Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Kinizsi István
A "SÁNTA HUSZÁR" NAPLÓJA

-Történelmi emlékek az 1848-1849-es magyar szabadságharc katonáinak emigrációs életéből -
II. kiadás, IMPRESS, Marosvásárhely, 1999, 7-75. oldal
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

1849
A vöröstoronyi vesztett csata
Vöröstorony, 1849. július 20-án, pénteken

• A kimenekülés
• Búcsú a hazától

Bum!... bum!... bum!... pakk! A Gábor Áron által öntött háromágyú közül az egyik elhasadt, s így nem a muszkák, hanem saját seregünk retirált [hátrált] tőle. Bodola Lajos tüzérfőhadnagy ugyan eléggé igyekezett valami szentfélékkel az ágyút befoltozni, Ihász Dániel alezredes azonban egy csendes teremtettét mondva magában, átnógatta lovát a mellette csergedező kis havasi patakon és a Oláhország területére lépett; bevégezvén azt a hősies kis csatát, melyet a Vöröstoronyi-szoros védelmére mintegy 1700 emberrel és 8 ágyúval a Nagyszeben felől támadó több mint 8000 muszka ellenében vívott.
Midőn valaki hazája védelmében már annyira haladt, hogy a határszélen csergedező patak partjához jut, s onnan széttekintve egyfelől az ellenség rohanó árját, másfelől szaladó bajtársait látja, ne csodálkozzunk, ha szemében egy könnycseppet pillantunk meg.
Én 1852-ben megnéztem a londoni világkiállítást, melyen a világ legnagyobb és legszebb gyémántja látható volt: egész víz alatt állott, a víz fölött egy nagy üvegharang, az üvegharang körül erős vasrácsozat, s a vasrács négy oldalán négy rendőr (policeman), kiknek ha jegyünket megmutattuk, a gyémánt - egy emelőszerkezet által - a víz tükrén egy percre felmerült, s aztán ismét eltűnt. Hanem az a könnycsepp e gyémántnál sokkal tisztább, ragyogóbb és értékesebb volt. Minő furcsa Isten teremtése is az ember!
Hajnalban még víg baráti körben reggeliz[ik] a vöröstoronyi várban, azután lóra kap, s mint dühös vadállat embertársaira ront, és Istent s világot káromolva öl, gyilkol; délután pedig már mint hontalan vándor Oláhországban, Kijnéniben átadja kardját Kara bimbasinak (ezredesnek), ki a szultán nevében átveszi és megígéri, hogy azt Orsovánál kézbesítendi.* Bodola barátom azonban nem hitt a bimbasinak, ő ágyúit (a hasadtat is) az Olt medrébe deponálta, ez egyetlen helyet tartván Oláhhonban földön neutrale terraenumnak [semleges helynek].

*Szeremlei Samu könyve szerint (ld. Magyarország krónikája az 1848. és 1849. évi forradalom idejéről, II. köt. 238.) Veszteségünk 300 fogoly, az oroszoké 14 halott és 66 sebesült. A törökök előtt meghódolt 34 tiszt és 987 közlegény, kik Widdin-be vitetnek." De ezek a számok mindkét részről csekélynek látszanak. Közlő.

 

A fegyverletétel
Kijnéni, 1849. júl. 21-24

• A muszkák üldöznek és kiadatásunkat követelik
• Kodri bej lovagias magaviselete
• Bíró főhadnagy kalandja
• András legényem és eltűnt lovaim

Midőn Kara bimbasi fegyvereinket átvette, egyszersmind abban a kitüntetésben részesített, hogy saját lakásán szállásoltatott el. A menekült két zászlóalj legénysége (ti. az Ihász alezredesé és a Bíró Ede őrnagyé), továbbá 30 huszárom, kiktől a lovakat a török parancsnok mind elvette s tisztjeink nagy része a Kijnéni feletti fennsíkon sátrak alatt és a gyepen helyeztettek el. Kodri bej, a török parancsnok Ihász alezredessel olyan egyezményre lépett, hogy csapatát fegyver nélkül Oláhországon keresztülbocsátja, és Orsovára érve, ott fegyvereinket kézbesítendi. Alig történt meg e szóbeli egyezmény, midőn utánunk nyomult a muszka had, Lüders tábornok vezetése alatt, kíséretében Dorschner osztrák császári és királyi ezredessel.
Ezek mindnyájunk kiadatását követelték, a török parancsnok azonban senkit nem adott ki, hanem kordont vont a menekültek körül, míg a muszka sereg Kijnéni alatt ütött éji tábort, és harmadnap reggel visszavonult Nagyszeben felé.
Kara bimbasi engemet megvendégelt finom feketekávéval, piláffal, s pompás ágyat is vettetett, melyben én már-már a keleti élet mesés gyönyöreiről kezdtem álmodozni, midőn künn lódobogás és zajos lárma közben András huszárom az ablakon bekiáltott:
- Viszik lovainkat, kapitány uram! Felugrám erre; Kara bimbasi már talpon volt, s azonnal a rablók után sieténk. Tíz perc alatt [a] török őrséghez értünk. Az őrségen áthatolva, sátrak alatt és zöld gyepen táborozó bajtársaimra s legénységünkre találtunk.
Itt, Kara bimbási, megígérvén, hogy majd holnap lovaimat megkeríti, eltűnt.
Legelőbb is Bodola ágyúfoltozó szentjei jutottak eszembe, de meggondolva, hogy e szentek egy igazhívővel szemben igen gyarló teremtmények, aludni hagytam őket.
A hold teljes fényben ragyogott, és az a kis esti csillag a hold kíséretében úgy nézett ki, mint Bíró főhadnagy-segédtiszt Ihász oldala mellett, kik mindketten egy nyitott sátor előtt álltak.
Feléjük közeledtem.
- Azért, hogy 2000 embert itt a határszélen jól elnadrágoltak, még nincs veszve a haza! - mondá Ihász. Néhány nap alatt Orsovánál ismét magyar földre lépünk, s tovább folytatjuk a harcot.
Bíró segédtiszt barátomnak azonban, N. Szebenben egy szép Eufrozinája (szeretője) lévén, semmi kedvet nem mutatott az orsovai úthoz, és azon volt, hogy sokkal okosabb lészen, a hold bájos fényénél - az őröket kikerülve - álruhában a bűvös Eufrozinához repülni.
- És ön, Sánta Huszár, mit mond mindezekhez? - szólt Ihász.
- Minthogy már éjfél körül jár az idő, legokosabb lesz, ha aludni megyünk - felelém én.
Aki az életben egy napon mindentől megvált, mi nekie kedves, magasztos és szent vala, az el tudja képzelni, mily álmaink lehettek nekünk ott a zöld pázsiton, vándorlásunk első éjjelén. Hanem Bíró főhadnagy álmát csakis az volna képes eltalálni, aki látta őt másnap reggel két kavasz (török rendőr) kíséretében az Ihász sátra előtt, hosszú képpel, kimerült lábakkal.
- Szegény Eufrozina, meghasad a szíve, ha ezt megtudja - sóhajta Bíró.
Reggel a török őrség parancsnoka sült bárányokkal és tyúkokkal traktálta meg a tisztikart, melyek mindenike egészben volt feltálalva.
- Bujurum... bujurum (tessék), kínálkodék a szíves parancsnok, s miután látta, hogy mi evőeszközök után nézünk, jobb kezének hüvelyk-, mutató- és középujjaival oly ügyesen trancsírozta föl az előtte levő sült bárányokat és tyúkokat, és oly ízletesen étkezett belőlük, hogy én ez idő óta, különösen a szárnyasokat, mindig a török bimbási evőeszközeivel élvezem legkielégítőbben.
Midőn a török parancsnok a nevezett három ujján maradt zsiradékot jóízűen leszopta, huszárom barna kancámon oda lovagolt, s a bimbási engedelmével jelenté alássan, hogy berukkolt.
- És honnan rukkoltál be, András fiam? - kérdém.
- Hát jelentem alássan, mikor az istállóba két vaskos ember bejött és a kapitány úr lovait nyergelni kezdték, azt hittem, hogy ez a kapitány úr parancsából történik, s én is megnyergeltem a Marcsát és a mantlizsákot (lótakarót) is feltettem; de midőn ők hirtelen lóra ültek, láttam már, hogy baj van; én is lóra kaptam hát, s kísértem őket, mindenütt nyomukban voltam, míg végre egy erdőhöz értünk, hol a két gazember kétfelé ment, s míg én azon törődtem, hogy melyiket kövessem, mindkettőt szemeim elől vesztettem. Reggelig az erdő körül bolyongtam, hol egy török lovaskatona rám talált, s ide vezetett.
Elgondolkoztam Kara bimbasi vendégszeretete fölött, s arra a meggyőződésre jöttem, hogy őkelme ügyesebb lókötő Rózsa Sándornál is. Így váltam meg két szép lovamtól, de maradt még egy - gondolám -, ez is elég most; majd ha magyar földre lépünk, másokat szerzek.

 

A fedelesoji [Kozia] zárda
Fedelesoj, 1849. augusztus havában

• Az emigránsok időtöltése
• Lapszerkesztés és dalárda
• A zárda új lakóinak névsora

Rimnikkel* majdnem átellenben, az Olt bal partjától úgy egy-másfél órányira, erdőszélen, szép dombtetőn áll a fedelesoji zárda, egészen magányosan. Minő szerzetbeli szentek lakhatták hajdan - nem tudom; ma magánbirtok, s egy oláh bojér lakik benne, kinek a mi kedvünkért ki kellett belőle hurcolkodnia. Valószínűleg a vesztegzárolás kedvéért történt, hogy nekünk e zárdában 21 napot kelle töltenünk, hanem, hogy az a milliárd poloska, meg az a másik, fehér, lassan masírozó állatka-sereg is ugyanez okból lett légyen ide kvártélyozva, arról új parancsnokunk nem tudott minket határozottan felvilágosítani.
A legénység lent az Olt partján sátrak és szabad ég alatt tanyázott a város szélén. A zárdát, valamint a legénység tanyáját török őrség vette körül.
Mi Orsovára szerettünk volna mielőbb menni, de a törökök annyi biztosító hírt hordtak naponta Nagyszeben felől, hogy mi a legvérmesebb reményekben ringattuk magunkat és szentül hittük, hogy néhány nap múlva visszamehetünk Vöröstoronyra. E vérmes remények varázshatalma alatt egészen felvillanyozódtunk; iront, tollat, papírt ragadánk, s 24 óra alatt a zárda új lakóinak jó része íróknak csapott fel.
Szabó Samu hadnagy (később Amerikában táncmester, s aztán Debrecen alkapitánya) mint legszebben író, nyomdász és lapkiadó, Kis Józsi főhadnagy, később török ezredes, lapszerkesztő lett. Tűköri Lajos, később Garibaldi egyik vitéz hőse, Bodola, Márkus és Kinizsi munkatársak lettek. Bíró, az őrnagy és Baróthi százados munkabírálók stb. A lapban meg volt énekelve Bíró főhadnagy Eufrozinája, Ihász lövöldözött parókája s a napi újdonságok között olvasni lehetett, hogy Bem apó egy nap kétszer is bevette Nagyszebent s követeli a portától kiadatásunkat; aztán meg ultimátum küldetett Paskevitsnek, Scariatin tábornoknak és Wandermühlnek stb. Némelyek iszonyú hősies költeményeket, mások ismét rémséges elbeszéléseket írtak.
Az öreg Fráter Alajos százados - bandaelnökké emelvén magát - dalárdát alakított és hosszú pipaszárával, Koszta Marcival egyetemben éjjel-nappal verte a taktust.
Szártori Imre hadnagy pedig (később Amerikában szúnyogkirály) csepűevés és bűvös golyók készítéséről rögtönzött előadásokat. Szóval a zárdában, a zárda körüli fák tövében és a fedelesoji kis patak minden kanyarulatánál egy-egy művész, bűvész vagy írói talentum izzadozott, s a szultán lapos kenyerét és juhfarkzsírral készült piláfját e szerint senki ingyen nem fogyasztotta.
Így napjaink kedélyesen teltek, s csak is ha jött az esti 8 óra - midőn a zárdatéren a zárda új lakói Kölcsey Hymnusát énekelték - látszott meg minden arcon a hontalanság kínos fájdalma.
Lássuk, kik is valánk mi itt együtt:
Ihász Dani alezredes; Baróthi Laci és Bíró Ede őrnagyok; Weigl Vilmos, Koszta Márton, Fráter Alajos, Thuolt István, Török Lajos századosok; Csernátoni Cseh Imre százados és tolmács (nem tévesztendő össze Csernátoni Cseh Lajossal), Sztakó, Kis Józsi, Tűköri és Bíró főhadnagyok; Bodola Lajos és Márkus tüzérfőhadnagyok; Derecskei és Szabó Samu hadnagyok és Kinizsi István huszárkapitány.

*Rimnikbe (Râmnicu-Vâlcea) menekültjeink július 26-án értek. Közlő.

 

Ismeretlen állomás felé
Szlatina, 1849. augusztus közepén

• Indulás
• A nagylelkű szász atyafi
• A dragasáni pékmester és a török igazságszolgáltatás
• Megirigyelt Marcsa kancám
• A lóeladás utáni "áldomás"
• Az alvajáró markotányosnő

21 nap lejártával (tehát aug. 14-én) egy szép reggel nagyobb őrizet jelent meg a zárda előtt.
"Csabuk ... csabuk" (hamar ... hamar) kiáltotta minden török.
Előbb azt hittük, hogy meggyulladt a zárda, s mikor már fel voltunk pakolva, láttuk, hogy indulunk, de azonnal. Még csak el sem búcsúzhatánk azoktól a kihízott poloskáktól.
Tehát megyünk Orsovára, biztatának jobbjaink.
- És önök hová mennek, barátaim? - kérdém a velünk szembe jövő hosszú sor szekeren guggoló szász atyafiak egyikét.
- Nach Hermannstad, felelé ő kevélyen.
- És honnan, ha szabad kérdeznem?
- Rimnikből - volt a válasz.
- S mi az ördögöt kerestek ott, ha szabad magamat így kifejeznem.
- Herr Rittmeister, megmondom én - kiálta a kocsiról egy ismeretes hang.
Odalovagoltam. S hát nagyszebeni házigazdámra, Herberth Sparcassa-Directorra ismertem.
- Tehát - mondá ő - Bem augusztus 5-én bevette Nagyszebent, s minthogy mi, szászok azelőtt a muszkával konferáltunk [tanácskoztunk], Bemtől félve, oláhhonba menekültünk, most azonban Bem Déváig visszaveretvén - megyünk haza. Apropos, minthogy önök Kossuthtól több gázsit nehezen kapnak, ha pénzre van szüksége, pár száz forinttal szívesen szolgálok.
- Köszönöm, de ha az ön által mondottak valók, akkor pénzét nem tudnám visszafizetni, s így nem fogadhatom el.
- Ne törődjön most a visszafizetéssel, kérem; ön még tapasztalatlan ember - tessék... tessék.
- Köszönöm, nem fogadhatom el - ismétlém - magamat ajánlom.
Herbertnek, e szász tekintélynek ez emberbaráti szívessége mélyen bevésődött emlékembe; igen sokszor elmélkedtem felette s végre is arra a meggyőződésre jutottam, hogy ha mi országunk különböző ajkú lakóival bánni tudtunk volna, vagy bánni tudnánk, eddig megszűnt volna vagy megszűnne Magyarországon a nemzetiségi kérdés.
Utunk harmadik napján a török igazságszolgáltatás szép példájának voltunk tanúi. Egyik kis megállóhelyünkön a dragasáni pékmester, kiről most szó van, egy kihízott, vaskos oláh, aki kenyerét nekünk kissé nagyon drágán kezdte méregetni, éppen nem érezhette magát a hetedik égben! Egy török altiszt, ki sáfárkodásait egy ideig szótlanul nézte, hirtelen butikjába ugrik, nyakon csípi, s néhány perc alatt oly lelkiismeretesen megdöngette, hogy bármely igazhívőnek becsületére vált volna; aztán butikjából kilökve, a meglevő készletet nekünk illő áron eladta, a begyűlt pénzt megszámítva egy zacskóba tette, a zacskót egy szekrénybe rejtve, a butikot becsukta, a kulcsot pedig egy káplártól a tulajdonos lakására küldte.
Ez volt az első igazságszolgáltatás, melyet a szultán nevében végrehajtatni láttam, s mondhatom, annyira megtetszett, hogy az erélyes altisztet örömömben megtapsoltam.
Később, a hatvanas évek elején, hazánkba visszatérve, midőn házam egy ízben távollétemben egy adóvégrehajtó által betöretett és szállásul lefoglaltatott, és tyúkjaim, pulykáim leölettek, eszembe jutott a szegény pékmester, s valóban szántam őt.
De egy más epizódot sem hagyhatok el. Menetközben, egyik sarkantyúm taréjából a szeg kihullván, András Sáritól, a markotányosnénktől hirtelenében egy gombostűt kért s azzal pótolta a kihullott szeget. Amint a gombostűt visszagörbíté, hegye lovaglás közben más irányt vett, mint aminőt annak András adott, s ennek következtében barna kancám, amint Szlatinára bevonultunk, olyan táncot járt, hogy csak az ige tartott meg a hátán.
Megbámulta azt a város végére kivonult női sereg, meg a török tisztikar is, de meg különösen Abdullah bimbási; annyira, hogy midőn leszálltam róla, azonnal hozzám jött és kért, hogy cseréljek vele lovat.
Elővezettetett egy szép pej arabs csődört s egy török szürke kancát. Én megvallom, nem akartam megválni a Marcsától, hisz még káplárkoromban szereztem egy dragonyostól s 17 csatában hordozott a hátán, de az öreg Cseh Imre tolmácsunk azt mondá: "Te, kölyök, ennek meg kell lenni - érted?! Ezeknek a török uraknak kedvökre kell járni, fickó - érted? De te ezt nem érted, hanem azért cserélsz s punktum!"
Cseh Imre bátyánk 20 évig szolgálta a régibb időkben a török szultánt, s így ő mindent értett; tehát én a cserét nagy szomorán megejtettem: kaptam érte a szürkét és 12 darab aranyat. Meggondolva, hogy nehány Kossuth-bankón kívül (melynek itt semmi értéke nem volt) egetlen ezüst huszassal léptem át az oláh határt, nem is tarthattam a legrosszabb vásárnak.
A bimbási, látván, hogy oly levert vagyok, néhány bajtársammal meghívott vacsorára, és megértve, hogy a magyarnál a vásárt áldomás szokta követni, finom kávé, likőr, serbet, bor nárgilafélével [vízipipa] s mit tudom én még mivel annyira megtraktált, hogy én, ha a fejemet elütik, sem tudom megmondani, hány ablaka lehetett annak a sárfallal kerített épületnek, melyben nekem aludnom kellett volna.
Szobámba érve András jelenti, hogy Sári már három órája várja a gombostűt.
- Mert az, kérem szépen, nem olyan közönséges tű - mondá Sári -, ezüstből készült és piros kláris van belefoglalva.
- Tehát, add át a Sári tűjét és kísérd őt szállására, rendelém Andrásnak.
Mihelyt ők távoztak, az idő már éjfél után levén, én azonnal lefeküdtem, néhány perc múlva azonban András jelenti, hogy a török a folyosó ajtait mind becsukta, és Sári nem távozhat.
- Így hát engedd át Sárinak az előszobát, magad pedig telepedj ide az én dívánomra.
- De százados úr, kérem szépen, én félek egyedül - jegyzé meg Sári az előszobából.
- A két szoba közti ajtót hagyd nyitva, leányom s gondold, hogy egy szobában vagyunk - jegyzém meg én.
Mintegy fél órát alhattam, midőn dalra ébredék.
Első pillantásom a szemben lévő ablakra esett. Az ablak nyitva volt s az ablakpárkányon egy venusi alak, karjait a kelő hold felé terjesztve, dalolt édesen, andalítón. Első percben egészen zavart valék, tündért véltem látni, kelet bűvös tündérét, s nesz nélkül haladtam az ablakig, hol Sárira ismerve és derekát hirtelen átkarolva, az ablakról leemelém. Iszonyú rázkódások közben tért magához és sírva panaszolta, hogy ő alvajáró, s azért mondta, hogy fél egyedül.

