« http://haiku.hu, a Terebess Online http://terebess.hu különlapja

 

Horváth Ödön (1938-)
haikui

Kéziratként a szerzőtől
e-mail: napeledel@gmail.com

Horváth Ödön haiku ciklusai 2011. október 15-ig:

Az örök idő nyomában: 847 haiku
Aki Benned bízik: 629 haiku
Kutass magad felé: 470 haiku
Gyümölcsök ideje: 628 haiku
Teremtőnk tenyerében: 258 haiku
Források nyomában: 2195 haiku
901 új haiku

Horváth Ödön japán haiku fordításai

1938. május 2-án született Budapesten. Költő, műfordító. Az Amszterdami Teológiai Főiskolán szerzett hittantanári diplomát 1980-ban. 15 évig dolgozott mint lelki gondozó egy amszterdami katolikus kórházban. A kilencvenes években tolmácsként vett részt Salgótarjánban a magyar szupervíziós képzés beindításánál. Műveit folyóiratokban (2000, Vigilia, Napút, Muravidék, Kapu, az egri Agria, az érdi Duna-part, a Váci polgár, a szerbiai Sikoly, a szlovákiai Átkelők) valamint antológiákban (Dunakanyar költészete 2005, Arcok és énekek, Ezer magyar haiku) közölték. Önálló művei a 270 szonettet és Győrffy Sándor grafikáit tartalmazó „Léggömbről a táj”, és a 2010 karácsonyán megjelent „Az örök idő nyomában” című haiku kötet szintén Győrffy Sándor grafikáival. Műfordítások: J. van Tooren: Haiku Az ifjú hold. Ez a kötet a XVIII. Nemzetközi Könyv Fesztiválon a költészet kategóriában felkerült a TOP 10 listára és az Írók Boltjában a hét könyve volt. Gré Wansdronk: Fodrozódások. Joan van Rooijen: Napeledel. A Magyar Írószövetség tagja.


AZ ÖRÖK IDŐ NYOMÁBAN

Újév hajnala;
dérlepte ágak között
a felkelő nap.

Mennyire csöndes
az év első hajnala
emberek nélkül.

Újév reggelén
kilőtt petárdák jelzik
mily rövid egy év.

Saját lépteim
csapják a legnagyobb zajt
Újév reggelén.

Ím a ligetben
széltől-szövött zúzmara
a fák ág-bogán.

Jeges tócsából
kutya lefetyel, nyelvén
pára füstölög.

Itt a tél; ahol
a kőgát néz a tóra,
megreccsen a víz.

A híd karfáján
csőrükkel egy irányba
sirályok sora.

Felszisszen a sás;
a tó jegét több helyen
szél karcolja meg.

Csónakok helyét
a befagyott tavon csak
cölöpsor őrzi.

Piciny hópihe
kocog be az ablakon,
széltől didereg.

Lassan száll a hó.
Lassan minden fehér lesz.
Lassan lép a ló.

Elered a hó;
gyászkocsi és gyászmenet
egyre fehérebb.

Sima fehérre
csiszolódik az utca
a hófúvásban.

Fülvédőjében
áll s kezét csapkodja a
hólapátoló.

Kendős anyóka
lágy gesztenyéket forgat
a szénparázson.

Téli sétától
hideg havak parazsa
lobban arcodon.

Valahol ott kint
köddé változott a táj;
szél hord rá havat.

Messzire nyúlik
innen a tél; egészen
a szemhatárig.

Nehéz az élet
kicsiny, didergő madár,
de itt maradtál!

Eldobott kenyér,
amiért a sirályok
úgy civakodnak.

Hol alusztok ti
hajléktalan madarak
e szörnyű télben?

A hó meg a szél
találkozott a réten;
vad gyémántzene.

Fakó homályból
szálldogáló hó; karón
guggoló holló.

A domb lejtőjén
hó-sisakokban állnak
a szőlőkarók.

Vas-hideg télben
őz kerülgeti körül
a csendes házat.

Csikorgó fagyban
ajkamon csókod íze
pálinkás butykos.

Sivít a malac,
amíg vágják - utána
a gyereksereg.

Malacsikoltás;
bicska nyeléről vér hull
a hóbuckákra.

Téli szobában
csöndesen cserélgetjük
lélegzetünket.

Tél szele sziszeg,
ott benn, a kandallóban
duruzsol a láng.

Táncot lejt a tűz;
haldokló fahasábok
halk hangjaira.

Egyenletesen
darabolja a csendet
az ingaóra.

Tea gőze száll;
poharunk fényesedik
a hosszú csendben.

Teavíz gőze
ábrákat formálgat az
ablaküvegre.

Párás az ablak;
öt ujjam bögyéből öt
párhuzamos sáv.

Íme tél az úr!
Hó alatt halott a táj:
csönd és enyészet.

Vattapaplanba
burkolta magát a völgy
a vastag fagyban.

Fehér fák között
csalogat a friss hóban
kanyargó őznyom.

Vékony hó sávot
húzott a szél a tölgyek
egyik oldalán.

Hóval befedett
fenyőágak gyümölcse:
pikkelyes toboz.

A Mont-Blanc fehér,
örök fehér; ám ha a
nap süt, fehérebb.

Hófedte hegycsúcs;
mindennap találkozunk
íriszhártyámon.

Körkörös láncban
álldogáló hegyekre
hó hullik alá.

Az esti csendben
a hóval-fedett házak
egymáshoz bújnak.

Mióta hold van,
feléje magasabban
füstöl a kémény.

A templomtornyon
sápadtan kuksol a hold
a hideg éjben.

Fáim fehérben;
e téli teleholdban
talpig fehérben.

Süt a telehold;
jéghideg fénye csillog
a fenyőfákon.

Pelyhecskék tánca
az éji hóesésben
és végtelenség.

Utolsót ütött
éjfélkor az óra; most
kezdődik a csend.

A fehér falon
égő gyertya visszfényét
nézem hosszasan.

Még télen is él
a természet! Jégvirág
nőtt az ablakra.

Az ágra-tapadt
jég halmocskán cinke áll,
s fejét biccenti.

A tél szakálla
vastagszik köröskörül
a ház ereszén.

Múzsám, merre vagy?
Köröskörül, mindenütt
sűrűsödő köd.

Téli fényben nád
árnyékai a havon,
s madárláb nyoma.

Fekete fasor
szeli át a messzibe
futó hómezőt.

Egy kis cserépben,
noha kint még tél sziszeg,
sarjad az élet.

Naptól hirtelen
megolvadt jégmezőn át
mélykék csík szalad.

Sirályok szállnak
kis kenyérdarabkákra
ég és víz között.

Vad vijjogással,
sirályok sereglenek
a szeméthajón.

A parton kutya
fut; sirályok rebbennek
fel egymásután.

A part hosszában
kivágott nád halmai;
szélesebb a víz.

Egy marék felhő
a víz tükrére hajló
nádszálak között.

Fehér téli fény;
fű fölött forrás fakad,
megsüpped a hó.

Lágy hótakaró;
ha majd kitavaszodik,
nyomod sincs többé.

Mit hoz a tavasz
levél nélkül, ág nélkül,
áttelelő törzs?

Ezek a gyönge
tavalyi fácskák most mind
tavaszra várnak.

Néni morzsát szór;
verebek merészkednek
galambok közé.

Téli délelőtt;
tiszta, felhőtlen égbolt
és tócsák fénye.

Kinek kedvéért
nyíltál ki a télben ily
korán, hóvirág?

Kicsiny hóvirág!
Isten hozott legelső
tavaszi hírnök.

Odábbáll a tél;
utolsó fehérsége
a hóvirágon.

Nézd a fák tövén,
hóvirággal harangoz
a tavaszi szél!

Ha újra itt van
a tavasz, csak a nyírfa
törzse fehérlik.

Legallyazott fűz
öklét feltartva várja,
hogy tavaszodjék.

Csorog az eresz;
váratlanul jött havat
búcsúztat a tél.

Levélen ülő
csipetnyi hó a naptól
a földre csöpög.

Távozik a tél;
napfényben az ereszről
vidám csepegés.

Egy kevéske hó
még jelzi a tél útját
a kertek alatt.

Barázdák mentén
itt-ott még fehér foltok
a tavasz előtt.

Megcsal a lágy tél
hiszékeny kis rügyecske.
Mi lesz, ha fagy jön?

Jöjj el kikelet!
Ég és föld telítve van
várakozással.

