Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Blana Szilárd
Egy magyar emigráns törökországi élményei
(A világosi fegyverletétel után)
Pesti Hírlap, 1882. 146., 148-150., 217., 226., 233., 235-237.

Szerkesztés alatt!

I.
- A "Pesti Hírlap" eredeti tárcája. - Menekülésem. - Éji szállás egy bolgár faluban. - Miért szenvednek nyomort a bolgárok? - Sumla - Ahol a kutyák szentek. - Nőnevelés keleten. - Életem ellen történt merénylet. - Szökésem Várnába. - Angol alattvalóvá avatásom.

Egy nemeskeblű hölgy, L. századosné, gondos ápolása alatt, melyre sebeim miatt nagy szükségem volt, éppen a Herkulesfürdőben voltam, midőn a gyászos világosi fegyverletétel hírét vettem. Nagyszámú menekülők lepték el a déli határokat s minthogy - hála gondos ápolásomnak s a fürdő gyógyhatásának - sebeim már gyógyulófélben voltak, jónak láttam magam is hozzájuk csatlakozni. Turn-Severinnél átléptük a határt és a török hatóságok Widdinbe szállították, majd pár hó múlva Sumlába belebbeztek bennünket. a karaván élén az ex-diktátor lovagolt, mellette gróf B. Utánuk ki egyenruhában, ki polgári öltönyben, úri fogaton, lóháton, gyalog vagy rozzant, csikorgó bolgár csézákon, földesurak, országgyűlési képviselők: egyik-másik nejével, leányaival, meg honvédek össze-vissza. A menetet egy ezred török dzsidás zárta be, mely fedezetünkre volt kirendelve. Én kocsimat egy képviselőnek s a vele volt három hölgynek engedtem át, magam pedig öreg huszárommal, Jánossal lóra ültem.
Este felé egy mezőforma térségen állapodtunk meg, azt hittük, hogy az éjszakát itt fogjuk tölteni. Mennyire bámultunk azonban, midőn arról értesültünk, hogy egy bolgár falu kellő közepében vagyunk, hol éjjelre el fognak bennünket szállásolni. Körülnéztem, de nem láttam egyebet elszórva heverő dombocskáknál, melyek első tekintetre sírhalomnak látszottak. Csak közelebbi megtekintés után vettem rajtuk egy szűk nyílást észre, melyen egy ember nem minden erőfeszítés nélkül hatolhatott be.
E bolgár paloták láttára eltökéltük, hogy inkább szabad ég alatt, kocsinkban töltjük az éjszakát, de nem használt a mentegetődzés. Sorsát senki sem kerülheti el. Miután láttam, hogy hiába volna minden vonakodás, neki indultam, hogy e sárkupolákat behatóbb vizsgálat alá vegyem. Négykézláb bemászva e lyukak egyikébe, mintegy négy köb-ölnyi térfogatú üregben találtam magamat, melynek közepén tűzhely volt, e fölött pedig vasláncon rézüst lógott, melyben a törökök nemzeti eledele a "pilaf" (juhhús és rizs) főtt. Néhány lócához hasonló faalkotmány, melyen pokrócok és ruhadarabok hevertek, továbbá fapadok és hordók képezték e bolgár parasztok összes bútorzatát. A lyukban egy öreg asszonyt s két 11-12 év közötti gyermeket találtam, kik ijedten és hülyén meresztették rám szemeiket, mialatt egy körülbelül 16-17 éves leány megjelenésemkor egy oldalnyíláson hirtelen eltűnt.
Minthogy a délszláv nyelvet akkor még meglehetősen beszéltem, azt kérdeztem az asszonytól, hol lesz a mi lakásunk? Kissé megnyugodva tekintett reám, s kis szünet múlva így felelt: "Uram, azt én nem tudom, de férjem oda fönn majd megmondja. További kérdésemre, hogy miért és merre futott el a leány, azt a feleletet nyertem, hogy rossz emberek jöttétől tartva az ólba húzódott. Hogy az öreget megnyerjem, egy marok piasztert adtam neki, melyet örömmel fogadott el. Azután fölvett a tűzhelyről egy égő hasábot, s az ólba vezetet, melyet keskeny nyílás kötött össze a lakószobával. Néhány kecske és juh volt az ólba zárva.
A fiatal leány, ki megjelenésemkor ide menekült, most is csak anyjának ismételt hívására jött elő egy szögletből, hova elrejtőzött. Erős, meglehetős csinos, barna leányt láttam magam előtt, ki félig szemérmesen, félig kíváncsian tekintet reám. Néhány pénzdarabbal hasonlóképpen megnyertem bizalmát s tudtára adtam, hogy a szultánnak néhányidegen barátja itt fogja az éjszakát tölteni s evégből tegyenek előkészületeket.
A szabadra érve, elbeszéltem a látottakat a három nő kíséretében levő képviselőnek, ki kocsimat használta. Most a társaság kíséretében szállottam le a bolgár nőkhöz, kik részéről a bizalmatlanságnak fönnmaradt részét, melyet főként a beszállásolás keltett, a nők jelenléte teljesen eloszlatta s bizalmasan adtak felvilágosítást minden kérdésre, melyet én, mint kíváncsi honfitársnőim tolmácsa, hozzájuk intéztem. Arról értesültem e szegény bolgároktól, hogy bár földjük termékeny, még sem örvendhetnek jólétnek, mivel a török tisztviselők mindenükből kifosztják. "S aztán uram - így végzé a bolgár sanyarú állapotuk taglalását - amit a török adószedők elől el tudunk rejteni, azt a pópák csikarják ki." Így természetesen nem lehet meggazdagodni. Ők ennélfogva el lévén keseredve, hogysem fáradságuk és munkájuk gyümölcsét zsarolóik feneketlen zsebeibe lássák hullani, inkább semmit sem dolgoznak és nyomorban sínylődnek.
E közben oly kényelembe helyeztük magunkat új szállásunkon, amint csak lehetséges volt. A nők egyike báránypörköltet készített, mit jóízűen költöttünk el. Nevetgélve és csevegve töltöttük el az estét, mintha a legelegánsabb szalonban lettünk volna, s aztán kimerülten feküdtünk végig a fapadokon, míg házigazdánk családjával az ólban aludt. Elég jól múlt el az éjszaka, amennyiben nem kis csodálkozásunkra az itt nagyon elszaporodott férgek nem háborgattak. Reggel köszönetet mondva a jó bolgároknak, elhagytuk éjjeli tanyánkat, hol a körülményekhez képest elég kellemes órákat töltöttünk.
Hatodnapra megérkeztünk Sumlába, mely hasonlóan valamennyi harmadrangú török városhoz szűk, piszkos utcákból áll alacsony házakkal, melyek közt csak itt-ott láthatni egy-egy emeletes házat. A város nyugati részében, melyet jobbára törökök laktak, éjjel-nappal nagyszámú kiéhezett, gazdátlan kutya kóborolt, melyek ugatva csatangolnak a piszkos utcákon s az utasokat, kivált éjjel, rémítő csaholásukkal háborgatják. A mohamedánok a korán rendelete szerint szentnek tartják a kutyákat, e végből nem szabad őket megölni, sőt a török előljáróságok e gazdátlan kutyákat, melyek egész életüket a török városok és falvak utcáin töltik táplálni tartoznak. Feltünő, hogy Törökországban, mindamellett az ebdüh egészen ismeretlen.
Amily kevés vonzalmat keltett bennem maga a város, oly kellemes hatással volt reám annak környéke.
Sumla a Balkán hegység déli ágának tövében, gyönyörű völgyben fekszik.
Egy jómódú kereskedőnél találtam szállást, ki üzletügyekben Európa nagy részét beutazván, meglehetős műveltségre tett szert s a török nyelven kívül a bolgár, görög s egy kissé a német nyelvet is bírta. Két felnőtt fia s egy leánya volt. Az utóbbi igen szép, de szögletes modorú, mintegy 15 éves leányka volt, de testének fejlettségéről ítélve legalább is 18 évesnek látszott. Félénksége és szögletes modora különben szükséges kifolyása volt a magányos és ferde nevelésnek, melyben nemcsak ő, hanem általában minden leánygyermek részesül, a keresztényeket sem véve ki Törökországban. A keresztények is egészen török módra nevelik leányaikat, elzárva a külvilágtól s hozzászoktatják, még a vagyonosokat is, a legdurvább házi munkákhoz; ellenben a legelemibb képzést, mint az írást és olvasást, felesleges fényűzésnek tekintik.
A leányt 14-15, sőt gyakran 16. évéig zár alatt tartják s fiatal emberek társaságától elvonják. Ha aztán a teljes kort elérte, férjhez adásáról gondoskodnak. A férjválasztást a szülők maguk közt nézik el, s csak mikor már kölcsönösen megegyeztek, engedtetik meg a vőlegénynek, hogy kiszemelt aráját megtekinthesse. Ha a leány megnyeri tetszését, úgy az ügyet teljesen befejezettnek tekintik s a leány, anélkül, hogy akaratáról egyetlen szóval is megkérdeznék, nejévé lesz annak, kit részére a szülők választottak. Ezért ritkaság a boldog házasélet Törökországban még a keresztények között is, minthogy a házasságot üzletnek tekintik, melyben nem a leány, hanem a szülők érdekei az első s szülők igyekezete arra irányul, hogy mennél kevesebb hozománnyal adhassanak túl leányukon. Innen van egyszersmind keleten a nők alárendelt helyzete, a laza erkölcs, mely a házasságot Törökországban, az egynejűség keretén belül is jellemzi.
Blana Szilárd

TÁRCA

Egy magyar emigráns törökországi élményei.