 

Krajovai állomásunk
Krajova, 1849. augusztus 24-én

• A szürke próbamente
• Bevonulás Krajovára, zeneszó mellett
• Elindulásunk
• Ihász buzdító beszéde
• Elkeseredésünk

Midőn Szlatináról egy hét előtt, elhagyva az eddig követett Olt partját, délnyugati irányba kiindultunk, András azzal vezette elő a becserélt szürkét, hogy a nyerget nemigen állja.
- Majd megszokja - felelém, s azzal hátára ugrottam. Hanem a szürke sem volt rest, három ugrással már az elővédeken túl járt, s onnan elragadva, úgy vitt, mint egy sátán.
Az elővéd parancsnoka megijedt; nem azon, hogy lepottyanok, hanem hogy megszököm, és néhány török huszárral űzőbe vett, kik szerencsésen el is fogtak, hanem a szürkét csak délután tudták megkeríteni. Mikor az ember arra a testrészére pottyan, melyen ülni szokott, legokosabb, ha a kocsin hasra fekszik s úgy viteti magát. Sári, kit a poggyászkocsiról leszorítottam, megunván a kocsi melletti gyaloglást, rámförmedt, hogy ne nevettessem tovább magamat, hanem üljek lóra. Elgondolva, hogy nem én vagyok az első huszár, kit már Sárák kommandíroztak, leszállva a poggyászkocsiról, lóra ültem.
Krajova, a Zsil folyó közelében, akkora város, hogy abban az osztrák maródik [gyengélkedő] állománya, az oláh hadsereg dísze, a muszka sebesültek s egy ezek fölött őrködő török csapat már el volt helyezve, mindemellett nekünk is jutott egy jó nagy kaszárnya.
Krajova török katonai parancsnoka bevonulásunkkor Rákóczi-indulóval fogadott*, aztán mindnyájunkkal kezet szorított (az osztrák maródi-tisztek nagy bosszúságára), s végre megengedte, hogy akinek tetszik, kimehet sétálni és a lokandákba [korcsma] mulatni. Élve az alkalommal, mi délután az osztrák maródiakkal olyan mulatságot hevenyésztünk, amilyet Krajova, azt hiszem, sohasem látott s nem is fog látni. A török katonaság csak késő este tudott minket a laktanyába összeterelni, duzzadt képekkel, véres főkkel, de diadalt sugárzó arcokkal.
Még el se helyezkedénk a laktanyában, midőn fegyveres török katonaság lépet a szobákba, "ksi, ksi, hájdi, hájdi" kiáltásokkal s a laktanya udvarára kergetett bennünket, hol sorakozva azonnal útnak indíttatánk. Krajováról kiérve, Ihász az egész tisztikart előre hívatá, s körülbelül így szólott hozzánk:
"Urak! Fájó szívvel tudatom önökkel, hogy Vidinbe megyünk. Magyarország sorsa el van döntve, Görgey mint diktátor Világosnál letette a fegyvert; Kossuth, Bem, Percel, Mészáros, Batthyány Kázmér és többen a haza jobbjai közül Vidinbe menekültek. Kérem, tehát, míg mi is odaérünk, igyekezzenek csapataikat rendben tartani s a ma délutáni esethez hasonlóktól megóvni."
Szomorúan, szótlanul, lecsüggesztett fővel, megrendült kebellel haladtunk tovább a sötét éjben.
Az a kiolthatatlan víg kedély, mely eddigi vándorlásunkat kíséré, egyszerre eltűnt, s helyét a kétségbeesés komor fátyla borította el.
Óh, mily nyomorult féreg az ember, midőn keblében a remény utolsó szálai és szétfoszladoznak!

*Ezt más feljegyzésből is tudjuk. A "Pesti Napló" 1850. évf. okt. 19-i 185. számában közölt névtelen aleppói aug. 12-i tudósítás elején van a következő: "Mintegy 800-an a Vöröstorony-szorostól Oláhországba vonultak, hol fegyvereiket le kelle tenniük. Lüders, ki 15000-rel űzte őket, személyesen követelte kiadatásukat, de hasztalan. Midőn nem emlékszem, mily városba (mint láttuk - Krajovára) érkeztek, hol török őrség feküdt, az ezredes két zászlóaljal s igen jó zenekarral elébök ment, és midőn előtte elléptettek, a zenekar a Rákóczit játszotta." A muszka erő nagysága itt ugyan tetemesen nagyítva van, az utóbbi adat azonban igen jellemző a törökök rokonszenvére. Közlő.

 

Le a Duna felé
Kalafát, 1849. augusztus 29-én

• Kalafát
• Itteni szállásom
• Az álmatlan éj
• Átkelés a Dunán

Krajováról Vidinbe Kalafáton kell keresztülmenni vagy jobban mondva Kalafátnál kell a Dunán áthajózni.*
Miután Kalafátot, hova 28-án értünk, az utolsó keleti háborúk óta mindenki jobban ismeri, mint én, csak annyit említek róla, hogy abban az időben, midőn én ott keresztülvonultam, házai a föld gyomrába beásott üregekből állottak, melyeknek egyik része lakásul, másik része istállónak használtatott. A híres erősség pedig a Duna-parton egy fennsíkon készült sárkerítésből állott.
Szállásom itt nem volt kényelmesnek mondható, azonban házigazdám, felesége, két leánya, két fejőstehene, egy bornya, két macskája, én, András, lovam, egy török katona és fegyvere elfértünk benne.
Míg az egyik leány a teheneket fejte, a háziasszony kukoricalisztből mamaligát (puliszkát) főzött, a másik leány pedig tálakat és kanalakat rakott a szoba közepére, aztán körülguggoltuk, s mondhatom, az a friss tej mamaligával pompásan ízlett.
Vacsora után a háziak - a kétlábúaknak balra, a négylábúaknak jobbra - fekhelyeket készítének.
Tudom, senki sem hinné el, ha azt mondanám, hogy pompásan aludtam, pedig hasonlíthatatlanul kényelmesebben éreztem itt magamat, mint 1849. márc. 14-én éjszaka a frekki híd közelében. Igaz, hogy a helyiség különössége, a vegyes társaság, a fokonként sűrűsödő levegő, az egyik leány koronkénti sóhajtozása, a bornyú bőgése, András szokásos horkolása a legtürelmesebb szentet is próbára tették volna, én azonban, elmondva esti imámat, melyben kértem a Mindenhatót, hogy ha lehet, az ilyen pohár múljék el éntőlem, azzal a meggyőződéssel igyekeztem bágyadt szempilláimra álmot erőszakolni, hogy mindnyájan egy Isten teremtményei vagyunk, s közelebb vagy távolabb egymástól, de együtt kell megfutni földi pályánkat. Hanem azért egy kukkot sem aludtam.
Reggel a török katonaság, a föld üregeiből összeszedve bennünket, a Duna partján horgonyzó vitorlás hajóhoz kísért. Midőn András lovamat a hajóra akarta szállítani, a hajóskapitány figyelmeztette, miszerint rendelete van, egy lovat se venni fel a hajóra. Egy ott tátogó kucsmás oláh erre azzal a nyilatkozattal fordul hozzám, hogy lovamat szeretné megvenni. Sok gondolkozni való időm nem volt és így 22 darab aranyért megváltam a szürkétől, aztán felmenve a hajó födélzetére, csibukra (pipára) gyújtottam, és próbálgattam a török etikett elsőjét, a törökös ülés mesterségét elsajátítani.

*A Vöröstoronytól idáig érintett állomásokat egy másik szemtanú-emigránsunk, az első fejezetben említett Bíró Ede őrnagy így jegyezte fel: Kijnéni, Robesti, Kalinesti, Gura Lotruluj, Kózia (zárda) Fedelesoj, Rimnik, Szlavitesti, Dragasán, Szlátina, Báls, Krajova, Intosura, Bailesti, Moglavit és Kalafát. E, még eddig ismeretlen kézirati fennmaradt naplóban ez út még részletesebben és pontosabban le van írva, de most csak ellenőrzésül használjuk és ritkán fogjuk idézni. [...] Közlő

 

A vidini tábor

• A tábor képe
• Menekültjeink élete
• A kolera
• Kossuth és kísérete
• Lakás a városban
• Vendéglői szórakozás
• Nyújtó Mátyás és társa
• Szemere Bertalan átutazása
• Házmán Ferenc útlevele
• A Wagner-féle pénzügy

A hajó födélzetéről, a Duna jobb partján Vidin mellett megszámlálhatatlan sátrak tömege tűnt először is szemembe. Mily különös, gondolám, ezek a törökök még most is sátrak alatt élnek. Jassics őrnagy azonban, ki Vidinből a hajóval átjött hozzánk, értesíte, hogy ama sátrak alatt magyar menekültjeink laknak, s nemsokára magam is oda kerülök.
Tekintve az augusztusi hőséget, megvallom, nem nagy vonzalmat éreztem e lepedőházakhoz, s miután Tűköri, Márkus és Bodola tiszttársaimmal s András huszárommal ezek egyikébe bekvártélyoztak, Vidin sudár és csillogó minaretjei, festői szépsége, melyek a hajóról mint délibáb tűntek fel előttem, elveszték varázshatásukat s a keleti kényelem ábrándos fogalmát a sátoros cigányélet rideg valója váltotta fel!
Nagyobbjaink, mint Kossuth, a Battyhányak (Kázmér és István), a Perczelek (Mór és Miklós), Mészáros, Bem, Kmetty stb. a várban, mások ismét a városban, mi pedig minorum gentium [köznép], a Duna-parton valánk elhelyezve, mintegy ötezren, a lengyeleket s olaszokat is ideértve. S mily pezsgő, változatos élet folyt itt? Az olaszok rákásztak és békásztak, a lengyelek egymás közt civakodtak és szidalmazták a muszkát, a svábok duzzogtak, a magyarok átkozták a németet, a székelyek csapatonként szökdöstek, az összes publikum egy része pedig fogta a hasát és verte magát a földhöz, és naponként öt-hat ember búcsúszó nélkül távozott a másvilágra... Az orvosok, rögtönzött orvossegédek és betegápolók osztogatták az ecetet és koleracseppeket, a törökök pedig osztogatták a juhhúst, rizskását, vöröshagymát és a rossz vörösbort, s hordogatták a sátrak mögé kiszenvedett bajtársainkat, akiket frissen ásott mély gödrökbe takarítottak el...
Ott jön Kossuth lóháton, Zia pasa (török főparancsnok), Bem, Batthyány Kázmér, Kmetty, Guyon és mások kíséretében, mind lóháton; szemei könnyel telvék, hangja rezgő, arca fájdalomdúlt, vigasztaló beszéde azonban percekre lelkesedéssel tölti el a lesújtott kebleket, s a felállított magyar sereg utolsó romja éljenzésbe tör ki*. Eltávoztával ismét minden az előbbi, azzal a változatossággal, hogy Katona Miklós ezredes és sátortábor-parancsnok új sírokat ásat.
Néhány nap múlva szegény Márkus barátom is kolerába esvén, a sátorból a kórházba költözött, de másnap reggel meghalt.** Én pedig a sátorból a sátorból, a kórházat kikerülve, Pongrácz Alajos barátommal egy bolgár házhoz hurcolkodtam, a városba.
Óh, a városban egészen más élet volt. Tea, whist, macao, ferbli, nasi-vasi és különféle ivókompániák közt teltek napjaink. A gyülhánban (vendéglő: A rózsához) mintegy harminc régi vitéz és Nyújtó Mátyás huszárszázados N. Károly nevű kedves huszárjával tanyázott.
A vörös bor erősen fogyott, s a pénz még jobban, de leginkább fogyott a nagy szobában a - türelem. Egyik este a gyülhánban levő vitézeken kitört a bánat és kétségbeesés, s elkezdének kiabálni: Huncut Kossuth! Huncut a magyar stb... - Huncutok az ujak - kiált fel Nyújtó Mátyás (aki nagyon selypítve beszélt), egy asztalra ugorva. - Míg a zsijos hazában az ujak a dupla jénungot húzták, addig éljen volt Kossuth s éljen volt a magyaj! Hé, Kájolyka, hozd le a kajdomat... Az ujak e szejint nem a szabadság, egyenlőség és testvéjiségért hajcojtak, hanem komisz zsoldjukéjt; önök ajávajó gazembejek! Éjtik?! (N. Károly átadja a lehozott kardot.) S ha ez ájtalam adott új sajzsi valamelyiknek az ujak közül nem tetszenék, a dunszt puskától a 24 fontos ágyúig szolgálatukja állok. - Kájolyka, zájd be az ajtókat!
Hogy minő takarodót rendezett ez este Nyújtó Mátyás, arról az a bimbasi tudna leghitelesebb felvilágosítást adni, ki a rend és béke helyreállítása végett a gyülhánba kiküldetett. Én csak annyit tudok, hogy Nyújtó Mátyás azelőtt híres mészáros volt, Károlyka pedig mészároslegény, kik árnyékuktól nemigen szoktak megijedni.
Egyik délután csinos gőzös érkezett a Dunán Vidin alá; a magyarok közül többen a gőzösre mennek, s pár óra múlva nagy örömmel térnek vissza. Helley István, Kalapsza Nepomuk századosok és Wagner Gusztáv őrnagy, kik szintén a hajón jártak, azon az este arany és ezüstpénzzel ferbliztek, és általánosan suttogták, hogy Szemere Bertalan, volt miniszterünk a gőzösön van, pénzt hozott, s másnap a magyar bankókat mind beváltja arannyal és ezüsttel.
Helley százados azt is tudja, hány hordó arany és ezüst van a hajón, Kalapsza kapitány pedig elmondja, hogy azokat a hordókat ő kísérte századával Duschektől Mehádiára; s ő adta át azokat Szemerének. Mi, kik e hírekhez hozzájutánk, előkeresgéltük magyar bankóinkat, s korán reggel kisiettünk a Duna partjára és találtunk a Dunában vételen sok vizet, hanem a gőzös - már elment.
Azután hallottuk suttogni, hogy Házmán Ferencnek a szerb konzultól Belgrádból Mehádiára menetlevélle érkezett, melyet, minthogy Házmán időközben emigrált, Szemere vett át; eközben Szemere is emigrálásra határozta el magát, menetlevél hiányában a Házmánét használta fel. Házmán aztán Vidinben kérte tőle menetlevelét, de azt Szemere e nyilatkozattal tagadta meg:
- Én itt nagyobb veszélyben vagyok, mint te, különben is te már a török kormány által le vagy tartóztatva, s így e menetlevélnek hasznát nem veheted, nekem pedig Frankhonba kell mennem, hogy rólatok gondoskodjam.
Tény volt, hogy Szemere nevezett gőzösön a menetlevéllel és pénzzel együtt (ha csakugyan volt pénz a hajón) eltűnt, Házmán pedig Vidinben maradt.

