ázsiában, hasonló hegyen, Szkudari, mint Konstantinápoly kiegészítő része. Sztambul és Szkudari között, a tenger közepén Leander tornya, mint egy határpontjául a Bosforusnak, mely itt ismét szétnyitja partjait, hogy a márvány tengert Sztambul és Szkudari falai alá bocsássa.
Ég és tengerek, föld és emberek, természet és képzelet egyesülnek itt, hogy szépet teremtsenek, minő nem létezik több e sötét csillag felületén.
Hegyek és völgyeken egymás felett függő, s magánálló paloták ezrei. Tova Sztambul magosságain a nagy méltóságú Sophia moshé, négy karcsú minarettel, s ezek mindenikén három gömbölyű erkéllyel.
Amodább Mahmud Szultán imaháza, hat merészen sugár minarettel, s ezeken ismét hármas erkélyekkel.
Kissé alantabb, gyönyörű kertek között a régi Szerájl-palota, vagy fényes kapu, tömérdek domború s ónfedelű kúpjaival. Kertjei magas bástyafalakkal és csonka vártornyokkal keritvék.
Még alantabb a szultáni özvegy háremnők palotái, mint megannyi törökkolostorok.
Tömérdek minarett mindenfelé.
Itt lent a ázsiai parton Mahmud szultán, az európain Abdul Medsid tündér palotái arany kapuik, s gyönyörű kerteikkel.
A pérai magasokon, sötét ciprus erdők körében a külhatalmak követségi palotái, európai pompában.
A legtávolabbi hegyormokon nagyszerű laktanyák, őrtornyok és várművek.
A városrészek kebelében mind a két parton platán-, szil- és cipruserdők zöldszigetei.
A galatai öbölben, s az Aranykürt nevű tengerágazat torkolatában, - mint egy úszó város, - több mint négyezer hajó, nemzeti lobogóival, minden részéből a világnak. Közöttük, de leginkább a Bosforus közepén, roppant hadi fregátok, vitorlások és gőzösök, 60 - 80 ágyúval.
Számlálhatlan hosszú, keskeny alakú csónak, tarka népével minden irányban cikázva. Közöttük a tenger habjain hintázó fejér madarak és bukfencet hányó delfinek.
Amott kint, a márványtenger síkjain, duzzadt vitorlák, mint apró fejér hólyagok.
Mindenfelé száguldó gőzösök.
Fent az ég színe azúrkék, lent a tenger taváé smaragdzöld; a középen függő mesés városok fölött: hullámzó szivárványok délibábja; s az összes táj fölött keleti zománc varázsa.
Részegítő látvány, egészben és részeiben.
Ez a megtestesült költészet...
Minő lehet ez a boldog emberek szemében!...
Gőzösünk a galatai partoktól mint egy 500 lépésnyire horgonyt vetett.
Mielőtt kiszállanánk: az angol püspök szobájába szólít. Arcán a jóság égi sugárival, s némi elfogultsággal kér: engedném meg neki, mint igaz kereszténynek és felebarátomnak, hogy velem vagyonát megoszthassa. s reszkető kézzel fogván meg kezemet: tőle néhány lonisdort elfogadnom kényszerít...
Mélyen megvalék indulva, nem szólhaték.
Kért egyszersmind, látogatnám meg őt Pérában, a hótel d' Angleterre-ben, hová szállani fog. Névjegyét átadá, s elkérte az enyémet. Sztambulban csak két napot töltend, aztán útját Jeruzsálem felé folytatandja.

KONSTANTINÁPOLY

Június 26. 1850.
Ez rémítő!...
E legborzasztóbb városrészben, Galatában, az olasz és francia vendéglősök egyetlen szobáért és ellátásért naponként 8-10 pengő forintot kívánnak. Menyit fognak még majd odafent Pérában kívánni!
Nesztek koldus emigránsok!...
Kénytelenek valánk még is itt Galatában, egy Bamberger nevű porosz ember rongyos fogadójában megszállani, meddig valahol célszerű lakást kereshetünk.
Hanem az itt átvirrasztott éjszakát holtig megemlegetjük.
A rossz szagú férgek milliárdja miatt egész éjjel be nem hunyhatók szemeinket. Alig várhatók a hajnal hasadtát, hogy ez iszonyú vészbarlangból a Mediterranée című görög hotelba költözhessünk, hol ideiglen egy szobát és hálófülkét fogadtam ki 400 piaszter azaz 8 arany havi bérért. Hanem ez legalább új ház, tehát még tiszta; s ami ritkaság e helyen: négy külső fala kőből épült.
Konyhája fél görög, fél olasz. Itt mindent olajjal főznek. Ismeretlen keleti növényekből készült étkeik nekünk éldelhetlenek. A tengeri halak azonban igen ízletesek. A kenyér igen fehér; olaszok sütik; de ha száraz: ehetetlen. Hiába! a kenyérsütéshez nem ért senki más, mint a magyar asszony. A brussai bor jó, de mind borszesszel van vegyítve, azért, hogy tengeri útjában, s itt pince hiányában meg ne romoljék.
Francia szokás szerint: tíz-tizenegy órakor villás-reggeli; estve öt-hat órakor ebéd. Nőszemély a fogadókban nincs; mindent férfiak végeznek.

