« http://haiku.hu, a Terebess Online http://terebess.hu különlapja

 

Lukács Gergely Sándor
Százharminc haiku
Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2004, 96 oldal

 

Anyám halni megy

Fény zuhog, fű suhog,
vér buzog, nyár izzik.
anyám halni megy.

Szemére Anyám
az égből lehúzta rég
múlás függönyét.

Édesanyám: nincs.
agyag oltja ki szeme
drágakő tüzét.

Álom méz csurran.
anyám keze simogat.
Anyám keze jég.

Hold-halott arcon
gyertyafény motoz.
Virrasztalak Anyám.

Gyászollak Anyám.
Hiányod vasmarkában
vergődik szívem.

Szívemben jégcsap.
Rámzuhant gyászomból
tápászkodom még csak.

Vadliba rian.
Édesanyám sóhaja
reszket az égben.

Daruk krúgatnak.
Édesanyák üzennek -
égből fiaknak.

Gyerekkorom, nyár.
Anyám mézes kenyere.
Szíve eldobbant.

Hamuhodik már
Margitom anyja, apja.
Leltár szomorúl.

Tekintetekben
múlás rémülete -
koporsóra fagyva.

Állatok mészár-
rémülete szemekben.
Megint temetnek.

Fák megőszültek,
avarra köd csepereg.
Csendesség kertje.

Varjú suhogás
ólom égre hurkol gyászt.
Halottak napja.

Élőké minden.
Nyugodjanak békében."
Neki szól ez is.

 

Terveim szövöm

Terveim szövöm.
Múlás kútjába ejtem.
Jövőm felejtem.

Ősz. Eresz csepeg.
sóhaj renget. Múlásom
mámora ringat.

Tálon cseresznye.
Pondrók elől megeszem.
Magam ajánlom.

Az emberélet:
szitakötő remegés
zuhatag felett.

Az emberélet:
villámló felhő alatt
pacsirtaének.

Megfagyott tócsa.
Sorsom tükre: halott arcom
néz rám vissza.

Lelkem bolyong a
magasban és fáj, mint
daganat a hasban.

Arcomra jelet
vésett múlás karmos ujja.
Nincs menekvés.

Ágaskodik bennem
a jókedv, mint halott
hátán a szőr.

Május, fűhozó.
Béla s én legeltetünk.
Jaj, Béla sincs már.

Alkony vet gáncsot
fénynek. Rőt félelem éled.
Fogam vacog.

Utolsó szívütés.
Erekben, idegekben
gyors futár fut szét.

Sirálycsőr villan.
Hal rezzen halálosat.
Hiány a vízben.

 

Az ÚJ az Isten

Az ÚJ az Isten.
Műholdvevőn vadgalamb:
szenny dől az égből.

Mormol óceán
ezerszólamú zenét -
jet-sky töri szét.

Mozgás mánia.
Tett-hiányban az öröm.
Uram, köszönöm.

Távolság varázs
gömbje követlek - savas
eső mögöttem.

Távolság, autóba,
dugóba fagyva -
város, ezredvég.

Ma jó napom volt:
adópapír körmölés,
utána versírás.

Nyüzsgés, gépmoraj.
Üveg-hideg szemekben
mégis rémület.

Roggyant gesztenyét
rontó idő üldözi.
Rókát mar menyét.

Hergélj éjről-éjre.
Múlás setét terhét
rakjuk a kéjre.

Rohant, tervezett,
tett, szeretett, meghalt, volt.
maradt: fénykép-folt.

Nézz fel az égre:
kondenzcsík rajzol grimaszt
angyali kékre.

 

Szemed marasztal

Nyárlevél kékül.
Szívem múláshoz készül.
Szemed marasztal.

Érintés áramütése
vonz, mint az örvény.
Szerelmem ég.

Margitom:
elnyíló virág - reszkető
kezem kosarában.

Kész a leltár:
élni, meghalni csak
egymásnak tudunk immár.

Emésztjük egymást
csontomig-csontodiglan.
Múlás jegyesek.

Felzendültek gyakran
egymást megváltó -
gyönyör sóhajaink.

Asszonyom teste
tűz volt minden éjjelen
Hamuja kihűlt.

Hullám morajlik,
rohan, bőszűl, lecseng.
Víznek part eseng.

Vén pálma hajtja
fejét trópusi szél
duzzadó keblére.

A fák virágra,
a szerelmesek dalra
fakadnak. Május.

Szülők szemében
büszkeség: örökké élünk.
Keresztelő.

Harminc évesen:
Margitom buja kaland,
fiam rám nevet.

Negyven évesen:
holnapom még sok, de fogy -
vércsepp a hóban.

Szikrát vet olykor
néhai szép szerelmem,
de reszket lelkem.

Vérző ég alatt -
bíbor bálnák haldokolnak.
Naplemente.