(A világosi fegyverletétel után)
- A "Pesti Hírlap" eredeti tárcája. -

II.
Sumlába érkezésem első napjaiban az utcákon barangoltam. Egy nevezetesebb tárgyat találtam csupán, t. i. a laktanyát, mely e nemben mindenesete legnagyobb épület a világon. Terjedelme akkora, hogy egy kis hadsereg kényelmesen elfér benne. A szép vidékben keveset gyönyörködhettem, mivel az egész várost katonai őrállomások vették körül, hogy a menekülést megakadályozzák. A városból szabadulni csak egy mód volt: török szolgálatba lépni, amit sokan lelkiismeretüktől nem, de a nyomortól űzve csakugyan megtettek. - Házigazdám, ki hamar megszeretett, mint valamennyi bolgár, vakbuzgó keresztény volt, s így nem lehet csodálni, hogy lebeszélt arról a szándékomról, hogy földieim nagy részének példáját követve a mohamedán vallásra térjek, mivel ennek - mint mondá - lelki üdvömre borzasztó következménye lenne. A jó férfiu hajlandónak mutatkozott leányát, a szép Mazzát, hozzám nőül adni; nekem azonban csöpp kedvem sem lévén magamat 23 éves koromban a nyomorult fészekbe temetni, megköszöntem házigazdámnak e jóakaratú ajánlatát. Egy közbejött váratlan eset miatt nemsokára vendégszerető házát is el kellett hagynom.
Egy este hazatértem alkalmával az úton két fegyveres férfi rohant meg. Revolverem és tőröm szerencsémre kezem ügyében volt s rájuk lőttem. A lövés hallatára egy török katona jött segélyemre, mire az útonállók, miután rajtam két tőrdöfést ejtettek, megugrottak. Később tudtam meg, hogy megtámadóim lengyel menekülők voltak s hogy tulajdon honfitársaim közül is többen leselkednek utánam, mert megtudták, hogy örökség és kártyajáték útján jelentékeny pénzösszeg birtokába jutottam.
Ily körülmények között nem látván életemet biztonságban, nem volt tovább maradásom Sumlában. Miután házigazdám családjának, különösen a szép Mazzának gondos ápolása következtében az ágyat nem sokára elhagyhattam, tanakodni kezdtem házigazdámmal, mi módon szökhetném ki a városból. S ő valóban nagy segítségemre volt. Csakhamar kerített egy bolgár haramiát, ki a környéket szegről-végről ismerte, s ki jó pénzért ráállott, hogy szökésemben kalauzolni fog, bár maga is kockáztatá bőrét, mert - mint mondá - "jó madár" hírében áll a török rendőrség előtt.
Másnap éjjel meg is jelent lóháton, talpig fegyverben. Én tehát miután házigazdám jelentékeny ékszerkészletemet pénzzé tette s pénzemet angol papírokkal becserélte, érzékeny búcsút vettem a vendégszerető családtól. Szegény Mazzát csak azzal vigasztalhattam meg némileg, hogy megígértem neki, hogy mielőbb visszatérek. Török ruhába öltözködve, lóra ültem vezetőmmel. Előbb azonban meghagytam huszáromnak, ki mint altiszt nem volt az internáltak között, hogy néhány nap múlva hozza utánam holmimat Várnába.
Koromsötét novemberi éj volt. Kalauzom elől ment s midőn kanyargó, szűk sikátorokon áthaladva elértük a város határát, felém fordult s halkan mondá: "Adjon sarkantyút lovának s csak utánam." Én követtem tanácsát s villámként repültünk előre. Két lövés dördült el mögöttünk s aztán lódobogást és vad szitkozódást hallottunk. Még egy-két lövés mögöttünk, még egy sarkantyúdöfés prüszkölve száguldó lovainknak s mentve valánk. Tovább vágtattunk a zordon Balkánhegyek között, csak ritkán engedve időt lovainknak csendesebb ügetésre, néhol meredek sziklák, sűrű cserjék állták utunkat. Végre hajnal felé megállapodtunk pihenés végett. Lovainkat a hegyi legelőre engedtük, magunk pedig tarisznyáink tartalmát vettük vizsgálat alá, mely nyers ürühúsból és rizsből állott. Kalauzom bográcsot vett elő, melybe az árokból esővizet merített, beleaprítá a húst s aztán száraz gallyakból tüzet rakott, melynél megfőzte reggelinket. Ennek elköltése után mindketten arról győződtünk meg, hogy tartalmára nézve a bogrács inkább kicsiny volt, mint nagy. A reggeli után leterítettük bő köpenyünket, hogy kissé szundikáljunk. Én még mindig gyanúval élvén, veszedelmes mesterségű kalauzom iránt, kezemet szüntelen revolveremen nyugtattam. Sokáig nem mertem elaludni, végre mégis csak erőt vett a fáradtság félelmemen s elszenderültem.
Néhány óráig alhattam már, midőn kiséről fölkeltett. Lóra szálltunk tehát s tovább ügettünk a meredek hegyhátról lefelé, majd ismét föl másik, még magasabb hegyre. Utunk majd fejünk fölé kinyúló bércek és sziklahasadékok, majd tátongó hegynyílások, zuhatagszelte lejtők és szédítő magasságú havasok gerincein vezetett át. Már azt hittem, hogy kalauzom ki sem fog vezetni többé e vadonból, midőn legnagyobb örömömre déltájt megpillantám Várnát s azontúl a kékellő tengert, egész nagyszerűségében. Colombus nem érezhetett nagyobb örömöt, mikor szárazföldet pillantott meg. Innen kezdve lejtő alakban nyúlt el előttünk a táj egész a tengerpartig. Még egy darabon elkísért kalauzom, azután nem érezvén magát a város közelében biztonságban, visszatért. Magamra hagyva toronyirányban mentem Várna felé. Már esteledni kezdett, midőn az erősség alá értem, melynek kapuja előtt őrök állottak, kik közönyös arccal engedtek bevonulni.
Mintha malomkő esett volna le szívemről, annyira megkönnyebbülve éreztem magamat.
Azonban alig pár száz lépésnyire az angol konzulátustól, melynek pártfogása alá akartam magamat sumlai házigazdám tanácsára helyezni, két kavasszal (török rendőr) találkoztam, kik török öltönyöm dacára felismerték bennem az idegent s útlevelemet kérték. Ezen fatális helyzetben sem vesztém el lélekjelenlétemet; sarkantyúba kaptam lovamat s pár pillanat múlva az angol konzulátus előtt állottam. Lovamat a kapu karfájához kötöttem, aztán besiettem a konzulhoz, aki legnyájasabban fogadott, midőn megtudta, hogy menekült honvéd-százados vagyok s nagy részvéttel hallgatta okaimat, melyek Sumlából szökésre késztettek.
Alig mondám el a körülményeket, melyek folytán védszárnya alá menekültem, midőn az engem üldözőbe vett két török rendőr megjelent az ajtóban s mint szökevény internáltnak követelték kiadatásomat. Elhalványultam, menekülésem meghiúsultára gondolva. Csakhogy a konzul túljárt a kavaszok eszén. Midőn azok mondókájukkal készen voltak, becsengette saját két kavaszát. Megjegyzendő, hogy minden nagyobb európai állam képviselője független bírói hatalommal bír Törökországban s e végből saját külön rendőrsége van. Így honfiai fölött csak magának van joga ítélkezni. A megjelent angol rendőrök egyikével előhozatá a brit lobogót, aztán intet, hogy kövessem őt a pitvarba. Itt fölkért, ereszkedném térdre. Én még mindig nem tudva, mi fog velem történni, gépiesen engedelmeskedtem. Ekkor kibontatott fejem fölött a brit lobogó s a konzul felszólított, hogy három ujjamat esküre föltartva, mondjam utána a brit alattvalói esküformát, melynek szavai így hangzottak: "Esküszöm a mindenható Isten előtt örök hűséget a királynőnek és tántoríthatatlan engedelmességet az angol alkotmánynak és törvényeknek.
Mély megindulással mondtam utána az esküt, melynek megtörténte után a konzul, a jelenlevő alkonzul s egy angol ezredes kezet szorítva velem, honfitársuk gyanánt üdvözöltek. A török kavaszok pedig, kik a nyitott ajtón keresztül mindent láthattak és hallhattak, hosszú orral és dühösen állottak odább.
Blana Szilárd

TÁRCA

Egy magyar emigráns törökországi élményei.
- A "Pesti Hírlap" eredeti tárcája. -

III.
(Útrakelés Várnából. - Tengeri vihar. - Konstantinápolyi első benyomásaim. - Fogadtatásom az angol követnél. - Egy beteljesedett jóslat.

