« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Fucskó
Miklós (1961-)
haikui
Morzsalékok
Kéziratként a szerzőtől
(esetlen fohász)
Ennyi
titkod közt
Uram,
adj még időt – csak
bogozni
magam.
(utazás)
Repülni
kéne
Honnan
– hová? Rajt- és cél
keresztje:
bennünk.
(van remény)
Nem
kép: másolat.
Nincs
érvünk magunkra:
reprodukció.
(K. O.)
A
madár is fél.
Szívgörcsben
hull le röpte,
ha
nem óvja szem.
(esendőség)
Ön-csapdáimba
botlok,
s másoknak leszek
olcsó
áldozat.
(istenes)
Hozzád
tartok –, de
készületlen
még nagyon
göröngyzúgásra.
(szabadság)
A
messziről jött
vándor...,
de én itt lakom
albérletemben.
(titkosírás – Anónak)
A
bennem ki nem
bomló
vers előtt Te Vagy:
Iniciálé.
(fő az ápoltság)
Többet
törődött
a
körme–, mint a lelke
ápolásával...
(használati utasítás)
Mit
gyakran használsz,
gonddal
ápold naponta,
hogy
megmaradjon.
(az okról)
Tárgy,
mit kéz nem ér
sosem,
elveszti emlékét:
mért
kell lennie –
(szó-beszéd)
Sok
meddő beszéd.
Több
tudni azt, épp miről
hallgat
díszfenyőnk.
(új szövetség)
Láttam
az Istent.
Enni
kért. Rongyos, s titkos
nevemen
szólít.
(kimondhatatlan)
Hiába
a szó.
Tudni,
kettőnknek elég,
miről
hallgatunk.
(csevely)
Szeretve
hallgatsz.
Díjszedőnk
csacsog velem.
Mindent
megértek.
(nagymosás…)
Rongyosra
mostad
Utolsó
versbankómat:
Hiába
dugtam.
(kozmikus…)
Csillag-betűkkel
lyukas
indigó-égre
felírva
arcunk.
(ami meghatároz)
Vérpiros:
zöldben.
Átvérzik
nyugalmunkon
a
Lét hiánya.
(magamnak mondom)
Szerettem
volna
egyágyas
kórteremben…
Ne
lássák sokan.
(eljön)
Elfogyó
alkony
kezdődő
hajnal szólít:
Tiszavirág-lét.
(szeretet – a vasaló mellett)
Kisimul
ingem,
lágyulnak
ráncai – lám,
boldog
kezedtől.
(ami megmaradt)
Jégvirág-függöny
szerelmi lakunkon, lásd:
csipkék ünnepelnek.
(lámpás)
Nem
félelmetes,
az éj, mit arcod holdja
még megvilágít.
(őszi rondó)
Válik
ágától,
táncra libben a levél:
elmúlás-szag van.
*
Elmúlás
szag van:
gyönyörű. Visszatér a
'vég' - kezdetéhez.
*
Visszatér
a vég
kezdetéhez - lehullnak
lét-félelmeink.
(végül...)
Lyukas
zsebemben
valami titkot viszek,
s szétszórom, ha jön
nagy
'naplementém',
mikor elnémul a szó,
s szél se motoz már
füleimben,
csak
avarszőnyeg takarja
volt, szép szavaim -
(végül II.)
Meglestem
titkon
melleid teliholdját:
hazatalálok! -
Hazát
találtam
(társad a rész-egészben):
pille-lepkebáb. -
Pille-lepkebáb
vagyok csak, a fényedben
bomlik ki szárnyam -
Szárnyak
a fényben:
olvadnak, lezuhannak:
Jó Ikarosz, huss! -
(komolytalan őszike)
Lassú
menüett
- mely már napi menü lett -:
elragad/ő/sz/ó - :-)
*
Adventi
haikuk
PoLíSz, 100. szám, 2007
(napóra)
Útszéli
Krisztus
a szántás óralapján:
árnya rám mutat –
(megtévedt idill)
Évgyűrűk
között
kopog egy harkály csőre
a kopjafákon –
(inverz)
Isten
napranap
egyre közelebb látszik
– távolodóban.