 

Búzatábla fut

Búzatábla fut
a nap után. Jégfelhő
korbácsa csattan.

Lövés eldörrent.
Rápillézik a bánat
az őz szemére.

Jég taglózta le
az ősz bíbor bikáját.
Falevélen vér.

Nyármeleg illan.
Lőtt őz retináján fagy.
Kés éle villan.

Illan őszi fény.
Búza zöldje felzsendül.
Villan penge fagy.

Puha párák, éj,
rókaodú: csont reccsen.
Őzanya áll, sír.

Fagy. A víz meghalt,
retináján szürkeség.
Elfagyott gémszárny.

Fagy. kristálydér leng.
Nádbuga jégkucsmában.
Kisgólya halott.

Ősz fagytól hökken.
Vadászpuskából őzre -
a halál szökken.

Meztelen csiga
is vacogva elvonul -
őszi eső hull.

Cidrit hoz a szél.
Vacog a ballonkabát.
Víg kedvemen dér.

Ősz. Eső fázik.
Csőfosztott kukorica -
roskadoz, ázik.

Akác álma zöld.
Fagyott föld fogva tartja.
Fejszeél villan.

Fióka piheg,
pihéin fény szendereg.
Kékvércse cikkan.

Csirip, csirip, csír -
fiókához szállt volna.
Csirip, csirip, csír -

Föld fázik, vacog.
Rozs a fejét kidugja -
csillag csudálja.

Tejmeleg ciráz,
március-tavaszelő.
Rozs még didereg.

Érzem búzakalász
fájdalmát, ha fejét
jégeső veri.

Lecsap fűre-fára -
jégeső ütve-vágva.
Nincs enyhület.

Villámlik, dörög.
tóban hal rezzenetlen,
de reszket, retteg.

Gyász ruhás varjú
hadak vontatják lomhán -
ólom fellegek.

Szarka cserreg. Nyár
kincsét fagyban kereste -
kétségbeesve.

Hópihék ciráznak
fehéret ónos égre;
nem a kékre.

Hirtelen hó hullt
a zöldre. Fű, fa, ember,
föld - holtra sápadt.

Lehullott az
első hó. Búzára,
szemétre takaró.

Fehér zoknit
húztak, fáznak a fák. leesett
az első hó.

 

Fűben fekszem

Fűben fekszem.
Tehenem herseg: legel.
Égben pacsirta zeng.

Magban a nedvek
az életet fényre kergetik.
Április.

Patak felett
szitakötő. Szivárvány
szárnya - mintha állna.

Verőfény, május.
Pacsirta fakad dalra.
Keresztelő van.

Földről fellebeg,
várják vemhes fellegek.
Fehér kócsag.

A fényre ébredsz:
nyírbarka zuhog kékre,
fényittas légbe.

Árpakalász sem
bókol még kombájn végzete
előtt. Május.

Június végén,
akácvirág zuhogás -
nézem s könnyezem.

Bárányfelhők az
égen kék füvet legelnek.
Nyár, délidő.

Kertben fényözön.
Csecsemő rúgkapál.
Vén: kaszásra vár.

TTobozban a mag
készül a kikeletre -
mókus megeszi.

Május dísze vagy:
rigóknak nászéneke.
Szerelem lángol.

Tintakék az ég.
szikrákat lobbant a fény.
Fagyott hó felett.

Facsontvázak dideregnek.
Álmuk virágözön -
bódulata.

Fekszem a fűben -
csikókorom visszavár,
de nincs visszaút.

 

Nyomor parazsa

Nyomor parazsa
marja talpad - méltóság
futva menekül.

Szívem ólom
bánat: látom lőtt szárnnyal
vergődő hazámat.

Fű sem menekül,
mikor jégeső korbácsa lecsap.
Mert köti a rög.

Ártó eszme:
betört ablak, amin át
világra ki se látsz.

Kivonom magam
e tájból. Hazám lesz szegényebb,
gazdagabb?

 

Óramutatón billeg

Óramutatón billeg
idő lepkeszárnya -
jövőm bánja.

Apám diófa.
Árnyékában ősök
ülnek, figyelnek.

Apám megtanított:
nagy célokhoz hitvány
ösvény az ábránd.

Az emberélet:
kérésznász. Mire feleszmélsz -
ellobbant.

Lőtt madár vérnyoma,
sápadt felhőre fagyva.
Ez a sorsom?

Sors: kútba esett
szitakötő verdes -
fogyó erő felett.

Múlás hatalma
ellen - lőtt szárnyú madár -
diderg a szellem.

Jégguta taglózza
a füveket, a fákat -
arcom sápad.

Sárga lepkére
rászállt a nyár s elrepült.
Hamuhodom már.

Eső konokúl.
Házam, ágyam melege -
csontomig kihűl.

Fű sápad, roshad.
Bár nem várom múlásom.
Jön mégis, mégis.

Ablakszem pilléz.
Rigóének is halott.
Egyedül vagyok.

