Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Csorba
László
"KÖDFÁTYOLKÉPEK"
Betyárillúzió
és költészet a kütahyai magyar emigrációban
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár
Forrás: http://www.lib.jgytf.u-szeged.hu/aetas/1996_tart.htm
A teatro dei burattini, a bábszínház, a marionettjáték si múltra tekinthet vissza Itáliában. Minden időkben az egyik legkedveltebb népi szórakozás volt Sziciliától az Alpokig, és még ma is sűrűn felcsendül a vásári, ünnepi sokadalmakban Arlecchino pofonjainak puffanása, vagy az ördöggel kibabráló Pulcinella vidám kacagása. A szárd-piemonti királyság egyik csendes kisvárosában, Novarában – itt törte le 1849 tavaszán Radetzky osztrák tábornagy hadserege az olasz egyesítési reményeket, bár ennek szomorúságát idővel feledtették a magentai, solferinói diadalok – 1860-ban már az 58. füzetkét jelentette meg egy gyermekeknek szóló bábjáték-sorozatában Enrico Crotti könyvkiadó.(1) És ha az iskolában, netán családi, baráti körben felhangzottak Giuseppe Croci játékának mondatai, egy különös, számukra barbár hangzású magyar név forgott a szereplők ajkán: Rózsa Sándor neve ...
Az udinei egyetem egykori magyar lektora, Nagy Artúr fedezte fel és közölte ezt a rendhagyó darabját az ezeréves magyar-olasz kulturális érintkezésnek.(2) Már őhangsúlyozta, hogy a mű egyfelől azért érdekes, mert bizonyítja, nemcsak országra, de világra szólt a magyar haramiavezér hírneve, ám másfelől arra is felhívta a figyelmet, hogy nem pusztán a futóbetyár alakja ragadta meg a külföld képzeletét. Az, hogy az útonálló egyben a szegények barátja, gazdagok ostora, vagyis a szociális igazságtevés bajnoka, közismerten hatalmas folklór- és irodalmi irány témája az olasz félszigeten. A népi képzeletben élő"nemes brigáns" alakja művészi rangot kapott a romantikus nemzedék tollán, így vált közismertté Fra Diavolo, Il Passatore vagy – internacionális csatornák fikciós eredményeként a német Vulpius regényében – Rinaldo Rinaldini históriája. De a novarai "Alessandro Rosa" még egy lépéssel több ezeknél az elődeinél-társainál: a haramia és a szociális ellenálló karakterét ez esetben a nemzeti hős pátosszal ábrázolt figurája olvasztja magába.
A commedia dell'arte mindenkori pozitív hőse, Arlecchino e darabban osztrák katona, aki azonban nem gonosz elnyomó, hanem a pillanat örömeinek él, a jó evések, ivások, pihenések embere – és akit éppen emiatt szeret Nanetta, a tűzrőlpattant szép mosónő. Az asszonynak azonban hárítania kell a szerelmes elöljárók, a kapitány és az őrmester ostromát is, így szinte fellélegzik, amikor híre jön, hogy az erdőben tanyázó "gyilkosok főnöke" (capo degli Assassini), Rózsa Sándor támadásra készül a falu ellen. A fegyverbe hívó trombitaszóra azonban sajnálja felriasztani a jóízűen hortyogó Arlecchinót, és az egyenruhát felöltve maga jelentkezik a mustrán.