Egy southamptoni három árbocos hajó, mely gabonaszállítmánnyal volt megrakva, éppen indulóban volt a Boszporuson át Angliába. Konzul-pártfogóm kíséretében léptem másnap a "Clarisse" fedélzetére, hol barátja gyanánt mutatott be s ajánlott a kapitány figyelmébe, ki régi ismerősei közé tartozott. A barátságos kapitány saját kajütjében szállásolt el. Ide belépve, nem kis meglepetésemre W. földimet találtam, ki kormánybiztos volt s ennélfogva szintén menekülnie kellett. Vaskos táblabírói termettel birván, hamar kezdtek mutatkozni rajta a tengeri betegség tünetei, míg én és János huszárom e kellemetlenségtől mentek maradtunk.
Pompás időnk volt. Erős északi szél nagyban elősegíté utazásunkat. Néhány órai utazás után azonban vihar keletkezett, mely különben gyakran megszokta látogatni a Fekete tengert s itt valóságos réme a hajósoknak. A hullámok oly roppant erővel csapódtak a hajó oldalához, hogy recsegett minden részében. A vihar nem sokára orkánná nőtte ki magát, mely a túlterhelt hajón keresztül csapkodta a hullámokat s a hajót pehelyként dobálta ide-oda. Kapitányunk, ki eddig megőrizte hidegvérét, most aggodalmas arcot öltött: az én földim pedig, kit a tengeri betegségen kívül a félelem is gyötrött, jajgatásban tört ki, ami, dacára a válságos helyzetnek, komikus hatást keltett a hajón. Jobb szeretne, - mondá - Várnában, vagy akár Magyarországon lenni: ott talán nem akasztatna fel Haynau, míg itt nyomorultan kell elvesznie. Vigasztalni kezdtem, mert rajtam ifjúságom szerencsés könnyelműségénél fogva nem vehet oly könnyen erőt a félelem.
Reggel felé az előárboc nagy robajjal végig dőlt a fedélzeten, melyről mindent, ami csak jól hozzá nem volt erősítve, lesöpörtek a bősz hullámok. A kapitány minden vitorlát bevonatott s a fedélzetről minden utast eltávolított. Én mindazáltal ifjui meggondolatlanságomban nem ismerve a veszélyt, a csapóajtóig húztam, s azt, miután a fedélzetre juthattam, gondosan betettem magam után. A felséges, de szintoly borzasztó látványban, mely elém tárult, nem sokáig gyönyörködhettem, mivel csakhamar jött egy toronymagasságú hullám, mely úgy vágott a kormányrúdhoz, hogy eszméletlenül terültem el a fedélzeten s a haboktól elsodorva bizonyára ott vesztem volna, ha két markos matróz fel nem nyalábol s a csapóajtón lebocsátva biztonságba nem helyez.
Teljesen átázva, vérző szájjal és orral érkeztem a kajütbe, hol János huszárom, ki már a veszély első pillanatában tisztességesen felöntött a garatra s most az igazak álmát alván, költögetni kezdtem, ami persze csak nagy bajjal sikerült. Az ő segítségével aztán a vérzést elállítva, átöltözködtem s lefeküdtem, minthogy az önkénytelen, novemberi hideg fürdő után nem a legjobban érzém magamat.
De nem sokáig nyugodhattam. Egyszerre borzasztó roppanás zajára ébredtem, mely felülmúlta a vihar üvöltését s a tenger zúgását. Azt hittem első pillanatban, hogy a hajó meghasadt. Vastag földim imádkozott és jajgatott; végünk van, nincs több remény! Bármily közel voltunk a halálhoz, azt mégis szerencsésen elkerültük. A rémítő ropogás onnan származott, hogy a főárboc is kettétörve, lezuhant a fedélzetre. Nemsokára azonban megvirradt s a száraz, ha távol is, látható lőn. Minthogy a mi büszke "Clarisse"-unk két árbocát vesztve, csaknem tehetetlenné vált, kapitányunk vészjelt adatott, mely miután már a vihar alább hagyott, szerencsére észre vétetett. Alig egy óra múlva segélyünkre jött egy török hajó, mely a "Clarisse"-t a trapezunti öbölbe vontatta.
Néhány napot vett igénybe, míg itt hajónk kijavíttatott, mely időt arra használtam, hogy földimmel kimentünk a szárazra s miután arról értesültem, hogy Trapezuntban angol konzul székel, siettem nála tisztelkedni. Igen megvoltam lepetve, midőn a keresett angol konzult egy görög kereskedő személyében föltaláltam, ki mint angol alattvaló - Corfuban született - az angol konzul teendőit végezte. Igen szívesen fogadott s örült, hogy velem anyanyelvén beszélhetett. Trapezunt hasonlít Kis-Ázsiának körülbelül valamennyi városához, ablak nélküli, alacsony házak, piszkos utcák, melyekben egész sereg gazdátlan kutya csatangol. Lakói nagyobb részt örmények, törökök és görögök, kik jelentékeny kereskedést űznek.
Trapezunti veszteglésünk ötödik napján elkészültek a "Clarisse"-on szükségessé vált javítások s mi tovább vitorlázhattunk a sík tengeren a Boszporus felé s már másnap 9 óra felé megpillantók a két világító tornyot a Boszporus bejáratánál, mely mindkét oldalon erődítvényekkel van ellátva a bemenet védelmezésére. Mindnyájan a fedélzetre sieténk a ritka látványt csodálni.
A Boszporuszt tarka jeleneteivel, az egész művelt világ ismeri, ennél fogva nem is kísérlem meg e helyen annak közelebbi leírását adni. A nagyszerű látvány hatalmas benyomása alatt ez "Ezeregyéj" mese birodalmában képzeltem magamat s minél előbbre nyomultunk, a kép annál elragadóbb lőn. Bujukdere és Terapiánál kötötte le figyelmemet leginkább a sok keleti stylben épült pompás palota és villa, leírhatlan szép kertek közepette, melyek úgy az európai, mint az ázsiai parton mindkét felől egész Konstantinápolyig kinyúlnak.
Leírhatatlan benyomást gyakorolt reám ez óriás város megszámlálhatatlan karcsú minaretjeivel és aranyfélholddal díszített, ízléses keleti építményeivel, mert jóllehet volt már alkalmam Velencét, Milánót, Bécset s más nagy városokat látni, e felséges látképpel egyikük sem állja ki megközelítőleg sem az összehasonlítást.
Bámulatomból azonban csakhamar kiábrándultam, mihelyt partra szálltam s minden turistának azt ajánlom, hogy a Boszporust és Konstantinápolyt csak a hajó fedélzetéről szemlélje, mert mihelyt onnan leszáll s szárazra lép, oda lesznek fellengős illúziói. Ugyanazon piszkos és szűk utcák csatangoló, gazdátlankutyákkal, mint valamennyi török városban, csupán azzal a különbséggel, hogy Pera és Galata elővárosokban, hol az európaiak laknak, két, sőt háromemeletes fa- és kőházak is láthatók, míg a tulajdonképpeni Konstantinápolyban a szűk girbe-görbe utcák kivétel nélkül alacsony, ablaktalan házakból állanak.
Mihelyt "Clareisse" horgonyt vetett, egy vámhivatalnok jelent meg a fedélzeten, egy angol ifjú s néhány szolga kíséretében. Kapitányunk néhány szót váltott az angollal, s aztán hozzám vezetve őt, mint R. angol követségi attasét mutatott be.
A fiatal angol a kölcsönös üdvözlés után tudtomra adta, hogy a várnai konzul a követséget már eleve tudósította megérkezésem felől s neki megbízása van engem egy hotelbe kisérni s mindennemű anyagi és erkölcsi segélyben részesíteni. Végül azt is értésemre adta, hogy a nagykövet ő lordsága nagyon óhajtaná, ha, mihelyt az utazás fáradalmait kipihentem, őt személyesen fölkeresném.
Én tehát szívélyes búcsút vettem derék kapitányomtól és W. földimtől s Jánosommal a hajót elhagyva, követtem az attachét, ki bennünket egy Galatában fekvő Hotelbe vezetett, hol egy csinos szobában szállásoltattam el e faház első emeletén.
Gyorsan átöltözködtem s K. úrral Perába mentem ebédelni a Hotel d'Augleterre-be. Utunk odáig szűk utcákon vezetett, melyeken a legkülönbözőbb emberi alakokkal találkoztunk, kik minden kigondolható viseletben a legritkább csoportokban minden létező nyelven kiabálva bizarr vegyüléket alkottak.
Midőn a Perát Galatától elválasztó régi török temetőn haladtunk át, azt kérdé tőlem társam, föl vagyok-e jól fegyverkezve, mivel rablás és gyilkolás Konstantinápolyban napirenden vannak s a török rendőrség sokkal lanyhább, sőt a legjobb akarat mellett is sokkal erőtlenebb, hogysem a haramiákat, kik az európai társadalomnak söpredékéből állnak, megfékezhetné, minthogy néhány, becsületéről megfeledkező konzul védszárnyai alá rejtőzködnek, kik jó pénzért mindenkor készek cimboráikat megvédelmezni.
"Ezért ajánlom önnek - mondá szíves kisérőm - hogy mindig fölfegyverkezve s kivált esténként sohase járjon egyedül, mert könnyen úgy járhat, mint már sok európai, kik életüket vesztették elővigyázatlanságuk miatt. Mert lássa, szégyenünkre be kell vallanom, hogy csak a keresztény városrészekben oly mindennapi eset a rablás és gyilkolás, míg a félholdon belül - a tulajdonképpeni Konstantinápolyban - ilyesmi ritkán történik. Általában a török, kit mi pogánynak tartunk, minden tekintetben sokkal tisztességesebb és derekabb, mint a keresztény és egy muzulmán sohasem fog arra vetemedni, hogy bírvágyból felebarátját legyilkolja vagy meglopja.
Blana Szilárd

TÁRCA

Egy magyar emigráns törökországi élményei.
- A "Pest Hírlap" eredeti tárcája. -

IV.
Végre elértük a szállodát Perában, hol európai mód szerint, bár nagyon jól, de méreg drágán megebédeltünk.
Már este volt, mikor a Hotelt elhagytuk; vállalkoztam, hogy egyedül is visszatérek lakásomra, mindazáltal ifjú barátom nem hagyott egyedül menni, hanem elkísért. Mielőtt nekiindultunk volna, mindketten egy-egy, gyönge fényt terjesztő, papír lámpát vettünk, mivel ez időtájt, t. i. 1849-ben, utcai világításnak nyoma sem volt még Konstantinápolyban s a török rendőrség mindenki iránt, ki magát lámpával el nem látta, gyanút táplált. Elértünk minden veszély nélkül szállásomra, hol szívességét megköszönve, elváltam az attachétól.
János, ki nem kis aggodalommal várakozott reám, elbeszélte, hogy megéhezvén, de még jobban megszomjazván, betért egy lebujba. Itt a jelen volt olaszok, görögök és dalmátok egyszerre borzasztó verekedést kezdtek, melynél tőrök és kések oly nagy szerepet játszottak, hogy egy görög s egy olasz halva maradt a helyszínén. A hullákat aztán minden teketória nélkül kidobták az utcára, mígnem két kavasz jelent meg egy szamár által vont taligával, melyre feldobták a hullákat s egy pokróccal letakarva, elszállították. Eszükbe sem jutott kísérletet tenni a tényálladék felvételére, vagy a tettesek bekísérésére, hanem oly nyugodtan mentek odább, mint akinek legjobb rendben van a szénájuk. Hű Jánosom ez elbeszélés után füle tövét vakarva tette hozzá: "Kapitány úr, szép vidék ez, hanem máskülönben itt az ember csak a jó istenre, meg saját magára van hagyva, minek okáért az embernek mindig óvatosnak s tetőtől talpig fegyverben kell lennie."
Nyugalomra hajtottuk fejünket, de alig szunnyadtunk el, midőn "ates var" (tűz van) kiáltások riasztottak fel álmomból. Az ablakhoz sietve, közvetlen közelben láttam egy faházikót lángok között. Midőn az ajtón ki akartam menni, fogadósom jött elém s megnyugtatólag biztosított, hogy éppen semmi veszély sincsen. "Egyébiránt - tevé hozzá - nálunk nem újság az ilyesmi s csaknem minden éjjel leég egy-egy ház tövig, mert pusztán fából vannak készítve." Rábeszélésére visszatértem szobámba s Kelet pompája által ébresztett illúzióm lassanként lohadni kezdett, hogy helyet adjon a józan kiábrándulásnak.
Reggel hivattam a fogadóst. Ravasz arcú görög volt, ki midőn megtudta, hogy angol vagyok, igen alázatosnak mutatta magát. Kérdém, nem kaphatnék-e valakit, aki egy a városban teendő körútra elkísérne. Ő észrevevén, hogy pénzes ember vagyok, a legnagyobb előzékenységgel ajánlá föl "dragomán"-ját (bérszolga) s egy lovat, mely utóbbi a város roppant kiterjedése miatt nélkülözhetetlen. Az értük fizetendő összegre nézve hamar megegyeztünk s miután meglehetős rossz, de annál drágább reggelimet elköltöttem, lóra ültem, s egy suhanc vezetése mellett megindultam egy kis körszemlét tartani a város felett.
Miután Perát és Galatát bejártuk, a félhold nagy hídján átmentünk Stambulba; de itt is kiábrándultam illúziómból, mert a rendetlen, kanyargós utcákon a magas, komor falak hosszában csak piszkot és sarat találtam. Néhány órai fáradságos lovaglásban megéhezvén, egy "han"-ba (vendéglő) tértem be örmény vezetőmmel, hol csodálatomra nagyon jól ettem s kivált a török nemzeti eledelek kitűnően ízlettek. Ez utóbbiak csak vajjal, marhazsírral vagy olajjal készítvék, mivel a disznózsír használatát tiltja a Korán.
Midőn este felé meglehetősen kiábrándulva hazatértem, arról értesültem, hogy R. keresett s kéret, várjam be őt másnap 10 órakor, minthogy Lord Stratford C. nagykövet óhajtana Terepiában levő nyári lakában fogadni. A kitűzött órában teljes egyenruhában vártam az attachét, hogy vele a hatalmas angol birodalomnak, melynek már én is honfipolgára lettem, képviselőjénél tisztelegjek. Nemsokára az angol követ pompás fogatán ültem az attachéval. Utunk gyönyörű ciprus, platán és magnolia erdőkön keresztül vezetet a követség nyári kastélyához, hol megérkezve, elegáns, pazar fényű terembe léptünk. Kisvártatva megnyíltak az ajtó szárnyai s belépett a nagykövet, egy őszbe borult, magas, tiszteletre-gerjesztő, borotvált arcú férfiú, ki egyszerű polgári öltönybe volt öltözve. Miután barátságosan kezet fogott velem, megnyerő hangon, fesztelenül társalogni kezdett:
"Kapitány úr, mondá néhány percnyi barátságos beszélgetés után, - kérni fogom, hogy majd később beszéljen el egyes részleteket a lefolyt magyar szabadságharcból. Most pedig szívesen látom ozsonánkra s egyszersmind bemutatom családomnak."
Erre bevezetett az ebédlőbe, hol egy tisztes delnő két szép fiatal leányával a legelőzékenyebben fogadott. Ozsonna után a hölgyek, kik a társalgóterembe vezettek, reám és hazámra fordították a társalgást s a legnagyobb érdekkel és részvéttel kisérték szavaimat. Két órai kellemes társalgás után a nemes lord dolgozószobájába hivatott; de mielőtt parancsát követtem, meg kellett ígérnem a hölgyeknek, hogy látogatásom megújításával nem fogok soká késni. A lord dolgozó-szobájába érve, még hosszabb ideig társaloghattam a nemes férfiúval, ki államférfiúi alapossággal kért tőlem hazámra vonatkozó számtalan politikai dolgok iránt felvilágosítást és részletezést.
Mielőtt távoztam volna, melegen szorított velem kezet s így szólott: Ausztriának ezen, gyöngeségből kifolyó politikája elidegeníté magától a szabad angol nemzet szívét, mely eddig azon volt, hogy támogassa Ausztriát, mint Közép-Európa védfalát az ázsiai népek ellenében. De azok után, amik történtek, Anglia teljesen el fog fordulni a missziójáról megfeledkezett Ausztriától. "Ön még fiatal ember - így végzé szavait látnoki hangon - még meg fogja azt érni, hogy az osztrák ház keservesen meglakol ezen népjog ellen elkövetett merényletért, nem marad büntetlen, hogy azon nemzet ellen szövetkezett, mely őt annyira megvédte, azaz hogy drágán fogják az osztrákok a leckét megfizetni."
Még meg se rémültem, midőn a derék diplomata jóslata teljesedésbe ment. Először Solferino, azután Sadova hirdettek a kormány elkövetett hibáit és bukását.
Blana Szilárd