*Mint László Károly Napló-Töredéke (Budapest, 1887.) 6. lapján olvashatjuk, Kossuth ez első látogatása szept. 3-án történt. Közlő.
**L(ázár) K(álmán) gróf Magyar menekvők Törökföldön (Kolozsvárt, 1850.) c. kis műve 80. lapján a Vidinben elhaltak számát 380-ra teszi, melyből magyar: 198, olasz: 55 és lengyel: 127. Közlő.
E részlet megbízhatatlan, és csak azért hagytuk meg a naplóban, mert élénken jellemzi, miként születtek a mende-mondák az unatkozó menekültek táborában. A szerző nem is írhatta ezt mint szemtanú, mert még nem is lehetett Vidinben, midőn Szemere, Batthyány, neje, Filep Lipót kormánybiztos és Grimm bankónyomó társaságában 26-án ért szekéren Kalafátra, és még aznap átment csónakon (tehát nem gőzösön) Vidinbe. Kétnapi tartózkodás után Szemere fogadott egy "szépen befedett (s úgy látszik vitorlás) ladikot, melyen magához véve" még Hajnikot, Filepet, és Ivánka, Bittó, Imrédy képviselőket, és egy magyart, ki Sztambulból Stürmer (osztrák követ) elől menekült, hol 8 évig lakott, török útleveleket (teszker) szerezve, 28-án de. 11 órakor csendesen elment a Dunán lefelé (l. Szemere Bertalan: Naplóm I. köt. 3-4.). Csakhogy még e saját adatai sem igen pontosak, mert Szemere Utazás a Keleten a világosi napok után c. műve I. köt. 7. lapján meg már így ír. "Kimondhatatlan örömet érzék, midőn egy szép hajnalban csónakom hintázva indult el Vidin tátongó, de ártalmatlan várágyúi alól. Kedvező reggeli szél lengedezvén, a hajó... dagadó fehér vitorlájával hasonlított egy hattyúhoz..." Szerzőnk fentebb közölt mendemondáját (úgy látszik) az emigránsok közt elterjedt ama álhír szülte, hogy Szemere Vidinből való távozásakor elorozta Kossuth pénzét. Ez alaptalan gyanúra az adott okot, hogy Wagner őrnagynál, ki a salétrom és puskaporkészítésnél felügyelő volt az alvidéken, még maradt 4-5 ezer pengőforint ezüst húszasokban. "Fülep (kormánybiztos) ezt megtudva, felszólítá őt számadásra, s a nála lévő pénzösszeg beadására. Wagner számolt is, a kezénél levő pénzösszeget beadta, de Kossuth-jegyekben; mert mint állítá, az ezüstpénzt a salétromgyár felállítására kelle fordíttatnia, és azonnal a számolat beadása után elutazott Törökhonba, még mielőtt Fülep erélyének sikerülhete e tárgyban eljárni. Ezen ércpénz a tisztek közötti beváltásra volt szánva; azonban sem akkor, sem később nem kaptak semmit is belőle". Szemere Vidinben ismét számadásra vonta Wagnert és állítólag a kezénél lévő ezüstpénzt magához vette. "Fel is ment két tiszt hozzá felszólítani, hogy a nevezett összeget arányosan ossza fel a menekült szegényebb tisztek közt. Szemere biztosítá, hogy ha Wagnertől veszen át pénzt, azt közöttek kiosztandja. Eközben vonta számolatra Wagnert, és anélkül, hogy Kossuthot vagy bárki mást értesítene szándékáról - ami igen természetes - elutazott". (l. L(ázár) K(álmán) gr. Magyar menekvők Törökföldön Kolozsvárt, 1850. 20, 49, 50.
Ez a Szemere gyanúsítására okot szolgáltató Wagner-féle ügy története, mely megcáfolódik, ha meggondoljuk, hogy Wagner beadta számadását Filepnek. Közlő.

 

A renegátok
[hitehagyottak]

• Bem magatartása
• Hazai vendégek
• Kiadatási rémhírek
• Hauslab osztrák tábornok küldetése
• A verbuválás
• A hazatérők elindulása
• Élelmeztetésünk
• A szultán ünnepi ajándéka

Szeptember 20-a körül ismét nagy suttogás hallatszott, mert megérkezett a szeraszkier segédje a török minisztériumnak, a gróf Andrássy Gyula (Kossuth megbízottja) 10 nap előtt idejött üzenetével, hogy aki nem tér át az iszlám vallásra, a szorongatott török kormány kénytelen lesz kiadni Ausztriának. Volt aztán néhány napig lótás-futás, bábeli zűrzavar és leírhatatlan izgatottság!
Kossuth határozottan ellene volt az iszlámra térésnek, s kinyilatkoztatta, hogy inkább halni kész. Ellenben Bem, Kmetty, Guyon és Stein* tábornokok, Divicsek, Baróthy, Weppler, Kiss Józsi, Tűköry, Derecskei s többen a tisztek közül, az altisztek és a legénység egy részével, a lengyelekkel együtt (olaszra egyre sem emlékszem), mintegy háromszázan, Zia pasa előtt kijelentették, hogy muzulmánokká akarnak lenni, s kapott ezek mindegyike egy szép vörös sipkát (fez), egy csibukot, s ami a legfőbb volt: rangjához illő szállást és fizetést.

*Ezredes volt csupán.

Baróthy őrnagy és Thuolt százados, még mielőtt a fezt feltették volna, Lévay emigráns pajtásunk Etelka és Anna nevű két szép leányával egybekeltek, s így a maguk részére háremről is gondoskodtak.
A gróf Andrássy-féle levél engem is zavarba hozott; nem tudtam elhatározni, hogy az emigráció renegát vagy nem renegát részéhez csatlakozzam-e. De többen is voltunk ily határozatlan állapotban, különösen akik Erdélyben Bem alatt szolgáltunk. Felkértük tehát Ihász alezredest, hogy vezessen minket az öreghez [Bemhez], most már Murát pasához, tőle tanácsot kérendők.
Bem körülbelül így szólott hozzánk: - Én renegáltam, mert csakis ezen az úton reménylem, hogy még egyszer a muszkával verekedhetem, minthogy elgyengült testem és sok sebeim hosszú életet nem ígérnek; de önök fiatal emberek, önök előtt nyitva áll a nagyvilág, tehát lépjenek be e világba, és ne renegáljanak, hanem tűrjenek és tanuljanak, hogy idővel hazájuknak használhassanak. A kiadatástól pedig ne féljenek sokat, nem hiszem, hogy bekövetkeznék. Erre a közelebbi történelemben nemigen van példa!
Így, dacára, hogy nagy hajlamot éreztem egy kényelmesebb életre, semmittevésre, pipálásra, maradtam továbbra is az egyszerű, nyomorban élő, panasz nélkül tűrő Sánta Huszár...
Még aznap délután beállít hozzám András huszárom piros török sipkával és piros pofákkal, s jelenti alásan, hogy: "ő, drága életét megmentendő, beállott töröknek."
- Pasa legyen belőled, András fiam, szívemből kívánom - felelém, s azzal megváltam hű szolgámtól.
A kiadatási izgatottság lassanként lecsillapult, s a renegálás is csak szórványosan fordult elő; hanem a kétségbeesés és nyomor napról napra növekedett.
Eközben pár magyarhoni vendég is meglátogatott, köztük Lázár Kálmán erdélyi gróf*, akik többeknek kölcsönöztek, éspedig száz forintért, két-, sőt háromszázat is aláíratva, mely összegeknek kifizetését otthon levő rokonaikra utalványoztatták.

*Az ő, már többször idézett könyve 65. lapján olvassuk, hogy a renegátok összes száma 238 volt. Ezek között 3 tábornok, 1 ezredes, 2 alezredes, 8 őrnagy, 27 százados, 25 tiszt (századoson alól), 15 gyalog őrmester, 23 tizedes, 3 orvos, 1 tábori gyógyszerész és 129 közlegény. Nemzetiség szerint 216 magyar (ezek között 8 nő), 7 lengyel, 15 olasz. Közlő.

Igen drága pénzt volt - nem éltem vele.
Október 13-án ismét gőzös horgonyoz a Dunán, vontatott hajókkal.
General Hauslab jött meg a hazatérni szándékozókat magával viendő.
Harmadnap reggel a városon falragaszok hirdetik a költség nélküli hazatérhetést. A feltételek [a] következők: a volt honvédek tisztjeikkel együtt és a császári legénység besoroztatnak, a volt császári tisztek pedig haditörvényszék elé állíttatnak s punktum.
A sátortábor lakói a városba csődülnek, hogy magunknak e hírekről meggyőződést szerezzenek.
Délután Guyon tábornok nagy néptömeg jelenlétében egy ilyen proklamációt leszakít a konzul lakása ajtajáról, s azt leköpdösve, szitkokat s átkokat szór annak írójára. Később az emigránsok a sátor körül csoportosulnak, tanácskoznak, s végre 4-5 napon át tömegesen jelentkeznek a hazamenetelre, a jelentkezők azonnal zsoldot is kapnak, s 21-én hajóra szállnak.
A visszamaradtak gróf Vay Laci vezetése alatt hatalmas macskazenét rendeztek a gőzös lakóinak. A rend fenntartására kiküldött török katonaság (mely ekkor már a magyarokat kárdásnak, testvérüknek nevezgette), látva a magyarok e szokatlan lelkesedését és hallva égbekiáltó kurjongásait, semmi rosszat nem sejtve, maga is fütyölésbe és kurjongatásba tört ki.
A hajón Hauslab tábornok dühbe jőve, mindkét öklével fenyegetőzött. A szárazon a vezénylő bimbási ordított, tépte a haját, és nem kis fáradságába került, míg katonáival megértette, hogy a fütyülő magyarokat a városba kell kergetni, ami végre a menekültek és a török katonaság folytonos fütyölése közt - sikerült.
S azután a gőzös és vontatóhajói megteltek, s a Dunáról estefelé eltűntek*.
A visszamaradt magyarok száma (legénység, tisztek, markotányosnék) nagyobbjainkkal együtt mintegy 400-ra tehető, kik most már mindnyájan a városban helyeztettek el. Huszárjaim közül a két báró Diószegi és N. Ignác maradt vissza, aki aztán András helyét pótolá.
Ez ideig az élelmi cikkeket naponta természetben szolgáltatta ki a török, társaink hazamenetelével azonban piaci ár szerint s rangfokozathoz mérten szabályozá, s október hóra már készpénzben kaptunk havi illetéket. Mármost, ha az olvasó egy kis türelmet vesz s velem számít, látni fogja először, hogy: Törökországban a századosnak (juszbási) s onnan lefelé mindenkinek egy hasa van, felfelé pedig az őrnagynak már három hasa van, az alezredesnek öt, az ezredesnek hét s így tovább.
Másodszor: az olvasó belátja, hogy én, mint a török mérték szerint egyhasú egyéniség egy hóra 552 grust kapván, mely a mi pénzünk szerint körülbelül 88. o[sztrák] é[értékű] forintot vagy 11 magyar aranyat tesz ki, nem lehettem valami lomha, otromba huszár, dacára sántaságomnak.
Végre harmadszor: azt is át fogja látni, hogy Kossuth miért csinált Vidinben előléptetéseket és miért adott a civileknek is belátása szerinti katonai rangot. Bölcsesség rejlett abban, s nem volt az oly nevetséges, mint sokan máig is szerették emlegetni!
A bájrám-ünnepek alkalmával Zia pasa a szultán nevében Kossuthnak egy szép kocsit, egy Hadzsi baba nevű arab rabszolgát és 10000 grust ajándékozott, nagyobbjaink 5000 grust kaptak személyenként, nekünk pedig, kisebbeknek egy havi illetményt, azaz 552 grust ajándékoztak.

*Gr. Lázár Kálmán könyve 78. lapja szerint: "A menekültek 21-én 5-6 óra között ültek fel a Merkur és a Magyar gőzösökre, meg 6 vontatóhajóra. Szám szerint 3171 legény, kik között 60 honvéd- és 8 egykori császári és királyi tiszt volt; ezek között egy oly egyén is, ki az iszlámra áttérést ígérte. Azonban a menekültek között mintegy 200 beteg volt" - s ezek azért is tértek haza. Közlő.

 

Indulás Sumlára

• A menet képe
• Az emigránsok szórakozása
• Plevna és magyar eredetű népe
• A bolgár női viselet
• A Jantra völgye és kolostorai
• Dzsuma
• Irigy nyelvek
• Az utazás vége