A második felvonás az igazán érdekes számunkra: az erdőben vagyunk, és itt intézi nevezetes beszédét "gyilkos társaihoz" a rablóvezér. "Ti, kedves fiaim, azoknak a hősöknek a maradékai vagytok, akik egykor Magyarország függetlenségéért harcoltatok – ismerjük meg mi is a betyárcsapat történetét. – A sors elárult bennünket, és vagyonom a haza javára fogyott el. Barátom, Kosut (sic!), szintén a haza szabadsága érdekében emészti magát, s az igaz hazafi kitartása, szilárd önfeláldozása egy szép napon el fogja nyerni jutalmát, vagy legalábbis Európa meg fogja látni, mivé tett bennünket a húsunkból táplálkozó osztrák sas ... Ha a bosszú bárdjának kell áldozatul esnünk, haljunk meg bátran, és utolsó kiáltásunk ez legyen: »Éljen a haza, éljen Magyarország!«"(3) Mint ebből már sejthető, a burattino Rózsa Sándor súlyos erkölcsi válságban van, hiszen nemes lelkülete nehezen tűri, hogy a hazáért harcolni kívánó szabadsághősből immár gyilkossá süllyedt. Beveti hát magát az erdőbe, és halált kér az elsőszembejövőosztrák katonától – aki azonban nem más, mint a járőrbe küldött Nanetta. A lány elájul a haramia láttán, és amikor a betyár rájön, hogy nővel áll szemben, egymaga szétveri a rátörőosztrák ármádiát.
Igazán sajnálhatjuk, hogy a szerzőcsak idáig bírta történelmi és dramaturgiai munícióval. Innen kezdve a hazafias színekkel ékes jellemdrámát mindenestül elnyeli a commedia dell'arte bolondozása. A felébredőés aggódni kezdőArlecchino természetesen Nanetta ruhájában – és a szerelmes tisztikartól üldözve – fut az erdőbe, ahol helyzetkomikummal telizsúfolt fordulatok után kezébe jut a közben egy másik osztrák harcos által fülöncsípett Rózsa Sándor, amiért is nemcsak rangban kerül végül vetélytársai elé, de a rablóért gazdag pénzjutalmat is kap, amelyből boldogan élhet Nanettájával.
Az erdei szónoklat tartalma, nemes pátosza, és ugyanakkor az ily módon megemelt hős drámájának kifejezetten lapos végkifejlete közötti ellentmondás azt sejteti, hogy Rózsa Sándor alakja nagy valószínűséggel utólag kerülhetett bele egy már kész sémába, amelynek eredetijét sem Croci mester alkothatta. Könnyen lehet – tekintve az osztrák katonák alapjában pozitív szerepét a játékban –, hogy valamelyik Ausztria által megszállt olasz tartományból, Lombardiából vagy egyenesen Velencéből érkezett a történet, amelyet azután a maga ízlésére alakított a novarai szerző. A Kossuthra vonatkozó utalás, és méginkább Rózsa Sándor alakjának szabadsághősként történőábrázolása alapján magam is szinte bizonyosnak tartom Nagy Artúr feltevését(4), miszerint az 1848/49-es szabadságharc valamelyik Észak-Itáliában élőemigráns résztvevőjétől kaphatta Croci a konkrét információkat. Az olasz Risorgimento legendáihoz igencsak illőbetyár-mítosz azután annyira megragadhatta a képzeletét, hogy az elsőarra alkalmasnak látszó darabba beleírta, nemigen törődve azokkal a stiláris és dramaturgiai abszurdumokkal, amivel ez szükségképpen együtt járt.
Az ősi marionettjáték novarai szerelmeseinek csemegéje egy érdekes történelmi tény bizonyítéka: a Rózsa Sándor nevéhez füződőszabadságharcos legendakör nem csupán idehaza, az önkényuralom legkülönfélébb formáit sínylőMagyarországon kapott lábra, hanem utat talált külföldre, és hitték, terjesztették a száműzöttek is. A történettudomány ma már egyre több kétellyel mérlegeli, hogy volt-e ennek az 1850-es években bármi tényleges alapja, hiszen az elfogulatlanabb tanúságok fényében(5) a betyárvezérről lefoszlik a nemzeti ellenálló dolmánya, és alatta mindinkább csak a puszták népét sanyargató, hidegvérű gonosztevősubája látszik. Ám korra és viszonyokra igencsak jellemzőtömeglélektani jelenség, hogy ez a különös figura hordozójává válhatott azoknak a vágyaknak, amelyekkel a jobbágykötelékektől szabaduló milliók nemcsak őrizték a nemzet önvédelmi háborújának emlékezetét, hanem jó ideig remélték is, hogy már nem késhet sokáig az újrakezdésre bíztató üzenet.