Jövőm:
kicserepesedett tófenék - bűzös
haltetemek.

Derű elkerül.
Köröz felettem éhes,
nagy dögkeselyű.

Halálos sóhajom:
az élet volt egyetlen
szerelmem.

Tört gallyon rőt levél
zihál. Hullani akar,
csak hullni már.

Vén dió koppan.
Fa reszket, levél fázik.
Ősz citerázik.

Ráfagyott a ködre
verebek csicsergése.
November est.

Tagló villanás
játszik boci homlokán.
Vágóhídon csend.

Fém derengésben
házak fáznak. Ablakok
álmodják a fényt.

Múltam májusfény
villanás. Jövőm zöld fa
fekete árnya.

Sors előjele
pluszról mínuszra váltott.
Szevasztok srácok.

Hatvanon felül:
galambremény elrepült,
dúcmagány maradt.

Barátom meghalt.
Jaj, földnek adta jade-
kék tekintetét.

József haldoklott.
Kínjában be is csinált.
Pedig felnőtt-volt.

Sors: fehér kócsag
nyoma sötét felhőn -
villámfényre fagyva.

Arcon a szőr
befelé nő, szem homályosul -
szí feladja.

Őz-remény elszaladt.
Farkas magány itt maradt.
Jössz december.

Ólom ég alatt
kedvem elszaladt. Maradt
bú siserehad.

Maszkom levetem.
Fejem kemény deszkára
leteszem. Vége(m).

Iránytűm mindig
az égre... Most hatot mutat.
Földbe vágyik.

Játszik velem
taglózott állat bódulata-
filmszkadás.

Sors: nyár által
itt felejtett légy novemberi
bódulata.

Hol egyszer öröm volt,
most ott hál, növekszik,
rám vár a halál.

Elnyúlok kemény
deszkán és magamra zárom
a halálom.

 

Utószó

Az ember eredendően gyanakvó lény. Erre manapság meg
is van minden oka, hiszen korunkban bárki egy pillanat alatt
(és egy pillanatra) azonnal és rendkívüli jelentőséghez
juthat. Tudniillik azok jóvoltából, akiknek ez üzletet jelent.
Tehetség, sztárság, rendkívüliség – csak úgy röpködnek a
túlzó kifejezések, s mire felfognánk kiről van szó, már újabb
arcok villognak a képernyőn, újabb nevek jelennek meg
a címlapokon.
S ha most én is csatlakoznék a divathoz s elkezdeném magasztalni
a költőt, az olvasó bizonyára ilyen kétkedő lenne e
kötet szerzőjével szemben is. Érthető, mostanában nemigen
olvashatott Lukács Gergely Sándor verseket. Én viszont
tanúsíthatom, hogy két évtizeddel ezelőtt a reveláció erejével
jelent meg verseivel a magyar folyóiratokban. S pár
év multán el is tűnt, de önként vonult vissza. Pedig lírájának
lényege sokatlan, ha nem is egyedülálló: a természetszemlélete
volt az újdonság. Tisztaság, lehalkult, visszafogott
érzelmek, az eredendő természeti élmény megfogalmazása
jellemezte. S valami magával hozott sors-érzékenység,
főleg a kiszolgáltatottak, a kisemmizettek iránt, akikből
mindig volt s mindig lesz bőven ebben az országban. Minden
költőtől elvárható ilyen érzékenység, de hát ma ez sem
divatos lírai attitűd. Lukács Gergely Sándor nem akart hamleti
erőpróbát magára vállalni, a kizökkent időt a helyére
tenni, noha mindig a lehetetlent próbálta nem-költőként is:
a természet rendjét és igazságát megtartani. Olykor sikerült
neki, olykor nem. Olykor nyertes volt, olykor vesztes.
Aztán azt hittem, örökre szem elől vesztettem. Pedig csak
a horatiusi kötelező némaság… És a nagy visszatérés most
a haikuval, amelynek egyre több alkotó és olvasó híve van
az ezredvégi-ezrednyitányi Magyarországon. Siettem is
leközölni belőle egy sorozatot a Palócföldben, hogy tudassam
egykori olvasóival, a költő visszatért. És most mindazokkal
is, akik hisznek még a versekben, az érzelmekben,
a felelősségben, a lehetetlen megoldásában.
És hogy miért ez az újra jelentkezés? Mert Lukács Gergely
Sándor most már tudja, amit Radnóti Miklós Naplójában
így fogalmazott meg: „A vers úgy alakul ki, mint a vízcsepp.
Összegyűl a víz, formálódik, nyúlik, majd leszakad
s tökéletes csöppé alakul hulltában."

Praznovszky Mihály

 

 

További haikukötete:

Lukács Gergely Sándor: Fényrom : haiku füzér; ill. Pállay Kovács Szilvia. Budapest : Széphalom Kvműhely, 2012, 136 oldal