A "PESTI HÍRLAP" TÁRCÁJA

Egy emigráns törökországi élményei.*)
Új vezetőm. - Bazár, mint az igazságszolgáltatás színtere. - Angol szolgálatba lépésem. - Egy bankóhamisító hazánkfia. - Miccalato kapitány. - Konstantinápolyi csendélet. - Éjjeli razziák. - Konstantinápoly mint az útonállók gyűlhelye. - A kötött kezű rendőrség.

*) Lásd a "P. Hírlap" 149. számát.

Konstantinápolyi attaché barátomat hivatalos teendői akadályozták, hogy gyakran fölkeressen s velem hosszabb időt töltsön; nem kis örömömre volt tehát, midőn egy napon a véletlen egy U. nevű földimmel hozott ismeretségbe, ki örökségi ügyek miatt több év óta Konstantinápolyban tartózkodott s honfitársait mindenkor szívesen fogadta vendégszerető házánál. Mintegy 20 éves fia, ki nagy helyismerettel bírt, szívesen ajánlkozott vezetőmül. Társaságában több kirándulást tetem a városban s környékén s meglátogattam az óriási, labyrintszerű bazárt, melyben különös jelenetnek voltam tanúja.
Ugyanis néhány kavasszal találkoztunk, kik egy vad tekintetű suhancot kísértek közrefogva, kinek kezei hátra voltak kötve. A menet feltűnés nélkül haladt előre a sűrű tömegben, míg végre egy boltkirakat előtt megállapodott, az egyik kavasz kivett zsebéből egy hosszú szeget s azt a kezében levő kalapáccsal a két kirakat közfalába készült beverni. E működését azonban megakadályozták a kirakatok tulajdonosai, kik jó baksist nyomtak a kavasz markába, minek következtében a menet odább vonult. Több helyt ismétlődött még a jelenet, míg végre egy helyen a kavasz, kivel a tulajdonos nem tudott megegyezésre jutni, beverte a szeget a kirakat falába. Aztán szótlan aláállították a delinquenst, ki belenyugodni látszott sorsába, a kavaszok egyike vékony selyemzsinórt dobott nyakába, s miután egy barna süveget húztak fejére, mely arcát is elfödé, a zsinóron felhúzták a szegre. Néhány percnyi rángatódzás után, mit a jelenlevők közönyös arccal szemléltek, a szegény ördög elköltözött ez árnyékvilágból; az exekuciót végrehajtó kavasz pedig, mintha mi sem történt volna, kiverte csibukját s rágyújtott, várva, míg egy szamár által vont kétkerekű taliga megérkezett, melyre aztán rádobták a hullát, pokróccal betakarták s elhajtottak vele.
Más alkalommal a nyilvános büntetés egy más nemét volt alkalmam ugyancsak a bazárban szemlélni. Egy örményt, kit lopáson kaptak, arra ítélt a kádi, hogy jobb fülénél fogva egy bolt ajtajára szegezve álljon egy pár óra hosszat. A delinquens e barbár műtét előtt egy téglára állíttatott, melyet aztán elvettek lába alól s ha most nem akarta füle cimpáját kiszakítani, kénytelen volt lábujjhegyen állani a kiszabott ideig. Igazán olcsó és praktikus igazságszolgáltatás.
Néhány nap múlva barátságos meghívást kaptam C. lordtól ebédre. A meghíváshoz 100 font sterling volt csatolva folyó kiadásaim fedezéséül. Nem mulasztám el a kitűzött időben pontosan megjelenni, mely alkalommal köszönetem mellett visszaadtam a száz fontot a lordnak, biztosítván őt arról, hogy semmi szükségét sem érzem, minthogy pénz dolgában bőven el vagyok látva. Ő azonban gyöngéden rám erőszakolta, mondván, hogyha jelenleg tán nem is szorultam rá, tegyem el későbbre; így tehát vonakodásom dacára meg kellett tartanom.
Ebéd után nem kis meglepetés várt reám a lord részéről.
"Ön érdeket keltett bennem sorsa iránt, mondá a lord felém fordulva, s igen örülnék, ha önnek némi szolgálatot tehetnék. Egyik részvényes igazgatója vagyok egy kelet-indiai társulatnak s jogom van őrnagyi rangig tiszteket kinevezni az indiai hadsereghez. E joggal élve van szerencsém önnek, kit bátor katonának ismerek, ezennel átnyújtani ez okmányt, mely önnek a 24. bengaliai ezredhez kapitánnyá való kinevezését tartalmazza." E szavak után átadá az okmányt, melyet meglepetésemben alig valék képes megköszönni.
"Különben - tevé hozzá - minthogy az ön sebei még nem gyógyultak be teljesen, szabadságolom önt egy évre, mely idő alatt mindazáltal élvezni fogja 42 font sterling havi fizetését. Ha pedig Indiának tropikus klímája kártékonyan hatna az ön egészségére, lemondhat állásáról, vagy szabadságoltathatja magát, anélkül, hogy újólag belépésre kötelezve volna."
Mélyen meghatva a lord nemeslelkűsége által, nehezen találtam szavakat hálám kifejezésére, mely alól különben is kivonta magát, amennyiben rögtön e jelenet után a terembe vezetett s új rangomban bemutatott a hölgyeknek. Midőn felnyitám az okmányt, csodálkozva vettem észre, hogy abban "Miccalato" néven vagyok nevezve. A nagykövet ki megütközésemet látta, ily felvilágosítást adott: "A végből nem állítottam ki az okmányt saját nevére, hanem "Miccalato" névre, mert saját érdekében önnek múltját titokban akartam tartani. B. kapitánynak, a magyar szabadságharcbeli hősnek még új állásában is könnyen lehetnek kellemetlenségei, míg Miccalato angol kapitánynak, kinek háta mögött az egész angol nemzet áll, senki sem fogja merészelni útját állani.
Késő éj volt, mikor a lord családját egy szolga kíséretében elhagytam. Hazaérkezve arról értesülök, hogy néhány emigráns honfitársam keresett. Ugyanis csak a főbb menekülteket bellebbezték Kiutachiába és Aleppoba, míg a többi tisztek, kiknek nagyobb része különben már török szolgálatba lépett, tetszésük szerint mehettek oda, ahová kedvük tartá. Bizony helytelenül cselekedtem magam is, hogy Sumlából megszökve annyi veszélynek tettem ki magamat; ha várok, nekem is visszaadták volna szabadságomat.
Attache barátom, ki másnap meglátogatott, egy francia szabóhoz vezetett, aki új angol egyenruhámat elkészítse. Midőn a kész ruhát szállásomra hozta s a számlát kértem tőle, azt a választ nyertem, hogy az angol követség részéről már ki van egyenlítve. Én tehát újra meglátogattam a lordot, hogy szívességének ez újabb jelét megköszönjem. Ő azonban nem sok időt hagyott a hálálkodásra, hanem bevezetett a terembe, hogy ott addig, míg az ebédet felhordják, mulattassam a nőket.
Ily kedvező viszonyok közt nem lehet csodálni, ha napról-napra mindinkább megkedveltem a konstantinápolyi életet. Otthonosan kezdtem magamat érezni az európaiak által lakott Perában és Galatában, hol emigráns honfitársaimmal is gyakran találkozván, körükben nem egy kellemes órát töltöttem.
Egy napon egyik perai kávéházban teámat szürcsölgettem, midőn egy előttem ismeretlen egyén felém tartva nevemen szólított. Megmondta nevét s azt is, hogy Pestről való. Honfitársak távol a hazától, kivált ha még hozzá egy városból valók, sokkal könnyebben kötnek ismeretséget, mint otthon. Így mi is csakhamar bizalmas barátokká lettünk. Midőn a kávéházat elhagynók, fölkért, kísérném el közeli lakására, mivel reám nézve fontos közleni valója van. Nem minden habozás nélkül engedtem meghívásának, fegyvereimre bízván magamat. Midőn csinosan berendezett lakásán négyszemközt voltunk, következő ajánlattal állott elő: "Ön - így kezdé beszédét - kettős állásánál fogva, nevezetesen, mint angol tiszt és magyar menekült, jó szolgálatot tehetne nekem és társaimnak, mely önnek is hasznot hajtana. Én ugyanis feje vagyok egy hamis török bankjegyeket gyártó társulatnak s mint láthatja, - tevé hozzá - az üzlet jól jövedelmez, semmiben sem szenvedek hiányt. Veszélytől pedig nincs mit tartani; a török bankhivatalnokok sokkal ostobábbak, hogysem észrevehetnének valamit. Különben utánzataink a csalódásig hűek, minthogy néhány emberem elsikkasztotta száz-, ötszáz- és ezer-piaszteres kincstári bankjegymintákat, ami könnyen ment, mert több örmény bankhivatalnokot sikerült megvesztegetnem. Önnek tehát most nem volna egyéb dolga, mint a kész bankjegyeket apránként beváltani, ami önnél, ki angol tiszt, éppen nem keltene feltűnést. E szavak után felnyitá íróasztalának fiókját, s abból egy jókora nyaláb hamis török bankjegyet kiszedvén, ily szavakkal nyujtá felém: "Az ezek beváltásából kapott összegen testvériesen osztozunk."
Sokáig nem jutottam szóhoz a fölindulástól s midőn végre visszanyertem hidegvéremet, nyugodtan válaszolám az arcátlannak: "Nagyon csalódik ön, ha azt hiszi, hogy nem bírok elég jellemerővel, anyagi szükségletemet tisztességes úton megkeresni, s csak sajnálni tudom önt, hogy ön erre nem képes." Előszedte erre minden rábeszélő képességét, hogy engem ajánlatának megnyerjen, s midőn látta, hogy mindazáltal hajlíthatatlan vagyok, fenyegető hangon mondá:
"Ha ön, kedves földim, oly szőrszálhasogató és gyermekes, ily előnyös ajánlatot visszautasítani, figyelmeztetem önt saját érdekében, hogy a most itt köztünk lefolyt beszélgetést titokban tartsa, ellen esetben egy percig sem lesz élete Konstantinápolyban biztonságban, mert társulatunknak a legügyesebb rablók állanak rendelkezésére, kik önt könnyen ártalmatlanná teendik: ennél fogva jó lesz hallgatni."
Szavamat adtam, hogy hallgatni fogok s azt meg is tartottam. Siettem haza, örülve, hogy baj nélkül szabadulhattam s föltetem magamban, hogy jövőre ismeretségek kötésénél elővigyázóbb leszek.
Egy néhány nappal reá következő eset csaknem feledtette velem e kellemetlen találkozást. Egy reggel még ágyban feküdtem, midőn egy fiatal földim arcából kikelve benyitott a szobámba s elbeszélte, hogy egyik legjobb barátomat W-t, a rendőrség Pera egyik szűk utcájában, több tőrdöféssel megsebesítve s mindenéből kifosztva, vérében találta. Sebei ugyan veszélyesek s nagy vérvesztést szenvedett, mindazáltal van remény felgyógyulásához. Csak több nap multán jött annyira magához, hogy az élete ellen elkövetett merényletet részletesen elbeszélhette.
Az eset így történt: ama szerencsétlen napon 10 órakor barátom egyik kávéházból hazafelé tartott; lakásától nem messze egy szűk sikátorban egyszerre öt útonálló megtámadta. Védelmezte magát, amennyire a roppant sötétség megengedte; de végül a rablók kés- és tőrszúrásai alatt eszméletlenül összerogyott. Kirabolva, félholtan talált reá később az őrjárat, mely előbb a rendőrszobába s innen, miután megtudták kilétét, lakására vitte. Nyelvük után ítélve -tevé hozzá barátom - máltaiaknak vagy görögöknek kellett lenniük.
Minthogy hiába való fáradság volt volna a rendőrséghez fordulnom a végett, hogy a tetteseket kinyomozza, azért így szóltam W. barátomhoz: "Bízd csak reám, pajtás, rajta leszek, hogy megbosszuljalak s néhány barátom segélyével majd megtanítom én ezeket a gyáva görögöket és máltaiakat, hogy elmegy a kedvük máskor magyarhoz nyúlni."
U. fiatal földimmel, ki több évig tartózkodván Konstantinápolyban ismerte az ottani viszonyokat, tudattam, hogy ezeken a görög és máltai rablógyilkosokon, kik W. barátommal oly gonoszul bántak, bosszút akarok állani s U. rögtön késznek nyilatkozott, hogy ebben segítségemre lesz; azonban megjegyzi, hogy legalább hat-hét elszánt s jól felfegyverzett férfiúra van szükség, hogy éjjel e rablócsőcselékre vadászatot tarthassunk.
Csakhamar sikerült öt barátomat megnyerni ügyemnek, kikhez még U. barátom s öreg huszárom, János is csatlakoztak. Botokkal, tőrökkel és pisztolyokkal jól fölfegyverkezve egy erre alkalmas napon megindulánk az expedícióra. Mindenek előtt a francia étterembe vezettem az egész társaságot, s jól megvendégeltem, nem feledkezvén meg jó borokról, melyek derült hangulatra keltsék s bátorságát növeljék. 10 órakor elhagyók a helyiséget. U., ki ismerte ama rejtekhelyeket, hol a csőcselék áldozatára várakozott, a török temető felé vezetett bennünket, mely Pérát elválasztotta Galatától.
A hely a legjobb alkalmul kínálkozott a rablóknak, kényelmesen kirabolni az elkésett hazatérőket, mivel azon esetben is, ha az őrjárat meglepné őket, a nagy sötétség védelme alatt, nyomtalanul eltűnhetnek a számtalan sírkő mögött, hol üldözéstől nincs mit tartaniok. A temető szélén megbeszéltük csatatervünket. A fiatal U., ki erős és elszánt legény volt, vállalkozott egyedül előre menni, meghagyván nekünk, hogy 20-25 lépésnyi távolságban kövessük; nem fog sok idő eltelni, s őt a rablók megtámadják, ekkor füttyentésére mellette termünk, a többi aztán magától jövend. U. tehát előre sietett, mi pedig a meghatározott távolságban követtük. Sötét, hideg decemberi éj volt s alig mehettünk 10 percig, midőn U. elkiáltá magát s egyidejűleg pisztolylövés hallatszott. Villámsebesen siettünk arra a helyre, hol U. három gazemberrel dulakodott. Most élet-halálharc vette kezdetét, amennyiben mindkét rész elkeseredve használta kését és tőrét. Mindazáltal nem telt bele öt perc s a rablók földre voltak teperve, csakhogy a lármára más két rabló jött 3 társának segítségére, azonban egypár jól irányzott pisztolylövéssel ezeket is ártalmatlanokká tettük. A lövések által figyelmeztetve egy őrjáratot csaltak a hely színére, mely midőn fáklyákkal odaérkezett, öt rablót láttunk vérében fetrengeni a földön, részünkről pedig ketten könnyű sebet kaptak. Az őrjárat szekeret hozatott, melyen a sebesülteket a rendőrségre szállította. Mi is oda mentünk s megneveztük magunkat és szállásunkat, s azután haza bocsáttattunk azzal a meghagyással, hogy holnap délelőtt 10 órakor újra megjelenjünk.
A kitűzött időben mindannyian pontosan megjelentünk a rendőr-aga előtt, ki örömmel mondott nekünk köszönetet, hogy kézre kerítettük a rég eredménytelenül nyomozott rablóbandát. Tőle tudtuk meg, hogy az általunk lekaszabolt útonállók közül két görög már meghalt sebeiben s egy harmadik máltai szintén utánuk készül, kettő pedig ha életben marad is, nem kerüli el a hóhér kötelét.
Miután előadtam az agának indokunkat, mely bennünket e bosszútettre bírt, késznek nyilatkoztunk, hason módon az ország fővárosának közbiztonságát helyreállítani ama nagylelkű védeleméért a portának, melyben minket fogadott. Az aga nem látszott ellenkezni szándékunkkal, de viszont nem mulasztá el a török rendőrségnek védelmére kelni.
Merész, kalandvágyó társaimat tehát magam köré gyűjtöttem s folytattuk az éjjeli razziát, még pedig oly sikerrel, hogy a derék aga alig végzett az egyik csoport rablóval, már másikat állítottuk elébe. Pár hét múlva Pera és Galatha külvárosok híres rablófészkei kipusztultak, a megmaradottak pedig annyira féltek az "ungarcsiek"-től, hogy felszedvén sátorfájukat, odább állottak. Mi tehát elértük célunkat s jó ideig nem is lehetett hallani, hogy a magyarok közül valaki megtámadtatott volna.
Blana Szilárd