(bio-óra)
Minden
pillanat
újra cseréli bennem
a szívdobogást –
(vigasztalásul)
Fehér
tintával
hóba rótt sor/s/ok: Isten
olvasókönyve.
(imádság)
Negyvenöt
éve
Hozzád növekszem, Uram
térdemig érek –
(párhuzamos
magányok)
Pilinszky Jánosnak
Napút, 2008. április – X. évfolyam, 3. szám, 31. oldal
:két
kettőspont közt:
ugyanaz a szótlanság
olvad e csenddé
***
Ázott
plakátarc.
Lassan lefoszlik rólam
is ez az árnyék –
(úszok a nincsben)
Bali
Brigittának
Sodor
a vers meg
az éj – abortál minden
vásott valóság –
(parafrázis W.
S.-nak)
„Alattad
a föld / fölötted az ég, / benned a létra”
Alattad
a vágy,
benned a csigalépcső…
– lassított halál.
(aki átviszi…)
Nagy
Lászlónak
Dutyi-vak
szemem
szűk fényt lát. Rámangyalodsz.
Kulcs a kezedben.
Két haiku
Pilinszky
Jánosnak
(Summa)
Sodor
a korong.
De túl én vagyok már, hogy
bárki lehessek –
(Sírfelirat)
Lám,
élhetetlen
csakúgy lehettem, miképp
hal/l/hatatlan is –
(menekülési mutatvány)
Cs.
J.-nak
Papírhamu-vers.
Feledés-hínáros arc.
Isten számon tart.
*
Napút, 2009. március - XI. évfolyam 2. szám, 21. oldal:
(szólamok)
Levelet
bont a
csacska nádirigó-dal:
pirceg a szöcske –
(impresszió)
Duhaj
vihar dúl.
Platánlevél-ujjakkal
blúzokba kotor –
(hajnal)
Falevelek
és
lepkeszárnyak ereit
mossa a harmat.
(tavasz)
Pöndör
rügyek közt
orgonafürt becézi
cipócska melled –
(emlék-mű)
Testlenyomatod
bronz-avar-reliefjén
matat a hajnal –
(piano)
Füzek
kottáján
kabóca-hangjegyeket
zsongat őszi szél –
(Megzavart évszak)
Madárdalárda
trilláz. Hajam ősze hull.
Rá nyárfa havaz.
(őszi rondó)
Válik
ágától,
táncra libben a levél:
elmúlásszag van.
*
Elmúlásszag
van:
gyönyörű. Visszatér a
’vég’ – kezdetéhez.
*
Visszatér
a vég
kezdetéhez – lehullnak
lét-félelmeink.
*
Napút, 2010. március - XII. évfolyam 2. szám, 18. oldal:
(Árnyas
triptichon)
– Anónak az ORFI-ból, 2005 –
Megtört
pityke-Hold
szemem. Mellkasom dombján
platánfa árnya –
*
Circumdederunt:
széncinke-lábnyom kottáz
villanydrót-árnyra –
*
Negyvennégy
évem
havazik: kint s bent porzik
Halálka tánca… –
(Őszi séta
egy haikuban)
– avagy: meghívó egy kiállításra –
Szurdokot
járok.
Fénytócsák s fák között hull
sorra sor körém:
levél-színfoltok.
Az impresszionista
Isten tárlata –
(Eső)
Esik.
Hegyre fel.
Arcomon egyként lefoly:
könny, záporeső.
Fucskó Miklós (1961-): újságíró, lap-és könyvszerkesztő. Első versei 1978-ban jelentek meg, azóta számos napilapban, folyóiratban, antológiában publikált. Alapító-szerkesztője volt a szentendrei Folyam című folyóiratnak és a hetvenes években működő debreceni Csomópont Alkotóstúdiónak. Több könyv szerkesztője, tervezője. Írt mesekönyvet (Évország), portrékönyvet (Az agykápráztató), verseskötete 1989-ben jelent meg (Próbazuhanás). Jelenleg Szószabó Stúdió néven vállakozó. Négy gyermeke van.