Hosszú tél után,
ha tavasz érkezik, új
dalba kezd szívem.

Tavaszi fényben
örvendezik a szív és
felfrissül a csont.

Kitárt ablakom
sarkára merészkedett
egy kis napocska.

Zsenge kis füvek
bújnak elő a szántás
göröngyeiből.

Néhány varjú ül
a templomkereszten; lágy
felhők vonulnak.

Rózsáim tövét
rövidre vágtam, most már
jöhet a tavasz!

Üvegtetőn át
négyszögletű keretben
darabka kékség.

Törékeny ágról
harmatcseppecskék hullnak;
- porcelán reggel.

Tócsán megbarnult
levelek, ágak között
fénylő buborék.

Sovány leányka
kigombolt blúzocskában
fácskát ölelget.

Jegenye törzsén
kihajtott vesszők is mind
magasba nyúlnak.

Itt járt a tavasz;
a kert víz alá került
fuvallatától.

Víz áradását
gát vissza nem tarthatja,
ha itt a tavasz.

Hegyi források
összeszaladt vizei:
csobogó patak.

Hegyi patak szól;
a sima, kerek kövek
most rá hallgatnak.

Olvadó hóból
vízimalom kerekét
pergető patak.

Fel és lefelé
vízcseppek csörögnek a
malom lapáton.

Gyors patakocskát
bámulnak jobbról-balról
a kíváncsi fák.

Felgyorsul a víz;
az áramló patakvíz
a kis híd alatt.

Tavasz kezdete;
a patak bő vize fut
a folyó felé.

Gázló iszapján
tovatűnt víz megmaradt
hullámverése.

Fürge fodrokon
szalad a szél a vízen
- múló pillanat.

Csupa fény a föld.
Csupa fény fenn az ég is.
Minden csupa fény.

Nézd, a tavaszi
tájon, hogy kergetőzik
a szél és a fény!

A fényes égen
egymás fölé szaladnak
a kerek felhők.

Elült a zápor;
áttetsző gyöngyök függnek
a gallyak végén.

Abból a zúgó
záporból az ág végén
még maradt egy csepp.

Gazdátlan kutya
végzi dolgát sietve,
majd tovább szalad.

Egymásra néző
házak a szűk utcában,
és fenn a kékség.

Ó, végre tavasz!
Minden oly más, ma én is
szem és fül vagyok.

Piros-tetős ház
fehér ablakszárnyait
nyitja a tavasz.

Megjött a tavasz;
a mezőn virágok, az
égen madarak.

Ahol madarak
éneke szól, ahol kék
az ég; tavasz van.

Itt a tavasz! Nézd,
a teraszon kinyíltak
a kék napernyők!

Kora tavasszal,
ha felöltöznek a fák,
lengék a lányok.

Az idő jön, sőt
már itt is van, amikor
rügyek fakadnak.

Tó aljára szállt
korhadó levelekből
zöld sarjadások.

A hegyi úton
harsány-zöld füvecske nő
a lábnyomokban.

Roppant sziklafal
repedt oldala néhány
fűszál otthona.

Tornác küszöbén
huncut gyomocska sarjad
a repedésben.

Épp időben kelt;
egyetlen egy éjszakán
kivirult a kert.

Most vettem észre,
a völgyben minden zöld lett.
De mikor történt?

Tavaszi zsenge;
amerre a szem ellát
hajlik a széllel.

Tavaszi fénytől
varázsütésre nyílt ki
a kökörcsin-rét.

Magot vet az ég;
madarak röppennek fel
magányos fáról.

Áldott búzamag
föld ereje rejtőzik
kicsinységedben.

Megállt az eső;
a felhők széle ismét
kifényesedett.

Pohárnyi vízen
épp oly fénylőn ragyog, mint
tengeren a nap.

Tajtékzó tenger
habot habra halmoz fel
a part homokján.

Hullámverésben
ugráló piros bóják
körül sirályok.

Tóparton a víz
még zavaros az éji
hullámveréstől.

Habfehér felhők
a mélykék égbolt alatt,
s széles, zöld mező.

Vonatból a fák,
a bokrok, a füvek zöld
sávba mosódnak.

Szélmalmok sora,
ahol a végtelen rét
az egekre fut.

Keréknyomokban
megrekedt tavaszi víz
s ellapított fű.

Tócsa tükrében
hosszú lábakon járkál
a fakerítés.

A kék tornácra
egész nap dőlt az eső,
azért oly fényes.

Mind odagyűltek
az ablak keretébe;
gomolygó felhők.

Ahol véget ér
a rét, a folyó partján
szomorúfűzfák.

Harmattól fényes
a végtelen mező az
ég kapujáig.

Kék tavaszi ég,
s tulipánmezők: piros,
fehér és sárga.

Csöppnyi kertjében
anyóka ül; lábánál
tulipán virít.

Toronyház előtt
mindennap magasabbak
a tulipánok.

Szélben táncoló
papírsárkány tekintget
a messzeségből.

Piros léggömbök
milyen hevesen vágynak
szabadulásra.

Talán csillaggal
találkozik ott fenn a
megszökött léggömb?

A domboldalon
magasba-futó lépcsők
végén csak felhők.

Hirtelen, ahol
a felhő árnyéka jár,
megborzong a rét.

A víz, ha árad,
a parti füzek lombja
is mind vele tart.

Kettesben úsznak
a kacsák; zöld fejű hím
nősténye után.

Felvont híd előtt
keskeny csatornán uszály
jön méltósággal.

Ladikra-szerelt
csőállványról két munkás
festi a hidat.

A selymes fűben
ül a hattyú; hajlongó
nyak s csőr dolgozik.

Nem is ismerem
a bokrot, se virágát,
mégis oly szépek!

Lehullt vakolat
helyét fénnyel keni be
a piros hajnal.

Harang jelére
fény kopog az ablakon
s a húsvéti szél.

Alig, hogy pirkad,
máris szétterül a nyáj
a friss mezőre.

Pásztor a nap, hű
báránynyájként követik
fodrocska felhők.

Pásztor sípja szól;
itt-ott fehér foltocskák
a széles mezőn.

Zamatos réten
legelgetnek a birkák
reggeltől-estig.

Keskeny csatornák
szabnak határt a mezőn
a birkanyájnak.

Pázsitos réten
legelő birka hátán
hetyke madárka.

Néha csengő hang;
fehér foltok a zöldben;
hazatart a nyáj.

Villám cikázott;
a cseresznyefa ott áll
szirommal tele.

Hiába nyílik
fehéren az almafa,
vihar közeleg.

Kihunyt minden fény;
az első baljóslatú
cseppek már hullnak.

Szürke felhőket
hajszol a szél dühében;
az ég feketül.

Tavaszi vihar
kerekedik, bőg, dühöng,
lecsillapodik.

Viharban ledőlt
fa gyökereit kutya
szaglássza körül.

Nyírfa ágáról
szalmacsomó lóg alá
a vihar után.

Éji viharban
letörött faágon még
nyílnak a bimbók.

Elcsitul a szél
a sziklánál, ahol a
viharmadár költ.

Szétnyíló rügyek
között már itt-ott kibújt
egy zöld levélke.

Tavaszi szelek;
újhagyma ágaskodik,
palánta hintál.

Tündöklő tavasz;
lassan mind szárba szökken
a kapás-növény.

Vékonyka meggyfa
még a vállamig sem ér,
de bízom benne.

Felhők, mit hoztok,
s te metsző szél mit akarsz
baracknyíláskor?

Barna hajadban
bókoló fák ékszere:
csöpp barackvirág.

Barackvirágok;
addig nézlek bennetek,
míg bealkonyul.

Jöjj te is, te is!
Jöjjetek mindannyian;
kertem kivirult!

Tengernyi réten
a sok-sok virág színe
a napsugártól.

Összecsődült a
tavasz a mindenféle
vadvirágréten.

Frissen felásott
föld szagát hozza a szél;
árad a tavasz.

Áprilisi szél;
zuhogó aranyeső
kertem sarkában.

Kétfelől jövő
felhők között süt a nap
a mező fölött.

Tavaszi eső
után fénylő nap - hallod,
hogy sarjad a fű?

A végtelenből
végtelenbe szállnak át
a kósza felhők.

Örök mozgásban
búcsúznak egymástól a
felhő-foszlányok.

Ömlik az eső,
egész nap szakad; tetőm
is sokallja már.