Október 23-a körül határozott hír szárnyalt, hogy télire a magyar és lengyel menekültek Sumlára, az olaszok Gallipoliba szállíttatnak.
Október 26-án az olaszok útnak is indíttattak. Október 29-én elutaztak a lengyelek, kikkel Mészáros Lázár altábornagy is ment. Október 31-én eltávoztak a renegátok. És végre november 3-án, egy gyönyörű szép őszi reggelen mi is otthagytuk Vidint, és otthagytuk Vidin mellett, friss hantok alatt, kiszenvedett mintegy 400 bajtársunkat.
Most mondhatná igazán Petőfi, ha látna minket: Szent Kleofás, milyen karaván!
Elöl ment Ibrahim bej egy szakasz török lovassal. Utána mentek az élen: Kossuth, gróf Batthyány Kázmér és daliás neje, a Perczelek, Asbóth Sándor, Ihász alezredes és Egressy Gábor, mind prüszkölő paripákon; ezt követte a Kossuth és Bathyány kocsija, az elsőben, mely majd lovak, majd bivalyok által vonatott, a hódító szépségű gróf Dembinszky őrnagyné volt; egy másik lőcsös kocsin a szép Gyurmánné (szül. Debreczeni Zsuzsika) ült, mindig pörölő férjével s hallgatag kis leánykájával; aztán saját fogataikon Házmán és Lórody, továbbá Lülley, a számító [számtartó] héber, elemózsiával megrakott kocsijával, s az örökké mosolygó Knall Mari (alias Tüzér Mari), a markotányosnék eszményképe, 18 éves rózsapiros arcával. Ezek után jött az ún. tisztikar, ki forsponton (ökör- és bivalyszekereken), ki lóháton, ki gyalog, kinek ahogy éppen tetszett, vagyis ahogy jutott Ibrahim bej gráciájából.
A karavánnak ez úgynevezett derékhadát követte a Fráter Lojzi százados csapata, mely altisztekből állott. Végre jött a Koszta Márton közlegényekből álló csapata és utánuk az alsóbb rendű markotányosnék. Az egész karavánt pedig beoldalozta és bezárta egy török lovascsapat gyönyörű szép habfehér paripákon.
A városból kiérve, cigánysereg vett körül, s utunkat állva s cigánykerekeket hányva, baksisért [ajándék] kiabáltak. Kossuth és Batthyány aprópénzeket dobattak közibük.
a purdék pénz utáni kapdosása s élénk tolakodása hahotára fakasztá a publikum nagyobb részét. Nekem könnyel teltek szemeim.
Útközben a forspontokon guggolva, lóháton és gyalog 4-5 személyből álló kis klubok alakultak; egyik politizált, másik szidta a török kormányt (pedig nem volt miért) s mások megint a jó időkről s a csaták zajáról meséltek.
Legtöbben Prick Józsi barátunk körül csoportosultak, ki bámulatos memóriával recitálta gróf Széchenyinek és Kossuthnak az országgyűlésen egymás ellen mondott filippikáit.
Voltak olyanok is, kik a forspontok mellett gyalogolva franciául tanultak.
Végül némelyek, még az Ibrahim bej engedelmével, útirányunk jobb és bal oldalán egypár török tiszttel, kiknek kitűnő agaraik (tházi) voltak, agarászva és vadászva masíroztak.
Így és ily rendben utaztunk három egész hétig.
Dicséretünkre legyen mondva, egész utazásunk alatt semmi nagyobb kellemetlenség nem fordult elő, bárha kedélyállapotaink az idő változásával mesés változékonyak valának.
A törökök részéről az állomásokon való elhelyezésünkről, sőt még ellátásunkról is mindig előre volt gondoskodva, és különösen akik török házaknál nyertek szállást, gyakran szívesen látott vendégek valának.
A bolgároknál már nehezebben jutottunk valamihez; több helységből jövetelünk hírére a lakosok nagy része elszaladt s elrejtőzött a mezőkön, félvén tőlünk, hogy emberevők vagyunk. Egyébiránt e hírt az előttünk pár nappal átutazott lengyelek terjesztették rólunk.
És ha elgondolom, hogy egy-egy szegény bolgár háznál (melyek többnyire föld alatti üregek valának) öten, hatan, sőt tízen is valának be kvártélyozva, nem csodálkozom, hogy kedves vendégek nem lehettünk, ámbár mindenütt készpénzzel fizettünk.
Ha nem csalódom, utazásunk tartama alatt személyenként 5 grust kaptunk naponta élelmiszerek bevásárlására; a törökök gondoskodván, hogy a legszükségesebb élelmi cikkek, mint kenyér, rizs, hagyma, hús, ecet stb. érkezésünkkor az állomásokon pénzért kaphatók legyenek.
Természetes, hogy öt-hat tagú társaságok alakultak, kik aztán együtt szálltak és rendre főztek. Legjobban éltek a baranyaiak, e klubhoz Hatos, Katics, Mihálovics, Bencze és Ács Gida, az emigráció papja tartoztak. Katics kitűnően főzött.
És legszomorúbb napja volt az én társaságomnak azon a napon, melyen reám került a szakács mestersége; még Ignác is irtózott e naptól, s én még jobban... Félvén, hogy a végén pajtásaim megszöknek tőlem, felkértem a szép Knall Marit, hogy Ignácot vezesse be a főzés titkaiba, mit ő szívesen meg is tett, minek aztán Sumlán igen nagy hasznát vettük.
Első állomásunk Árkcsár-Palánka, a második Lom-Palánka volt, itt mérges bolgárok laktak, kik a következő évben a török lakosságot legyilkolták. Lom-Palánkánál hagytuk el a Dunát, igen sokan könnyes szemekkel, vissza-visszapillantva ezüstözött fodorhabjaira, mint visszapillant a szülői háztól először távozó gyermek az ősi lakra. Következő állomásainkra nemigen emlékszem, kivéve az általam feledhetetlen Plevnára, hol nyugvó napunk volt. Plevna lakosai azt hiszik, hogy ők magyar hadifoglyok maradékai, én meg azt teszem hozzá, hogy az én plevnai háziasszonyom dédanyja éppen Kolozsvárott született, mert olyan ízletes töltött káposztát, milyennel ez a szép asszony traktált meg minket, csakis Kolozsvárt, a szülői háznál ettem. A plevnaiak nem nevezik magukat bolgároknak, hanem pomászoknak; de hogy ebből mi módon származtatják le vagy fel magyarságukat, azt kitalálni nem tudom. Annyi tény, hogy nálunk is van Pomáz falu, mely ma is létezik Pest megyében.
Plevna szép, gazdag város, a főtemplom előtti téren csinos szökőkút áll, mellette egy igen díszes és terjedelmes sír; itt nyugossza örök álmát Ali, az utolsó temesvári pasa szeretett nejével, a plevnai monda szerint egy magyar király leányával.
Hogy e pasa neje valóban magyar király leánya lett volna, mint Jósika "Utolsó Báthory"-jában is olvasható, nem tudom, de hogy az én háziasszonyom bátran Bolgárország királynéja lehetett volna, azt határozottan állítom. Az ebédhez díszbe öltözött; féllábnyi magasra fésült sötét gesztenyeszínű haja aranypénzekkel és keleti gyöngyökkel volt díszítve; középen zománcos keretben egy kis ovál tükör volt fején, mely a bolgár nők fejdíszénél nélkülözhetetlen, s melyben a vele szemközt ülő saját arcát szemlélhette; felsőtestéhez narancsszín selyemből készült sujtásos kurta öltöny simult, felmetszett ujjakkal, mely hókeblét s gömbölyű karjait födé, derekét három ujjnyi széles, drágakövekkel kirakott öv köríté, csípőiről aranyfonállal átvert narancsszín selyem törökös bugyigó folyt le, mely térdben végződött; a térdektől bokáig aranyfonallal hímzett rózsaszín harisnyák voltak láthatók, s lábain sárga szattyáncipők. Emellett derült magas homloka, szikrázó szemei, halványpiros orcája, mosolygó ajkai még Jupitert is elbűvölték volna.
Férje, a fiatal pomász, egy alföldi jómódú magyar ember szívességével fogadott s látott el mindnyájunkat, és elbeszélte, hogy ősei nemcsak nekie, hanem Plevna lakói nagyobb részének is magyarok voltak. Plevnáról Lovcsára vitt vándorutunk, már mindig emelkedettebb festői szép vidékeken, s mind közeledve a Balkán-hegység felé.
Állomásoztunk még Szelvin, Grádistyén, Novozelón, többnyire nyomorúságos föld alatti lyukakban, a Balkán oldalán, azután Szamodén gyönyörű fekvésű faluba értünk, hol egy napi pihenőt tartottunk.
Szamodén a Jantra folyó völgyében fekszik, közel Tirnovához, a hajdani bolgár fejedelmek fővárosához.
Negyedmagammal elsétáltam a Jantra medréhez, s aki Erdélyben a Detonátát látta, annak fogalma lehet a Jantra folyó itteni medréről, hol mindkét felől irtózatos magas gránit sziklafalak mint megannyi orgonasípok nyúlnak fel a magas égbe, s e sziklamederben kanyarogva, hullámszerűen hömpölyög tova a Jantra, büszkén, erőteljesen, s fenségesen. A sziklafalak tetején, mindkét oldalán sík rónaság terül el; s a völgy torkolatánál, a folyó két partján, majdnem egymással átellenben, a sziklák oldalában s meglehetős magasságban két kalugyer-kolostor [szerzetes-kolostor] áll. Mind a négyen felmásztunk e kolostorok egyikébe. A szent atyák nem fogadtak valami nagy felebaráti szeretettel, s minthogy beszélni sem tudtunk velük, mert az egyetlen deák nyelvben, melyen a társalgást erőszakoltuk, egyik fél sem volt igen erős, be kellett érnünk a kilátás elragadó szépségével s egy darab kővel, mely a kolostor lépcsőjéhez volt falazva, s mely a még olvasható felirat szerint valaha a trákok és föníciaiak határköve volt.
Ha Rómer Flóris velünk lett volna, ő bizonyára megmondandja, hogy ez a kő a Jantra folyó melyik partján volt annak idején felállítva, s talán még arról is értesít, hogy vajon a felírás keletre avagy nyugatra nézett-e arccal. Én, az egyszerű Sánta Huszár, e két hatalmas nemzet sírkövénél szenvedő hazámra gondolva, a mulandóságról ábrándoztam. Házmánék, kik a másik kolostort látogatták meg, sokkal szerencsésebbek valának; őket a kalugyerek szívesen fogadták, s jó borral meg is traktálták. Lám, a papoknak mindenütt jó boruk van!...
Szamodénról utunk vadregényes, rózsaberkes vidékeken és magaslatokon vezetett Dzsumára, közel Sumlához.
Itt a város végén vásárbódékat találtunk, s ezek egyike előtt két szerencsétlen, megcsonkított bolgárt mutogattak, kik állításuk szerint Magyarországon ellenünk harcoltak, s a Bánátban lettek megcsonkítva. Perczel nem emlékezett reájuk!
Kossuth még Vidinben felajánlotta a szultántól kapott kocsiját utazás végett a szép gróf Dembinszky őrnagynénak, ki azt el is fogadta; esős időben s néha, ha a lovaglásban kifáradt Kossuth, megtörtént, hogy ő maga is a szép asszony mellé ült. Voltak aztán irigyek, kik azzal vádolták Kossuthot, hogy a valóban gyönyörű temesvári születésű grófnénak kurizál.
Már uraim, engedjenek meg, ha önök renegátok volnának (az iszlámmal járó szokásoknál fogva) megbotránkozásukat természetesnek tartanám, de mint európai gentlemaneket el kell ítélnem; mert hát nem nyugati bevett szokás-e a más feleségét táncoltatnunk, mulatatnunk, még akkor is, ha saját oldalbordánk ugyanazon társaságban van? Bizony mondom, hogy önökből az irigység kaján nyelve beszél, de nem a felebaráti szeretet!
November 21-én estefelé vége lett a karavánszerű utazásnak, s ünnepélyes rendben vonultunk be Sumlára.

 

Sumlai életünk

• Lakásviszonyok
• A mi kis társaságunk
• Halim pasa
• Perczel Mór nagyravágyása
• A magyar törvényszék
• Élelmezésünk
• A kaszinók
• Egressy Gábor
• Török kávéház és kávéházi élet
• Kovács Pista nősülése
• Karácsony megünneplése
• Knall Mari története

Kossuth, Battyány Kázmér és főbbjeink közül többen a városban nyertek elhelyezést. A renegátokat lovassági laktanyákba szállásoltattak. A lengyelek és magyarok nagy része pedig a gyalogsági laktanyába voltak összezsúfolva, meglehető üres és ronda szobákban, hogy hirtelenében lehetett. Másnap azonban már mindenkinek meg volt engedve a városon lakást szereznie.
A sors úgy akarta, hogy én, Bodola és Pongrácz barátom egy spanyolviasz-szemű örmény házához legyünk elhelyezve, egy földszinti, kissé sötét, de minket minden tekintetben kielégítő szobába. Ignác három szál deszkából s egy kevés szalmából fehér köpenyem segítségével itt díványt készített, melyet aztán éjszakára mantli-zsákom pótlásával ággyá szokott alakítani.
Bodolát és Pongráczot hasonló bútorzattal látta el, s aztán jelentté alássan, hogy a kvártély rendben van, s egyszersmind, hogy a házigazda felesége megengedte, hogy ha van mit, a konyháján megfőzhetjük. Illetményeinket készpénzben pontosan tíznaponként kaptuk ki, és azonnal letettük Bodola kezeibe, ki aztán Ignác segítségével a bevásárlásokat eszközölte.
Ignác szavaival élve: "ha nem is éltünk úgy, mint a fehérvári püspök", de nem éheztünk, és be kell vallanom, hogy még nem is igen panaszkodtunk, hacsak Pongrácz Alajos barátunknak egy erdélyi szépség (Réz Ágnes) utáni sóhajait, melyek rendesen éji álmainkat zavarták, panaszképp nem vesszük.
Hogy napi szükségleteinket könnyebbítve legyen, főbbjeink havi illetékeikből jelentékeny összeget tettek egy közös pénztárba; a szép céllal azonban nem nagy sikert értek el, mert Lórody (Eischl) Ede barátunk (nem emberszólásképp mondom) - Székesfehérvár követe s a magyar korona elrejtésénél egyik tényező - azt oly ügyesen elkezelte, hogy a végén csak 24000 grus hiányt tudott a papíroson kimutatni, de zsebét restelltük kutatni.
Sumlán kommandánsunk Halim pasa volt, egy heves véralkatú, ingerlékeny nagyúr, kinek jobb keze volt Faik bej, egy sima, vékony, barna, Bécsben nevelkedett egyéniség.
Azt mondják, hogy Halim pasa a Faik bej kezeivel német nyelven Perczel Mórhoz egy írott felszólítást intézett, melyben őt a szultán nevében az emigráció fejévé teszi, s felkéri, hogy az emigráció belügyei kezelésére szükséges intézkedéseket tegye meg. Hogy mennyiben volt ez való, nem tudom, de az bizonyos, hogy Perczel Mór a laktanyában gyűlést tartott, hol indítványára egy igazgató-választmány választatott meg, s ennek elnökévé, ismét a Perczel Mór indítványára, egyhangúlag Kossuth kiáltatott ki.
Később aztán egy törvényszéket is választottunk Perczel Miklós ezredes elnöksége alatt.
Egressy abban a véleményben van Törökországi Napló-jában*, hogy Kossuth mellőzése Halim pasa által a Bem műve volt, én pedig azt hiszem, egy kis osztrák pénz volt - mert hát kérem, a török pasák abban az időben nem voltak mind éppen oly lelkiismeretes valakik, mint például a mi adóexekutoraink [végrehajtóink] a 60-as években -, hogy a magyar emigrációban, mely eddig legalább látszólag összetartó volt, szakadást idézzen elő, mi némi részben sikerült is.
Glosz pajtásunk a városon kibérelt egy nagy emeltes házat, s azt elnevezte kaszinónak, felesége pedig az épület egy részét berendezte konyhának, s azt elnevezte étteremnek, mi pedig Glosznét elneveztük derék, ügyes, magyar asszonynak.
Egy másik háznál Lülley állított vendéglőt, mely talán a leglátogatottabb volt, legalább pénzt legtöbbet ő csinált. Egy harmadik háznál ismét Sipos uram invitálta az éhes és szomjas publikumot lakomára: "ma pénzért, holnap ingyen."** Ezekből mindenki láthatja, hogy Sumlán senki sem éhezhetett, ha pénze volt.

*Egressy Gábor Törökországi naplója 1849-1851. Pest 1851.
**A Várady-Sipos-kaszinó alakulása s általában a sumlai emigráció élelmezése leírását lásd részletesen az 1848-49. Történelmi Lapok 1894. III. évf. 6. számában. Közlő.

Egyetlen időtöltésünk a kaszinó volt. Ide jártunk naponta társalogni, politizálni, anekdotizál szavalni, dalolni s egy-egy keveset veszekedni is.
Most is előttem áll Egressy képe, komor, mogorva arcával, midőn felkértük szavalni.
- De kérem alássan, hagyjanak nekem békét - szokta mondani - nincsen nekem kedvem ahhoz.
Aztán több kérésnek engedve, felegyenesedett, haját felborzolta, arca átszellemült, és akár Petőfi Őrültjét, akár az Öreg Istent, akár más költeményt szavalt, a hallgatóságot mindig magával ragadva.
Sajnos, később ez időtöltések mindinkább gyérültek, s helyét a kártya és tivornya váltotta fel.
Azt mondám fentebb, hogy a kaszinó volt egyedüli időtöltésünk, pedig időtöltésünkhöz azt is számíthatom, hogy nappal többnyire valamelyik török kávéházba jártunk. S miután nyugati embernek nemigen van fogalma török kávéházakról, leírok egyet, úgysem kerül sok fáradságomba. Ha az ember az utcáról benyit, a szemben levő fal mellett egy tűzhelyet lát, azon izzó szenet, s felette egy üst meleg vizet; a tűzhely egyik oldalán a belépő egy pohárszék-formát pillant meg, a pohárszéken egy csomó pergelt kávét; továbbá egy kézi kávéőrlő, egy sereg török findzsa és egy sereg apró, egy személyre való, bádogból készült, egy lábnyi hosszú nyéllel ellátott csipor (ibrik) is látható; a tűzhely másik oldalán egypár csibukot, dohányt s egy sereg nárgilát (vízipipát); a tűzhely előtt végül egy könyökig felgyürkőzött turbános egyéniséget, a kávést (kávédzsi) látja a belépő vendég.
A bejárattól jobbra és balra egy ölnyi széles, fél lábnyi magas deszkaemelvény futja körül mindkét felől a szobát. Ennyiből áll egy török kávéház összes bútorzata, azzal a hozzáadással, hogy az emelvényen néha megpillantunk egy-egy elhasznált szőrös kecskebőrt, mely valamelyik törzsvendég tulajdona és guggoló helye.
Most, ha az ember belépett, az emelvényen törökösen helyet foglal, azután jobb felől guggoló szomszédját "merhaba"-val üdvözli, s ha ez viszont üdvözölte, akkor az ember a második szomszédját üdvözli s ennek viszontüdvözlete után a harmadik, negyedik stb. szomszédját üdvözli hasonló módon, míg az üdvözlet bal felőli szomszédjánál véget ér; azután egy kávét, nárgilát kér, vagy pipára tölt, mit az ember rendesen magával hoz.
Most a kávés a megtöltött pipára vagy nárgilára egy tűzfogóval izzó szenet tesz, azután kávét őröl, azt cukorral vagy anélkül, ahogy rendelve volt, egy csiporba teszi; a csiprot az izzó szénhez tolja, s mihelyt felforr, findzsába tölti, aztán egész törökös illemmel annyi idő alatt, amíg én elbeszéltem, a vendégnek átadja. Arra nincs eset, hogy egy edényben egyszerre több személyre főzzön kávét.
Ha az ember a kávét kezébe vette, azt szürcsöli és hallgat, ez a török etikett. Itt csak a nárgilák lassú hörgése és egy-egy ábrándozó török csendes sóhaja zavarják a néma csendet.
Persze, mi e szép török szokást nemigen respektáltuk, hanem toronyát-boronyát összebeszéltünk, s nemcsak magunk között, hanem a törököket is beszédre kényszerítvén, kezdtük a török nyelvet tanulni. A törökök bizony eleinte megbotránkoztak az illemtelen magaviseletünkön, később azonban nemigen csináltak semmit belőle.
Volt két hírlapunk is, de ezeket német nyelven szerkesztették, s e két lap a renegátok által csakhamar össze is veszekedett egymással, s aztán az egyiket Ferhád-pasa (Stein tábornok) szépen betiltotta, a kártyát és civakodást azonban nem tudták megszüntetni.
Még a farsang be sem köszöntött, s már lakodalmaztunk. Volt ugyanis Kovács Pista őrnagy barátunknak plébános korában egy ügyes (némelyek szerint) szakácsnéja, vagy Egressy szerint mondva: egy nevelőnő ismerőse (Winter Fáni), kit a szerelem tüze bujdosóvá tett, s ki hosszas Tündér Ilona-szerű bujdoklásai után karácsony körül Sumlára érkezett és Kovács Pistával egybekelt. Ács Gida volt a pap, Egressy a násznagy és Házmán Ferenc a főtanú.
A későbbi években, midőn Házmán Ferencet ős Buda városa polgármesterévé választotta s az Újvilágból, New-Yorkból hivatala elfoglalására meghívta, e nőt Házmán karján látjuk mint budai polgármesternét, s főtanúm erre éppen szegény Kovács Pista.
Elérkezett karácsony napja is. Az örmények átengedték imaházukat, hogy alkalmat nyújtsanak nekünk is imádkozásra; mi pedig valláskülönbség nélkül gyűltünk össze Isten házában. Először Lubasinszky lengyel katolikus pap misézett, azután Ács Gida református pap beszélt alkalmilag meghatóan és ennek végeztével "Isten áldd meg a magyart" énekeltük - unisono.
Karácsony másodnapján az öreg Knall tüzérkapitány a szép Knall Marival Istvánt köszönteni jöttek hozzánk kis körünkbe. Ignác a házigazdánk feleségének segítségével palacsintát sütött s piros borról is gondoskodott, és igazat mondva, szomorúságunk s nyomorúságunk dacára vígan voltunk, és pedig annyira, hogy Pongrácz Alajos barátom Erdélyben tartózkodó ideálja helyett az öreg Knallt csókolgatta.
Másnap Knallnál folytattuk a gyöngyéletet. Itt már többen voltunk, s kitörő jókedvem annyira fokozódott, hogy éjfél körül, dacára sántaságomnak, a szép Marit megtáncoltattam.
Knall Marit később Konstantinápolyban gróf Vay Lacinál látjuk, azután egy török pasa háremében, s még később ismét Sztambulban mint divatárusnőt, berendezett jövedelmező üzlettel, ki jövedelmének nagy részét a szegény éhező menekültek fenntartására fordítá. Az ötvenes években Konstantinápolyban tartózkodott emigránsok még ma is hálás elismeréssel beszélnek a szép "Tüzér Mari"-ról.