A szerző haiku-képeslapjai itt nézhetők meg az Origó fotótár a Mi(AM)Anó albumában:
http://fototar.origo.hu/pages/albumlist/albumview.jsp?id=302763
(Az alábbi versek formailag ugyan távol állnak a haikutól, de képi megfogalmazásukban, hangulatukban mégis közeli rokonok. Seng Thu Chek verseinek 'magyarra ferdítései' nagyobbrészt a PoLíSz című folyóiratban jelentek meg.)
Seng Thu Chek az alkonyatról
Anyám
sas volt. Széles annak a röpte,
s meglátja bozótban az étkét.
Apám volt
az a fa. Mély gyökeret vert,
Sas rakta egére a fészkét.
Fiaim
voltak tizenegyen,
szétfutó patak lett valahány -
S hogy unokáimmal dicsekedjem,
Sasok lettek mind, mint az Anyám.
(Lebukott fővel áll, homlokáról
szájáig csordul egy veríték-ér.)
Élni
dacos, számvetni gyáva voltam:
Seng Kihi Chak-nak hazudtam magam.
Seng Thu Chek az átlényegülésről
Apámat,
a ritka szavú halárust
bronzba vonta minden pirkadat.
A faluszéli tó partján
görnyedt a füstben,
hal és verejték volt az áldozat,
mit
pikkelyes kézzel, füstös hajjal
ajánlott a Kényszer istenének.
A fej-vesztett
halak szíve meg-megdobbant:
végső jele a bevérzett reménynek.
(Azóta apámra emlékeztet a piac,
naponta járok arra, sosem veszek halat.)
Álmomban
apám keze simítja arcom,
beledobban a szíve is, a füst mögött: a túlsó parton.
Seng Thu Chek az írásról
Kug
Fu bambuszt fon hetek óta.
Ujjai közt a nád úgy idomul kosárrá, csecsebeccsé,
mint kígyók, ha táncban összefonódnak,
mint ölelésben a párok lesznek eggyé.
Kung
Fu: költő. Száraz ujjai, mint a bambuszok.
Így munkálja meg a mű önnön mesterét:
"A sánta Kung gubbaszt a patakparton.
Bambuszarcú. Túlélte saját végzetét."
(Feltápászkodik, kosarát kezébe véve
hátat fordít a víznek, s elindul faluja felé.)
Seng
ma is csak szavakat szórt a földre.
Lebukó szelek felcsipegették.
Seng Thu Chek az elmúlhatatlanságról I.
A
kútra mentem minden hajnalon,
a rizsrügyekre hordva sarjszító nedveket.
A veder tükrében arcom, mint ősök képe a falon,
múlt, jövő s jelen gyűrűjében
reszketett.
A
kunyhóban szunnyadtak még a népek,
porontyim mellett asszonyom, s anyám -
Álmukban se látták meg épp azt a képet,
mi néven szólít, s mégsem átalány.
-
(Vödrét leejtve kaviccsal hasítja meg a vizet,
majd szemközt fordul a felkelő nappal.)
Felborzolt
arcunk a pirkadat vízébe hajlón,
egyszer majd összeáll, s megóv maradandón.
Seng Thu Chek az elmúlhatatlanságról II.
A
kertvégi hársban s bennem egy a kín:
lekoptak rólunk díszei a nyárnak.
Arcomról is a csivites madárhad
elhussant; hajam szemem szürkéjére rím.
Magam
ültettem ötven nyár előtt,
ápoltam, óvtam, mint csetlő gyermeket -
Karját
lenyújtja értem még a tél előtt
tudom, s kopár árnyával végleg eltemet.
(Seng nézi az ágak közt megrepedt eget:
lehullni látszik darabokban.)
A
létemen túlinak e hársban társa voltam,
s bár csörögve zuhog az ég, halálom
mégis elnapoltam.
Seng Thu Chek a kényszereket legyőző vágyakozásról
Még
nem adtam fel, hogy elrepüljek
- képzeletben bár - a vadludakkal.