Szembe vág a szél,
ernyőmön eső kopog,
pléhdoboz gurul.

Egyre kevesebb
a szél, egyre több szirom
hullik a fákról.

Újra kizöldült
minden, de legzöldebben
a lapulevél.

Áramló folyó,
parti füzek, madárdal
s köztük te meg én.

Épp feljött a nap;
nézd, mindegyik fűszálon
egy-egy csöpp harmat.

Ha felébredek
galambok búgnak; érzem,
mily édes a nap.

Alig ébredt föl
az a csöpp madárka, ím
máris ott repül.

Ott a messzeség;
itt, ahonnan néz, arca
hajnali fényben.

Még áll a kis ház
a vadvirágos kertben
az erdő szélén.

Százszorszép réten
minden színből egy csöppnyi
a zöld palettán.

Dallammal tele
az erdő, s ahogy hallom
ezernyi hangú.

Ahol kanyart vesz
az erdei út, ott áll
két fiatal fa.

Kinek köszönt ott
a megdőlt kerítésen
könyöklő bodza?

A rózsabokor
kihajtott örömében,
mikor megjöttünk.

Házunk tetején
a cserepek közt kibújt
egy rózsafaág.

Sárga övecskét
hord a bársonyos dongó,
ha rózsát csókol.

Ki kezét látta
a tündöklő rézkilincs,
hogy olyan fényes?

Tornác-eresz; a
fecske körülröpdösi
tavalyi fészkét.

Amíg a fészkük
készült, megtanítottak
várni a fecskék.

Ajtórésen át
beszökő fényben nyüzsgő
porszemek tánca.

Mind kinyitotta
balkonom virágait
a májusi szél.

Virághímzéses
terítőn virágmázas
vázában virág.

Fűzkosárkából
kendőbe-csavart kenyér
s bor kerül elő.

Amikor bejött,
az egész tavasz betért
vele az ajtón.

A kitárt ablak
mögött áll; a fény felé
fordítja arcát.

Éhes égi nyáj:
heves szárnysuhogás a
galambdúc fölött.

Egy falka galamb
felrebben, körberepül
és elül megint.

Fiatal galamb,
amerre az ég kéklik,
arrafelé száll.

Répa két végén
egy időben kezdi el
ebédjét két nyúl.

Mit lelhetett ott
a fűben a rigó, hogy
elrejti csőrét?

Veréb csőrében
kicsiny ágacska billeg;
hol lesz a fészek?

Készül a fészek;
csiripelő párocska
egyetértésben.

Tavaszi zajok:
harangvirág kongása
és méhzümmögés.

Hány emberöltőn
át csodálták lombodat
terebélyes tölgy?

Vadvirág-nyomon
a zsombékos réten át
szellőcske szalad.

Túl magasan áll
kertem végében a fű;
de csak bámulom.

Lelkiismeret
furdal, ha átgázolok
a magas füvön.

Szilaj cikk-cakkban
kóborol a rét felett
a szitakötő.

Alig, hogy rákezd
a szél, pitypangok válnak
földönfutóvá.

A cifra mezőn
maga se tudja, merre
menjen a darázs?

Újgazdag hentes
kertjében márványkő áll
nyírt gyepszőnyegen.

Legények napján
kicicomázott udvar
s magas májusfa.

Kacskaringós út
hegyeken, völgyeken át,
zöld mezők között.

Virágos mezőn,
hatlovas hintón hajtott
az esküvőre.

Megreccsen az ág;
bokor alól ijedve
nyúl szalad elő.

Pitypang gömbjéből
víg ejtőernyős csapat
száll le a rétre.

Két lábon áll, úgy
lakmározik a kecske
borbolyacserjét.

A magasba tör;
fel, fel, a napfény felé
mindegyik fenyő.

A hangyabolynál
valami történhetett,
oly nagy a nyüzsgés.

Mily kiéhezett
zümmögés az akácok
fürtös virágán!

Mennyire hangos
májusban és délután
az akácerdő!

Mulandó szépség;
a hajnalban kelő nap
estére nincs már.

Csillagözönben
villog az ég, miközben
dereng a hajnal.

Talán nem így van?
Hajnal, ha jő; az éjből
születik a fény.

Lenn a mélyben még
az éj nyoma borong; fenn
a hegyen a nap.

Egy fűszál hegyén
ugrásra készen várja
társát a szöcske.

Élettelenül
fekszik a levágott fű,
csak illata száll.

Röpke pillanat;
lila vadvirágra szállt
egy sárga lepke.

Tavaszi szélben
szüntelen harangoznak
a kankalinok.

Együtt hintázik
e lágy tavaszi szélben
a virág s a gally.

Fehér gyöngyvirág;
amíg anyám élt, sokszor
dalolt felőled.

A mosott ruhák
hirtelen meglebbennek
a meggyfák között.

Pirinyó hernyó
gyűrűzik a levélen,
nyikorog a fa.

Az esőgyűjtő
hordóban tanyát talált,
s boldog a béka.

Nem elég magas
az ég kis görbe fácska,
hogy így növekszel?

Itt elágazik
az út; jobbra, lefelé,
balra, hegyre fel.

Vízszintes útról
az ágon a pók áttér
függőlegesre.

Tavaszi fényben
friss, gőzölgő dombocskán
legyek döngenek.

Fodor felhők a
szántóvető álmában
és tiszta búza.

Tavasz; virágot
hoz az ág, rét illatot,
gyöngyöt a patak.

Megáll a felhő,
s a mező is csöndesebb,
ha pacsirta szól.

Hívja, egyre csak
hívja párját fönn az ég
magasán az ölyv.

Krumplivirágos
vetésben bújócskázik
előlem a fürj.

Az a kis ház négy
jegenyét választott ki
testőreinek.

Májusi szélben
jegenyék hajladoznak,
ha visszanézek.

Tehenek állnak
a rét gyönge füvétől
elnehezülten.

Fejőlány fárad;
megkönnyebbült tehenek,
tej szélén gyöngyhab.

Kis karcsú madár
oldalra hajtja fejét,
úgy csodálkozik.

Várkastély felé
kígyózó út kezdetén
kicsiny, fehér híd.

Egyedül voltam;
keletről a nap jött meg,
nyugatról felhők.

Rohanó felhők;
villám szól s az első csepp
homlokomra hullt.

Épp hazaértem
s megeredt a zápor, most
bentről nézhetem.

Feltámadt szélben
űzik egymást a felhők;
távoli dörgés.

Öröknek tetsző
eső mossa a rózsát
a kőfalakon.

Komor felhőktől
gólyalábon jár az ég
a mezők felett.

Jégeső kövér
szemcséi összezúzott
virágok között.

Kerti bútorok
szanaszéjjel a gyepen
s törött virágok.

Fölfelé tartott
arccal mozdulatlanul
áll az esőben.

Haragos felhők
peremén hószín habok
s égi sugárzás.

Zápor multával
az ereszről esővíz
csöpörög tovább.

Aprócska patak
csörgedezve fut alá;
elállt a zápor.

Suhogó nyárfák;
lassan már az utolsó
felhő is elszáll.

Szivárvány íve
ejt rabul, mint óriás
madárkalitka.

Néhány cseppecske
lett a felfuvalkodott
szappanbuborék.

Egyet rángott még
a sárba tiport lepke
letörött szárnya.

Hanyatlik az est;
pipiske panaszdala
hallatszik egyre.

Mennyivel könnyebb
titkot tartani, ha nem
süt a telihold.

Még alszik a táj;
a hajnal kezdetén csak
pókhálók nőnek.

Rigócska fütyülsz;
de a városi zajban
nem hallja párod.

Márvány szökőkút;
veréb verdesi szárnyát
a hűvös vízben.

Milyen mozgalmas
tavasz! - Szállnak a fecskék,
szépek a lányok.

Kerékpárokon
pedálok ritmusára
hajlongó lábak.

Tér. Körben házak.
Fény. Szökőkút. Fák. A gyep
szélén rózsák. Csönd.

A tavasz, a park,
s az édes nők. - De mások
tolókocsiból!

Mi a pokol? - Köd,
nyirok, szürkeség; s a menny?
- Egy májusi nap.

Oszlik a sötét;
a cseréptetők felett
halvány derengés.

Hajnalpírban jön,
csörömpöl a tisztára
mosott villamos.

Arany- s ezüstpénz.
Nem az ember markából,
ott fenn az égen.