 

1850
Mit hozott az új év?

• Berzenczey László megérkezése
• Újévi istentisztelet
• Az osztrák ügynökség és horvát szerezsánok megjelenése
• Óvó intézkedések főbbjeink megvédése iránt
• Bárdi és Pollák esete
• Perczel Mór egyenetlenkedése
• Bárdi elfogatása és kétszeri furfangos szökése

Karácsony és újév között Berzenczey László érkezett hozzánk Sumlára, hosszas bujdoklása után, bajusz és szakáll nélkül; nagyon sokat szenvedhetett, hanem azért szerepelni vágyó szelleme látszólag mégsem hagyta el, mert újév reggelén, midőn az örmény templomban ismét imádkozánk, Ács Gida imája után ő lépett elő és papolt hosszasan, dörgő, érzékeny hangon. Meglátszott egész beszédén, hogy csak még most érkezett Törökországba, s még nem hallotta a török példaszót: "beszélni ezüst, hallgatni arany". Aztán Kossuthnál tisztelegtünk, aki Prick üdvözlő beszédére gyönyörűen felelt, délután meg Batthyány Kázmérnál voltunk.
Eközben, kevéssel újév előtt, osztrák ügynökség ütötte fel sátrát Sumlán, a menekültek nem kis bosszúságára. Egyszersmind idegen arcú, fülig felfegyverkezett horvátok és szerezsánok [horvát határőr különítményesek] (valami tízen) mutatkoztak a városban s az osztrák konzul lakása körül.
Csakhamar híre terjedt, hogy e fegyveres nép a menekültek nyugtalanítására és különösen Kossuth meggyilkolására van kiküldve.
Halim pasa ugyan azzal az állítással igyekezett minket megnyugtatni, hogy ez egyének disznókereskedők - minthogy azonban Bulgáriában úgyszólva csak titokban lehetett sertést tartani, mert ha a török katona valahol egy disznót látott, azt azonnal felspékelte -, sem Kossuth, sem senki más nem volt hajlandó hinni a pasának, annyival is inkább, mert annyit mégis tudtunk, hogy a disznókat ostorral és nem pisztollyal s más öldöklő eszközökkel szokták hajtani.
Fel valánk háborodva.
A kaszárnyákban gyűlést tartottunk, hol határozatba ment, hogy Kossuth, Batthyány, a Perczelek és más főbbjeink lakásaihoz őrök állíttassanak a menekültek közül. Azonban fegyver nélkül ez nem látszott célszerűnek. Gyűlés után Ihász kezdeményezése folytán Ihász alezredes, Bíró Ede őrnagy, Fráter Alajos, Weigl Vilmos, Török Lajos, Koszta Márton századosok, Kinizsi István huszár-százados, Grechenek (Gyula) főhadnagy (mind az Ihász vöröstoronyi parancsnoksága alatti tisztek) önként ajánlkoztak a Kossuth személye körüli őrködésre, kik aztán rendre mint naposok Kossuth lakásán tartózkodtak, s mint később látni fogjuk, Kossuthot Ázsiába is elkísérték, Bodola kivételével.*

*Az 1890-es években Kézdivásárhelyen élő Z. Bodola Lajos ezt írta a Közlőnek: "A mi engem illet, én még Sumlán megváltam az emigrációtól, s miután meggyőződtem a francia államcsíny után [1851. december 2-án Louis Napoleon Bonaparte magához ragadta az elnöki hatalmat, majd 1852. december 2-án császárrá kiáltotta ki magát], hogy hazánk dolga jóra nem fordulhat egyhamar, Olaszországban mint mérnök, már az ötvenes évek elején alkalmazást kerestem és kaptam is, és többé az emigráció tagjaival nem is igen találkoztam. Természetes azonban, Kossuthot sohasem veszítetem el szemeim elől, de politikába többé nem vegyültem. Eszerint az emigrációból kiváló figyelmet érdemlő jegyzeteim nincsenek. A "Sánta Huszár" naplójára vonatkozólag látom s hiszem, hogy a többi is érdekesen van megírva, mert az elhunyt szerzője s jó barátom, egy igen élces, jóízű ötletekkel bíró fiatalember volt." Közlő.

Ezenkívül Kossuth körében voltak: Asbóth Sándor ezredes, Wagner őrnagy, Cseh Imre százados és török tolmács, László Károly tüzérfőhadnagy, kit Kossuth később mint titkárt használt és Harczi (Némethy) Gyula hadnagy, azelőtt a nemzeti színház énekese, kinek vezetése alatt egy kis dalárdát alakítottunk.
Szabadságharcunk vége felé Türr István osztrák főhadnagy (vagy némelyek szerint csak hadnagy) Olaszországban egy kis csapat magyar bakával átszökött az olaszokhoz, azzal a szándékkal, hogy onnan Magyarhonba jön velünk harcolni. Türr azonban elkésett, s csak Londonban találkoztunk vele, hanem csapatának egy része Konstantinápolyba került, s ennek egyik hőse, Bárdi, egy túl heves, merész, részeges, verekedni mindig kész, erőteljes, furfangosságban páratlan, magas, nyúlánk, szép barna férfi, egyik káplárjával, körülbelül egy héttel karácsony előtt Sumlára jött, Kossuthnak levelet hozván, egyszersmind elmondván Türr meghiúsult szándékát.
Ez időben történt, hogy egy Pollák nevű zsidó származású honvédhadnagy, megunva a sumlai élet viszontagságait, az osztrák ügynökséghez ment, hazamenő szándékát kijelenteni. Midőn az ügynökségtől kijött, a magyarok észrevették, s Kabós Károly alezredes-kaszárnyaparancsokhoz hurcolták és kérték, hogy mint spiont akasztassa fel. Kabós Pollákot bezáratta, de ő megszökött, s az osztrák ügynökséghez szaladt.
Másnap estefelé - Bárdi elnöksége alatt, néhány altiszt, közember és markotányosné hozzájárulásával - a Sipos korcsmájában gyűlést tartottak, s elhatározták, hogy Pollákot az osztrák ügynökségtől erőhatalommal is kiveszik, Kossuthoz viszik és kérni fogják, hogy akasztassa fel. Este e határozatot foganatosítandók, az osztrák ügynökséget megrohanták, de itt zárt ajtókra és fegyveres horvátokra találtak, kik a támadókat golyózáporral fogadták. A lövésekre török őrség jelent meg, a támadó had pedig elszaladt.*

*Ez a néhány meggondolatlan ember által tett szomorú következményű merénylet január 13-án estefelé történt. (lásd Veress Sándor: A magyar emigráció a Keleten, I. köt. 97.) Közlő.

Kabós Károly alezredes, a menekültek parancsnoka erre Bárdit két társával befogatta s átadta a török őrségnek. Halim pasa dühös volt és az elégtételt követelő osztrák ágens befolyásának engedve, bosszúból kirendelt egy csomó katonát, hogy a magyar menekülteket szállásaikról kergessék be a laktanyába.
Ezek a török katonák aztán három napig valóságos hajtóvadászatot tartottak reánk, s kit szép szóval, kit ahogy lehetett, az iszonyú hidegben szállásaikról a laktanyába és az utcára kergettek. Dicséretükre legyen azonban mondva, tudtommal erőszakot sehol sem használtak, legfeljebb betelepedtek tízen vagy tizenketten egy-egy menekült által használt lakásba, és csibukra gyújtva, onnan a magyarokat a szó teljes értelmében kipipálták. Hozzánk is beállított egy hadnagy vagy tizedmagával, de miután megértettük vele, hogy mi békességszerető emberek vagyunk, odábbállott s többé lakásunkon senki sem zavart.
Kossuth Perczel Miklósnak rendeletet küld, hogy tartson vizsgálatot a Bárdi-féle merényletben. Perczel Mór ezt nem tűri, mert Halim pasa őt tette a menekültek fejévé, s azonnal két megbízottját küldi Kossuthoz, miszerint tudassák vele, hogy ő, Perczel Mór, az emigráció feje. Kossuth pedig ez uraknak azt feleli, hogy ő éppen Perczel Mór indítványára lett az igazgatóválasztmány fejévé választva.
Törvényszékünk össze is ült 18-án Berzenczey elnöklete alatt, de ítéletét Bárdi furfangja kijátszotta, s így az foganatosítható nem volt.
Bárdi ugyanis a török fogházban halálos beteg lett, s a török kórházba szállíttatott, hová őrizetére fegyveres őrt rendeltek ki. Másnap, míg az őr felváltatott, Bárdi egy haldokló lengyel köpenyét és sipkáját lerántva, a lengyelt saját ágyába fekteté és saját ruhájával betakará, maga pedig a lengyel köpenyébe burkolózva a lengyel helyére fekszik. Pár óra múlva, midőn az őr újra felváltatott, Bárdi mint lengyel az ispotályból szépen kisomfordált és szerencsésen továbbállt.
Szökését csak másnap reggel vették észre.
Felkeresésére Halim pasa lovas katonákat küldött ki minden irányba, s Bárdit Várna körül elcsípték és Sumla határáig vissza is kísérték, de itt Bárdi hirtelen ismét olyan beteg lett, hogy egy lépést sem tud tenni. az őrparancsnok egy katonát leszállít a lóról s megkínálja Bárdit, hogy üljön lóra. Bárdi azt állítja, hogy ő fél a lótól és soha lovon nem ült, s máskülönben is olyan gyenge, hogy fel nem tudna ülni, hanem ha arra a szelíd sárgára felsegítenék, melyen az őrparancsnok ül, talán megmaradna rajta.
Erre mind leszállnak lovaikról s nagy erőlködések között Bárdit lóra tették. Ahogy azonban Bárdi a nyeregben volt, egyet ütött a sárgára és repült Várna felé. Mire a török katonák lóra kaptak, Bárdi már messze járt. Estefelé aztán a lovat megkapták, de Bárdi eltűnt.*

*Végül álljon itt még néhai emigráns atyám [Veress Sándor] jellemzése, ki kiadatlan naplójában így ír róla: "Az Olaszországból jött magyar csapat vezére Bárdi volt, kinek veleszületett betyár-szabadságszeretetét a legfékezhetetlenebb értelembe véve: sem az iskolai nevelés, sem az osztrák hadseregi fegyelem, sem az emigrálás mindennemű viszontagsága megtörni képes nem volt. Ki nem tűrt el semmiféle megbántást, lett légyen az rajta vagy szeme láttára bárkin elkövetve, ha mindjárt rögtön akasztófára vezették volna is önbíráskodásaiért. Kié emellett azonban felvilágosodott éles ésszel, meglehetős szónoki tehetséggel és kimondhatatlan vakmerőség mellett nagy testi erővel bírt." Közlő.

Bárdi pajtásai pedig, kiket a magyar törvényszék három heti fogságra ítélt, néhány nap múlva, megsokallván a bezáratással járó éhséget és hideget, a török őrséget szétverték s a rend helyreállítása végett közbelépett bimbásit [őrnagyot] jól eldöngették, követelvén, hogy nekik meleg szobát és ételt adjanak.
Azt hivők, hogy e váratlan és durva kihágásért Halim pasa rettenetes bosszút álland. És mit tett?
A foglyokat egyszerűen szabadon bocsátotta, mondván (s e humánus kijelentése jólesett nekünk), hogy kik hazát, családot és mindent elvesztettek, azok ingerlékenysége megbocsátható!

 

Kossuthné megérkezése*

• A tiszteletére adott szerenád
• Dembinszkyné távozása
• Sárosy Gyula nőhonvéd megjelenése és férjhezmenetele
• Achmed effendi küldetése
• Az internáltak névsora
• Kossuth búcsúbeszéde
• A válás keservei
• Az internáltak indulása
• A várnai fogadtatás
• Utazás a Fekete-tengeren
• A Boszporusz
• Gömlektől ismét szárazföldön

Mindnyájunk, de főleg a kormányzó úr örömére, január 18-án Kossuthné is megérkezett szánon Belgrádból, Wagner őrnagy anyja és Carossini (Cherutti) szárd konzul kíséretében.* Tiszteletére nagy szerenádot adtunk mintegy 120 darab papírlámpa fényénél; a csillogó lámpák között egy csinos transzparent emelkedett fel, egyik oldalán egymást szorító két kézzel és alatta "Isten hozott" felirattal, másik felén Vörösmarty:
"Nincs veszve bármi sors alatt,
Ki el nem csüggedett." ismeretes, szép soraival.

*Kossuthné Sumlára érkezése napját határozottan nem tudjuk, mert jóformán minden író más adatot említ. Tény, hogy január 18-án már ott volt, mert e napról van keltezve Kossuth hálaadó, köszönő levele Garasanin Ilija, akkori szerb belügyminiszterhez, aki lehetővé tette Kossuthné kimenekülését. Garasanin erre vonatkozó érdekes feljegyzéseit és leveleit 1893. máj. 24-25-én jóformán valamennyi hírlapunk közölte, s ezekből tudjuk, hogy a belgrádi szerb követ értesítvén őt Kossuthné odaérkezéséről, ő titokban azonnal felkereste Foublanch angol konzult s útlevelet állíttatott ki vele, mely szerint Bloomfeld Mária asszonyság Manchesterből (Angolország) leányával és útitársával, Kazement úrral Vidinbe, onnét pedig Konstantinápolyba utazik. A hazafias derék szerb miniszter dec. 16-án még külön nyílt elnöki rendeletet is intézett az összes szerb kerületi- és járásfőnökhöz és nagyobb biztonság okáért Kovacsovics Tómo nevű hivatalnokával kísértette el a menekülő Kossuthnét a szerb határig. Közlő.

Miután Harczi barátunk vezetése alatt a "Szülőföldem szép határa, meglátlak-e valahára" népdalt elénekeltük, Prick szónokolt kissé hosszasan, virágosan, de meghatóan. Kossuthné lejött közibünk Kossuth karján, s beszélni akart, de pár szó múlva zokogásba tört ki, s aztán Kossuth beszélt, és beszéde felráz a csüggedésünkből, s keblünkben ismét egy jobb jövő reménye ébredt fel, mely azonban nem sokáig tartott.
A szerenád "Isten áldd meg a magyart" himnusszal végződött, mit az egész magyar publikum énekelt. A törököket, kik igen nagy számmal voltak jelen, nagyon meglepte a tisztelet és ragaszkodás ez előttük egészen ismeretlen kifejezése.*

*A szerenád megtartása napja felől is eltérők az adatok. Némelyek szerint mindjárt Kossuthné megérkezése estéjén, mások szerint pedig később rendezték azt. Legvalószínűbb László Károly feljegyzése (l. idézett műve 24. lapján), hogy az emigránsok Kossuthné szerencsés megérkezése feletti örömüket "két ízben nyilatkoztaták ki. Első ízben január 19-én küldöttség által, melynek szónoka volt Berzenczey László, és febr. 2-án este tömegesen fáklyás zene, helyesebben lámpásdana mellett." Ez utóbbi adat (melyet mások is említenek) azért is valószínű, mert február 2-án Gyümölcsoltó Szent-Boldogasszony ünnepe volt. Közlő.

Január 19-én este gróf Dembinszkynéhez voltam híva teára; ő ismerőseitől s jó barátaitól búcsúzott, s aztán Wagner őrnagy anyja kíséretében elutazott Konstantinápolyba. Másnap azt beszélték, hogy Kossuthnénak heves jelentei voltak Dembinszkynével, s azért kellett a szép grófnénak távoznia.
Uraim! Önök keblén ismét az irigység undok férge rágódik. Kossuthné január 18-án érkezett hozzánk, s Dembinszkyné jan. 21-én már elment Sumláról, ugyan mikor és mi idézhette hát elő a heves jeleneteket ily rövid idő alatt e két egészen ismeretlen nő között? Hanem hogy heves jelentek dúltak önök kebleiben és szíveiben e bűvös szépség elvesztésén, azt elhiszem!
Dembinszkyné egyszerűen azért ment Konstantinápolyba, hogy férje részére szabadságot és útlevelet szerezzen; ami neki sikerült is.
Egy délután, január vége felé, midőn Kossuthnál napos valék, egy csinosan öltözött honvéd-százados lép az előszobába, s kér, hogy jelentsem be Kossuthnál, mert ő Sárosy Gyula, s most érkezik Magyarhonból.
-Jöhet, jöhet - kiáltá Kossuth a másik szobából, melynek ajtaja kissé nyitva volt.
De mikor az én századosom belépett, Kossuth meghökkenve íróasztala mögé vonult, s aztán kérdé: - S ön Sárosy Gyula?
- Igen - volt a válasz.
- Aki az Arany trombitát írta? - kérdé Kossuth.
- Igen.
- Bocsánat - viszonzá Kossuth - az nékem jó barátom, de nem így néz ki.*
Éppen azon gondolkoztam már, hogy ezt a gyanús százados urat mi módon lódítsam ki az ajtón, mert kemény vaskos gyerek volt ám, midőn kérte Kossuthot, hogy négyszemközt beszélhessen vele.
- Csak tessék beszélni - mondá Kossuth, intve nekem, hogy kissé hátrább vonuljak.
Én a gyanús kapitány háta mögé húzódtam, de olyformán, hogy ha netalán támadni akarna, ártalmatlanná tehessem.

*Sárossy Gyula (1816-1861) Kossuth felszólítására írta ezt a verses elbeszélő művet 1849-ben, propagandacélzattal a szabadságharc ügye mellett. A mű teljes címe: Ponyvára került Arany Trombita. Az örök igazság parancsolatjára mondvacsinálta Sárosi Gyula. Pest, 1849. Népies nyelven, párosrímű tizenkét sorban írott republikánus Habsburg-ellenes mű. Szerzője sok üldöztetést szenvedett emiatt.