A legenda gyökere nyilvánvalóan Rózsa Sándor 1848. őszi katonai tevékenységébe kapaszkodik. Amint az közismert, miután saját kérésére október elején feltételes amnesztiát kapott az Országos Honvédelmi Bizottmánytól(6), 150 fős szabadcsapatával részt vett a délvidéki harcokban, és különösen kitüntette magát a lagerdorfi (Strázsa, Temesőr) csatában. Függetlenül a cselekvési motívumoktól, aligha vitás, hogy ez igazi hazafias tettként értékelhető. Később azonban egyes vélt vagy valódi visszaélések miatt, amelyeket csapatával az egyik felkelőromán községbe vezetett büntetőexpedíció során követett el, vizsgálat indult ellene. Bár december közepén a vádak alól tisztázottnak jelentették ki és a közbocsánatot is megújították, már nem tért vissza a honvédsereghez, és nincsenek egyértelmű adatok, amelyek későbbi harci tevékenységére utalnának.(7)
Minden jel arra mutat inkább, hogy bár megvoltak a komoly előzmények(8), az igazi lökést a "nemzeti ellenálló" Rózsa Sándor mítoszának elterjedéséhez az önkényuralmi hatóságok adták meg. Hiába folytatott immár hónapok óta józan polgári foglalkozást, mint a szegedi alsóvárosi gazdák ménesénél dolgozó csikós, az intézményesített gyanakvás légkörében jószerével elkerülhetetlen volt, ami végül 1849 októberében bekövetkezett: elfogatási parancsot adott ki ellene Gyulai Gaál Edwárd kerületi főbiztos. A Tari Pál tanyáját megrohamozó csendőrök és katonák közül azonban kettőt ledurrantott a célzótudományáról is nevezetes haramia, majd nyomtalanul eltűnt a hatóságok szeme elől a szökött katonák, politikai bújdosók ezreit rejtegetőtanyavilágban. Nos, Rózsa Sándor nevét valójában csak ekkor kapta fel a hőskereső, vigaszvágyó népi képzelet. Ezekben az években, amikor nemzeti színezetet kapott a hatalommal való bármilyen dacolás, csempészet, adómegtagadás, vagy akár útonálló erőszak, sokan a gerillavezérnek vélt betyárvezérbe vetették bizalmukat, miközben hinni akarták, hogy hamarosan üt az újrakezdés órája. És a hatóságok sem adták alább, kétségbeesett hajszájuk(9) igazolta vissza a "puszták királyának" növekvőhírnevét, és görcsös, bár hiábavaló igyekezetük tette hihetővé a legabszurdabb kalandokat is.(10) Rendeletben söpörték le a vásári könyvessátrak ponyvájáról Putnoki Józsefnek a rabló 1848-as megtéréséről farigcsált nyolcoldalas költeményét, ahogyan megtiltották a nevét viselőspencer viselését is.(11)
"Rózsa Sándor beállott katonának, / Jaj, de szépen felöltözött huszárnak..."(12), dalolták az 1850-es évek elején mind többfelé az országban a népszerű katonaballadába illesztve a betyár nevét, amely szerencsés ritmusképletével kiválóan alkalmas volt arra, hogy a már ismert népdalokba fűzve, vele aktualizálják az esetleges politikai mondanivalót. E balladák között egyébként nincs olyan, amelynek története közelebbről illene a rabló bármelyik valódi kalandjára – de talán az említett dalt félreértve születhetett az a szóbeszéd, hogy ő is kibujdosott az országból, huszárnak állt az itáliai császári ármádiába, vagy meg sem állt egyenesen Amerikáig.(13) Ám a róla keringőtörténetek zöme mégiscsak elsősorban itthoni hőstetteit zengte, a műfaj természetéből eredően aggatva rá mindazt, ami táplálhatta az önkényuralom-ellenes érzelmeket. Mindenesetre legendájának kettős gyarapítása – úgy az üldözöttek, mint a hatóságok oldaláról – a kapcsolatok százféle csatornáján keresztül viszonylag gyorsan eljuthatott az emigránsok körébe is, és szerepet kapott a titkos politikai tervezgetésekben csakúgy, mint a honvágy kínjait enyhítőirodalmi próbálkozásokban.