A folyó felett,
a hidak íve alatt
a nagy szabad ég.

Szédítő daru;
mindig magasabbra nyúl,
ahogy a ház nő.

Tavaszi móka;
toronyház balkonokra
mókusok másznak.

Az aszfaltúton,
ahol a csiga mászik,
autó közelít.

Nyárfák pihéi
hajadba, vállaidra
rakják fészküket.

Füvek, fák nézik,
nap fényesedik; - lányom
lépkedni tanul.

Oldalt dől a ház,
mintha elbódult volna
az orgonáktól.

Orgonaillat;
pattogó, pöttyös labda
leánykezekben.

Mennybéli szózat!
Fényben-úszó porcsóvák
a tölgy lombján át.

Lomb árnyékában
egymásra csavarodik
két szerelmes fa.

Leszáll az alkony;
ablakok csukódnak és
egynéhány virág.

Gázlámpák fénye
s fasor árnyéka váltják
egymást az úton.

Gázlámpa körül
egész éjszaka tart a
pillék körtánca.

Ily közelinek
még sohasem láttam a
tavaszi holdat.

Mint húszforintos
lehulló csillag csörren;
cintányér a hold.

Korai fürdőt
vesz a rigó; szárnya leng,
farktolla berreg.

Nézd, a fák fölött
feltűnt a nap s lebegve
még a vízben is.

Kinyújtott nyakkal
lesi a gém a horgász
mozdulatait.

Tavaszi tóban
örök barátság jele:
a hal és a víz.

Tavaszi fényben
az áradó víz mentén
vén szomorúfűz.

Áradó vízzel
keveredik el a fűz
simuló lombja.

Öreg fűzfához
kikötött ladik lánca
néha megcsörren.

Egy lábon állva
csőrét szárnyába rejtve
alszik a kacsa.

Mohát legelni
tanítja fiókáit
a kacsamama.

Mily egyszerű hang
a víz felől érkező
kacsahápogás.

Csöppnyi hullámok
tetején ugrándozva
ülnek a kacsák.

Bármerre úszik
a kacsa, két szétváló
vonal kíséri.

Hattyú érkezik;
szétcsobbanó víz hullik,
gyöngyök peregnek.

Halak szájából
gyöngyöző buborékok
kergetik egymást.

A lomb nem moccan,
a víz fodra kisimult;
elfáradt a szél.

Tűnő nap előtt,
ahol az ég vizet ér,
fecskeraj cikáz.

Ím hal ugrott fel
az est minden színében;
utána eltűnt.

Ébredés partján
álmaink hullámai
elcsöndesednek.

Ó, örök mozgás!
Siető felhők alatt
hullámzó tenger.

Hullámzó mozgás
a part felé és vissza,
örök ütemben.

Partra fut a víz;
ott megfordul s visszatér
új habok közé.

Ahol az éggel
a tenger összeér, csöpp
háromszög mozog.

Meghallani-e
habok zúgásán át a
halak meséjét?

A sziklán megtört
hullám zúgó habjait
új hullám nyeli.

Ritmusos táncod
együtt hullámzik bennem
viharos tenger!

Nyílcsőrű sirály
zuhan széles szárnyakkal
halszínű vízre.

Talán villámok
tüzétől tajtékzik ily
fehéren a víz?

Tenger közepe,
ahol parttalan vizek
felhőkké válnak.

A tenger felől
egy irányba siető
felhőfoszlányok.

Két sirály repül
leszálló szürkületben
a tenger felé.

Óceán fölött
sarkcsillag fénye felé
szökken a hajó.

Éj. A tengerről
visszanézve egyetlen
pont fénye villog.

Sötétség és fény
váltják egymást, amikor
a kakas kiált.

Kakas szavára
kelet felől derengés;
kiárad a fény.

Reggeli fény ül
a hófehér spaletták
kitárt szárnyain.

Muskátlis ablak;
megtudom-e valaha,
hogy ki lakik ott?

Megtelt kerek tál
hajlongásod jutalma
az epres kertben.

Lapulevélre
költözködik házával
együtt a csiga.

Nyár művészete;
saláták fodrát hernyó
csipkézi körül.

Napfény és rózsa;
a melegség illattá,
színné változott.

Az út két szélén
összehajló ágakkal
virágzó hársfák.

A hársfa-sorban
hosszú telekben hörpölt
teák illata.

Kalászba szökkent
hullámzó búzamezők;
öröklét titka.

Pillantásom ring
hullámzó búzamezőn,
s könny jön szemembe.

Gabonaföldön
kutatja párját a fürj
lágy pitypalattyal.

Fodros felhőket
visz a szél a hullámzó
búzaföld felett.

Pipacsok sávja
választja el két részre
a búzamezőt.

Eleven parázs
ez a tömérdek pipacs
nyári időben.

Harsogó nyárban
a reszkető melegben
pipacsok tánca.

Távolban falu;
a fénytől zeng a határ,
aratók, kazlak.

Napcserzett paraszt
meghúzza csobolyóját,
és tovább arat.

A tarló felől
kévekötő asszonyok
vidám dala száll.

Lehajtott fejjel
szemez a tyúk kotyogva
jó búzamagot.

Beborult; lassan
táncra kerekednek a
gabonaszálak.

Vakondtúrások
barnálló halmairól
szalmát visz a szél.

Felhők szaladtak,
szél nyargalt, de egy cseppnyi
esőcske se hullt.

Széles út végén
egy pontban szalad össze
két jegenyesor.

Egyetlen madár
a nap irányába és
egyetlen felhő.

Mind tovaszálltak
a felhők; mélykék égen
magányos a hold.

Szelíd lámpásként
világítja az utat
a hold sarlója.

Menne a hold, de
hegyes szarvát lehajló
ág tartja vissza.

Újra feltörte
héját a láthatáron
pompázó tojás.

Füstölög a hegy,
oly erővel érkezel
zengő pirkadat.

Vasárnap reggel;
a távolban harangszó
s rigófütty közel.

Az édes ágyból
kávéillat csalogat
és pufók briós.

Az öreg templom
sárgaréz keresztjéről
szikrázik a nap.

Templom sarokban
kövér légy hűsölget a
szenteltvíztartón.

Ájtatos óra;
gyertyák, tömjén - csöpp légy ül
Mária orrán.

Anyám dalol és
nyújtja, tölti, sodorja
a meggyes-rétest.

Pezsgő, virágok;
zsibongva kezdődik az
ünnepi ebéd.

Hegytetőre fel;
dörömböl a halánték,
kalimpál a szív.

Az út a hegyre
ismét a hegyi út volt,
s a hegy is a hegy.

A folyó vize
keskeny szalagnak tűnik
innen a hegyről.

Eldőlt fa körül
zümmögve szállnak fel és
alá a méhek.

Mutatóujjad
kíséri le a völgybe
kanyargó utat.

Messze a zajtól,
hegyre kanyargó úton,
fák árnyékában.

Nyírfák lábait
betakarja a csalán
a hűs erdőben.

Erdei patak
völgyében félénk lények
távoli nesze.

Páfrányok tövén
a bükkfarengetegben
forrásvíz csobog.

Ahol oly mély az
erdő, ahol csönd honol,
friss forrás ered.

Mindig megremeg
a csend, ha váratlanul
egy kő elindul.

Beomlott kőfal
mentén bogáncs, s ahol még
hely van, vad gyomok.

Habos felhők közt
még átcsillámlik az est
utolsó fénye.

Ciprusok az est
sötétlő lángnyelvei
égre lobogva.

Esthajnalcsillag;
mily különös a fényed
s mily távoli vagy!

Boglyas fák között,
ím felébredt az első
hajnalmadárka.

Ezek a nyári
fellegek! - nem tudhatom,
hogy mit akarnak.

Morcos szellőcske;
felrezzen a lombos ág,
megijed a víz.

Tó fölé tévedt
a lepke; a part felől
erősül a szél.

Oly nyugtalan lett
a part szélén álló fűz
a víztükörben.

Néhány esőcsepp
bevezető jelére
megindul az ég.

Nyári zápor zúg;
himbálódznak az ágak,
örvénylik a lomb.

Kiadós vihar;
kar-vastag gyökerek közt
szétgurult almák.

Amikor nyári
szelek fújnak, gyorsabban
beszélnek a fák.

Égen és földön
ugyanaz a bő eső
veri el a port.