A százados erre (nagy meglepetésemre) elmondá, hogy ő nő, Sárosy Gyula név alatt szolgált mint honvéd, s a csatatéren nyerte rangját és jobb lábán sebeit, s mint emigránsnő, kérte Kossuth pártfogását.
Egy szavát sem hittem a pajtásnak, de midőn március elején Matta Ede századossal, kivel egy zászlóaljban szolgált, Ács Gida összeeskette és utána pár nap múlva, midőn Mattát a lépcsőzeten mint egy labdát lehengerítette, még magamnál is különb legénynek tartottam. Később e nőt férjével Konstantinápolyban, azután Kairóban látjuk, mint vendéglőtulajdonost, virágzó üzlettel, a hetvenes években pedig, a híres előpataki fürdőn mint vendéget, nevelt leányával, kit igen szép hozománnyal egy magyarhoni gavallérhoz adott férjhez.
Mattáné, eredeti nevén Bányai Júlia, egy vízaknai csizmadiáné leánya.*

*A Kairóban 1883. nov. 1-jén, 59 éves korában elhunyt lelkes női honvéd-százados arcképét és Szentkatolnai Bakk Endre által írt szép életrajzát lásd az "1848-49. Történelmi Lapok" 1892. I. évf. 15. számában. Közlő.

Január vége felé Sumlára érkezett még Jazmadzsi osztrák biztos és február 5-én Achmed effendi, a török császár (padisah) biztosa.
Érkezése estéjén nagy lámpás menettel leptük meg, s az öreg Cseh tolmácsolta a szultán és iránta való hálaérzelmeinket. Achmed effendi szép virágos török nyelven biztosított a szultán határtalan és kifogyhatatlan kegyeiről.
Másnap aztán Achmed effendi ki is rukkolt ama határtalan kegyekkel, ti.: a menekültek egy részét Kis-Ázsiába, Kiutahia városába internáltatik. Másik része (a renegátok) Szíriába, Aleppó (Halep) városába bellebeztetik (internáltatik). A többiek pedig további rendeletig Sumlán maradnak.
Kossuth a nagy fogadó teres udvarán gyűlést tartott, hol elmondta Achmed effendi küldetésének célját, felszólította a menekülteket az összetartásra, s egyszersmind felkért minket, hogy akik továbbra is vele együtt kívánnak maradni, egyenként, személyesen vagy írásban jelentsék ki nála óhajtásukat, hangsúlyozta azonban, hogy senkit befolyásolni nem akar, hanem kövesse mindenki saját meggyőződését.
E beszéd oly hatással volt, hogy dacára a menekülteknél már némileg lábra kapott pártoskodásnak, háromszázan felül jelentkeztek, kik készek voltak Kossuthot mindenhová elkísérni. Hanem Achmed effendi nagyon erős ember volt, csak 21 egyént és 1 papot engedett Kossuthnak magával vihetni (a szolgaszemélyzetén kívül), nem feledvén megjegyezni, hogy ennél nagyobb kísérettel még maga a török császár őfelsége sem utazik.
Mármost, ha Egressyként a török szultán Perczel Mórt tette vagy tartotta volna a menekültek fejének, bizonyára nem Kossuthnak, hanem Perczelnek engedte volna meg, hogy magának ily kíséretet válasszon.
Kiutahiába a következőket internálták:
Kossuth Lajos, gróf Batthyány Kázmér volt külügyminiszter, Mészáros Lázár altábornagy, volt hadügyminiszter, Perczel Mór tábornok, Perczel Miklós ezredes, Asbóth Sándor ezredes, Gyurmán Adolf, a hivatalos "Közlöny" szerkesztője és Szöllősy (Schuller) Ferenc, Magyarhonban Kossuth titkára és török tolmácsa, Törökországban pedig osztrák kém.
Kossuth a háromszázan felül jelentkezők közül a következő egyéneket választotta kísérőjéül: Házmán Ferenc, Buda város országgyűlési képviselője, Berzenczey László, Marosszék országgyűlési képviselője (és közben kormánybiztos), itt mindketten ezredesi ranggal, Ihász Dániel alezredes, Lórody Ede Székesfehérvár országgyűlési képviselője, Bíró Ede őrnagy, Fockner János alezredes, Wagner Gusztáv őrnagy, volt lőporgyár-felügyelő, Cseh Imre százados és Kossuth török tolmácsa, Kovács István őrnagy, volt plébános, Fráter Alajos százados, Koszta Márton százados, Weigl Vilmos százados, Mayerhoffer százados, Török Lajos százados, Kinizsi István huszárszázados, Kalapsza Muki huszárszázados, Kapner Ferenc százados, Grechenek György főhadnagy, László Károly tüzérfőhadnagy, Szerényi Antal szolgabíró, Timári Imre szolgabíró és Ács Gedeon református pap.
Mészáros Lázár altábornagynak megengedett legényét és Katona Miklós ezredest magával vihetni. Gróf Batthyány Kázmért szolgaszemélyzetén kívül magával vihette Mihajlovics Athanázt, Baranya megye volt főbíráját.
Perczel Mór tábornokot szolgaszemélyzetén kívül Halász József követhette. Végre Kossuthhoz még titkon csatlakoztak: Németh József főhadnagy mint Kossuth lovásza, Harczi (Némethy) Gyula mint Kossuth kocsisa, Szabó Samu főhadnagy és Lülley, a gondos héber, mint élelmezők.
A lengyelek közül Kiutahiába internáltattak, vagy az internáltakat követték: Dembinszky altábornagy, Wisoczky tábornok, Bulharin tábornok, Prziemszky őrnagy, Guzakowsky, Kossák, Thrzniczky, Izikowszky, Bleszczinszky, Koschek alantas tisztek, Lubaszinszky katolikus pap és dr. Spaczek, a Kossuth orvosa.
A nők közül a következők osztották sorsunkat Kiutahiában: Kossuth Lajosné kisleányával, gróf Batthyány Kázmérné, Perczel Mórné kisleányával, Perczel Miklósné; a szép Debreczeni Zsuzsika, Gyurmánné hallgatag kisleányával, Fockner Jánosné, Kovács Istvánné (az Sz. S. kis tubicája) és végül Batthyányné szobaleánya. Ezek közül a két Perczelné és leányuk, mint szintén Rutkayné is csak később jöttek Kiutahiára, Kossuth gyermekeivel.
Időközben következők csatlakoztak még hozzánk: Szabó István ezredes, báró Diószegi Géza huszár, Karádi Ignác, a Kossuth-gyermekek nevelője, Perczel Mór fia, Moci és Kossuth két fia: Ferenc és Lajos.
A szolgaszemélyzetből Kiutahián voltak: Gresák József, Kovács Ferenc, Szabó Péter, Magyar Sándor, Hohetlinger József, Schwarz Károly, Foczik Ferenc, Kis Károly, Fülöp, Hadzsi baba, a Kossuth arab rabszolgája, az öreg Cseh bátyánk Jánoskája, Grün Lajos, Szathmáry Károly és Aczél J. és neje, Kelemen Sándor, Bán János, Zábrák János, Szöllősy Józsija és mások, kiknek neveit nem tudom megörökíteni.
Némelyek Dömötör János őrnagyot, nejét és a Lülley családját is a Kiutahiában levők közé számítják, de tévesen, mert ezek csak a "Mississippi" amerikai hadigőzösön csatlakoztak a Kiutahiából jöttekhez.
Tíz nap kellett az előkészületek megtevésére, mialatt mi, kiválasztottak, búcsúzgattunk bajtársainktól, február 16-án reggel aztán a Kiutahiába menendők a gyalogsági laktanya előtt gyülekeztek össze, míg a visszamaradtak bent a laktanya udvarán vártak búcsúnkra.
Itt tartá Kossuth utolsó búcsúbeszédét menekülttársaihoz. "Az ember élete nem olyan, mint az óramű, melyet ha lejárt, újra felhúzni lehessen - mondá Kossuth a többek között -, énreám a Rákóczi és Thököly sorsa vár, de ti, ifjabb nemzedék, még megláttandjátok elnyomott hazánk és a szabadság újratámadását; jussak hát akkor eszetekbe, s ne engedjétek poraimat idegen földben elenyészni. Isten veletek!"
Mélyen meghatottan s zokogva mondott gróf Vay László néhány búcsúszót a visszamaradtak nevében, aztán zokogásba tört ki az egész emigráció, és Kossuthot, kezeit és ruháit csókdosva, kocsijáig kísérték. A török katonaság s egy nagy nézőközönség (törökök, bolgárok, örmények) hasonlóan elfogulva s könnyes szemekkel valának tanúi az elválás e kétségbeejtő jelenetének. Aztán lóháton és kocsikon elindulánk.
Menetünk egy nagy temetési menethez hasonlíta, melyet a város végén egy galambfehér ősz török pap megáldott. Egy török katona pedig Ignácot áldotta meg, leszállítván őt a poggyászszekérről, hol engem titkon követni akart. Mintha testvéremet szakították volna le keblemről, annyira fájt e becsületes, hű udvarhelyszéki székely suhanc elvesztése.
Estére Jásztepe faluban szállottunk meg, hol ellátásunkról gondoskodva volt. Február 17-én Devne faluban és a devnei malomnál állomásoztunk, hol Ihász és Ács Gida humoros versekben énekelték meg Hater százados Piskinél viselt hőstetteit; másnap e vers felolvasása kevés időre egészen felvillanyozta a lóháton menő menekültek lehangolt kedélyét. A derültség azonban nem sokáig tartott, mert előbbre haladva, a Devne folyócska torkolatánál, nem messze nagy mocsár és két sírhalom tűnt fel előttünk, elővarázsolva képzeletünkben a várnai végzetes csatát*, mely annyi bánatot és nyomort hozott hazánkra.

*I. Ulászló 1444. november 10-i csatavesztése.

Várnára február 18-án este érkeztünk, s mindnyájan a Halim pasa vendégei valánk, ki az utóbbi napokban Sumláról Várnára lett áthelyezve.
Úgy látszik, feledtetni akará velünk sumlai embertelen bánásmódját, vagy valószínűbb, hogy felsőbb helyről volt ráparancsolva; annyi bizonyos, hogy igen nagy előzékenységgel és szívélyességgel fogadott. Mindnyájan a pasai rezidenciába szállásoltattunk el, vagy lettünk jobban mondva: bezárva. Megérkezésünkkor azonnal minden szobába mosakodó vizet, kávét, serbetet, csibukokat hoztak. Este meg fényes lakoma volt.
A nagyteremben roppant hosszú asztalt európaiasan terítve és díszítve, pezsgőkkel s más különféle finom borokkal, s csemegékkel dúsan ellátva, mintegy 24 fogás francia ízléssel készített étel volt körülhordva, s minden menekült háta mögött egy örmény vagy görög pap, avagy papnövendék állott, kik egész készséggel és alázatossággal szolgáltak fel, még gondolatainkat is teljesíteni igyekezvén.
Szóval oly dús és fényes lakomán valának, milyenről közülünk sokaknak eddig fogalma sem volt. Furcsa volt azonban, hogy Halim pasa fehér kesztyűsen és törökösen, vagyis az ujjaival evett.
Másnap délután pompás ebéd után a rezidenciától török katonákból vont két sorfal között mentünk a várnai kikötőhöz, s innen ladikokon szállíttatánk a szultánnak a Fekete-tengeren horgonyzó "Tharibári" (tenger istene) nevű hadi gőzösére. A tenger, bár tükörsimának látszott, hajónkat elindulásunkkor mind jobban-jobban kezdte ringatni, ami eleinte igen kellemes hatással volt érzékeimre, később azonban e kellemes érzés fokonkint lazult, egyszer aztán beállott a kellemetlen émelygés, főszédülés, s még mielőtt tudtam volna, hogy tulajdonképpen mi bajom, a tengernek lefizettem adómat.
Február 20-án reggel már a Boszporusban valának. Felettünk a felkelt nap ragyogó fényében tündöklött, előttünk és mögöttünk a tükörsima tenger zöld vizében a torkos delfinek megszámlálhatatlan csoportjai úszkáltak, balra az ázsiai partok tűntek fel bűvös szépségükben és jobbra a világ leggyönyörűbb fekvésű városa, Konstantinápoly (Sztambul) terült el a természet leírhatatlan pompájában. El valának ragadtatva!
A "Tharibári" kapitányát a természet ez elragadó szépsége egy cseppet sem érdekelte, ő hajóját gyorsan vezette tovább a Márvány-tengerbe, s még aznap az ázsiai parton lévő gömleki kikötőbe szállított minket.
Gömleken három igen kellemes napot tölténk. Elvalánk látva mindennel, mint a szultán vendégeihez illett. Itt ettem először osztrigát, melyet a törökök friss olajban sütnek ki, s igen ízletes eledelnek találtam.
Február 24-én Gömlekről iszonyú sárban, lóháton Demirtásra (Vaskő) hatoltunk, s innen másnap fülig sárosan és piszkosan vonultunk be Brusszára, Kis-Ázsia legnagyobb városába.

 

Brussza és környéke

• Elszállásoltatásunk
• Achmed bej traktálózása
• Az angol konzul látogatása
• Mertai, Kossuth szakácsának halála
• Utazás Kiutahia felé
• Szolimán bej igazságszolgáltatása

Ha nem tanultam volna gyerekkoromban, hogy a paradicsom a Tigris és Eufrát folyók közt volt, most azt állítanám, hogy annak a brusszai völgyben kellett lennie. Közvetlen a meredek, égbe nyúló, 8000 láb magas Olympus hegy lábánál fekszik Brussza városa, mintegy 80000 lakossal, büszkén emelkedve ki az előtte elterülő bűvös völgy kebléből. A völgy ölét az Olymp oldalából eredő kis patak kígyózza be kristálytiszta vizével, ábrándosan susogva; a patak partjait ciprus-, olaj- és platánfák szegélyezik, hűs árnyékkal kínálva meg a fáradt utast, és a zöldben annyira mulatni szerető brusszai nők csoportjait; a völgyet bámulatos szorgalommal mívelt szőlő-, narancs-, olajfa-, citrom- és szederültetvények borítják, selyemtenyésztésre kiválóan berendezett épületeikkel, melyek a messziről szemlélő előtt mint megannyi kis tündérlakok tűnnek fel. De mit erőlködöm én e völgy szépsége leírásában? Nem elég-e annyit mondanom, hogy a völgy hajdan a nimfák és tündérek laka volt, s Olympus istenei ide jártak le mulatni!
A várostól nem messze, olajfák szomszédságában áll végül a híres brusszai fürdő, Herkulesfürdő vizeihez hasonló melegségű bő forrásaival s páratlanul berendezett fürdőivel.
Brusszán is valami laktanya-féle épületben szállásoltattak el. Megérkezésünkkor napos valék. Este 10 óra körül, éppen midőn Kossuth nyugodni készült, az épület másik oldalán levő nagy szobából víg dal és jókedv zaja tört át a Kossuth szobájába.
Kossuth felkért, nézném meg, mi okozza e szokatlan zajt. Hát Achmed ezredes laktanya parancsnok traktálta vendégeit.
Egy hosszú, dúsan terített asztal körül láttam Kossuth csaknem egész kíséretét, itt-ott egy török tiszttel tarkázva; az asztalfőnél Achmed ezredes állott, jobb kezében söröspoharat tartva, baljával pedig verve a taktust, mellette Harczi Gyula, ki néhányadmagával egy kopott gitár kíséretében danolta az "Ég a kunyhó, ropog a nád" népdalt. Ihász Achmed ezredes jobbján, Cseh Imre bátyánk pedig balján, tolmácsolva a népdal értelmét. - Referálva a folyamatban levő eseményekről, visszatértem s magam is a mulató társaságba vegyülve, vigadtam, mint hajdan Bacchus e vidéken.
Az angol konzul családjával együtt meglátogatta Kossuth családját úgy és Batthyányékat is, kik Brusszán mulatásunk alatt többször tettek egymásnak látogatásokat, s igen jóviszonyban éltek együtt.
Egypárszor mint Kossuth kísérője én is ellátogattam a konzulhoz, s még érzelegtem is a konzul magas, szőkehajú leányának, éspedig törökül; fárasztó s izzasztó munka volt biz az, mert aligha tudtam 200 török szót, de meg kellett menteni a "Hungarian gentleman" nevet.
Egész március hónapot Brusszán töltöttük; bebarangoltuk a város gyönyörű vidékét, felkeresve többször a híres brusszai fürdőket s a brusszai selyemgyárakat, hol a legpompásabb keleti selyemkelmék készülnek, roppant változatosságban. Az idő mindig kellemes tavaszias volt, s csak az Olympus hótakart orma mutatta, hogy átteleltünk.
Megérkezésünk harmadik hetében, Mertai Károly bajtársunk, a Kossuth szakácsa hirtelen megbetegedett, s másnap, március 16-án bélgyulladás következtében meg is halt; az Olympus oldalán levő kis temetőbe tettük örök nyugalomra.* Hirtelen halála azonban sokakban mérgezés gyanúját keltette fel és helyét idegen egyénnel nem óhajtván pótolni, Németh Józsi főhadnagy önként ajánlta fel magát Kossuth konyhája vezetésére, s hivatásának egész Törökországban léte alat híven meg is felelt.

*Sírját az emigránsok később kőlappal jelölték meg, melynek feliratát lásd László Károly id. műve 36. lapján. Közlő.