TÁRCA

Egy emigráns törökországi élményei. *)
-A "Pesti Hírlap" eredeti tárcája. -

*) Lásd a "Pesti Hírlap" 217. számát.

A siker, mellyel Konstantinápolyt a rablóktól megtisztítottuk, csak fokozta kalandvágyunkat, mely még az előbbinél is veszélyesebb tettre csábított bennünket. Egy nap ugyanis azzal a meglepő hírrel lépett szobámba U. barátom, hogy pénzzel és jó szóval sikerült egy török főúr "hárem basiját" (háremőr), kinek gazdája több napra elutazott, arra az ígéretre bírni, hogy minket ma este bebocsát a hárembe. Hárem! Ki ne hallott volna erről az Izis fátyolával bevont Hesperidák kertjéről? Kinek ne keltené föl kíváncsiságát e bűvös hely nevének már csak puszta hallása is? S melyik ifjú az, ki ne égne a vágytól, hogy belépjen e szentélyébe a tiltott szerelemnek? Ifjú képzelmem ez oly érdekes és csak regényekből és leírásokból ismert helynek képét úgy rajzolta, mint oly házat, melyben habzó serlegét kínálja a szerelem s melynek bájos tündérei minden férfivel, ki a szerelemnek e szentélyébe lép, megízleltetik a paradicsom gyönyöreit.
Türelmetlenül vártuk az éj beálltát, mert a látogatás ideje éjfélre volt kitűzve. Elővigyázatból, nehogy feltűnésünkkel eláruljuk magunkat, török ruhába öltözködtünk, nem kímélvén semmi költséget a lehető legszebb ily öltöny beszerzésére. Övünkbe yatagánok és pisztolyok voltak dugdosva, hogyha életünket veszély fenyegetné, azt drágán fizettessük meg. Kevéssel éjfél előtt a kijelölt ház előtt valánk, mely a török negyednek egyik szűk utcájában feküdt. Éktelen hosszú, ablaktalan ház volt ez, mely kívülről csupasz falnak látszott, oly alacsony kis kapuval, hogy csak hosszabb keresés után akadhattunk reá. Társam halkan négyszer kopogott a kapun, melyre nemsokára csoszogást hallottunk, megnyílt a kapu s előttünk állott az eunuch egy ritka, deres szakállú s vénsége dacára is fürge emberke, ki fanyar-édes arccal fogadott bennünket. A tágas udvar közepén csinos, keleti stylben épített ház állott, melyet pompás veranda környezett. A verandán keresztül szép tágas csarnokba vezetett bennünket az eunuch, melyben török ízlés szerint nehéz szőnyegek borították a falakat s körös-körül alacsony pamlagok terültek el, közepén pedig szép török lámpa csüngött alá, kellemes gyönge fényt hintve maga körül.
A hárem-basi intésére leültünk, ő pedig magát meghajtva eltünt a belső termekben, honnan gyermekes vihogás hallatszott ki. Az ajtóban egyszerre egy rút vén négernő jelent meg s szintoly hirtelen eltünt. Társam megnyugtatólag jelenté ki, hogy akit láttunk, az csak rabnő volt. Csakhamar jött a hárembasi is s miután magát újra meghajtá, felszólított a belépésre. Szívdobogva követtem őt egy meglehetős tágas, szőnyeggel fedett terembe, melynek közepén nagy, kerek asztal állott. A termet egy lecsüngő lámpa s az asztalon álló, két karos gyertyatartóban égő viaszgyertyák világították meg. Az asztalt, mely kávés csészékkel és csemegékkel volt megrakva, félkör alakú díván vette körül, melyen hat nő - négyen festői szép keleti kosztümben, kettő pedig kifogástalan francia toilettben a legújabb párisi divat szerint - ült keresztbefont lábakkal s csibukból és nargile-ből sűrű füstfelhőket fujt. Török szokás szerint mély meghajlással köszöntöttük őket, melyre a nők részéről féktelen vihogás és kacagás volt a felelet, mialatt arcukat melyek különben is le voltak fátyolozva, fehér kis kezükkel még jobban eltakarni igyekeztek s csak lopva vetettek egy-egy pillantást reánk. U., ki folyékonyan beszélt törökül, egyes szavakból álló feleleteknél egyebet nem vehetett ki belőlük. Ez alatt időt nyertem a hölgyeket közelebbről szemügyre venni s úgy találtam, hogy kettőjük kivételével, kik elhízottak valának - amit különben a törökök különös bájnak tartanak s nem ritkán mesterségesen is előállítanak - amint kivehettem, elég csinosak és fiatalok voltak. Valamennyinek többé-kevésbé fekete haja volt, mely kacéron és ízlésesen fürtözte be fejüket. Nagy, mandulaszerűen vágott szemeik szénfeketék vagy sötétkékek voltak, arcszínük hófehér, kezeik és lábaik picinyek, az előbbieken azonban a vérvörösre festett körmök visszataszítólag hatottak rám.
Midőn végre láttam, hogy barátom igyekezete egy-egy lopva felénk vetett pillantással és vihogásnál egyéb jutalomban nem részesül, e szokatlan magaviselet okát megtudandó a négernőhöz fordultam, kinek igen hízelgett e leereszkedésem s beszéd közben meg is tudtam tőle, hogy a hárembasi jelenléte okozza a hölgyek részéről e tartózkodást. Én tehát a vén rókához menve barátságosan kértem, hagyna bennünket kissé magunkra. Ő azonban eleinte fejét rázta, hogy nem lehet; végül mégis kirukkolt vele, hogy ha még 100 piasztert adok, kész bennünket reggelig magunkra hagyni. Markába nyomtam tehát a kívánt összeget, aztán pedig a négernőébe is 20 piasztert, mire mindketten elégedett mosollyal s hosszas hajlongások után elhagyták a termet.
Mihelyt a két cerberus eltávozott, felugráltak a hölgyek s teljesen láthattuk arcukat, melyeket eddig kezükkel s kendőikkel félig eltakartak. Négyük 15-18 év között lehetett, a másik kettő pedig néhány évvel idősebbnek látszott, annyival inkább, minthogy korához képest nagyon is testes volt. Fél óra sem telt bele s már egész otthonosan éreztük magunkat körükben, ők pedig vetélkedve törekedtek rokonszenvünk elnyerésére. Egy 17 éves cirkassiai, legkarcsúbb mindnyájuk közt, vonta mindjárt magára figyelmemet. Tőle tudtam meg, hogy a mellékterembe zongora van, s hogy az egyik idősebb hölgy ért hozzá valamit. Kapva a kínálkozó alkalmon, hogy török zenét halljak, felszólítám, örvendeztetne meg bennünket játékával. Nem vonakodott tőle, karomat nyujtám tehát, de azt nem látszott megérteni. Én tehát karját karomba fűzve, bevezetém a zongora terembe. Itt leült s néhány török melódiát játszott, természetesen oly hamisan és rosszul, hogy én és barátom, ki szintén értett a zenéhez, kellemetlenül éreztük magunkat, s alig vártuk, hogy abba hagyja. Mi persze kelletlen udvariassággal megdicsértük és megtapsoltuk, itt ő nagy megelégedéssel fogadott s mint látszott, társnőinek irigységét is magára vonta.
Azután én ültem a zongorához s egy francia négyest, néhány keringőt és csárdást játsztam, melyek ezen, a világtól elzárt, szegény teremtményeket annyira föllelkesítették, hogy őrülten ugráltak körös-körül a teremben, odaszöktek hozzám és csókjaikkal borították el kezemet és arcomat. Még a két vastagabbikat is megkapja játékom hatalma s nehézkes mozdulataikkal derültségre keltettek bennünket. Nagyon is közepes játékom, mellyel nyugaton egy szakácsnét se igen lettem volna képes meghódítani, itt egy török pasa háremében határtalan bámulat és tisztelet tárgyává tett.
Hajnalodott már, midőn a hárem-basi megjelenvén, figyelmeztetett, hogy idején volna már a hazatérésre gondolni, minthogy nemcsak ő, hanem mi is életünkkel játszunk, ha világos nappal észrevenné valaki távozásunkat. A karcsú circassiai zokogva borult keblemre, s keserűen panaszolta, hogy ez volt az első boldog perc, bizonyára az utolsó is életében. Mi pedig egy élvezettel gazdagabban, s egy illúzióval szegényebben elhagytuk a háremet, melynek látogatására annyira vágyódtunk, s mely oly kevéssé elégíté ki várakozásunkat. Útközben be kellett vallanunk, hogy a női bájak, szellemi műveltség nélkül, nem képesek boldogításra az embert.
Blana Szilárd