Milyen óriás
a nyári zápor, noha
máris vége van.

Napfény és eső
s szivárvány; ki nem örül
mindezek láttán?

Gyors zápor után
füstölögnek a tetők
a verőfényben.

Alighogy elmúlt
a zápor, mindenfelől
boldog brekegés.

Szinte megszépült
a vízililiomok
között a béka.

Sima víztükrön
gyors pókocskák siklanak
liliomok közt.

Kéklő tavacska;
hattyú rebbenti szárnyát
és tovaúszik.

Álomba ringat
a hő és körben a sok
kedveskedő hang.

Gömbölyű kövön
pöffeszkedik a béka;
ugyan, mire vár?

Fűszálak hegyén
négy pár lábon táncolva
tűnik el a pók.

Tükörképében
gyönyörködik a vízre
hajló fűz ága.

Ahogy a percek
múlnak, egyre karcsúbb a
felhő alakja.

Magasan a nap;
a virág-bölcsőjében
elszunnyadt a méh.

Nap melenget, ő
nevel, rá hasonlítasz
lágy sárgabarack.

Déli hő lebeg;
szépsége vigasztalja
a sárgarózsát.

Halálod után,
de szép vagy még vázámban
piros rózsaszál!

Déli harangszó;
barnabelű körte hull
a kerti útra.

Ablak tükréből
fény cikázik cikk-cakkban
a szomszéd házon.

Kis pajkos macska;
cikázó fényt vadászik
a tornácfalon.

Mézgaszalagon
haldokló légysereget
lóbál a huzat.

Donog a húslégy
függönyről a falra; vad
bőgőhúr hangja.

Hogy került ide
az üvegbúra alá
a sajtra a légy?

Zöld legyek alatt
milyen lapos lett a kis
fióka-tetem.

Tikkasztó hőség
szárít egy csöppnyi legyet
a pókhálóban.

Nyári délután;
milyen bágyasztó lett a
méhkas zúgása.

Amit e kicsiny
fácska ígért tavasszal,
ígéret maradt.

Ugrándozó fény
és árny-köröcskék tánca
a tornác falán.

Szederfa árnya
súlytalanul telepszik
rá háztetőmre.

Milyen hallgatag
lombok alján a homály;
madár se rebben.


Egy szikrából is
pattanhat oly tűz, amely
mindent elemészt.

A domb árnyéka
elterül a másik domb
fehér szikláin.

A gesztenyefa
lombja alá hasalva
hűsöl az árnyék.

Anyóka térdén
fazék, kezében kanál;
úgy szenderült el.

Pergolán a fény
megakad a felfutó
vadbab lombjain.

Rekkenő nyárban
lassan megpudvásodik
a kalarábé.

Úgy lángol a nap;
kék szitakötő szárnya
hűsít egy kicsit.

Zöld gyep nyugalma;
a kerti szék támláján
szendergő madár.

Mit keresel úgy
nyitva maradt könyv lapján
katicabogár?

Szivar-felhőcske
gyűrűz a dívány körül
dús ebéd után.

Hűs bőrpamlagon
lustálkodik a macska
estebéd előtt.

Éppen végeztem
a vacsorával - csöpp légy
szállt rá kezemre.

Nézlek a csendben;
hajszálaidba arany
színt sző az alkony.

Csöndes tó tükrén
arany hidat ver a nap
a fűzfák mögött.

Vízparthoz közel
fehér libák totyogó
sora az estben.

Ég a falu a
naplemente utolsó
sugaraiban.

A lemenő nap
piros gyönyörűsége
a hegyek között.

Oly súlytalanul
lebeg az égi madár
végtelen útján.

Madár száll messze,
messze, oda, ahol még
fény van a felhőn.

Hűs szellőcske fúj;
nyugovóra dőlt a nap
s a rézkilincsek.

Lebukott a nap;
ablakomon elültek
ők is: fénylepkék.

Jegenyék mentén
homályba dőlt a nyárest
tüzes nap után.

Nyugovóra tért
a nap; reggeltől-estig
félkörben járta.

Nyári alkonyat;
kiárad a tér s vele
árnyképei is.

A fény s az árnyék
játékától lassacskán
beesteledik.

E csöndes este
perceihez illik a
molylepke tánca.

Csendes estidőn
a ház előtt falócán
öregek ülnek.

Mit keres ott fenn
a házfalon s az ablak
körül a repkény?

Árnyakból szőve
szinte észrevétlenül
összeáll az est.

Boltíves tornác;
ahol fecskék fészkelnek
s esti borongás.

Nem könnyű dolog:
mindennapi eledel
a sok kis csőrnek.

Iszonyút csaptam;
szinte táncolva repült
a szúnyog tovább.

Akármerre megy
az út, hozzászegődnek
két sorban a fák.

Jegenyék fölött
nyílegyenes vonalban
repül a galamb.

Jegenyesorban,
aszfaltúton közeleg
két vakító szem.

Te végtelen éj!
Csillagnyi benned a fény,
ezernyi a hang.

Ez az egész éj
megelevenült, oly víg
a tücsökzene.

Furcsán nagy a csend!
Vajon most mit eszelt ki
ott kinn a tücsök?

Tengernyi tücsök;
most mind egymást kérdezi,
s egymásnak felel.

Ki tud aludni
e számtalan torokkal
cirpelő éjben?

Számlálhatatlan
nótát hallottam éjjel.
Kinek mondjam el?

A tenger síkján,
ott a messzeségben köd
menekül, nap kél.

Tengeri fürdőn
gömbölyű bájaikat
felfedő fruskák.

Habozás nélkül
kibújik ruháiból,
és fürödni megy.

Gyönyörű lábak,
telt keblek - el nem fárad
gyönyörködésem.

Szalmakalapkán
lila bársony szalag - ah!
Éppen elfordult!

Hollószín haját
kibontja, fésülgeti
tükre fényében.

Nyári máglyaláng
lobog napisten karcsú
papnői körül.

Napfürdőzőknél
rázza magát a kutya
fürdője után.

Fehér kéz barna
kézben egymás foglyai;
összeillenek.

Barna bőrödön
vízgyöngyök milliárdja
a fürdés után.

Mily szép vagy, amint
ajkadhoz emeled a
ribizli-fürtöt.

Hullámverésben
egyre vékonyabb lesz a
homokvár tornya.

Leszáll az alkony;
tűz, víz egyesülése
a tenger színén.

Lángvörös a nap;
a tengerpart fövenyén
paták nyomai.

Becsukott szemem
sötétjében csillagok
örök futása.

Ablaküvegen
tündököl a nap; korán
ébredtem ma is.

Autóból nézve
az ablakok a naptól
táncoló tükrök.

Autók csordája
minden helyet lelegelt
a házak előtt.

Gyorsút alatti
alagút falképeit
őrzi a homály.

Ott a híd alatt
égzengéssé tornyosul
az autók zaja.

Mentőautó jön;
csúcsforgalom - a tömeg
felkapja fejét.

Kormos balkont tart
a ragyás-képű Atlasz
az autógázban.

Kerti virágok;
megfakítja színetek
korom, cementpor.

Ó, szemétkosár!
Mily kevés van benned s mily
sok lábad körül.

Szoborkolosszus;
fényképezőgép zaja
szakadatlanul.

Öles plakáton
gyöngyfogú lány kínálja
a cigarettát.

Elragadó perc;
én fel, ő le, - a szépség!
A metrólépcsőn.

Játékbolt előtt
az üveghez lapított
fitos orrocskák.

Kezükben fehér
bottal két vak közelít;
közöttük kutya.

Talponállóban
hot dog és kóla mellett
rohan az élet.

Kocsmaasztalon
kövér légy fuldoklik a
borkorcsolyában.

Hurkasütőnél
rotyogó falatok és
ropogós kenyér.

A vasrostélyról
kolbász lecsurgó zsírját
nyeldesi a láng.

Piros abroszon
a túlcsordult sör habját
nézem irigyen.

Iskolaudvar!
Nálad nincs hűvösebb hely
a nagy melegben.

Rózsával várta
a megbeszélt találka
helyén, de nem jött.

Csinos kisfiú
vasdárdás kerítésen
pergeti botját.

Oly tele a park;
a fagylaltárus izzad
a tölgyfa alatt.

Díszkút káváján
fehér galambok ülnek;
víz csobogása.

Öreg nő bottal;
nyomában három lábon
bicegő kutya.