Mint Mózes a pusztában, mi is 40 napi pihenés után, április 6-án reggel lóra kerekedve, poggyászunkat tevekaravánra rakták és Szolimán bej (a szultán különmegbízottja) felügyelete alatt egy csapat török huszár kíséretében útnak indulánk Kiutahia felé.
A városból kiérve, virágos kertek, citrom- és narancsültetvények, szőlőtelepek, cseresznye-, dió- és gránátalmafák között vezetett mesébe illő, regényes utunk; később gyönyörű gesztenye-erdőben pihentünk, és estefelé szederfaültetvények között értünk Ákszu (Fehérvíz) faluba. Április 7-én Jenigyől (vagy Ejnegyől) volt állomásunk, hol Ács Gidával egy elhagyott ház padlásán háltam. Másnap, lassan hágva, igen kies vidékeken át értünk a megragadó szép fekvésű Kursunára (Ólmos). Április 9-én, mindig emelkedve, vadregényes tájakon értünk Bázárdzsikra (Vásárhely), honnan másnap őserdők közt és kietlen bérceken, tíz órán [át] tartó, igen fáradságos lovaglás után értük el a szegény, rakófákból készült Dodurga falut. E magas hegyvidéken már zab sem tenyészik, lakosait Kis-Ázsia leghírhedtebb zsiványainak mondják, e zsiványok azonban minket szíves vendégszeretettel fogadtak és láttak el.
Itt egy meglepő jelenetnek valánk tanúi. Midőn e faluhoz értünk, Szolimán bej (testőrezredes) a szálláscsináló juszbásit (századost), ki hozzá valami szálláshiányért jött jelenteni, hirtelen lefogatta, és leszállva lováról, egy kancsuka-féle korbáccsal kegyetlenül elverte. Később, úgy harminc év múlva, midőn egy honvédalezredes egy honvédkapitányt, kinek felesége az alezredes szakácsnéját szolgálatába merte fogadni, oly rendszeres üldözésbe vett, hogy a kapitány kénytelen volt magát nyugdíjaztatni, eszembe jutott a szegény juszbási, s megvallom, irigyeltem sorsát, mert ő a krími hadjáratok végével mint bimbási végignézte, mint degradáltatták Szolimán bejt közlegénnyé s fosztották meg rendjeleitől.

 

1851
Kiutahiai életünk

• Megérkezésünk
• Hogy laktunk a laktanyában?
• Kossuth kertje
• A katonai fedezet és előnyei
• Szolimán bej rendelete életbiztonságunk tekintetében
• Életmódunk
• Kapner vendéglője és Lülley kantinja
• Dalárdánk működése
• Ács Gida gúnyverse, amellyel csúfoltak
• Olvasókörünk és tanulgatásunk
• Kirándulásaink
• Balesetem
• Kossuth vendégei
• Betegségem
• Téli időtöltésünk
• Mészáros Lázár estélyei
• Jazmadzsi osztrák kém szereplése

Úgy látszik, a város lakói előre értesítve voltak jövetelünk felől, különben nem hiszem, hogy akkora néptömeggel találkoztunk volna a város északkeleti bejáratánál.
A kíváncsi sokaság két csoportot képezett: az egyik csoport, mintegy 50-60 férfi az országút bal oldalán, a másik csoport, mintegy két-háromszáz nő az országút jobb oldalán foglalt állást. Midőn köztük végiglovagoltam, azt a felfedezést tettem, hogy a nők Ázsiában is kíváncsiabbak a férfiaknál, s egyszersmind arról is meggyőződtem, hogy nem nagy hiedelemre találhatott az a rólunk elterjesztet rémhír, hogy mi emberevők volnánk.
Eleinte csak gróf Batthyány Kázmér családjával és Szöllőssy Ferenc nyertek a városban elhelyezést, a többiek mindnyájan a város keleti végén lévő nagy kaszárnyában lettünk beszállásolva, hol rajtunk kívül egy zászlóalj gyalog- és két század lovaskatona volt elhelyezve. Később azonban Gyurmán családjának, Ihász alezredesnek, Szabó Samunak és az öreg Cseh Imrének is megengedték, hogy a városban való lakást.
A város északkeleti bejáratánál egy hegy aljában állott az a paralelogramm alakú egyemeletes kaszárnya, hol elszállásoltatánk, éspedig: az emelet közepén egy kirugó pontban Kossuth és családja, elég kényelmesen.
Az épület három szegletében laktak: Bulharin tábornok, Dembinszky és Mészáros altábornagyok; a negyedik szegletben Asbóth Sándor alezredes. Közbül a nősök lettek elhelyezve: Kovács I. őrnagy és Fockner alezredes 2-2 szobát kaptak, Perczel Mór tábornok pedig családjával a Kossuth lakával átelleni helyiségben nyert egészen lakályos szállást. A majorum gentium (vezetők) közül a nőtlenek, mint pl. Asbóth, Berzenczey és Katona Miklós kaptak személyenként egy-egy szobát, míg mi, minorum gentium ketten, sőt hárman is laktunk egy szobában, melyek egy-egy nagy teremből deszkákkal lettek e célra ideiglenesen átalakítva. Az emeleten laktak még Wisoczky tábornok és a lengyel tisztek, az épület nyugoti oldalán. Alant lakott Házmán, Lórody, Koszta Márton, László Károly és mások.
Az épület nyugoti kijáratánál, az őrszoba mellett volt Szolimán bej kis hivatalos szobája, ő maga háremével a városban lakott. Alant lakott még: Achmed ezredes, egy lovas őrnagy, kinek nevét elfeledtem, a török tisztek és a török legénység; a délkeleti oldalon voltak a konyhák, a Lülley kantinja és a Kapner vendéglője.
A lovasistálló a kaszárnya feletti dombon állott, mintegy száz lépésnyire a laktanyától. Magyarhonból hozott saját lova volt Kossuthnak, gr. Bathyánynak 2-3 db, Perczel Mórnak kettő és Asbóth Sándornak három.
Minden szoba kapott eleinte egy katonát mint díszőrt, pár nap múlva azonban ezeket görög és örmény egyénekkel lettek felváltva, kik mint szolgák alkalmaztattak, s csak Kossuthnál maradt állandóan egy hadnagy s Mészáros altábornagynál egy őrmester díszőrül, kik őket mindenhová kísérték.
Kossuth a laktanya közelében egy holdnyi bekerített kertet is kapott, melyben csinos kis kerti lak volt. Itt főzték Ihász, Fráter, Török és László Károly naponta rendre étkeiket, itt tanulgattam én is László Károllyal a Házmán által feladott francia leckéket.
Elhelyezkedésünk utáni napon, midőn a laktanyából kiléptünk, igen meglepett, hogy mindenkit egy török katona kísér, ami sokaknál nagy elkeseredést szült, pedig az a katona semmi egyebet nem tett, mint amikor valamit vásároltunk, s látta, hogy igen drágán akarja valamely görög vagy örmény kereskedő árucikkét megfizettetni, kikapta kezünkből a pénzt, a kereskedőt összeszidta, aztán fizetett, amennyit elegendőnek vélt, s a többi pénzt nekünk visszaadta. Míg az árucikkek áraival megismerkedénk, én a sarkunkban járó katonát valóságos áldásnak tartottam.
De egy más eset még nagyobb meglepetést idézett elő. Szolimán bej ugyanis a megérkezésünk utáni napon a városban parancsot doboltatott ki, melynek egyik pontja így hangzott: A városba érkezett padisah (török császár) vendégei közül senkinek meghalni nem szabad Kiutahiában!
Midőn e parancsról értesültünk, mindnyájan azt hivők, hogy Szolimán bej megbolondult, s megvallom, aggódva néztünk a jövőbe, mert ha Szolimán bejnek kedve lenne egyik nap ezzel éppen ellenkező parancsot kidoboltatni, mi az ördögöt tehetnénk mi életünk biztosítására? Az öreg Cseh Imre bátyánk körül sereglénk hát, mondván, hogy ily parancsot csak egy szamár török parancsnok adhat ki.
- Igen - felelé az öreg -, ilyen parancsot csak egy okos, előrelátó török parancsnok adhat ki, és ily parancsot minden igaz és nem igaz hívő kiutahiai polgár egyszeri kidobolásra nagyon jól megért, mert hát tudjátok meg, hogy ha e parancs nélkül valamelyik vásott fickó egy hárembe talált volna tévedni, a török levágta volna fejét, s egyszerűen kidobta volna azt a hárem ablakán! Most már ki hát a bolond és szamár? Hanem azért senkinek sem kommendálom, hogy a háremek körül ólálkodjék!
Mindenki a már sumlán beadott rang szerinti havi illetékét kapta fizetésül, mely később felemeltetett; s ebből meg kellett élni, mert mint fentebb láttuk, Szolimán bej kidoboltatta, hogy meghalni nem szabad. Nem is halt meg Kiutahiában tudtommal senki!
Eleinte magunk főztünk, nemsokára aztán Kapner állított fel egy vendéglőfélét; itt csillapíták sokan, kiknek szűkön jutott a mindennapira, meglehetős étvágyukat, s nagy előnyükre volt, hogy nála az étkek ára havi illetékeinkkel arányosítva valának, sőt némely ételt talán nagyon is olcsón árulták.
Még ma is, ha néha afféle kerekre idomított karmanádlit látok, ott képzelem a tál mellett Kapner barátom vörös fejű, vörös arcú és vörös szakállú, himlőhelyes képét is, s hallom étvágyra gerjesztő szózatát: "Es ist sehr gut, du sollst es nur kosten." Volt kantinunk is, a laktanya belső udvarán, hol Lülley zsidó menekülttársunk drága pénzért beefsteakekkel, sonkákkal, sörrel, borral, rummal s más, Konstantinápolyból szerzett csemegékkel traktált.
Dalárdát is szerveztünk. Harczi pajtásunk, ki otthon a Nemzeti Színház kóristája volt, magával hozta gitárját, mi pedig valami tízen saját torkunkat ajánltuk fel, s rövid idő alatt a kantint valóságos esti gyűlhellyé varázsoltuk.
Itt táncoltatta meg egyszer többek közt Mészáros altábornagy a dalárda hangjainál gróf Batthyány Kázmérnét, a csárdás végeztével mondván neki: Ez bizony jólesett, húgom!
Ács Gida és Szerényi barátaim Szabó Samunál étkeztek, s néha a változatosság kedvéért egy-egy ebédre én is velük tartottam. Szabó Samu házigazdájának volt egy igen csinos leánya, a piros nadrágos Fádik; ő gyakran elbeszélgetett velünk, és beszéd közben még az is megtörtént, hogy arcfátylát (ami tulajdonképpen egy kendőforma lepel, melyből rendesen csak az orra és szép szikrázó fekete szemei látszottak ki), addig igazgatta jobbra-balra, míg pár másodpercre gyönyörű halványrózsa arca s mosolygó piros ajkai is láthatók valának.
Egy ily társalgás közben történt egyszer, hogy én - nem lévén még a török nyelvben elég szabatos - valami furcsát mondhattam, mert a szép Fádik fátylát hirtelen arcára vonta, s hátat fordítva elszaladt. Ács barátom aztán elég méltánytalan volt e jelenetet a következő verssel megörökíteni:

Ázsiában egy Huszár
Görbe famankóval jár,
Attakíroz a leányra,
De az nem néz a sántára,
Rákiált: Héj, topál gyaur*
Elkotródjon innen az úr!
Fejére egy kendőt borít,
A huszárnak hátat fordít,
S a Huszár a famankóval
Nagy szomorán odább loval.

Harczi ezt a verset aztán kottára tette, s ami reám nézve a legmegalázóbb vala, hogy a kantinban gyakran - mint dalárdatag - nekem is dalolnom kellett. Pedig én még mindig az Erdélyben érettem epedő T. Lujzáról ábrándoztam, és szívem keserveit a következő tízlábú versben fejeztem ki:

Messzi tőled rózsám, Ázsiában
Tengődöm egy török kaszabában.**
Hegyaljában, város végén áll a
Lakóhelyem, üveges kaszárnya.
Korán reggel, ha a hajnal pirul,
Elszáll az éj szobám ablakirul,
Elszáll az éj, s belép búbánatom,
Érted van ez egyetlen galambom.
Kiutahia turbános embere,
Míg búzáját teríti rendekre,
Addig én, mint mesében a lélek,
Hegyen-völgyön bujdoklom s keseregek.
Csak ne felejts el, ez egyre kérlek,
Míg tetőled ilyen messze élek,
Hisz a nap sincsen mindig az égen,
Megfordít még mindent a jó Isten!

*Törökül= sánta hitetlen.
**Törökül= város.

Harczi ennek is nótát csinált, éspedig szívet rázó szomorút, s mikor aztán a dalárda énekelte, a publikumnak csak úgy potyogtak a könnyei. Ekkor láttam, hogy másnak is van rózsája odahaza!
Volt kis olvasókörünk is, hová pár magyar hírlapot járatánk, melynek egyike a Hölgyfutár vala. De talán említenem sem kell, hogy e lapokat igen rendetlenül és hiányosan kaptuk.
Próbálgattunk tanulni is. Berzenczey fellépett mint angoltanár, minthogy azonban ő maga sem tudott jól angolul, nem csodálkozom, hogy mi az angol nyelvet nem tudók elsajátítani. Házmántól franciául tanultunk; e nyelvben már több eredményt tudtunk felmutatni; hanem a reánk nehezült kedélyállapot, a keblünkben naponta mélyebben gyökeret vert honvágy, a rideg sorsunkon való gyakori kétségbeeséssel határos bizonytalanság - dacára erőlködéseinknek - minden kedvet és szorgalmat megbénítának. Később Szabó István ezredes is idekerült: ő számtant és algebrát tanított, de különösen megtanított arra, hogy miképp kell a sors csapásait nyugodt lélekkel, panasz nélkül tűrni.
Néhány hét elteltével, a kaszárnyából való kimenetelünk alkalmával engedélyjegyeket kaptunk, és a katonafedezet sarkunkból elmaradt, hanem ez csak velünk történt, nagyobbjaink mindig katonai kísérettel jártak.
Kossuth lakásán, az előszobában, hű arabs szolgáján kívül, egy Szolimán bej által odarendelt lovas hadnagy is mindig ott tartózkodott, Mészáros Lázár lakásán pedig egy őrmester (ipcsáos). Kossuthnál ezenkívül, kik kíséretéhez tartoztunk, úgynevezett napot tartottunk, mely abból állott, hogy rendesen aznap szobáinkban tartózkodánk, sétáiban Kossuthot kísértük, vele ebédeltünk s vacsoráltunk stb.
A gyönyörű tavaszi és nyári reggeleken Kossuth rendesen Asbóth Sándor, Kalapsza, Achmed lovasezredes társaságában és néhány török lovas kíséretében gyakran kilovagolt Kiutahia festői vidékére. Néha én is velük tartottam, s ilyenkor egy-egy ciprus vagy platán lombjai alatt a Borzuk-patak partján reggeliztünk, hová Achmed vagy Szolimán bej pompás reggelit rendelt, mely csibével készült piláf, tojásrántotta, pátlidzsánból és egyéb ízletes török csemegéből állott.
Egy ily kilovaglás alkalmával történt első végzetes balesetem. Asbóth egyik háromlábú angol telivér szürkéjét lovagoltam, egyik hátsó lábát ugyanis nem számítom lábnak, mivel az valamelyik csatában meg lett szúrva, s erre a lábára mindig biccentett. Eszkisehir felől a kiutahiai völgyet a Borzuk-patak metszi át kristálytiszta vizével. A patak virányos partjánál megállottunk. Kossuth Asbóthhoz fordulva kérdi: Van-e lovas, ki ezen az akadályon áthatolhatna? Asbóth felelet helyett hozzám fordul, és mondja: Kapitány úr, a szürke kész, ha önnek tetszik.
Szó nélkül vettem sarkantyúba a szegény párát, s egy másodperc alatt a túlsó parton valék. A török lovasság közül is néhányan megkísérlék az áthatolást Achmed ezredes unszolására, de siker nélkül. Kossuth rámkiált: Mármost kérem a százados urat vissza is jönni. Ismét egypár sarkantyú a szürke oldalába, s én már a kíséret tagjai közt voltam, hanem amint a szürke az általam lábnak be nem számított negyedik csontját a földre tette, megbicsaklott, és én a nyeregben előrebukva megsérültem, de azért - fájdalmam dacára - a kiránduláson részt vettem.
Másnap napos valék. Ruttkaynénak (ki június 18-án érkezett meg Kossuth gyerekeivel) ebéd közben nagy kedve kerekedett a "Szultánbák" gyönyörű völgyét és kertjeit megtekinteni. Kossuth tehát délutánra egy sétát indítványozott oda, melyen bár előrködve a fájdalomtól, magam is részt vettem.
Szobámba érve, kimerülten vetettem magam ágyamba, melyet csak néhány hét múlva bírtam elhagyni.
A nyári meleg napok beálltával Szolimán bej a laktanyától nem messze, egy emelkedett, szellős lapályon egy nagy négyszögű sátrat emeltetett számunkra. Itt találtunk legenyhébb menhelyet a tikkasztó nagy melegben, mely reggel 10 órától délután 4 óráig tartott; az esték és reggelek azonban meglehetős hűvösek voltak.
A hosszú nyár végén Urquhard, a híres angol keleti utazó és parlamenti tag, Thomson és Massenberth esquire, angol gárdatiszt látogatták meg Kossuthot.*

*E vendégek (László Károly id. műve 48. l. szerint) október 12-én érkeztek Ruszkovics francia orvos és Regaldi olasz rögtönző költő kíséretében, akit forrásunk így jellemez: "Ez egy sajátságos ember, amilyen jeles ő a rögtön-verselésben, éppen olyan ügyetlen gyáva az életben; szórakozott, nevetségig félénk a lovaglásban, a macskától úgy fél, mint valami tigristől stb. efféle." S ezek felfoghatósága végett kacagtató példát is közöl. Közlő.