TÁRCA

Egy emigráns törökországi élményei. *)
(A "Pesti Hírlap" eredeti tárcája. - (Fuad Effendi. - Németül daloló török ezredes. - Újabb merénylet életem ellen. - Belépésem a török szolgálatba.)

*) Lásd a "Pesti Hírlap" 226. számát.

U. barátom a "Tofana" nevű nagyszerű tüzérségi laktanya megtekintésére szólított föl. A messze kinyúló épület tágas udvarán éppen meg akartam szólítani egy tőlem nem messze álló s török tüzérezredesi egyenruhában levő tisztet, amint az hirtelen felém tart s németül megszólít: "Isten hozott pajtás, nem ismersz már?" Fuad Effendire ismertem benne, ki az 1847. nagy hadgyakorlaton Itáliában az osztrák hadsereghez volt beosztva, hogy itt a török kormány határozott óhajtása szerint tapasztalatot szerezzen. Fuad Effendi hat évet töltött a bécsi tüzérakadémián s midőn tanulmányait sikerrel végezve, hazájába visszatért, gyorsan emelkedik a katonai pályán s máris ezredesi rangot viselt s a Tofana parancsnoka volt. Barátságosan meghívott asztalához s mosolyogva tevé hozzá megnyugtatásunkra, hogy francia szakácsot tart s hogy bor és champagnei sohasem hiányoznak asztaláról. Lakásán, mely a kaszárnyában, pazar fénnyel és európai ízlés szerint volt berendezve, bámulatunkra három legújabb francia divat szerint öltözködött, szép fiatal hölgyet találtunk, kik közül Fuad Effendi kettőt mint törvényes hitvesét, a harmadikat pedig mint barátnőjét mutatta be. Asztal fölött a kifogyhatatlan, de némileg vaskos humorú Effendit oly jó kedvre hangolták kitűnő borai, hogy sorra kezdé dalolni a bécsi dalokat a legtökéletesebb lerchenfeldi dialektusban. Nejeivel szemben pedig úgy viselte magát, mint bármely európai gentleman.
Ebéd után együttlétünk óta szerzet élményeinket és kalandjainkat beszéltük el egymásnak, midőn egyszerre azzal a kecsegtető ajánlattal állt elém, hogy használjam föl egy évi szabadságidőmet s lépjek török szolgálatba, gyors előmenetelem nem fog elmaradni, mint hogy be vagyok avatva a congreo-rakéták készítésének titkába s ezáltal a török államnak fontos szolgálatot tehetek. Megigérte, hogy alezredesi vagy őrnagyi rangot eszközlend ki számomra, s biztosított, hogy e rakéták gyártása mellett szép anyagi haszon is kecsegtet mindkettőnket. "Mert hát nálunk, törököknél - tevé hozzá - ismeretlen az ellenőri hivatal, s mindenki tetszése szerint kezeli az állam vagyonát. Azt hiszed, élhetnék ily fejedelmileg az én fizetésemből? Kezem alatt van a lőszer-raktár, s tízszeres krétával írom fel kiadásaimat, s aztán beküldöm számlámat a szeraszkiernek (hadügyminiszter), ki azt szó nélkül kifizeti. Megköszöntem Fuadnak jóakarata ajánlatát, s időt kértem a meggondolásra.
Hazaérve, nagyon kecsegtetőnek látszott előttem Fuad ajánlata s elhatározám, hogy elfogadom. Másnap reggel éppen távozni akartam hazulról, hogy tudtára adjam Fuadnak elhatározásomat, amint szobámba lépett vendéglősöm s bocsánatkérések és hajlongások közt azzal a kéréssel állott elő, hogy egyenlítsem ki eddigi számlámat, mivel e napon jelentékeny fizetései vannak. Bosszankodva a fizetésképességemben kétkedő gazember szavai fölött, átvettem a számlát, melyben Jánosom napi bora és pálinkája vastag vörös fonalként húzódott keresztül. A számla meghaladta a 20 font sterlinget. Előhozattam tüssőmet, melyet annak előtte mindig magamnál hordtam, de konstantinápolyi tartózkodásom alatt, kiraboltatástól tartva, szolgáim gondjaira bíztam s tartalmát kiöntém az asztalra, melyen csörömpölve gurultak szét az aranyak és drága ékszerek. Megdermedve állott a semmirekellő görög e nem várt kincshalmaz láttára, mely közt mintegy 25-30 értékes gyémántgyűrűt is látott csillogni. Aztán odadobtam a kívánt 20 fontot s intetem Jánosnak, ki huszáros teremtettével nem a leggyöngédebb módon segítette ki az ajtón. Csak midőn eltávozott, kezdtem belátni, hogy heveskedésemnek veszélyes következményei is lehetnek. Konstantinápolyban ugyanis senkinek sem tanácsos, annál kevésbé egy ily zsugori örménynek ennyi pénzt, (lehetett vagy 80.000 piaszter értékű) mutatni. Rögtön oda akartam hagyni ez ocsmány fogadót, de eszembe jutott, hogy nem sokára anélkül is török szolgálatba lépek s akkor szabad lakásom leend a Tofanában.
Gondatlanságom csakhamar meghozta gyümölcsét.
Pár nap múlva e kellemetlen eset után, kissé a szokottnál későbben tértem haza. Vendéglősöm nem kis csodálkozásomra még fenn botorkált. Nem kevésbé lepett meg amaz előzékenysége, hogy szokása ellenére maga világított a lépcsőn előttem s mi több, egész szobám ajtajáig kisért s alázatos meghunyászkodással kívánt jó éjszakát.
Derék huszárom sohasem feküdt le addig, míg én haza nem érkeztem. Most is boros kancsója előtt mélázva találtam. Mialatt levetkőznöm segített, babonás sejtelemmel közlé velem, hogy pár nap óta nem jő álom a szemére.
Alig alhattam el, midőn egymást követő két lövés egyszerre fölébresztett álmomból. Kiugrottam az ágyból s a lámpa fényénél egy nyögő alakot láttam az ajtón kitántorogni, mialatt Jánosom huszáros káromkodásban tört ki s aztán engem megpillantva, így szólt: "Ez az átkozott kutya, ez a görög korcsmáros meg akart minket ölni s ki akarta rabolni kapitány uramat." S egy kést mutatott fel, melyet a rablógyilkostól vett el.
Magamra vettem rögtön hálókabátomat, fölfegyverkeztem s Jánosom által kisérve a rabló után sietem. Lakása előtt neje kibontott hajjal, térdre hullott előttem s könyörgött, kegyelmezzek meg férje életének.
A lármára a szálloda vendégei is összecsődültek minden oldalról s amint a tényállást megtudták, hangos fenyegetéssel illették a rabló vendéglőst.
Megnyugtatám a még mindig térden álló asszonyt, s megígérem, hogy lemondok az önbíráskodásról, de látni óhajtám a gazembert. Reszketve vezetett be az asszony a szobába, hol a nyomorult holthalványan, összezsugorodva hevert a pamlagon, s jajgatott: jobb karja fityegve lógott le testén, s egész vértócsa borította körülötte a földet. Megtörve tekintet reám s azt hitte, végórája ütött.
Szemére vetettem gyalázatos tettét, mely után siránkozva kért tőlem bocsánatot, anélkül is megverte az isten, minthogy legényem golyója nyomorékká tette. Megvizsgáltam karját s meggyőződtem, hogy két golyótól át van fúrva, s hogy az egyik golyó az alsó karcsontját teljesen szétzúzta. Miután karját János úgy ahogy, bekötözte, mindnyájan szobánkba vonultunk vissza s csakhamar oly csend uralkodott a házban, mintha semmi sem történt volna.
János következőleg adta elő az esetet: "Nem tudtam elaludni s nyugtalan hánykolódtam fekhelyemen, midőn kapitány úr már régen aludt. Éppen tizenkettőt ütött a katholikusok templomának tornyán, amint halk lépteket hallottam a lépcsőn hozzánk egyre közelebb. Fölemeltem fejemet s hallgatóztam. Egy darabig csend volt mindenfelé, aztán hirtelen egy fénysugár tört át az ajtó-hasadékon, valaki halkan a kilincsre tette kezét, de be volt zárva s nem engedett a nyomásnak. A helyzet világos lőn előttem. Halkan pisztolyom után nyúltam s vártam, mi fog következni. A betörő most megkísérlé csendesen fölemelni az ajtót, ami neki csaknem minden nesz nélkül sikerült is. A gyöngezár engedett s az ajtó kinyílt. Én alvást színleltem. Valaki vigyázva a szobába lépett s miután bennünket horkolni hallott, egy tolvajlámpát nyitott ki, amelynek fényénél a betörőben a mi derék vendéglősünkre ismertem.
A lámpát gondosan az asztalra helyezé s egy nagy konyhakéssel kezében az ön ágya felé haladott. Elérkezett a cselekvés ideje. Még alig tett három lépést előre, amint eldördült pisztolyom, a kés kiesett kezéből és jajgatva sietett az ajtóhoz.
Korán reggel a rendőr agához mentem s elbeszéltem neki éjjeli esetemet. Sajnálattal adta tudtomra, hogy ez ügyben semmit sem tehet, minthogy a betörő angol alattvaló. Tőle Fuad Effendihez mentem s közlém vele határozatomat, mely szerint hajlandó vagyok török szolgálatba lépni. Határozatom rendkívül megörvendezteté Fuadot, ki megigéré, hogy azonnal a szeraszkierhez, onnan pedig, ha csak lehetséges a szultánhoz megy, hogy kieszközölje kineveztetésemet.
Blana Szilárd