Gyermekkocsiban
két kisleány tologat
egy kövér macskát.

Lábát lógatja
fahintáról egy kölyök,
s perecet majszol.

Újságpapírból
készült csákóján pucér
modell mosolyog.

Végtelen madzag
végén kutyácska bosszant
egy öreg hölgyet.

Boldog csecsemő;
kézzel-lábbal kalimpál
anyja szavára.

Hátulról nézve
két nadrág, blúz, hosszú haj
és kéz a kézben.

Kulcsát csörgetve
sétál egy fiatal nő
a langyos estben.

Hegedűszóra
keringenek a párok
az utcabálon.

A csárdás közben
szoknyája perdül, szőke
kontya utána.

Nagysága ropja;
tánc közben egyet-egyet
lendít hátsóján.

Hűs, nyári éjben
jegenye söpörgeti
a hold udvarát.

Örök időktől
csillagok találkája
a nyári égen.

Felröppen a nap,
s lám mind elcsitultak a
hangos kakasok.

Mennyi elfojtott
indulat rekedt meg a
kakastaréjban.

Türkizkék égen
egyre kisebb foltocska,
a lebegő sas.

Amerre repkedsz,
köröskörül csak homok
kis tarka lepke.

Döngölt udvaron
két mezítlábas lurkó
golyóval játszik.

Víg gyermekévek
emlékeit idéző
nagy dinnyeszelet.

Mily gazdag a nyár!
A kertben kukorica
fényes halomban.

Kis konyhai szék;
barnára súrolt a sok
év használata.

Nyersfa-asztalon
a tányéron két hagyma
s három körötte.

Az egész konyha
kifényesedett tőled
sárgaréz habüst.

Anyám rétest süt;
az ablakon át ki s be
legyek cikáznak.

Hiedelem-e,
hogy a napraforgók a
napra forognak?

Napkitörések
lobogó, vad lángjai
a napraforgón.

Végtelen sorban
lángolnak a nyár kerek
kohólángjai.

Bókolva várják
végzetük nyár multával
a napraforgók.

Langyos lett az est;
fáradtan bóbiskolnak
a napraforgók.

Szagos szénától
bódul el a ló, amint
fölfelé kaptat.

Éjjeli szállást
keresgél a kert fölött
keringő madár.

Rőzsetűz körül
láng táncol az arcokon;
tűzlegyek szállnak.

Kétágú karón
rotyogó bogrács mélyén
a halászzsákmány.

Kialudt a tűz;
erősebben fénylenek
fenn a csillagok.

Ha leszáll az éj;
csillagok pöttyözik be
a sötét eget.

Csak áll és csak áll;
amerre néz, mindenütt
csillag és csillag.

Ebben a sötét
éjben mily tündöklően
ég minden csillag.

Ez a sok csillag
a világ négy tájáról
most mind ide gyűlt.

Az a sok messzi
csillag néhány ujjnyira
van csak egymástól.

Számtalan csillag;
de nézd, az egyik amott
még szebben fénylik.

Idegen csillag;
őt még sose láttam a
többiek között.

Már hűvös az éj;
mérhetetlenül messze
csillagok hullnak.

Vajh merrefelé
járt-kelt a Göncölszekér
egész éjjel át?

Az ég sarkában
függő parányi lámpa;
kék hajnalcsillag.

Pókháló szálán
fennakad a hirtelen
felbukkanó nap.

Itt és ott, és most,
több helyen, egy időben
támad fel a fény.

Hajnal kékjében
naptól illanó ködből
kibukkan a hegy.

Itt-ott sziklás domb
lejtőjén aranyszőke
fű hajladozik.

Lucernamező,
lila levendularét;
kendőt visz a szél.

Mozgó pontocska
nyomán csíkfelhő terjed
az ég kékjén át.

Ragyogó fényben
tánc közben melegszik fel
a muslicaraj.

Lágy hegyoldalon
kökények kék bogyóját
ringatja a szél.

Az ismert úton
felfelé, kő gurul le
lábaim elé.

Hepehupásan
döcög le a földúton
a parasztszekér.

Kanyargó úton
jobbra-balra hajlik a
páros kocsi-nyom.

Lecsorgó rozsda
emészt virággal ékes
Krisztus-keresztet.

Útszéli kövek
legördült könnycseppjei
az öreg hegynek.

Egyablakos ház,
ahol ők ketten laknak,
diófa mellett.

Vajúdik a nyár,
mikor a dió burkát
széjjelrepeszti.

Eltűnő évek.
A diófa árnyéka
megnőtt a kertben.

Fatönkön moha
zöldül, tapló ver tanyát,
hangyaboly lakik.

Felégett mezőn
haldokló virágokra
szürke pernye szállt.

A ledöntött fa
elárulja, hány éves;
halála után.

Lecsordult fagyöngy
végleges otthona lett
egy kis bogárnak.

Egy bögre tejben
kíváncsi darázs lebeg
mozdulatlanul.

Sok körtét evett;
az édességtől ittas
a falánk darázs,

Asztalon gyümölcs:
kertemből összegyűjtött
őszi ékszerek.

Áthajló ágak
gyümölcsével együtt nő
meg a kísértés.

Fák díszei; ti
kiéhezett madarak,
érett gyümölcsök.

Újra itt az ősz;
és más, mint sok régi ősz,
de mégis csak ősz.

Levél hullt alá,
s abban a pillanatban
kezdődött az ősz.

Zizzen a cserje;
karcsú madárka rebben,
s az égre repül.

Elszállt a madár,
s magas röpte nyomában
semmi se maradt.

Szellőcske érlel
hintázó szederszemet
tövisek között.

Ritkul az erdő;
ott az utolsó fától
fényben megy az út.

Lenézve itt-ott
a völgyben, a fák csúcsán
már több sárga folt.

Öreg háztető
foghíjas cserepein
moha vert tanyát.

Öreg kerítés
megsebesült léceit
pók kötözgeti.

Vasrácsos ablak
mögött kiszáradt legyek
az öreg házban.

Vetkőznek a fák,
fakóbb az ég s a kígyó
is vedli bőrét.

Épphogy itt az ősz,
ismerősen hangzanak
a régi szelek.

A sziklatetőn
növekszik a kísértés
madárrá válni.

Fürge körökben
szállong a fecskecsapat
a nyár utóján.

Lármás fecskeraj
melegszik a drótokon
az őszi fényben.

Szomorú a táj,
a fecskék is költöznek;
szomorú a szív.

Költöző fecskék;
mielőtt elmennének,
fészkükre szállnak.

Távozó fecskék;
a hatalmas ég alatt;
egyre csak néz, néz.

Újra itt az ősz;
elfáradt légy melegszik
a fecskefészken.

Tudod-e merről
szállnak a felhők, s merre
szállnak a darvak?

Vörösbe hajlik
a szarvas színe, mikor
a szőlő érik.

Kevéske szőlő;
mégis dallal kezdenek
a szüretelők.

Szüreti bálban
perdül a fürge tánc és
harsog a nóta.

Víg szüret után
elcsitul az ének; most
a hegy leve forr.

Milyen vidám lett
a musttal telt hordóknál
a muslinca-tánc.

Feltartott csőrrel
fütyül a rigó; az ág
mögött piros nap.

Leszállt az alkony;
fehér tornácon körben
paprikafüzér.

Barna homályban
álló házsorok fölött
még fényes az ég.

Gyalogösvényen
a kockakövek között
zöld moha selyme.

Egyre hosszabb lesz
a kerítés árnyéka,
ha megjön az est.

Lehajló ágon
ősz fénye üldögél s egy
hallgatag madár.

Az esti csöndben
felröppen egy madárka;
még utoljára.

Búcsúzik az est;
a galambok körtánca
egyre szelídebb.

Ring a víz, s benne
ring a lemenő naptól
megnyúlt fa árnya.

Egymás nyomában
három hószínű hattyú
a sötét vízen.

Távozó csónak;
lapátok elhalkuló,
lágy csobbanása.

Az esti vízben
elpattant buborékok
s illanó körök.

Homályba simul
a falu; a domb mögött
már elbújt a nap.

Letűnt a nap; most
galamb szárnyán jár az est
a dombok felett.

Esti áhítat;
az utolsó rigócska
is aludni tért.

Az erdő mélyén
elsötétülnek a fák;
érkezik a hold.

Nagy vöröslő hold
emelkedik fel lassan
a hegygerincről.