Június 27. 1850.
Különös!... még most is úgy tetszik, mintha folyvást a tengeren volnánk. A föld alattunk ingadozik, a tárgyak mozognak, s füleinkben a habok moraja zúg.
Némiképp helyre igazodván, legelső gondom volt Macqovan urat, az angol papot fölkeresni.
A hotel d' Angleterre, belsejére nézve európai módra rendezett fogadó Péra főutcájában. Első emeletén pompás társalgó terem, zongora, hírlapok, művészeti és irodalmi tárgyakkal; e terembe nyílnak az első rangú lakszobák.
Macqovan úr már várakozott reánk, egy idevaló angol pappal együtt, kivel mint kivehetém, ügyünk felől értekezett. Azonnal kérdezi tőlem, nem lenne-e kifogásom az ellen, ha ő leányomat egy itteni angol nevelőintézetbe ajánlaná segédül, apró leánygyermekek mellé? ... Miss Walsh intézete - úgy mond - igen jeles, és Lady Canning közvetlen pártfogása alatt áll.
Én e nemes lelkű jóakaratot, természetesen, köszönettel fogadtam, megjegyezvén: hogy vajon a miss igényei nem haladják-e túl az ajánlandó védencnek gyermekerejét, s képességeit?...
Ő megnyugtatólag válaszolt, s felszólított őt azonnal az intézetbe kísérnünk, hogy bennünket a missnek bemutathasson.
Néhány perc múlva miss Walsh intézetében valánk, mely a pérai hegy déli oldalán, a kisebb cipruserdő közelében, egy kétemeletes épületet egészen elfoglal. A kapus bennünket az elfogadó terembe vezetett, s maga felment a missnek bejelenteni vendégeit. Egy francia segédnevelőnő azonnal lesietett, hogy bennünket az első emeletre vezessen, hol miss Walsh egyszerűen butorzott, szerényen díszes teremben várakozott reánk, egy másik angol nő társaságában. Miss Walsh testes, élemedett hajadon; arca komoly, merev; hosszú fürtöket visel.
Az elfogadás és társalgás hideg, csendes, formaszerű volt. Macqovan úr, és tisztelendő társa, ügyemet neki előadák. A miss, ki csak angolul beszél, francia segédnője által fölkért bennünket, hogy egy pár nap múlva látogassuk meg, értekezés végett.
Ezzel búcsút vevénk.
Macquvan urat szállására kísértük, s tőle is elbucsuzánk.
Isten kísérjen, jó ember, minden utaidon!...

Június 30. 1850.
Mily végtelen ellentét e roppant város külseje, és belseje között!
A legmerészebb költői képzelet utol nem éri e távolát az átellenben álló végleteknek...
Igéző alaknak ocsmányabb lelke, s undok léleknek bájosabb alakja nem létezhetik, mint itt van, e Sztambullá korcsult Bizanczban.
Valóban igaz, hogy Konstantinápoly egy nagy szemétdomb.
Mesélik, miképp egy angol, ki Londonból csupán azért jött ide, hogy Sztambul világhírű szépségeit élvezhesse: gőzösével mindaddig hordoztatta magát a Bosforuson, míg e tájkép gyönyöreivel egészen eltelt. Akkor, a partra ki sem téve lábát, egyenesen visszament Londonba. A költői élvet, Sztambul külső képének elragadó hatását, a benső valóság förtelmei által utálattá változtatni nem akarta, és igaza volt. Mert amint az ember a partra kilépett, egyszerre minden költői csalódásának vége van: kéjmámora paradicsomából az undor posványába bukott.

Folytatás