Az anyagig
koptattak a kába remények,
s lábamra béklyózott álmaimmal
vonszolódok
röghöz kötötten, mint szárnyszegett -
A munka szesze bódít, ledönt az ármányos
varázslat:
a döngölt földpadló s a roggyant náderesz
kiméri körém huzatos
kalitkámat.
(Seng becsukja szemét, figyel:
a véges lény legmélyén a végtelenre.)
Az
ég lehull, terít majd csillagos szőnyeget.
Ludacska vágyaim, ne várjatok.
Megyek.
Seng Thu Chek a határtalanról
Vásárba
készülünk: Toan meg én.
Apó térképén matat az ujjam:
Itt a patak, s túl
rajta véget ér
falunk, s mi azon túl van;
az
már egy másáik tartomány. -
E rajzolat csupán határokat
mutat, s mi bévül,
s kint van,
az rájuk mind cáfolat.
(Ujjai között megroppantja a papiruszt,
átlép a küszöbön, majd visszabiccen.)
Lám,
Seng innen a túlba lép bele.
Határtalan. Térképen nincs helye.
Hacsak nem éppen erről írhatna Seng...
Végigsuhan
tékozló tekintetem
kérges kezedtől le a patakpartig.
Előbb csak araszol
ujjaidon, s pihen
a kipirult bőrön, a duzzadt ereken,
majd
szökken a bambusz-ajtón túlra,
megtorpan egy száradt pók-tetemen,
s elámul
fölötte lengedező művén: lám csak,
méltó emléke egy méltatlanul holt bogárnak.
(Ideírta valaki ezt a világot,
miről Seng dadogni képes csupán.)
Miről
írhatnék én verselő örömömben,
mikor ennyi olvasnivaló van körülöttem?
Seng Thu Chek a "nézőkről" és a "látókról"
Lezuhant
itt a röpülés, az ének,
a csőr-tépte hús-nász, a szívdobogás.
Összetört
Seng arca is egészen
a Halott Madár tekintetében.
Az
oszló kis tetemet a duhaj szél
borzolja, aszott bőréig vetkőzteti lopvást.
Elmúlás-szag van, de lát, aki él:
s nem hullát, dögöt, de Madarat lát.
(Tényszerűen: ez itt egy bűzlő kupac.
Valójában: ez a madár az eresz alól.)
Mi
magadban rejlik, kint csak azt láthatod.
A benned nem dobbanó - kívüled is
halott.
Seng Thu Chek az örökségről
Úgy
nyílnak ki a versnek sorai,
mint magvakból a virág, a gyökér -
Apám halotti
ágyán magvakat tett a tenyerembe,
Anyám szép szavait fülem még véli hallani.
Nem
kaptam ócska, romló vackokat,
hogy árát a kókler becsüs megmondná; mit ér
-
Nem elkölthető, s nem váltják "ennyit-ennyiért":
Örökségem
csak magvak, elhalkult szavak.
(Van, kinek ujjai vágynak birtokolni.
Sáros gatyámból épp csak a sár enyém.)
Vagyonom
fel nem élhető, így több bárminél:
Egy Seng század múltán is, épp egy Senget
ér.
Seng Thu Chek a világ megismerhetőségéről
Amint
apró porontyom fára mászván
messzi távokat beláthat -,
Seng is hitte,
hogy ő a nagyság,
s visszaözönlik belé a távlat.
Véltem,
mit láttam, hallottam,
s ujjam érintett, mind enyém lett.
Ma már tudom,
csak annyi voltam,
mi lelkem mélyéig belémégett.
(Seng végigsimít egy mérges bozóton,
megrezzenő arccal felszisszen.)
Ez
csak bokor, lom. Elég, a világ üszke.
A fájdalom itt bent: az a Tüske.
Seng Thu Chek a születésről
Véres
ujjával szántja combját.
Fogával tépi mellyén a vásznat.
Szemérme völgye
széthasad.
Sikolya kettészeli az éjszakádat.
Nem
kábulat és nem látomás
e titkokkal terhes állapot.