Nézd, a tó alól
a fekete égboltra
kigurul a hold.

Ezen az estén
fönn a hold és lenn a rét,
s magam közöttük.

Hárman voltunk ott;
egy lassan úszó felhő
a hold felé s én.

Ahol még reggel
a napkorong ragyogott,
most a hold fénylik.

Őszi telehold;
fényedtől a szobám is
színültig tele.

Az ablakkereszt
mögül bekandikál az
őszi telihold.

Bizalmas óra;
az esti csöndben, holdfény
az ablakon át.

Repedt sziklából
forrás vize csörgedez,
ha felszáll a hold.

Ma két hold ragyog:
egy a sötét hegy fölött
és egy a tóban.

Hold ül a nádon;
suhogva a tó felett
vadlibák szállnak.

Felfelé ugrik
kék, tűhegyű fenyőkről
a hold korongja.

Hold fényessége.
Fenyőfák suhogása.
Felhők futása.

Füvek hajlanak;
mélyen alszik a madár,
világít a hold.

Fényt szitál a hold;
tó felé iramlanak
szomjas szarvasok.

Süt a telihold;
most telik meg bűbájjal
a mák gubója.

Ló és lovasa
erdei kőhídon át
hold világánál.

Holdtölte teszi,
hogy olyan sápadtak a
porcelánbabák?

Őszi telehold
szobám mélyén odaült
az óralapra.

Telihold süt, ág
hintázik; bent álmában
felsír a gyerek.

Hátrahagyottan
csillog a kígyó bőre
a holdas éjben.

A hűvös éjben
a hűvös hold korongja
fehéren izzik.

Mindent bemeszelt
bolondos jókedvében
a csínytevő hold.

Teliholdkor még
a városvégi házak
is fényesebbek.

Az óra éjfélt
ütött; a templom tornyán
strázsát áll a hold.

Ég tág keretén
éppen középre került
a hold korongja.

Szarka farktolla
keringőzve hull alá;
fönn a telihold.

Elillan az éj;
a hold kerek üveg lesz,
törékeny üveg.

Még most is látom
ott fönn a teliholdat,
- még most is látom!

Korán kelt a szél;
korábban, mint a madár,
s dalol az erdőn.

Kora reggel, ha
eső esett, kövérre
nőnek a gombák.

A reggeli szél
sepregeti a lépcsőt
a kéklő kertben.

Már talpon van az
erdőcsősz; zöld kalapján
varjú-toll libeg.

Széljárta erdő;
bokrok alján összegyűlt
halott levelek.

Erdő-óriás
kérge lassan lemállik,
levele szárad.

Fatörzsbe vésett
nevek között keresgél
a szarvasbogár.

Erdei úton
sár őrzi meg szarvasok,
vaddisznók nyomát.

Talán őseink
búcsúszava jár örök
útján a szélben?

Ahol az idő
kirágta a fát, tovább
rágja a tapló.

Fűrész zajától
telik meg az erdő és
csendesül a vad.

Ha a favágó
bocsánatot kér, talán
kibékül a fa.

Zsákmányolt ágyuk:
fűrészelt fenyőfatörzs
halomba rakva.

Nyílt tekinteted
barna erdőknek mélye,
ahol az őz jár.

Vonuló őzek,
itt-ott nyírfákkal benőtt
kis tisztáson át.

Úgy sír a szarvas;
elszakad a pókfonál,
megremeg a domb.

Törik a rőt lomb;
pártkereső szarvasok
összefonódva.

Kenyér-meleg ősz;
vadászkürt öblös hangját
viszi a távol.

Az erdő lombja
közt settenkedve oson
keresztül az ősz.

Hol maradt a nyár?
Ismét hosszú az este,
s kályhaláng lobog.

Szobám falára
lobogó gyertyafény vet
mély árnyékokat.

Nézd, egy maroknyi
elszáradt venyigéből
milyen tűz árad.

Esti harangszó;
csak a hegy körvonala
látszik az égen.

Már csupán a csönd
és a homály áramlik
az erdők felől.

Pásztortűz lángja
virraszt, amíg subában
alszik a legény.

Szarvastól hangos
éjszakában virrasztva
gyertyát gyújtottam.

Ó, gyertyák fénye;
tiszta és csendes, - gyengéd
és vigasztaló.

Csillagos éjben
fel-felhangzó könyörgés
a szarvasbőgés.

Felére fogyott
a hold; zörög a mák és
pereg a repce.

A dombok felett
szaladó felhőkbe vág
a hold sarlója.

Őszi holdas éj;
felhők mennek útjukon,
fagy jön, ha akar.

Lassan, míg éj lesz,
kis karéj hold szórt fénye
kísér hazáig.

Ó, szeszélyes hold!
Egyre szilajabb az ár
a part szikláin.

A városfénytől
rózsaszín felhők között
egy árva csillag.

Vége az ősznek;
az ég csillagtalanabb,
a hold soványabb.

Mit akar az éj?
Mitől lett ilyen hideg,
oly szép nap után?

Hajnalpír. Eltűnt
az éj s eltűnt a hold is;
szél lett belőlük.

Friss őszi reggel;
a máskor oly szürke út,
vakítón fénylik.

Ott a hegy mögött,
ahol az első fény kél,
születik a szél.

Oly csöndes minden;
senki és semmi, csupán
a hallgatag fény.

Mennyire más lett
minden: a kert, a fák, az
ég - őszi szél fúj.

Kertben felejtett
kertész-taliga tele
gallyal, levéllel.

Amíg a kertben
őszi szél kószál, hintám
ide-oda jár.

Szélroham zárja,
nyitja az elhagyott ház
korhadt kapuját.

Csak szélre várnak
már fáim levelei
s útnak erednek.

Porfelhő kering
szaladó szél nyomában
a templomtéren.

Honnan való vagy
szállongó, barna levél?
Hová visz utad?

Ahogy a szél fúj,
úgy hajlik vele a fű,
úgy száll a levél.

Ősszel, ha szél fúj
minden, ami beérett
búcsúját veszi.

Zörgő mákfejek
ide-oda lengenek,
ha lódul a szél.

Moha díszíti
a kert felől a kastély
szárnyas kapuját.

Mohos sziklakő,
mért kerülöd el a fényt?
Honnan való vagy?

A lehullt lombra
időnként új levél hull
körben forogva.

Fát ültettem, hogy
gyümölcsöt teremhessen
néhány év múlva.

Lassan leveti
sárga köpenyét az ősz,
s szélre akasztja.

Ó, zsíros trágya!
Mily édes lesz jövőre
tőled a gyümölcs.

Moha takarta
fahintát lökdös a szél
a hűvös kertben.

Keleti szőnyeg
ábrái a pázsiton:
szétszórt levelek.

A zöldben piros,
pirosban barna, sárga;
tarka, őszi táj.

Az őszi kertben
pereg a mák, dió hull;
ők hazamentek.

Földúton végig,
keréknyomok ábráit
őrzi a homok.

Fehér galambok
között a barna szántón
fekete varjak.

Épp eltűnt a nap;
kavargó porfelhő a
szántóföldön át.

Az őszi szélben
útnak ered a kóró;
ki tudja hová?

Az a kis kóró
ebben a forgószélben,
de gyorsan járja!

Sziszegő szélben
elszáradt ördögszekér
a mezőkön át.

Hanyatlik az est;
lassacskán elmosódnak
távol a hegyek.

Hangos az este;
varjúlégiók gyűlnek
össze a fákon.

Hold-permetegben
állnak a bokrok, a fák,
míg jő a hajnal.

Hajnal kezdete;
ólomszürke fellegek
megpirosodnak.

Fehér, kavics-út
tessékel be a parkba,
kőszobrok között.

Átszüremlő fény
sárga és rőt lomb között
és csend és béke.

Tölgyfa árnyékán
gerlepár tipeg lehullt
lomb közt szemezve.

Nézd, az őszi szél
lángra lobbantotta a
vadrózsabokrot!

Azt hiszem, túl sok
csipkebogyót ehettél
kicsiny vörösbegy.

Napfényben zápor;
kopognak és gurulnak
a vadgesztenyék.

Oly hontalan lett
ebben az őszben a lomb;
ma itt, holnap ott.

Valamennyinél
szebb levél hullott alá
lábaim elé.

Sárga levelek
hullnak, hullnak, s mert hullnak
szomorú a szél.

Ősz. Feszesen áll
az őr; csákója hegyén
billeg egy levél.