Amikor a kütahyai elszigeteltségében a cselekvés lehetőségeit egyre lázasabban keresőKossuth Lajos – nem lévén még tisztában sem a mazzinista forradalomcsináló taktika veszélyeivel, sem a hazai tényleges helyzettel, legkevésbé pedig választott "emisszáriusának" egzaltált személyiségével – kapcsolatba lépett Makk József tüzérezredessel, a hazai ellenállásról gondolkodva gerillacsapatok felállítását is tervbe vették, az Alföldön szerepet szánva Rózsa Sándornak is. Andrásffy Károly gárdahadnagy kapta a konkrét feladatot, hogy kapcsolatba lépjen a betyárral, de az elegáns "szalonember" – amúgy "léha ficzkó", amiként Kossuth nővére, Zsulavszkyné jellemezte – hamarosan már nem a csárdák pultjánál a szegénylegényeket, hanem rendőrőrszobák asztalánál a vallatótiszteket tájékoztatta, miféle titkos forradalmi mozgalmat szerveznek a száműzött kormányzó hazai hívei.(14) Amikor pedig a birodalmi rendőrség arról is tudomást szerzett, hogy a régóta körözött egykori somogyi kormánybiztos, az illegalitásban tartózkodó Noszlopy Gáspár is felvette a kapcsolatot a betyárral(15), kettőzött erővel vetette magát Rózsa Sándor nyomába: egész kis vagyont, 10 000 pengőforintot tűztek ki jutalmul annak, aki élve vagy halva a törvény kezére adja. Maga az ország főkormányzója, Albrecht főherceg levelezett az ügyében Johann Kempen von Fistenstamm altábornagy rendőrminiszterrel, aki egy 1852. novemberi levelében a legilletékesebbként jelentette ki: a körözött egyén "már nem rablóvezér, őnagy tekintélynek örvend a felforgató pártnál, és mindenütt segítségre talál. Már nem lehet őt, mint közönséges rablót üldözni."(16)
Az erőfeszítések azonban még hosszú évekig nem hoztak eredményt(17), és csak 1857 májusában járta be a meglepőhír a sajtót: e hó 9-én egy asszony, Katona Pálné csapta le fejszével a férjével összedulakodó Rózsa Sándort, és az egybeszaladó szomszédok kötötték gúzsba a betyárt, amig érte nem jöttek a csendőrök. A 10 000 forint persze az államkasszában maradt, mert hamar kiderült: maga a házaspár rejtegette hónapok, tán évek óta a haramiát, és félreértésből eredőösszeszólalkozásból kerekedett a véres perpatvar (a karján meglőtt Katona Pál pár napra rá belehalt sebébe). Túl a közvetlen személyes mozzanatokon és a véletlen sajátos játékán, alighanem pontos az a történészi diagnózis, amely a korabeli társadalmi viszonyok általános változásában jelöli meg "a Sándor" vesztének tágabb okát. Megértve, hogy a helyzet egyhamar nem változik, a paraszti-tanyasi lakosság lassan elfordult a közállapotok tartós zavarosságában érdekelt – talán félforradalmi, de biztos, hogy teljesen törvénytelen – elemektől, és mindinkább az anyagi gyarapodást szolgáló közbiztonság erősödésében kereste a maga javát.(18) Végsősoron ugyanezt ismerte fel a bécsi udvar is, amikor mellőzte a politikai vádat, és pusztán köztörvényes bűnözőként fogta perbe és ítélte halálra – majd kegyelemből életfogytiglani várfogságra – a betyárvezért.(19)