Asbóth Sándor tiszteletükre szobájában nagy vacsorát rendezett. Először láttam itt az angol lelkesedést ügyünkért, és ez este határoztam el angolul tanulni, s másnap hozzá is fogtam; sok eredményt azonban nem tudtam benne felmutatni.
Az ősz beálltával beköszöntött nyomorúságom is, jobb lábam egészen megtagadta a szolgálatot, s a török kórházba kerültem. Spaczek Lajos, a Kossuth orvosa hat egész hétig ugyan eléggé igyekezett Konstantinápolyból hordott szerekkel lábamat helyrehozni, de mindhiába, még megfordulni sem tudtam segítség nélkül ágyamban.
Ily állapotban egy este a kórház kigyulladt. Sárkir, az én török katonaápolóm felugrik s nagyot kiáltva: "ég az istápoly", fegyverét is otthagyva, elszaladt. Eleget erőlködtem ágyamból felkelni, de bizony nem tudtam. Midőn már szobám padlása csaknem rámszakadt, ugrik be báró Diószegi Géza másodmagával s így mentett meg, visszavive kaszárnyai szobámba.
Aztán a török gőzfürdők némileg helyrehoztak, de egész Kiutahiában mankóval jártam.
Kossuth, napi sétáit kivéve, melyeket rendesen a már említett kertjében tett s mely róla Kossuth-baghcsi (Kossuth-kert) nevet nyert, folytonosan dolgozott íróasztala mellett; kiterjedt levelezést folytatott Európába és Amerikába. E levelezései, úgy látszik, sok pénzbe kerültek, mert dacára igen szép havi járadékának és gazdaságos házi költekezéseinek, gyakran az Ihász segítségét kellett igénybe vennie.
Télire a szultán minden szobának egy öntött vaskályhát s minden egyénnek egy kaftánt, az alsóbb tiszteknek és embereknek egy darócköpenyt küldött ajándékba. Ez ajándékokat egy juszbási (százados) hozta el, ki szobáról szobára járt, fáradsága jutalmául baksist (ajándékot) kérvén. Nem tudom, nagyobbjainktól mit kapott, de én 2 grust adtam neki, s ő megköszönte. Egy kissé furcsának tetszett ez az eljárása, de hiába, ez itt szokás.
A nélkülözés többeket varrni is megtanított. Mihálovics kezdte meg a varrást, gyönyörű ingeket készítve. Az ajándékköpenyből én is télikabátot varrtam; s huszárköpenyemet ázsiai kecskebőrrel béleltem ki, s ekképpen láttam el magam télire; mert bár ha Ázsiában voltunk is, a magas fekvésű Kiutahiában december, január és február hónapjaiban éppoly telünk volt, mint bármely részében Magyarországnak.
A tél beálltával az öreg Mészáros Katona Miklós ezredest megbízta, hogy a "minorum gentium" intelligenciáját kérje fel hozzá az egész téli idényre teára és whistre, oly beosztással, hogy sorrendben minden este három egyén jelentkezzék nála.
Hetenként egyszer került a sor mindenkire; az est minden pártoskodás és politikai színezet nélkül vidáman és kedélyesen folyt le, az öregúr pattogó élcei között. Kossuthnál esténként preferansz-parti volt, melyen rendesen Kossuth, Kossuthné, a napos és Ihász vagy Asbóth vettek részt. Perczel Mórnál főszerepet játszott a durnyó és whist, melyen rendesen a két Perczelné, Dembinszky altábornagy, Házmán, Berzenczey, Szerényi, Timári és néha Mészáros altábornagy vettek részt. Nyerészkedő játék azonban nem fordult elő.
A tavasz közeledtével reményeink is éledni kezdtek. Híre járt, hogy internáltatásunknak nemsokára vége szakad. Leginkább az Amerikai Egyesült Államok kormányában bízánk.
Eközben egy Jazmadzsi nevű örmény eredetű osztrák biztos jelent meg Kiutahiában;* minő megbízatással, nem tudom, mert csak Szolimán bejjel közlekedett, s ha nem csalódom, titokban Szöllőssy Ferenccel is. Szolimán bej egyik napon valami ürügy alatt Mészáros altábornagyot magához kérette. Mészáros, beléptekor ott találta Jazmadzsit, ki őt azonnal per "ezredes úr" címezte, mondván, hogy számára amnesztiát hozott. Mészáros azt felelte neki, hogy: "ha ön engem címezni akar, úgy én altábornagy vagyok, amnesztiájára pedig nincs szükségem." Aztán Szolimán bejhez fordulva mondá: "Igen sajnálom, ha ön ezért fárasztott ide", s azzal távozott.
Minthogy 1848-ig Mészáros Radetzky tábornaggyal benső baráti viszonyban élt, nem tartottuk lehetetlennek, hogy Jazmadzsi zsebében csakugyan ott volt Mészáros amnesztiája; annyival is inkább, minthogy az esemény után Szolimán bej nyíltan beszélte, hogy Mészáros internálása rövid időn [belül] véget ér, míg Kossuth és a több internált továbbra is Kiutahiában maradnak.

*Ez egy kis időtévedés, amennyiben Jazmadzsi már az ősz elején megjött és róla László Károly 1850. szept. 8-i naplójegyzetében (l. id. műve 47.) többek közt így ír. "Kossuth Szulejman bejt Jazmadzsinak tüsténti kiutasítására szólította fel; de ő ezt - miután annak már 24 órai maradást engedett -, adott szava megszegése nélkül nem tehette; hanem megígérte, hogy ha ekkor távozni nem akarna, a legcsúfosabban űzi ki a városból. Jazmadzsi nem vette tréfának a dolgot, s másnap - anélkül, hogy célját elérte volna - Konstantinápolyba, hol ő az osztrák követségnél tolmács [volt], visszaindult. Öt nap múlva kapta Szulejmán bej a hivatalos levelet Konstantinápolyból postán, mely tudatja vele Jazmadzsi jövetelét és melyben intetik, hogy ébren legyen s vigyázzon, hogy az internáltakhoz s azok kísérőihez se lelki-, se testiképpen ne férhessen, s hogy magát Kiutahiában meg ne fészkelje." Nemhiába féltették hát az emigránsok Kossuthot és főbbjeiket. Közlő.

 

A szabadon bocsátottak indulása

• Búcsú Kossuthtól
• Az indulók névsora
• Az elkeseredett emigránsok
• A Konstantinápolyból jött bajtársak
• Achmed bej búcsúzása
• A tengeren
• Angol gőzösre való átszállás
• Málta szigete
• Ottani pihenőnk
• Vihar a nyílt tengeren
• Gibraltár
• Az Atlanti-óceánon
• A tengeri utazás vége

1851. május elején Szolimán bej hivatalosan tudatta, hogy Kossuth kíséretéből hetet kivéve, akik még szeptemberig fognak itt maradni, a többiek mind szabadon bocsáttatnak, a gömleki kikötőig elkísértetnek, s május 8-án reggel útnak indultatnak.
Kossuth kíséretéből sokan kinyilatkoztatták, hogy Kossuth nélkül sehová se mennek. Erre Szolimán bej azt válaszolta, hogy aki nem akar menni, lóra kötteti s úgy viteti el.
Eljött május 8-a is, de Szolimán bej senkit sem köttetett lóra, s aki maradni akart, maradt.*

*A távozók elutazásakor "maradt még Kutahiában magyar: 9 internált, 15 önkéntes, 14 szolga, 6 nő és 6 gyermek; lengyel: 1 internált és 2 önkéntes. Ezenkívül Kutahiában maradt, de a kormánytól fizetést nem kapott Kovács István őrnagy és neje, ki várandóssága miatt nem mehetett el és Dinnyési nejével és gyermekeivel, Dinnyésiné a menekültekre mosás által tartotta fel családját." (Ld. László Károly id. m. 69.) Közlő.

Szívet rázó búcsú után a következők indultak el Kiutahiából:
Mészáros Lázár altábornagy, Katona Miklós ezredes, Fockner János alezredes és neje, Szabó István ezredes, Bíró Ede és Halász József (Fiti) őrnagyok, Koszta Márton, Kapner Ferenc és Mayerhoffer János századosok, Kinizsi István huszárkapitány; Harczi Gyula, Szabó Samu és báró Diószegi Géjza főhadnagyok, Fülöp Péter és Szathmáry Károly hadnagyok; Timári Imre, Temes megye* volt szolgabírája, Szöllőssy Ferenc, Józsi nevű legényével, továbbá Aczél Ignác és neje, Kis Károly, Grün Lajos, Kelemen Sándor, Bán János és Zábrák János (őrmesterek) szolgák. És velünk jöttek a lengyelek mind, kivéve Dembinszky altábornagyot két alantos tisztjével.

*Helyesen: Torontál vármegyei. Versec környékén voltak birtokai (V. ö. Szöllőssy Ferenc: Kossuth és a magyar emigrátio. Lipcse, 1870, 83)

Achmed bej, török huszárezredes, mint a csapat parancsnoka kísért egy század lovassággal. A városi határ szélénél Szolimán bej fényes reggelit rendeztetett számunkra; idáig Kossuth is velünk lovagolt, a visszamaradtak nagy részével.
Reggeli után végbúcsút vevénk egymástól, s míg mi Brussza irányába folyattuk utunkat, addig Szolimán bej Kossuthékkal visszatért Kutahiába.
Elindulásunkkor Szolimán bej azt mondá, hogy Brusszán Ali pasa, külügyminiszter útlevéllel és pénzzel fog ellátni bennünket, a gömleki kikötőben pedig amerikai gőzös vár reánk. Azonban mekkora volt meglepetésünk, midőn öt napi terhes út után a feledhetetlen Brussza mellett elhaladva Demirtás faluba szállásoltatánk be, s másnap minő hosszú képeket csináltunk Gömleken, midőn ott sem amerikai hajót, sem útlevelet, sem pénzt nem találtunk.
A szó teljes értelmében el valánk keseredve, s elkeseredésünkben a lengyelekkel együtt a tengerparton olyan lázadást rendeztünk, milyet még Kis-Ázsia nem látott. Achmed ezredes lakását megrohantuk, és kijelentettük, hogy míg Angliába vagy Amerikába útlevelet és útiköltséget nem kapunk, egy tappot sem mozdulunk.
A jó Achmed bejnek megesett a szíve rajtunk, s azt válaszolá: "Allah nagy és hatalmas s mindent bölcsen elrendend." Erre aztán megnyugodtunk, annyival is inkább, mert Achmed azonnal futárt küldött Ali pasához Brusszába, ki írásban biztosított, hogy bizonyára Angliába szállíttatunk, s egyúttal sajnálatát fejezé ki, hogy útlevelet és pénzt nem küldhet, mert neki sincs. Eközben török gőzös érkezett a kikötőbe és rajta egy sereg Konstantinápolyban lakó magyar menekült, kiknek a szultán, úgy látszik, további vendég-szeretetét felmondta.
Ezek közt voltak többek közt: Csomortányi [Lajos], Nagy Imre, Zágonyi Károly, Dancs Lajos, Mészáros Imre, Pongrácz Alajos, Kosztolányi Ágoston hosszú vörös tollával, Wolf József, Grossinger, Nyújtó Mátyás századosok és Prick József, az emigráció szónoka.*

*A Konstantinápolyból jövők teljes névsorát később közöljük. (Veress Endre)

Május 18-án, a viszontlátás örömének mámorában Achmed ezredes poggyászainkat a gőzösre szállíttatta, aztán mi is búsan, szótlanul, oly rezignációval, mintha Szibériába deportáltatnánk, helyet foglalánk a gőzösön. Achmed ezredes könnytelt szemekkel mondá: "Allah vezéreljen benneteket." A lengyelek azonban tovább sztrájkoltak, s így szépen a parton maradtak.
Gyönyörű időben hajóztuk át a Mármorát; menetközben megbámultuk a mulató- és rablóanekdoták által csaknem meséssé vált fehér és vörös szigeteket, s Harczi barátunk gitárja mellett dalárdánkat újbólszervezve értük el a Dardanellákat, hol a "Szultán" nevű angol gőzös várt reánk.
Május 20-án áttelepedtünk az angol gőzösre, melynek kapitánya biztosított mindnyájunkat, hogy Angliába szállítand. Egyszersmind tudatta, hogy utunk Southamptonig a török szultán gráciájából ki van egyenlítve. 21-én délután Szmirnán mulatánk néhány órát, míg hajónk szenet vet fel, aztán a görög szigetek közt, Harczi gitárja mellett, bús magyar nótákat dalolva, úszkáltunk végig az Archipeláguson. Másnap a tiszta kék égen ragyogó nap s éjjel a tündöklő csillagok ezrei fényében repültünk tova a Földközi-tenger sima tükrén, leírhatatlan magasztos érzés hatása alatt, öntudatlanul is imára kulcsolt kezekkel borulva le a Mindenség nagy alkotója előtt!
Harmadnapon kopár sziklacsúcsok integetének felénk nyugaton, s néhány óra múlva Málta szigete La Valette nevű városának kikötője előtt vetetünk horgonyt.
A város mesterileg berendezet harangjai megkondultak, s mint egy művész által kezelt nagy orgona harmóniájában zúgtak keresztül a kopár szigeten, visszhangjuk a tenger mélyében oszolván el. Levett föveggel, megdöbbenve hallgattuk végig e nagyszerű zenét, aztán "Isten áldd meg a magyart!" énekeltük egész áhítattal, melynek végeztével a máltaiak a partról hatalmas hurrá kiáltásokkal üdvözöltek.
24 órát mulattunk Máltán, éspedig a szó teljes értelmében mulattunk. A derék máltaiak (kikkel, közben legyen mondva, egy szót sem tudtunk beszélni) partraszállásunkkor ki egy, ki két magyart karon csípve vittek vendéglőkbe és mulatóhelyekre, és traktáltak sörrel, teával, sherryvel, champagnerrel, szívélyesen, kitörő örömmel, ujjongva, kezeinket szorongatva, arcainkat csókdosva nem tudom meddig..., csak arra emlékszem, hogy midőn egy pompásan bútorozott hálószobában nagy mennyezetes ágyban felébredék, sehogy sem bírtam elképzelni, hogy hol vagyok, mi vagyok: végre is arra a gondolatra jöttem, hogy bizonyára a tengerbe fúltam s meghaltam, és most a másvilágon járok! Töprenkedéseim közepette szobám egyik fala megnyílt, s déli növényekkel díszített, pompás fürdő tárult elébem; honnan kecses hableány csábító mélabús dallama zengett felém.
El valék bűvölve.
Mészáros altábornagy látogatást tett a máltai kormányzónál, ki a látogatást viszonozta s fiatal leányát szép társalkodónéjával egyetemben, kiket a mi hajónkon küldött Angliába, az altábornagy gondjaira bízta. Bezzeg, büszke is volt ám az öregúr egész utazásunk alatt leányaira!
Estefelé a máltaiak éljenzése közt továbbsurrant gőzösünk a sík tengeren, de mindnyájunk előtt nagy feltűnést keltett, hogy Szöllőssy Ferenc úr Máltán maradt.
Egy délután a napnak olyan színe lett, mint a spanyolviasz, s míg mi bámultuk e szokatlan látványt, addig a matrózok fejeiket csóválták. Pár óra múlva felhők tornyosultak az égen, a tenger zajongani kezdett, hajónk ide s tova hánykódott, az ég elborult, naplementekor zúgott a szél, dörgött, villámlott, és vitorláink mind bevontak. Itt a vihar, kiabálták mindenfelől. "Lássuk hát", mondá nekem Szabó ezredes, "menjünk a hajó orrába". Öt perc múlva fülig ázva alig tudtunk négykézláb kabinunkba mászni, megeredt a zápor, cikázott a villám, hullott a mennykő, süvöltözött az orkán, a felbőszült tenger hajónkat iszonyú robajjal ragadta magával; egy roham hajónk középárbocát kettészakította, egy másik pedig magával sodorta. A kapitány a gőzgép működését megszüntette, s hajónkat, mely recsegett-ropogott, a vihar és a felbőszült tenger játékának bocsátá. Lent a kabinokban sírás-rívás, jajveszékelés, lassú hörgés és imádkozás lőn hallható, s aki nem kapaszkodhatott valamely kemény tárgyba, az mint egy labda ide s tova hányatott.
Itt éreztem, mily tehetetlen parányi féreg az ember a Mindenség nagy ölében.*

*E vihar ideje alatt történt, hogy az erősen hullámzó tengeren (ami az utasoknak sok kellemetlenséget okozott) valaki azt kérdé a színét gyakran változtató Mészárostól: hogy érzi magát altábornagy úr? - Éppen úgy, mint hadügyminiszter koromban - volt a rövid válasz. (Ld. Szokoly Viktor: Mészáros Lázár külföldi levelei és életirata, Pest, 1867, 66.) Közlő.

Reggel minden csöndes; a nap keleten bíbor pompájában ragyog. Az utasok nagy része a fedélzeten kedélyesen mesélik egymásnak múlt éji élményeiket; csak a hajóskapitány arca látszik ridegnek és komornak, amint az új árboc felállítására rendeleteket oszt.
A Középtengeren végighajózva, Gibraltárnál horgonyt vetettünk. Az angol őrség dinnert [bankettet] rendezett számunkra, s nagy előzékenységgel mutogatá e világhírű erősség főbb pontjait, egyszersmind megmagyarázta az afrikai parton felnyúló Herkules-oszlopainak jelentőségét, melyek a Gibraltáréhoz hasonló nagy s nehéz ágyúkkal vannak ellátva, s oly hatalmas erősséget képeznek, hogy angol engedély nélkül a Középtengerből sem ki, sem oda be egy hajó sem mehet.
- És azokon az ágyúkon guggoló majmok minő szolgálatot tesznek? - kérdezém a mellettem álló századostól.
- Ezek a félsziget őslakói - felelé ő mosolyogva. - Gibraltár ezek nélkül semmit sem érne!
Kiérve az Atlanti-óceánra, furcsa jelenetnek valánk tanúi: eleinte azt hittem, hogy az én Józsi bátyám fürdik a tenger sima tükrén és szokása szerint, vizet véve szájába, a nap sugarain szivárványokat rögtönöz, s ezzel mulatja magát; de hát Józsi bátyám réges-régen a marosvásárhelyi temetőben nyugossza örök álmát. Ez előttem furcsa tüneményre aztán "cethal"-t kezdtek kiabálni a matrózok. Lisszabonhoz érve, szenet és olcsón kitűnő messzinai narancsokat vettünk, aztán június 5-én repeső szívvel, ujjongó örömmel, szép légvárakat építve eveztünk be célunk végpontján - a southamptoni kikötőbe.