TÁRCA

Egy emigráns törökországi élményei. *)
(Egy audenciám a szultánnál. - Vízi sport a Boszporuszon. - Leányvásár a Bazárban. - Hayda. - A rabnők sorsa.)

*) Lásd a "P. H." 232. számát.

Másnap fényes ezredesi egyenruhában beállított Fuad barátom, s átadta az alezredessé kineveztetésemről szóló okmányt. A kapu előtt már várakozott reánk a fényes udvari fogat, pedig én még nem is voltam új rangommal járó török egyenruha birtokában. Fuad barátom biztatására angol egyenruhámat öltöttem magamra. Pár perc múlva már robogott velünk a porta udvari fogata a "Dolma Bakcsi" palota felé, mely a szultán számos székhelye közt a legnagyszerűbbekhez tartozik. A palota bejárata előtt több udvari tisztviselő és testőrtiszt fogadott minket fényes keleti öltönyben, s aztán néhány szemkápráztató pompával feldíszített termen keresztül az uralkodó termébe kísértek. Nemsokára szemközt állottunk a keresztbe tett lábakkal egy estaradon ülő "minden hívők urá"-val a próféták utódjával.
A szépnek mondható, telt körszakállú, kissé alacsony termetű fejedelem méltóságos nyugalom mellett némi unottságot tüntetet föl vonásaiban. Ő, kit a világ legnagyobb pompája vett körül, csaknem polgáriasan, egyszerű sötétkék egyenruhát viselt, fejét pedig egyszerű vörös fez födte. Fuad török szokás szerint háromszor mélyen meghajolt előtte, mialatt jobbjával fejét és hasát érintette, míg én fedetlen fővel, csákómat balkezemben tartva, mély főhajtással üdvözöltem a nagylelkű fejedelmet, ki némi szünet mulva francia nyelven így szólott hozzám.
- Nemde, ön magyar tüzértiszt? Hű jobbágyom, Fuad, arról értesített, hogy ön érti a congreve-lövegek készítésmódját. Én tehát megbízom önt és felhatalmazom, hogy állítson fel haladéktalanul egy ily gyárat, minthogy ezen lövegeket használatba akarom hozni hadseregemnél. A szükségletek fedezéséért forduljon hadügyminiszteremhez.
Mély meghajlással fejezém ki szolgálatkészségemet. Azután kevés idő múlva ezt a kérdést intézte hozzám.
- Mennyire haladt a török nyelvben?
Gyorsan összeszedve magamat török nyelven válaszolám, hogy már meglehetős előmenetelt tetem s Fuad segélyével nem sokára egészen otthon leszek benne. Anyanyelvén adott eme válaszom láthatólag kedvező benyomást tőn reá, s "peki, peki" (jól van, jól van) szóval, feltűnően fehér kis kezével intett, elbocsáttatásunk jeléül. Mi aztán török divat szerint, rák módjára lépegettünk hátrafelé, míg az ajtó szárnyai bezáródtak előttünk, akkor könnyült kebellel megfordultunk és távoztunk.
Fuad nagyon meg volt elégedve eddigi magamviseletével s arany hegyeket ígért. Egyenesen új lakásomra vitt, mely öt szobából állott s a legnagyobb meglepetésemre ízléses európai bútorokkal volt ellátva. Ez ismét a derék Fuad műve volt, ki testvérként bánt velem.
Néhány hét alatt elkészült a gyár, s a hadügyminiszter egy század török tüzért bocsátott rendelkezésemre, kikhez eleinte nem nagy reményeket kötöttem, pedig az eredmény megmutatta, hibásan. Oly ügyességet és tanulékonyságot fejtettek ki a nagyon nehéz lövegek készítési módjának elsajátításában, hogy bármely polgárisult európai nemzet köznépének is becsületére válnék.
Működésemet nagyban elősegíté a páratlan fegyelem, mely csak a török komolyságban s mohamedán mértékletességben, mely a Korán tekintélye folytán minden szeszes ital élvezetét eltiltja, leli magyarázatát.
Egy kellemes délután U. barátommal arra a nyaktörő mulatságra vállalkoztunk, hogy egy lélekvesztőn átmegyünk az ázsiai partra, Skutariba.
Hamar megegyeztünk egy kaikcsival (csónakos) s beleültünk a körülbelül negyedfél méter hosszú s másfél méternyi széles lélekvesztőbe, melyben, hogy a súlypontot el ne veszítsük, hanyatt kellet feküdnünk. Dacára az óvatosságunknak, a kaikcsi, - egy izmos török, ki a csónak közepén egy tőkén foglalt helyet, mindkét kezében egy-egy két méter hosszú evezőt tartva, nem tartá szükségtelennek minket arra figyelmeztetni, hogy nyugodtan maradjunk, ha azt nem akarjuk, hogy a csónak felboruljon.
Azon a helyen, hol a csolnakba szálltunk, a Boszporusz körülbelül négyszer oly széles, mint a Duna Buda és Pest között. Néhány erős evezőcsapás és az öböl közepén siklott tova könnyű csónakunk s már azt hittük, hogy minden nehézség nélkül érjük el az ázsiai partot. Azonban egyszer csak egy hatalmas török fregatte haladt el mellettünk s oly roppant hullámhegyeket és völgyeket hasított maga körül, hogy azokon kis csónakunk ide-oda bukdácsolva minden percben elmerüléstől lehetett tartanunk.
Törökünk ordított, hogy meg ne moccanjunk s izmos kezekkel vezette a törékeny járművet a háborgó hullámokon, úgy, hogy mi már túl véltük magunkat a veszélyen. Azonban egyszer csak átcsapott egy hullám csónakunk fölött, melytől nemcsak, hogy mind hárman bőrig áztunk, hanem a csónak is megtelt félig. A part még jó távol volt. Megszeppentem s azt hitem, végünk van, mert úszásról szó sem lehetett, nemcsak a távolság, hanem a hideg miatt is: december volt. Aztán csak úgy hemzsegtek a cápák a Boszporuszban, melyeket nagy számmal csal oda a gazdag zsákmány, melyet Konstantinápoly lakosságának tömöttsége számukra biztosít.
Csónakosunk e válságos helyzetben sem veszíté el egy percre sem nyugodtságát és hidegvérét. Folyton csendességre intett bennünket, minélfogva csaknem félóra hosszat mozdulatlanul kellett a két lábnyi vízben feküdnünk, mi alatt majd megvett bennünket a hideg, míg végre elértük az ázsiai partot. Később nem egy tengeri utat tettem s nem egy félelmes és veszedelmes vihart állottam ki, mindazáltal ezen veszélyekből, melyek tengeren értek, e rövid út, Stambultól Skutariig, marad meg legélénkebb emlékemben.
Miután kaikcsinknak még jó baksist adtunk, fogvacogva, legközelebbi hotelbe siettünk, szobát nyittatunk s lobogó tűznél szárítgattuk ruháinkat. Néhány csésze tea és crogtól dermedt tagjaink is fölmelegedtek úgy, hogy pár óra múlva újra felöltözködve körülnézhettük magunkat a városban, mely egyébaránt semmi nevezetességgel sem dicsekszik s csak mintegy folytatását képezi Konstantinápolynak. Néhány európai stylben épület kaszárnya méltó csupán a megtekintésre Skutariban. Ily módon hamar véget ért körutunk s gondolhattunk a hazamenetelre.
Természetesen a világnak valamennyi kincséért sem vállalkoztam volna, hogy vissza is csónakon menjünk, hanem a helyi gőzösre szálltunk, mely Skutaritól Galatáig közlekedett.
Blana Szilárd

TÁRCA

Egy emigráns törökországi élményei.
- A Pesti Hírlap eredeti tárcája. -
(Folytatás.)