Gomolygó vihar, bódult
áradás:
Kilök magából egy új Napot!
(Seng messze néz, kezében a csecsemőt
fölemeli asszonya feje fölé.)
Hát
van csoda, én beérem ennyivel:
Míg én tartom őt, úgy érzem ő emel.
Seng Thu Chek átváltozásai
Kitekintek
a szemeimből
és fa leszek, meg folyó, meg Minden,
mert a láthatár a Léthatár:
az összeg vagyok a túlon innen.
Seng
létével a világ van beoltva.
A kicsi Seng így lesz mérhetetlen.
Sengben
lakik valami nálánál nagyobb,
és véget nem ér a végtelenben.
(Magot vesz ki kötényéből,
szétszórja a földön, majd így folytatja.)
Seng
Thu Chek mászik. Bogár a levél-élen.
Odébb Seng vízcsepp. A folyóban elúszik.
Seng Thu Chek arról, hogyan ír a vers költőt
Arcom
rajzoltam papirosra szavakból.
Láttad ráncaidat barázdállni szememben.
Ideírtam nádsípon szökdécselő ujjam.
Te csúzos kezedet olvastad helyettem.
Megtaláltam
szemem egy tócsa tükrén.
Ujjad fodrozza benne sáros arcod.
Saját soraim
suttogtam füledbe.
Összes műveid bennük visszahallod.
(Versem épp most sem olvasod.
Írtam: enyém. Olvasod: tied.)
Azt
hitték: magamról nekik szólt szavam.
Magukról szóltak: önként - általam.
Seng Thu Chek a bölcsességről
Betöltötted
a harminchármat.
Megrostálod ritka szavaid.
Arcodra karcolnak szarkalábak.
Szemedben havaznak dalaid.
Kinyílnak
néked a pagodák.
Behívnak minden Teaházba.
"Mesélj Seng! - mondják
a lyánykák.
Mikor kelsz útra Sehovába?"
(Seng jól hall: mondják, bölcs vagyok.
Hátamba döf szavuk: "konok bolond".)
Sürgetnek
már a nyálas álnokok.
Seng maradni jött most. Hess, pulyák!
Seng Thu Chek - én vagyok
Majdan,
mikor a gödör felé indulsz,
- húsz kiló korhadó csont, félmázsa színhús -,
lábad a keskeny úton óvakodva lépked,
próbálod olvasni azt a jelbeszédet,
mit
néked hagyott, ki előtted járt itt,
hogy elbotorkálj hozzá - odaátig,
akkor leleplez majd a hernyó-selyem
lepkeszárny-háló, a bebábozódott tetem.
(Sengre gondol, ki vére volt a szónak,
lüktetést adott a múlandónak...)
Ballagj
csak. Kihullnak belőled álom-cafatkák,
de arcod a gyermekek újra összerakják.
Seng Thu Chek az öröm mulandóságáról
"Quang-al
rizsbort ittunk az éjjel.
Asszonyt vett, faros, mellyes cselédet.
Örömre,
búra épp elég ok...,
ha gondja volt kevés, mostantól elég lesz."
Hajnalban
szól a nád-dal.
Quang fújja lenn, a tónál.
Asszonya kezében nagy bögre
páráll,
így gyógyul Quang asszonnyal, teával.
(Seng megöleli feleségét, a mécsest
eloltva, ujjával asszonya combjára írja...)
Combok
tövébe vetni öröm.
Gondot aratsz csak, hogyha kikél.
Seng Thu Chek a halálról
Az
ember érzi: naponta hal meg.
Míg képes álmodni: szárnyal,
s ha szárnyát
megtörik: totyog és lépeget.
S nem ember, ki a létből a halálba "áthal".
Az
ember tudja: nem ő a távlat,
de virítni általa képes a Remény.
Az ember
hisz, s hite önnön mérlegén
lehet csak mindennapi halálára magyarázat.
(Seng este nem tudott elaludni,
mert már nem volt mit hozzáfűznie a vershez.)
……………………………………………….
……………………………………………….