Sárga halmokban
támasztja a lehullt lomb
a járdaszegélyt.

Ó szél! Ó, a szél!
Hajladozó fák között
temérdek levél.

Az utcaseprő
tudja egyedül mi a
hiábavaló.

Rőt levél-halom;
a szél gyűjtötte össze
küszöböm előtt.

A parkban, ahol
még reggel sütkéreztem,
eső szemerkél.

Megsárgult a fű;
egyre nagyobb cseppekben
zokog rá az ég.

Már gyakran esik;
elejti leveleit
a juharfa is.

Zuhogó eső
függőleges sávjait
szél hajlítgatja.

Az ernyő alatt,
ha esik, és szél is fúj,
szűkül a világ!

Levelek hullnak,
esőcseppek peregnek:
az ősz zenéje.

Vörös krétával
írt szerelmes szavakat
áztat az eső.

Szitáló eső;
eldobott cigaretta
a tócsa szélén.

Tócsába-hullott
sárga levelet vernek
az esőcseppek.

Az őszi széltől
borzolt tócsa-tengeren
dióhéj-csónak.

Egy halott madár
az út szélén a sárban
s barna levelek.

Kutya-rágott ág,
kilométereken át,
szaladtak veled!

Pötyög az eső;
elillanó karikák
mindegyik tócsán.

Váró utasok;
esővel teli sín - és
jön a villamos.

Élén gurul a
széltől meghajszolt levél,
s elül egy tócsán.

Utcára kitett
zsákból kombinét, cipőt
görget szét a szél.

Szél kénye-kedvén
száll a szürke ház mögé
az újságpapír.

Az ablak mögül
a szél: a villanydróton
táncoló papír.

Egyedül voltam
otthon, de épp arra jött
az esti eső.

Sok egyforma domb;
őszi szél emlékezik,
felhők könnye hull.

Átázott varjú
várakozik az ágon
toll-köpenyegben.

Számtalan könnyet
ejt az ősz kint. Bent gyertyám
sírja el magát.

Szélcsendes reggel;
szürke házak köré köd
kötöget hálót.

Ott az út végén,
amerre megyek, egyre
közeleg a köd.

A szemhatárt köd
csente el, csak a templom
keresztje látszik.

Szállongó ködben
a pirosló berkenyén
rigó csemegéz.

Ó, ősz! Kiszáradt
szökőkút és borongó
gordonka hangja.

Az őszi ködben,
a tölgy körül a gyepen
rőt levélszőnyeg.

Köd ül a parkra;
bajszos bronzköltő fején
galambürülék.

A nyirkos ködben
meg-megcsikordul a kis
dorong-hidacska.

Madár függ holtan
az ágak között, ahol
vékony köd szitál.

Egy kortyocska bor
mikor az erdő barnul,
és a köd leszáll.

Őszi köd szitál;
jobban fájnak a csontok,
nehezebb a gond.

Egyszínű szürke
az ég; sugárból, színből
nem maradt semmi.

Ebben az éjben
hol vannak a csillagok?
Hol marad a hold?

A reggeli köd
eltüntette a tengert;
csak hangja maradt.

Ez a nagy tó mind
köddé változott; partról
nézi a sirály.

Négy gyors kerekén
fut az autó; fekete
füst fut utána.

Kávéház füstjét
megóvja az ablakra
csapódott pára.

Minden oly szürke,
az út, a házak, a fák,
s ott fenn a felhők.

Novemberi szél;
minden nap hűvösebb lesz,
egyre hűvösebb.

Pucér fák alatt
zsebkésével két szívet
farag a padra.

Barna és sárga
most a gyep, s a fák lassan
megkopaszodnak.

A temetőkert
kőfala fölé nyúlik
egynéhány kereszt.

Fűz takarja el
a régi sírfelirat
legtöbb betűjét.

Rézsútos fényben
a sírbolt márványlapján
kereszt árnyéka.

Platán fasorban
időnként még aláhull
egy-egy holt levél.

Csak a szél sír még.
Csak néhány levél leng még
a csupasz fákon.

Moha lepett fák;
csak az egyiken van még
egy árva levél.

Késő ősz. Szélcsend.
A parkban, körben a fák
levelek nélkül.

Kész lett a járda.
A megmaradt kőlapok
halomba hányva.

Zöld moha festi
be a padokat, fákat,
még a tél előtt.

Csupasz ág-bogok;
összekuszáltad őket
novemberi szél!

Kicsorbult fejsze;
gallyakat zörget a szél,
kopár a kert is.

A vízben, ahol
a parton a fák állnak,
barna levelek.

Tópart. Három kő.
Ha szél támad, átszalad
felettük a víz.

Ahogy a szél fúj,
erősen vagy lágyabban,
úgy hajlong a nád.

Nád bugája leng;
a gém tollbóbitáját
köszönti éppen.

Nádak panaszát
susogja tovább a víz
a sziklák között.

A házak fölött
felhőkből hegyek s a nap
piros szalagja.

Közelít az est;
füstös bérház udvaron
madár suhan át.

Fűzfa-kosárban
várják a tavaszt bögyös
tulipánhagymák.

Lándzsás levelek
közt lágyul a naspolya,
ha a fagy éri.

Csönd. Tizenkettőt
kong a nagyóra, lassan
egymásután. Csönd.

Hideg az éjjel;
a körülásott fácskát
szél karolja át.

Hold nélküli éj;
gyertyalángok lobognak
kertemben körül.

Emlékek után
barangolok hajnalig
a szürke utcán.

Északi szél fúj;
bágyadtan pislog a nap
a deres fákra.

Indul a vonat;
mily rövid búcsú volt oly
hosszú időre.

Fekete mozdony
habos nyálát az égbe
köpi s megindul.

Már alig látszik
a néhány perce innen
elindult vonat.

Füst, ha felfelé
száll, eloszlik a mennybolt
határán belül.

Tölcsér alakban
száll a füst az ég felé
a gyárkéményből.

Három kéményből
szakadatlanul szállong
a szilikózis.

Leveleit mind
elvesztette a bokor,
de tüskéit nem.

Hitványka kóró;
elcsigázta az ősz, nem
kíméli a tél.

Lágy hullámverés;
lombtalanul, feketén
ág ring a vízen.

Kacsák a vízben,
sirályok a víz fölött;
morzsa sem maradt.

Alkony és pára
ereszkedik a tóra;
egyenes a nád.

Kiszőkült a sás,
vékonyka jéghártya nőtt
a láp vizein.

De hívatlanul,
de kellemetlenül jön
ősz után a tél.

Ha tél közelít,
nem csak virágok halnak,
hangtalan a rét.

Szürke, karcsú füst
ég felé szálló fohász
az alkonypírban.

Első tétova
hó csöndet hoz magával;
az ágakra ül.

A kert végében
ottfelejtett fapadra
ráesett a hó.

Első hópelyhek;
még sötétebbnek tűnnek
az útszéli fák.

Az első hó ott
maradt érintetlenül
kilincsem gombján.

Karcsú lábnyomok
a frissen-esett hóban;
fény az ablakból.

Minden fehér lett
egyetlen egy éj alatt;
füstölög a tó.

Tejszínű ködben
állnak a fák; mögöttük
pislákol a nap.

Fekete éjben
táncoló hópihékkel
tódul be a tél.

Nézd, hóesésben
lengő lámpafüzérek
az üzletsoron.

Újra karácsony;
fenyőszag, gyertyák lángja
családi körben.

Fehér karácsony;
a nagytemplom harangja
misére kongat.

Éjféli misén
ott vannak ők is, akik
nem várnak csodát.

Kint zúg a szél, de
bent se szelídebb; kályha
mélyéről huhog.

Hogy tipeg-topog
-napra nap és éjre éj -
lassacskán az év.

Gyertya lecsorgó
csöppjei tanúskodnak
az elmúlásról.

Pislákol a láng;
még egy nagy csepp legördül
a gyertyacsonkon.

Irkalapra hullt
tintafolt emlékeim
között ez az év.

Míg félhomályban
az óra ütése kong,
beköszönt az éj.

Ablakok sora;
itt-ott még egy-egy lámpa
a hideg éjben.

Közelítő éj:
visszatér a teremtés
előtti idő.

Tavaszra nyár jön,
nyárra ősz, s az őszre tél,
- az év körbe jár.

Haiku ciklus.
Kismaros, 2001 április 14. Nagyszombat.