Másnap Fuad barátom látogatott meg új lakásomban, melynek ízléses berendezéséért is ismételve kifejeztem neki köszönetemet.
- Barátom - mondá Fuad, - de most már asszonyt kell hoznod a házhoz, aki fenn tudja itt a rendet tartani. Háztűznézni megyünk. Egy magas állású s amellett gazdag állami hivatalnok leányát szemeltem ki számodra. Fél millió piaszter s ráadásul egy szép leány! - mit szólasz hozzá?
Szabadkoztam, azt hozván fel, hogy még fiatal vagyok, még ráérek a házasságra később is. Fuad barátom látta, hogy hajthatatlan vagyok, mégsem mondhatott le egészen kedvenc tervéről, hogy engem megházasítson; hanem újabb ajánlattal állott elő.
- Nem bánom hát, ne kösd egész életedet egy asszonyhoz, hanem hogy mégse álljon házad üresen, menjünk el a rabszolgavásárra s ha onnan nem hozasz haza egy csinos szobabútort, hát levágatom a nyakamat.
- Azt éppen ne, válaszolám, hanem tudod barátom, mit? Fényesen megvendégeled barátaimat a Hotel Angleteterre-ben: ellenkező esetben pedig én vendégellek meg titeket.
- Áll a fogadás!
Lóra ültünk tehát s a bazár felé vettük utunkat, hol a rabszolganőket szokták árulni. Félórai lovaglás után a kapu elé értünk, melyen számos török járt gyalog vagy lóháton ki és be. A kapu előtt rendőrök állottak, aki bejárókat kémlelgették, nincsenek e köztük keresztények, kiknek tilos a bemenet. Csak az orvosok képeznek kivételt s ily minőségben jutnak be mindazon keresztények, kik megakarják a bazárt látogatni.
A téres udvarban tisztek, hivatalnokok és gazdag kereskedők, a legkülönbözőbb egyenruhákban és öltönyökben, tarka csoportot képeztek. azonkívül néhány köpcös, bajusztalan eunuchot, itt-ott egy európait, kik természetesen orvosokként szerepeltek s a számtalan szolga és egyéb népség között, egy török vagy hárembasi kíséretében egy-egy beburkolt női alakot is lehetett látni.
A bazár egy nagy négyszögű épületből áll, mely belül az udvaron széles verandával van körülvéve, mely az árucikkek raktárául szolgál. A kereskedők, többnyire vén törökök, midőn mellettük elhaladtunk, megszólítának bennünket s kívánatunk kielégítésére ajánlkoztak.
A kereskedésnek e ritka neme eleintén fölkelti kíváncsiságomat, mely azonban csakhamar undorrá változott, látva azt a módot, mellyel lókupecekhez hasonlóan, igyekeznek árúikon túladni. Művésziesen állították ki tárgyaikat, elfedvén fogyatkozásaikat, mint pl. a kort piperével, a ritka és rövid hajat chignonnal, általában mindent elkövettek a vevők megrövidítésére s ezáltal saját hasznuk gyarapítására.
A verandán az olcsóbb árúk, többnyire négernők és elvirult nők vannak elhelyezve, míg az értékesebbek az épület belsejében vannak kiállítva. Mihelyt egy vevő a boltba lép, az ajtók bezáratnak: aztán sorba lehányják magukról a boldogtalan nők leplüket és festői keleti öltözetükben mutatják magukat, gaze- vagy selyemből készült bő nadrágban, sima, vagy arannyal hímzett derékban, fejükön piros fezzel, mely alól hajuk hanyag fürtökben omlik vállaikra.
Az itt eladás végett kiállított hölgyek többnyire igen fiatalok s szépek, tisztán és kacéron vannak öltözve s a pazarul használt illatszerektől fojtó léget terjesztenek maguk körül. E boldogtalan teremtések legnagyobb része Circassiából való, egy részük pedig Perzsiából, ázsiai Törökországból és Egyiptomból, a feketék Abissiniából.
Csaknem valamennyi bazársort végig jártunk. Bátran lépkedtem török tiszti ruhámban, mely rólam minden gyanút elhárított.
A nők többnyire szomorúak, komorak voltak, melyek azonban kíváncsian pislogtak ránk szép nagy szemükkel; némelyek bárgyúsággal, mások ellenben csábítólag mosolyogtak meg bennünket. Azonban valamennyien nyugodtan és megadással látszottak viseltetni sorsuk iránt.
Ennyi szépség látásának dacára is hideg, közönyös maradtam, mert mindannyiuknál teljesen hiányzott a szellemi báj, melyek a nyugati nőket oly elragadókká teszik. S ebben rejlik oka annak is, hogy a törököket dacára a többnejűségnek, a nőnemmel való érintkezés nem elégíti ki.
Végre hosszú vándorlás után, midőn már éppen el akartuk a bazárt hagyni anélkül, hogy valamit végeztünk volna, egy fiatal alig 16 éves leányka vonta magára figyelmemet, kinek szomorú, méla arca nagyon elütött a többiek közönyös, bámész arcától. Oda léptem a bájos gyermekhez s megfogtam piciny fehér kezét. Elpirul szegény, s könny tódul szemébe, mialatt kebléből mély sóhaj tört elő. Részvéttel tudakozódtam szomorúságának okáról; mintha helyzete nem lett volna elég ok a szomorúságra. Zokogva válaszolá: "Nem tudom, kinek kerülök birtokába, hanem azt látom, tevé hozzá a szegény gyermek, mialatt földre süté szemeit, - hogy ön nemes és jó, s azért szerencsétlennek érzem magamat, hogy nem nyerhetem meg az ön tetszését." E szavak mélyen meghatottak. A kereskedőhöz fordultam, ki a lányka iránt való érdeklődésemet észrevévén, ezt hasznára akarta fordítani s 8000 piaszterre tartotta. Hosszas alkudozás után sikerült a leánykát, ki reszketve kisérte figyelemmel az alkut, attól tartva, hogy a kért magas árt meg nem adom, 7500 piaszterért megvenni. Ezer piasztert adtam a nőkufárnak előlegül azzal a hozzáadással, hogy hozza a leányt lakásomra, hol a többit is megkapja. A lányka örömkönnyeket hullatva, megragadta kezeimet s csókjaival borította.
Igyekeztem gyorsan elhagyni e helyet, hol sárba tiporják az emberi méltóságot; hol az emberi nem szebb felével úgy bánnak, mint oktalan barmokkal, minden szeméremérzet mellőzésével, fölfedve és dicsérve előnyeit, kendőzve és elhallgatva hibáit, égig magasztalva, kifestve és drága ékszerekkel megrakva, hogy csak minél nagyobb legyen rajta a - nyereség.
Blana Szilárd

TÁRCA

Egy magyar emigráns törökországi élményei.
(Befejező közlemény.)
- A Pesti Hírlap eredeti tárcája. -

Midőn a "d'Angleterre" fogadó elé értünk, csak akkor jutott eszembe elvesztet fogadásom. E miatti kedvetlenségemet hamar elűzte a fényes lakoma, mely jó hosszúra nyúlt, úgy, hogy már alkonyodott, midőn hazatértünk. Az előszobában János mosolygó arccal jött elém, jelentve, hogy egy vén török egy lefátyolozott hölggyel várakoznak reám. A rabszolgakereskedő volt Haydával, így hívták rabnőmet. A vén róka nem fogyott ki a magasztalásból, mellyel Haydának bájait s valamennyi jó tulajdonságait illette, míg végre türelmemet vesztve Jánoshoz kellett fordulnom, ki egy huszáros "teremtetté"-vel nem a legudvariasabb módon segítette ki az ajtón. Ezután a félénk leánykához közeledtem, ki a szögletben vonta meg magát, s arra kértem, vesse le felöltőjét, melyből csak homloka és szemei látszottak ki. Vonakodott kérésemet teljesíteni s csak ismételt felszólításomra szólalt meg reszkető hangon, hogy rajtam kívül még egy férfi van jelen, s Jánosra mutatott. Nagynehezen tudtam vele megértetni, hogy János az én szolgám, s mint én, francia, aki előtt nem kell magát feszélyeznie. Erre félénken kibontakozott köpenyéből s nemsokára ott állott előttünk a vénus szépségű, őz-karcsúságú fiatal leány festői öltönyben, mely annál inkább kiemelte szép termetét.
Megkérdeztem, nem éhes e? Oh uram, felelé könnyes szemekkel, bár reggel óta nem ettem, még sem vagyok éhes: annyira eltöltötte keblemet a boldogság, hogy ily jó parancsolóra találtam. Későbbi szavai, melyek mély érésre s természetes észjárásra mutattak, azt az eszmét érlelték meg agyamban, hogy megkisértem, amennyire időm engedi, a szegény leányt kiképezni s reményem lehet, hogy egy kis fáradtság és szorgalommal elsajátítja az európai műveltséget. Mogfogtam kis kezét s ajkaimhoz emeltem. a kis bohó ijedten felsikoltva visszarántá. "Mit mível, uram? Hiszen én szolgája vagyok s nekem kell az én uramnak s parancsolómnak kezet csókolnom."
- Hayda - mondám a megrémült gyermeknek, én francia vagyok (a török általában franciának nevez minden külföldit) jóllehet most az igazhitűeket szolgálom. A franciáknál pedig az a szokás, hogy ott nagyobb tiszteletben részesülnek a nők, mint a férfiak. Én úgy akarok veled bánni, mint egy francia nővel s oly szép ruhákat veszek neked, amilyet ők hordanak.
Beszédem alatt csodálkozással vegyes kíváncsisággal emelte rám nagy kék szemeit, melyek lassanként könnyekkel teltek meg s midőn végül azt kérdém tőle, szorgalmas lesz-e mindannak megtanulásában, amit egy francia nőnek tudnia kell: térdre hullott előttem, megcsókolta kezemet s holtig tartó hűséget és engedelmességet esküdött nekem.
Ezalatt visszajött János huszárom, kit ebédért küldöttem egy közeli vendéglőbe. Ebéd közben, mely Haydának minden tekintetben kielégíté ízlését, megtudtam tőle, hogy a rabszolgakereskedő néhány hónappal ezelőtt vette meg őt 800 piaszterért és 10 okka lőporért Cirkassiában Sukum Kale mellett atyjától, ki hat gyermekkel menekülni volt kénytelen az oroszok elől, kik házát felgyújtották s szántóföldjeit elpusztították. Szorultságában eladta két legidősebb leányát: őt és testvérét, kit a rabszolgakereskedő Egyiptomba vitt, őt pedig Achmetnek eladta.
"Sírtam és könyörögtem - így folytatá elbeszélését Hayda, s könnyek tolultak szép szemébe, - hogy hagyjanak legalább együtt nővéremmel. Nem használt semmit: a szívtelen Achmet húsz más rabnővel átvitt Stambulba, hol eleinte rossz étkekkel tartott. Később azonban, midőn már alkalmas voltam a bazár számára, jobban bánt velem, fürdőbe küldött és szép ruhát adott reám, hogy jobban tessem. Már többször voltam a bazárban, de mindig sikertelenül és olyankor haza térve, mérgesen mordult reám, miért vagyok oly barátságtalan a vevőkhöz, kik azért nem vesznek meg. Én kértem, ne haragudjék reám, hogy testvéreim és szüleim miatt oly szomorú vagyok s nem tudok nevetgélni. Másrészt még jobban gyötört a bizonytalan jövő; ki tudja, kinek kerülök birtokába? Azért Alláhhoz könyörögtem, hogy vegyen magához. De midőn önt megláttam, amint barátságosan felém tartott s nyájasan megszólított, egészen boldog voltam s csak attól féltem, hogy ön sokallni fogja az árt s nem veszen meg. De alláh meghallgatta könyörgésemet: én pedig örökké hű rabnője leszek.
Ebéd után nem sokára átjött Fuad barátom meghívásomra mindkét nejével, kik csinosan, francia divat szerint voltak öltözve. Midőn Hayda meglátta Fuadot, a mellékterembe akart menekülni s csak azzal sikerült őt némileg megnyugtatnom, hogy Fuad is francia életmódot követ.
Csakhamar teához ültünk. Haydát, ki még sohasem ivott teát, a benne levő rum jó kedvre derítette s szeretetreméltó és szerény magaviseletével hamar megnyerte az asszonyok tetszését.
Tea után Fuad barátom felszólítására zongorához ültem s néhány táncdarabot és vidám dalt játszottam, melyek Haydámat, ki még sohasem hallott zongora hangokat, egészen elkábították. Elfogdosta a zongora billentyűiről kezemet s össze-vissza csókolta.
Már éjfél után volt, midőn Fuad nejeivel eltávozott, kiknek nagyon megtetszet az eleinte félénk, de utóbb csaknem a pajzánságig nekibátorodott Hayda s tőle mint régi barátnőjüktől váltak el.
Blana Szilárd