A végtárgyalás közönsége még politikai okokból szimpatizált az elítélttel és megéljenezte őt, de tíz esztendőmúlva, a kiegyezéssel hivatalba lépőAndrássy-kormány már nem tekintette politikai fogolynak, és nem is terjesztette fel az amnesztiálandók névsorában. A frissen koronázott király azonban – a Pest megyei tiszti alügyész, Edvi Illés Károly szerint – még a látszatát is kerülni akarta annak, hogy részrehajlással vádolják, így – miután a kormány kivárta a legközelebbi ünnepélyes alkalmat, Mária Valéria főhercegnőszületését – megnyílt a Kufsteint, majd Therezienstadtot, végül Péterváradot megjárt Rózsa Sándor cellájának ajtaja.(20) Itt azonban már egy másik történet kezdődik, amelynek nincs közvetlen köze a szabadságharcos betyár minket érdeklőlegendájához.(21)
Miként már említettük, a nemzeti ellenálláshoz csatlakozó Rózsa Sándor mítosza nemcsak a kütahyai emigráció politikai terveire hatott, hanem a maga hangulati erejével a mindennapok sorában is foglalkoztatta a száműzöttek képzeletét. Egy eddig ismeretlen vers őrzi ennek emlékét, amelyet egy 1860. december 19-éről keltezett levelében küldött haza Ihász Dániel egykori honvédalezredes – ekkoriban már olasz királyi ezredes – Magyarországon élőunokahúgának, Bodrogi Józsefné született Nagy Lujzának.(22) A vers datálása csupán közvetett adatok figyelembevételével lehetséges. Az elsőlépés a szerzőkilétének megállapítása, mivel Ihász – bár máskor is küldött haza költeményt az emigrációból(23) – egyszer sem írta meg, kinek a tollát dicsérik a jól gördülősorok. Egy másik téma kutatása kapcsán véletlenül bukkantam rá végül a kérdéses vers újabb példányára egy levélben, amelyet Gálné (Poli) intézett a Times neves tudósítójához, a magyar politikai emigrációban fontos szerepet játszó Éber Nándorhoz. Itt már szerepel az aláírás is, amely szerint a költemény szerzője a századközép hazai sajtótörténetének egyik érdekes figurája, a Pesti Hirlapnál dolgozó, majd a Közlönyt szerkesztőGyurman Adolf.(24)
A politikai
és történeti publicisztikában jártas Gyurmanról tudjuk, hogy szépirodalommal
is foglalkozott, így költői szárnypróbálgatása nem igazi meglepetés. Kérdéses
azonban a vers datálása. Bár mint említettem, a szöveg egy 1860. decemberi levélből
való, két nyomós ok alapján is úgy vélem, még a törökországi, kütahyai emigráció
idején keletkezett. Egyfelől a szerzőott, az internálás folytán napi érintkezésben
élt Ihásszal is, később azonban eltávolodtak egymástól: a hírlapírónak amerikai
cikkei miatt ugyanis megromlott a kapcsolata Kossuthtal(25),
miáltal a vele legszorosabb baráti viszonyban álló Ihásszal is szükségképpen
nőnie kellett a távolságnak. Bár 1854-től Gyurman is Angliába költözött, mindezek
miatt ritkán találkozhattak, és nehezen képzelhetőel egy ilyen vers "átadásának"
társasági szituációja. A másik érv Rózsa Sándor már említett letartóztatása
1857-ben: ezután már nemigen lehetett ilyen tartalmú verset költeni, tehát az
semmiképp sem születhetett a levél keltéhez viszonylag közeli időpontban. Lélektanilag
is úgy látom tehát hitelesnek, hogy a tragédia eleven fájdalmában, a megtorlások
iszonyú híreinek friss benyomásai alatt, ugyanakkor még az évek súlyával meg
nem tört eleven remények idején lehetett papírra vetni a Ködfátyolképek sorait.
A vers irodalmi-esztétikai elemzésére ahhoz értőszakembernek kell majd vállalkoznia(26),
de mint az emigráció szabadságharcos betyárillúziójának sajátos hangulatú terméke,
"csupán" történeti forrásként is feltétlenül közlésre érdemes.
